KEN GODDARD

MÁGLYATŰZ

Kiss József Könyvkiadó

A Los Angeleshez közel eső, óceánparti kisváros,
Huntington Beach békés nyugalmán úrrá lesz a
káosz. Okozója a terrorista, akinek feladatául szabták
rejtélyes megbízói, hogy tartson rettegésben egy
amerikai várost, és olyan nemzetközi méretű
figyelmeztető akciót hajtson végre, amit nem lehet
eltussolni... A terrorista munkához látott. Az első
számú célpont a helybeli kapitányság rendőrei,
közülük is a keménykötésű, határozott, mostanáig
boldog családi életet élő Walter Andersen nyomozó
őrmester. Rendőrgyilkosságok, média perpatvar,
manipulált polgárjogi tüntetés, mind-mind a káoszt
fokozzák. A rendőrök családjukat féltve, kollégáikat
gyászolva egyre bosszú-szomjasabbak. Walter
Andersen őrmester irányításával felveszik a harcot a
terroristával… Ám a terrorista mindenáron győzni
akar.
Ken(neth) Goddard maga is rendőr volt évtizedeken
keresztül, hitelesen mutatja be a rendőrök küzdelmét
a terroristával, és a Los Angeles-i olimpia idejének
amerikai kisvárosi hangulatát.
A regény erdetileg a Rakéta Regényújság 1984. évi XI.
évfolyam 28-36. számaiban jelent meg.
„Feszült bizonytalanságban tartó regény, mint A
Sakál napja. Megrázó realitással elbeszélt történet.”
Steve Shagan
„Feszes, jól megírt könyv… Az első oldaltól kezdve. A
Máglyatűz magával ragadja az olvasót egészen a
csúcspontig.”
Mary Higgins Clark
„Goddard pontosan tudja, hogyan kell az olvasót
rabul ejteni… Elsöprő erejű olvasmány!”
Clive Cussler
 BALEFIRE
by Ken Goddard
Copyright ©1983 by Ken Goddard
Hungarian translation © Rácz Lívia, Révész Mária,
Bencsik Júlia, Vándor Vera, 1984, 2008
© Kiss József Könyvkiadó, 2008
Fordította Rácz Lívia Révész Mária
Bencsik Júlia Vándor Vera

Minden jog, különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga

fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem
reprodukálható.

Kiss József Könyvkiadó Kft.

Felelős kiadó: Kiss József

Felelős szerkesztő: Jakab Sára

Borító: Biborné Veres Dorottya
Tervezés, tördelés: Bibor Gábor
Nyomás: Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János

ISBN 978-963-87378-6-1
 MÉG 37 NAP

Csütörtök
18.25

A félénk bácsika éppen akkor lépett a dél-kaliforniai

Huntington Beach rendőrkapitányságának épületébe, amikor
Ben Maddox, a porta ügyeletese, jóéjt kívánt a munkából
utoljára távozóknak, és begipszelt lábát próbálgatta
kényelmesebben elhelyezni.
– Tessék – nézett fel a rendőr, de továbbra is azzal
kísérletezett, hogy érzékeny jobb lábát a Bűnügyi
Nyilvántartó munkatársaitól kölcsönkért székre valahogy
feltegye. „Na, még öt hét” – gondolta rosszkedvűen, és bár
felkészült az ügyfél meghallgatására, az esze azon járt, hogy a
hadnagy bizonyára elhelyezi a motorosoktól, mert az egyik
vadonatúj Kawasakit ugyancsak tönkretette.
– Martin Botts a nevem – szólalt meg habozva, el-elcsukló
hangon az idős férfi. – Azt mondták, hogy az… első asztalnál
jeletkezzem munkára. – Reménykedve mosolygott, a ráncok
összefutottak fáradt arcán, miközben zakója zsebeiben
turkálva kötegnyi igazolványt húzott elő, amelyek egyike
tanúsította, hogy annak a karbantartó cégnek az
alkalmazottja, amellyel az új rendőrségi épület takarítására
kötöttek szerződést.
– Az ügyeletes asztalnál – javította ki Maddox.
Összehasonlította a fényképeket a ráncos, mosolygós arccal,
és megkérdezte: – Ez az első munkanapja, Mr. Botts?
 – Igen. Bármit is gondolnak a gyerekeim, fiatal vagyok
még ahhoz, hogy nyugdíjba menjek. – Botts láthatóan
megilletődött attól, hogy a rendőr urazza.
– Megértem, én aztán meg – bólintott Maddox, és eszébe
jutottak a lábát rögzítő ortopéd orvos megjegyzései.
Belelapozott az ügyeletes asztalon fekvő elnyűtt, vaskos
listába, és megtalálta a Leland Karbantartó Szolgálat azon
alkalmazottainak névsorát, akiknek engedélyezték, hogy
felügyelet nélkül dolgozhassanak a rendőrségi épület
biztonsági ajtain belül. Azonnal észrevette, hogy jó ideje senki
sem szánt időt naprakész lista legépelésére. Az eredetileg
szereplő neveket már majdnem kivétel nélkül áthúzták, és
tollal vagy ceruzával újabbakat írtak melléjük. Pontosan úgy
volt, ahogy gondolta: Martin Bottsot senki sem jegyezte be.
Meg is mondta az öregembernek.
– És most mi a teendőm? – kérdezte zavartan Hiram
Gehling, aki az elkövetkező nyolc órában a Martin Botts nevet
fogja használni. – Nem szeretnék már az első munkanapomon
bajt csinálni.
A biztonsági listára nem számított Gehling, ezért
készületlenül érte. A Bizottság kijárta, hogy felvegyék a
Leland Karbantartó Szolgálat alkalmazottai közé, és
megismertette vele az általános biztonsági eljárásokat
éppúgy, mint az épület alaprajzát. De biztonsági listáról nem
esett szó.
– Tipikus bürokrata gondatlanság, Mr. Botts. Nem maga
tehet róla – csóválta a fejét Maddox. – Habozott, mert tudta,
hogy az új takarítóval kapcsolatban le kellene folytatnia a
teljes biztonsági ellenőrzési eljárást. Ez legalább húszperces,
kínos sántikálást jelentene az Engedélyeztetőben és a
Nyilvántartóban. Ezenkívül még több időbe telne, míg
mindazokat eléri telefonon, akik igazolni hivatottak azt, hogy
egy hatvanéves félnyugdíjasnak megengedtetik a
feltörlőrongyok tologatása, és az épület szemeteskannáinak a
kiürítése.
– Ide figyeljen – döntötte el Maddox. – Kapott kulcsot?
Gehling ismét beletúrt a zsebébe, és kihúzta az alagsori
takarítóraktár ajtajának kulcsát. Felmutatta a rendőrnek.
– Nagyon jó. Mondok valamit. Ma este dolgozhat. De
mondja meg a főnökének, hogy vétesse fel a biztonsági listára,
mielőtt holnap újra dolgozni jön. Rendben?
– Köszönöm szépen – bólogatott szaporán Gehling. –
Remélem, hogy nem lesz emiatt kellemetlensége.
– Ne aggódjon, öregem. – Maddox odaintette az ügyeletes
asztalhoz rendelt növendéket. – Azon a slamasztikán, amibe
most vagyok, sokat maga se ronthat. – A növendékhez fordult.
– Mike, kísérd be Mr. Bottsot, és mutasd meg neki a
takarítóraktárt. Vezesd körül az épületben, hogy kiismerje
magát, aztán gyere vissza.
Negyedórával később, miután Gehling biztosította a
készséges növendéket, hogy nem fog eltévedni, betolta
takarító kocsiját a bűnügyi laboratóriumba, és becsukta maga
mögött az ajtót. További két percet az alaprajz felidézésével
töltött, hogy a valós helyzethez alkalmazza, és meggyőződött
róla, hogy senki nem vette észre, és nem ellenőrzi, hogy tilos
területre lépett. Felmérte azt a kiterjedt
biztonságiberendezés-hálózatot, amely a laboratórium ajtajait
és ablakait őrizte. Úgy volt, ahogy gondolta: a
tulajdonképpeni vizsgálóhelyiségeket még külön is lezárták.
Bízva benne, hogy legalább pár percig egyedül marad,
Gehling a lábszárához erősített csomagból elővette a
gondosan összeállított álkulcskészletet. A bonyolult zárakat a
helyiség fokozott biztonságának érdekében speciálisan
választották ki. Majdnem nyolc percbe telt, míg az utolsót is
kinyitotta. Lassan forgatta az egész belső zárrendszert, amíg
végre kattanást hallott.
Tudatában annak, hogy az idő múlásával a kockázat is
fokozódik, az álkulcsokat a lábára kapcsolta, és belépett a
vizsgálati helyiségbe. A szobában lévő egyetlen telefonhoz
sietett, eltávolította a készülék tetejét, és munkához látott.
Apró zseb-csavarhúzójával óvatos gyorsasággal miniatűr
chipet erősített egy fehér-piros csíkos huzalpárhoz. Aztán
sietve visszatette a tetőt, emlékezetből feltárcsázott egy
számot, hogy meggyőződjék: rendesen működik-e a telefon.
Egy hang felelt. Gehling bemondta a készüléken feltüntetett
számot, aztán visszatette a kagylót, és elhagyta a szobát.
Nyolc órával később, miután tizenkét chipet szerelt be a
rendőrségi épület előre kijelölt helyiségeibe, Gehling jó
éjszakát kívánt a készséges portaügyeletesnek, és kocsijához
sétált. Minden rendben. Holnap reggel a „felesége” majd
felhívja a Leland Karbantartó Szolgálatot, és közli, hogy férje
szívét a takarítás túlságosan igénybe vette, és legnagyobb
sajnálatára más munkát kell keresnie. De ekkorra Mr. Hiram
Gehling, alias Martin Botts, már nagyon-nagyon messze jár.
Gehling az újabb jól végzett munka örömétől eltelve
mosolygott. Megveregette zakójának zsebét, amelyben
útlevele, meg több, rövidesen felhasználásra kerülő első
osztályú repülőjegy lapult, és nekivágott az egyórás
autóútnak a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérre.

A gondosan öltözött, sötét bőrű, mediterrán arcvonású Arlan

Marakai határozott léptekkel haladt át a Pontiac autógyár
dél-kaliforniai lerakatának üvegajtaján, és közeledett a
kollégája társaságában kávézó potrohos eladóhoz. A
konkurenciával való versenyben eltöltött tizennyolc év
tapasztalata megsúgta az eladónak, hogy komoly vevő
érkezett, és társát megelőzve lendült előre, hogy a szalon
közepén kapja el az ügyfelet.
– Miben lehetnék… – kezdte.
– Egy kocsit akarok venni – vágott közbe precíz oxfordi
angolságával Marakai.
– Természetesen – bólintott az eladó boldogan, mert feje
búbján érezte társának irigy pillantását. – Van…
– Firebirdöt – folytatta a férfi. – Feketét. Teljesen
automatikust. Ötsebességűt. Nyitható tetővel, természetesen.
– Természetesen – Az eladó próbálta vigyorgását
visszafojtani. – Pillanatnyilag ugyan nincs raktáron, de…
– Öt napon belül kérem a szállítást – Marakai úgy
folytatta, mintha az eladó nem is szólt volna közbe. – A leendő
tulajdonos adatai ezeken az iratokon szerepelnek – Marakai
makulátlan sportzakójának zsebébe nyúlva kihúzott egy
vastag köteget, és átadta a döbbent eladónak. – Egyszerű
ajándék – közölte olyan hangon, amely minden további
magyarázatot feleslegessé tett.
– Nem is tudom… – próbálkozott újra az eladó.
– Én pedig biztosan tudom, hogy maga minden felmerülő
nehézséggel meg fog birkózni – folytatta Marakai
határozottan. – Ezerdolláros prémiuma fedezni fogja az
esetleges költségeket. Természetesen készpénzfizetés,
szállításkor.
– Készpénz? – ismételte az eladó elhaló hangon, mert még
ő is képtelen volt követni a tranzakció gyorsaságát.
– Természetesen. Szóval megállapodtunk a feltétetekben?
 – Ó, hogyne – dadogott az eladó, és felhagyott minden
igyekezettel, hogy uralja a helyzetet. Fogalma sem volt arról,
hogyan és hol fog szert tenni öt nap alatt egy fekete
Firebirdre.
– Remek – bólintott Marakai, mintha ilyen dolgokban a
teljes együttműködésen kívül mást elképzelni sem tudna.
– Szeretnék azonkívül egy azúrkéket és egy
gesztenyebarnát.
– További vastag iratkötegeket húzott elő a zakójából.
Háromnegyed órával később Mr. Arlan Marakai belépett a
Beach Boulevard-i Datsun-szalonba és odament a készséges
eladóhoz.
– Parancsol, uram? – kérdezte az eladó.
– Szeretnék egy autót vásárolni – közölte Marakai, és
méretre szabott zakójának zsebébe nyúlt, ügyelve, hogy ki ne
rántsa repülőjegyét és útlevelét.

Bobby Joe Edwards, a Los Angeles-i Víz- és Energia Ellátó

Szolgálat egyik tizenöt fős munkásbrigádjának vezetője
átlépett a kétszer hatos kereten, amelybe majd az erős
betonalapzat kerül. Kesztyűs kezét szerszámövébe dugta, és
napbarnított homlokát a szakértő megelégedésével ráncolta
össze.
Annak ellenére, hogy a Városi Építésügyi Hivatalból egy
sereg utólagos változtatás érkezett, Bobby Joe elégedett volt,
mert brigádja a határidő előtt két nappal teljesíti a tervet. A
tartalék üzemanyagtankot már nyomás alá helyezték és
lesüllyesztették. A nagy égőt ellátó különleges felszereléseket
bekapcsolták. A völgyben senki nem fogy ki a gázból,
melegíthetik a fürdővizet és süthetik a hamburgert. Amint a
meztelen felsőtestű vízvezeték-szerelő befejezi az utolsó
csőforrasztást, hívhatják a betonozókat. Vagyis: minden
rendben.
Bobby Joe nikotintól barna fogai közt mély lélegzetet vett,
és boldog mosollyal nézett a jövőbe.
Pontosan harminchét nap múlva a Los Angeles-i Olimpiai
Stadionban megnyitják az 1984-es Olimpiai Játékokat. Azon
az estén a fáklyát hozó fiatal sportoló felszalad azon a
harmincnyolc lépcsőfokon, amely most még csak egy sor
vonalként szerepel a terveken. Ugyanabban a pillanatban,
amikor a sportoló az emelvény tetejére ér, Bobby Joe érdes
jobb kezének határozott mozdulatával kinyit egy hatalmas
rézcsapot, miközben szeme a szelepen, balja a tartalékcsapon
nyugszik. A sportoló megáll, üdvözli a stadion közönségét,
aztán kinyújtja a kezét, és az égő fáklyát a masszív bronztál
széléhez tartja. A láng meggyullad, és kezdetét veszi az
olimpia, ez alkalommal Bobby Joe és brigádja
közreműködésével.
Los Angeles megye legtöbb lakójához hasonlóan Bobby Joe
Edwards is hangosan és lelkesen helyeselte a polgármester
bejelentését, hogy az 1984-es Olimpiai Játékokat Los
Angelesben fogják megtartani. – Úgy van! – kiáltotta Bobby
Joe egy este, amikor a helyi kocsmában barátaival iszogatva
nézte a televíziót. Megelégedetten csapott óriási öklével a
pultra, amikor a Los Angeles-i rendőrkapitány bejelentette,
hogy saját rendőrein kívül még a szomszédos városokból is
akar önkéntes rendőröket toborozni, hogy az olimpiát zavaró
incidensek nélkül tarthassák meg.
– Nagyon helyes – dörmögte most Bobby Joe, miközben
tovább figyelte izzadó embereinek munkáját a tűző napon.
Bobby Joe számára az olimpiai láng mindannak szimbóluma
volt, amit az olimpiai játékokban és magában az Amerikai
Egyesült Államokban jónak talált. Amikor eljön az idő, és
amerikai sportoló fut fel azon a lépcsőn a magasra tartott
fáklyával, Bobby Joe gondoskodni fog róla, hogy a láng
kigyulladjon.

Vagy száz kilométerre Los Angelestől délre, egy Baakar Sera-

te nevű fiatalember a legfelső, tizennegyedik emeleten
kiszállt a felvonóból, és áhítattal bámulta az elegáns
tetőháznak, ideiglenes otthonának bejáratát. Még mindig nem
szokott hozzá új környezete gazdagságához, a fiatal arab
távközlési szakember tehát néhány percig még gyönyörködött,
mielőtt bevitte az utolsó percekben vásárolt holmikat három
hálószobás, tágas lakásába.
Amint Baakar Sera-te belépett a Santa Ana-i tetőházba,
lélekben levetette az ideges, félénk külföldi diák szerepét, és
átváltozott képzett, határozott, küldetéssel megbízott férfivá.
Hiram Gehlinggel és Arlan Marakaival ellentétben – akiket
rövid ideig tartó munkájukért már jól megfizettek – Baakar
Sera-ténak nem állt szándékában a közeljövőben hamis
útlevéllel elmenekülni.
A bevásárló szatyrokat a fa konyhaasztalra tette, és
hozzálátott ahhoz a sorozatnyi teendőhöz, amelyre viszonylag
rövid életének utolsó kilenc hónapjában következetes
alapossággal felkészítették.
Először a zárakat állította be: három különbözőt a
megerősített ajtó felső, középső és alsó részén. Erőszakkal
ugyan még így is be lehet hatolni, de ez jó időbe telik, túl sok
időbe. Baakar önelégülten, büszkén mosolygott.
Aztán az áramkörök következtek.
Az első, mágneses rendszer segítségével, az ajtóknál és
ablakoknál riasztott. Az ajtó feletti zöld fény megnyugtatóan
villogott. A kettős huzalrendszerhez csatlakozó riasztók
hangosak. Bármely irányból kísérlik is meg a behatolást,
Baakar a másodperc tizedrésze alatt felébredhet. Elégedetten
bólintott.
A második elektromos rendszer közvetlenül azokhoz a
készülékekhez csatlakozott, amelyek az elkövetkező hetekben
létének egyetlen célját jelentik. A kifejezetten titkos
távközlési célokra tervezett és gyártott készülékek a legújabb
komputerizált távközlési technikát képviselték. Amikor
Baakar elfordított egy kapcsolót, tizenkét nagy, sárga gomb
fénylett fel a lakás különböző, előre kijelölt pontjain: kettő
például a fürdőszobában és egy közvetlenül az ágya mellett.
Baakarnak csak valamelyik gomb után kell nyúlnia és erősen
megnyomni, és az adatbank minden egyes kompromittáló
adata örökre megsemmisül.
A harmadik rendszer volt a legkritikusabb. Baakar
visszafojtott lélegzettel kötötte be az utolsó kapcsolót, aztán
megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert a szoba sértetlen
maradt. A huzalokat saját maga szerelte be, háromszor
gondosan ellenőrizte, de az ember addig soha nem lehet
egészen biztos, míg az áramkört nem zárja. Mind a tizenkét
sárga gomb mellet egy-egy vörös gomb csillogott most, jelezve,
hogy a robbanótöltetek élesre vannak állítva, készen arra,
hogy az egész tizennegyedik emeletet a levegőbe röpítsék
abban a pillanatban, amikor ez szükségessé válik. Most már
kezdődhet az előadás.
Baakar jól tudta, hogy a vörös gombokra könnyen
szüksége lehet. Az az ember, akit a Bizottság felbérelt,
feladatának végrehajtásában könyörtelen és szívós lesz, és
minden áron célt akar érni. Azt várják tőle, hogy vad és
könyörtelen elszántsággal hajszolja az ellenfelet s ezáltal
kényszerítse, hogy kétségbeesésében fejvesztve visszaüssön.
Úgy ismerik, mint aki a rendelkezésére álló eszközöket a
végsőkig kihasználja, s ha kell; fel is áldozza, hogy taktikai
előnyhöz jusson.
Baakar pedig nem egyéb, mint ilyen eszköz –
elengedhetetlen ugyan a Terv sikeréhez, de fel is áldozható.
Feladata a férfi és a Bizottság közötti távközlési kapcsolat
fenntartása napi huszonnégy órán át; ennek a kapcsolatnak
azonban abban a pillanatban meg kell szakadnia, amint a
Bizottság embere, s így – ami még ennél is fontosabb – a Terv
veszélybe kerül.
Baakar Sera-te tehát az olvadó biztosíték szerepét tölti be.
Ha bármi baj történik, meg kell halnia.
 MÉG 37 NAP

Csütörtök
20.30

Az utas, akinek nevét a tudatlan, babonás és megbízhatatlan

matrózok előtt gondosan eltitkolták, a hajó gyomrában, a
nedves sötétségben hevert meztelenül, izzadtan spártai
priccsén, és nem akart, nem tudott elaludni. Hallgatta a hajó
menetirány-változtatásaival járó hangos, átható zajokat.
Érezte, hogy hideg, sós víz csapkodja azt a vékony szegecselt
vaslapot, amely mögött még mindig ott…
Thanatos hevesen megrázta a fejét, nem engedte, hogy a
rémképek újra testet öltsenek. Kinyújtotta izmos kezét, a
priccset tartó fémrudakra kulcsolta, vad dühvel vicsorított,
miközben kar- és mellizmait a szilárd csövek ellenében addig
feszítette, amíg a megerőltetéstől görcsölni nem kezdtek.
Fejét a matracra ejtette, csupasz bőre csillogott az
izzadtságtól, szeme a semmibe meredt. Várta, hogy a képek
újra megrohanják, és tudta, hogy odakinn őt követi és várja
az a…
Ismét elátkozta a szakácsot, de ugyanakkor tudta, hogy a
szörny jelenlétéért ő maga is hibáztatható.
A szakács reggelente csak a szokásokat követte, amikor a
dél-amerikai partok mentén észak felé hajózó Hadar Jee-ről a
tengerbe hajította a súlyos, ételmaradékokkal tömött zsákot.
A szakács ezt a szertartást azóta végezte, amióta csak az
eszét tudta. Egy alkalommal, ahogy figyelte a vagy hat
méterről vízbe pottyanó jutazsákot, véletlenül észrevette azt,
a sebhelyes, szürkésfehér pofát, amely türelmesen várakozott
lenn a vízben.
A szakács szeme tágra nyílt, amikor a kísérteties lény
kiemelkedett a vízből, az összekötözött zsákot mohón bekapta;
aztán csendesen alámerült. Izgatott kiáltozására az egész
legénység összegyűlt, és lenyűgözve figyelte a lassan mozgó,
hatalmas cápát, amint függőleges farkuszonyaival és vastag
hátuszonyával párhuzamosan követi a Hadar Jee útját.
A rákövetkező napokban a cápa továbbra is fenntartotta
utóvéd pozícióját, elégedetten követte az olajtartályhajó habos
hullámait, és lakmározott a napi ételhulladék-zsákból, meg a
tengerészek vízbe dobott ételmaradékaiból.
Thanatos fenti lesállásából eleinte csodálattal figyelte azt
a hatalmas erőt, amellyel a cápa feltört a mélyből, hogy
habozás nélkül lecsapjon a hajóról érkező újabb és újabb
adományra. Később ő maga is táplálta a nagy fehér állatot, és
együtt nevetett a többiekkel, amikor egy jól irányzott,
ravaszul dobott ennivaló a cápát hirtelen 180 fokos fordulatra
késztette.
Thanatos csak jóval később, amikor a Hadar Jee már a
Baja-félszigettel egyvonalba került, jött rá, hogy a cápának
nincs szándékában feladni újonnan megtalált
élelembeszerzési forrását. Sürgősen beszélt a kapitánnyal, aki
megtiltotta a tengerészeknek az ételmaradékok vízbe dobását.
További intézkedésig minden maradék zsákokba kerül, és a
hús hűtőbe helyezendő. Továbbá semmit, senkinek,
semmilyen okból nem szabad a fedélzetről a tengerbe dobni,
különösen nem olyasmit, amiről a nagy, fehér cápa azt hiheti,
hogy ennivaló. Eddigi tapasztalataik szerint ez azt jelentette,
hogy az égvilágon semmit sem ajánlatos ledobni.
 A hajó személyzete zúgolódott. Utasa küldetéséről csak a
görög kapitány tudott. Így csupán ők ketten sejtették, hogy
micsoda veszélyt jelenthet a hajót kísérő cápa Thanatosra és
küldetésére nézve. A matrózok átkozták a kapitányt meg a
félelmetes, hallgatag utast, aki elrontotta szórakozásukat, de
csak egymás közt, és csak miután meggyőződtek arról, hogy
mindketten hallótávolságon kívül vannak. Az etetés azonnal
abbamaradt, és az utas két napon keresztül összeszorult
szívvel figyelte a fehér habok sodrából váratlanul fel-feltűnő
hátuszonyt.
Ez a háromszögletű uszony is állandó szereplője lett
álmainak. Thanatos a hideg fülkében félve meredt a vastag
matracra, mert tudta, hogy éjszaka izzadságban úszva,
remegve, többször is felriad majd. Az álom mindig ugyanaz
volt: sötétben úszik, és várja a kúp alakú fej, az élettelen
szemek megjelenését, tudva, hogy a szörny mindig hátulról
támad, és azt is, hogy csak akkor pillantja meg, amikor
hatalmas pofája éhesen kitárul.
A harmadik napon Thanatos ráordított a legénységre, és
azzal vádolta őket, hogy éjszakánként kiosonnak a fedélzetre,
és etetik a cápát. Nem törődött tiltakozásukkal, és közölte
velük, ha észreveszi, hogy bármit a vízbe dobnak, az, aki
bedobta repül utána.
Másnap a fedélzet kiürült. A legénység – miután
tudomására hozták, hogy a kapitány teljes mértékben
támogatja a férfit – rájött, hogy a hajó gyomrában rengeteg a
tennivaló. Az a hír terjedt el, hogy a nyilvánvalóan őrült utas
már attól is veszettül megdühödik, ha beleköpnek a vízbe.
Magányosan, a kevés alvástól törődötten Thanatos a
délelőttöt és a kora délutánt a hajó farában töltötte, figyelte a
hullámokat, némán fohászkodott, amikor a hátuszony eltűnt,
és hangosan átkozódott, amikor a szürkésfehér háromszög
ismét megjelent a víz színén.
Estefelé, alig tizenkét órányira a végcéltól döntésre jutott.
Nyugalmat erőltetve magára, a külső vaslétrán felmászott a
hídra, és belépett a kapitány kajütjébe. Hangtalanul
nyújtotta ki kezét a veterán tengerész felé, aki bólintott,
megszívta pipáját; és kulcskarikája után nyúlt.
A fából készült szekrényben két fegyver állt: egy 303-as
angol Lee Enfield ismétlőpuska, meg egy modern, 12-es dupla
csövű vadászfegyver. Thanatos az ismétlőpuskát választotta,
kivett egy doboz lőszert, utána pedig gondosan bezárta a
szekrényt, és visszatért a hajó farába. Itt aztán megvizsgálta
az ismerős fegyvert. Az első sivatagi kiképzőtáborban ez volt a
legfontosabb tanulóeszközük. Észrevette, hogy az állítható
hátsó irányzék kissé meggörbült, és a tíz lőszer befogadására
alkalmas tölténytár üres.
A cápa egyre agresszívabb lett, figyelte meg Thanatos,
miközben gyakorlott mozdulatokkal töltötte meg a tárat a
hosszú, tompa hegyű töltényekkel. Ahogy a cápa a
hullámokon ringatózott, hátuszonya magasabbra emelkedett
ki a vízből, ízletes falatok után kutatott, amelyeket primitív
agyberendezésével a berregő hangokat kiadó kolosszustól
várt.
Thanatos a fegyvert a korlát vasrúdjára támasztotta, és
érezte, hogy az előagy meg-megcsusszan kérges kezében,
amint hátrahúzta a zárat, és a csőbe juttatta az első, nagy
kezdősebességű lőszert. Kibiztosította a puskát, és az agyát
borotválatlan állához szorítva, valamivel a mozgó hátuszony
alá és elé célzott. A távolságot körülbelül negyven méterre
becsülve igazított az irányzókon, és amikor az uszony
magasan a víz fölé emelkedett, finoman meghúzta a ravaszt.
 Összerezzent az erős, fülsértő csattanásra; elfelejtette a
zsebében tartott vattával bedugni a fülét, de szemét nem
vette le az uszonyról. Kivetette a hüvelyt, újra töltött, s
közben figyelte a becsapódást a vízben, körülbelül
egyméternyire és kissé balra a szürkésfehér háromszögtől. A
cápa észrevette a golyó becsapódását, mohón odafordult, majd
csalódottan megrázta a fejét.
Thanatos figyelte a cápa élelmiszer-kereső cikázását a
habzó vízben. Napokba is beletelne, míg a cápa otthagyja a
Hadar Jee-t, hogy éhségében más élelmiszerforrás után
kutasson. Fennállt a veszély, hogy a víz csökkenti a golyó
becsapódásának erejét, és csak megsebzi, megvadítja a dögöt
vagy – ami még szörnyűbb – újabb cápákat vonz oda.
A fegyver ismerős fogásából erőt merítve célzott, és gyors
mozdulattal újra tüzelt. Most víz és vér spriccelt fel, a
hátuszony hirtelen megmerevedett, aztán a csapkodó test
eltűnt a rózsaszín-vörös, zavaros habokban. A cápa hosszú
másodperceken át küzdött közel a víz felszínéhez, vad
mozdulatokkal támadt a láthatatlan ellenségre, elegendő időt
adva Thanatosnak, hogy újabb fémköpenyes golyót küldjön a
páncéllal borított húsba. Mielőtt ismét felhúzhatta volna a
puskát, a szörny eltűnt, véres vízfoltokat hagyva maga után,
amelyek aztán rövidesen beleolvadtak a propeller korbácsolta
örvénybe.
Thanatos ott maradt a hajó farában, a fegyvert továbbra is
készenlétben tartotta, légzése ismét normálissá vált,
miközben figyelte a sötétedő vizet, és leste a félelmetes
hátuszony feltűnését. Egészen naplementéig várt, mikor a
horizont vöröses-narancssárga fényére sötétség borult, és csak
aztán hagyta ott a hajó farát, hogy ennivaló és meleg ruha
után nézzen. Nagyon hamar visszatért, megparancsolta a
szakácsnak, hogy félóránként hozzon forró kávét, és tovább
figyelte a tajtékzó vizet, még akkor is, amikor a sötétség már
jó ideje lehetetlenné tette a látást. Nem akart alvással
kísérletezni az alatt a pár óra alatt, ami még a vízbe
merüléstől elválasztotta.

A Hadar Jee vagy egy kilométerre a parttól ringatózott: a

színültig töltött olajtartályhajó óriási propellerei
megrángatták a horgonyláncot, amelynek hegesztett szemei a
hajó rozsdás fémtestéhez verődtek. A hídról a sötétben alig
lehetett látni a horgonybóját, ezért a kapitány a hajóorrban
figyelő matróz jelzéseire volt utalva, hogy a hajót megfelelő
helyzetbe irányítsa.
A kapitány türelmes ember volt – ez a tulajdonság
elkerülhetetlen velejárója egy tengerjáró hajón eltöltött
életnek –, nem zavarta, hogy további perceket kell eltöltenie a
hajó irányításával, hogy a fűtőolaj szivattyúzása a víz alatti
csővezetékben a tengerparti erőműhöz szakszerűen, és ami a
legfontosabb, veszteség nélkül történjen.
A kapitány halkan mondott valamit, a motorok újra
felbőgtek, a horgonyok nehéz kampói mélyebbre fúródtak a
vagy tizenöt ölnyire a hajó vízszintje alatt fekvő sziklás part
menti tengerfenékbe. Sietve leengedték az üzemanyag-
rakodóhidat, a legénység lekúszott a kötéllétrákon, és
gyakorlott szakértelemmel dolgozott a csővezetéknek a
szelepekhez kapcsolásán. A távoli parti fények alig-alig
hatoltak át a sötétségen, a csavarkulcsok a szikrázásmentes
réz alkatrészekhez verődtek, és teljesen elnyomták a zajt,
amelyet a fekete alak okozott, amikor lassan lekúszott a hajó
partról láthatatlan oldalán függő kötéllétrán.
 Thanatos könyökét kulcsolta át a létrán, hogy a hajó
ingását ellensúlyozza és oxigénpalackjának a szegecselt
oldallemezekhez ütődését elkerülje. Miközben a csavarodó
kötéllel harcolt, érezte, hogy a hideg áthatol a búvárruhája
szigetelésén.
Amiatt nem aggódott, hogy zajt csap. Figyelme csak arra
irányult, hogy az oxigénpalackjának tetejére szerelt érzékeny
szabályozó szelep ne sérüljön meg. A szabályozó szelep nélkül
lehetetlen leszállni a harmincméteres mélységbe a
bójahorgonyig, hogy onnan követhesse a víz alatti
csővezetéket a partra. Arra kényszerülve, hogy egy kilométert
ússzon a felszínen, rettenetesen sebezhetően.
Az alászállás elég nehéz lesz, gondolta, és megállt a
létrán, hogy ismét szemügyre vegye az alatta alig három
méterre folytonosan emelkedő és zuhanó vízfelületet. Látni
semmit nem lehetett, és tudta, hogy a további habozás csak
csökkenti amúgy is megcsappant eltökéltségét.
Gyermekkora óta harcra nevelték, arra, hogy önként,
félelem nélkül vállalja az életveszélyt, és az észak-afrikai
sivatagban számtalanszor bebizonyította, hogy képes erre.
Csakhogy a szárazföldön az ellenség ismerős, létező valóság,
akivel szembe lehet szállni és halálig küzdeni. De a víz…
Ismét lepillantott, megborzongott, próbált úrrá lenni
félelmén, amely már-már megbénította vastag, izmos karját.
Ebben a rettegéssel teli percben keményen fegyelmezett
fantáziája fellázadt, és lelki szemei elé vitette a lenn a
mélyben rá váró világot. Elképzelte a homályos, sós vízben
halványan kirajzolódó kagylókérges hajótestet, amely olyan,
akár egy zsákmányra leső szörny. Ez alá a szörny alá kell
úsznia, hogy elérje a bója horgonykábelét, amelyet
megvilágítanak a hajó fedélzeti lámpái, mielőtt eltűnik a
harmincméteres mélységben.
Thanatos jobban félt a rozsdás és iszapos hajótest alatti
úszástól és a bójakábelen való leereszkedéstől, mint eddig
életében bármitől.
Szemét behunyta, gyors fohászt mormolt, kezét a
kötéllétra elengedésére kényszerítette, és visszavonhatatlanul
belevetette magát a vízbe, a lidércnyomásba. Hátrafelé
zuhant, karja és lába azonnal védelmezően rándult a
gyomrára erősített csomag köré, és ez valamiféle pszichés
védelmet nyújtott, bár legszívesebben ordítani szeretett volna,
miközben a teste a vízbe csapódott.
Thanatos, amint hangtalanul zuhant a folyékony
sötétségben, összegörnyedve küzdött a rettegés ellen, lábát és
karját bénulás fenyegette a háromszögletű fűrészfogak és a
szürke tömeg gondolatára. Aztán felülkerekedett az
életösztöne. Szájába vette a légzőkészülék szívórészét,
karjával és lábával vadul csapkodni kezdett a hajótest felé.
Kizárta agyából a tartályhajó körül lustán úszkáló cápa
lidércnyomásos képét.
Fél méterrel odébb, miközben kétségbeesett kitartással
úszott, megpillantotta a bójahorgonyt: kinn a nyílt vízen
függőleges kábel húzódott lefelé, távol a viszonylagos
biztonságot jelentő hajótesttől. Egy pillanatig habozott, aztán
gumival védett lábát az érdes fémnek támasztva ellökte
magát, és kapkodva úszni kezdett a jeges vízben. Tudta, hogy
ennek a húsz méternek a leúszása számára végtelenül hosszú
lesz.
Az utolsó másodpercekben, mielőtt a létrát elengedte,
elhatározta, hogy nem néz hátra. Egyetlen számba jöhető
fegyvere a kése volt a lábszárához erősített hüvelyben; ha a
cápa támadni akar, gyakorlatilag hasznavehetetlen. És ebben
a sötétségben a nagy, fehér test mindaddig láthatatlan
marad, míg majdnem föléje ér, és csak pár borzalmas
másodpercet ad, hogy átélje mindazt a rettegést, amit csak el
tudott képzelni. Már rég rájött, hogy hirtelen és gyors halált
szeretne halni, ha muszáj. A fájdalomtól nem félt. A félelem
teljessége volt az, amiről tudta, hogy sokáig nem bírná.
A víz tömegében, amelyet a felette lévő fények gyengén
megvilágítottak, Thanatos legszívesebben összezsugorodott,
sőt megszűnt volna, annyira nem érezte magát biztonságban.
Az erőlködéstől hörgött a légzőkészülékben, karjával és
lábával csapkodva harcolt a mellkasát szorító rettegés ellen.
Valami hozzáért!
Beleüvöltött a légzőkészülékbe, majdnem átharapta a
kemény gumit, amikor előrenyúló keze enyhén himbálódzó,
szilárd tárgyhoz ért. Szeme kimeredt, az adrenalin fel-alá
hullámzott szervezetében, de az életösztön átvette az
uralmat, és követelte, hogy küzdjön meg az életéért. Agyának
elemző része regisztrálta a tényt, hogy a tárgy kemény, és az
iszapréteg alatt fém jellegű.
A csővezeték.
Rájött, hogy vakon beleúszott a felfelé húzódó
csővezetékbe és kábelekbe, s ösztönösen ráfonta magát a
legközelebbi sima fémcsőre. Remegését nem tudta
megállítani, belecsimpaszkodott a csőbe, érezte, amint a
meleg olaj áthalad a vékony alumínium fal alatt, és próbálta
visszatartani a torkából feltörő zokogását. Felfelé akart úszni,
a közeli felszínre, hogy visszajusson a Hadar Jee fedélzetére.
Ehelyett most először nézett körül, kétségbeesetten meredt a
homályos zöld mélységbe és kereste a szürkésfehér,
áramvonalas halált.
 Semmit sem látott, de hirtelen rájött, hogy nincs
biztonságban, a meleg, lüktető csővezetékek között szem előtt
van. Hirtelen visszanyerte önuralmát. Megindult a csövön
lefelé, s mászás közben örült a meleg biztonságot sugalló
érzetének, bár jól tudta, hogy hamis.
 MÉG 9 NAP

Csütörtök
19.55

Huszonnyolc nappal azután, hogy a Hadar Jee lekapcsolta

olajtovábbító kábeleit és felszedte a horgonyt, egy másik
tankhajó állt meg partközeiben, hogy olaját a Huntington
Beach délnyugati határában működő Edison erőműtelep
hatalmas tartályaiba szivattyúzza.
Miközben a legénység a vastag, gumiszigetelésű tömlőket
illesztette össze, ki-kipillantgattak a távoli tengerpartra, ahol
az utcai lámpák megvilágították a kikötőnegyedet alkotó régi
épületek repedezett vakolatát.
A parti fények éles, mozdulatlan árnyékokat vetettek
abban az átmeneti csendben, amely egy újabb heves nyári
vihar nyitánya volt. A vihar gyorsan kitört. Először csak pár
esőcseppel próbálkozott – a járdákhoz csapódva körvonalaik
kirajzolódtak aztán hirtelen szakadni kezdett, és a régi
belvárost elborította a szélfútta eső és a megdidergető köd.
A lerobbant hónapos szobákhoz vezető nyitott lépcsőház
árnyékában fiatal, szellősen öltözött férfi húzódott meg,
menedéket keresve a vihar és az eső elől. Nem sok kedve volt
kimerészkedni az ítéletidőbe, és mogorván nézte a tartályhajó
imbolygó fényeit.
Toby Williker reszketett ázott ruháiban, és gúnyosan
nevetett magában azon az ironikus helyzeten, hogy
Huntington Beachbe olajat kell importálni. A negyvenes
években a kikötőnegyed látta el menedékkel és élelemmel
azokat a keménykötésű, nyers embereket, akik olyan gyorsan
építették meg az olajkutakat, amilyen gyorsan csak előrelátó
tőkés vállalkozóik a pénzt vagy a hitelt elő tudták teremteni a
kutak működtetéséhez. Negyven évvel később a vidék még
mindig tele volt lassan pumpáló kutakkal, de a sűrű, fekete
nyersolajból már alig maradt a földben. Azokból a kutakból,
amelyekből valaha hordószámra szivattyúzták az olajat, ma
már csak vékony sugár folydogált, és alig hozott a telekadó
kifizetéséhez elegendő hasznot. A telkek ma már
értékesebbek voltak a házépítők, mint a kútfúrók számára.
Amikor az olajkeresők végleg elhagyták, Huntington
Beach megmaradt a semmittevők, csavargók, alkalmi
bűnözők és narkósok Mekkájának, akik beköltöztek a
lepusztult üzletekbe és az egyemeletes tömegszállásokra. Itt
melegen sütő napra, hűvös, iszapzöld óceánra, sós parti
szelekre, tengerparti homokra, állandó éhségre és örökös
magányra találtak. Mindezek hozzájárultak a Kalifornia-
illúzióhoz, amely addig volt kellemes, ameddig az időjárás. A
környező kertvárosok terjeszkedésétől sem riadva meg, ezek
az emberek továbbra is egyre érkeztek autóbuszokon,
autókon, repülőgépeken vagy autóstoppal, makacsul
kergették álmaikat és a mítoszt, amely még akkor is táplálja
a lelket, amikor a testet már elpusztította.
A hideg beálltával az éhség és magányosság fokozódott
azokban, akiknek nem volt pénzük a kényelmes élethez, és
akikből hiányzott az elhatározás, hogy odahagyják a mesés
dél-kaliforniai tengerparti életet. Maradtak hát. Néhány
poloskás matraccal felszerelt, üres odúnál alig több
nyomortanyákon laktak, eladták magukat vagy kétes eredetű
kábítószerekkel üzleteltek, miközben várták a meleg idő
visszatértét.
 A kikötőnegyed tehát tökéletes környezetet jelentett
ezeknek a szabad életet kedvelő lelkeknek, akik csak
álmaikhoz kötődtek, a kezük kissé enyves volt, és megszokták
az alkalmi kényelmetlenségeket. Ennélfogva ideális volt a
terroristának is, akinek feladatául szabták, hogy rettegésben
tartson egy amerikai várost, és olyan nemzetközi méretű
figyelmeztető akciót hajtson végre, amit nem lehet eltussolni.

A nedves kapualjba húzódó Toby Williker mit sem tudott a

terrorizmus elméletéről, taktikájáról és gyakorlati
alkalmazásáról. Toby csak egyet tudott biztosan, azt, hogy
rémesen átázott, didereg, fáradt, és legalább huszonöt percet
késik.
Azonkívül retteg is, vallotta be magának, amint a
bevásárlózacskót magához szorította, hogy megvédje az
esőtől.
Az átázott papírcsomag tartalma nem igazolta teljesen a
huszonegy éves kábítószerüzér aggodalmát. Egy doboz 12-es
vadászpuskába való szarvasölő golyó, egy tekercs ezüstszürke
szigetelőszalag, több flakon vörös szórófesték, és más
hasonlók: mindez lényegesen jobban ellenállt az elemeknek,
mint saját, kábítószertől tönkretett teste. De már huszonöt
perccel ezelőtt otthon kellett volna lennie az első emeleti,
poloskás hotelszobájában a bevásárlásaival – ez váltotta ki az
ideges fiatalember fokozott gondosságát.
Toby Williker félt, mert az az ember, akitől a
bevásárlólistát kapta, az az ember, aki hat nappal ezelőtt
megjelent szobájának ajtajában egy csomag elsőrendű
minőségű hasissal meg egy ellenállhatatlan munkaajánlattal,
nagyon ragaszkodott a pontossághoz. Annyira ragaszkodott,
hogy Toby már-már elhitte: képes beváltani futólag vázolt
fenyegetését.
„Ha eltolod a melót, fiatal barátom – mondta a férfi előző
este, miközben jó tüdőnyi, erős hasisfüstöt fújt ki hideg
pillantású, félig lehunyt szeme elé –, akkor meg kell hogy
öljelek.”
Hülye állat, mormogta magában Toby ezen az estén
nyolcadszor, és már nem tudta biztosan, kire érti: az ijesztő
tekintetű férfira, akinek volt pénze jó narkóra, vagy
önmagára.
Eszébe jutott, ahogy az izmos férfi szinte keresztülnézett
rajta, különösen akkor, amikor megparancsolta neki, hogy
addig ismételje az időpontokat, míg tökéletesen meg nem
jegyzi őket. A férfi halkan beszélt, mint akit semmi sem
érdekel igazán. Már-már szelíd fickó, csak ne lenne az az
átkozott szeme.
A kísérteties az volt, hogy az arckifejezése soha meg nem,
enyhült, gondolta Toby, miközben próbálta a késedelem
miatti idegességét önmagának megindokolni. Éles és átható
tekintete még akkor se homályosodott el, amikor hasist
szívtak együtt. Ez pedig Toby szerint egyáltalában nem
normális reakció.
Elvégezni a melót, az egy dolog. Minden ismerőse – Lorit
is beleértve – letudott már egy-két betörést. Megforgatni egy
ajtógombot, bekukucskálni az eltolható üvegajtón, lecsapni a
hálószobákban heverő ékszerekre vagy készpénzre, a színes
tévére vagy a sztereó-berendezésre, aztán kisurranni a hátsó
ajtón, felrakodni a kocsira, miközben a pilóta ügyel a fekete-
fehér rendőrkocsikra, nem nagy ügy. Más dolog viszont
szándékosan átverni a hekusokat, mint ahogyan ez a pasas
akarja. Ez ellenkezik a józan ésszel. Mindenki tudja a
környéken, hogy nem jó összerúgni a port Huntington Beach
éjjeli őrjáratainak hekusaival.
Nappal, az egészen más. A nappali zsarukkal az ember
mindenféle disznóságot megúszhat. A fenébe, hiszen páran a
kocsmák ellenőrzésekor még barátságosan el is beszélgetnek
a kocsmatöltelékkel. Semmi balhé. Némi barátságos
lökdösődés, miközben meggyőződnek arról, hogy a
helyiségben senki sem agresszíven részeg, és senki sem vérzik
erősen.
Az éjszaka, az egy másik játszma, egészen más
szabályokkal. Éjszaka, amikor az erényesek már bezárkóztak
százezer dolláros otthonaikba, az ember egyedül marad
odakinn a kemény zsarukkal. És egyik se habozna, hogy
beverje az ember fejét, ha azt hiszi, hogy ki akar vele tolni.
Toby összezavarodva rázogatta a fejét, kábítószertől félig
bénult agyában elismételte a tervet, megpróbált rájönni, hogy
mi a bökkenő abban a melóban, ami pár napja még olyan
jónak hangzott.
A figyelemelterelés a döntő, hangsúlyozta a férfi. Ki kell
csalni a körzetből a járőröket, hogy maradjon elegendő idő a
házra. Az én dolgom a zavarkeltés megszervezése, gondolta
Toby a büszkeség és félelem kényelmetlen keverékével. Az
utasításnak megfelelően elintézte három helyi latin-
amerikaival, hogy holnap este meghatározott időpontban
betörnek a kikötőnegyed egyik italkereskedésébe. Biztosította
őket, hogy a riasztóberendezés nem fog működni, és egész
éjszaka annyit ihatnak és lophatnak, amennyit akarnak. A
megállapodás úgy szólt, hogy Toby elintézi a
riasztóberendezést, cserébe a kasszában lévő pénzért – amiért
Willikernek egyáltalán nem állt szándékában jelentkezni.
 Toby még akkor sem ment volna az italkereskedés
közelébe, ha tudja, hogyan kell egy riasztóberendezést
hatástalanítani. De fogalma sem volt róla. Azonkívül nem lesz
ott semmi ellopni való pénz. A hülyéknek szerencséjük lesz,
ha néhány,: üveget elemelhetnek, mikor a riasztóberendezés
megszólal, és a helyszínen megjelennek a zsaruk. Ekkor már
Toby meg új társa három kilométerrel odébb foglalatoskodik,
éppen egy visszavonult önkiszolgálómosoda-tulajdonost
kötöznek meg, aki az utóbbi tíz évben napi bevételének
legalább felét elrejtette valahol a házában.
Ha a füles igaz – és Toby el sem tudta képzelni, hogy
valakinek mersze legyen új társát hamis információkkal
etetni –, legalább százhúszezer van a házban, nagyrészt
használt tíz- és húszdollárosokban. Toby a hússzázalékos
részesedéséből állati sok első osztályú narkót vehet.
Ott a baj, gondolta Toby, és aggodalmában hosszú vizes
haját rázta, hogy őrült társa valójában fütyül a pénzre. A
balhé fő célja az, hogy a gazdag disznónak megmutassák: nem
számíthat semmiféle oltalomra a nagyra becsült rendőrségtől.
Mielőtt meglógnak a dohánnyal, magyarázta a férfi, ő meg
Toby a festékszóróval a ház falaira felírják, hogy „Dögöljön
meg minden disznó!”
A balhénak ez a része ijesztett rá a legjobban Tobyra.
Szándékosan húznak ujjat a zsarukkal. Annak ellenére, hogy
több pénzt ígértek neki, mint amennyit életében valaha
egyszerre látott – félt. Túl sok évet töltött el az utcán ahhoz,
hogy tudja: az ilyen hülyeségekből semmi jó nem származhat.
Toby Williker még mindig a kapualjban görnyedve,
átázva, reszketve, rémülten figyelte a tartályhajó fényeit meg
a zuhogó esőt, és képtelen volt elhatározásra jutni. Nem
tudta, kitől fél jobban, a fekete-fehér kocsikban alkonyattól
hajnalig a Huntington Beach-i utcákat járó egyenruhás
állatoktól, vagy az ijesztő, átható pillantású, narkós idegentől,
aki Thanatos-nak nevezi magát.
 MÉG 8 NAP

Péntek
00.15

Daniel Branchowski rangidős rendőrjárőr leplezetlen

undorral figyelte a szélvédő viaszos felületén gyöngyöző
esőcseppeket. Branchowski és ifjabb társa, Jacob Farber előtt
még két óra járőrszolgálat állt, mielőtt visszafordíthatnák
kocsijukat a kapitányság felé.
Két óra, ez legalább négy hívást jelent, gondolta
Branchowski. Legalább négyszer kell leállni valami
marhával, aki balhéba keveredett, vagy lerészegedett és némi
verést is hajlandó vállalni, csak hogy hőzönghessen egy
hekussal. Így néz ki egy felnőtt ember éjszakája, gondolta.
Ingerülten csóválta a fejét.
Nem mintha Branchowskit aggasztotta volna ez a kilátás.
Alapjában véve még örült is volna némi zűrnek, bárminek,
ami a hajnali járőrszolgálat meg a három éjjele és nappala
tartó esőzés egyhangúságát megszakítaná. Farberrel együtt
türelmesen várta, hogy a kocsmák bezárjanak, és ők
lebonyolíthassanak egy gyors letartóztatást, utána pedig
visszatérjenek a kapitányságra, hogy miközben a
garázdálkodó adatait felveszik, megihassanak egy csésze forró
kávét.
Még nyolc nap, gondolta Branchowski, mialatt erős
kezével a kormánykereket forgatta. Még nyolc nap, és akkor
Farberrel a Los Angeles-i Nyári Olimpiai Játékok civil ruhás
biztonsági őreiként elkezdhetik hőn óhajtott szolgálatukat.
Tizennyolc napra megszabadulnak a forgalmi lámpáktól, az
okádó részegektől, az egyenruhától meg az átkozott esőtől.
Az eső volt a legsúlyosbítóbb körülmény. Nem a
részegekkel való, sokszor életveszélyes konfrontáció
lehetősége idegesítette Branchowskit, hanem az, hogy az
egyenruhája ez esetben megint át fog ázni. Ez dühítette
leginkább a negyvenkét éves rendőrjárőrt.
A tizennyolc éve szolgáló veterán Branchowski már rég
megszokta a felszereléssel járó kényelmetlenségeket: a
golyóálló mellényt, a nehéz derékszíját, a .357-es revolvert,
amelynek recés faagya kivétel nélkül minden egyes
alkalommal a bordái közé nyomódott, amikor leült. Morogva
bár, de elfogadta munkahelyi otthonában, a fekete-fehér
kétszemélyes járőrkocsiban az elektronikus szerkezetek
állandó jelenlétét. Amit azonban alig tudott elviselni, még
kevésbé megszokni, az a visszataszító szag és
megszüntethetetlen viszketés volt, amelyet a sárga rendőrségi
esőkabát alatt nyakába folyó eső okozott, átáztatva vastag
gyapjúingét.
– A jóságos istenit! – tört ki, és nehéz, kérges tenyerével
felháborodva csapkodta a kormánykereket. – Nézd ezt a szar
időt. Mintha a tél közepén járnánk! Ki a fene hallott ilyen
esőről júliusban?
– Vigyázz – óvta vigyorogva Jake Farber, és felnézett a
jegyzőkönyvtömbről –, feldühíted a legfőbb kapitányt –
mutatott az ég felé –, aztán nyakunkba szakad a hó.
Branchowski a szemét forgatta, ránézett a társára, és
legalább századszor állapította meg, hogy Farber érzéketlen a
kényelmetlenségekkel szemben. Jake Farber még akkor is
mosolyogna, ha júliusban lószar potyogna az égből, döntötte el
Branchowski, és tisztelettel figyelte társát, aki a parányi
műszerfal-lámpa fényénél vidáman vezette a járőrnaplót.
Farber dudorászva futotta át a nyomtatott betűkkel írt
jegyzést.
Branchowski utált jelentéseket írni; ami azt illeti,
mindent utált írni. Az előírásos rendőrségi papírmunkát – a
különböző jelentési formulák, járőrnaplók és kiegészítő lapok
kitöltését – az utcán dolgozó rendőrök első számú
közellenségüknek tartották. Elhanyagolása már több
alkalommal majdnem Branchowski állásába került.
Amíg Jake Farbert ki nem jelölték társául, Branchowski
naponta rendszeresen egy-két fizetetlen túlórát töltött a
jelentések megírásával; a járőrnapló vezetésével és
javításával. Csak a félelem, hogy irodai munkára rendelik a
nyomozó- csoporthoz, ahol aztán tologathatja az aktákat,
szorította rá, hogy szabad idejéből lázas órákat töltsön a
gyűlölt papírmunka elvégzésével.
Jake Farber azon kevesek egyike volt, akiknek nem teher
a papírmunka. Miután egy este nagy részét azzal töltötte,
hogy figyelte új társának kétségbeesett erőlködését, amint
jelentést írt, Jake csendesen elvállalta a jelentésírást meg a
járőrnapló- vezetést. Ezzel sírig hű barátot szerzett.
– Gondolod, hogy az olimpián belső szolgálatot kapunk? –
kérdezte Branchowski reménykedve, miközben tovább vezette
a sötétben a fekete-fehér kocsit a kedves kikötőnegyedben, és
figyelte a környező utcákat. Bízott benne, hogy semmi
olyasmit nem fog látni, ami az oltalmat nyújtó járőrkocsi
elhagyását követelné.
– A hadnagy azt mondta, hogy osztagok szerint leszünk
beosztva – felelte Farber. Fémtárcáját eltette, és a félig
lehúzott oldalablakon át figyelte az utcát. Mivel Lagucii a
főnökünk, szerintem a legrosszabb lehetőség, hogy valamilyen
előkelőséget őrzünk az első sorokban. Éppenséggel az is
előfordulhat, hogy a női háló előtt kell őrködnünk, ha ez a
csodalény beveti magát.
– Nem hittem volna, hogy egyszer még hálás leszek,
amiért az őrmesterünknek tehetsége van a seggnyaláshoz –
bólintott Branchowski, és figyelme egy pillanatra elterelődött
sérelmeiről.
– Elviszed valamelyik sporteseményre Kathyt meg a
srácokat is?
– Katnek már vannak jegyei a tornára meg a női
röplabdára. Azt mondta, ad nekünk is, ha a gyerekeket ölbe
vesszük. Neked jut Janie.
– Remek – nevetett Branchowski lelkesen. – Hé, várj csak
egy percre! – szólt hirtelen gyanakodva. – Szobatiszta már?
– A kétéves Janie Farber, miközben Branch bácsi a
szüleivel beszélgetett, szívesen fúrta be magát az ölébe, ahol
aztán elaludt. Branchowski első, gyermektelen házassága óta
megrögzött agglegény volt, és az ilyenkor elkerülhetetlen
baleseteket a rá nem mindig jellemző jó kedéllyel viselte.
– Még nem – vigyorgott Farber –, de Kat megígérte, hogy
dupla pelenkát ad rá, téged meg ellát néhány tartalékkal.
– Benne vagyok – bólintott Branchowski, és ingerültsége
ellenére nagyon elégedettnek látszott.
A kilátás, hogy Jake Farberrel és családjával néhány
napon át az olimpiát nézheti, nagyon kellemes érzéssel
töltötte volna el Branchowskit. Csak ne esne az eső, és társa
ne dudorászna olyan elégedetten, fütyülve az esőre meg a
hidegre, és arra, hogy mielőtt a szolgálatuk lejár, bizonyára
mindketten bőrig áznak. Branchowski már épp részletezni
akarta ezt, amikor megszólalt a rádió.
 – Adam Hat, néma négy-öt-kilences a kettő-hat-hármas
körzetből. Részletek a telexen.
Jake a mikrofon után nyúlt, Branchowski pedig gyorsítva
a Pacific Coast Highway felé fordult, amely az óceánnal
párhuzamosan fut, és a mólónál keresztezi a Fő utcát.
A 263-as körzet Huntington Beach kikötőnegyedének a
kellős közepén volt. A napközben rendszerint forgalmas
környék éjszaka elhagyatott és magányos. Csupán biztonsági
őrök, részegek, kábítószerüzérek járnak errefelé különböző
célokból: melegedni, pénzt keresni vagy lopni akarnak.
– Adam Hat, vétel – mondta Jake nyugodtan, majd
visszatette a mikrofont, és várták, hogy a rádió alá szerelt,
megvilágított elektronikus doboz kiadja a részleteket.
A telexgép felbúgott. Farber odanyúlt, meggyújtotta a
lámpát, hogy elolvashassa a távíró üzenetét, amint az
legépelve megjelent a papírtekercsen.

ADAM HAT 459 K: 263 00.17 CN 139

INF: N/A
HELYSZÍN:
ALBERT-FÉLE
ITALKERESKEDÉS
FŐ UTCA 275.
NÉMA RIASZTÁS 00.16-kor.
RIASZTÁS NINCS LEFÚJVA

Farber várt, amíg a gép megáll, aztán a mikrofon után nyúlt.

– Adam Hat nyugtázza a vételt. Várható érkezésünk a
helyszínre öt perc. Támogatás mikorra várható?
– Na hiszen – kommentálta gúnyosan Branchowski,
miközben úgy döntött, hogy letér a part menti autóútról, és a
rosszul megvilágított mellékutcákon olyan sebességgel vezette
a kocsit, amely éppen csak lehetővé tette, hogy a kerekek a
nedves aszfalton maradjanak. – Charley és Rick körülbelül
húsz perce hagyta el a körzetet, hogy azt a gyújtóbombát
elintézze. – Branchowski hirtelen az órájára pillantott, hogy
ellenőrizze a megsaccolt érkezési időt. – A másik két déli kocsi
valami családi perpatvarhoz szállt ki. Emlékszel?
– Talán kiküldik utánunk Laguciit? – találgatta Farber
ártatlan képpel, aztán elnevette magát. Az az elképzelés,
hogy Patrick Lagucii rendőr őrmester elhagyja meleg irodáját,
hogy vékony szálú, géppel szárított haját és ropogósra vasalt
egyenruháját átáztassa csak azért, hogy valamelyik
beosztottján segítsen, régi vicc volt a körzetben, amelyet
sohasem fogadtak nevetés nélkül. Branchowski és Farber még
mindig mosolygott, amikor az üzenet megerősítette
Branchowski gyanúját.
– Adam Hat. Délen nincs szabad támogató egység. Négyes
kód esetén óvatosak legyenek, és értesítsenek bennünket.
– Úgy lesz, szivi – vigyorgott Branchowski, amint a sarkon
a biztonságosnál éppen csak valamivel gyorsabban fordult be.
Hagyta, hogy a kocsi megcsússzék, miközben a kerekek egy
időre elveszítették, majd újra megtalálták kapcsolatukat a
sima úttal, amikor változtatott a gázpedál nyomásán, Farber
társának autóvezetési technikájával mit sem törődve,
ösztönösen figyelte a sikátorokat és mellékutcákat. Bőséges és
időnként agyrázkódással fenyegető tapasztalataiból tudta,
hogy Branchowski kiváló üldöző gépkocsivezető, és egy
csúszásból sokkal nagyobb sebességgel is ki tudja húzni a
kocsit.
Minden Huntington Beach-i fekete-fehér járőrkocsiban
volt kiegészítő felszerelés, közte egy felhúzható rendszerű 12-
es Remington vadászpuska öt töltény befogadására alkalmas
tárral, amelyet a rádiószekrény jobb oldalára függőlegesen,
zárral erősítettek. Farber kinyitotta a zárat, elővette a nehéz
fegyvert, miközben ügyelt, hogy ujja a ravasz közelébe se
érjen. Feszültsége csupán csendes dudorászásában nyilvánult
meg. Hamar megállapította, hogy csőre van töltve és be van
biztosítva. Aztán várt.
Branchowski az utolsó ötszáz méteren elzárta a rádiót, és
a világítást is kikapcsolta. Csak az imitt-amott világító utcai
lámpák fénye segítette, hogy az úttesten maradjon. Az Ötödik
utcánál, két és fél sarokra az Albert-féle italkereskedéstől,
lassan fordult be a Fő utcára. Feszülten, éberen figyeltek
minden mozgást. Farber várt, míg Branchowski alig száz
méterre az italkereskedéstől keresztbe állítja az utcán a
kocsit, aztán kibiztosította a puskát.
Némán nézték az italkereskedés bejáratát. Két alak lépett
ki az ajtón, megcsúsztak és átgurultak a nedves járdán.
Branchowski és Farber látta, hogy a kirakatablak betört, és a
kissé nyitva álló ajtón át megpillantották az üzlet hátsó
részében gyengén világító egyetlen villanykörtét. Ez, meg egy
pislogó utcai lámpa homályos fényfoltokat vetett a sötét utcán
hason fekvő két alakra. Egyikük sikertelen kísérletet tett,
hogy átnyújtson egy üveget a társának, aki kiejtette a
kezéből. A palack összetört a járdán.
– Mi az ábra szerinted? – suttogta Branchowski.
– A harmadik pasas az üzletben van – felelte Farber, és
mutatóujjával lazán kopogott a fegyver ravaszvédőjén.
– Látod?
– Nem. Belül, az ajtótól balra árnyék mozdult. Lehet, hogy
csak egy macska.
– Nem. Itt jön.
 Némán figyelték, amint a harmadik gyanús személy
kezében üvegekkel kitántorog az italkereskedés ajtaján. Az
első kettőhöz hasonlóan, ez is tipikus kikötői csavargónak
látszott: férfi, valószínűleg fehér bőrű, haja hosszú, fésületlen,
ruhája rongyos; és katonai zubbonyhoz hasonló kabátot viselt.
Láthatólag egyikük sem vette észre a szemerkélő esőben,
megvilágítás nélkül is tisztán kivehető járőrkocsit.
A harmadik gyanús személy, miközben megpróbálta két
társát talpra állítani, valamit kiabált, de szavait nem lehetett
érteni. Csak azt érte el, hagy még több palackot elejtett.
Végül undorral feladta, maradék üvegeit a két hason fekvő
alakhoz lökte, és visszabotorkált az üzletbe.
– A jó életbe, egy rakás büdös okádék – morogta
Branchowski, és úgy igazította meg esőkabátját, hogy
revolverének recézett, kopottas agya és fegyvertáskájának
teteje kiálljon a sárga esőkabát réséből. – Ahhoz is részegek,
hogy elmenekülhessenek.
– Csak reménykedhetünk abban, hogy nem okádják majd
össze a hátsó ülést – vigyorgott Jake, és figyelte társának
rémült arc kifejezését, akinek eszébe jutott, hogy milyen is
lesz a nedves gyapjúk meg a hányás bűze. – Itt Adam Hat. Az
Alberthez érkeztünk – suttogta Farber a mikrofonba. –
Három gyanús személyt figyelünk. Mindhárman részegnek
látszanak. Férfiak, valószínűleg mexikóiak vagy latin-
amerikaiak, koruk ismeretlen, valószínűleg húsz-harminc
között. Négy-öt-kilenc. Később jelentkezünk.
– Kezdjük? – nézett Branchowski a társára, aki bólintott.
A kocsi nehéz motorja felbőgött. Branchowski sebesen indítva
előrelódult vele, és megállt az üzlet előtt.
A járdán fekvő két részeg döbbenten nézett fel, amikor
Farber – még mielőtt a rendőrkocsi megállt volna – kivágta az
ajtót, kiugrott, átgázolt a szétszórt palackokon meg
üvegcserepeken, és nehéz csizmájával berúgta az üzlet
ajtaját.
Branchowski egy másodperccel később ugrott ki a
kocsiból, lapátnyi jobbjában a .357-es Smith & Wessonnal; bal
kézzel megragadta azt az ázott, ragadós hajú egyént, aki a
járőrkocsihoz közelebb feküdt, és az üzlet téglafalához csapta.
A második részeg éppen akkor részesült hasonló kezelésben,
amikor Farber a harmadikat lökte ki az ajtón. Egy pillanattal
később a három kudarcot vallott betörő, érthetetlen szavakat
mormogva, üveges szemmel bámulta a két rendőrt.
– Vigyázz rájuk, én benézek az üzletbe – szólt
Branchowski. Farber bólintott, és a Remingtont kibiztosítva a
középső gyanús személy földön fekvő lábára irányította.
Ameddig alaposan át nem kutatják, hogy van-e náluk fegyver,
felfegyverzett, veszedelmes elemekként kezelik őket, bár
nyilvánvalóan alaposan be voltak rúgva.
Branchowski örült, hogy egy időre megszabadult az
idegesítő esőtől; alaposan átkutatta az üzletet, és
megállapította, hogy a hátsó ajtó zárva van, a kassza
érintetlen és a közvetlen környéken több gyanús személy
nincs. Megtalálta az italkereskedés szükség esetén hívható
számainak jegyzékét, és a pulton álló telefonon tárcsázta a
tulajdonost. Aztán kelletlenül belátta, hogy nincs semmi, ami
miatt továbbra is a viszonylag meleg és kényelmes fedezékben
maradhatna, és kiment.
– Az üzlet tiszta – mondta. – Leadom a négyes kódot.
Talán kiküldik a szállítóegységet, míg a tulajdonost várjuk.
– Álmodozol, cimbora – nevetett Farber, és szemmel
tartotta a három jómadarat, akiket be kell majd vinniük a
kapitányságra. Farber túl hosszú ideje volt hekus ahhoz, hogy
óvatosságával alább hagyjon. Majd amikor már mind a
hármat átkutatták, megbilincselték és betuszkolták a
járőrkocsiba, akkor lazíthat. Farber pontosan tudta, hogy az
utcán nem felesleges az aggályoskodás és óvatosság.
Banchowski a nyitott ablakon át benyúlt a járőrkocsi
vezetőüléséhez, és megragadta a mikrofont. – Itt Adam Hat.
– Adam Hat, vétel.
– Négyes kód az Albert-italkereskedésre. Ismétlem,
négyes kód. Három egyént őrizetbe vettünk a négy-öt-kilenc
alapján. Kérünk szállítókocsit. A tulajdonos értesítve, és
útban van.
Branchowski háttal állt az üzletnek, figyelte a sötétbe
borult épületeket meg a sikátort, mert miközben választ várt,
olyan szemtanút keresett, akinek köze lehet a trióhoz.
– Adam Hat, négyes kód vételét igazoljuk az Albertre.
Közöljük, hogy semmiféle szállítóegység sem áll jelenleg
rendelkezésre.
Branchowski bólintott, és éppen helyre akarta tenni a
mikrofont, amikor vadászpuska dörrenése reszkettette meg a
dobhártyáját, és idegei vitustáncba kezdtek.
– Jake, megőrültél?!… – ordította, sisakos fejét a
járőrkocsi ablakkeretéhez csapva, miközben kiegyenesedett,
hogy lehordja ostoba társát, akinek jobb dolga is akadhatna,
mint részegekre lövöldözni, bármit is csinálnak. Amikor
megfordult először csak annyit látott, hogy Jake Farber karja
felrándul, a Remington kirepül a kezéből. Jake pedig
kinyújtott karral felbukik.
Bár az agya nem akart hinni a szemének, a hosszú évek
gyakorlata átvette a szerepet. Branchowski gondolkodás
nélkül lebukott a járőrkocsi oldala mögé, tokjából ösztönösen,
előrántotta revolverét, és a motorház fölött kinyújtott
karokkal előreszegezte.
Az a gyanúsított, akit Farber az üzletből kilökött, most
összegörnyedve állt, jobb kézzel a földre mutatva, ahová
Farber zuhant. Branchowski tágra nyílt szemmel, vicsorogva
lőtt, újra lőtt, és egy pillanatra megvakult és megsüketült az
éles, fülszaggató dörrenésektől.
A félköpenyes homorú hegyű golyók mellmagasságban
vágódtak be, a becsapódáskor széthasadtak, és a
gyanúsítottat a piszkos, meszelt téglafalhoz csapták.
Szívizmai összezúzódtak és azonnal megálltak; a gyanús
személy úgy pattant vissza a faltól, mint egy rongybaba.
Aztán előretántorodott, mintha a lábai még
engedelmeskednének, …de csak a térde roggyant meg, és
azonnal felbukott, amikor Branchowski – mozdulatát
félreértve – további két golyót eresztett belé, amelyek éppen
az övcsatja fölött hatoltak a testébe.
Amikor az első gyanúsított összeesett, Branchowski
figyelmen kívül hagyva a füle zúgását, a Smith & Wesson
célgömbjével a másodikat kezdte követni. Az most felállt, és
kétségbeesetten rohant az italkereskedés nyitott ajtaja felé.
A rohanó alak nagyon sötétnek látszott a sötét fal mellett;
Branchowski éjjeli látását egy időre tönkretették az egymást
követő tüzes, sárgásfehér fénygömbök, amelyek közvetlenül
figyelő tekintete előtt törtek elő a fegyver csövéből. Megvárta,
amíg a tekergő alak árnyéka a gyengén világított üzlet ajtaja
előtt kirajzolódik, majd meghúzta a ravaszt. Lelki szemei elől
egy időre eltávolította Jake Farbert, gondolatai most
szabályosan követték egymást, és azonnal észrevette, hogy
eltévesztette a célt, mert az ezer darabra tört kirakatüveg a
gyanúsított mögött repült szét.
 Branchowski pislantott, és kissé felemelte a kezét. Amikor
az alak elérte az ajtót, egy pillanatig habozott, mielőtt az
italkereskedés biztonságába menekülne, és Branchowski
ekkor meghúzta a ravaszt. A rézbevonatú ólomgolyó
átröppent a viszonylag kis távolságon, és közvetlenül a
gyanús személy lapockái alatt és között tépte fel a régi,
elnyűtt katonazubbonyt
Amikor a második gyanús egyén fejjel előre bezuhant az
italkereskedésbe, Branchowski lebújt a járőrkocsi farához, és
hátát a hideg fémlemezhez támasztotta. Miközben a
harmadik gyanúsítottat kereste, keze jól beidegzett
mozdulattal nyitotta ki a most felfelé irányított revolver
hengerdobját, ugyanazzal a kezével működésbe léptette a
kivetőt, és a füstölgő rézhüvelyek kipotyogtak a dobból.
Tekintetével még mindig a harmadik gyanúsítottat kutatva, a
kiürített fegyvert baljában tartotta, miközben jobbjával
kivette bőrtokjából a gyorstöltőt. Csak annyi időre hagyott fel
az utcák és épületek pásztázásával, ami elegendő volt, hogy
meggyőződjék: a töltőkoszorú a tárba nyomta a hat golyót.
Aztán újra felnézett.
Az idő volt a döntő tényező. Branchowski majdnem négy
másodpercet vesztegetett a fegyver kiürítésével és
újratöltésével. Túl sok, ha a puskával rendelkező harmadik
gyanúsított számolta a lövéseket. A harmadiknál kellett
lennie a puskának, mert Branchowski a két földre zuhant test
mellett semmiféle lőfegyvert nem látott. Ha a gyanús személy
számolt, akkor vár, míg a hatodik lövés is elhangzik, és utána
kezd akcióba. Az utcán azonban semmi sem mozdult.
Szorosan a járőrkocsi farához tapadva bizonytalan pillantását
újra a sötétbe fúrta, aztán gyorsan előrekúszott a kocsi oldala
mentén, amennyire csak zsibbadt lábai bírták. A vezetőülés
ajtajánál centiméterről centiméterre egyenesedett fel, és
pisztollyal a baljában figyelte az utcát. Semmi gyanúsat nem
észlelve, gyorsabban mozgott. Amikor elérte az ablakot,
benyúlt, megnyomta a rádiószekrényen a piros gombot, majd
azonnal újra lekuporodott a kocsi mellett.
Branchowski hallotta, hogy a diszpécser kéri annak
megerősítését, hogy az Adam Hat vészjelzőjét megnyomták.
Kétszemélyes járőrkocsiban, ahol kevés a hely a rendőrök
térdeinek, elég gyakran benyomják véletlenül a vészjelzőt. A
női hang kétszer ismételte meg a hívást, és amikor nem
kapott választ, azonnal leadta a hármas kódjelet, amivel az
összes járőrkocsikat támogatásra riasztotta.
Branchowski megindult az első lökhárító felé, de aztán
habozva megállt. Tudta, hogy megszegte a járőrszabályzatot:
értesítenie kellett volna a diszpécsert a lövöldözésről meg
arról, hogy társa és két gyanúsított megsebesült, a harmadik
pedig valahol az utcán van. De ehhez ki kellett volna nyitnia
a kocsi ajtaját, benyúlni a mikrofonért, az a disznó pedig az
ajtó nyikorgásából pontosan megtudta volna, hol van. A
második lehetőség: ismét felegyenesedik, benyúl az ablakon,
így azonban kiteszi magát a fejlövésnek.
Szegény, szerencsétlen Jake, gondolta Branchowski,
miközben lehasalt, és bekúszott a járőrkocsi alá. Esőkabátját
kiszakította az alváz, tekintetét nem bírta levenni társa
összezúzott arcáról. Farber hanyatt feküdt, fején és nyakán a
számtalan sebből még mindig patakzott a vér. Szeme-szája
némán nyitva. Branchowski pillantása a vérmocskos
jelvényre tapadt, amelyet társa délutánonként, szolgálatba
lépés előtt szilikonos ronggyal fényesítgetett.
Branchowski tudta, hogy az egészségügyisek semmit nem
tehetnek már Jake-ért. Fogait csikorgatta, próbálta elfojtani
hányingerét, amikor a Remington után nyúlt, és keze
hozzáért a járdán szétszóródott koponyaszilánkokhoz.
Semmi értelme beszólni a központnak, gondolta a rendőr,
és tudta, hogy nincs igaza. Érezte az adrenalin száguldását az
ereiben, agya dühösen reagált a nehéz fegyver hideg
biztonságára. Remegő ujjakkal ellenőrizte a tárat és a
biztonsági zárat. Jake zubbonyában talált még öt töltényt,
amelyeket ügyetlenül saját zsebébe dugott.
Jake-nek többé nem lesz szüksége segítségre, tehát dolga
csak azzal a rohadékkal van, aki most valószínűleg lefűrészelt
csövű puskát rejteget a kabátja alatt, és bujkál a sötétben,
valahol a közelben. Branchowski nyögve megfordult az alváz
alatt, ruháját összekente a zsír meg az olaj; bebiztosította a
revolvert és tokjába tette. Aztán a puskát feje előtt tartva,
ösztönösen laposkúszással indult előre.
A bal első keréknél bújt ki a járőrkocsi alól, a reflektortest
mögött kuporgott, és gyorsan körülnézett. Az úttesten és a
járdán semmi sem mozdult, csupán az ólmos eső csapkodott
meg a vérrel keveredett esővíz folyt a csatornába. Számítása
szerint legalább tíz percbe telik, amíg az első támogatóegység
megérkezik. Ennyi idő épp elég lesz. Érezte, hogy szoros
golyóálló mellénye alatt vadul ver a szíve. Megállt, hogy
szabad kezével kitörölje szeméből az esőt és az izzadságot.
Aztán rohanni kezdett.
Öt-hat hosszú lépés után levetette magát a járdára.
Amikor a kemény aszfaltra zuhant, az ütéstől felnyögött,
gyorsan odébb gurult, és a klasszikus hason fekvő helyzetbe
lapult: sarkok laposan, lábak szétvetve, fej leszorítva, a
lőfegyver irányzékával célt keresve.
Nem dördült lövés. Szemét! – gondolta Branchowski vad
dühvel.
 Ismét odébb gurult, majd lövésre kész tartásban
felpattant, hátát az italkereskedés téglafalának vetve. Cipője
alatt megcsikordultak a törött üvegcserepek.
Várni fog, gondolta Branchowski. Várni fog, amíg közel
kerülök. Akkor is sörétet fog zabálni, fogadkozott, és
centiméterenként haladt előre a fal mentén, a sikátorokat
figyelve, amelyek az üzletek között torkolltak az utcába, és a
szemerkélő esőben mozduló árnyékra várt.
Rohadt stricik, gondolta. Betörnek az üzletbe, hülyére
isszák magukat, aztán megölik a társát, aki a jelentéseket
írta.
A harmadik gyanúsított az egyik sikátor sötétjéből tört
elő. Branchowski csípőből, ösztönösen lőtt rá, kemény csuklója
felfogta a fegyver rúgását, és amikor az alak üvöltve
felbukott, újra belelőtt. A rendőr győzedelmesen felkiáltott,
aztán egyszer csak fuldokolni kezdett, amint a mellénye a
mellkasába süppedt.
Lehetetlen. Branchowski még akkor sem hitte el ezt a
tényt, amikor a falhoz vágódott. Döbbenten, semmit sem értve
megemelte volna a Remingtont, hogy újra célba vegye a földön
fekvő alakot. De nem tudta, mert a fegyver túl nehéz volt, a
melle pedig túlságosan fájt ahhoz, hogy levegőt kapjon. A
görcsös köhögés okozta fájdalomtól meggörnyedt. Észre sem
vette a második golyót, amely sisakjának oldalába vágódva,
kegyesen véget vetett a kínnak.

Thanatos kesztyűs kezével kinyúlt, hogy nagyot kortyoljon

abból a nyitott ásványvizes üvegből, amelyet a rendetlen
konyhaasztalra, könnyen elérhető helyre tett. Miután
szomjúságát eloltotta, a teljesen sötétbe borult szoba kissé
nyitott ablakához lépett, és leguggolt, nehogy meglássák az
utcáról. Felemelte az apró, éjszakai látást biztosító
puskatávcsövet, amely a legkisebb fényt is több ezerszeresre
képes felnagyítani, jobb szeméhez illesztette, és sietve
meggyőződött arról, hogy az alatta elterülő sötét utcán
minden mozgás megszűnt.
Még egyszer szemügyre vette a környéket, most
engedélyezte magának, hogy egy pillanatra elgyönyörködjék a
nedves kövezetre egyre sűrűbben csapódó, kinagyított,
zöldesen csillógó esőcseppekben. Ha valaki meg is hallotta a
városnak ebből az elhagyatott részéből felhangzó lövöldözést,
aligha óhajt kisétálni az utcára.
Thanatos elégedetten bólintott, aztán gyorsan visszatette
a távcsövet a táska megfelelő habszivacs ágyába. Mire
Thanatos az első, távolból felhangzó szirénát meghallotta, a
táskát már lezárta és az ajtó mellé helyezte. Még egyszer
nyugodtan körülnézett a szobában, harmadszor győződött
meg arról, hogy minden rendben van.
Tizenöt másodperccel később, amikor a késő éjszakai,
fültépő lármához második és harmadik sziréna hangja is
járult, becsukta a szállodaszoba ajtaját, végigment a folyosón,
lesietett a recsegő falépcsőn, és pár lépés után beült ott
várakozó kocsijába.
 MÉG 8 NAP

Péntek
01.33

Keith Baughmann, a Charles Kilenc jelű, egyszemélyes kocsit

vezető járőr érkezett elsőnek a lövöldözés színhelyére.
Baughmann az Albert-féle italkereskedéstől három
sarokra északra fordult be a Fő utcára, és körülbelül százhúsz
méterre az üzlettől vette észre reflektorainak fényében az
üzlet előtt álló üres, fekete-fehér járőrkocsit meg a heverő
alakokat a járdán. Azonnal a fékre lépett, a járőrkocsi
keresztbe fordult az út közepén, és a rendőr megragadta a
mikrofont.
– Itt Charles Kilenc. Kilenc-kilenc-hét! Ismétlem, kilenc-
kilenc-hetes kód! Rendőrök fekszenek az Albert-féle
italkereskedés előtt. Erősítést és orvost. Azonnal.
– Charles Kilenc. Vettem: rendőrök fekszenek a Fő utca és
a Második utca kereszteződésénél. Adam Nyolc, Charles
Négy, Sam Huszonhat. Induljatok. Hármas kód.
Baughmann már kiugrott a kocsiból, és egyik kezében
revolverével, a másikban hordozható rádió adó-vevőjével a
járdán fekvő egyenruhás alakok felé futott. Hallotta, hogy a
többi déli egység igazolja a riasztást, és elindul a
kikötőnegyed felé. Egy ember az úttesten civil, valószínűleg
halott. Farber halott. Baughmann elfordította a fejét, Farber
összezúzott arcának látványa megbénította, de szeme máris a
környéket pásztázta, és elfojtotta érzelmeit.
Az utca egyik irányában sem volt mozgás. Baughmann
most a sikátorokat figyelte. Semmi. Aztán eszébe jutott a régi,
rendőrakadémián hallott intelem, hogy a zsaruk ilyenkor
általában elhanyagolják szemügyre venni a háztetőket;
figyelte az ablakokat, árnyékok vagy bármi más után
fürkészett, miközben a másik egyenruhás alakhoz sietett:
Branchowski. Vajon lélegzik-e még?
Még egyszer körülnézett, aztán letérdelt, revolverét
óvatosan, könnyen elérhető távolságra helyezte. Gyengéden
megérintette a vérző fejet és nyakat, kereste a nyaki
verőereket, de nem érzett semmit. Aztán elemlámpájával
próbálkozott. A megvilágított lámpaüveget Branchowski szája
elé tartotta. Az üveg alig-alig láthatóan elhomályosodott.
– Itt Charles Kilenc – ordította Baughmann a rádióba,
miközben megragadta revolverét, s még egyszer szemügyre
vette a csendes utcát. – Hármas kód az egészségügyiseknek.
Farber halott. Branchowskinál fejsérülés. Két gyanúsított
eszméletlen.
Benézett az italkereskedés nyitott ajtaján, és
megpillantotta a kicsavarodott, mozdulatlan lábat.
– Helyesbítek. Három gyanúsított eszméletlen. Siessetek
azzal az erősítéssel! – tette hozzá feleslegesen, és érezte, hogy
ismerős pánik és bénultság vesz erőt rajta. Továbbra is a
sötétbe meredve, ösztönösen támadni akart s ugyanakkor
elrejtőzni.
Nyugi, apafej, mormogta; a rádiót félretette, kezét
végigfuttatta Branchowski homlokán, és szeméből félretolta
vértő lucskos haját. Baughmann-nak esze ágában sem volt
otthagyni sebesült bajtársát, bár a sötétségben idegessége
fokozódott.
Megpróbálta zsebkendőjét nyomókötésként használva
Branchowski fejvérzését elállítani. Az összehajtogatott
vásznat a koponya hozzáférhető részére nyomta olyan
szorosan, amilyen szorosan csak tudta. De a vérzés fő forrását
takaró nehéz, törött műanyag sisakot félt megmozdítani.
Figyelte, Branchowski gyenge, szabálytalan légzését. –
Kibírod, öregem – suttogta, és a düh meg a tehetetlenség
legyőzte félelmét, hogy a veterán rendőr nagyon közel áll a
halálhoz.
– Charles Kilenc. Az egészségügyisek északról úton
vannak. Várható érkezés tíz perc múlva.
– Charles Kilenc, vétel. Nincs közelebb senki? – kérdezte
Baughmann. Ingerültségét a diszpécseren töltötte ki, bár
tudta, hogy automatikusan a legközelebbi egészségügyiseket
küldik a „sebesült rendőr”-hívásra, tekintet nélkül a
közigazgatási határokra.
– Nincs. Még két hívásunk van. Minden egység hármas
kódot kapott.
– Itt Adam Nyolc, Charles Kilenc. A Tizenhetedik és a
Pecan sarkán vagyunk. Várható érkezés egy perc múlva.
Tarts ki, öreg fiú.
– Itt Charles Négy. Az Adam és a Mag sarkán. Várható
érkezés három perc múlva.
Baughmann tovább szorította a zsebkendővel a fej seb
hozzáférhető részét, miközben az elsősegélycsomagból nagy
nyomókötést erősített fel a törött sisak szétesett darabjai köré
meg a sebre. Nem szívesen hagyta ott a halálos sebet kapott
rendőrt arra a pár pillanatra, amíg elhozza Farber és
Branchowski kocsijából az elsősegélycsomagot, amikor rájött,
hogy zsebkendőjét teljesen átáztatta a vér. Most, hogy a
vérzést az elérhető helyeken ellátta, térdelő helyzetben
feszülten folytatta a környék szemmel tartását.
Fekete és szürke árnyak keveredtek az esőben kocsija még
mindig villogó piros és kék megkülönböztető jelzésével.
Semmi nem mozdult. Ismét felnézett a háztetőkre, érezte,
hogy újra remegni kezd. Szorosabban markolta revolverét, és
azt kívánta, bárcsak vele lenne a puskája is, amely túl
messze, a járőrkocsijában maradt.
Puska?
Megfordult, és az utasülés felőli nyitott ajtón benézett
Branchowskiék járőrkocsijába. A puskatartó üres.
Baughmann kényszerítette magát, hogy a hiányzó puskával
kösse le gondolatait. Farbert puskalövés terítette le. Farber és
Branchowski revolverét a tokjaikban, felszíjazva találta.
Baughmann a fejét csóválta. Itt valami nem stimmel.
Mire az Adam Nyolc égő reflektorokkal élesen csikorogva
befordult a sarkon, Keith Baughmann két fontos felfedezés
tett. A fekete-fehér járőrkocsi orra alatt megtalálta Farber és
Branchowski puskáját. A jobb első kerék majdnem eltakarta.
Otthagyta, egyrészt mert nem akarta a hatásosabb fegyver
megszerzésekor a hátát célpontul kitenni, másrészt mert
rájött, hogy a puskának ez a helyzete jelenthet valamit a
nyomozók számára. Azt is felfedezte, hogy mind a három
személy halott, és egyiknél sem, de még a közelükben sincs
fegyver.
Patrick Lagucii járőr őrmester természeténél fogva sem
volt határozott egyéniség. A potrohos, önző férfi különösen
ódzkodott a helyszíni döntésektől, inkább ráhagyta járőr
beosztottjaira, hogy amikor lehetséges, saját maguk
birkózzanak meg problémáikkal. Lagucii állhatatos
fejtegetése szerint ez a be nem avatkozó magatartás arra volt
hivatva, hogy járőreiből jobb rendőröket faragjon, amiben volt
is némi igazság. Amellett az időnként elkerülhetetlen
tévedésekért így nem őt, Laguciit tolta le az Ellenőrző
Bizottság, hanem a járőrt. Lagucii legszívesebben az egész
lövöldözési ügyet Keith Baughmann kezében hagyta volna.
Végül is ő érkezett elsőnek a helyszínre, és a szabályzat
szerint az elsőként érkező rendőr felelős a nyomozásért
mindaddig, míg felettese szabályosan fel nem váltja. Patrick
Laugciinak nem állt szándékában senkit sem felváltani.
Tulajdonképpen már úton kellett volna lennie a
kapitányságra, hogy elkezdje a papírmunkáját és
megszervezze az ügyeket, ha nem ő lett volna az egyetlen
őrmester a helyszínen, és ha Baughmann – miután zubbonyát
Branchowski feje alá gyűrte és esőkabátjával betakarta az
eszméletlen rendőrt – el nem rohant volna, hogy részt vegyen
a közvetlen környék felderítésében.
Nem mintha Lagucii nem törődött volna az embereivel.
Törődött ő, de csak addig, amíg jólétük és biztonságuk
kedvezően hatott az ő, Lagucii minősítési lapjára. Érzelmileg
óvatos három lépés távolságot tartott beosztottjaival szemben,
és soha nem engedte meg magának, hogy olyan, rendőrök
által látogatott eseményeken jelenjen meg, amelyek a
fegyelem lazítását eredményeznék. Tulajdonképpen Lagucii
hat rendőrből álló járőrosztagát városi közalkalmazottaknak
tekintette, akiktől joggal várható el, hogy kötelességüket
épségük veszélyeztetése nélkül végezzék.
Az egészségügyisek megérkeztek, és azonnal szoros
gyűrűt alkottak Branchowski körül. Gyorsan, gyakorlott
csoportként végezték tevékenységüket, hogy megpróbálják
megmenteni egy rendőr életét. Egyikük nagy sebészollóval
látott hozzá egyenruhája felvágásához, a másik szorítókötést
tett a karjára, a harmadik óvatosan dolgozott a darabokra
tört sisakon. Lagucii az italkereskedés ajtajának oltalmából
figyelt, és a második csikkről a harmadik cigarettára gyújtott,
miközben türelmetlenül várta a nyomozók vezetőjének
érkezését. Amilyen gyorsan az egyáltalán lehetséges, el akart
kerülni a helyszínről.
Baughmann jelentette, hogy a körzetben eddig talált
minden fegyver Farberé és Branchowskié. Szóval lelőttek
három fegyvertelen kölyköt egy négy-öt-kilences rutinriasztás
alkalmából. Egyszerű betörés. Ami még rosszabb, mint a
három áldozat – gyanús személy, javította ki magát Lagucii,
tudatában annak, hogy az újságírók valószínűleg
nyilatkozatot kérnek tőle, és egyetlen szerencsétlenül
megválasztott szó is kínos lenne a nagyhangú és politikailag
befolyásos mexikói-amerikai közösségből való Laguciinak
ösztönös önvédelmi érzéke azt súgta, hogy ebben az ügyben
felmerül az indokolatlan fegyverhasználat vádja. És a
kordonnal elkerített helyszín körül egyre növekvő tömegből
ítélve nagyon valószínű, hogy az újságírók és a televíziós
riporterek egy órán belül megérkeznek.
Kevésbé zavaros körülmények között a fotogén őrmester
szívesen marad a helyszínen, és készséggel áll egyenruhás
rangelsőként az újságírók rendelkezésére… Jól vasalt
egyenruhájával és csillogó jelvényével a mintaszerű hivatásos
rendőrről alkotott elképzelést testesítette meg, és Lagucii
nem tartozott azok közé, akik karrierjük kiépítésében nem
szánnak szerepet a tévényilvánosságnak.
De ma éjjel annak a rendőrnek, aki szemben áll a
riporterekkel és a fotósokkal, nagyon kényes kérdésekre kell
megfelelnie, vagy el kell kerülnie a választ. Patrick Lagucii
őrmesternek pedig ehhez semmi kedve sem volt.
 MÉG 8 NAP

Péntek
02.06

Walter Andersen nyomozó őrmester utálta a telefonokat. Ha

jó férj és két rendkívül csinos ifjú leány apja helyett agglegény
marad, ő lett volna az egyike azon ritka, közepes
jövedelemmel rendelkező kaliforniaiaknak, akik pár centivel
a házuk előtt megállítják a telefonkábelt.
Andersen azokhoz az új generációs rendőrökhöz tartozott,
akik a tengerparti várost azelőtt őrző maroknyi seriffből
kétszázötven fős erővé duzzasztották a kapitányságot. A
modern bűnüldözési módszereket használták, hogy
fenntartsák a rendet abban a városban, amely folytonosan új
építkezésekkel és lakókkal gyarapodott. A viszonylag fiatalon
őrmesteri rangot viselő, kemény, józan, művelt, embereit
szerető Andersennek csak egy hibája volt: utált túlórázni.
A kapitányságon dolgozó számtalan rendőrrel ellentétben,
akik már másodszor vagy harmadszor bontották fel
házasságukat, Walt Andersen őszintén ragaszkodott szőke,
skandináv származású feleségéhez és két lányához. És mert
szilárdan hitte, hogy a férfinak elsősorban családja
szükségleteiről kötelessége gondoskodni, boldogan vállalta,
hogy ez igénybe vegye szabad idejét, és igyekezett a szabad
idő óráit családi programokkal és otthoni foglalatosságokkal
eltölteni. Ha lehet, a kapitányságot naponta pontosan 18.00
órakor elhagyta volna. A számára oly fontos családi életre
nézve sajnálatos módon azonban nyomozó őrmesteri rangjával
és gyilkossági csoportvezetői beosztásával éppúgy együtt járt
a túlórázás, mint a telefon.
Ezen tolakodó szerkezetből Andersenék otthonában három
is akadt. Az egyik a kötelező készülék volt. A szabályzat
előírta, hogy a gyilkossági csoport minden egyes tagjának a
nap és az éjszaka minden órájában telefonon elérhetőnek és
behívásra késznek kell lennie. Ha Andersen előre be nem
jelentett kirándulásra indult vagy házon kívül töltötte az
éjszakát, az ügyeletesnél meg kellett hagynia az ottani telefon
számát. Vagy pedig csipogót kellett volna hordania, de ezt
még a telefonnál is jobban utálta.
A szabályzat azt is megkívánta, hogy Andersen vegye
továbbá tudomásul: két tinédzser lánya rengeteg hímnemű
lény figyelmét hívja magára, ezért be kellett szereltetnie még
egy telefont. Ennek eredményeképpen esténként legalább egy
telefonszámon többnyire elérhető volt.
Sajnos, a hajnali kétórai telefonhívások soha nem
lányainak vagy mélyen alvó feleségének szóltak.
– Andersen – felelt álmosan, és próbálta a telefonból
összefüggéstelennek hangzó állításokat megszakított
álmának képeitől különválasztani. Aztán, ahogy a szavak
értelmet nyertek, hirtelen nagyon éber lett, és feszült
figyelemmel hallgatott.
– Igen, értem – szólt végül, és a hangja sem volt már
álmos. A felesége ösztönösen azonnal felébredt. Kissé
zavartan férje felé nyúlt, és hirtelen visszahúzódott, amikor
érezte, mennyire megfeszülnek férje hát- és vállizmai,
miközben a telefont hallgatja.
– Hernandezre, Kretcherre és O’Rorke-ra lesz szükségem.
Küldje őket a helyszínre. Mi van a laborosokkal?
 Az ügyeletes tiszt megnyugtatta, hogy a bűnügyi
laboratóriumot már értesítették.
– Jó. Próbálja meg elérni Sheffieldet. Mondja meg neki,
hogy ott akarok látni egy egész csapatot félórán belül.
Andersen letette a kagylót, és feljegyezte a rádió óráján
szereplő időt – 02.15 – a telefon melletti kis jegyzetfüzetbe.
Első volt ez a több százból, amit még lejegyez az üggyel
kapcsolatban, mielőtt véget ér az éjszaka. Mély lélegzetet
vett, és próbálta zsibbadtságát feloldani. Aztán észrevette,
hogy a felesége ébren van, és őt figyeli.
– Mi baj? – kérdezte szelíden az asszony.
Összeszorított fogai között fújta ki a levegőt. –
Branchowskit és Farbert lelőtték – közölte érdes hangon. –
Jake halott.
– Szent Isten – suttogta az asszony.
Michelle Andersen csütörtök esténként együtt bridzsezett
Katherine Farberrel és más rendőrfeleségekkel. Egyike volt
ez azon próbálkozásainak, hogy fenntartsa a kapcsolatot férje
rendőrkörnyezetével. Elképzelte Kathyt – nagyon fiatal volt,
és kissé aggódott férje foglalkozása miatt, de ugyanakkor
bízott benne: Jake túl óvatos ahhoz, hogy valami baja essék.
Michelle Andersen keze ökölbe szorult, és körmei fájdalmasan
a tenyerébe mélyedtek.
Eszébe jutott – és nem is először –, hogy ő is ebben
bizakodik, és tudja, hogy szelíd, jó természetű férje kitűnően
végzi a munkáját. Nézte, amint öltözik: erős testére húzza a
vastag farmernadrágot meg a gyapjúinget – a csípője meg a
dereka csak mostanában kezdett kissé vastagodni –, sietve
befűzi kirándulóbakancsát, átfésüli halántékán alig-alig
őszülő rövid, szőke haját. Aztán felnyúlt a legfelső polcra az
övéért, amelyen egy pár bilincs függött, egy összecsukható
vadászkés, egy .45-ös automata és két tölténytár.
Andersen a derekára csatolta a bőrövet, reflexmozdulattal
ellenőrizte az automata biztonsági zárát, aztán magára
öltötte azt a nehéz zubbonyt, amely eltakarta hivatása
eszközeit.
– Reggelire hazajössz? – kérdezte az asszony. Próbált
természetes hangon beszélni, és nem gondolni Kathy Farber
nevető arcára. Megértette, amikor férje szórakozottan rázta a
fejét. Mielőtt elindult a hálószoba ajtaja felé, könnyedén arcon
csókolta. Az asszony várt, míg a garázsajtó csukódását
meghallja, aztán elszánta magát. A telefon után nyúlt, hogy
értesítse az ügyeletes tisztet: ha Kathy Farbernek szüksége
van rá, rendelkezésére áll.

Brian Sheffield ösztönösen nyúlt ki, hogy elhallgattassa az

ébresztőórát, és félig éberen megzavarodott, amikor a berregő
hang ismét felhangzott. Pár pillanatig ülve maradt az ágyban,
mert nem értette, hogy mi történik. Aztán agyának kerekei
vonakodva beindultak, és felismerte a hangot.
– Meiko, a telefon – morogta álmosan, és fejét a párnára
visszaejtve felsóhajtott, amikor az ágy túlsó felénél a telefon
harmadszor csöngött. A mellette fekvő meleg, bársonyos,
meztelen test nem mozdult, ezért erőt vett magán, és átnyúlt
a mozdulatlan lányon a telefonkagylóért.
– Halló – szólt bele bizonytalan hangon. Próbált tisztán
beszélni, de az este ivott bor és a késő éjszakai szeretkezés
felőrölte energiatartalékait, és kétórás alvás – állapította meg
az óra számlapjáról – nem elengedő ahhoz, hogy összeszedje
magát. Sheffield fáradt volt, de arra már rájött, hogy biztosan
nem téves kapcsolás lesz.
 – Brian? Itt Gilcrist. Ébren van?
– Nem. – Ösztönösen válaszolt, így próbálta elhalasztani
az elkerülhetetlent, a pár percnyi többletalvás érdekében.
Herbert Gilcrist hadnagy az éjszakai ügyeletes tiszt, és a
hangja riasztást jelent.
– Fiacskám, szükségünk van magára. Azonnal. Egy egész
csoporttal, amilyen gyorsan csak lehet.
– Mi történt? – Shefíieldben az állandóan jelenlévő
bűnügyi szakember legyőzte a fáradtságot.
– Rendőrgyilkosság – felelt Gilcrist, és elszorult a torka.
Az utóbbi öt perc hasonló telefonhívásai sem tették
könnyebbé a dolgát. – Jake Farber. Dan Branchowski
állapota válságos. Három gyanús személy a színhelyen
meghalt, a többiek talán elmenekültek.
– Az istenit! – suttogta Sheffield, és érezte; hogy egész
testében megborzong, aminek azonban semmi köze sem volt a
nyitott hálószobaablakon át beáramló hűvös levegőhöz. – Hol
történt?
– A kikötőnegyedben. A Pacific Coast Highway és a Fő
utca kereszteződésénél. – Az ötvenéves ügyeletes tiszt
remegős, de fegyelmezett hangon válaszolt. – Sürgősen
szükségünk van magára. Kiket akar?
Sheffield ismét a szakértő szerepét erőltette magára. Meg
kell állapítani a probléma lényegét, aztán felbecsülni a
helyzetet és kiválasztani a megfelelő eszközöket. Ott a baj,
hogy amíg nem látja a helyszínt, nem tudja, hogy mennyi
munka adódhat. De Gilcrist rövid tájékoztatásából arra
következtetett, hogy nehéz ügy lesz.
– Ed Malingert, Bob Dorseyt, Lee Spencert – döntötte el,
megnevezve a leggyakorlottabb rendőrségi fotóst és a
laboratórium legtapasztaltabb helyszínelő technikusait.
 – Meglesz – felelt Gilcrist. Sietve jegyezte fel a neveket
jegyzettömbjére, és már a személyi lista után nyúlt. – És
még?
– Meikót én viszem – felelt Sheffield. Alig ügyelt arra, és
nem is érdekelte, hogy ez a bejelentés vallomással ér fel.
Gilcristnek túl sok dolog jár amúgy is a fejében, hogy azon
töprengjen, melyik alárendeltjével él együtt egy vezető
beosztású dolgozó, gondolta Sheffield, amikor letette a
kagylót.
Rájött, hogy Meikót nehéz lesz felkölteni. A lány hason
fekve hevert az ágyon, hosszú, fényes, fekete haja legyezőként
terült el tejfehér bőrén, befedve meztelen vállát és hátát,
amely megcsillant a kis éjjeli lámpa kellemetlenül erős
fényében.
– Rajta, csillagszemű – biztatta Sheffield, és ellenállt a
kísértésnek, hogy kezét végigfuttassa a lány passzívan csábító
testén. – Ébredj fel. Munkába kell mennünk.
Meiko morgott valamit, ami a maga elé tett karja miatt
nem volt kivehető. Ezen a bizonytalan, halk válaszon kívül
semmi sem jelezte, hogy a lány felébredt mély álmából.
– Riasztás, szerelmem – suttogta Sheffield a lány fülébe,
és aztán – amikor nem kapott választ – gyengéden a fenekére
csapott.
– Menj te – szólt most a lány érthetőbben, és megpróbált
az álmok birodalmában maradni, amint egyébként lovagias
szerelmese tovább rázogatta kifelé a csodás álmokból.
– Négyes gyilkosság. Az egyik emberünk meghalt.
Érezte, hogy a lány teste megfeszül a keze alatt. Meiko
felült, feléje fordult, szemében rémület csillogott, de Sheffield
gondolatai már öt kilométerrel távolabb jártak, és a
laboratórium helyszínelő felszerelését próbálta összeállítani.
 MÉG 8 NAP

Péntek
02.30

A laboratóriumi csoport rögtön láthatta, hogy a helyszín még

forró. A különleges rohamcsoport négy rendőre volt kinn,
mindegyikük M-16-os gépkarabéllyal felszerelve. Háttal a
helyszínnek, a négy sarkon álltak, fegyvereiket az első
emeleti ablakokra és a háztetőkre irányítva. Más rendőrök
neveket jegyeztek fel, és az egyre szaporodó, álmos szemű,
félig felöltözött bámészkodókat a kötélkordon mögé terelték.
A sötétséget élesen megvilágító reflektorok, az utcai lámpák
fénye meg a rendőrkocsik még mindig villogó piros-kék jelzése
a helyszínt valamiféle karnevál és hadizóna keverékévé
változtatták.
Rudy Hernandez nyomozó megpillantotta az érkező
laborosokat. Sietve lépett a járdaszegélyhez, amikor Sheffield,
Malinger és Meiko Harikawa a felszerelésládáikat kezdték
felnyitni. Hernandez volt a helyszínre érkező első nyomozó.
Mint ilyen, addig felel a nyomozásért, amíg Andersen meg
nem érkezik, és fel nem váltja.
– Készen állsz a munkára, doktor úr? – Hernandez
szokásos csipkelődésébe szomorúság vegyült, de azért most is
megpróbálkozott a laborosok számára oly ismerős viccével,
amely szerint mindenki, aki fehér köpenyt visel, orvos. Rudy
Hernandez jó zsaru volt, és erősen hitt a csapatmunkában.
Sőt tulajdonképpen nagyon érdekelte az a tudományos
technológia, amelyet a helyszínelő csoport használt.
 Sheffield már több nyomozáson dolgozott együtt
Hernandezzel, de ez volt az első, ahol zsarut sebesítettek vagy
öltek meg. Sheffield tisztán látta, hogy Hernandez dühöng,
mert a mexikói-amerikai rendőr személyes sérelemnek
tekintett minden, bajtársai elleni támadást. Az a tény, hogy
Hernandez volt a helyszínen a vezető nyomozó, és ezért nem
vehetett részt az ajtóról ajtóra haladó kutatásban további
gyanús személyek után, gyötrelem lehetett a számára, nem is
beszélve arról, hogy őszinte híve volt az azonnali
bosszúállásnak.
– Kezdhetjük? – kérdezte Sheffield.
Hernandez bólintott, szeme reménykedve fürkészte a
háztetőket. .357-ese könnyen elérhető helyen, a
válltáskájában volt.
– Egy pillanat – intett Sheffield Malingernek, aki a
kamerájára a vakut erősítette fel. – Ed, ugorj fel a kocsira, és
csinálj egypár nagyfelvételt, mielőtt elkezdjük. A középre
koncentrálj.
– Oké – bólintott Malinger, és elindult a laboratóriumi
kocsi hátsó fémlétráján fölfelé, hogy az egész utcára kilátást
biztosító tetőről felvételeket készítsen. A fényképek majd
pontosan megmutatják a testek helyzetét és a kötelekkel
elkerített utcarész közepén elhagyatottan álló járőrkocsit. A
fény többszöri felvillanása hozzájárult a hely
kísértetiességének fokozásához; a pokrócokkal letakart
holttestek egy pillanatra feltűntek, hogy aztán ismét
elmerüljenek az utca árnyékaiban.
A négy helyszínelő az utca közepén arccal lefelé heverő
holttesttel kezdte. Hernandez, Sheffield és Meiko egymás
mellett lépkedett, míg mögöttük Malinger távoli és közeli
fotókat készített.
 – Ez legalább egy marék nagy szemű sörétet kapott a
hátába – mondta Hernandez. Felemelte a takarót, és
elemlámpájával a véráztatta zubbony hátán vágott gomb
nagyságú lyukakra mutatott.
– Branchowski tette? – kérdezte Sheffield.
– Lehet. A puskájukat a járőrkocsi alatt találtuk.
Sheffield bólintott, és felírt valamit a jegyzettömbjére.
– Aki az üzletben hevert, egyet kapott a hátába, talán
harmincnyolcast vagy három-ötvenhetest – folytatta
Hernandez.
– Hat töltényhüvelyt és egy üres gyorstöltőt találtunk a
járőrkocsi mögött. Farbernek mindkét gyorstöltője az övében
van, a szolgálati fegyvere a tokjában. – Hernandez lámpájával
megvilágította a kiürült gyorstöltőt és a töltényhüvelyeket.
Meiko Harikawa letérdelt, és két egymás után számozott
helyszíntáblácskát tett a gyorstöltő és a töltényhüvelyek
mellé. Aztán hátralépett, hogy Malinger fényképezhessen. Ezt
az eljárást a következő órákban több tucatszor megismétlik
majd.
Most jött az, amitől Sheffield félt. Nem ismerte
közelebbről Farbert, de több helyszínen találkozott a veterán
rendőrrel. Tudta, hogy a kék rendőrségi pokróc alatt fekvő
halott alig hasonlít ahhoz az emberhez, akit
forgalomirányítás közben szokott látni, vagy amint
kisgyermekekkel nevetett. Sheffield visszaküldte Meikót,
hogy húzzon zacskókat az első két gyanús személy kezére,
hogy megvédjék az esőtől addig is, míg alkalmuk nyílik
lőpornyomokat keresni rajtuk. Alkalmat akart adni
Meikónak, hogy távol maradjon, ha akar, bár tudta, hogy nem
fog távol maradni.
 Hernandez letérdelt, és gyengéden felemelte Farber
arcáról a pokrócot. Az üveges szemek felfelé meredtek, és az
utolsó pillanat kínját és döbbenetét tükrözték. Sheffield
zseblámpájának fényénél próbálta megszámolni a sebeket. Az
arc és a nyak bal oldalán legalább hat. Lehet, hogy két
lövedék a sisakról pattant vissza. A lyukak nagyok voltak és
olyanok, amilyeneket a rendőrség által használt öregszemű
sörét üt. Közelről az efféle rendőrségi vadászpuskatöltény
pusztító erejű, és rendszerint végzetes.
– Mit gondolsz, doktor úr? – kérdezte Hernandez,
önkéntelenül az ironikus megszólítást használva. De most a
hangjában nyoma sem volt az évődésnek, mélyről és jegesen
tört fel.
– Közeli – vont vállat Sheffield, és érezte, hogy a torka
elszorul. – Talán őt-hat méterről találhatták el. Nehéz
megállapítani. – Körülnézett, a három szanaszét heverő
holttestre meredt. – Bármelyikük lehetett. Megtalálta valaki
a fegyvert?
Hernandez nemet intett. – Eddig csak rendőrségi
fegyvereket találtunk. Meg két vadászpuskahüvelyt a
csatornában. – Zseblámpájával lemutatott a két hüvelyre a
vérrel telefröcskölt járda mellett, ahol Branchowski
összeesett. – Talán az egészségügyisek rúgták oda, amikor
Branchet ellátták.
Sheffield bólintott, és a magnójára mondta a szavakat.
Később majd ezeket a töredezett felvételeket használja fel a
laboratóriumban részletes, pontosan kidolgozott jelentésének
megírásához, és megpróbálja a háromdimenziós gyilkossági
helyszínt áttenni a kétdimenziós fehér papírra.
– Esetleg az ablakok? – kérdezte Hernandez, amikor
Sheffield elhallgatott. Rámutatott az utca túlsó oldalán álló
egy emeletes ház ablakaira. Egyike volt azoknak a régi
szállodáknak, pontosabban férgek, kosz és bűzlő szobák
összességének, ahol egyetlen piszkos fürdőszoba áll az összes
lakó rendelkezésére. A negyvenes években épült, és
mostanára a tengerparti naplopók, narkósok és csavargók
tanyája lett.
Sheffield felnézett, gyorsan felbecsülte a távolságot, és
megrázta a fejét. – Túl messze van. Ebből a távolságból a
sőrétek legalább egy méterre szóródnának szét. Lehetetlen,
hogy tízből nyolc eltalálja a fejet.
– Logikus – bólintott Hernandez. Bár meggyőzte az
érvelés, zsaruösztönével továbbra is gyanakodva nézte a
szemközti ablakokat.
Mielőtt Hernandez és Sheffield tovább tárgyalhattak
volna a sörétek szóródásáról, Meiko lépett hozzájuk, és
letérdelt,, hogy szemügyre vegye Farber sebeit. Aztán
gyengéden visszatette a pokrócot.
– Az ő kezére is húzzak zacskót? – kérdezte habozva.
Sheffield pár másodpercig gondolkodott. A lőpornyomok
vizsgálata rendszerint gyanúsítottakra vonatkozó eljárás.
Meiko feltételezte, hogy Farbert úgy kezelik, mint a
lövöldözés többi áldozatát, tehát esetleges gyanúsítottat.
Sheffield Hernandezre pillantott. A nyomozó vállat vont,
aztán egyenesen a szemébe nézett, és ekkor pillantása olyan
jeges lett, amilyet a széles vállú rendőrnél Sheffield még soha
nem látott. – Tegyétek a dolgotokat – szólt aztán Hernandez.
– Igen, húzz zacskót mindenkire – mondta Sheffield.
Branchowskira is – fűzte hozzá, és ismét Hernandezre nézett.
A nyomozó elővette az övéhez erősített rádiót, és kiadta a
parancsot a kórházban tartózkodó rendőröknek. Ha
lehetséges, és ha nem zavarja az operációt, akkor kérjük meg
az orvosokat, hogy erősítsenek apró papírzacskókat
Branchowski kezeire.
– Lehet, hogy már lemosták – közölte.
– Igen, tudom – bólintott Sheffield. – De azért próbálják
meg. Nem akarok semmit sem eltolni ebben az ügyben.
Amikor Walt Andersen nyomozó őrmester kilépett
kocsijából az Albert-féle italkereskedéstől kissé távolabb, a
helyszíni szemle és a mindig velejáró rendezett felfordulás
javában tartott. De legalább az eső elállt, gondolta, miközben
a gyilkossági csoport nyomozóját, Hernandezt, és a
rendőrjárőrök őrmesterét, Laguciit figyelte, amint óvatosan
átlépnek a kordonokon. Andersen felkészült a legrosszabbra.
Tapasztalatból tudta, hogy Lagucii képes minden nyomozást
egy pillanat alatt félresiklatni.
– Örülök, hogy megjöttél, Walt – mosolygott idegesen
Lagucii. Arckifejezése éles ellentétben állt Hernandez
komorságával. – Pocsék egy ügy lesz, pocsék – hangsúlyozta
tétova kézmozdulattal. – A KUTV egyik mozgó stábja úton
van. Azt beszélik, hogy a rendőrség indokolatlanul használt
fegyvert a faji kisebbséggel szemben.
Lagucii idegei már kezdik felmondani a szolgálatot,
gondolta Andersen. Bal szeme alatt rángatózik az arca. Lehet,
hogy ez az önző disznó máris eltolt valamit?
– Mi az ábra, Pat? – kérdezte nyugodtan. A gyilkossági
csoport őrmesterének nem állt szándékában Laguciit
végighallgatni. Majd ha Lagucii talál valami ürügyet, hogy
visszamenjen a kapitányságra, úgyis minden információt
megkap Hernandeztől.
– Hát, az információk kissé hiányosak – kezdte a járőr
őrmester bizonytalanul. – Úgy néz ki, Farber és Branchowski
belesétált. Három vagy talán négy gyanúsított volt az
italkereskedésben. Talán lövöldözve jöttek ki. Annyi világos,
hogy Branchowski kettőt lelőtt, mielőtt megsebesült.
Amennyire meg tudom állapítani, jogosan lőtt, de a riporterek
ezt nem veszik be.
– Ki hívta fel őket?
Lagucii vállat vont. – Tudod, hogy van, ha az effajta
népség bajba kerül. Először az ügyvédjüket, aztán a tévéseket
akarják.
– Az őrmester sokat sejtetően mosolygott, ügyet se vetve
az alig két méterre álló Hernandez dühös pillantására. –
Mindenesetre beszéltem velük telefonon, és megmondtam,
hogy te majd nyilatkozol, ha sikerül rendet csinálnod.
– Nagyon köszönöm – szólt Andersen szárazon. – A
megyétől kihívtál valakit?
– A halottkémet gondolod? Itt lesz, amint talál még egy
kocsit. Elvégre négy hullát… – Csak ekkor jutott eszébe, hogy
egyik embere is a „hullák” között van. Hernandez felhördült;
és undorodva elsietett, mielőtt acélos önuralma felmondja a
szolgálatot.
– A kerületi ügyészt, Lagucii – sziszegte Andersen, és
állizmai megfeszültek; alig tudott ellenállni az ingernek, hogy
öklével a gondosan nyírt bajuszkával keretezett szájba
vágjon.
– A kerületi ügyész nyomozóit gondolom. Egy halott és egy
életveszélyesen megsebesült rendőr, valamint három halott
gyanúsított. Ilyen esetekben párhuzamos nyomozást kell
lefolytatnunk. Nem emlékszel?
– Ó, persze. – Lagucii úgy tett, mintha egy
rendőrgyilkosság ügyében lefolytatott párhuzamos nyomozás
– amire azért van szükség, mert az áldozat rendőrtársai
elfogultak lehetnek a bizonyítékokkal kapcsolatban –
olyasvalami lenne, amit bárki könnyen elfelejthet.
– Hé, tudod mit? – mondta kesztyűs kezét csípőjére téve,
jobb csuklóját olajozott krómbevonatú revolverén nyugtatva,
amelyet hetente vallásos áhítattal tisztított és fényezett.
– Majd elintézem, ha visszamegyek az ügyeletes tiszthez.
Azt hiszem, hogy Gilcrist a lehető leggyorsabban jelentést
akar kapni. Majd a kapitányságról felhívom a megyét.
Lagucii még néhány percig megszokásból fenntartotta
tükörben gyakorolt pózát, amíg rá nem jött, hogy Andersenre
semmiféle hatást nem gyakorol.
Zavartan vállat vont, és intett a tett színhelyén
tevékenykedők felé. – A terep a tiéd, Walt – közölte. Aztán
járőrkocsijához sietett, anélkül hogy megvárta volna
Andersen válaszát.
Andersen nyugodtan figyelte a menekülő Laguciit, aki egy
pillanatra megállt, hogy mondjon valamit az időközben
érkezett közismert televíziós riporternek, aki a helyszín
elkerített részén kívül dolgozott stábjával. Háttérfelvételt
készítettek a hatórás hírekhez. Lagucii magakelletően
gesztikulálva beszélt, mielőtt kinyitotta volna kocsijának
ajtaját, aztán vállon veregette a riportert. A kameraman
elkapta Lagucii pózát, és gyorsan filmre vette.
– Micsoda seggfej – morogta Andersen, miközben Lagucii
sietve elhajtott. Oda se nézett az őrmester integetésére.
– Még ahhoz sincs elég esze, hogy segg legyen – jegyezte
meg az Andersen mellé lépő Hernandez. – A segg tudja, mikor
kell becsukódnia, hogy össze ne rondítson mindent.
Andersen elmosolyodott zömök, bajuszos nyomozója
szavain, aztán hirtelen elkomorult. – Mit tudunk, Rudy?
 – Tiszta kupleráj, főnök. – Hernandez kiköpött, és
mindketten óvatosan elindultak az üzletek felé. Vigyáztak,
hogy ne lépjenek a helyzetjelző táblácskákra és esetleges
bizonyítékokra. – Mellesleg sajnálom, hogy a megye nem
jutott eszembe. Több eszem is lehetett volna.
– Nem a te feladatod – rázta a fejét Andersen.
Hernandez vállat vont.
– O’Rorke, Dukata és Baughmann azokat a szobákat
vizsgálják – mutatott az utca túlsó oldalán álló épület első
emeleti ablakaira.
– Baughmann? Azt hittem, ő a jelentéstevő rendőr. –
Anderson felháborodásában egy pillanatra lehunyta a szemét.
Megint Lagucii. A nagyobb bűntények színhelyén mindig ki
kell jelölni egy jelentéstevő rendőrt. Az ő munkája minden
olyan információ összegyűjtése, megszervezése és ellenőrzése,
amely az első jelentés megírásához szükséges. Igényes
munka, és egy ember teljes figyelmét követeli. Baughmann-
nak tehát nem az ajtókat kellene rugdosnia.
Hernandez ismertette Baughmann kezdeti tevékenységét,
és utalt rá, hogy a rendőr esőköpenye meg zubbonya még
mindig a járda mellett hever, ott, ahol az egészségügyisek
Branchowskit ellátták.
– Tisztességes elsősegélyt nyújtott Branchnek, Walt –
fűzte hozzá. – Gondoltam, hagyom egy kicsit rohangálni, ha
egyszer a barátunk már úgyis szabadjára engedte.
Megérdemli az esélyt, hogy megtalálja a még esetleg
bujkálókat.
– És mi lesz a jelentéssel?
– Pár dolgot feljegyeztem – vette elő Hernandez a
jegyzetfüzetét. Legalább tizenöt oldalt töltött meg szép,
olvasható betűivel. – Még tíz perc, és befejezik. Akkor leülök
Baughmann-nal és megírjuk a jelentést. – Hernandez
fintorogva gondolt a többlet papírmunkára, amit általában a
helyszínen levő fiatalabb rendőröknek kell csinálniuk.
– Rendben. Mi van még?
– Kretcherrel némi előmunkálatokat végeztünk, de
semmire sem jutottunk. Nincs tanú, és nincsenek fegyverek.
– Micsoda? – kapta fel Andersen a tekintetét a jegyzet-
füzetéről. – Hogy érted, hogy nincsenek fegyverek?
– Lagucii nem szólt?
– A francba, egy árva szót sem.
Hernandez egy spanyol trágárságot eresztett meg. – Eddig
csak három fiatal, halott gyanúsítottunk van. Egyiknél sem
volt fegyver. Legalábbis eddig még semmilyen fegyvert sem
találtunk. – Hernandez vállat vonva nézett fel Andersenre,
mintha ő maga sem hinné el, amit állít.
– Branchowski és Farber fegyvertelen embereket lőttek
le?
– Andersen arckifejezése megfelelt hangja hitetlenkedő
színezetének.
Hernandez némán széttárta a tenyerét. – Három
fegyvertelen kölyköt – javította ki.
– Ellenőriztétek a sikátorokat és a kukákat?
– Természetesen.
– És a holttestek alatt?
– Ameddig a halottkém nyomozója meg nem érkezik,
semmit sem szabad elmozdítanunk – emlékeztette Hernandez
szemrehányón.
– És ő találhat valamit?
– Nem. Nem hiszem. Legalábbis karabélyt, pisztolyt vagy
lefűrészelt csövű puskát nem. Talán néhány zsebkést.
 – Hernandez úgy döntött, nem említi, hogy alaposan
átkutatta a holttesteket. Jobb a dolgokat raktáron tartani.
Mivel úgy gondolta, Lagucii semmiről se számolt be
Andersennek, tájékoztatta hát Sheffield véleményéről, aki
szerint Farber sebeit alig hat méterről kilőtt öregszemű
sörétek ütötték.
– A negyedik összeszedhette a fegyvereket, mielőtt elhúzta
a csíkot – találgatta Andersen. Az egyenetlenül megvilágított
utca közepén állt zsebre dugott kézzel, és a pokrócokkal
letakart holttestekre meredt.
– Lehetséges – felelt Hernandez, de ő sem hitte. – Ha ezt
tette, akkor Farber és Branchowski revolvereit meg a
puskájukat miért hagyta itt? Kissé sötét ez a hely, hogy
valaki a saját fegyvereit keresgélje, miközben járőrkocsik
érkeznek. Hidegvérű alak lehetett.
– Szerinted kik lőttek?
Hernandez vállat vont, mint aki hozzászokott már a
lehetetlen kérdésekhez. – Farber revolvere teljesen meg van
töltve. Sheffield megnézte. A gyorstöltői is tele vannak.
Rendszerint ő kezelte a puskát, tehát valószínű, hogy a
tizenkettessel lépett ki a kocsiból. Az utca közepén fekvő fickó
a fenekébe meg a gerincébe kapta a sőréteket. Az a probléma,
hogy mintha Farbert is söréttel lőtték volna meg.
– Lehet, hogy elvették tőle a fegyvert.
– Igen, persze – bólintott Hernandez. Egyikük sem tudta
elképzelni a veterán Farbert, amint egypár fiatal csavargó
elszedi tőle a töltött puskát. – Branchowskit meg ott a falnál
találtuk, és a revolvere a tokjában volt.
Andersen éppen ezt a kissé zavaros információt
emésztette, amikor meglátta, hogy a televíziós stáb a
felszerelést cipeli a riporter után, és közben félrelökik a
helyszínt körülvevő fakorlátokat és köteleket.
– Hé, mi a fenét csinálnak? – kiáltotta. Előrement, és
megállt az emberek előtt, akik még mindig a kamerák
átemelésével vesződtek. A riporter felnézett, aztán lekötelező
mosollyal nyújtott kezet.
– Jack Paradee vagyok a „Hatórás hírek”-től – mondta
bizalmasan, aztán rájött, hogy a dühös zsarunak sem
félreállni, sem a kinyújtott kezet elfogadni nincs
szándékában. – A maguk Lagucii őrmestere, azt hiszem, így
hívják, azt mondta, hogy bejöhetünk forgatni, ha vigyázunk,
hogy hová lépünk. Nem leszünk útban…
– Nem is, az biztos – helyeselt Andersen. – Ez zárt körzet.
Maga meg az emberei lesznek szívesek a korlátokon túl
maradni, bármit is mondott Lagucii őrmester.
Andersen megfordult és a kameramanra bámult, aki azon
igyekezett, hogy kiszabaduljon a korlátkötélből, ugyanakkor
felvételt készítsen Andersenről és Paradeeről. Andersen
pislogott a reflektor vakító fényében. Gyorsan elfordult, és
eltakarta a szemét.
– Ember, maga azt akarja… – kezdte Paradee.
– Andersen nyomozó őrmester vagyok. Én felelek a
nyomozásért, és azt akarom, hogy maga meg a stábja ne
legyenek az embereim útjában. – Andersen egy pillanatig
habozott, körülnézett, majd folytatta. – Azt is hozzátehetem,
hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy biztosítani
tudjuk a maga és a stábja testi épségét.
Úgy látszott, a kameraman és a hangmérnök csak most
veszi észre a helyszín egyik sarkán álló rohamrendőrt.
Először egymásra néztek, aztán a sötét, árnyékos
környezetre. Ha Paradee észre is vette, jelét nem adta.
 – Tisztában van azzal, Andersen őrmester, hogy azt
beszélik: maga meg a csoportja el akarják tussolni az
indokolatlan fegyverhasználatot? – Paradee mosolya
jelentőségteljesre változott. A kamera a riporter arcát vette
fel. Udvarias, kíváncsi és állhatatos ember. Pontosan ezt
várják egy riportertől, akinek élete fő célja a közönség hű
tájékoztatása.
Szépen előadott jelenet volt, de Andersen tudta, hogy
Paradee könyörtelen törtető, aki teljes mértékben osztja azt a
nézetet, hogy minden zsaru barbár, fajüldöző és hazudozó.
Andersen tisztában volt azzal – magánbeszélgetésekben több
újságíró is megerősítette –, hogy Paradee életének fő célja,
hogy párnázott helyet biztosítson magának az esti
hírmagazinban, lehetőleg minél több óvatlan rendőr
képzeletbeli holttestén át.
Andersen legyűrte ingerét, hogy megmondja a magáét a
riporternek – lelkében immár ötödször elátkozva Laguciit.
Eldöntötte, hogy áldoz egy pár percet a nyomozás értékes
idejéből, és halk, határozott hangon beszélni kezdett
Paradeevel.
Sheffield a járőrkocsi nyitott ajtajához lépett, és lehajolt,
hogy szemügyre vegye: mire jutott Bob Dorsey.
– Találtál valamit a puskaállványon? – kérdezte a
technikustól. Dorsey keze és arca tele volt elkent
ujjlenyomatporral, csakúgy, mint a jármű belsejének nagy
része.
– Egy pár, főként kesztyűs kéz nyoma. Igazán azt
gondolod, hogy az egyik kölyök megkaparintotta a
puskájukat? – kérdezte Dorsey. Gyorsan letépett egy tízcentis
szalagot az ülésen heverő tekercsről, aztán hüvelykujjával
óvatosan odasimította a ragadós felületet a visszapillantó
tükör poros lapjához.
– Pár dolgot megmagyarázna – vont vállat Sheffield.
– Lehet – felelte Dorsey, és megfeketedett üvegszálas
keféje után nyúlt. Újra beporolta a visszapillantó tükröt,
másik kezével pedig a kis zseblámpa fényét irányította a
foltos területre. – De elég érthetetlen volna. Farber
állványkulcsa még mindig az övén függ.
Sheffield szemével követte a zseblámpa fényét, amint
végigfut a rézállvány zárószerkezetén. Valami érthetetlent
morgott, és ismét feljegyzett valamit. Dorsey megértően
bólintott, és tovább dolgozott. Sheffield kiegyenesedett, és
körülnézett a helyszínen.
Meg kell találnia a rendszert ebben az egészben. Volt egy
csomó kiindulópontja: az üzlet, a járőrkocsi, Farber és
Branchowski meg a három gyanúsított helyzete, és a puska. A
dologban az volt a bökkenő, hogy vissza kellett pergetni az
eseményeket, megkeresni a logikai sorrendet, amely
magyarázatot ad a helyzetekre és a látszólag ellentmondó
tényekre. A puska- és a pisztolytöltényhüvelyek, az üres
gyorstöltő, az üzletben és a járdán talált törmelék mind bele
kellett hogy üljenek a képbe.
Sheffield lámpájának fénynyalábjában megcsillant valami
vékony műanyagfoszlány, amely az italkereskedés előtt, a
csatornában hevert. Éppen azt fontolgatta: érdemes-e erre a
jelentéktelen hulladékra figyelmet szánni, amikor Hernandez
lépett hozzá.
– Találtál valamit, doktor úr?
Sheffield válaszolni akart, amikor a nyomozó kezében
tartott adó-vevő megszólalt. A vonal túlsó végén a hang nem
volt tisztán kivehető, az adást leárnyékolták a környező
magas épületek, de a hívójelet mindketten tisztán hallották.
Hernandez füléhez emelte a készüléket, és ismétlést kért.
Pár percig hallgatott, aztán zavart arckifejezéssel nézett Shef-
fieldre.
– Gilcrist volt. A kórházban van. Az orvos most közölte,
hogy Branchowski ruhájában vadászpuskagolyót találtak.
Sheffield és Hernandez egy pillanatig értetlenül meredtek
egymásra. Aztán egyszerre jöttek rá a megoldásra.
Megfordultak, és az utca túlsó oldalán álló ház emeleti
ablaksorára néztek. Sheffield még mindig a sötét ablakokat
bámulta, amikor Hernandez gyorsan beszélni kezdett adó-
vevőjének mikrofonjába.
 MÉG 8 NAP

Péntek
04.45

Azokat, akik tudták, hogy Jacob Farbernek miért kellett

meghalnia a Fő utca kellős közepén, két kéz ujjain meg
lehetett számolni. Ezen kevesek közül öten gyűltek össze
reggel 4.45-kor a gyilkosság színhelyétől mintegy ötven
kilométerre egy gazdagon berendezett házban.
A ház tulajdonosa, dr. Jacquem Kaem, ügyes és anyagi
tekintetben sikeres szájsebész volt, aki orvosi jövedelméből
vásárolta meg a Dana Point legmagasabb dombjainak egyikén
álló, és a Csendes-óceánra néző, hat hálószobás ingatlant. A
házat csak egy keskeny úton lehetett megközelíteni, amely az
éjjel-nappal szolgálatban levő őrök szállásától vezetett az
épülethez. A vastag gerendás faház több szépséget, békét és
biztonságot nyújtott, mint akármelyik menedék- és
rejtekhely.
Ami az ide érkező öt embert illette, akik gondosan
ügyeltek, hogy érkezésüket senki se figyelhesse meg, a
szépségeknél fontosabb szempont volt számukra, hogy a ház
biztosította beszélgetéseik magánjellegét és zavartalanságát.
Ahhoz, hogy a Máglya fedőnevű figyelmeztető akció sikerrel
járjon, személyük és a Bizottság létének teljes titokban kellett
maradnia.
Négyen a jól öltözött emberek közül félkört alkotó,
vastagon kárpitozott székeken ültek, s kiláttak a szikla- és
mohakertre, amely meredeken lejtett egy magas szirt
tetejéről. Tizenöt méterrel a riasztóberendezéssel ellátott
kerítés alatt a hullámok ütemesen csapkodták a szirtről levált
szikladarabokat. A szirtet már megerősítették, hogy
megakadályozzák a további eróziót. Karosszékeikből a férfiak
hallhatták az óceán hullámainak moraját, és érezhették a
friss, sós vízből felszálló illatot.
Csendesen beszélgettek, óvatosan szürcsölték a
csészékben párolgó kávét, és leküzdötték álmosságukat,
amelyet a fáradtság és az óceán bágyasztó hangja okozott.
Egész éjjel érveltek és vitatkoztak, türelmesen várták az
események alakulását.
Most, amikor házigazdájuk a szobából nyíló ebédlőben,
telefonkagylóval a kezében állt, már lényegében kevésbé
türelmesen várakoztak. Beszéd közben is figyelték, és
észrevették, hogy Kaem többször bólint, mielőtt leteszi a
kagylót az írógép nagyságú komputer tartójába, és megnyom
egy sor gombot a klaviatúrán. Körülbelül tizenöt másodperc
múlva a számítógéphez csatlakoztatott nagy sebességű
nyomtató zörögni kezdett, és ontotta magából a papírt.
Aztán az elektronikus szerkezet végül elhallgatott, és
Kaem sietve tépte le a gépről a hosszú papírtekercset.
Miközben átfutotta a nyomtatott szöveget, arca kifejezéstelen
maradt.
„Rendben megy?”
Ezt a kérdést a négy ember hangtalanul tette fel,
miközben továbbra is kényelmes karosszékeikben ültek és
Kaemet nézték. A csoport legimpozánsabb külsejű tagja
fejezte csak ki szóban közös aggodalmukat. Zakar
Taskaniannak, a középkorú ügyvédnek, akinek alakja
hordóhoz hasonlított, és ádáz, fekete bajuszt viselt, az volt a
híre, hogy borotvaéles eszű, s a véleményét akkor mondja
meg, amikor tetszik.
 Taskanian könyöke a szék puha karján nyugodott. Csak
szemének vörössége árulkodott arról, hogy milyen későre jár,
és tárgyalótermekben megedzett idegeire milyen teher
nehezedik. A többiekhez hasonlóan ő is várt.
Kaem bólintott, egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha
zavarná, hogy hirtelen négy értelmes szempár középpontjába
került.
– Nagyon is rendben – jelentette ki hirtelen, és a négy
várakozó arcra pillantott. Amikor átlépett a nappaliba, arcát
széles mosoly öntötte el, és az aggódva várt üzenetet az
alacsony, díszes kávézóasztalra ejtette. – Thanatos sikeresen
befejezte a Máglya első akcióját. Biztonságban ért vissza a
házába. Most a Bizottság értékelését és a további utasításokat
várja.
Kaem elégedett, megkönnyebbült sóhajjal helyezkedett el
az üres kanapén, miközben a vékony nyomtatott papírlap
kézről kézre járt, hogy a Bizottság tagjai saját szemükkel
falhassák a jó hírt.
Végül Taskanian tartotta fel egyik húsos kezével az
összegyűrt üzenetet, boldogan nevetett, a szeme lelkesen
csillogott. – Látjátok, minden pontosan úgy történt, ahogy
előre megmondtam. Az amerikai rendőröket csak arra
képezték ki, hogy hozzá nem értő bűnözőkkel, narkósokkal,
részegekkel és lelki nyomorékokkal foglalkozzanak.
Egyszerűen képtelenek egy Thanatoshoz hasonló férfit
elintézni. Ismétlem: az, hogy egy kisvárosi
rendőrkapitányságot nevetségessé tegyünk – gyerekjáték.
Rosszul tesszük, hogy figyelmünket nem elsődleges
feladatunkra, a Figyelmeztetésre összpontosítjuk.
Ugyanolyan sikerrel kellene összpontosítanunk magára az
olimpia színhelyére. – Nehéz öklét nyomatékosan a masszív
asztalra csapta.
– Ejnye, Taskanian barátom – rázta fejét Kaem. – Mindig
elfelejted, hogy a menetrendben már többször megegyeztünk.
Először is – kezdte, és kinyújtott mutatóujját hüvelykujjára
helyezte –, még a mi Thanatosunktól sem várható el, hogy
szövetségi, állami, megyei és városi rendőrök hadaival bánjon
el, akiket mind Los Angelesbe rendelnek, hogy megvédjék az
olimpiát. Másodszor – a mutatóujj bal keze mutatóujjára
vándorolt –, hogyan tudnánk támadásunkat összpontosítani,
mikor az egész Los Angeles megyét egyetlen olimpiai faluvá
változtatták? Ahelyett, hogy félelmet és zavart okoznánk, az
amerikaiakból egy megosztott támadás csak dühöt és
bosszúszomjat váltana ki, ami nagyon veszélyes. Jobb, ha
kisebb, könnyebben sebezhető célt választunk, valamivel
messzebb, de mégis elég közel ahhoz, hogy minden olimpiai
versenyző meglássa, amikor meggyújtjuk a Máglyát.
A Bizottság többi tagja helyeslése jeléül némán bólintott.
– Végül pedig – folytatta Kaem – fontos, hogy a Máglya
kétirányú támadás legyen. Nekünk nagyon lényeges a
figyelmeztetés, de az amerikaiaknak azt is tudomásul kell
venniük, hogy többé már nincsenek biztonságban a nyavalyás
rendőrségük háta mögött. Ha egyszer megmutattuk nekik az
amerikai rendőr gyengeségét, a Figyelmeztetésnek sokkal
nagyobb hatása lesz.
– De Los Angeles… – kezdte Taskanian, Kaem azonban
felemelte a kezét.
– Nem, barátom – rázta ismét meg a fejét Kaem –, az
általunk kiválasztott város tökéletesen megfelel
igényeinknek.
 Thanatos bebizonyítja, hogy a sok pénzt felemésztő
amerikai rendőrség még arra is alkalmatlan, hogy önmagát
megvédje egyetlen elszánt terrorista támadásától. Ha egyszer
demoralizáltuk a Huntington Beach-i rendőröket, és saját
állampolgáraikat ellenük fordítottuk, meggyújtjuk a Máglyát,
és az ország minden lakosát kétségbeejtjük.
Az asztal körül nevetés, helyeslő mormogás és
üvegcsilingelés hangzott fel. A Bizottság legidősebb tagja, dr.
Jain Saekia, az emberi magatartást tanulmányozó, sokat
publikáló és elismert tudós, felemelte a kezét. Az ünneplő
nevetés azonnal elhallgatott.
– Nem kétséges, hogy az amerikaiak hátrányban vannak.
Az a siker, amit ma éjjel arattunk, kielégítően igazolta
elvárásainkat – kezdte halkan az idős ember. – De soha nem
szabad elfelejtenünk, hogy milyen veszedelmesek tudnak
lenni az amerikaiak, ha egységbe tömörülnek, és dühük közös
ellenségre irányul. És arra is okunk van, hogy terroristánk
képességeit megkérdőjelezzük.
Egyik férfiról a másikra nézett, akik most kijózanodva,
figyelmesen hallgatták. – Aggaszt a Hadar Jee kapitányának
jelentése – folytatta Saekia. – Lehet, hogy emberünk, aki
harcban nem ismer félelmet, bizonyos körülmények között
elveszíti az uralmat idegei felett. Ezt a fogyatékosságot nem
tüntették fel az aktájában.
– De azok rendkívüli körülmények voltak – tiltakozott
Taskanian. – Ki reagálna közülünk másképpen, ha ilyen
szörnnyel kerülne szembe?
Az asztal körül helyeslő mormogás hangzott.
– De nem erről van szó, Zakar barátom – mondta Saekia
szelíden. – Mi bürokraták, tervezők, adminisztrátorok
vagyunk, nem terroristák. Az amerikai rendőrökhöz
hasonlóan mi is sebezhetők vagyunk váratlan és ismeretlen
dolgokkal szemben. Gondoljatok csak arra, hogy ezen az
estén, amikor a Máglyáról érkező első hírekre vártunk,
hogyan viselkedtünk. Én magam – csóválta szomorúan a fejét
– olyan voltam, mint egy ideges vénasszony.
Az idős férfi körülnézett, látta összeesküvő társainak
helyeslő bólintásait, és folytatta. – Döntő kérdés, hogy az
ember, akit kiválasztottunk az akció végrehajtására, képes
legyen kiirtani magából a kétséget és rettegést, és ne adja
meg magát a félelemnek.
– Ha mondhatnék valamit…
Egyszerre négy fej fordult a Bizottság legfiatalabb tagja
felé, aki tisztelettel várt az engedélyre, hogy szólhasson. Bár a
harminchat éves étteremtulajdonos teljes jogú tagja volt a
Bizottságnak, nem tekintette magát bürokratának,
tervezőnek vagy adminisztrátornak. Hat évvel ezelőtti
illegális bevándorlását megelőzően mindaddig a sivatagban
harcolt, amíg az izraeli bombázók le nem csaptak a vakító
napfényből és meg nem semmisítették táborának és
kommandójának nagy részét. Azóta erősen sántított; a
dohányzással is felhagyott, mert fél tüdeje tönkrement. De
aktív parancsnoki hozzáértését továbbra is értékelték azok,
akik a Máglya-akciót kitervelték. Készséggel meghallgatták
véleményét. Az idős ember engedélye jeléül bólintott.
– Értem az önök aggodalmát – kezdte az egykori katona.
– De jól ismerem Thanatost. Együtt harcoltunk. Magányos
ember, nem fér össze másokkal. De egyben biztos vagyok: ő a
legkevésbé gyáva ember, akivel valaha találkoztam. A
félelmet nem ismeri. Ha én lennék a célpontja, igencsak
nyugtalankodnék.
 Rövid mondanivalóját befejezve, az ifjú üzletember
felvette a kávéscsészéjét, és a többiek felé emelte.
– A Máglyára – mondta halkan. – Sikerülni fog. –
Mindnyájan kortyoltak a kávéjukból, és egy pillanatra
gondolataikba merültek, mielőtt folytatták az élénk
beszélgetést.

Los Angeles egyik kertvárosának egy kis házában tizennyolc

éves amerikai sportoló aludt és álmodott. Az utóbbi
hónapokban gyakran megismétlődött álmában Johnny
Baumgaertel hallotta a stadion mennydörgő moraját, és izmos
lábai újra felfutottak a harmincnyolc lépcsőfokon. Arca
megfeszült, és izzadt, jobbját mereven kinyújtotta.
A lépcső tetején megállt, és az alatta elterülő stadion felé
fordult. Az égő fáklyát köszöntésre emelte, és ziháló tüdejébe
levegőt szívott. Aztán, amikor megindult az adrenalin
áramlása izmos testében, megfordult, a fáklyát a feje feletti
masszív bronztál széléhez érintette, és mindent elsöpört a
hatalmas láng forrósága meg a stadion közönségének lelkes
moraja.
 MÉG 8 NAP

Péntek
04.45

Hernandez rádión keresztül leadott figyelmeztetése

felvillanyozó hatást gyakorolt a helyszínelők nyugodt,
módszeres tevékenységére, de még jobban felizgatta a Fő utca
kétoldali sikátorait átfésülő csoport tagjait.
A helyszínelők és a helyszínt biztosító rohamrendőrök
folytatták feladatuk ellátását, de mindenkit felajzott az a
tény, hogy a lövöldözésben vadászpuskagolyó szerepelt. Az
utcán álló rendőrök önkéntelenül változtattak helyzetükön,
hátukat inkább az italkereskedés felé fordították, mint a sötét
emeleti ablaksor felé. A kapitányságon senki sem használt
golyós töltényt a puskájához, Branchowski és Farber pedig
egészen biztosan nem. Ez valószínűvé tette, hogy valahol
puskával és golyós tölténnyel felfegyverzett egyén járkál
szabadon. A rohamrendőrök megtapogatták fegyverük
biztosítóját, és visszaszorították a bámészkodókat a helyszínt
elkerítő kötelek mellől.
Keith Baughmann rendőrjárőr, Ed Dukata rohamrendőr
és Michael O’Rorke nyomozó járt legközelebb a Fő utcára néző
épülethez, amikor Hernandez figyelmeztetése elhangzott.
Azonnal a Fő utcára néző emeleti szobákhoz vezető
lépcsőházhoz siettek. Miközben Dukata és O’Rorke
biztosítottak, Baughmann óvatosan lépkedett felfelé a régi
falépcsőn. A félig nyitott ajtót puskacsövével lökte be, aztán
csípőmagasságban tartott fegyverrel beugrott a folyosóra.
Semmi.
 A rosszul megvilágított folyosó kilenc repedezett ajtaja
közül csak az utolsó kettő szolgált a Fő utcára nyíló ablakú
szobákba. Nem volt szükség az épület alaprajzára.
Baughmann majdnem minden helyi rendőrhöz hasonlóan
többször járt itt, és ismerte a szobák fekvését.
Nem törődve a fürdőszobaajtó mögül kiáramló bűzzel, a
lépcső tetején várt. Innen látta azt a két ajtót, amely a
leginkább érdekelte őket. A két ajtógomb közé célzott a
vadászpuskával, és várta, hogy O’Rorke és Dukata felérjenek.
O’Rorke-nál rövid csövű, visszahajtható válltámaszú
vadászpuska, Dukatánál pedig a rohamrendőrök fegyvere,
egy M-16-os gépkarabély volt.
– Mindkét szobában nyitva az ablak – suttogta
Baughmann, és szeme a folyosó végére tapadt. Várta, hogy
valamelyik ajtó hirtelen kivágódik. – Melyiket vesszük
elsőnek?
Az előírásos módon csak egy ajtón hatolhatnak be
egyszerre: egyikük berúgja, és kiegyenesedve marad, a másik
hajolva rohan be, a harmadik pedig szemmel tartja a másik
ajtót, mielőtt a meglepetés okozta előnyüket elveszítik.
Valószínűtlen, hogy a fegyveres a szobában maradt, miután
lelőtt egy zsarut – hacsak nincsenek öngyilkossági szándékai.
Erre azonban mindig volt esély, ezért fel kellett tételezniük,
hogy legalább az egyik ajtó mögött fegyveres ember
tartózkodik.
– Mindkettőt egyszerre – felelt O’Rorke nyomozó habozás
nélkül. Régi zsaru volt, huszonkét év szolgálattal a háta
mögött, sok cipőt nyűtt már el rossz hírű szállodák
szobaajtajainak berugdosásával. Ha a meglepetés előnyével
rendelkezett, készséggel magára vállalt egyedül is egy szobát.
De úgy nem volt hajlandó az ajtót berúgni, hogy a lakókat
már riasztották, akárhány rendőr áll is a háta mögött.
– Rendőrség! Kinyitni! – hangzott a figyelmeztető kiáltás,
ugyanakkor mindkét ajtó kiszakadt ócska keretéből.
Baughmann elvetődött, egyet gurult, és éppen fel akart állni,
amikor szembe találta magát egy széken ülő, puskát tartó
alakkal.
– Fegyver!
Baughmann agya felfogta a sötét szobában alig látható
fegyveres rémes látványát, és megállapította, hogy a tátongó
cső éppen a homlokára irányul. Miután elkiáltotta a
figyelmeztetést, a katonai kiképzés beidegződése vette át
rajta az uralmat. Oldalra vetette magát, fél kézzel meghúzta
puskájának ravaszát, és kétségbeesetten fordult el a gyilkos
fegyver torka elől.
Baughmann látása már a sokktól elhomályosodott, és
most majdnem megvakította a 12-es torkolattüze, amely a
visszarúgástól majdnem kirepült a kezéből. Dobhártyája kis
híján átszakadt a dörrenéstől, amint a tizenkét sörét a széken
ülő, sötétségbe burkolózott alak felé repült. Mivel első
lövésének hatását képtelen volt lemérni, hanyatt vágta
magát, és remegő kézzel újra felhúzta a puskát. Már éppen
emelkedett fel, de rémülten lehasalt, mert Dukata a feje fölül
eresztett bele egy fél tárat az alakba.
Az üres, forró .22 3-as töltényhüvelyek még mindig
pattogtak Baughmann sisakján, amikor a széken ülő alak
kezében tartott fegyver felemelkedett, és a két rendőrre
irányult. Dukata döbbenten nézte, de aztán magához tért és a
falhoz ugrott. Kapkodva lőtte ki a tár második felét is az alak
felsőtestére. Csont, vér, bőr, kárpitfoszlány és ablakcserép
repült szét minden irányba.
 Az ezután következő csendben az alak előredőlt, és
fennakadva lógott a széken, de – érthetetlenül – még mindig
szorongatta halott, béna kezében a puskát.
Amikor O’Rorke egy pillanattal később berohant a
szobába, Dukata és Baughmann még mindig remegett a
sokktól. O’Rorke meggyújtotta a lámpát, s tekintete
körbefutott a szobán, a földön fekvő egyenruhás járőrön, s a
falhoz támaszkodó rohamrendőrön, akik mindketten nyitott
szájjal meredtek az összetört széken fejjel előre lógó véres,
széttépett alakra.
– Megsebesült valamelyikőtök? – kérdezte O’Rorke, és
fegyverének csöve követte szeme pillantását, amikor
ellenőrizte, hogy nincs-e a közelben további gyanúsított.
Egyik rendőr sem felelt azonnal. Aztán először Dukata
nézett a veterán nyomozóra és rázta meg a fejét. Dukata
O’Rorke hangját nagyon halkan és nagyon messziről hallotta.
Végül Baughmann is felnézett, pislogott, kérdő tekintetet
vetett az élettelen alakra, aki még mindig a kárpitozott
székben lógott a most már kitört ablak előtt, és hosszú csövű
vadászpuskája élettelen kezéhez volt ragasztva
szigetelőszalaggal.
O’Rorke ellépett a két döbbent rendőr mellett, és gyors,
bár felesleges ellenőrzést végzett. Megállapította a
nyilvánvalót, aztán fegyverét fél kezében tartva az övén függő
adó-vevő után nyúlt, de közben vigyázott, hogy az ablaktól
távol maradjon.
Az utcán ezen az estén már másodszor felhangzó
puskaropogás és üvegcsörömpölés a kint állókból a
legkülönbözőbb reakciókat váltotta ki.
Sheffield éppen a régi szálloda részben nyitott ablakait
nézte, és fáradt agyával a távolságokat és lövési szögeket
számította újra, tekintettel a vadászpuskagolyó újonnan
felmerült problémájára, amikor Baughmann lövései
eldördültek a csendes sötétségben. Mihelyt a két egymást
követő puskalövést és üvegcsörömpölést meghallotta,
Meikóhoz fordult, és magával rántotta a járőrkocsi mögé, a
vizes aszfaltra.
A bámészkodók sikoltozva szétfutottak, a nyomozók
ösztönösen a járművek alá és mögé vetődtek, és sietve
előhúzott fegyverekkel a lövések leadóját kutatták.
Paradee sem habozott önmaga védelmének biztosításával.
De nem volt nagyon szerencsés, mert a stáb éppen egy
vonalban állt a legközelebb eső nyitott kapualjjal. Három
rémült ember meg a törékeny felvevőgép gabalyodott össze
egy halom lábbá, karrá és kábeldobbá az egyik feldöntött
fabak körül.
A nyomozókat biztosító rohamrendőröket nyílt terepen
érte az esemény; fél térdre vetették magukat, és fegyverüket
a kitört ablakokra irányítva aggodalmasan fúrták
tekintetüket a sötétbe. Miközben vártak, a helyszínen lévő
nyomozók akcióba léptek.
Andersen és Hernandez félúton jártak a szálloda hátsó
lépcsőjén, kibiztosított és készenlétben tartott fegyverekkel,
amikor meghallották, hogy O’Rorke leadja rádión a négyes
kódot. Felsiettek, a folyosón most már kevésbé óvatosan
haladtak, és odaértek a fényesen megvilágított helyiségben
tartózkodó rendőrökhöz.
– Mi a fene történt itt? – kérdezte Andersen, és
visszahőkölt az elé táruló látványtól. O’Rorke megfordult,
hogy ránézzen főnökére, de nem szólt semmit.
– Szűz Mária – suttogta Hernandez Andersen vállánál,
amikor az őrmester óvatosan megkerülte az éppen
feltápászkodó Baughmannt és lehajolt, hogy annak a
fiatalembernek a szétlőtt arcába nézzen, aki több sebből
vérezve lógott a székben.
– Lőnöm kellett, őrmester – suttogta Baughmann, a
fegyverére nézett, és gondosan bebiztosította. – Megcélzott,
amikor beléptem az ajtón.,
– Te hol voltál? – kérdezte Andersen O’Rorke-ot.
– A másik szobában – közölte a tagbaszakadt nyomozó.
– De én is ugyanezt tettem volna.
Andersen bólintott, és figyelmét a halott összekötözött
kezeire fordította. – Rudy, azonnal hívd ide Sheffieldet –
mondta felegyenesedve. – Fényképezzék le ennek a szobának
minden négyzetcentiméterét, vegyenek ujjlenyomatokat, és
kutassák át. És az emelet minden egyes szobáját ellenőrizzék.
Hernandez elsietett. Andersen O’Rorke-hoz fordult.
– Mike, kerítsétek elő ennek az épületnek a tulajdonosát.
Kérjetek tőle engedélyt minden olyan szoba átkutatására,
amelyet senki sem lakik. És közöljétek vele, hogy utána
sürgősen jöjjön fel ide. Te meg Rudy kezdjetek el kopogni az
ajtókon. Ha van a szobákban valaki, jöjjön ki. Ezeket meg
vidd le Kretcherhez – intett fejével Baughmann és Dukata
felé, akik a szoba túlsó sarkában álltak, és hol a vérrel
befröcskölt székre, hol Andersenre pillantottak. – Tegyenek
mindketten jelentést, amíg még minden frissen él az
emlékezetükben.
O’Rorke bólintott, és intett nekik, hogy kövessék. A két
rendőr fegyverét óvatosan tartva már majdnem elhagyta a
szobát, amikor Andersen utánuk szólt.
– Hé, ti ketten! – Várt, amíg megállnak és
visszafordulnak. Arckifejezésük majdnem egyforma volt.
Dülledt szemek, ernyedt állizmok, sápadt arc. Baughmann
két évig harcolt Vietnamban. Dukata kitüntetéssel végezte el
a Los Angeles-i rendőrakadémiát, és szenvedélyes vadász
volt. Mégsem bizonyult egyikük sem elég érzéketlennek
ahhoz, hogy rutinmunkaként fogja fel egy székhez láncolt
kölyök megölését.
– Azt tettétek, amit tennetek kellett – szólt Andersen
szelíden. – Jó munkát végeztetek, fogadjátok elismerésemet.
Ugyanezt érezné Branchowski és… Jake is.
Szemük megrebbent a halott rendőr emlékére, mosollyal
próbálkoztak. Dukata valamit mondani akart, aztán feladta,
és bólintott, mielőtt kilépett az ajtón. – Izé, kösz, őrmester –
nyögte ki Baughmann, aztán követte Dukatát.
Andersen egyedül maradt a szobában, egy ideig zsebre
dugott kézzel nézte a mozdulatlan ifjút, aztán a láncot,
amelyet melle köré csavarva hátul erősítették a székhez.
Megfigyelte azt az ezüstszürke szigetelőszalagot, amellyel az
automata vadászpuskát a kezéhez rögzítették. Az ezüstszürke
szalagtekercs a szék mögött, a földön hevert, mellette két 12-
es töltényhüvely.
Felnézett, észrevette a narkósok által kedvelt posztereket
a falon. A sztereókészülék túlságosan drága volt a
berendezéshez képest, valószínűleg eltüntették róla a gyártási
számot. Az ágy vetetlen, a lepedőket hetek óta nem mosták. A
szoba egyik sarkából elég gusztustalan konyhát csináltak.
Állt itt egy régi hűtőszekrény, egy foltos linóleummal borított
asztal, egy kis, piszkos edényekkel meg serpenyőkkel teli
mosogató meg egy kétlapos villanyrezsó. Az ágy melletti
falnál szennyes ruha halmozódott.
A holttestet, a puskát meg a falakon és ablakokon
Baughmann és Dukata lövései által okozott károkat
leszámítva, ez a szoba pontosan olyan volt, mint az a több
száz, hasonló jellegű helyiség, amelyet Andersen rendőri
pályafutása alatt átkutatott.
Óvatosan – nehogy valamire rálépjen a padlón – lassan a
kitört ablakhoz ment. A szék mellől, körülbelül 45 fokos
szögben pillantott lefelé, és meglátta Hernandez sötét alakját,
amint átsiet az utcán.
Hernandez, mit sem törődve a kordonon túlról integető
Paradeevel, egyenesen a járőrkocsihoz lépett, ahol Sheffield
és Malinger Meiko mellett térdelt, aki a nedves járdán ült, és
a fejét fogta. Hernandez is melléjük térdelt, és mondott
valamit Sheffieldnek. Andersen látta, hogy Sheffield
tekintetét felé fordítja.
Az ablakban álló Andersen becslése szerint tőle körülbelül
harminc méterre feküdt Farber pokróccal letakart teste. Volt
némi fogalma a puskákról, eleget tudott ahhoz, hogy
elismerje: Sheffieldnek igaza volt, amikor a sörétek
szóródásáról beszélt. Nagyon messze volt ahhoz, hogy ennyi
sörét hatolhasson Farber arcába.
A golyós tölténnyel azonban más a helyzet. Egy szarvasölő
golyónak nagy a hatótávolsága, s viszonylag messziről is
leteríti a szarvasbikát. A baj csak az, hogy a
vadászpuskagolyó nem egyéb, mint nagy, kerek ólomdarab,
amely huzagolatlan csőből repül ki, tehát röppályáját nem
stabilizálja forgó mozgás. Viszonylag közelről a nehéz
szarvasölő golyó pusztító erejű. Távolabbra azonban nagyon
pontatlan. A valószínűleg mozgó Branchowskit a kölyöknek
majdnem teljes sötétségben kellett kétszer eltalálnia.
Átkozottul nehéz feladat ez olyasvalakinek, aki általában
háromszor is próbálkozott, míg sikerült heges vénáiba
beleszúrni a tűt.
 Andersen a fejét csóválta, a szoba felé fordult, keresett
valamit, ami bizonyítja, hogy ez a fiatalember rendőrgyilkos,
vagy legalábbis több kiégett narkósnál. De Toby Wíllikert az
összes Huntington Beach-i rendőr ismerte, és tudták róla,
hogy csupán egy kiégett narkós volt.

Sheffield Hernandezre meredt, fáradtan, hitetlenül.

Fizikailag kimerült. Az adrenalinlökés, amely segített, hogy
Meikót a járőrkocsi mögé vonszolja, már az egyébként is
minimumra csökkent energiatartalékait is felemésztette.
Fázott, és piszkos volt. A ruháját teljesen átáztatta az eső
meg a vér, amibe belegurult, hogy Meikót és önmagát a
hirtelen puskaropogásban óvja. Meiko megsérült, fejét
beleverte a járőrkocsi lökhárítójának élébe, amikor a vastag
gumiköpeny mögé húzódtak.
Sheffield nem hitt a fülének.
– Azt mondod, hogy Toby Williker lőtte agyon Farbert? És
az a kis szarházi egész idő alatt fenn volt a szobában, és te
meg az embereid nem tudtátok?
– Úgy látszik – bólintott Hernandez komolyan, és szeme a
visszafojtott düh és zavarodottság keverékét tükrözte,
miközben segített Sheffieldnek Meiko fejére nyomókötést
tenni. A vágás körülbelül öt centi hosszú volt, közvetlenül a
jobb füle előtt húzódott felfelé. Kis vágás, de a fejsérülésekre
jellemzően az első másodpercekben erősen vérzett. Sheffield
egy pillanatig azt hitte, hogy a lányt golyó találta el.
– Walt üzeni, hogy azonnal menj fel hozzá – közölte
Sheffielddel Hernandez, és a hotelszoba felé intett, miközben
garázda alakok megbilincselésére inkább alkalmas ujjaival
gondosan kötést erősített Meiko nedves homlokára. A szép
lány felszisszent, amikor Hernandez megkötötte a géz két
végét.
– Bocsáss meg, szivi – szólt a nyomozó szelíden, és
zseblámpájának fényénél megnézte a lány szemét.
– Mit talált ott fenn? – kérdezte Sheffield szórakozottan.
Hernandezhez hasonlóan észrevette, hogy Meiko pupillái nem
egyformán reagálnak, az egyik lassabban húzódik össze, mint
a másik a hirtelen fény hatására. Valószínűleg agyrázkódás.
Hernandez leírta a helyzetet a szállodai szobában, és a
székben ülő Willikert, miközben a szédülő lányt a
legközelebbi járőrkocsihoz kísérték. Egyiküknek sem jutott
eszébe, hogy hátborzongató beszélgetésüket addigra
halasszák, amikor sebesült társuk már nem hallhatja. Meikót
a gyilkossági csoport tagjai már régóta a fiúk közé sorolták.
Megpróbálták a hátsó ülésre fektetni, de ő tiltakozott, és fel
akart ülni.
– Jól vagyok – állította gyenge hangon, de a hirtelen
fájdalom visszahanyatlásra késztette. – Dolgom van. – Ismét
felült, de Hernandez, mit sem törődve tiltakozásával, a háta
mögé, gyűrte a vastag pokrócot, hogy megtámassza a fejét.
– Hát persze – helyeselt Hernandez, miközben a másik
pokrócot a lány vizes karjára és vállára terítette, mert átázott
ruhájában reszketni kezdett. – Amint szól az orvos, hogy a
sebedet ellátta, eljövök érted. – Apai határozottsággal beszélt,
mintha saját lányai egyikéhez szólna. Aztán hátralépett,
becsukta az ajtót, utasította a rendőrt, hogy vigye Meikót
azonnal a Pacifica-kórházba, hajtson óvatosan, és kerülje a
bukkanókat.
Együtt mentek át Sheffielddel az utca túlsó oldalára, és a
szokottnál csak kicsit halkabban beszélgettek. Nem törődtek
a felháborodott Paradeevel, aki hangos kérdéseket kiabált
feléjük. Steve Tarrin, a tagbaszakadt, zöld-fekete egyenruhás
rohamrendőr állt előtte, és sóváran várta, hogy az
ellenszenves riporter ismét megpróbáljon átmászni a
kordonon. Tarrin vidám arckifejezése, meg az a tény, hogy a
stáb videofelvevője többé a rendőrök semmiféle akcióját nem
tudta rögzíteni, láthatóan elcsüggesztette Paradeet. Meg
talán az is, hogy Andersen őrmester hangosan utasította a
rendőröket: ha Paradee még egy kísérletet tesz, hogy a
nyomokat tönkretegye, azonnal tartóztassák le. A
megzavarodott újságíró mindenesetre hiába ordítozott, mert
az udvariatlan nyomozók úgy végezték dolgukat, mintha ott
se lenne. Minden jel szerint a riportert jobban felháborította,
hogy elnéztek a feje felett, mint az, hogy mozgásában
korlátozták.
Sheffield és Hernandez már a sikátorból nyíló kapu
közelében járt, amikor valaki hangos kiáltással vonta magára
figyelmüket. Megálltak, megfordultak az ismerős hangra, és
meglátták a halottkém alacsony, elhízott szemlészét, Lamar
Franklint. Az a két hatalmas táska, amelyet erős fekete
kezeiben cipelt, majdnem a földre húzta.
– Hallom, hogy van valami zűrős ügyetek a számomra ma
éjjel, Brian – szólt Franklin, és a táskákat leplezetlen
megkönnyebbüléssel ejtette a két férfi lába elé. – A diszpécser
szerint az egyik áldozat rendőr. – Húsos szemhéja
foglalkozása ellenére mindig derűt sugárzott, de most nagyon
komoran várt a hír megerősítésére.
Sheffield bólintott.
– A fene egye meg! – Franklin az utca túloldalára nézett,
és bár az éjszaka hűvös volt, arcán gyöngyözött az izzadság.
– Hát ezek soha nem tanulnak? – Azonnal észrevette a
négy, pokróccal letakart alakot. – Nem jut eszükbe, hogy
egyszer jön olyasvalaki, mint én, és elintézi őket? Minek
siettetik ezt a napot? – Zakójának zsebébe nyúlt, egy lapot és
tollat vett elő. – Hívjátok az egy-három-hét-nyolcat. Azt
akarjátok, hogy mind a négyet egy jelentésbe vegyem?
– Úgy érti, hogy mind az ötöt? – javította ki Hernandez.
Sheffielddel ellentétben, aki őszintén élvezte a társalgást
Franklinnel, Hernandez sohase barátkozott meg a kövér
megyei szemlésszel, aki életének minden munkanapját
holtakkal és gyászoló rokonokkal töltötte. Hernandez érezte,
hogy feszélyezettsége a vallási meggyőződésével függ össze, de
soha nem vette a fáradságot, hogy ezen eltöprengjen.
– Ötöt? – Franklin hangja világosan jelezte, hogy semmi
olyat nem tett, amivel kiérdemelné ezt a bánásmódot
Huntington Beachtől.
– Ennél a halál beálltának a pontos idejét is tudjuk –
közölte Sheffield, amikor felfelé indultak a lépcsőn.
Hernandez, leküzdve ellenérzését, cipelte az egyik táskát.
Furcsa módon, heves vitába szállt volna bárkivel, aki azt
állítja, hogy kettőjük munkája nagyon is hasonló. Erőszak és
halál az utcán: természetes járuléka a nyomozó életének. De
egy holttest a hullaházban, az egészen más ügy. Amellett –
jutott Hernandez eszébe –, Franklin rengeteg hája
hozzájárulhat egy hatodik halálesethez, ha az izzadó és lihegő
szemlész maga viszi mindkét táskáját.
– Csak vedd el a munkámat, majd rád szabadítom a
szakszervezetet. – A tüdő zihált, de a hang erőteljes volt.
Sheffield akarata ellenére elmosolyodott, miközben
Franklin mellett haladt felfelé. Nehéz volt sokáig komolynak
maradni a közelében. És ez valahogy mindig megkönnyítette
a helyzetet.
 – Hát ennél aligha tévedhetsz – próbálkozott Sheffield
némi évődéssel. – Egy rohamrendőr lőtte szét pár perccel
ezelőtt, amikor mi lenn az utcán dolgoztunk.
Franklin elismerése jeléül valamit mormogott, és
energiáját a felfelé haladásra tartalékolta.
Amikor a folyosó végén beléptek a szobába, ott találták
Andersent, aki golyóstolla hegyével egy élénksárga bugyit
emelt fel. Szemmel láthatóan a gyártó céget akarta
megállapítani anélkül, hogy a piszkos alsóneműhöz érjen.
– Helyesen választottál – jegyezte meg Franklin, és
szuszogva letette a bőröndjét. – Jól megy az ingedhez. – Nem
törődött Andersen gondterhelt pillantásával, és a megláncolt
alakhoz lépett, hogy szemügyre vegye. A holttest legtöbb
sebéből, de különösen a hát nagy kimeneti sebeiből még
mindig patakzott a vér. – Bár a szemedhez nem igazán illik –
tette hozzá közönyösen, amikor lehajolt, hogy Williker üveges
kék szemébe nézzen. Finoman megérintette a fehér arcot,
aztán vállát, farát és izmait tapogatta meg.
– Na? – kérdezte végül Andersen.
– Halott.
Franklin kidagadó zsebeinek egyikéből elővett egy pár
gumikesztyűt, és felhúzta vastag, sötétbarna kezére. Aztán
tovább vizsgálta a sebeket meg a test puhább szöveteit, de
arra vigyázott, hogy se a test helyzetén, se a ruhadarabokon
ne változtasson.
– A nagy Sherlock – szólt Andersen kurtán, és a kövér
szemlészre nézett. – Erre mi is rájöttünk.
Franklin barátságos mosollyal folytatta a vizsgálatát. –
Ha netán véletlenül segíteni akarnál – tette hozzá Andersen
mondhatnál az üggyel kapcsolatban szakértői véleményt.
 – Mint például? – kérdezte Franklin fel sem pillantva,
miközben gyorsan jegyezni kezdett hivatalos jelentési
űrlapján.
Sheffield Franklinhez, a holttest mellé lépett, és
hozzálátott azoknak a tárgyaknak a szemrevételezéséhez,
amelyeken majd a bűnügyi laboratóriumban dolgoznak
alaposabban.
– Lehet, hogy ő maga tekerte a szigetelőszalagot a kezére?
– Nem tudom – komolyodott el hirtelen Franklin –, de
kicsit furcsa lenne.
Sheffield bólintott.
– Miért? – kérdezte Andersen.
– A fegyvert a jobb kéz tartja. A szigetelőszalagot szorosan
tekerték rá, és aztán elsimították. Ezt a bal kezével könnyen
megcsinálhatta.
– És mi van a bal kézzel? – Andersen nyilvánvalóan
ugyanazt vette észre, ami Sheffieldet és Franklint izgatta.
– Ha mindkét kezét a puskához ragasztotta – vágott közbe
Sheffield –, könnyebb lett volna, ha a szalag egyik végét
megfogja a bal kezével, a puska agyához tapasztja, aztán
megragadja az agyat és köré tekeri a szalagot. – Sheffield
mindkét kezével kört írt le, mintha a puskát tartaná. – Aztán
csak a székhez vagy a lábához nyomja a kezét, hogy rögzítse a
ragasztószalagot.
– Sajnos – fejezte be Franklin – a ragasztószalag először
az ujjaira tekeredett, és csak aztán kétszer lazán a puska
agya köré.
– De ezt ő maga is megtehette?
Franklin barátságosan bólintott, és elgondolkodva rágta
szája szélét. Andersen ismét Sheffieldre nézett.
 – Igen, és azt hiszem, itt merül fel a második kérdés.
Miért? – Sheffield egyik férfiról a másikra nézett. Egyikük
sem tudott választ adni.
– Oké – folytatta Sheffield, és megkönnyebbült, hogy
logikus gondolkodást erőltetve magára elfelejti a fáradtságát,
és kitörli emlékezetéből Meiko vérző fejét. – Talán ésszerű
feltételezés, hogy Branch és Farber lelövése után láncolta
magát a székhez. Ez a ti véleményetek is? Úgy értem, elég
nehéz valakit szarvasölő golyóval ilyen távolságból lelőni, hát
még a székhez láncolva. Igaz?
– Szarvasölő golyó? – szaladt fel Franklin szemöldöke.
Sheffield bólintott, és tovább jegyezgetett a füzetébe.
Andersen elgondolkodva nézett Sheffieldre.
– Tehát legalább kétszer lő, mert két üres töltényhüvely
van a padlón, és aztán újra tölt. – Sheffield körülnézett.
– A szék mögött – közölte Andersen. – Egy doboz
tizenkettes golyós töltény. Hat hiányzik belőle.
– Ami azt jelenti, hogy háromnak kell a tárban lenni, és
egynek a csőben. Szóval meg van töltve a puskája, és nem
menekül el, hanem a székhez láncolja magát, és ragasztó-
szalaggal erősíti kezéhez a puskát, hogy ne ejtse el, amikor a
hekusok bejönnek az ajtón, és szitává lövik. Ez öngyilkosság.
– Sheffield hiába várt ellenvéleményre.
– Mi a problémád, Walt? – Franklin teljesen felhagyott
megszokott szerepével. Sokszor dolgozott együtt Walt
Andersennel. Tudta, hogy az őrmester ritkán kérdez
felesleges dolgokat.
– Nem áll össze a kép – mondta Andersen csüggedten.
– Először is ismerem a kölyköt. A neve Toby Williker.
Helybéli hippi. Először tizenhárom éves korában tartóztattam
le kábítószerügyben. Mostanra legalább három oldalt tesz ki a
priusza. Kábítószerbirtoklás, -eladás, lopás, lopás
önkiszolgálóban, amit akarsz.
– Nem értem – jegyezte meg Franklin.
– Az a helyzet, hogy tudomásom szerint Williker soha nem
követett el erőszakos cselekményt. Amikor becsavarodott,
mindig azzal vágott fel, hogy soha senkit sem bántott,
bármilyen balhét csinált is, és soha nem hord magával
fegyvert. Megjátszottá a narkós Robin Hoodot.
– Mégis – folytatta Andersen habozva –, most úgy látszik,
olyan lövöldözésbe keveredett, amelyben egy rendőr és három
civil halt meg az utcán, egy másik rendőr pedig kórházba
jutott. A három gyanúsított egyikénél sem volt fegyver,
amikor a járőrkocsi megérkezett. Azt a hármat ott az utcán
egy – vagy talán két – rendőr lőtte le. A sebesült rendőrnek a
vadászpuska golyója a védőmellényébe vágódott, a másik meg
a sisakját roncsolta szét.
– Összevág mindezzel itt? – nézett körül Franklin a vérrel
telfröcskölt szobán.
– Nem egészen. Farber legalább nyolc sörétet kapott az
arca oldalába, amely az itt lévő kriminalistánk szerint nem
lehetséges ekkora távolságból.
– Arról nem is beszélve, hogy itt, a szobában
söréthüvelynek vagy sörétes tölténynek semmi nyoma –
mondta Sheffield, és Andersen helyeslésére várt.
– Én sem találtam. Tehát vagy azt tételezzük fel, hogy
Farbert a saját puskájával lőtték le, vagy pedig egy
rendőrgyilkos rohangál még mindig szabadlábon. Ez kissé
megnehezíti, hogy egy Jack Paradeehez hasonló hülyének
elmondjam a történteket, mert én magam sem tudom, mi
történt.
 – Lehet, hogy ez a kölyök meg akart halni – mondta
Franklin. – Nem ritka eset narkósoknál. Kirohan, lövöldöz
egy kicsit, aztán olyan helyzetbe hozza magát, hogy ti
kénytelenek legyetek kinyírni.
– Remek. Szóval ránk akarta sózni a munkát? De akkor
miért vont bele három betörőt a balhéba? Három mexikói
kölyköt, akik valószínűleg fegyvertelenek és annyira részegek
voltak, hogy még a járdát sem tudták tisztességesen
lehugyozni. És ha fel voltak fegyverezve, hol vannak a
fegyverek? És ha nem voltak, miért nyitott rájuk tüzet Farber
és Branch?
– Értem – bólintott Franklin együttérzően. – Készen vagy,
hogy ezt itt levitesd?
– Nem, még egy ideig itt akarom tartani. Még fényképezni
és kutatni kell.
– Rendben van. Lemegyek a másik háromhoz – mondta
Franklin. – Ha végeztél, szólj.
– Igen, szólunk – felelt Andersen komoran. Felállt, ismét
az ablakhoz lépett, lenézett a sötétbe borult utcára, amely
máris nagyon sok kérdést tett fel, és átkozottul kevés választ
adott.
 MÉG 8 NAP

Péntek
06.12

A Hadar Jee hosszú, északi irányban megtett útja, meg a

rákövetkező huszonnyolc nap, amelyet Thanatos a
tájékozódásnak és a módszer-ellenőrzéseknek szentelt,
elegendő időt biztosított, hogy a terrorista belső időérzéke
alkalmazkodjék a napfelkeltéhez. Amint a felhők foszlányai a
halvány vöröses narancsszínű fényeket visszaverték a
sötétszürke égen, felébredt, de kényszerítette magát, hogy
hason fekve, mozdulatlanul maradjon az ágyon, miközben
rendkívül érzékeny idegvégződésein át érzékelte a deszkák
recsegését.
Életösztönei kemény munkát végeztek ebben az utolsó pár
percben, mielőtt szigorúan fegyelmezett zavarban felébredt.
Érzékeinek tudat alatt elraktározott tényei – beleértve az
óceán szagát és hangjait – az előagyban feldolgozásra vártak.
Tudatalattija regisztrálta a csikorgó hangokat, és sietve
összehasonlította az éjszaka folyamán tapasztalt
háttérzajokkal. Nem stimmelt. Körülötte valamelyik deszkára
új dolog gyakorolt nyomást.
Feszülten várt, figyelt, hogy valami kialakul, és abból
megtudja, hogy hol és mi történik. Agyának beprogramozott
területe már felmérte helyzetét a puha matracon. A hirtelen
mozdulatot, tudta, akadályozná a meztelen alsótestét takaró
egyetlen szál lepedő. A legtöbb férfival ellentétben, Thanatos
nem érzett pszichológiai kényszert, hogy veszélyhelyzetben
eltakarja nemi szervét. Hazája koszos falusi utcáin
gyermekkorában is meztelenül verekedett, és amikor felnőtt,
megtanult puszta kézzel, késsel, garrotte-tal és gépfegyverrel
harcolni. Nem a fegyver számított. Sem a ruha vagy annak
hiánya. Arra képezték ki, hogy cserkéssze be áldozatát,
támadjon, és maradjon életben.
Az ébredés a még mindig szokatlan környezetben zavaró
volt. Próbálta az álmában történteket a környező valóságtói
szétválasztani. Egy fél életen át egyik idegen ágyból a
másikba vándorolva, hozzászokott hasonló helyzetekhez,
türelmesen várt hát, hogy kialakul valami megállapítható, és
elnyomta azonnali akciót követelő önvédelmi ösztönét. A
Browning centiméterekre mozdulatlan jobbjától, feje és
párnája alatt volt. Túl messze. Nem vehető figyelembe.
A nyikorgás eddig szabálytalan időközökben hangzott fel.
Ezt eleinte csak tudat alatt állapította meg, mert még nem
tudott jól tájékozódni; memóriája zavart volt, homályos,
bizonytalan képekkel teli. Nehéz vasajtók lekerekített
sarkokkal… mély, zöldesfekete víz… fenyegető, szürkésfehér
tömeg, amely mélyen lenn a vízben izgatottan várakozik…
hosszú puska… vörös pont… tűz… Máglya.
Máglya.
Agya hirtelen kitisztult, felült az ágyban, és nyitott
szemmel győződött meg arról, hogy egyedül van.
Bosszankodott, mert rájött, hogy nem menekült a félelem
okozta álmok verejtékétől, de már mosolygott, mert a
tengerparti negyed elegáns háza tovább recsegett, ahogy a
későn érkező nyári melegtől a tárgyak kissé tágultak.
Pihenést engedélyezve magának, a terrorista gondolatban
felidézte azokat az eseményeket, amelyeket előző este ő
indított el, s aztán hirtelen befejezett.
 Ameddig a környéken maradhatott és figyelhetett, úgy
látszott, hogy a Máglya-akció első lépcsőjét sikeresen hajtotta
végre. Két Huntington Beach-i rendőrt meg három viszonylag
ártatlan civil áldozatot hagyott a város fontosabb utcáinak
egyikén, feltételezhetően holtan. Egy valószínűtlen
gyanúsított, meg egy csomó, egymásnak ellentmondó
bizonyíték gondoskodott arról, hogy a nyomozóknak legyen
mivel foglalkoz- niok, hogy magyarázatot találjanak az
akcióra és a két rendőr halálára. Feltételezte, hogy a
Bizottság a tervnek megfelelően szintén akcióba lépett, és
gondja volt rá, hogy a kommunikációs eszközök a megfelelő
részletességgel értesítsék az eseményekről Huntington Beach
polgárait.
Elégedetten bólintott, a párnája alá nyúlt, és előhúzta
mindig kéznél lévő társát, a 9 mm-es Browning High Power
automatát, amelynek faagya kopott és izzadságtól foltos volt.
A pisztolyt abban a csomagban hozta, amelyet gyomra köré
erősítve tartott a félelmetes víz alatti partra úszáskor. Amint
várható volt, a vízhatlan zsákról kiderült, hogy kissé
beeresztette a vizet. Beidegződött mozdulatokkal szétszedte a
nehéz fekete fegyvert, amelyet részben érzelmi okokból,
részben halálos pontossága meg tizennégy golyós tára miatt
becsült, miközben továbbra is a Máglyában reá váró szerepre
gondolt.
Természetesen, ameddig a kommunikációs eszközök meg
a helyi polgárok reagálását nem ismeri, nem tudhatja, hogy
mennyire volt sikeres a kezdő akció. Fel kell tételeznie, hogy
az érintettek a tervezet szerint reagálnak. Ezt a Bizottság
megfelelően kiértékeli majd, mielőtt engedélyezi a gondosan
kitervelt hadművelet következő fázisát.
 Megengedte magának azt a luxust, hogy felidézze az
emlékezetében élénken megmaradt képeket, amelyek
igazolták, hogy a Bizottság remekelt a tervezésben.
Különösen elégedett volt a második rendőr bábszerű
reagálásával, amit előre láttak, és ami döntő fontosságú volt a
Máglya céljainak eléréséhez.
Thanatos kinyújtotta karját, megfeszítette kemény izmait,
és szélesen mosolygott, gondosan ápolt fehér fogsora kivillant.
Kezét végigsimította borzas haján, és eszébe jutott, hogy a
hajószakács szolgálatait – aki rémesen tompa ollója ellenére
is elég jó borbélynak bizonyult – többé már nem veheti
igénybe. Másképpen kell a hajvágást elintéznie.
Most felötlött előtte a második rendőr megdöbbent arca,
amikor a nehéz golyó a mellének vágódott. Teljesen igazolta a
Bizottság előzetes értékelését, gondolta elégedetten. Az
amerikai rendőrök felkészületlenek egy profi váratlan
támadására. És ha minden a tervezet szerint megy, jó időbe
telik, amíg a demoralizált rendőrök rájönnek, hogy a városban
terrorista működik. Képtelenségük a megfelelő
helyzetfelmérésre sokba kerül majd nekik.
Olajos ronggyal gondosan áttörölgetve az alkatrészeket,
ismét arra gondolt: micsoda szerencse, hogy erre a
nagyszabású küldetésre őt választották.
A Bizottság figyelmen kívül hagyta a rendelkezésre álló
szervezeteket, és előnyben részesített egy olyan európait, aki
a célba vett város fehér bőrű, felső középosztálybeli lakosai
között könnyen elvegyülhet. A Bizottság jól fizet, nagyon is
jól, de a hatalmas összeg csak, teljes siker esetén üti a
markát. Kevesebb nem éri el a kívánt politikai hatást, a
részeredményekért tehát csak az előleg jár: a drága
tengerparti ház, amelyet Thanatos hadműveleti bázisként
használt.
A ki nem mondott – mert mindenki előtt teljesen világos –
nézet szerint kudarc esetén Thanatos valószínűleg úgyis
meghal, tehát nem lesz olyan helyzetben, hogy élvezhesse a
dél-kaliforniai házat. A ház még inkább arra ösztönözte a
terroristát, hogy ügyes legyen, és ne hagyja leleplezni magát.
Mintha az élet maga nem lenne elegendő ok az óvatosságra,
gondolta Thanatos.
Ha a fizetség magas volt is, a Bizottság több mint kielégítő
ellenértéket követelt. A Máglya komplex akcióterv volt,
minden fázisban több variációs lehetőséggel, szükséghelyzet
esetére. A variációkat a rendőrség, a hírközlő szervek meg a
közvélemény reagálásához kellett igazítani. Az akciót
kétségkívül nehéz lesz véghezvinni, de a nehézségeket
ellensúlyozta a közelmúltban bizonyított tény: az amerikaiak
önelégültek és felkészületlenek. Az elképzelés szerint az
akciókat térben és időben szétszórtan és minél kisebb
csinnadrattával kell kivitelezni, hogy a veszélyesebb
szervezeteknek, az FBI-nak, a Titkosszolgálatnak – nem is
beszélve a félelmetes CIA-ról – a legutolsó pillanatig fogalma
se legyen arról, hogy az olimpiai falu közelében hivatásos
terrorista működik.
Thanatos nem vette könnyedén ezeket a nehézségeket,
csupán megfelelő perspektívába állította. Bármilyen nehéz is
lesz a terv végrehajtása, a veszélyek tízszeresére
növekednének, ha kevésbé önelégült ellenséggel állna
szemben.
Egy pillanatig bajtársaira gondolt, akiknek a vérszomjas
és nagyon hatékony izraeli terroristaellenes szervezet, a
Moszad ellen kellett védekezniük. Ehhez képest az ő
ellenfeleit amatőrök irányították.
Különösen elégedett volt azzal, ahogyan kimenekült a
túlságosan is nagyszámú rendőrség gyűrűjéből. Menekülése,
ha ugyan annak nevezhető, egyszerűen úgy zajlott le, hogy
normális sebességgel, a sötétzöld Pontiac autórádiója mögé
szerelt, rendőrségi hullámhosszra állított adó-vevőjén
gondosan figyelve a rendőrök ténykedését, elhagyta a
környéket.
Amikor megállapította az összes járőrkocsi helyzetét és
mozgásuk irányát, Thanatos jellegtelen kocsiját egy közeli,
bérelt garázsba vezette, amely egyike volt a Bizottság által
bérelt számos autórejtekeknek.
A Pontiacot egyszeri használat után örökre a garázsban
hagyta. Nem volt nagy veszteség, mert a többi bérelt
garázsban seregnyi új Pontiac, Porsche, Datsun és Toyota állt
rendelkezésre. Az, hogy a bérleti díjakat hat hónapra előre,
készpénzben kifizették, biztosította, hogy a járművek a
Máglya-akció sikeres befejezése után is jó ideig felfedezetlenül
maradjanak. Arlan Marakai, aki a bérléseket egy sereg
különböző hamis irattal elintézte, már régen elhagyta az
országot, és jól megérdemelt szabadságra utazott.
A bérelt garázst bezárta – vigyázott, hogy kesztyűjét,
amelyben vezetett, a kezén hagyja –, utána egyszerűen
bedobta a kulcsot meg a kesztyűket két különböző, közelben
álló kukába. Különleges felszerelése az elhagyott kocsi
csomagtartójában maradt. Azután pár saroknyit sétált első
számú járművéhez, egy olyan szokványos, barna
Volkswagenhez.
Ha hazatérés közben megállítanák – lehetséges, de
valószínűtlen kevés rendőr gondolná, hogy egy gyilkos lassú
VW-n menekül; igazolványa, amit a kesztyűtartóból beszállás
után nadrágzsebébe süllyesztett, bizonyítja, hogy ő a kocsi
jogos tulajdonosa. Semmi a világon nem volt a
Volkswagenben, ami arra utalna, hogy Thanatos nem volt
takarékos üzletember, aki drága kocsi helyett egyébre
tartogatja a pénzét. Ha megállítják, és a jogosítványán
szereplő nevet betáplálják az FBI-komputerbe, kiderül, hogy
priusza nincs, nem körözik és letartóztatási parancsot sem
adtak ki ellene.
Elkerülni a Huntington Beachből kivezető, most már
lezárt utakat az akció legkönnyebb része volt. Az ellenőrző
pontokat a rendőrség úgy állította fel, hogy a menekülőt a
város határain belül tartsák. Thanatosnak nem kellett
elhaladnia az ellenőrző pontok mellett, mert nem állt
szándékában elhagyni a várost. A tengerparti háza jóval a
legközelebbi ellenőrző ponton belül volt, a város olyan részén,
ahol a rendőrség véletlenül sem kutatna egy menekülő
gyilkos után.
Az akció egyetlen, kissé kényes pontja a jelentéstétel
procedúrája volt, amihez a Santa Ana-i összekötőt kellett
igénybe vennie. Az, hogy az Egyesült Államokban számlázási
okokból egy számítógép memóriaegysége minden távolsági
beszélgetés helyét feljegyzi, arra kényszerítette, hogy
telefonfülkéből számoljon be az elvégzett munkáról és ott
várja a további utasításokat.
A jelentéstételhez tízperces kellemes sétát kellett
megtennie a dokkok mentén, hogy a helyi jachttulajdonosok
által használt benzinkút mellett álló magányos
telefonfülkéhez eljusson. Nyitva hagyta az ajtót, hogy a belső
világítás ne lépjen működésbe, feltárcsázta a négy, fejben
tartott szám egyikét, és várt.
 A telefonszámok közül három az összekötőhöz szólt, aki a
kapcsolatot tartotta a terrorista és a Bizottság közt. Miután
az összekötő ellenőrizte kilétét és státuskódját, átkapcsolta
Thanatost a Bizottsághoz annak a többszörös áttételű
keverőrendszernek a segítségével, amely a legkülönlegesebb
lehallgató komputerek kivételével minden hasonló készüléket
hatálytalanítani tudott, és úgy programozták be, hogy még az
ilyen irányú kísérleteket is jelezze. Még a CIA hírhedt
Backtrack komputerének működésbe lépését is jelezni tudta,
ami a Bizottság számára legalább kétórányi egérutat
jelentett. Természetesen ilyen esetben az összekötő semmiféle
figyelmeztetést nem kaphat.
A negyedik telefonszám volt a vészjel. Ezt a számot
tárcsázva a számhoz kapcsolt automatikus felvevő lép
működésbe, amely magától továbbítja a jelentést, ha a hívó a
leadás után még négy számot tárcsáz. Ez az egyirányú
vészjelzőrendszer csak akkor vehető igénybe, ha Thanatos
komoly bajba kerül, és képtelen az összekötőn keresztül
kapcsolatot teremteni. Ez a szám csak abszolút
vészhelyzetben hívható, mert ez – az előzőekkel ellentétben –
elméletileg legalábbis lenyomozható és visszavezethető Kaem
Dana Point-i otthonához.
Thanatos röviden beszélt. Hallotta, hogy a háttérben a
bérelt lakásban magnetofonszalag forog. Mielőtt hívta a
számot, többször végiggondolta a jelentést, hogy csak a
szükséges információkat továbbítsa. Aztán lassú, élvezetes
sétával jutalmazta meg magát a nyikorgó fa dokkon, és
belépett házának hátsó kapuján, hogy hozzájusson a hőn
áhított alváshoz.
Most, hogy felébredt, befejezte fegyvere tisztítását és
összerakását, megtöltötte, felhúzta, és szokott helyére, a
párnája alá tette. Aztán szigorú fegyelemmel és szinte
vallásos áhítattal félórás kondicionáló gyakorlatot végzett.
Választott pályája megkövetelte, hogy élete nagy részét nő
nélkül töltse, és ez a gyakorlatsor majdnem szexuális jellegű
megkönnyebbülést jelentett. Thanatos boldogan vetette
kemény testét a fárasztó gyakorlatok alá, és izmait az eddigi
tűréshatárokon túlhajtotta. Végül kimerülten, sajgó izmokkal
a tus alá vánszorgott. Tudta, hogy már csak nyolc nap van
hátra, és minden oka megvolt annak feltételezésére, hogy
sikerrel fog járni.

Azt a reggelit, amelyet a gyanúsan fiatal és kacér pincérnő

Andersen, Hernandez, O’Rorke, Kretcher, Sheffield és
Malinger elé tett, senki sem tarthatta mesterszakács
művének. Inkább úgy hatott, mintha a szakács csak most
járta volna ki a felmelegített bab és a kukoricalepény-készítés
iskoláját.
A nyomozók és a laborosok nem azért látogatták ezt az
éttermet, mert elbűvölte őket az ennivaló minősége, vagy az
itt szakácsokként és pincérnőkként alkalmazott, rosszul
fizetett mexikóiak és a kiskorúak lelkes magatartása, hanem
mert a kapitányság közelében volt, és a hét minden egyes
napján, napi huszonnégy órán át nyitva tartották. Péntek
reggel fél hétkor senki sem válogathat az ételekben.
Fáradtan ültek az étterem hátsó részének legnagyobb
boxában, amikor a lány újra töltötte keserű kávéval a csorba
csészéket. Kimerültek, borotválatlanok és piszkosak voltak.
O’Rorke kivételével, aki tele szájjal valami udvariatlanságot
mondott a száraz kiflivel kapcsolatban, senki sem tett
megjegyzést a felszolgált reggeli minőségére.
 De az sem számított volna, ha jó a reggeli, mert különböző
okokból egyiküknek sem volt étvágya. Csak azért ettek, hogy
megtöltsék gyomrukat, mert tudták, hogy szervezetüknek
üzemanyagra van szüksége a nap további részére, de az is
lehet, hogy másnap estig.
Útközben megálltak a kórháznál; Meiko és Branchowski
állapotáról érdeklődtek. Közölték velük, hogy a súlyosan
sebesült rendőrt visszavitték a műtőbe, amikor rájöttek, hogy
az agykéregre valami nyomást gyakorol. Nem volt diagnózis.
Meiko enyhe nyugtatót kapott, és csendesen aludt. A
rendőrök semmit sem értek volna el várakozással, így hát
eljöttek.
Sheffield szórakozottan turkált az ételben, míg a többiek
figyelmüket az asztalon kiterített reggeli lap olvasásának
szentelték.
A cím két nagybetűs sorban húzódott:
INDOKOLT VOLT-E A FEGYVERHASZNÁLAT,
AMELYNEK KÖVETKEZMÉNYE EGY HUNTINGTON
BEACH-I RENDŐR ÉS NÉGY GYANÚSÍTOTT HALÁLA?
– Itt az áll – olvasta Andersen hangosan hogy „A
Huntington Beach-i rendőrkapitányság járőrosztagának két
rendőre tisztázatlan körülmények között lelőtt három fiatal és
fegyvertelen lakost, s az incidens egy emeleti
szállodaszobában egy másik fiatalember halálát is követelte.
Egy rendőr a helyszínen meghalt, a másikat válságos
állapotban szállították kórházba. A rendőrség képviselői
minden magyarázatot elutasítottak azzal kapcsolatban, hogy
ki adott engedélyt az alkalmasint indokolatlan
fegyverhasználatra.” Rohadékok – csapta le az asztalra a
sértő hangú újságot, meglepve a szakácsot és a két pincérnőt,
akik tapintatosan az étterem túlsó felében buzgólkodtak.
 – Ezt olvasd – szólt Hernandez, és a cikk végén álló
bekezdésre mutatott. – „Független szemtanú beszámolója
szerint a negyedik gyanúsítottat a rendőrök bajtársuk halála
miatti bosszúból végezték ki.” Mi a fenét gondolnak ezek
rólunk? Mi vagyunk, valami francos hadbíróság? – Hernandez
szeme csillogott a dühtől.
– A jó öreg Paradee megint kitolt velünk – állapította meg
O’Rorke, és az utolsó kiflivéggel kitörölte a maradék
tojássárgáját.
– Felengedte valaki abba a szobába? – kérdezte Andersen,
és körülnézett a csoporton. Mindnyájan a fejüket rázták. Úgy
tudták, hogy a felháborodott újságírót Tarrin őrizte
mindaddig, amíg feladta a reményt, hogy elosonhat a
megingathatatlan rohamrendőr mellett, és elvonult a
stábjával.
– Akkor vagy találgat, vagy bentről kap információt.
Tudja, hogy Willikernek puskája volt, de onnan, ahol ő állt az
utcán, semmiképpen sem állapíthatta meg, hogy Baughmann
vagy a kölyök lőtt-e a vadászpuskával, mielőtt Dukata azzal
az átkozott M-16-ossal tüzet nyitott.
– Szerinted Paradee a független szemtanú? – kérdezte
Malinger. Az újságcikket az egyik szerkesztő írta, aki – az
asztal körül ülők tudomása szerint – a tetthelynek még a
közelében sem járt.
– Ki más lenne? – nézett fel kérdően Andersen. – Nem
tudom – vallotta be Malinger. – Csak azt nem értem, hogy
Paradee miért adta volna le ezt a jó anyagot a reggeli lapnak,
ahelyett hogy a tv-programjára tartogassa. Nem kimondottan
az az önzetlen, segítőkész pasas.
– Van logika abban, amit mondasz – bólintott Andersen.
 – Mi a véleményetek egy sajtóperről? – kérdezte
Hernandez.
– Kit pereljünk? – rázta a fejét Andersen. – A bíróság
szerint az újság csak leközölte azt, amit a riporter egy
helyszínen levő tanútól hallott. Azzal a ténnyel, hogy ez az
egész egy rakás szar, semmit sem érünk. És nekünk egy
gyilkossági ügyet kell kinyomoznunk, nem pedig hülye
riporterek után szaladgálnunk.
– Szóval hagyjuk, hogy Paradee és barátai hidegvérű
gyilkosoknak tüntessenek fel bennünket?
Az asztalnál mindenki tudta, hogy Hernandez csak a gőzt
engedi ki. Azt is tudták, hogy sem csoportonként, sem
egyénenként nem érnek el semmit, ha reagálnak a vádakra és
a légből kapott megállapításokra. Felmentésüket elsősorban
az biztosíthatja, hogy a kerületi ügyész és a megyei seriff
emberei tőlük függetlenül szintén nyomozni fognak az
ügyben.
– Ki kell derítenünk – szólt végül Andersen –, hogy mi a
fene történt Branchowskival és Farberrel. Ami annyit jelent –
pillantott jelentőségteljesen Sheffieldre és Malingerre hogy
laborosainknak mielőbb elő kell állniuk egy rakás
tudományosan megalapozott magyarázattal.
– Legtöbb lehetőség a boncolásnál van – mondta Sheffield.
– Franklin korán kezdi. Az első kilenckor lesz. – Ismét
karórájára nézett, és megállapította, hogy van még ideje. –
Velem tart valaki? – kérdezte.
– Én nem – felelt O’Rorke, és egy félig nyers
kolbászdarabban turkált, amit Sheffield bölcsen érintetlenül
hagyott a tányérján. – Nem szeretem az ilyesmit. – A gyanús
húscafatot a szájába tette. – Felfordul tőle a gyomrom –
jelentette ki.
 MÉG 7 NAP

Szombat
08.58

Sheffield a kárpitozott széken előrehajolva ült

laboratóriumában, és könyökét az íróasztalon nyugtatta.
Kezében csendesen mormogó telefonkagylót tartott, meg a
fejét, ami nem lett lényegesen könnyebb Andersen
ajándékától, a tízórás, megszakítás nélküli alvástól.
Kényelmesen elhelyezkedve várta, hogy a Megyei Bűnügyi
Laboratórium titkárnője előteremtse elkószált
kriminalistáját.
Andersennek az a javaslata, hogy menjenek aludni, nem
volt ajándék. Miután húsz óránál többet dolgoztak megállás
nélkül a nyomozáson – amelyhez hozzátartozott a boncolás
kilencórás rémsége a nyomozók és a laborosok már alig álltak
a lábukon. Nem botladoztak vagy szunyókáltak ugyan, és
nem látszott rajtuk a testi fáradtság külső jele. Ezek a jelek
még négy vagy hat órán át nem mutatkoztak volna. De
Andersen rájött, hogy emberei már nem elég éberek.
A hanyatlás inkább szellemi, mint fizikai volt, és az intő
jelek sem voltak szembetűnőek. Az elsők egyike az egyik tanú
vallomásának visszajátszásánál derült ki Andersen számára.
A tanú megjegyzése önmagában nem volt jelentős, de a
kihallgató nyomozónak azonnal további kérdéseket kellett
volna feltennie, hogy kiderüljön, van-e a háttérben olyasmi,
amivel érdemes foglalkozni. De a nyomozó ezt elmulasztotta,
ezért Andersen visszaküldte a terepre, abban a reményben,
hogy megtalálja a tanút, aki továbbra is segítőkész lesz. Nem
volt az.
Az önmagukban viszonylag jelentéktelen incidensek
lazulást jeleztek, amely fontos információk kiesését
eredményezheti. Andersen – bár szavakban nem fejezte ki –
aggódott, hogy a nyomozói csökkent figyelme további
rendőrhalált okozhat, ha belebotlanak a szabadlábon lévő
gyilkosba.
Így hát mindenki, Andersent beleértve, kötelező tízórás
pihenőt kapott, miközben új nyomozók követték a nyomokat.
Tizenegy órával később, szombat reggel aztán az eredetileg
riasztott csapat minden tagja – Meikót kivéve, aki még
mindig egy ideggyógyász megfigyelése alatt állt – az
íróasztalánál dolgozott, rakosgatott, olvasott, rendezgette a
jelentéskötegeket, hogy felmérje az előző csapat által végzett
munkát.
A telefonban kattanás hangzott és egy kriminalista álmos
hangja.
– Halló, Brian – mondta ásítva. – Mi újság?
– Egész véletlenül, mondhatnám, merő tévedésből nem
ellenőriztétek még a kézmintáimat, amelyeket tegnap a
boncolásnál szedtünk?
– Ellenőriztük, de nem véletlenül – nevetett a
kriminalista. – A jó öreg Franklin alaposan alágyújthatott a
főnöknek. Joe-val együtt engedélyezett túlórában néztük át a
dolgaidat. Pár órája fejeztük csak be. Nagy áldozatot hoztam
szexuális életem rovására, azt mondhatom.
– Részvétem. A jelentés kéznél van?
– Éppen itt áll az íróasztalomon. Diktálhatom?
Sheffield felvette a tollát, és sietve írni kezdett, mikor az
Orange megyei kriminalista felolvasta a jelentést. Vagy fél
oldalt töltött meg jegyzeteivel, egyszer csak egy meglepő
adatnál felhorkant. – Micsoda? – mondta, és ismétlést kért.
– Kétszer ellenőriztem – felelt a barátja. – Franklin már
járt benn, és kérte, hogy még egyszer nézzük át.
– Nem lehet, hogy tévedtetek?
– Nem szívesen hencegek, de nem létezik. Egymástól
függetlenül dolgoztunk. Minden szokásos és szükséges
ellenőrzést elvégeztünk. Én utána még kétszer is megnéztem.
Minden teljesen összevág.
– Csak az egyik mintát ellenőrizted? – Minden
gyűjtődobozban két rongydarab volt, amivel a vizsgált
személy kezét végigtörölték, hogy később a vád és a védelem
is ellenőrizhesse.
– Persze. Akarod a másodikat is?
– Nem – döntötte el Sheffield rövid gondolkodás után. –
Inkább tartsd magadnál. A dolgok kezdenek összekeveredni.
– Igen. Franklin is ilyesmit mondott.
Sheffield kérdezni akart még valamit, amikor Hernandez
rontott a szobába.
– Gyerünk, öregem – mondta. – A főnök a lehető
legsürgősebben a városházán akar látni. Hozd magaddal a
jegyzeteidet, és mondd meg Malingernek, hogy siessen
azokkal a fényképekkel.
– Egy csomó anyagom van – kezdte Sheffield –, de…
– Hozd magaddal – bólintott Hernandez. – Mennünk kell.
Öt perc múlva ott találkozunk. – Mielőtt Sheffield bármit
mondhatott volna, eltűnt az ajtó mögött.
– Szentséges ég – sóhajtott Sheffield. – Ide hallgass,
értekezletre kell mennem. Amint szabadulok, felhívlak. Azt
akarom, hogy vessétek össze a mintákat a ruhaujjakkal.
Hátha a ruhából kiderül valami.
 – Franklin szerint az ügyetek megéri a túlórát. Bármikor
hozhatod az anyagot. Valószínűleg itt leszünk.
– Viszlát, öregem – mondta Sheffield, és letette a kagylót.
A jegyzeteire nézett, aztán a tömb legfelső lapját letépte, és a
dagadó dossziéba tette. Úgy döntött, hogy kicsípi magát,
előkotort a szekrényből egy zakót és egy nyakkendőt, és
átsietett a tér túlsó oldalán álló városházára.

Amikor Sheffield megérkezett, már tartott az értekezlet. A

tanácstagok elhatározták, hogy a nyilvános teremből a
mellette lévő, egyetlen tanácskozóasztallal berendezett
szobába költöznek. Sheffield egy oldalajtón lépett be, és a
nagy, négyszögletes asztalt körülvevő két széksor közül a fal
mellettibe ült le. Közvetlenül Andersen mögé telepedett,
megvárta, amíg a polgármester egy pillanatra elhallgat, és
megragadta Andersen karját.
– Beszélnem kell veled – suttogta.
– Most ne – rázta a fejét az őrmester, és ismét a
polgármesterre figyelt, aki folytatta a beszédet.
– Megítélésem szerint Mr. Hammond nagyon jól
összegezte propagandagondjainkat – mondta a polgármester,
és az asztal körül ülő húsz-egynéhány emberre nézett. A
polgármestert és két tanácstagot kivéve – az egyikük nő volt,
de mint a női egyenjogúság harcos híve, nem szerette, ha
nőnek tekintik – a legtöbben a városi közigazgatás tisztviselői
sorából kerültek ki, köztük a tanácselnök, a
propagandaosztály vezetője, a személyzeti vezető és közvetlen
beosztottaik. A rendőrségnek négy képviselője volt jelen: Lars
Sager rendőrfőnök, ez az ötvenes éveiben járó, mogorva, ősz
hajú, sokat tapasztalt férfi, Andersen őrmester, Hernandez
nyomozó és Sheffield.
 – Talán – kezdte gúnyos hangon Adrien Hite tanácstag ülő
helyzetéből – hajlandó lenne Sager rendőrfőnök némi
magyarázatot adni, hogy rendőrei miért mészároltak le négy
fiatalembert városunk utcáin? Négy fiatal, fegyvertelen
embert, tehetném hozzá. – Hite gondosan festett vörös
hajához illő vörös keretes szemüvege mögül nézett a lassan
dühbe guruló rendőrfőnökre, és várakozóan mosolygott.
Sheffield látta, hogy a helyi újságok első oldalai hevernek
előtte az asztalon.
Sager rendőrfőnök pár pillanatig hangtalanul meredt a
nagyszájú politikusnőre, aki egyike volt annak a hét
választott személynek, akiknek többségi szavazatától függött
alkalmazása vagy magyarázat nélküli kirúgása. Pillantása
szavak nélkül is sokatmondó volt. Mikor végre megszólalt, a
hangja nyugodt és fegyelmezett volt, pontosan olyan, mint
amikor huszonöt évvel ezelőtt közrendőrként, az utcán
találkozott az Adrien Hite-hoz hasonló nőszemélyekkel.
– Mrs. Hite rövid beszédében háromszor tévedett – kezdte,
és bár szavait mindenkihez intézte, a pillantása várhatóan
vitatkozó kedvű ellenfelére szegeződött. – Először is, a négy
gyanúsított tűzharcban halt meg, nem mészárolták le őket.
Másodszor, legalábbis az egyik gyanúsítottnál automata
vadászpuska volt, amelynek valószínű használatát a
lövöldözésben egy tőlünk független szerv ellenőrzi. Végül Mrs.
Hite nyilvánvalóan elfelejtette, hogy a lövöldözés során
városunk egyik alkalmazottja, Jacob Farber rendőr is
meghalt, és társa, Daniel Branchowski súlyos mellkasi és
fejsérüléssel intenzív osztályon fekszik.
Válaszát befejezve, a rendőrfőnök fáradt, türelmes arccal
nézett az asztal körül ülő politikusokra és hivatalnokokra.
Sager mogorva beszédmódja ellenére a politikai szópárbaj
tapasztalt veteránja volt. Sohasem jött zavarba a városházi
tanács sokszor viharos ülésein, de most ezen a reggelen igen
sebezhetőnek érezte magát.
– Természetesen mindnyájunkat elszomorít Farber rendőr
halála. – A sötétvörös ajkakról inkább gúnyosan, mint
résztvevően peregtek a szavak. – És a másik… izé…
– Branchowski – sziszegte Sager összeszorított ajkai
között. Sheffield megfigyelte a rendőrfőnök és Andersen
hasonló arckifejezését, akik mindketten uralkodni próbáltak
dühükön. Hernandeznek csak a tarkója lett sötétvörös.
– Igen, persze – vágta rá Hite. – De éppen annyira
elszomorít az a szembetűnő közöny, amelyet az ön rendőrei az
emberi élettel szemben tanúsítottak abban az ügyben, ahol
három italos állapotban lévő fiú szerepelt, akiknek soha
életükben nem volt fegyverük, és azt sem tudták, hogyan kell
elsütni őket. – Hite határozottan beszélt, ami arra utalt, hogy
személyzete vagy informátorai alapos háttérnyomozást
folytattak. – Az ön rohamrendőrei – a szót megkülönböztetett
dühvei ejtette ki – berúgták egy másik fiatalember
szobájának ajtaját, aki lehet, hogy benne volt az ügyben, de
lehet, hogy nem. Ezt sajnos már soha nem tudjuk meg, mert a
rendőrei azonnal megölték, és később arra hivatkoztak, hogy
valamilyen fegyver volt a kezeihez ragasztva. Így történt,
nem? – nézett fel Hite a jegyzeteiről, megigazította a
szemüvegét, és dacos pillantást vetett a rendőrfőnökre.
– Mrs. Hite – szólalt fel Andersen, és nagyon igyekezett,
hogy hangja nyugodtan és tárgyilagosan csengjen. – A nevem
Walter Andersen. Nyomozó őrmester vagyok. Mint a vizsgálat
vezetője, azt hiszem, inkább én vagyok abban a helyzetben,
hogy kérdéseire válaszoljak, mert Sager rendőrfőnök még
nincs az összes információ birtokában. – Andersen Sagerre
nézett, aki bólintott, hogy folytassa.
– Halljuk, őrmester. – A vastagon kirúzsozott száj egy
pillanatra csalódottan elvékonyult, aztán érdeklődő
várakozással nyílt ismét szét. Hite nagy reklámot akart
csinálni magának, hogy segítségére legyen a megyei
közigazgatási vezető posztjáért folytatott harcában, és örült a
ritka alkalomnak, hogy Sagert kibelezheti. Egyáltalában nem
örült azonban annak, hogy a fiatal őrmester most főnökét
akarja megvédeni.
– Bizonyára jól felkészült, hogy felvilágosítson bennünket
az ügyben – tette hozzá, miután alaposan szemügyre vette új
ellenfelét. – Hát rajta.
– Azzal kezdem – mondta Andersen –, hogy nem vagyunk
biztosak abban, hogy a három fiatalember, akikkel
rendőreink találkoztak, a lövöldözés idején nem volt
felfegyverezve. Az eddigi bizonyítékok szerint a negyedik
gyanúsítottnál talált fegyveren kívül még legalább egyet
használtak.
– Azt állítja, hogy bizonyítékaik alapján a fiúknál fegyver
volt? Meg tudná akkor magyarázni, hogy hol vannak ezek a…
feltételezett fegyverek? És miért nem látták a fiatalembereket
barátaik és rokonaik soha semmiféle fegyverrel? – A
zsákmányra éhes mosoly már megjelent arcán.
– Pillanatnyilag nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért
nem találtunk semmiféle fegyvert – ismerte be Andersen
őszintén: – Sajnos a rendőrséggel az ön által említett rokonok
és barátok semmiféle együttműködési készséget nem
tanúsítottak. Természetesen hálásak lennénk, ha
tanúvallomásaikat az iratokhoz csatolhatnánk. Meg kell
jegyeznem, hogy annak megállapítására, hogy az ügyben
szereplők közül ki sütött el fegyvert, egy tőlünk független
szerv vizsgálatát kértük.
– Ó! Valóban? – A ragadozó szempár éberen figyelt.
– Sager rendőrfőnök idehívatta a bűnügyi laboratórium
vezetőjét, Brian Sheffieldet – Andersen intett Sheffieldnek,
hogy lépjen mellé az asztal végéhez hogy ismertesse az ügy
technikai vonatkozásait.
– Hálásak vagyunk segítőkészségéért – vágott közbe a
polgármester, szavait Sheffieldhez intézve. Kényelmetlenül
állapította meg, hogy a tanácskozást eddig riválisa, Hite
uralja. A polgármesternek megvoltak saját, a nyilvánosság
előtt nem ismertetett elképzelései a megyei közigazgatási
vezetőséggel kapcsolatban. – Talán röviden ismertesse, eddig
mit végeztek annak megállapítása érdekében, hogy kik vettek
részt a lövöldözésben.
– Igen, Mr. Sheffield – fűzte hozzá Hite. – Bizonyára
hasznunkra válik, ha elfogulatlan tanútól tudjuk meg, hogy
hogyan áll az ügy jelenleg. – Arcának türelmes kifejezését
csak az önelégült szóval lehetett volna jellemezni.
– Nem tanúskodni jöttem, Mrs. Hite – mondta Sheffield
nyugodtan, gondolatban vállat vont az akaratlan hazugságra,
és beleélte magát a higgadt, elfogulatlan, hivatásos szakértő
tanú szerepébe. – De segíteni szeretnék, amennyire tudok.
Sheffield a lehetőségekhez képest közérthető stílusban
írta le a lőpornyom-vizsgálati eljárásokat. Miután udvariasan
engedélyt kért – mintha a bíróságon lett volna –, a falra
szerelt táblához lépett, és kis krétadarabbal vázlatokat rajzolt
fel, szemléltetve azt a módszert, amellyel egy gyanúsított
vagy áldozat kezén található lőpormaradványokat vizsgálják.
– A boncoláson felvett kézmintákat átadtuk az Orange
megyei bűnügyi laboratóriumnak analízisre – folytatta, és a
krétát letéve visszament Andersen mellé, ahol állva maradt.
Andersen megkönnyebbülten ült le, és mosolyogva
konstatálta, hogy Sheffieldet az egész társaság – Sagert is
beleértve – feszülten hallgatja.
– Mikorra várhatók a vizsgálati eredmények? – kérdezte a
polgármester, és Sheffield arca láthatóan megrándult.
– Mielőtt idejöttem, telefonon jelentés kaptam – felelte, és
érezte, hogy a gyomrában gombóc feszül. – Nem volt időm
megvitatni az adatokat Andersen őrmesterrel meg az
embereimmel. Mielőtt bármit mondanék a vizsgálati
eredményekről, meg kell várnom az írásos jelentést.
Már-már úgy látszott, hogy Hite barátságosan bólint, de
aztán megváltoztatta elhatározását, mert érezte, hogy a
jóképű szakembert megkönnyebbülés önti el. – Ha nincs
ellene kifogása, azt szeretném hallani, amit most tud.
Mindnyájan tájékozódni akarunk, azért vagyunk itt:
Sheffield segélykérő pillantást vetett Andersenre, aztán a
rendőrfőnökre, de egyikük sem értette, hogy mitől jött
zavarba.
– Valami baj van, Mr. Sheffield – kérdezte Hite.
– Nem, asszonyom. Csak néhány eredmény váratlanul ért,
és nem volt alkalmam, hogy…
– Hogy érti, hogy váratlanul? – Hite előrehajolt a széken,
a fülét hegyezte, agya lázasan dolgozott.
Sheffield mély lélegzetet vett. Tudta, hogy Andersen és
Sager figyelik, és nem értik, hogy mi a fene történt.
– A néhány perccel ezelőtt telefonon kapott jelentés
szerint egy kivételével minden kézminta negatív volt.
A székükön kiegyenesedő Andersenen, Sageren és
Hernandezen kívül – akik tágra nyílt szemmel, döbbenten
meredtek rá – a teremben senki sem fogta fel Sheffield
megállapításának jelentőségét. Kényelmesen üldögéltek az
asztal körül, és várták, hogy befejezze a jelentést. Kivéve
Hite-ot, akinek agya lázasan próbálta összeilleszteni a
részleteket.
– Attól tartok, nem értem – szólalt meg óvatosan. – Egy
kivételével?
– A mintákon, egy kivételével, nem mutattak ki
lőpornyomokat – magyarázta Sheffield vonakodva, és tudta,
nem tehet mást: mindent ki kell tálalnia. – A hat megvizsgált
egyén közül csupán Branchowski rendőr volt az, aki azon az
estén elsütötte a fegyverét.
Hite egy ideig döbbenten ült, képtelen volt elhinni, hogy a
sikert a tudomány tálcáján nyújtják feléje. De gyorsan
magához tért.
– Azt akarja mondani, hogy az italkereskedésnél a
fiatalemberek közül egyik sem lőtt a rendőrökre?
– Úgy látszik. Hacsak a lőpormaradványokat azon az
éjszakán el nem mosta az eső.
Hite céltudatos eltökéltségében teljesen figyelmen kívül
hagyta ezt a lehetőséget.
– És az a fiatalember a szobában, akiről azt állítják, hogy
a kezéhez puska volt ragasztva?
– A laboratórium telefonjelentése szerint nem sütötte el a
puskát. – Sheffield befejezte, érezte, hogy a gyomra kavarog,
éppen annyira, mint arckifejezésükből következtetve Sager-
nek, Andersennek és Hernandeznek.

Johnny Baumgaertel mélyen tüdejére szívta a hideg, reggeli

levegőt, miközben a kanyargós, sáros úton, a dombon fölfelé
futott. Lemerevedő lábát további 10000 méter megtételére
kényszerítette az edzésterv. Gyakran pillantott
stopperórájára, és mialatt az ismerős jelzőtáblákat sorra
hagyta maga mögött, lábát izzadt melléig rántotta fel. Azon
dolgozott, hogy a lehető legjobb formában legyen, noha ez
most álom volt, bár ismerős álom. Gondolataiban a fáklya
fénye csillant meg… most kell magasra emelni, odaérinteni a
fényes tál széléhez… a stadion tapsol…
A fiatal sportoló megrázta a fejét, és gondolatait vissza-
kényszerítette az útra. Elsuhant a 9000 méteres jelzőtábla, és
Johnny Baumgaertel megszaporázta lépteit, hogy lábai még
több oxigént követeljenek a tüdejétől. Eltökélt és céltudatos
volt. Életének legfontosabb eseménye közeledett. Még hét
napja maradt a felkészüléshez. És ő fel lesz készülve.
 MÉG 7 NAP

Szombat
15.50

– Mi az esély arra, hogy a vizsgálati eredmények tévesek?

– Majdnem semmi, főnök – felelt Sheffield. Kényelmetlen,
összecsukható széken ült Sagerrel szemben, hideg kezét
zakója zsebébe süllyesztette. A kétoldalt mellette ülő
Andersen és Hernandez éppen annyira kínosan érezte magát,
és ez semmilyen összefüggésben nem volt a kiszámíthatatlan
időjárással vagy a kényelmetlen bútorokkal.
– A megyei laborosok, akik megvizsgálták a mintákat,
értik a dolgukat. És Willikerrel kapcsolatban a második
mintát is megvizsgálták. Pontosan ugyanaz az eredmény: A
jobb tenyerén talált nyomok arra utalnak, hogy előzőleg
elsütött puskát tartott a kezében. A kézfejen és ujjakon
semmi. Ez lehetetlen, ha ő sütötte volna el az automata
fegyvert. Három próbát lőttünk vele. Minden alkalommal
maradt a kezünkön el nem égett puskapor, amikor a kivető
visszadobta az üres hüvelyt.
– De valaki csak rásütötte Branchre azt a rohadt fegyvert
– vágott közbe Hernandez. – Ha nem Williker, akkor ki más?
– Ez a probléma – jegyezte meg Sheffield. Még azt sem
tudjuk bizonyítani, hogy a szarvasölő golyók vagy a
Farberben talált sörétek ebből a fegyverből származnak. A
szoba padlóján találtunk két golyós töltényhüvelyt, amelyet
abból a puskából lőttek ki, de nem lehetett megállapítani,
hogy mikor. Lehet, hogy előző nap lőtték el őket, aztán, hogy
megzavarjanak bennünket, ott szórták el a szobában. Legjobb
esetben is közvetett bizonyíték.
– Szép kis véletlen, hogy találunk az utcán két szarvasölő
golyót, amely a színhelyre nyíló szobában talált puskába és
hüvelyekbe illik – fűzte hozzá Sager komoran.
– Nem sokra megyünk vele – szólt Andersen, aki még
mindig dühös volt magára, amiért figyelmen kívül hagyta
Sheffield figyelmeztetését, és a szakértőnek mindent ki kellett
találnia. Ezzel azt idézte elő, hogy Hite dührohamot kapott,
utána pedig felugrott, és leendő kampányvezérének
társaságában kirohant a teremből. – A dolgok mostani állása
szerint Branchowski a Fő utca kellős közepén lelőtt három
fegyvertelen kölyköt.
– Miután valaki pofán lőtte Farbert egy puskával – tette
hozzá Hernandez.
– Mi van a puskával, Brian? – nézett fel Sager kihűlő
kávéjáról.
– Melyikkel?
– Amelyikkel Jake-et lelőtték. – Sager hangja reszketett a
személyes veszteségtől és a dühtől. Szabad idejének majd
minden percét hétméteres vitorláshajóján töltötte, és a
catalinai hétvégi versenyeken sokszor volt Farber partnere.
Ezért lényegesen közelebbi kapcsolatban álltak, mint
egyébként a rendőrfőnök és egy rendőrjárőr között
feltételezhető.
– Eddigi tudomásunk szerint lehetséges, hogy a saját
puskájával lőtték le. – Sheffield zavartan emelte fel kinyújtott
kezét. – Williker szobájától a távolság túl nagy ahhoz, hogy ő
lőhetett volna az ablakból, még ha találtunk is volna
maradványokat a kezén: Lehetséges, hogy aki lelőtte,
felrohant, és az automata vadászpuskát Williker kezéhez
ragasztotta.
– Miközben Branch szorgalmasan nyírta ki a három
kölyköt az utcán? – Andersen nem gúnyolódni akart, csak
hangot adott a rajta is eluralkodó zavarnak, amit a három
férfi érzett. Már többször végighaladtak ugyanazon az
érvelési vonalon. És újra meg újra teljes erővel belerohantak
ugyanabba a zsákutcába.
– És még egy töltényhüvelyünk is hiányzik – fűzte hozzá
Sheffield.
Sager ránézett. Nem tudott semmiféle hiányzó
bizonyítékról.
– Egy sörétes töltényhüvely – magyarázta Sheffield. –
Arról a két töltényről, amelyet Branchowski kilőtt, tudunk.
Legalábbis a távolságból és a helyzetből ítélve meglehetősen
biztosak vagyunk benne, hogy az utca közepén lőtte ki mind a
két töltényt arra a kölyökre. A két hüvely helyzete megfelel a
Re- mington kivetési távjának. Ha feltételezzük, hogy a
szállodában talált két hüvely golyója okozta Branchowski
sebeit, még mindig hiányzik a sörétes hüvely, amellyel
megölték Farbert.
– Tehát ebből az következik, hogy egy rendőrgyilkos még
mindig szabadon rohangál – állapította meg Sager.
– Ez sok mindent megmagyaráz – helyeselt Andersen.
– De nem segít sem Branchowskin, sem rajtunk, ami azt
illeti. Ez a Hite nevű dögvész most valószínűleg éppen egy
szerkesztőségi szobában ül.
– Nem. A piszkos munkára Hammont használja – rázta a
fejét Sager. – Mielőtt eljöttem, Jim Woolsey hívott fel
telefonon. – Woolsey a helyi újság főszerkesztője volt.
Andersen tudta, hogy általában rokonszenvezik a
közbiztonsági szervekkel, de azért nem az a fajta, aki kihagy
egy jó sztorit. – Egy órát ad nekünk, aztán nyilvánosságra
hozza a Hammon irodájából kiszivárogtatott értesüléseket.
Nem tudom, ez a rohadt Hammon hallott-e valaha az etika
fogalmáról.
– Mi hát a teendőnk? – kérdezte Andersen.
– Lementek az utcára, és végzitek a munkátokat –
morogta Sager. – Ha harmincöt percen belül találtok valami
érdekeset, értesítsetek.
A három férfi némán bólintott, és felállt az asztal mellől.
Járőrkocsijukhoz siettek. Sager ülve maradt a széken, és a
kávéscsészéjéből felszálló gőzbe meredt.

A telefonhívások szombat délután 16.43-kor kezdődtek, alig

tizenöt perccel a késő délutáni lapok megérkezése után.
A Huntington Beach-i rendőrkapitányság két
telefonszáma szerepelt a telefonkönyvekben. Az egyik a
portaügyeletesnél csengett, aki információkat, hivatalos
dolgokkal kapcsolatos tájékoztatásokat adott. Az első
felháborodott telefon után tíz perccel már mind a hat
mellékállomás kapcsolólámpája villogott, hívásokat jelzett. A
portaügyeletes mellé egy irodistát és két növendéket
állítottak, hogy jegyezzék a telefonokat, de hamarosan egy
hadnagy és két őrmester váltotta fel őket, mert a kevésbé
elfoglalt tiltakozók személyesen jelentek meg. A kapitányság
bejárata előtt feliratok emelkedtek a Huntington Beach-i
lakosság egyre növekvő, feldühödött tömegéből. A
legeredetibb táblákon ilyen feliratok álltak: „A ZSARUK
GYILKOLNAK”, „NE LŐJETEK, ITT EMBEREK VANNAK”,
„HUNTINGTON BEACH NEM VIETNAM”.
 Arra nem volt idő és lehetőség, hogy megállapítsák,
honnan erednek a hívások, vagy hogy a hamarjában
összegyűlt tömeg honnan való. Ha lett volna, Andersen
bizonyára elcsodálkozik, ha megtudja: a hívásoknak majdnem
fele a Dana Point-i telefonfülkéből eredt, a leghangosabb
tüntetők pedig a közeli egyetemnek azokból a hallgatóiból
verbuválódtak, akik némi politikai demonstrációra mindig
hajlandók voltak egy kis pénz fejében.
A rendőrség sürgős esetekben hívható száma komolyabb
problémát jelentett, mert amikor a dühödt polgárok a másik
számon már nem érték el kapcsolást, ezen kezdték hívogatni
a rendőrséget.
A sürgős esetben igénybe vehető vonalak egyenesen az
ellenőrző központhoz futottak, ahol a három diszpécser
hirtelen azt tapasztalta, hogy kapcsolótábláikat ellepik a
rutinhívások.
Azokat a hívókat, akik nem voltak hajlandók a kevés, még
szolgálatban lévő irodai alkalmazottal szóba állni,
átkapcsolták az ügyeletes tiszthez, aki egyre ingerültebben
nyomogatta le az egyik világító gombot a másik után, és olyan
szavakkal világította meg a helyzetet, amelyek mindennek
voltak nevezhetőek, csak éppen udvariasnak nem. Miközben a
vég nélküli hívásokkal foglalkozott, rájött, hogy a
rendelkezésre álló járőregység nyolc kocsijából egy maradt.
Lecsapva a kagylót egy reklamáló háziasszonnyal folytatott
beszélgetés közben, a szolgálaton kívüli rendőreinek otthoni
számát tartalmazó lista után nyúlt. Tizenöt percen belül
elegendő rendőrt hívott be ahhoz, hogy további hat,
kétszemélyes járőrkocsit megtöltsön, de legalább fél órába
telik, amíg ezek elfoglalják helyüket a kormánykeréknél.
Miközben az ügyeletes tiszt buzgón tárcsázta a számokat, egy
gumitalpú teniszcipőbe, fekete nadrágba és fekete széltörőbe
öltözött férfi szállt ki alacsony, fekete Porsche sportkocsijából.
Külsejéből ítélve a férfi jómódú üzletembernek látszott,
aki úgy döntött, hogy visszatér irodájába, és még elintéz némi
papírmunkát. Mivel a sötétedő és elszigetelt vásárlóközpont
apró üzletei és irodái pontosan fél hétkor zártak, egyáltalán
nem volt szokatlan, hogy amikor ráérősen végighaladt a
kihalt járdákon, sehol nem látott egy lelket sem. Az egyetlen
furcsaság – amelyet egy biztonsági őr észrevehetett volna, ha
a boltosok egyesülete hajlandó lett volna biztonsági őrre pénzt
áldozni – az volt, hogy kocsiját az üzletek mögötti sikátorban
állította le, és nem az üres parkolóhelyen, és nem zárta be.
Thanatos sétálgatott, mintha csak a kivilágított kirakatok
és a bennük elhelyezett áruk érdekelnék. Aztán, amikor elért
az utca végére, megfordult, és elégedetten állapította meg,
hogy az L alakú üzletközpont meg a parkolóhely közepén
emelkedő nagy banképület megfelelő fedezéket biztosít.
Nyugodtan elővett egy kis félgömb fokú kalapácsot zakója
zsebéből, és visszasétált az úton, amerről jött.
A vezető diszpécser jelentette az ügyeletes tisztnek, hogy a
hívásra kiszálló járőrkocsik nagy része nem találja se a
gyanúsítottakat, se a bejelentkezőket. Aztán a kilenc
riasztólámpa egyike kigyulladt a jelzőtáblán, amit követett a
többi. Ez a jelzőtábla a Huntington Beach otthonaiban,
üzleteiben és irodáiban levő majdnem nyolcszáz hangtalanul
és hangosan riasztó készülékhez volt csatlakoztatva. A
diszpécsernő azonnal ellenőrzött kódkönyvében minden,
narancsszínű lámpa alatt égő számot, aztán lenyomta
fejmikrofonjának lábpedálját.
 – Charles Hét és minden szabad egység. Az Arendale
üzletközpontból hangos riasztások. Induljatok. Részletek a
telexen.
– Charles Hét, jelentkezem. Tíz-nyolcra vagyok az Egret
és Marshtól. Várható érkezés körülbelül négy perc.
– Charles Tizenegy, a Warner és Sage körül. Támogatásra
készen állok.
– Charles Tizenegy, Charles Hét, Tíz-négy. – A
diszpécsernő ujjai végigfutottak a konzolon, hogy továbbítsa a
részleteket a telexnek.
– Itt a Charles Hét. Közlöm, hogy a kocsimban nem
működik a telexgép. Mi a helyzet?
– Charles Hét, vettem. Tartsa a vonalat. – A diszpécsernő
sietve a jelzőtáblára pillantott, hogy ellenőrizze a helyzetet.
– Charles Hét, a következő nyolc helyről van érvényes
riasztás: Jason testvérek mosodája, Maxwell
Állatkereskedés… – Nyolc üzlet nevét sorolta el, amelyek a
nagy vetítőkészülék videótérképének tanúsága szerint az
üzletközpont egyik szárnyában sorakoztak.
– Itt a Charles Hét. Ezek mind egy áramkörön lehetnek.
Talán rövidzárlat. Ellenőrzöm.
A diszpécser egy pillantással megállapította, hogy
időközben öt hívás várakozik járőregységre. A hívások közül
egy elég komolynak látszott.
– Charles Hét. Tájékoztatom, hogy a támogatóegységét
sürgős híváshoz irányítottam.
– Charles Hét, vétel. Semmi hézag. Majd szólok, ha kell
valaki, aki a kezemet fogja.
A vezető diszpécsernő mosolygott, aztán újra hívta a
Charles Tizenegyet, hogy azonnal szálljon ki ahhoz az idősebb
férfihoz, aki jelentette, hogy a házával szemközti garázsba
betört két fiatalember. A férfi tipikus módon elhadarta a
címet, aztán letette a kagylót, még mielőtt a diszpécsernő
megkérdezhette volna a nevét és a telefonszámát.
Rendes körülmények között a diszpécser sietve ellenőrzi a
címen a megadott telefont, és visszahívja a bejelentőt, hogy
igazolja a jelentés vételét, mielőtt kiküldi az egységet. De
ezen az estén a kapcsolótábla megvadult, ráadásul a szabad
járőrkocsik egyharmadát vissza kellett rendelnie a
kapitányság épületének biztosítására és a tömeg féken
tartására. Anélkül hogy visszahívta volna a bejelentőt,
átirányította a Charles Tizenegyet, majd megnyomta az egyik
pislákoló mellékállomásgombot a telefonkészüléken.
Miközben további sürgős hívásokat vett, elképzelte Charles
Hét, alias Larry Guyerly arcát, azét az erős, nagy
önbizalommal rendelkező ifjú rendőrét, aki időnként osztozott
konyhája és hálószobája örömeiben. Újra elmosolyodott.
Mire az egyszemélyes járőrkocsi eloltott lámpákkal
óvatosan begördült a kihalt Arendale üzletközpont
parkolójára, Thanatos levetette sötét széltörőjét, meglazította
drága nyakkendőjét, és felgyűrte ingujját. Várt, amíg a
kivilágítatlan járőrkocsi a banképület mellett elhajtva a
parkolóhelyre ér, aztán kilépett a sötétből, és integetve rohant
a lassan haladó jármű felé, hogy magára hívja a rendőr
figyelmét.
A biztonsági közegek az állampolgárokkal történő
szembesülésükkor általában a legelső benyomások alapján
döntik el, hogyan viselkedjenek, ez határozza meg tetteiket és
időnként életben maradási esélyeiket is.
Larry Guyerly pontosan úgy reagált, ahogy a kiképzéskor
tanulta és ahogyan Thanatos várta. Ha valaki farmerben,
trikóban vagy ócska zakóban lépett volna ki az árnyékból,
Guyerly azonnal jelez a rádióján, s a kocsiból pisztollyal, vagy
a bottal a kezében száll ki. De az az ember, aki Guyerly
kocsija felé közeledett, mindennek kinézett, csak betörőnek
vagy garázdának nem, aki működésbe léptette a háttérben
ricsajozó szirénákat. Az este tevékenykedő bűnözők nem
hordanak messziről látható fehér inget és nyakkendőt, és nem
rohannak integetve a rendőrautók felé. Ezért Guyerly
nyugodtan leállította a járőrkocsit, és várta, hogy a férfi a
leeresztett ablakhoz érjen.
– Elkaptuk! – lihegte Thanatos izgatottan, mint akinek
elakadt a lélegzete a futástól. – Az állatkereskedés mögött
kaptuk el.
– Nyugalom – mosolygott Guyerly, és kikapcsolta a
motort. – Ki kaptak el?
– Elnézést – nyögte Thanatos, még mindig zihálva. – Azt
hiszem, öreg vagyok én már ehhez. – Bocsánatkérően tárta
szét a tenyerét, több mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta. –
A fiaimmal megálltunk a rendelőm előtt, hogy elvigyünk pár
iratot, és láttunk két fiatalembert, akik az üzletközpontban
kirakatokat törnek be. Üldözőbe vettük őket, és az egyiket
elkaptuk. Az idősebb fiam éppen rajta ül. Én rohantam, hogy
értesítsem a rendőrséget – mutatott a banképület melletti
telefonfülkére –, amikor láttam, hogy maga behajt ide.
– És ön kicsoda? – kérdezte Guyerly, és a mikrofon után
nyúlt.
– Ó, bocsánat. Dr. Wheeler vagyok. James Wheeler. Itt az
üzletközpontban van a rendelőm.
– Rendben van, doktor úr, várjon egy pillanatra. – A
rendőr a tenyérnyi mikrofon után nyúlt, és bajuszos felső
ajkához tartva lenyomta a kapcsológombot. – Itt Charles Hét.
Négyes kód az üzletközpontban. Felvettük a kapcsolatot egy
bejelentővel. Úgy látszik, két fiatalember kirakatokat vert be.
Az egyik valószínűleg őrizet alatt van. Értesítsék a
riasztótársaságot, hogy ki lehet kapcsolni az egészet.
– Charles Hét, négyes kód az Arendale-ben. Értesítem a
riasztótársaságot.
– Oké, dr. Wheeler, menjünk, és nézzük meg, hogy mit
találtak. – Guyerly kilépett a kocsiból, elővette elemlámpáját,
és követte az izgatott orvost a parkolóhelyen át. Az
üzletközpont mögé haladva Guyerly meglátott egy betört
kirakatüveget.
– Az átkozott kölykök – morogta, amikor egy pillanatra
megálltak, hogy szemügyre vegyék a kárt. – Nem csoda, hogy
olyan magasak a biztosítási díjak.
– Örülhetek, hogy nem értünk ide előbb – mondta
Thanatos, amikor elhaladtak a fekete Porsche mellett. –
Valószínűleg a kocsim ablakait is betörték volna.
– A maga kocsija? – állt meg Guyerly, hogy gyors
pillantást vessen arra a kocsitípusra, amelyről minden rendőr
álmodozott. Kissé elfordult az orvostól, hogy belenézzen a
Porsche belsejébe, amikor hirtelen rádöbbent, hogy most már
hallania kellene a fiatal hangokat.
– Mit mondott, hol is… – kezdte, aztán felüvöltött, amikor
a cipőtalp kemény széle a bal térde oldalába vágódott, és
szétroncsolta az inakat és ízületeket. Hallotta a csontok
porcokhoz csapódásának iszonyú hangját. Mindkét kezével
megragadta a térdét, mielőtt életösztöne jobb kezét a tokban
pihenő revolver felé irányította. Se nem hallotta, se nem
érezte, hogy a botját kihúzzák az övkarikából. Még mindig a
tok után kapkodott, hogy kirántsa a revolvert, amikor a
törhetetlen műanyag bot boldogabbik végét a bordái és
mellcsontja közötti érzékeny részbe döfték. Összeesett, és
tehetetlenül, görcsösen rángatózva hányni kezdett az
aszfalton.
Egy idősebb, tapasztaltabb rendőr talán a földön marad, a
fájdalom okozta öntudatlanságba menekül, vagy ezt színleli,
hogy időt nyerjen. Guyerly azonban fiatal volt, bikaerős, és
képtelen a vereség elviselésére. Megpróbált felállni, szeme
kidülledt, vadul vicsorított, karmokká meredt ujjaival vakon
nyúlt a férfi után, akit puszta kézzel akart megölni. A bot
ismét lecsapott, és összezúzta a rendőr sisakja alatti vékony
csontot a halántéknál. A fiatal rendőr már halott volt, mielőtt
hirtelen elernyedt teste újból elvágódott az aszfalton.
Thanatos nyugodtan, gyorsan és szakszerűen ellenőrizte a
rendőr nyaki verőerét. Nem volt pulzusa. A bottal kegyetlenül
végigverte a mozdulatlan ember nyakát, lábát, karját, vállát.
Aztán gondosan visszatette az üres krómozott övkarikába,
körülnézett, hogy nem volt-e tanúja a rövid és végzetes
kimenetelű támadásnak, majd elballagott a félgömb fokú kis
kalapácsért. Négyszer Guyerly bordái közé vágott vele, és a
megrongált épület tetejére hajította. Aztán belebújt zakójába,
és a Porschéhoz sietett.

Amikor a fődiszpécser hívni kezdte a járőregységeket, hogy a

Charles Hetet biztonság kedvéért ellenőrizzék, a fekete
Porsche már a szomszédos Fountain Valley város egyik bérelt
garázsában állt. Thanatos a drága ruhákat egy nagy barna
papírzsákba tette, amely előzőleg egy teljesen más jellegű
öltözéket rejtett. Öt sarokra a garázstól a holmit egy útjába
akadó kukába dobta.
A kis, barna Volkswagen éppen akkor fordult be a háza
kocsifelhajtójára, amikor a támogató egységek megálltak
Guyerly kocsija mellett. Thanatos éppen a hűtőszekrényben
álló hideg sör után nyúlt, amikor az első rendőr lámpájának
fénye megvilágította Larry Guyerly testét, és a rendőr
káromkodásban tört ki. A terrorista hátrahajtott fejjel élvezte
a szomját oltó hideg sört, és ugyanebben a percben a rendőr
elővette rádióját, s leadta azt a dühödt üzenetet, amely
mozgásba lendítette az események irányíthatatlan sorozatát.
Négy tizenéves fiatal, akiket egy öreg, szürke Plymouth
ittas állapotban való vezetésének gyanúja miatt állítottak
meg a rendőrök, azon vitatkozott, hogy hányszor hajtottak át
a záróvonalon, amikor a rangidős rendőr rádióján
meghallották a hírt. Az egyik, a legrészegebb kölyök
megjegyezte, hogy akasztják már a hóhérokat, amikor
egyszerre azt vette észre még mielőtt a rendőr meg tudta
volna fékezni a társát, hogy szájából és orrából ömlik a vér, és
négy első foga hiányzik.
Az ügyeletes tisztnek és a két diszpécsernek minden
erejére szükség volt, hogy lefogja a hisztérikus
fődiszpécsernőt, és leszorítsa a diszpécserközpont padlójára,
amíg a lány sikoltozása és vonaglása végül is zokogásba
fulladt. A két sápadt diszpécser azonnal visszasietett a
helyére, mert a terminálok egyre türelmetlenebbül követelték
a figyelmet. Az ügyeletes tiszt továbbra is a megtört lány
mellett térdelt, a cellaápolónő pedig telefonált a közeli
kórházba. Aztán gyorsan ható nyugtatót adott be a lánynak,
miközben hordágyra szíjazták.
Valaki felhívta Jack Paradeet, aki rosszkedvűen szólt bele
a kagylóba, aztán figyelmesen hallgatott. Három perccel,
később már nehéz felsőkabátját öltötte fel, és sietve babrálta
garázsajtajának rozsdás zárját.
Andersent, Hernandezt, O’Rorke-ot, Sheffieldet, Malingert
és Dorseyt perceken belül értesítették. Sheffield volt az
utolsó, akit elértek, mert miután Meikóval gyors vacsorát
kaptak be, visszatértek a laboratóriumba, hogy tovább
dolgozzanak azon a mintegy kétszáz lefényképezett,
felcímkézett és becsomagolt bizonyítékon, amelyet a Farber és
Branchowski-féle lövöldözésből összegyűjtöttek. Amikor
Malinger alig negyedórával később berobogott a laborba, a
kellékek összecsomagolva és indulásra készen álltak.
Meiko fütyült az orvos utasításaira, aki szerint még
legalább két napig otthon kellett volna maradnia, és arról
próbálta meggyőzni Sheffieldet, hogy teljesen jól van, képes
helyszínen is dolgozni. Sheffield mint szerető talán alulmarad
a vitában, de Sheffield mint a laboratórium vezetője
ráparancsolt a lányra, hogy maradjon a fenekén, folytassa a
munkáját, mert a következő órákban bizonyítékok kerülnek
majd az asztalára.

A Dana Point-i ház alagsorában álló drága elektronikus

készülék köré – amely tulajdonképpen nem volt más, mint a
rendőrségi hullámhosszra állított nagyon érzékeny adó-vevő –
kis csoport férfi gyűlt. Miközben a Bizottság tagjai a drámai
hangú rádióbeszélgetéseket hallgatták, mellettük a
Huntington Beach-i járőrkocsikéhoz hasonló, de nagyobb
telexgép kattogott, és hosszú, gépelt tekercseket lökött ki
magából. A férfiak időnként lelkes kiáltásokat hallatva
figyelték a rádión, ahogy a Huntington Beach-i rendőrök
mérgüket az állampolgárokon, a diszpécsereken és egymáson
töltik ki.
A Bizottság tagjai elcsendesedtek és elgondolkodtak,
amikor a diszpécserszolgálatot személyesen az ügyeletes tiszt
vette át, és sietve rendet teremtett a zűrzavarban.
Figyelmesen, hallgatták, azután összehasonlították a
hívószámokat a rendőrségi személyzeti listájukkal, amint
először Andersen, aztán Hernandez és Sheffield jelentette
nyugodt, határozott hangon, hogy megérkezett a helyszínre.
Közben a rendőrségi telefonok lehallgatásával megbízott
technikus lépett a csoporthoz, és átadott Kaemnek egy sietve
legépelt jelentést. A technikus utána rögtön visszatért
munkájához, a Bizottság tagjai pedig körülvették Kaemet.
A hír fontos volt. Az ellenfél egyik tagja olyan lépést tett,
amelyet a Máglya javára fel lehetett használni. Az időpont
nem szerencsés, az olimpia megnyitó ünnepségéig még hét
nap van, de az alkalom túlságosan kedvező ahhoz, hogy
elmulasszák. A terven változtatni kell, de végtére a Bizottság
éppen azért fészkelte be magát a célpont közelébe, hogy
megfigyeljen, értékeljen és döntéseket hozzon. Gyors
tanácskozás után Kaem felsietett az alagsorból, és aznap este
másodszor lépett a telefonhoz.
 MÉG 7 NAP

Szombat
20.15

Jack Paradee nagyon rossz, nagyon gyors és nagyon

figyelmetlen autóvezető volt. De ugyanakkor szerencsés is,
mert az alatt a tizenöt perc alatt, amíg a rozsdás kombit a
találkozás helye felé vezetve hol fékezett, hol kanyarodott, hol
gyorsított, egyszer sem keresztezte a helyi rendőrség
járőrkocsijainak útját.
Visszatekintve, vitatható, hogy Paradee sikere a
rendőrjárőrök elkerülésében ezen az estén a legszerencsésebb
dolog volt-e hosszú és változatos életében. Maga Paradee is
okkal tesz majd szemrehányást a sorsnak, hogy lehetővé tette
számára céljának elérését.
A város közepén elterülő Central Park fái és bokrai közt
rejtőző, hosszú, kanyargós, részben kavicsos, részben
aszfalttal borított út végén állította le kocsiját egy kis
szerszámos- bódé közelében. Huntington Beach sűrűn lakott
városához képest a hely szokatlanul elhagyatott volt.
Este, egy elszigetelt helyen, ahol a város megszokott zajai
nem hallhatók, a hirtelen neszek felerősödnek a képzelet
számára. Paradee fülében a kavicsokkal borított úton a nehéz
cipők csikorgása úgy hangzott, mintha kétszer akkora ember
közelítene, mint akire várt.
– Jack? – szólalt meg kérdően egy suttogó orrhang.
Paradee megkönnyebbülten lélegzett fel: ismerős hang
volt.
 Kiszállt a kocsijából, és az alig látható padhoz sietett, ahol
a holdfényben lassan vonuló felhők beárnyékolták az ülő férfi
arcát.
– Igen, én vagyok – mondta a riporter, és leült a hideg fa-
padra Patrick Lagucii őrmester mellé. Az őrmester feltűnő
fehér haját sísapka takarta.
– Néhány friss információm és néhány problémám van –
suttogta Lagucii, és rendszerint lelkes hangját lehalkította.
– Először is Sager és Hite között a városházán kitört a
balhé.
– Lagucii beszámolt a részletekről, amiket az Andersen
jelentését gépelő titkárnőtől tudott meg.
Paradee türelmetlenül hallgatta. Nem akarta közölni
Laguciival, hogy már egy sokkal autentikusabb forrásból
részletes jelentést kapott. Ez csak azt jelezné, hogy a rendőr
szerepe Paradee terveiben lényegesen kisebb, mint, ahogyan
azt az őrmester képzeli. Ezt pedig Paradee egyáltalában nem
akarta.
Lagucii szerencsés fogás volt. Ritkán találkozik az ember
olyasvalakivel, akit foglalkozása, politikai ambíciói,
határtalan beképzeltsége és közepes intelligenciája ideális és
könnyen manipulálható informátorrá tesz.
A manipuláció majdnem gyerekesen átlátszó volt. Lagucii
hírnévre vágyott, tévészereplésre, hogy ezzel egyengesse
politikai karrierjét. Paradee segítségével ehhez ingyen
hozzájuthatott, illetve olyan belső információkkal szolgált
érte, amelyek a riporteréhez hasonló hírű ember számára
elérhetetlenek voltak másként.
Nem, Paradee nem akarta a rendőrségen belüli
pótolhatatlan információforrás illúzióit lerombolni. De nem a
Sager- Hite konfrontáció miatt hagyta el meleg házi tűzhelyét
meg a nagy pohár drága whiskyt, hogy egy olyan pánod
ücsörögjön, amelynek hidegét még a gyapjú alsóneműn át is
érzi.
– Mi van azzal a rendőrrel? – kérdezte, amikor úgy ítélte,
hogy Lagucii a gyűléssel kapcsolatos történet végére ért, és
ugyanazt még egyszer elmondani készül.
– Na, az is egy szenzációs dolog. A neve Larry Guyerly,
huszonnégy éves, három éve dolgozott a csoportnál. Jó srác
volt. Rendszerint nagyon óvatos volt, nem az a fajta, aki
könnyen csapdába esik. Persze Farber és Branchowski sem
volt az a fajta.
– Mi a fene történt vele? – kérdezte Paradee, és egyre
türelmetlenebb lett Lagucii emlékezési rohamai és
elkalandozásai miatt.
– Riasztáshoz küldték. Egy csomó betört kirakatüveg az
üzletközpontban. – Lagucii ideges lett, elbizonytalanodott.
– Leadta a négyes kódot, és ez volt az utolsó híradás tőle.
Semmi sem utalt rá, hogy zűrbe keveredett volna. – Lagucii
megint elhallgatott, idegesen szívta be és gyorsan fújta ki a
levegőt. Olyan információkat szolgáltatott ki, amelyeket
Sager közvetlen parancsára el kellett titkolni a nyilvánosság
előtt.
– A támogatására érkező rendőrök az egyik üzlet mögött
találták meg holtan, agyonverve. Az orvosszakértő szerint a
dologban többen vehettek részt, annyi ütés és seb volt rajta.
Lehetséges, hogy ez az egész összefüggésben van a Farber-
Bran- chowski lövöldözés nyomán támadt közfelháborodással.
– Úristen – suttogta Paradee.
– A kapitányság egész történetében – fűzte hozzá Lagucii
– csak egy rendőrt öltek meg, azt is egy részeg pasas gázolta
el. Most meg egyetlen hét alatt két haláleset és egy válságos
állapotú zsaru. Nem is beszélve a lövöldözésről… – Lagucii
hangja elhalkult, de aztán rövidesen visszanyerte régi
önbizalmát.
– Tudod, Jack, az emberek… Ezt már nem tűrik el a
rendőrségtől. Úgy értem, az a tömeg ma este a kapitányság
előtt… Olyan volt, akár egy lázadás. Egy rossz szó, egyetlen
rossz szó az ügyeleten, és máris olyan sorsra juthat valaki,
mint Guyerly. Igazán aggasztó kinn az a nyugtalanság.
Nagyon felháborodtak az emberek a rendőrség eljárásán a Fő
utcai ügyben. Ezért gondoltam, hogy itt a megfelelő pillanat
számunkra, hogy nekilássunk tervünk végrehajtásának.
– Mi a francot beszélsz? – Paradee megpróbálta értékelni
az újabb Huntington Beach-i rendőr halálának fontosságát és
sztorilehetőségét. Miután Lagucii elmondta Guyerly halálát,
már alig figyelt oda rá, és meglepődött, amikor az ősz hajú
őrmester hirtelen a politikára váltott át. – Azt mondod, hogy
Guyerlyt a Huntington Beach-i csőcselék verte agyon? –
Paradee szeme csillogott, amikor a történet országos méretű
jelentőségére gondolt.
– Hát nem egészen. Úgy értem, hogy még nem tudjuk.
Csak a történteket figyelembevéve látszik logikus
lehetőségnek. Ezért gondoltam, hogy…
– Felejtsd el a tervet. – Paradee határozottan,
ellentmondást nem tűrően beszélt. – Többet akarok tudni
ezeknek a zsaruknak a haláláról, különösen, ha úgy látszik,
hogy idevalósiak lehetnek a dolog mögött. És a bűnügyi
jelentésről is kell egy másolat. Milyen gyorsan tudod
megszerezni?
– Ez egy másik dolog, amit meg akartam veled beszélni –
mondta Lagucii, és nem tudta elfojtani hangjában a keserű
csalódást. Egész éjjel a jövőjére gondolt, már látta magát
aranyzsinóros sapkában, egyenruhájának gallérján a négy
arany csillaggal. – Azt hiszem, Andersen meg még néhányan
kiszúrtak engem. Eddig nagyon óvatos voltam, ezért csak
közvetett bizonyítékaik lehetnek. De nem hiszem, hogy az
időpont kedvező…
– Lagucii! – Paradee hangsúlyát nem lehetett félreérteni.
– Nem érdekel, hogy mit hiszel. Nem érdekel, hogy
Andersen és barátai csengőt próbálnak a cipőfűződre kötni. A
jelentésre szükségem van, és neked kell megszerezned. Érted,
mit mondok?
Lagucii tökéletesen értette. Félt ugyan, hogy fény derül
informátori szerepére, de hogy lemondjon a
tévényilvánosságról, és feladja álmát, hogy a Paradee által
manipulált városi tanács őt válassza meg rendőrfőnöknek,
még elképzelhetetlenebb volt. Valamit mormogott
beleegyezésül, aztán felállt, és eltűnt a sötétben.
Paradee lehunyta a szemét, megdörzsölte a homlokát, és
megpróbálta legyőzni zavaró ingerültségét, ami gyakran
elfogta, ha az őrmesterrel beszélt. Alig figyelt Lagucii halkuló
lépteire, és nem hallotta meg a kombija felől jövő, alig
észlelhető kavicszörgést. Gondolkodni próbált.
A Huntington Beach-i rendőrkapitányság két emberének,
Jacob Farbernek és Larry Guyerlynek halála szokatlan
esemény, rövid idő- és térbeli távolságban, egy olyan békés,
álmos városban, ahol az ilyesmi egyszerűen nem fordul elő.
Los Angelesben, ott igen, de nem Huntington Beachben. A
logika azt sugallta – szinte ordította –, hogy valahol valami
kapcsolatnak kell lennie ebben az információözönben,
amelyet, jellemző módon, elhallgatnak a nyilvánosság előtt.
Paradee tanácstalanul, zavarodottan állt fel a hideg
padról, amely lassan átvette testének melegét, elindult a
kavicsos úton a kocsija felé, egyszer csak rémülten
megtorpant, mert a vezetőülés ajtaja mellett egy sötét alak
állt, és alig három méterről meredt rá.
– Paradee.
Nem kérdés volt.
Paradee torkából akarata ellenére hang tört fel, fizikai
reakció az ijedtségre. Lagucii az ellentétes irányba távozott,
ezért senki sem lehet a kocsija mellett. A reakció inkább
ösztönös volt, mint beidegződött. Paradee nem volt gyáva
ember, és hamarosan visszanyerte lélekjelenlétét.
– Ki maga? Mit akar? – kérdezte.
– Azt hittem, egy újságíró kerüli a szokványos kérdéseket
– szólt a hang nyersen. – Beszélni akarok magával.
– Ilyen körülmények között nem szoktam tárgyalni –
morogta Paradee, és hangja szándékosan határozottan
csengett, hogy leplezze pillanatnyi ijedelmét.
– Nem-e? – A hang most gúnyos volt, és igazolta Paradee
gyanúját: ez az alak végighallgatta Laguciival folytatott
beszélgetését.
– Az magánbeszélgetés volt.
– Ez is az – felelt a jeges hang.
A hold fénye áthatolt rövid időre a felhőrétegen, így a
riporter meglátta az inget, a vasalt nadrágot és a
négyszögletes övcsatot, amelyet részben eltakart a férfi
nyitott kabátja. Paradee azonnal felismerte a Huntington
Beach-i rendőregyenruhát. Azt is észrevette, hogy az ingről
hiányzik a jelvény és a névtábla. Szokatlan félelem és zavar
vett erőt rajta, amikor ezt felfogta, és rájött, hogy a
következtetés egyáltalán nem kedvére való.
– Ki maga? – ismételte, és most kevésbé határozottnak
hangzott. Megérezte a sörszagot a férfi leheletén.
 – A maga tálalása rendkívül egyoldalú – állapította meg a
jeges hang. – Szeretnénk, ha megértené a helyzetet a mi
oldalunkról is.
Paradee megpróbálta összefüggésbe hozni a hangot azzal
a pár Hutington Beach-i rendőrrel, akivel alkalomadtán
beszélt. Sajnos Laguciin és Andersenen kívül nem sokan
voltak hajlandók vele szóba állni. A legtöbben elég óvatosak
voltak ahhoz, hogy tudják: a látszólag jelentéktelen
indiszkréció is nagy visszahatással lehet amúgy is korlátozott
előléptetési lehetőségeikre.
A férfi viszonylag fiatalnak, intelligensnek és halálosan
veszélyesnek látszott. A vonásait majdnem teljesen elfedte
egy sötétszürke símaszk. A maszk okozta kísérteties hatás,
amelyhez még a jeges hang is járult, Paradee hátán
felborzolta a szőrt. Lábát ólomnehéznek és
mozdíthatatlannak érezte:
– Nem érdekel a véleménye a munkámról.
– Mégis szeretnénk, ha meghallgatna minket.
– Többes számban beszélt? Kikről?
– Véleményünk szerint összeesküvés folyik annak
érdekében, hogy a rendőrséget megzavarják és felbomlasszák.
– A férfi továbbra is ugyanolyan hangon beszélt, ügyet se
vetett a feltett kérdésre. – És véleményünk szerint
közvetlenül vagy közvetve maga is tagja ennek a bomlasztó
csoportnak.
– Mi? – tört ki ideges nevetésben Paradee. – Mi a fenéről
beszél?
Az alak némán állt a sötétben, és Paradee hirtelen
elhatározta, hogy blöffölni fog.
 – Ide figyeljen, ha erről akar velem beszélni,
megállapodhatunk egy időpontban. – Előrelépett, és a kocsi
ajtaja felé nyúlt.
Négy kemény, bőrkesztyűs ujj robbant bele Paradee
gyomorszájába. A hirtelen ütés a várt hatást produkálta,
amely főként abban nyilvánult meg, hogy a riporter nem
kapott levegőt. Éles sikoly hagyta el az ajkát, amely hirtelen
elhalt, amikor a tüdejéből kifogyott a levegő, és Paradee úgy
zuhant a földre, akár egy liszteszsák.
A sötét alak állva maradt, mint akit ez az egész nem
érdekel. Paradee vonaglott, hörögve fogta a gyomrát,
miközben próbálta tüdejét működtetni. Thanatos várt, amíg
Paradee abbahagyta a rángatózást, ami arra utalt, hogy
rekeszizmai fájdalmasan bár, de újra működnek. Aztán
lehajolt, gallérjánál és övénél fogva megragadta az újságírót,
könnyedén felkapta, és a kocsi motorházára dobta.
Paradee eléggé magánál volt ahhoz, hogy tudja: nagy
hibát követett el, amikor nem fordult meg és nem futott el az
álarcos alak láttán. Arccal a hideg motorháztetőn arra is
rájött, hogy logikus lenne eszméletlenséget színlelni.
Szerencsétlenségére – Guyerlyhez hasonlóan – nem ezt a
módszert választotta, és ezt úgy nyilvánította ki, hogy
megragadva a kocsi oldalát, hátravetette magát, és fájdalmai
ellenére támadója felé csapott.
Thanatos három gyors, egymást követő mozdulatot tett.
Először nyitott tenyere tövével Paradee arcának alsó részébe
sújtott, felhasítva mindkét ajkát és összezúzva az
orrsövényét, aztán ökölbe szorított baljával az imbolygó
riporter gyomrába vágott, amire Paradee azonnal hétrét
görnyedt. Harmadik mozdulatát tökéletesen időzítve, a
terrorista felrántotta jobb térdét, egyenesen Paradee arcába,
összetörve a megmaradt orrporcokat és kiverve több első
fogát. A riporter – azon az estén másodszor – eszméletlenül
zuhant a kavicsos útra. – Ne mozdulj!
Thanatos megmerevedett, csak a fejét fordította a lassan
láthatóvá váló Patrick Lagucii felé. Az őrmester kinyújtott
karral, két kézzel szorongatott egy nevetségesen apró, 25-ös
Beretta automátát. Lagucii szolgálaton kívüli fegyverének
apró mérete ellenére – Thanatos ezt pontosan tudta – a
negyed hüvelyk átmérőjű golyó nagy kárt okozhat az emberi
testben. Teljesen mozdulatlan maradt, karját lazán lengette.
Csak a tekintete követte a lassan mozgó őrmestert.
– Fordulj arccal a kocsi felé.
Thanatos megtette, és vigyázott, nehogy megbotoljon, az
eszméletlen Paradeen.
– Menj előre… lassan.
Laguciinak nem okozott nehézséget, hogy
belehelyezkedjék az utcai rendőr szerepébe. Ismerte a
rendőrgenerációk kísérletezései és kudarcai árán kialakított
összes eljárást. És sok harcedzett rendőrrel ellentétben,
Lagucii a terepen ritkán tért el a megszokott eljárásoktól,
nem sajnálta az időt, ha biztosra akart menni. Semmi
ellentmondás nem volt önző jelleme és utcai rendőrkénti
eredményessége között. A jó rendőrmunka az utcán gyakran a
túlélés záloga, és Lagucii testének minden egyes sejtje és
izomrostja régóta arra programozódott, hogy vigyázzon a
számára legfontosabbra: önmagára.
– Állj! – parancsolta az őrmester, miközben biztonságos
távolságot tartva a símaszkos figura és önmaga között,
óvatosan haladt a kavicsos úton. – Hajolj előre, és a
tenyeredet tedd a kocsi tetejére!
 A véletlen szólt közbe, mint annyiszor. Egy hirtelen ötlet a
helyzet értékelésére késztette Laguciit, és arra, hogy
visszaforduljon, és vitába szálljon politikaijótevő-jelöltjével. A
szél két hangot vitt a füléhez, mielőtt léptei hallhatóvá lettek
volna. Az őrmester lassan közeledett, inkább kíváncsiságból,
mint a veszély megérzéséből, és a szerszámosbódé mögül
időben lépett elő ahhoz, hogy meglássa Paradee jellegzetes
alakját, amint egy másik férfi térdrúgása következtében
hátrazuhant.
Lagucii – a többi rendőrhöz hasonlóan ha nem volt
szolgálatban, pusztán szokásból kis kaliberű pisztolyt viselt.
De bilincs nem volt nála. Egyedüli fegyvere egy kis
teljesítményű fegyver, egy golyóval a csőben és további öttel a
tárban, amely tizenöt méteren túl hatástalan. Nem efféle
fegyvert választ magának egy rendőr a tűzpárbajhoz. De
végül is a szolgálaton kívüli fegyvereket kényelmességük és
könnyűségük miatt részesítik előnyben, nem a kalibert veszik
figyelembe.
– Jól vagy, Jack? – Lagucii lepillantott a mozdulatlan
alakra, aztán hirtelen vissza az álarcosra, aki, engedelmesen
felvette a motozásra alkalmas, bizonytalan egyensúlyú állást.
Lagucii cipőorrával megbökdöste földön fekvő barátját, amire
tehetetlen nyöszörgés volt a válasz.
Pillanatnyilag figyelmen kívül hagyta Paradee állapotát,
előrelépett, és szabad kezét a férfi gerincének alsó részéhez
nyomta.
– Nehogy eszedbe jusson megmozdulni, mert… – sziszegte
Lagucii, szándékosan befejezetlenül hagyva a fenyegetést. Fél
lábbal az ismeretlen lábai közé lépett, egyik kezével fegyver
után motozott, miközben a kis automata pisztolyt szorosan
csípője mellett, biztonságos távolságra tartotta. Keze
végigfutott a testen, és majdnem átsiklott a felső
lábszárzsebben lévő ismerős tárgy felett.
– Mi a fene? – Lagucii keze megmerevedett, azonnal
felismerte a kisméretű rendőrségi ólmosbotot. Keze gyorsan a
kabát alá nyúlt, megérintette a szintén ismerős egyenruha
anyagát, és ösztönösen a fegyvertokot kereste. Megragadta az
álarcos alakot a vállánál fogva, megperdítette, és rögtön
észrevette az egyenruhainget, nadrágot, meg azt, hogy a
jelvény és a névtábla hiányzik.
– Az istenit! Mi ez… – Lagucii reflexszerűen fordította el
jobbját, hogy a megtöltött és kibiztosított automatát
rendőrtársától távol tartsa; szabad kezével a maszk felé nyúlt,
hogy letépje.
A maszk alját fogta meg, és fel akarta húzni, amikor a
terrorista keze villámgyorsan mozgásba lendült. Egyik
megmerevített alkarjával Lagucii pisztolyt tartó jobbját
csapta félre. A másik keze hirtelen a lába felé nyúlt, miközben
jobb térdét felrántva az őrmester nemi szervébe rúgott.
Lagucii éppen fájdalomkiáltásának közepénél tartott, amikor
meglendült az ólmosbot, és az érzékeny csontú csuklóra
csapott. Az automata pisztoly anélkül, hogy bárkiben kárt tett
volna, elsült a földön, amikor kihullt bénult kezéből, és eltűnt
a környező sötétségben.
Az őrmester térdre esett, sértetlen kezével törött csuklóját
szorongatta, és ugyanakkor gyötrő szédülést okozó, roncsolt
ágyékához nyomta. Thanatos habozott markában a bottal, és
tekintetét a nagyon is ismerős hang irányába fordította,
amely az éjszaka csendjében váratlanul ütötte meg a fülét.
Helikopter.
Pásztázó tekintetét összehangolta dobhártyájának
megváltozott rezgésével, és azonnal felfedezte a villogó fehér
farokfényt a felhős-csillagos éjszakában. Gyorsan felbecsülte
helyzetét és irányát. Három másodpercet szánt a sebesség és
az útirány megítélésére.
Thanatost a Bizottság ellátta a város felett közlekedő
gépek adataival. A Meadowlark-repülőtérről két olajtársaság
magángépei szálltak fel, El Toróból pedig a
tengerészgyalogság néhány helikoptere repült át időnként a
város felett. De az adatokat tartalmazó lista szerint a katonai
pilóták a meadowlarki magángépek által használt útvonal
felett és azon túl repültek. Este és éjszaka Huntington Beach
felett csak egyetlen gép tartózkodhatott: a Henry Tíz, a
Huntington Beach-i rendőr- kapitányság helikoptere.
Lagucii éppen kezdett magához térni, amikor az ólmosbot
ismét lecsapott, és félrecsúszva az őrmester arcán, a
kulcscsontjára pattant. A törött csont hangosan reccsent. Az
éles csontok idegszövetekbe hatolása rettenetes fájdalmat
okozott volna, ha Lagucii olyan állapotban van, hogy további
fájdalmat érezhessen. De az arcára mért ütés elegendő volt,
hogy az ősz hajú őrmester áldásos ájulatba zuhanjon.
Thanatos abban egészen biztos volt, hogy a rendőrségi
helikopteren nem hallhatták meg Lagucii pisztolyának
hangját. Tapasztalatból tudta, hogy a zárt, műanyag fedelű
ülésben a rotorlapátok átható zaja – egy hatalmas erejű
robbanást kivéve – túlharsog minden földről érkező hangot.
Még a fülhallgatón keresztül is nehéz a rádióadást venni az
állandóan vibráló gépben. De könnyen lehet, hogy a pilóta
vagy a megfigyelő éppen akkor nézett le, amikor a Beretta
torkolattüze felvillant a park sötétjében.
A rotorlapátok kattogó hangja fokozódott, amikor a
helikopter megfordult, és megerősítve a terrorista gyanúját,
egyenesen a park felé indult. Letérdelt, gyorsan Paradee
kezébe tette az ólmosbotot, alaposan fejbe rúgta, aztán
lehasalt a földre, és Paradee kocsija alá gurult, éppen mielőtt
a megfigyelő a helikopter nagy erejű reflektorát bekapcsolva
az egész környéket erős, fehér fénybe borította.
A megfigyelő úgy irányította a reflektort, hogy a
fénynyalábbal átfésülhesse a nagyvárosi parkhoz tartozó, alig
látható parkolót, és kereste annak a sárga fénynek a forrását,
amely egy perccel előbb a pilóta látószögében felvillant.
– Látsz valamit? – A pilóta lábpedáljával hozta
működésbe a helikopteren belüli kommunikációs rendszert,
amely a pilótának és a megfigyelőnek a sisakjára szerelt
fejhallgatójával állt összeköttetésben. Mindkettőjüknek
egyforma lábpedáljai voltak. Az egyik pedál a központtal
létesített kapcsolatot, a másik lehetővé tette, hogy egymással
szót váltsanak – a szoros katonai sisak és a motor meg a
rotorlapátok állandó zúgása egyébként elejét vette volna a
beszélgetésnek.
– Ott, az óralap négyesénél – mondta a megfigyelő, és a
reflektort úgy irányította, hogy a kocsit vakító fehér fény
vette körül. A pilóta körbejáratta a gépet, és a földön két
mozdulatlanul fekvő alakot pillantottak meg.
– Ó, a francba – morogta a megfigyelő a mikrofonba, de
elfelejtette lenyomni a pedált, amikor ösztönösen változtatott
a reflektorfény irányán, hogy kiegyensúlyozza a helikopter
hirtelen lendülését, és a két vízszintesen fekvő alakot a
fénynyaláb szögében tartsa, miközben a pilóta feljebb vitte a
gépet.
A pilóta ösztönös reakciója annak volt köszönhető, hogy
tudta, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van a gépe egy
földről kilőtt golyóval szemben. Katonasági rokonaitól
eltérően, a Huntington Beach-i rendőrség helikopterét nem
arra konstruálták, hogy sérülten is a levegőben maradjon.
Miközben a helikopter magasabbra és biztonságosabb
helyzetbe tornászta magát, a megfigyelő igyekezett reflektor-
fényben tartani a két alakot.
– Itt Henry Tíz, járőrkocsikat kérek a Central Parkba. A
délkeleti sarokban, a szerszámosbódé mellett két ember
fekszik. Lehetséges, hogy valaki lőtt.
– Henry Tíz, látnak gyanús személyt?
– Nem. Átfésüljük a terepet. Jelentjük, hogy áll itt egy
világos színű kombi. – A pilóta megfigyelőjére pillantott, aki a
helikopter padlójához szerelt távcsőhöz szorította az arcát.
– Öt… öt… nyolc… Sam… Echo… Sam. – A megfigyelő a
mikrofonba beszélt, mindkét kézzel igyekezett a távcső és a
keresőreflektor irányát összehangolni, miközben tovább
vizsgálódott a kocsi körül. – Kaliforniai – tette hozzá, amikor
látószögébe került a kocsi első rendszámtáblája.
– Világos kombi a két sérült közelében – folytatta a pilóta.
– Kaliforniai rendszámtábla, öt-öt-nyolc-Sam-Echo-Sam.
Mozgást nem látunk a kocsi körül.
Thanatos türelmesen várakozott az autó alatt, karja meg
a lába a gyík végtagjaihoz hasonló helyzetben nyúlt ki. Arra
várt, hogy a pásztázó fény egy pillanatra elforduljon tőle, és
tudta, hogy a járőrkocsi bármelyik pillanatban a helyszínre
érkezhet.
Jobbjával megragadta a Browningot, és megnyugtató
biztonságérzettel töltötte el az olajozott, pontos fegyver súlya.
Felhúzta a kakast, és hüvelykujja kényelmesen nyugodott a
biztosítózáron.
Nagyon vigyázott, hogy a fegyvert bebiztosítva hagyja. Ha
lehet, el akarta kerülni az ismerős és megbízható fegyver
használatát. Nem hozott magával eldobható pisztolyt, s
egyszerűen nem szerette volna azt a fegyvert használni,
amelytől nem állt szándékában megválni. Tudta, hogy a
Browning tizenöt golyójának legalább a felét a mozgó
helikopter üzemanyagtartályába képes lőni, de azzal is
tisztában volt, hogy azok az előnyök, amelyek Lagucii és
Paradee találkozásából származhatnak, ilyen akcióval
teljesen elvesznek. Ha a helikopter roncsai közt 9 mm-es
rézköpenyű golyókat találnak, ez alighanem eloszlatná
Lagucii és Paradee hiedelmét, hogy támadójuk Huntington
Beach-i rendőr volt. Megnyugtatta a tudat, hogy sokat
nyerhet, ha elkerüli az összecsapást, ezért egy ragadozó
türelmével várakozott a sötétben.
Amikor a helikopter megfordult, hogy szélesebb körben
vegye szemügyre a terepet; a kombi jobb oldala felöli terület
hirtelen sötétbe borult. Thanatos azonnal megmozdult, bár
lehetőségeit korlátozta a jármű alatti szűk, kúszásra
alkalmatlan hely. Mintha könyökei síbotok lennének,
kimászott az alacsony karosszériájú jármű alól, és
megdermedt, mert a kocsi farán más irányból söpört végig a
fény. Gyorsan áttekintette a helyzetet, felbecsülte a kombi és
a legközelebbi bozótos rész közötti nyílt teret, amelyen át
szaladva rejtekhelyet találhatott volna, aztán sietve
visszahátrált a kombi alá, amint a járőrkocsi végigrobogott a
kavicsos úton, hirtelen csúszással lefékezett, és megállt.
Fojtott hangokat hallott, aztán két ajtó nyitását és
becsapását. Két erős, fémes kattanás is hallatszott. Felhúzták
a puskát, állapította meg Thanatos, és teste a meleg
olajtartályhoz szorult. Teljes mozdulatlanságra kényszerítette
magát, lassan, nyitott szájjal lélegzett, miközben két pár láb
lépteit hallotta, amelyek közül az egyik lényegesen súlyosabb
volt, mint a másik. A léptek lassan haladtak végig a kavicsos
ösvényen.
Barry Barlowe és John Parham óvatosan közelítette meg a
kombit, és egymást fedezve indultak a két mozdulatlan,
földön fekvő alak felé. Parham, a puskás rendőr megállt,
fegyvere csövével végigsöpört a helikopter reflektora által
megvilágított terepen, miközben társa sietve előrelépett, és
letérdelt a közelebb fekvő, mozdulatlan alak mellé. Barlowe
volt kettőjük között az idősebb és a magasabb rangú.
Kesztyűs jobbjában a revolverét szorongatta, és bal kezéről
fogaival húzta le a kesztyűt.
Más körülmények között a rendőrök kevésbé óvatosan
közelítették volna meg a járművet, a helikopter jelenléte
biztonságba ringatta volna őket. Az, hogy egyikük sem
enyhített éberségén, közvetlen összefüggésben volt a Farber
és Guyerly meggyilkolásából kapott leckével. Barlowe le nem
vette a szemét a terepről, még akkor sem, amikor kezével a
földön fekvő test nyaki verőerét kereste. Csak akkor pillantott
le, amikor meggyújtotta elemlámpáját, hogy belenézzen az
áldozat arcába.
– Szent ég, hiszen ez Lagucii!
– Mi?
Parham előresietett, leguggolt társa mellé, és elképedve
meredt gyakran gúnyolt felettese szétvert arcába. Aztán a
másikra néztek.
– Az anyja nemjóját.
– Mi baj? – Parham a másik arcot nem ismerte fel.
– Ez itt az a szemét Jack Paradee – mondta Barlowe
nyilvánvaló élvezettel. – A hatórási hírektől. Ő az, akinek a
véleménye szerint minden rendőrjelvényt viselő ember
fasiszta, csavargó és zsebtolvaj.
 – Majdnem úgy hangzik, mintha igaz lenne – vigyorgott a
fiatalabb rendőr, de szeme komoly és figyelmes maradt,
amikor folytatta a Henry Tíz megfigyelője által megvilágított
területen a kutatást.
– Él? – kérdezte Parham, miközben folytatta az őrködést,
mert tudta, hogy társa épségéért éppen úgy felelős, mint a
sajátjáért.
– Hmm. A pulzusa egyenletes, de a légzése kihagy.
– Láttad az ólmost?
– Nem. Hol?
Parham egy pillanatra elfordította tekintetét a helikopter
reflektorának fényéről, és elemlámpájának sugarát a Paradee
mozdulatlan keze mellett fekvő ólmosbotra irányította.
Barlowe értetlenül rázta a fejét, aztán rádiója után nyúlt.
Előbb Guyerly, aztán ez, gondolta. Micsoda este.
– Henry Tíz, itt Adam Nyolc. Két felnőtt férfit találtunk.
Mindketten eszméletlenek. Az egyik Lagucii őrmester. –
Barlowe úgy döntött, hogy Paradee nevét bemondani nem
okos dolog a bárki számára fogható rádióhullámokon.
– Adam Nyolc – szólt közbe a diszpécser. – Jól hallottam,
hogy Lagucii őrmester eszméletlenül hever a helyszínen?
– Adam Nyolc. Kétség kizárva. Mindkét személy
ismeretlen sérülésekkel a földön. Nem láttunk lőtt sebeket.
Hmm… lehet, hogy összeverekedtek.
– Adam Nyolc, tíz-huszonhárom. – A diszpécser nem
akarta elhinni, amit a fülhallgatóján hallott, és kérte, hogy
ismételjék meg.
– Adam Nyolc. Lehet, hogy testi sértést követtek el
egymás ellen – ismételte Barlowe óvatosan. – Kérünk
egészségügyiseket és egy elöljárót.
 – Adam Nyolc, tíz-négy. Meg tudják adni a másik személy
nevét és személyleírását?
– Adam Nyolc. Maradjon a vonalban. – Barlowe a társára
pillantott. – Szolgálatban volt Lagucii ma este? – kérdezte.
– Két órája adta le – rázta a fejét Parham. – Gondolod,
hogy volt valami különleges megbízatása Paradeevel
kapcsolatban?
– A fenébe, nem tudom. – Az idősebb rendőr lepillantott az
eszméletlen újságíróra, és lámpájának fényét végigfuttatta
vérző orrán és ajkain. – Lagucii bárki seggét kinyalná, hogy
szerepeljen a tévében, de soha nem láttam, hogy ólmosbotot
hordott volna. – A fényt Lagucii mozdulatlan testére
irányította. – Nézd meg, hogy mi van nála. A csípőtokjában
huszonötös Berettának kell lennie.
Thanatos a fekete cipőket figyelte, meg a két rendőr alsó
lábszárait, akik gyorsan átkutatták az eszméletlen embert.
Próbálta megkülönböztetni a valóságos mozdulatokat a
helikopter reflektora által vetett árnyaktól. A helikopter
megfigyelőjének figyelme a környékről a közelében fekvő két
alakra irányult. Csak idő kérdése, hogy az egyik rendőr
véletlenül vagy szándékosan lehajoljon, és bevilágítson a kocsi
alá. Ha ez megtörténik, a másodperc töredéke marad
Thanatos számára, hogy kihasználja a meglepetés előnyét.
Most könnyű lenne kinyújtani a karját és lőni. Három
golyó az idősebb, közelebb álló rendőr mellébe, és legalább
négy a társáéba, mielőtt az az ujját a fegyver ravaszára
tehetné. Az első rendőrnek a 9 mm-es golyótól gyorsan vége
lenne. A rangidős járőr, mint általában az idősebb rendőrök,
kész volt feláldozni a biztonságot a kényelemért. Nem viselt
golyóálló mellényt. A fiatalabb láthatóan vette a fáradságot,
és viszonylag sovány alakjára szabatta át a maga mellényét.
A vastag párnázat elárulta, hogy kikeményített és vasalt
egyenruhájának inge alatt hordja. Mivel szárnyai nyilván
átfedik egymást, oldalról se tudna belőni a bordák közé. Fejre
kellene célozni, ami nem könnyű a sötétségben, különösen, ha
a fiatalabb és feltehetően fürgébb rendőrt társának halála
figyelmezteti.
Thanatos hallgatta, amint megbeszélik egyik társuk,
Guyerly rendőr halálát – a nevet megjegyezte –, ami dühöt és
idegességet váltott ki belőlük. Ezt hangjukból
megállapíthatta. Mindkét rendőr éber és óvatos – éppen ezért
nagyon veszélyes volt.
Az idő volt a döntő tényező. Pár percen belül az egész
környéket ellepik a járművek; a Huntington Beach-i
rendőrség és tűzoltóság emberei. Hogy ideje legyen a
menekülésre, a következő egy-két percben kell akcióba
kezdenie.
A Máglya kezdeti stádiumában fontosabb a menekülés,
mint a halálos konfrontáció, tehát ellene szól annak, hogy a
két rendőrt megölje. Thanatos tudta, hogy ha mindkét rendőrt
sikerül is leterítenie, mielőtt rádiójukat és fegyvereiket
használnák – ami valószínű volt, tekintettel az ismerős
Browning kezelésében tanúsított jártasságára, amihez még a
meglepetés előnye is járul –, a nehéz automata pisztoly
torkolattüzét majdnem biztosan észreveszik a helikopterről.
Az eredmény – feltételezve a légi személyzet gyakorlottságát
és óvatosságát, amit már bizonyítottak azzal, ahogy az első
lövésre reagáltak, és reflektorukkal a mozdulatlan testekre
találtak – olyan menekülésre kényszerítené, amelynél az
ellenségnek légi megfigyeléssel előnye van.
Thanatos túl sok gyomorszorító napot és éjszakát töltött
bujkálva, hogysem kedve lett volna olyan helyzetben az
életéért menekülni, ahol az ellenség előnyben van. Ezeknek a
rendőröknek gyorsasági előnyei; kommunikációs lehetőségei,
alapos helyzetismeretei vannak, és ami a legfontosabb:
állandóan az az átkozott helikopter irányítja őket.
A dühítő igazság tehát, hogy a helikopter pusztán azzal
képes minden menekülési tervet meghiúsítani, hogy
biztonságos magasságba emelkedik, és ügyel minden
mozgásra a nagy teljesítményű reflektor által megvilágított
területen. Thanatos tudta, ha a légi jármű megfelelő
helyzetbe kerül, és észreveszi – halála szinte elkerülhetetlen.
Ha berohan egy házba, hogy megszabaduljon a fénycsóvától, a
helikopter egyszerűen feljebb száll, amíg világító szögében a
ház mind a négy sarka látható. Rádiójának segítségével a
pilóta olyan helyre irányíthatja a járőregységeket, ahol
majdnem mindenféle elrejtőzés lehetetlen.
A terrorista hallotta a rendőrök megállapítását: Lagucii
fegyvertokja üres, és ezt jelentették a diszpécsernek. Aztán
megfeszült, amikor a helikopter növelte kutatási területét, és
pokoli fénye még a kombi alá is bevilágított. Visszafojtotta
lélegzetét, amikor a fény átsepert mozdulatlan térdén.
Lehetséges, hogy az egyik rendőr a legrosszabb pillanatban
néz a kocsi felé. Még valószínűbb azonban, hogy ha kevésbé
észrevehető helyzettel próbálkozik a kocsi alatt, valamelyik
éberen figyelő rendőr a kavics zörgését hallja meg.
– Adam Nyolc. Felismerte a második személyt? – kérdezte
ismét a diszpécser.
– Hmmm… egyelőre nem – szólt Barlowe némi habozás
után. Parham a társára nézett, és megértése meg helyeslése
jeléül bólintott.
– Adam Nyolc, tíz-négy. Értesítjük, hogy Torres őrmester
úton van. Az egészségügyiek várható érkezése öt perc múlva.
 – Adam Nyolc, vettem.
Amikor a diszpécser megszólalt, Thanatos nekikezdett a
símaszk levetéséhez szükséges óvatos mozdulatoknak. Az
átmeneti tehetetlenség volt számára a legnehezebb, amikor a
kötött gyapjú álarc eltakarta a szemét, és amúgy is
korlátozott látását teljesen elvesztette. A maszk levételéhez
szükséges mozdulatok veszélyesek voltak, annak ellenére,
hogy a helikopter motorjának és rotorjának zaja elnyomta a
hangokat, de mindenképpen elengedhetetlenek. Egy perc,
esetleg kettő alig elegendő a hirtelen kidolgozott tervhez,
amely némi esélyt nyújtana az erőszak nélküli menekülés
kivitelére, ráadásul több problémát is eredményez, amelyeket
a pillanatnyi helyzetnek megfelelően kell majd megoldania.
De nem volt más választása.
A figyelem elterelődése döntő volt. Thanatos egyre
növekvő türelmetlenséggel várt, hogy a rendőrök beszélni
kezdjenek rádiójukba, vagy a lármás helikopter közelebb
szálljon.
Végül a rádióban megszólalt a közeledő őrmester, és
gondos helymegjelölést kért.
Logikus feltételezés, hogy a helikopter dübörgése és a
rendőrök állandóan működő rádiójának hangja elnyomja az
elkerülhetetlen kavicszörgést. Thanatos óvatosan letette a
felhúzott Browningot a kombi jobb első kerekének külső
széléhez, aztán láb- és kézujjainak hegyére emelkedett, és
gyorsan kicsúszott a kocsi alól, éppen akkor, amikor a
helikopter fénye átlendült Paradee kocsijának másik oldalára
és a két rendőrre.
Hirtelen megemelkedett, görnyedve megállt az elülső
utasülés ajtajánál, megragadta az automatát, gyakorlottan
izzadságtól nedves bőr válltokjába dugta, és egyetlen gyors,
puha mozdulattal felemelkedett.
A rendőrök az ellentétes irányba néztek. Periferikus
látásuk szögében egyikük sem vette észre a hirtelen
függőleges irányú mozgást. Thanatos óvatos, lassú léptekkel
hátrált a kombitól, és szemét a két fénylő sisakra tapasztotta.
Az egyenruha! Rádöbbent, hogy elfelejtette: kigombolt
kabátja alatt részben rendőregyenruhát visel. Alaposabb
szemügyre vételnél bármelyik rendőr észreveszi az inget, a
nadrágot és a cipőt. A rendőrök most a helikopter fényének
útját kísérték figyelemmel, amely sietve körözött felé, és
csőddel fenyegette menekülési tervét. Hirtelen lehúzta és
eldobta a vékony, fekete bőrkesztyűt, amelyet a rendőrök
előszeretettel viselnek, hogy a fegyverük agyát vagy a
gumibotot erősen markolják.
Lassú, óvatos lépésekkel hátrált, ujjai dühödten
gombolták a térdig érő felsőkabátot, egyszer csak a cipője
alatt megcsikordult egy kavics. A közelebb álló rendőr,
Parham perdült, meglátta a kevésbé sötét háttérből
kirajzolódó sötét alakot, és felemelte a puskáját.
A közönyös „Jó estét, uraim mi…?” és a „Ne mozdulj!”
parancs ugyanabban a pillanatban visszhangzott a bozótos
parkban. Thanatos elfojtotta ösztönét, amely azt diktálta,
hogy kulcsolja össze kezét a feje mögött, vagy bukjon le a
kombi védelmező oldala mellé. Ehelyett döbbenten és
zavartan állt, és üdvözlésre emelt keze megdermedt a
levegőben.
– Bocsánat – mondta gyorsan, és felemelte a hangját.
– Megláttam a világosságot. A kutyáimat keresem. A
kölykök nyitva hagyták a kaput. Fejével és kissé felemelt
kezével a parkon túli, jó kétszáz méterrel arrébb lévő háztömb
felé intett.
– Gondoltam, idejövök, és… elhallgatott, mert egyik
óvatosan közeledő rendőr sem válaszolt. – Én semmi
rosszat…
– Neve? – kérdezte Barlowe szilárd, hideg, hivatalos
hangon, és lámpájának fényét a férfi üres kezére, azután
pedig arcára irányította.
– Bob. Bob Saladin… A Tammarack-tömbben lakom…
Úristen… – Thanatos nem akarta eltúlozni reakcióját, amikor
meglátta a rendőrök mögött fekvő, alig látható testeket. –
Halottak?
– A címe, Mr. Saladin?
– Én… a… – Megrázta a fejét. – Elnézést. A Nightingale
huszonöt-harmincháromban lakom – ismételte emlékezetből
azt a címet, amelyet ma esti munkájához választott. A
listáján szereplő nevek és címek olyan embereket jelöltek,
akik nemrég költöztek a városba. Az elmúlt négy hét alatt
ezek közül valószínűleg egyik sem került kapcsolatba, a
rendőrökkel. Nem ismerhetik a nemrég ideköltözött Bob
Saladint sem.
– Mutatna valamilyen személyazonosságát igazoló papírt,
Mr. Saladin?
Parham a Remingtont úgy tartotta, hogy csöve ne egészen
irányuljon a férfi felé. De óvatosan megválasztotta a
helyzetet, jó lövési lehetőséget biztosított magának. Két biztos
csukló egyetlen gyors mozdulata meg egy megfeszített ujj kell,
hogy a 12 fokos szöget átívelje és meghúzza a ravaszt.
Thanatosnak nem volt nehéz idegességet színlelni. Parham
arckifejezésétől minden szükséges motivációt megkapott.
 – Igen… persze… – A terrorista keze hirtelen megállt,
amikor jobb oldali nadrágzsebébe nyúlt. – Én… azt hiszem,
otthon felejtettem a tárcámat… – közölte jámboran, és
idegesen nézte a földön fekvő mozdulatlan alakokat, aztán
pillantása ismét a rendőrökre esett.
– Siettem – magyarázta, és vállat vont. – Én… menjünk
át a házamba… – folytatta készségesen. – Fel a dombra… ha
igazán fontos – tette hozzá habozva, és választ várva egyik
rendőrről a másikra nézett.
Bizonytalan. Ideges. Rokonszenvesnek akart látszani. És
kíváncsi, bár nyilvánvaló a számára, hogy összetévesztik
valakivel. Tipikus középosztálybeli háztulajdonos, aki két
rendőrrel találkozik egy bűntény színhelyén.
Parham a társára nézett, aki helyeslően bólintott. A
puskát kevésbé fenyegető helyzetbe emelve lehajolt, hogy
közelebbről megnézze Paradeet és Laguciit.
Thanatosnak nem voltak illúziói. A rendőr nem
biztosította a fegyvert. Mindössze fél másodperc késedelmet
jelenthet, amíg tüzelhet.
Barlowe pár másodperc alatt felbecsülte Bob Saladint,
aztán folytatta a kikérdezést, tokba dugott revolverét
jegyzettömbre és tollra cserélve.
– Hallott vagy látott ma este valami szokatlant, Mr.
Saladin?
– Úgy érti, hogy ezzel a… két… emberrel kapcsolatban?
– Igen.
– Nem. Sajnálom, nem. Ahogy említettem, a kutyáimat
kergettem. Két tacskó. A gyerekek folyton kiengedik, aztán
elkóborolnak a parkban. De megláttam a világosságot, és
miután amúgy is erre jöttem… – Thanatos zavartan
mosolygott, ami felesleges volt ugyan a sötétben, de segített
szerepe megformálásában.
– Biztos abban, hogy nem hallott semmi szokatlant?
– Nem, nem. Az igaz, hogy pár perccel mielőtt kijöttem a
házból, hallottam valami csattanást, de nem figyeltem rá.
Túlságosan el voltam foglalva a gyerekek szidásával.
– Lehetett lövés hangja?
– Azt hiszem, igen. De biztosan nem állíthatom. Nem
nagyon ismerem a fegyvereket… – A terrorista magyarázatát
félbeszakította Barlowe rádiója.
– Adam Nyolc, itt Sam Nyolc-Tizenkettő.
– Bocsánat, Mr. Saladin – nyúlt a rendőr rádiója után, és
szájához emelte, miközben a mikrofon gombját hüvelykujjával
lenyomta.
– Itt Adam Nyolc.
– Adam Nyolc. Útbaigazítást kérek. Nem talállak.
Barlowe járőrkocsijának lassan villogó piros-kék jelzésére
nézett, amely kilométernyi távolságból is tisztán látható volt,
és a fejét csóválta. Ilyen az én szerencsém, gondolta.
Megtalálom a kapitányság legundorítóbb patkányát ezzel a
Paradeevel együtt, akik, úgy látszik, jól helybenhagyták
egymást, aztán meg olyan őrmestert kapok, aki nem ismeri ki
magát a városban. Barlowe engedelmesen megadta újra a
helyzetét, és hallotta a közeledő egészségügyiek szirénáját.
Micsoda átkozott egy este. Eszébe jutott Guyerly esete, és a
felesleges figyelmeztetés, hogy legyenek éberek.
– Segíthetek valamiben?
– Mi? Nem, nem hiszem, Mr. Saladin. Várjon egy
pillanatig. – Ismét bekapcsolta a rádióját, és felszólt a park
fölött köröző helikopterhez.
 – Henry Tíz, itt Adam Nyolc. Van itt egy felnőtt férfi.
Sötét kabát, sötét haj. Láttátok, honnan jött?
– Nem. Akkor pillantottuk meg, amikor feléd ment.
– Oké. – Barlowe a férfihoz fordult. – Rendben van, Mr.
Saladin, most elmehet. Hálásak lennénk, ha addig, amíg
elintézzük a dolgokat, távol maradna a környékről.
– Természetesen – Thanatos kissé elmosolyodott. – Ma
éjjel szabadon hagyom azokat a dögöket. Megérdemlik, hogy
elkapja őket a sintér. Ó, és mellékesen, nem kell valamilyen
tanúvallomást aláírnom?
– Nem, most nem. Beírom a nevét és a címét a
jelentésembe. Lehet, hogy az egyik nyomozónk majd később
felkeresi.
– Nagyon jó. Bármikor jöhet. És szívesen látom
mindkettőjüket egy kávéra később, ha lesz idejük.
– Köszönjük, talán bemenekülünk, ha esik az eső. –
Barlowe most először mosolyodott el, mert örömmel
állapította meg, hogy egy állampolgárral való konfrontáció
eredményezhet barátságos kapcsolatot is. Ritkán fordult elő
ilyesmi az, utóbbi időben, mióta Farber és Branchowski
negyvennyolc órával ezelőtt lelőtte azokat a kölyköket,
állapította meg, a halott rendőrre és az újságtörténetekre
gondolva. Felsóhajtott, s az eltévedt őrmester érkezésére
várva nem vette észre, hogy a távozó Mr. Saladin lopva
jelvényeikre meg a járőrkocsi rendszámtáblájára pillant.

Thanatos majdnem tízpercnyi gyaloglás után jutott ki a

parkból a közeli házcsoporthoz, ahol állítása szerint laknia
kellett. Lassú léptekre kényszerítette magát, és egyszer-
kétszer még meg is állt, hogy visszanézzen a két rendőrre.
 Miközben ahhoz az új, neo-spanyol stílusú házhoz
közeledett, ahol az igazi Robert Saladin feltehetően a
televíziót nézte, aludt, vagy egyéb, szombat esti
tevékenységbe merült, a terrorista egy kívülálló számára
teljesen nyugodtnak látszott.
Valójában pedig Thanatos nagyon is sietett. De tudta,
hogy távozását legalább egy rendőr, valamint majdnem
biztosan a helikopter személyzete figyeli, és ez elejét vette,
hogy nevetve szaladjon várakozó járművéhez.
Meleg helyzet volt, túlságosan is meleg. Alig kelt át az
úttesten, amikor a második járőrkocsi robbant ki a
sötétségből, gyorsított, élesen befordult, a sarat meg a
kavicsokat felcsapva száguldott tovább a parki úton, ahol a
két rendőr várta.
Thanatos tudta, ha ott van a két rendőrrel, amikor az
őrmester megérkezik – majdnem biztosan megkérik, hogy
maradjon, és ismételje el a történetét. Az őrmester bizonyára
szigorúbban követeli személyazonossági papírjainak
felmutatását, talán még ahhoz is ragaszkodik, hogy
megmotozzák. És a további késedelem szaporította volna a
már amúgy is túl sok rendőr számát, akik mind meglátják az
arcát, és növelte volna azt a lehetőséget, hogy Lagucii vagy
Paradee visszanyeri az eszméletét, amikor ő a közvetlen
közelükben ácsorog.
Most már majdnem szabad volt, de a helikopter még
mindig fenyegette. Tovább haladt a Nightingale 2533-as ház
bejárata felé, ameddig úgy ítélte, hogy teljesen eltakarja a
bozótos vidék. Aztán óvatosan megkerülte a házat, és a ház
hátsó udvarának vaskerítése mellett lekuporodott.
Egy ideig így maradt, hallgatta a halk, morgó hangokat,
amelyeket a kicsiny és remélhetőleg nem túl ingerlékeny
kutya hallatott a kerítés túloldalán, és addig várt, amíg a
helikopter körözésében a legtávolabbi pontra ért.
Aztán gyorsan, sima mozdulattal átvetette magát a
kerítésen.
Öt perccel később és egy fejbe rúgott kutya után már
három kerítésen túl volt, és biztonságosan ült sötétkék
Pontiac Firebird kocsijának volánjánál. Türelmesen várt,
hogy elhaladjon mellette egy jármű, amely a helikopter
személyzetének figyelmét elterelheti, és amikor egy ilyen késő
éjszakai autós végül megjelent, Thanatos az indítókulcs után
nyúlt, a keze nem remegett, de a homloka gyöngyözött az
izzadtságtól, és ajka győzedelmes vigyorra nyílt.
 MÉG 7 NAP

Szombat
23.45

Attól a parktól nem egészen nyolc kilométerre, ahol Parham

és Barlowe türelmetlenül várták az egészségügyieket, Brian
Sheffield, Ed Malinger és Bob Dorsey nagy hatósugarú
lámpákkal kutatták át az Arendale bevásárlóközpont
parkolóhelyét, ahonnan Larry Guyerly rendőr holttestét
nemrég vitték el. Guyerly egykori jelenlétének egyetlen
nyoma azok a durva, sárga krétával meghúzott körvonalak
voltak, amelyeket Sheffield rajzolt az aszfaltra a rendőr
legutolsó pihenőhelye köré.
Rendes körülmények között Sheffield járőrök segítségét
kérte volna a helyszín átkutatásához, hogy fokozza a hasznos
bizonyítékok megtalálásának esélyeit. De Hernandezt és
Andersent beleértve, tizenegy rendőr volt a parkolóhelyen
meg a környékén, ahol Guyerlyt a támogató egység
megtalálta – több mint elegendő képzett és gyakorlott
munkaerő a bevásárlóközpont átkutatására és minden
négyzetméter alapos vizsgálatára.
Sajnos az emberek közül kilenc egyenruhás rendőrjárőr
volt, akiknek gondolata egy célra irányult: felkutatni,
széttépni vagy legalábbis letartóztatni azt az embert vagy
embereket, akik rendőrtársuk halálát okozták. A lehetőség
arra, hogy ez a kilenc rendőr a sikeres kutatás érdekében meg
tudja fékezni indulatait, és a bűntény helyszínén
bizonyítékokat találjon – gyakorlatilag nem létezett.
 Az a suttogó feltételezés, hogy Guyerly halála
összefüggésben van Huntington Beach polgárainak
hőbörgésével, csak hozzájárult a rendőrök között
kialakulóban lévő paranoid magatartáshoz. Több rendőrt
lehetett hallani, amint – társukra emlékezve – emlegették,
hogy „ők” „miellenünk vannak”, és világos volt, hogy az „ők”
mindazokat jelenti, akik nem rendőrök.
Ez a magatartás gyakran kifejezésre jutott a munkaidő
utáni közös ivászatokon, ahol az alkohol fogyasztása mellet
verő bajtársiasság kinyilvánításába torkollott, de szerencsére
ez ritkán éreztette hatását olyankor, amikor szolgálatukat
teljesítették.
Ma azonban a rendőrök éjszakai járőrszolgálat alkalmával
elkerülhetetlen kiszolgáltatottság-érzése durván megnőtt
Larry Guyerly erőszakos és megmagyarázhatatlan halálával.
Ami az Arendale bevásárlóközpontot körülvevő rendőröket
illette, elhatározták, hogy a zsarugyilkosságokra rövidesen
pontot tesznek. Valahol valakinek tudnia kell, hogy mi történt
Guyerlyvel. Mielőtt megvirrad, törik-szakad, de találnak
gyanúsítottat vagy tanút.

– Rudy – kérdezte Sheffield, amikor a tagbaszakadt nyomozó

egy pillanatra ellépett Andersentől, hogy a kutatást figyelje. –
Hallottál valamit Laguciiról és Paradeeről? A rádiónkat
odaadtuk a járőrnek.
– Torres pár perce ért oda – vont vállat Hernandez, és
mindig kéznél lévő jegyzetfüzetébe írt egy sort. – Barlowe
szerint lehetséges, hogy összeverekedtek. – Nincs ezzel
összefüggésben?
– Tudomásunk szerint nincs. Miért? Találtatok valamit?
– Hernandez hirtelen figyelmes szemmel pillantott fel.
 – Nem. Csak túl sok a véletlen. Először az a disznóság
Farberrel és Branchowskival. Aztán két nappal később
Guyerlyt verik agyon, és nem találunk egyetlen rohadt
bizonyítékot sem. Majd az éveken át puszipajtás Lagucii és
Paradee hirtelen, késő este egymásnak ugrik. Őrület. Ez…
– …véletlen kell hogy legyen – fejezte be Hernandez.
– Nincs semmi, ami közös tényezőre utalna.
– És mi van a „nagy összeesküvés” elmélettel? – ajánlotta
Sheffield kevés meggyőződéssel, mert maga sem hitt benne.
– Én nem járok az ivászatokra – morogta Hernandez
ingerülten. – A zsaruk mindig kitalálnak valami ilyesmit.
Foglalkozási ártalom.
– De néha nemcsak kitalálják.
– Ó, persze. Időnként egy-egy disznó zabos lesz egy
zsarura. De valami kapcsolat mindig van az áldozat és a
pasas között.
– Dolgozott együtt valaha Farber és Branchowski
Guyerlyvel?
– A mindentudó számítógép szerint nem – Hernandez
ilyenkor mindig felhorkant, mert mély megvetést érzett a
modern rendőrségi felszerelés iránt, jóllehet ő volt az első, aki
teljes ellenőrzést kért a három rendőrrel kapcsolatban. –
Gyanúsítottak, osztagok, váltások, esetek… mindent
betápláltunk, ami csak eszünkbe jutott. Semmi, de semmi
nem stimmel.
– Ilyesmi nem történik Huntington Beachben, Rudy –
rázta a fejét Sheffield. – Itt nem. Los Angelesben talán, de itt
nem.
– Ugyan, doktor úr, te tanítottál engem
valószínúségszámításra, nem emlékszel? Még ezer pénzdarab
is eshet fejre egyszer. Kihúztuk a gyufát, ez minden.
 – Igazán hiszel ebben? – nézett Sheffield kérdően a
mogorva nyomozóra.
– Nem – vont vállat Hernandez. – De a másik lehetőségre
gondolni sem akarok.

Azt a telefonfülkét, amelyet Thanatos választott, egy bezárt

benzinkút mellett, majdnem teljesen eltakarta egy sor két
méter magas ciprusfa, amelyek a nagy üzletközpontot a
parkolóhelytől elválasztották. A mintegy öt kilométerrel
arrébb fekvő, kisebb Arendale üzletközponttól eltérően, ebben
a komplexumban az üzlet napi huszonnégy órán át nyitva
tartott. A bolt előtt két kocsi parkolt.
Thanatos várt, amíg a kocsik tulajdonosai késői
bevásárlásaikkal elhagyják az üzletet, mielőtt kiszállt
magányosan álló kocsijából és a telefonfülkéhez ment.
Tárcsázott, és kivárt három csengetést, mielőtt letette.
Aztán újra hívta ugyanazt a számot, és azonnal felvették a
kagylót.
– Halló?
– Máglya.
– Sajnálom, téveset hívott. Ez a kettő-kettő-hét, három-
há-rom-hét-öt.
– Biztos benne, hogy nem kettő-kilenc?
– Igen. Egy pillanat.
Thanatos, miközben várta, hogy az összekötő
továbbkapcsolja, szétnézett a fülkéből. Nem látta jelét, hogy
figyelnék. De nem is várta, mert a telefonfülkét az utolsó
percben szemelte ki. Senkinek sem volt ideje kamera
felállítására vagy lehallgatókészülék elhelyezésére. Ha
követik, azt csak kocsival tehetik. A helikopter nem jöhet
szóba, mert hallotta a rendőrségi rádió hullámhosszán, hogy a
Henry Tíz tovább folytatja rutin járőrtevékenységét a város
felett.
Könnyű a Bizottságnak dolgozni, gondolta a terrorista,
amikor meghallotta a vonalban a három egymást követő
kattanást. Nagyon óvatos és hozzáértő társaság. A
kommunikációs módszereik és kapcsolási kódjaik egyszerűek
és hatásosak. Legközelebbi telefonhívásánál ki kell vonnia a
megadott számokat, jutott eszébe, amikor erősen hallható
kattanással az utolsó áramkör is zárt. A telefonfülke most
kapcsolatban állt egy zárt keverőrendszerrel, amely a
Bizottságot és a hívót összekötötte.
– Thanatos?
– Igen.
– Jelentést kérek.
– Az Echo-egy-kilenc-hárommal végeztem. Echo-négy-
kettő és Bravo-öt kompromittálva, eszméletlenek.
– Gratulálok – felelte a hang, és a lelkesedése hallható
volt a telefonon át. Némi habozás után folytatta. – A vonal
tiszta, Thanatos. Ha szükséges, kód nélkül is jelenthet.
– Igen, köszönöm. – A terrorista habozott, mert túlságosan
is beleszokott a titkolódzás kényszerébe ahhoz, hogy
megbízzon ezekben a modern keverőrendszerekben. A
Bizottság állítása szerint, ha egyszer igazolják a vonal
tisztaságát, tízmilliárd az egyhez az esélye annak, hogy
lehallgathatják. Nagy szám, ismerte el Thanatos, de lehet,
hogy az amerikaiaknak már olyan számítógépük van, amely
nevet az ilyen könnyű feladatokon.
Megrázta a fejét. Az ő dolga az, hogy paranoiát ébresszen,
nem az, hogy áldozatául essen a félelemnek és a
bizonytalanságnak.
 – Van egy problémám. Teljes anyagot kérek a két Echóról.
A nevük Barlowe és Parham. – Megadta a rendőrök
jelvényének és járőrkocsijuknak a számát. A számokat
megismételték, és visszaigazolták.
– Mi a problémája?
– Meglátták az arcomat. Elkerülhetetlen volt. – Röviden
elmagyarázta a helyzetet.
– És a helikopterben ülők?
– Valószínűtlen. Túl sötét volt, hacsak nincs a
felszerelésük közt nagy teljesítményű éjszakai távcső.
– Értem. Mire kell az anyag?
– Azonnali engedélyt kérek a likvidálásukra.
Hosszú szünet volt a telefonban. Thanatos számított rá. A
Máglya sikere a gondos adagolástól és a fokozatosságtól függ.
Sok gondos analízis és vita előzte meg a célpontok végső
kiválasztását, elosztását és időzítését. Minden fázisban
lehetséges bizonyos számú alternatíva, de nagyobb
változtatás csak a Bizottság értékelése és döntése után
eszközölhető. Thanatos türelmesen várt, és egy hosszú hajú
fiatalembert figyelt, aki zsebre dugott kézzel átsétált a
parkolón az üzletbe.
– Thanatos?
– Igen!
– Meg kell vitatnunk a dolgot – szólt óvatosan a hang. –
Az engedélyre várnia kell. De most úgy tervezünk tovább,
mintha megkapta volna. – Újabb szünet. – Képes elkezdeni a
Kilences Fázist?
– Ma éjjel?
– Igen. Azonnal.
Thanatos felmérte fizikai állapotát. Némi fáradtság.
Élénkítőkkel feldobható, de nem okvetlenül szükséges. Idegek
rendben. A jelenleg használt jármű tiszta, nincs szükség
időrabló cserére.
– Képes vagyok, de nem teljesen felkészült.
– Mire van szüksége?
– Be kell vásárolnom, és a számot kell tudnom.
A terrorista figyelmesen hallgatott, amikor háromszor
megismételték a számot. Már éppen vissza akarta igazolni,
amikor szeme sarkában színes fény jelent meg. Kék. Piros.
Visszafojtott lélegzettel meredt a pislogó fényre. A járőrkocsi
befordult a sarkon, és a sűrű fák egy időre eltakarták, majd
ismét láthatóvá lett. Az utca túlsó oldalán állt meg, szemben
a benzinkúttal, aztán lassan, eloltott első lámpákkal
megindult az üzletközpont felé. Befordult…
– Thanatos?
…és nagyon lassan, óvatosan haladt előre. Mindkét
rendőrt tisztán látta. A puska nem volt a tartóban.
– Thanatos!
– Maradjon a vonalban – suttogta a terrorista a telefonba.
Ne nézz körül, figyelmeztette önmagát. Ha több kocsi is
megjelenik, amúgy sem tehetsz semmit.
A telefonfülke üvegét használta visszapillantó tükörnek.
Ott van. Egy második járőrkocsi gördült be. Agya dühödten
dolgozott visszafelé, és a bénultság ellen küzdött. Hol történt
a hiba? Kétszer fordult körbe a környéken, hogy
meggyőződjék arról: nem követi senki. Csak a helikopter
lehetett, döntötte el. Talán kiszúrták, amikor beszállt a
Pontiacba, bár megesküdött volna…
Az első kocsi a fák túlsó oldalán egy vonalba került a
telefonfülkével. Az ajtók kinyíltak, két rendőr kilépett, és…
hátat fordítva a telefonfülkének, mindketten elindultak az
üzlet felé.
 – Thanatos, mi történt? – A hang most követelő volt. A
terrorista észrevette, hogy a keze reszket és a tarkója
megizzadt. A bezárt fülkében mozdulatlanul, mereven állt, és
nem értette a rendőrök értelmetlen akcióját.
A fülke ajtaján kesztyűs ököl dörömbölt. Thanatos
megfordult a hirtelen zajra. Zavarában megfeledkezett a
második járőrkocsiról. Csak állt, alumíniumba és üvegbe
zárva, és nyitott szájjal meredt a rendőrre, aki az üvegajtó
túlsó oldalán kopogott. A rendőr másik keze a tokjában levő
revolverre fonódott. Thanatosszal először fordult elő, hogy
tanácstalanságában megdermedt. Elfogják, vége a
Máglyának, és ha menekülni próbál, majdnem biztos halál
vár rá. A Browning, valahol a zakója alatt, használhatatlan.
Le kell tennie a kagylót, és amint a rendőr kinyitja az ajtót,
azonnal a gégéjére csapni.
– Uram, lenne szíves kijönni? – A hang nyers volt és
határozott. Nem fért kétség ahhoz, hogy parancsnak szánták.
A társa háttal, kissé oldalt állt, az ő keze is a fegyverén, de
arcukon semmiféle rosszindulat sem tükröződött.
– Egy pillanat. – Thanatos a kagylót ajkához emelte.
– Mennem kell. Valami rendőr akar velem beszélni. Pár
perc múlva visszahívom. – Helyére tette a telefont, és kilépett
a fülkéből. Jobb kezének ujjai a lábához feszültek. Az időzítés
kritikus lehet. A másik rendőr túl messze állt ahhoz, hogy
lövés nélkül lehetne elintézni.
– Valami baj van?
– Meg kell kérnünk, hogy azonnal hagyja el a környéket –
mondta az első rendőr.
– Nem értem. – A terrorista valódi zavarban pislogott.
– Kettő-tizenegyest kaptunk…
 A magyarázatot a fák túlsó oldalán álló rendőr kiáltása
szakította félbe. Egyszerre mind a négy rendőr futásnak
eredt. Egyik pár a járőrkocsi mögé kuporodott, a másik kettő
az üzletközpont hátsó kijáratához nyargalt.
Kettő-tizenegy? Thanatos állva maradt, még mindig
értetlenül. Aztán rájött, hogy mi történt. A zsebre dugott
kezű, hosszú hajú fiú rablást kísérelt meg. Huszonnégy ilyen
üzlet van ebben az átkozott városban, és ez a hülye éppen az ő
telefonfülkéje mellettit szúrta ki! Thanatos átkozta
szerencséjét, beugrott a Firebirdbe, berántotta az ajtót, és
indított. Ellenállt a kísértésnek, hogy tövig benyomja a
gázpedált. Nem kell magára vonni a figyelmet. Nem kell
kérdezni, hogy miért. Csak menni.
Látta, amint egy összegörnyedt, sötét alak kiugrik az
üzlet ajtaján, és épp amint ő befordult a sarkon, rohanni kezd.
Hallotta, hogy az egyik rendőr valamit kiált. Aztán egyetlen
lövést hallott. A menekülő férfi megtorpant, megperdült,
karja az elbarikádozott rendőrök felé mutatott.
Thanatos egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán
megrázta a fejét, felgyorsította a Pontiacot, és tovább hajtott.
Mögötte, a csendes parkolóhelyen ropogni kezdtek a
fegyverek.

Azonnal az üres garázshoz ment, arcát most már egy bizonyos

járművel hozzák kapcsolatba. A parkbéli két rendőrrel
ellentétben, ez a kérdés könnyen megoldható volt úgy, hogy
egyszerűen otthagyja a Pontiacot bérelt garázsában.
Thanatos nem szívesen vált meg a Firebirdtől. A
Browning automatához hasonlóan ez a kecses, erős kocsi is
erőt és biztonságot adott, amire a Máglya előrehaladtával
egyre nagyobb szüksége volt. Tudta, hogy a technikai
eszközökhöz való ragaszkodása gyengeség jele. A Máglyához
vásárolt eszközöket egyszeri használatra szánták, azután meg
kell tőlük szabadulni, hogy soha összefüggésbe ne hozzák őket
a Máglya egymástól független és elhatárolható fázisaival.
Az elhatárolás nagyon fontos volt. Nem baj, ha egy
bizonyos akcióban szereplő ruhákat, fegyvereket vagy
járműveket megtalálja a rendőrség. Arra különös gondot
fordítottak, hogy minden egyes ruhadarab vagy eszköz
eredete megállapíthatatlan legyen. A vásárlásokat és a
szükséges felszerelések összegyűjtését olyan emberek
végezték, akiknek kizárólagos feladata a vásárlás, az
elhelyezés és utána az eltűnés volt.
Sem a felszerelés, sem a jelentős pénzösszegek nem
számítottak. Csak az volt a fontos, hogy semmi olyan adat ne
álljon a nyomozók rendelkezésére, amely azt sugallná, hogy a
legrettenetesebb és legfélelmetesebb dolog történt: egy
terroristát, egy majdnem sebezhetetlen ragadozót
szabadítottak rá Amerikára. Legalábbis nem szabad túl korán
rájönniük, gondolta Thanatos, és magában mosolygott.
Thanatos gyorsan kicserélte a kocsikat, és egy apró,
aranybarna Toyotát választott, amely illett ahhoz a
környékhez, ahová rövidesen indul. A következő az új ruha,
világosabb színű, kevésbé riasztó, ha egy szomszéd esetleg
észrevenné. A válltokot áthelyezte, hogy kényelmesen,
könnyen elérhető légyen. Most már készen állt, hogy újabb
telefonfülkét keressen.
Kevésbé látható telefonfülkét választott, és újra felhívta
az összekötőt. Ez alkalommal késett a kapcsolás, mert az
összekötő több időt töltött az ismételt ellenőrzéssel és igazoló
kódokkal.
 Thanatos uralkodott türelmetlenségén, tudva, hogy az
összekötő óvatossága teljesen jogos.
Az összekötő feladata, hogy felderítse és kiküszöbölje a
rendőri ellenőrzés lehetőségét. Neki kötelessége, hogy ne érje
meg az elfogatást, és az ezt követő elkerülhetetlen vallatást,
kötelessége, hogy halálával megsemmisítse az egyetlen
kapcsolatot a Bizottság és a terrorista között. De megvolt
annak a lehetősége, hogy ha az összekötőt bármilyen okból
felszámolják, Thanatos még mindig felvehesse a kapcsolatot a
Bizottsággal, ha a Máglya folytatására esély van.
Sokkal könnyebb egy akció középpontjában lenni,
gondolta Thanatos. Sokkal jobb cselekedni, felkészülni a
reakcióra, mint egy bezárt lakásban várakozni és azon
töprengeni, hogy egy rohamosztag bármelyik percben
feltépheti az ajtót. Amennyire az összekötő tudta, Thanatost
az utóbbi félórában őrizetbe vehették volna olyan férfiak,
akiknek az átlag rendőröknél kevesebb a lelkiismeret-
furdalása, tehát hatásos eszközöket vehetnek igénybe
valamilyen információ megszerzése céljából. Tekintve, hogy
előbb vagy utóbb mindenkit, még Thanatost is meg lehet
törni, az összekötőt nem lehetett hibáztatni óvatosságáért.
Baakar Sera-te végül megteremtette az összeköttetést, és
letette a telefonját. Feladatát pillanatnyilag teljesítette,
visszatért a televíziójához meg a nagycsomó
szexmagazinjához, hogy várja a következő hívást, a nappal
vagy éjszaka minden percében.
A Bizottságnak azt a tagját, akivel Thanatos korábban
beszélt, megrázta az események alakulása. Megkönnyebbült,
amikor a terrorista újra hívta. Megkönnyebbülése tükrözte a
Bizottság aggodalmát, hogy a Máglya csődöt mond valamilyen
véletlen és előre nem látott esemény következtében. Thanatos
nem akart tovább a telefonnál maradni, mint ahogyan
szükséges volt, ezért gyorsan elmagyarázta a történteket,
aztán felakasztotta a kagylót.

A biztonságos és dupla falú házaikból nem valószínű, hogy

féltucatnál több lakó látta vagy hallotta, amint Thanatos
behajt a látogatók részére fenntartott parkolóba, kilép
kocsijából és elindul azon a keskeny járdán, amely a teljesen
egyforma házak mögött húzódott. A konyhaablakon esetleg
kitekintő lakók ezen a késő esti órán nem csodálkozhattak a
felnőtt férfi láttán, aki papírzacskóval a kezében ballagott
egyik háztól a másikig.
Figyelmet keltő dolgokat csak ott művelt, ahol a járdát
már eltakarták a fák. Thanatos sietve lelépett a járdáról, és
zajtalanul átvetette magát a két méter magas
deszkakerítésen. Hat lépés után összekuporodva elrejtőzött
egy vörösfenyő mögött.
Nem vacakolt az ajtókkal. Az építész szerint különleges,
kéthüvelykes nyelvű acélzárak vannak rajtuk. Az egész ajtót
ki kellene tépnie a sarkaiból. Ehelyett egyenesen a hátsó
fürdőszobaablakhoz igyekezett.
Egy tengerparti településen, ahol friss óceáni levegő
áramlik, nagyon kevés olyan háztulajdonos akad, aki legalább
egyetlen ablakot ne hagyna nyitva. A szokásos műanyag
szúnyoghálót, amely a sokkal apróbb behatolókat volt hivatva
távol tártani, egy kis kés pengéjével gyorsan és nyugodtan
levágta, és egy közeli bokorba hajította. Még egyszer
körülnézett, hogy nem figyelik-e, vigyázva, hogy a
mosdókagylóra lépjen, aztán a köves padlóra. Csendesen
megállt a fürdőszobában. Várt, és fülelt.
 Ez az este már túl sok meglepetést okozott. Negyedórával
ezelőtt ugyan idetelefonált, hogy biztos lehessen benne: a
lakók nincsenek itthon, de még így sem engedhette meg
magának az óvatlanság luxusát.
Belépett a szőnyeggel borított nappaliba, aztán megállt, s
újra fülelt, hogy biztosan egyedül van-e a kétszintes házban.
Semmi oka nem volt, hogy bármelyik lakó otthon tartózkodjék
– ezt Thanatos jól tudta, mert mindkettőjük számára
gondoskodott egész éjszakára való munkáról. Noha a lakás
üresnek hangzott és szaglott, vette az időt és fáradságot, hogy
meggyőződjék róla: egyik sötét szobában sincs senki, mielőtt
nekilátott annak a feladatnak, amelyet a Bizottság döntése
szerint az eredetileg tervezettnél jóval korábban kellett
elvégeznie.
 MÉG 6 NAP

Vasárnap
10.30

Vasárnap kora reggel, a fehér rendőrségi épület alagsorában

a második váltás ügyeletes tisztje türelmetlenül várakozott,
mert a tíz rendőrjárőr és a két őrmester még mindig nem
jelentkezett eligazításra. Mivel csak az imént jött ki a
kondicionálóterem zuhanyozójából, a hadnagynak fogalma
sem volt arról a csendes demonstrációról, amelyet a
rendőrkapitányság épülete előtt a felháborodott
állampolgárok kezdeményeztek.
A váltásra beérkező két osztag rendőrei általában egy-
másfél órával az eligazítás előtt futottak be a kapitányságra.
Egyesek csupán elviselhetetlen otthoni életük elől
menekültek. Másokat hipnotikus erővel vonzott az alagsori
öltözőszobában minden váltás kezdete előtt uralkodó bajtársi
szellem, ahol a rendőrök megkezdték rituális átváltozásukat
civil egyedekből egyenruhás rendőrökké.
Bármi volt is az oka érkezésük időpontjának, a második
váltás korán befutó rendőrei váratlanul ellenséges
környezetbe kerültek.
Amint az emberek, kezükben derékszíjukkal és frissen
vasalt egyenruhájukkal kiszálltak saját gépkocsijaikból,
körülvették őket a középkorú tüntetők. De ifjú és szemtelen
elődeikkel ellentétben, akik előző este „spontánul”
összegyűltek a kapitányság előtt, ez a mintegy ötven
felnőttből – többnyire háziasszonyokból – álló csoport kézzel
írott tábláit gondosan feltartotta, hangosan és dühtől izzó
hangon beszélt, de ugyanakkor fegyelmezetten viselkedett.
A rendőrök közül sokan a tüntetőktől tudták meg, hogy
Larry Guyerly halott. Azt is megtudták, hogy egy névtelen
telefonhívás alapján a rendőrök az egész környéket feldúlták
hiábavaló erőfeszítésükben, hogy előállítsák a gyilkost.
Néhány tüntető közölte, hogy asszonyokat, férfiakat és
gyerekeket szidalmaztak és lökdöstek félre, amint egyik hátsó
udvart a másik után kutatták át.
A parkolóhelyen összegyűltek között a legdöbbenetesebb
látványt egy hétéves kisfiú nyújtotta. Majdnem belebújt az
anyjába, szorosan fogta a kezét, és csak fél szemmel nézett a
rendőrre, azzal, amely nem volt fekete és bedagadt. Arcán
rémület tükröződött, amikor anyja odalépett egy zavart fiatal
rendőr elé, aki lassan és udvariasan próbált átvergődni a
zajongó tömegen.
– Fiatalember – szólalt meg az asszony, és kék szeme
villogott. – Az egyik rendőr tegnap este a fiam arcába vágott.
Majdnem köpte a szavakat: – A férjemet lecsukták, mert
fiunk védelmében belevágta a rendőrt a szemeteskukába. –
Elégedetten elmosolyodott, de a szeme hideg maradt. –
Három rendőrnek kellett a férjemet lefogni – folytatta –, de
sokkal többre lesz szükségük, ha még egyszer be akarják
tenni a lábukat a házunkba.
– …Én sajnálom – dadogta a rendőr döbbenten, és még
mindig nem tudta felfogni Guyerly halálát. A rendőrségi
parkolóhely közepén állva nézte a rémült fiú dagadt arcát, aki
csak pár hónappal lehetett idősebb saját fiánál. – Nem értem,
miért történt mindez, asszonyom… – A fejét rázta. – Az egyik
bajtársunkat tegnap megölték… de… – Habozott, mert nem
tudott mit mondani. A körülötte álló tömeg hallgatott.
 – Nem mi öltük őt meg, fiatalember – szólt az asszony
dühösen. – Azok az egyenruhás állatok tegnap este nem
voltak képesek ezt megérteni. Nem mi öltük meg! – Utolsó
érvként vagy zavart dühében félredobta a tábláját, aztán a
fiát maga után vonszolva, elhaladt a rendőr mellett.
A rendőr a tömeg morgása közben figyelte, hogy az
asszony becsapja kocsija ajtaját és elhajt: Aztán a körülötte
álló emberekre nézett, akik táblákat tartottak és karjukat
összekulcsolták. Érezte dühük erejét, és látta arcaikon a
megvetést. Végül óvatosan megindult a tömegben a
kapitányság hátsó ajtaja felé, és igyekezett a további
incidenseket elkerülni.
Amikor már biztonságban, az öltözőben voltak, a
beszélgetés megindult.
– Úristen, láttad annak a kölyöknek az arcát?
– Tudja valaki, hogy mi történt Guyerlyvel?
– Azt hallottam, hogy agyonverte valami kábítós.
– Igazán meghalt?
– Mit tudom én!
A portaügyeletes azt mondta, hogy azonnal meghalt.
Valaki kiverte belőle a szuszt. Az utcán hagyta.
– Kemény pasas lehetett, aki elbánt Larryvel. –
Bizonytalan büszkeség, ki nem mondott idegesség. Valaki
meg akarta és meg is tudta ölni a kemény rendőrt, és ez a
valaki még mindig szabadlábon van.
– Megtalálták a rohadékot?
– Nem, a francba is. Csak éppen lerohanták a környéket.
Láttátok ott kinn azokat az embereket?
– Láttad azt az asszonyt? Úristen.
 – Igen, és azt hiszed, törődnek ezek Guyerlyvel? Fenét.
Egyikünket kinyírják, ezek meg azt várják tőlünk, hogy úgy
viselkedjünk, mintha leánycserkészek lennénk.
– Mindenesetre – szólt egy idősebb rendőr – azt senki se
várhatja tőlünk, hogy beverjük egy hétéves kisfiú képét.
Ez az utolsó megjegyzés egy pillanatra elhallgattatta az
öltöző zúgását. A rendőrök zavartan egymásra néztek. Az ő
feladatuk Huntington Beach polgárainak megvédése volt,
nem pedig a zaklatásuk.
A beszélgetés újra elindult. Guyerly, Branchowski, Farber.
Az italkereskedés előtti kölykök. Az a srác, aki a szemben álló
szállodában ült kezéhez ragasztott puskával. Paradee.
Lagucii. A tüntetések megszervezettsége. A pofon vágott
gyerek.
Az egyetlen, amiről nem esett szó, az a tudat alatti
bizonytalanság, a félelem volt, meg az, hogy a félelem
következtében rendőri hivatásukhoz nélkülözhetetlen
önbizalmuk, amely lélekjelenlétük alapja, csökkent. Tudták,
hogy e nélkül a pszichológiai fölényük nélkül gyakrabban kell
elővenniük az övükön függő fegyvereket. Ez viszont csak
növeli a helyi polgárok máris heves dühét, és apasztja
együttműködési hajlandóságát.
Keith Baughmann, akit most irodai munkára osztottak
be, míg az osztály és a kerületi ügyészség le nem folytatja a
vizsgálatot a fegyverhasználata ügyében, egyáltalán nem
járult hozzá a hirtelen megugró paranoiaszint
csökkentéséhez. Kis, ötlövetű revolverét övére akasztva
magyarázta egy másik, csak félig odafigyelő rendőrnek, hogy
a kapitányságot nyilvánvalóan egy felforgató csoport akarja
szétbomlasztani. Az ügyeletes tiszt végül elunta a hiábavaló
várakozást, és mindenkit az eligazítószobába parancsolt.
 A legtöbb család Huntington Beach északnyugati részében
mit sem tudott az előző este lezajlott eseményekről. Azon
igyekeztek, hogy csónakjaikat és autóikat kedvenc
pihenőhelyeik és kikötőik felé irányítsák, amikor a Pacifica-
kórház különszobájában több városi alkalmazott kereste fel
Jack Paradeet.
Lars Sager rendőrfőnök és Adrian Hite tanácstag
egymásra meredt. A nőben még mindig forrt a düh.
Mindketten jelen voltak aznap reggel a városi tanács
sebtében összehívott gyűlésén, Jake Farber temetése után.
Mindketten kifejezést adtak nagyon is különböző
véleményüknek az előző esti gyilkosság és az ezt követő mini
zendülés okaival kapcsolatban.
A vita már a kórház lépcsőin újra kezdődött, és csak akkor
szakadt meg, amikor a fogadóhelyiségbe értek. Miközben
magukra erőltetett némaságban haladtak végig a kórház
folyosóján, egyikük sem igen figyelt a közvetlen környezetre.
A kissé elsötétített szobába egyszerre akartak belépni, válluk
összeütődött, aztán a kis helyiség két legtávolibb sarkába
vonultak.
Walter Andersen őrmester újabb éjszakát dolgozott át
csupán pár órás pihenéssel. Ennek következtében mozdulatai
a fáradtságtól és a túl sok kávétól lelassultak. Patrick Lagucii
őrmester csak két kórházi ápoló segítségével tudott járni, akik
kisegítették tolószékéből, és ahhoz az ágyhoz támogatták,
amely Jack Paradee-é mellett állt.
Hamarjában nehéz volt megállapítani, hogy a két ember
közül melyiknek a sérülései voltak súlyosabbak. Lagucii
jobbja fehér gipszben volt, alkarja közepétől ujjai végéig.
Vállát merev plasztiksín rögzítette, és karja fel volt kötve.
Arcának egyik fele csúnyán megdagadt, a szétszakadt
szöveteket összevarrták és letapasztották, de a sötétvörös
zúzódások így is látszottak. Abból, hogy milyen lassan
vánszorgott az ágyhoz, arra lehetett következtetni, hogy
ágyéka még mindig nagyon érzékeny, és a fájdalomcsillapító
injekciók sem voltak hatásosak.
Paradee sebei legalább ilyen traumát okoztak. A szeme, az
orra, a szája mintha valami profi bokszoló számára szolgált
volna gyakorlózsákul. Az arcát majdnem teljesen elborították
a zúzódások, fehér tapaszok meg alvadt vérfoltok. Mindkét
ajka megdagadt és felrepedt. Három foga kitört, az egyik
szeme fehérje bevérzett.
Paradee meg sem kísérelte fejét megmozdítani, de szeme
sorra vándorolt négy látogatóján. Jó ideig szemlélte a
támolygó Laguciit, mielőtt pillantása Sagerre esett.
– Ezért fizetni fog, Sager. – Paradee hangja rekedt volt,
beszéde egybefolyó. – Nagyon meg fog fizetni ezért.
Mielőtt Sager felelni tudott volna, Hite szólalt meg.
– Jack. Adrian vagyok. Jól hall engem? – Az asszony az
ágyhoz lépett, és megveregette Paradee kézfejét. Sem a kéz,
sem a szem nem mozdult.
– Persze.
– Azt akarom, hogy mondja el pontosan, mi történt.
– Őket kérdezze.
– Nem értem. – Az asszony megint megveregette az
újságíró kezét, aztán Sagerre és Andersenre nézett. – Miért
őket kérdezzem?
– Mr. Paradee nyilván azt hiszi, hogy sérüléseit
valamelyik rendőrünk okozta – felelt Sager, és leült az egyik
kényelmetlen fémszékre. Vastag, erős karjait összekulcsolta a
mellén.
 – Úgy van – lehelte Paradee. – Ez a pontos igazság. Itt
van, olvassák. – Felnyögött, amikor az ágy melletti
jegyzetcsomóra mutatott.
Hite ovasta el először a lefirkált történetet. Aztán minden
megjegyzés nélkül átnyújtotta Sagernek. Sager kétszer is
átolvasta, mielőtt továbbadta Andersennek, aki alig a felét
olvasta el, máris dühösen felcsattant.
– Aljas hazugság az egész, Paradee! – dobta undorral az
ágyra a papírokat. Tudta, túl fáradt ahhoz, hogy
megengedhesse magának a felháborodást. Azt is tudta; hogy
valószínűleg olyat mond, amit később megbán, de nem
törődött vele.
– Nincs a világon olyan zsaru, aki egyenruhában verne
meg egy újságírót. Senki sem ér meg ennyit. Még maga sem,
öregem.
– Ő mondta, hogy zsaru, és láttam az egyenruháját.
Maguk rohadékok pedig nem fogták el, vagy igen? És akarják
tudni, hogy miért nem? Paradee kiabálni próbált, arca
eltorzult a dühtől és a fájdalomtól. – Azért, mert meg volt
szervezve az egész!
– Hát ehhez mit szól, őrmester? – kérdezte Hite. –
Személyesen hallgatta ki a jelentést tevő rendőröket?
– Mrs. Hite – felelt Andersen, és alig uralkodott a
hangján. – Az utóbbi tíz órában egy rendőrünk meggyilkolása
ügyében nyomoztam, és legalább ötven másik ügy aktái
hevernek az íróasztalomon, amelyekbe egy hete belenézni
sem tudtam. Van köztük gyilkosság, gyermekrablás, nemi
erőszak. Mindegyik fontosabb, mint az, hogy ennek a
hülyének éjszakai sétálgatás közben egy parkban kiverték a
fogait.
 – Rendőrfőnök, hivatalosan kérem, hogy jelöljön ki az
ügyben hozzáértő nyomozót – mondta Hite oda se figyelve
Andersen dühkitörésére. – Azonkívül személyesen fogom
felkérni a kerületi ügyészt, hogy vizsgáltassa ki a rendőri
brutalitásnak ezt a felháborító példáját.
Sager hideg szemmel meredt Hite-ra.
– Azt hiszem, a kerületi ügyésznek túl sok dolga van, hogy
ilyesmivel törődjön – folytatta Andersen keserűen. – Talán
emlékszik, hogy van egy pár ügyünk folyamatban. Például
Jake Farberé és Dan Branchowskié. Talán még emlékszik,
hogy kikről van szó. Magának dolgoztak. Legalábbis addig,
míg egyik éjjel a Fő utcában ki nem nyírták őket. És ott van
Guyerly rendőr. Ő is magának dolgozott. Múlt éjszaka
gyilkolták meg. Sok minden történik éjszaka mostanában. –
Andersen elhallgatott, próbált uralkodni dühén. Aztán
Paradee-re pillantott. – Hallja, Mr. Paradee? Még nem
mondta el, hogy mit keresett éjszaka egy rendőrrel a
parkban? – Andersen Lagucii őrmesterre nézett, aki szótlanul
feküdt az ágyban.
– Ahhoz, hogy mit csináltam, maguknak semmi közük,
Andersen – felelt Paradee felháborodottan, és ajka az
erőlködéstől újra vérezni kezdett. – Még nem élünk
rendőrállamban.
– Nem – bólintott Andersen egyetértően, és miközben
azért küzdött, hogy úrrá legyen dühén, gondolkodott. – Nézze,
én se tudom jobban, hogy mi történik kinn az utcán, mint
maga. Csak azt tudom, hogy egy csomó támadás ért
bennünket. Lehet, hogy valami zsarut annyira feldühített,
hogy üldözőbe vette magát. Maga elég gyakran pimaszkodik
az emberekkel. Lehetséges, hogy az történt. De a maga
kedvéért sem intézi el az egyik zsaru a másikat. Azt hiszi,
hogy bárki közülünk ilyet tenne? – mutatott Laguciira,
közben kissé kételkedve saját szavaiban, amint az őrmester
rossz hírére gondolt: ő az, aki hátulról vágja a kést az
emberbe. – A saját emberünkkel? – Andersen a fejét rázta. –
Nem, Paradee, ilyesmi nem létezik.
– Walt – suttogta Lagucii.
– Mi van, Pat? – Andersen gúnyosan mosolygott magában,
amikor Laguciira nézett, mert rájött, hogy éppen most védte
meg az őrmestert mint bajtársát egy kívülállóval szemben. A
fenébe, furcsa, de ha szorul a hurok, még Lagucii is közénk
tartozik, gondolta.
– Az egyenruha – suttogta Lagucii, és beszéde a
gyógyszerektől még mindig zavaros volt. – Én is láttam. Az a
pasas zsaru volt. Az kellett hogy legyen. Az arcát nem láttam,
de az egyenruháját igen. Huntington Beach-i zsaru volt.
A szobában mindenki Laguciira nézett. Megdöbbentek a
váratlan beismeréstől. Eddig semmit sem mondott az
egyenruháról, amikor magához tért és a nyomozók
kihallgatták.
Aztán még utoljára Paradee rúgott egyet rajtuk. – Látja,
Andersen, hogy zsaru volt. Mi több, fel is tudnám ismerni a
disznót.

Nem egészen nyolc kilométerrel délre attól a kórháztól, ahol

Paradee kérte a Huntington Beach-i rendőrök fényképeit,
Sam Kretcher és Michael O’Rorke nyomozók a lényegesen
nagyobb, Newport Beach-i kórház folyosóján haladtak végig.
Dan Branchowski aznap reggel fél öt tájban, nem egészen
negyvennyolc órával operációja után nyerte vissza eszméletét.
Az időpontot csak hozzávetőlegesen lehetett megállapítani,
mert nem tudni, hogy a megtermett rendőr mennyi ideig
feküdt csendesen az ágyán, mielőtt Jake Farber nevét kezdte
kiáltozni, és vakon tépdeste le a karjára, a mellére és a
homlokára csatolt vezetékeket és érzékelőket.
A finom műszerek drámai módon reagáltak a váratlan
támadásra. A közeli ápolószobában egész sor piros lámpa
gyulladt ki egymás után, és minden felvillanó fényt saját
riasztóberendezése követett.
Az egyik ügyeletes ápolónő huszonkét éves volt, csak
három hete helyezték az intenzív osztályra, majdnem
szívgörcsöt kapott, amikor a lárma megindult. Branchowski
szobájába rohant, és eltökélt szándékának kivitelezésében,
hogy dühöngő betegét megóvja a sérülésektől, amíg segítség
érkezik, több komoly karcolást szenvedett.
Amikor Kretcher és O’Rorke Branchowski kicsiny
szobájába lépett, miután engedélyt kaptak a vonakodó
ügyeletes orvostól, a lány még mindig szolgálatban volt,
Branchowski ágya mellett állt, és éppen a nyomókötést szedte
le a rendőr vastag csuklójáról.
– Bocsásson meg, drága – mondta Kretcher. – Lenne
szíves magunkra hagyni pár percig, amíg ezzel az
orangutánnal beszélünk?
A lány felnézett csipesztáljáról, hogy felmérje a két
gyűrött, borotválatlan rendőrt. Az eltelt hat órában a
próbaidős ápolónőjelöltből sokat látott és tapasztalt profi lett.
– Nem lennék szíves – közölte emelt hangon. – Ezt a
beteget nem szabad egyedül hagyni.
– Hö… – pislogott Kretcher a nem várt elutasításra, aztán
Branchowski felnyitotta egyik dagadt szemhéját.
– Te vagy az, Kretch? – kérdezte, és vigyorogva nyitotta ki
másik szemét is, amikor felismerte két horgászó- és
ivócimboráját azon a makacs homályrétegen keresztül, amely
a szeme fölött lebegett. – Mike?
– Igen, mi vagyunk – morogta O’Rorke, és megpróbálta
leplezni meghatottságát, amely mély hangját elcsuklással
fenyegette. – Hogy vagy?
– Rohadtul – suttogta Branch rekedten. – Nem kellemes
pillanat a panaszkodásra, mi? – Próbálta szemét az ismerős
arcokra összpontosítani, de nem sikerült. – Ne is próbáljátok
kirúgni Gerrit. Rendes lány. Én már reggel megpróbáltam.
Nem sikerült.
Szabad kezével átnyúlt, reszketegen megfogta és
megszorította azt a puha kezet, amely éppen a pulzusát
mérte. – Amint elmentek, berántom az ágyba. Megpróbált
rákacsintani a lányra – kevés sikerrel. Az ápolónő kissé
elpirult, de nem vette el a kezét.
– Csak azt próbálja meg – felelt mosolyogva.
Kretcher O’Rorke-ra nézett. Az idősebb nyomozó vállat
vont. Kretcher odament az ajtóhoz, és becsukta.
– Ide figyeljen, Gerri – kezdte O’Rorke. – Olyan dolgokról
akarunk beszélni, amelyek nem nagyon kellemesek, és
amelyekről magának nem szabad tudni. Olyasmiről, amikről
tanúskodnia kellene, ha valamelyik ügyész rájön, hogy itt
volt.
O’Rorke töprengve nézte a lányt. Az orvos elmondta a
detektíveknek a reggeli botrányt, és világosan utalt rá, hogy
elvárja tőlük: fegyelmezzék meg Branchowskit. Az arcán lévő
vöröseslila foltból meg állának makacs vonalából ítélve
O’Rorke arra a következtetésre jutott, hogy ezt a lányt elég
nehéz lenne megfélemlíteni még a tanúk emelvényén is. –
Tudja, mit? – javasolta. – Azt hiszem, ha odaáll az ajtóhoz,
figyelheti a barátunkat, és mégsem hall meg egyetlen szót
sem abból, amit beszélünk. Ha nem hall semmit, nem is
tanúskodhat. Igaz?
Harminc másodperccel később a készséges ifjú ápolónő
megkezdte őrszolgálatát a becsukott ajtónál. Kretcher és
O’Rorke előrehajolt Branchowski kissé megemelt ágyának két
oldalán. Kretcher jegyzetfüzetet és tollat vett elő.
– Van kedved beszélgetni? – O’Rorke igyekezett közönyös
hangot használni, mert nem tudta, hogy a beteg mennyit tud
a péntek reggeli eseményekről. Három napja, gondolta
fejcsóválva. Csak három napja, és az egész világ a feje tetejére
állt.
– Persze – mondta rekedten Branchowski. – Hogy van
Jake?
– Láttad, hogy pontosan mi történt?
A rendőr egy pillanatig hallgatott. Aztán, ahogy a
könnyek ellepték a szemét, pislogni kezdett. – Megölték,
ugye?
– Ma reggel volt a temetése, Branch – felelte Kretcher
halkan. – Nagy temetés volt. A megye minden
kapitányságáról küldtek embereket.
– És Kathy?
– Jól van – hazudta Kretcher. Nem akarta megmondani,
hogy Farber felesége sokkos állapotban orvosi megfigyelés
alatt áll.
Kathy Farber nagyon kedvelte Dan Branchowskit.
Legalább egyszer hetente meghívta családi vacsorára.
Branchowski mindig magával cipelte viharvert gitárját, hogy
a gyerekeket mulattassa, és vacsora után ragaszkodott hozzá,
hogy segíthessen a mosogatásnál. A kapitányságon – O’Rorke-
ot és Kretchert beleértve – többen hallották, hogy Kathy arra
hivatkozik: egyáltalában nem aggódik, ha Jake
járőrszolgálatba megy, mert ott van vele mindig a kemény
öreg Branch, hogy megvédje a bajtól. Kretcher tudta, hogy
Branchowski mindenképpen magát fogja vádolni. Most nincs
értelme még többet rontani a dolgokon.
– Fejlövést kapott – morogta Branchowski könnyeit töröl-
getve. – Az egyik rohadéknál puska volt. Nem tudom, miért…
– Láttad a puskát? – kérdezte gyorsan O’Rorke.
– Jake nem vette észre… Jake mindig… Branchowski
hangja motyogásba fúlt.
– Az istenit, Branch! Láttad azt a rohadt puskát?
– Mi? – Branchowski megrándult régi barátjának
felcsattanó hangjára. Pislogott és lassan rázta a fejét. – Nem.
Nem láttam a puskát. De ez nem számít. Elkaptam mind a
hármat. Valószínűleg a harmadik volt… elfele futott az utcán.
A tizenkettessel szétlőttem a seggét.
Branchowski arcára hirtelen tanácstalan kifejezés ült.
– Hé! Hogy lőhetett meg az a rohadék, amikor már halott
volt? Halott kellett hogy legyen, hiszen kétszer lőttem bele!
Láttam, hogy elvágódik.
– Branch – kezdte halkan O’Rorke, akit most nagyon
idegesített a fiatal ápolónő jelenléte az a puska nagyon fontos,
mert mi a helyszínen egyetlen fegyvert sem találtunk. Érted,
amit mondok? A laborosok ellenőrizték a három kölyköt,
akiket aznap este lelőttél, és egyikük se sütött el fegyvert.
Ezért fontos a dolog. Láttál a három kölykön kívül még
valakit az utcán?
– Nem… Senki mást. – Branchowski a fejét rázta,
képtelen volt, és nem is akarta megérteni, amire a barátai
céloztak.
– Akkor ki…
 – Ide hallgass, öregem. A dolgok jelenlegi állása szerint
háromszoros gyilkossággal fognak vádolni. Addig elhalasztják
a halottkémi vizsgálatot, míg fel nem kelhetsz. Az újságok
szerint te meg Jake tüzet nyitottatok három fegyvertelen
srácra a Fő utca közepén, mert beijedtetek, amikor egy Toby
Williker nevű kölyök egy emeleti ablakból puskával rátok lőtt,
de mi azt sem tudjuk bizonyítani, mert Baughmann és
Dukata szitává lőtték, amikor átkutatták a szállodát. Ezek
után képzelheted, hogyan áll a szénád.
Branchowski elképedten O’Rorke-ra meredt. Megpróbálta
felfogni a hallottakat, és összeegyeztetni azokkal a zavaros
képekkel, amelyek emlékezetében az utolsó, lidércnyomásos
órákkal kapcsolatban éltek. Csupa értelmetlenség.
Puskalövés a szemközti szállodából? Williker, az a nyeszlett
narkós? Fegyver sehol? Három halott, és egyetlen fegyver
sem?
– Igen, benne vagy a szarban. Az egész város felzúdult. És
két óránk van, míg valamelyik ügyészségi nyomozó
megjelenik, és olyan kérdéseket tesz fel neked, amelyekre
nem tudsz válaszolni. Ezért Sam meg én addig mindent
megpróbálunk kihúzni belőled, hogy megtudjuk, mi a fene is
történt.

A Huntington Beach-i rendőrkapitányság egyik apró, első

emeleti kihallgatószobájában Rudy Hernandez nyomozó
kortyolt keserű automatakávéjából, és emlékeztette magát,
hogy minden mocskos szájú tizenhét éves prostituált volt
valaha csodálkozó szemű kislány.
Hernandez – három szép és szerető lány apja, akinek
egyike majdnem pontosan annyi idős volt, mint a tőle alig egy
méterre ülő, egyáltalában nem készséges tanú – nagyon
nehezen tudta elképzelni, hogy ez a lány valaha is bárki
szeme fénye lehetett. A negatívumok voltak többségben: egy
kocsist is megszégyenítő szókincs, olyan ruhák, amelyek soha
nem látták belülről a mosógépet, tetoválások, amelyek
testének látható részét – és valószínűleg a szerencsére nem
látható részeket is – elborították, és olyan arcbőr, amely
gyakori éhezésről, és olcsó ételek fogyasztásáról árulkodott.
Nem Hernandez volt az egyetlen, akinek nem tetszett
Toby Williker barátnője. Így érzett az irodista is, akit azért
jelöltek ki Hernandez mellé a félreeső szobába, hogy megvédje
az esetleges rágalmaktól – legszívesebben megragadta volna a
lányt piszkos hajánál fogva, és a fejét az asztal lapjához veri.
Lori Silethnek született tehetsége volt a vele kapcsolatba
kerülőkben erőteljes indulatokat ébreszteni. Hernandez azt is
el tudta képzelni, hogy ő ragasztotta Williker kezéhez a
puskát.
– Még egyszer, Loi – folytatta Hernandez uralkodva
magán, mert eszébe jutott, hogy a magnószalag forog. –
Teljesen biztos, hogy nem látott semmiféle fegyvert Toby
szobájában?
– Már megmondtam. Toby túl kedves és szelíd volt ahhoz,
hogy fegyvert tartson. Maguk rohadt disznók ölték meg őt.
Maguk tették a kezébe azt a puskát. Azért halt meg, mert
bűnbakot csináltak belőle, és ezért égni fognak a pokolban –
jelentette ki tárgyilagosan.
– Lori, miért nem töltötte azt az estét Tobyval, amikor
meghalt?
– Mert ha vele vagyok, maguk engem is megöltek volna.
Mit gondol, ilyen ostoba vagyok?
– Nem, azt hiszem, Toby volt ostoba.
 Hernandez tapasztalatból tudta, hogy néha egy oldalvágás
beválik akkor is, amikor az egyenes támadás reménytelen. A
lány minden sértéssel szemben érzéketlen volt, amely
foglalkozásával vagy szokásaival volt kapcsolatban. Priusza
bizonyította, hogy elég gyakran kihallgatták, és ismeri az
eljárásokat. Elég jól fegyelmezte magát, de a barátja szellemi
képességeire tett váratlan megjegyzés reagálásra késztette.
– Nem igaz, fakabát. Toby túl rendes volt. Tudta, hogy
maguk jönnek, és elküldött engem, hogy ne legyek vele,
amikor, a karmájával találkozik.
Hernandez szeme felcsillant az új információmorzsa
hallatán.
– Lori, figyeljen rám. Toby nem tudhatta, hogy jövünk,
mert a lövöldözés kezdetéig mi sem tudtunk semmit. Maga
meg Toby az utóbbi három hónapban ugyanabban a szobában
laktak. Régóta tudjuk, hogy maga strichel, ő meg
kábítószerrel üzérkedett. Bármikor bármelyikükért
eljöhettünk volna, ha akarunk. Tudja, mi zsaruk pokolian
lusták vagyunk. Miért másztunk volna ki az ágyból az éjszaka
közepén, hogy egy piti szajhát meg egy piti üzért
letartóztassunk, amikor ezt nyugodtan megtehettük volna
kávézás után is?
Először látott meg a lány tompa fényű szemében valami
bizonytalanságot.
– Olcsó lány maga, szivi – folytatta. – Legjobb esetben egy
tízest vagy egy húszast kap, és fogadok, hogy nem sokan
repetálnak, mi? Ezért biztos, hogy Toby volt a célpont. A
szobában semmit nem találtunk. Legalábbis olyasmit, aminek
jelentősége van. Szóval ez annyit jelent, hogy Tobynak valami
nagy üzlete volt kilátásban. Valami nehéz fiúval jött össze, és
nem akarta, hogy magának baja essék. Igaz?
 A lány – mielőtt észrevette volna, hogy mit tesz –
helyeslően bólintott. Utána zavartan rázta a fejét, és
keserűen szidta a mosolygó nyomozót. Hernandez figyelmen
kívül hagyta sértegetéseit. Érezte, hogy talált egy szálat, és
nem akarta elveszíteni.
– Úgy van, szivi – helyeselt, amikor a feldühödött lány
végre elhallgatott, hogy levegőhöz jusson. – Mi mind
szarháziak vagyunk. Lelőttük a barátját, mert azt hittük,
hogy lelőtt egy zsarut, és a kezében puska volt. De tudja, mit?
Én nem hiszem, hogy Toby Williker bántotta azt a zsarut.
Mert igaza van – nem volt az a fajta. Tudja, hogy mit
gondolok? Azt gondolom, hogy Toby ismerőse nyitott tüzet a
járőrökre, aztán Tobyt eszméletlenül a székhez láncolva
otthagyta, hogy ő vigye el a balhét. Mi erről a véleménye?
Hernandez pár pillanatra elhallgatott, hogy figyelje a lány
arckifejezését. A lány szeme tágra nyílt, elsápadt, és ajkai
vicsorítva felhúzódtak. De már nem gyalázkodott.
– És tudja, hogy még mit gondolok? – folytatta Hernandez
gyorsan, hogy kihasználja az időt, mielőtt a lány magához tér
bénultságából. – Azt gondolom, hogy maga elég kíváncsi volt
ahhoz, hogy utánanézzen: kivel dolgozik a barátja. Szerintem
fel is tudná adni, de maga semmiképpen sem adja fel a
zsaruknak, ugye? Tehát csak abban reménykedhet, szivi,
hogy az illető nem gondolja, hogy maga köpött, és nem
kíváncsi, hogy hányat pördül, amikor kilöki az ablakon.
A lány szemének kifejezése a vártnál sokkal több mindent
elárult. Hernandez már azon volt, hogy új kérdéssel használja
ki előnyét, de aztán másképpen döntött. Adjunk neki egy kis
időt, határozta el. Intett az irodistának, hogy kísérje ki Lorit.
Sheffield a bűnügyi laboratóriumban Toby Williker
automata vadászpuskájának beporozott csövét nézte a
mikroszkópján. Kopogást hallott, felnyögött a zsibbadtságtól
és kimerültségtől, aztán lassan felállt a munkaasztal mellől,
ahol az utóbbi három és félórát meggörnyedve töltötte.
– Jó reggelt, doktor úr – szólt Hernandez, amikor a véres
szemű Sheffield mellett a szobába lépett. – Gondoltam, hogy
megnézem, van-e elegendő munkátok. Nem akarom, hogy
eszetekbe jusson a jövő héten kezdődő olimpiára váltott
jegyek felhasználása.
– Ha valami szép, kellemes megfigyelési munkát hoztál,
csak szólj – felelt Sheffield fáradtan.
– Vége a könnyű életnek, doktor úr – rázta a fejét
Hernandez, miközben a laboratórium végén nyíló nagy
vizsgálóterembe léptek. – Pár gazembert ki kell vonnunk a
forgalomból, muy pronto.
– Guyerly?
– Semmi az égvilágon.
Hernandez nagy, kényelmes széket választott ki Sheffield
munkaasztalával szemben, aztán feltette lábát a íróasztal
lapjára, oda, ahol még nem volt tele barna csomagolópapírba
burkolt és felcímkézett bizonyítékokkal. – Kiszűrtél valamit a
dolgokból?
– Talán egy fegyvert.
Hernandez szemöldöke felszaladt. Sietve el kellett
hagynia Guyerly meggyilkolásának színhelyét, hogy próbálja
megfékezni azt a zendülést, amelyet néhány rendőrjárőr
ténykedése váltott ki a környéken lakó, nem készségesen
együttműködő háztulajdonosokból. Nem hallott semmiféle
fegyverről.
– Egy félgömb fejű kalapácsot találtak a cipőüzlet tetején
– folytatta Sheffield, és álmosan dörzsölte a szemét. – A
szellőző közelében volt. Majdnem vadonatúj. Semmi rozsda, a
fején vékony olajréteg. Az olajba néhány üvegszilánk tapadt.
Nem lehetett hosszú ideje a tetőn.
– És semmiféle ujjlenyomat, igaz?
– Eltaláltad. És sem vér, sem haj.
– Ez az? – nézett Hernandez az íróasztal tetején egy
felcímkézett tárgyra.
 Sheffield bólintott.
– Kézbe vehetem?
– Igen, ha nem bánod, hogy piszkos leszel.
Hernandez óvatosan vette kezébe a kis kalapácsot, és
próbálta a szemcsés ujjlenyomatportól a ruháját megkímélni.
Lassan, behajlított csuklóval igyekezett felbecsülni azt az
erőt, amivel a fegyver segítségével gyilkosságot lehet
elkövetni. Több mint elegendő, döntötte el. – Szerinted miért
függ össze? – kérdezte.
– Reggel felhívott Pratola doki. Pár órája fejezte be
Guyerly boncolását. Azt mondja, hogy az alsó bordáknál talált
néhány sérülést, amelyet egy kalapács feje okozhatott. A
méret eléggé stimmel.
– Ugyanúgy, mint tizenötezer más kalapácsé.
– Igen, és csak ebben a városban – helyeselt Sheffield.
– Nincs semmi lehetőség, hogy megtudjuk a származási
helyét. Szabványos árucikk, majdnem mindenütt kapható –
Vállat vont. – Soha nem tudnánk visszanyomozni.
– Gondolod, hogy ezzel ölték meg? – vizsgálgatta
Hernandez még egyszer a kalapácsot, mielőtt visszatette
volna a barna papírcsomagba.
– Pratola nem hiszi. A halálos seb a halántékán volt.
Kemény ütés. Tompa fegyver, de a kalapács fejénél nagyobb.
Inkább mint egy súlyos rúd vége.
– Vagy gumiboté? – kérdezte Hernandez.
Sheffield káromkodva ugrott fel a székről. Gyorsan
körülnézett a szobában, beletúrt a több száz, felcímkézett
csomagba, dobozba, meg a szanaszét heverő holmik közé,
amelyek minden elképzelhető felületet elborítottak, aztán
kirohant a szobából. Hernandez követte.
 – Meiko – kiáltotta Sheffield a vegyi laboratórium ajtaját
feltépve. – Hol van Guyerly öve? Hová tettük?
Meiko – megdöbbenten a váratlan indulatkitöréstől –
felnézett a vércsoport-meghatározásból. – A hátsó szobában.
Lee és Bob a fegyverét meg a jelvényét tisztítják.
Visszajönnek… – folytatta, de látta, hogy Sheffield már
eltűnik az ujjlenyomat-vizsgáló szoba felé. A lány fáradtan
sóhajtott, aztán ismét laboratóriumi asztalához fordult.
– A saját botjával ölték meg – nézett fel Sheffield, amikor
Hernandez a szobába lépett. Rámutatott a vastag műanyag
botra. Hernandez közelről megnézte, és alig észrevehető
vérnyomokat látott a fényes, fekete műanyagon.
– Tudsz vele még valamit csinálni?
– Nem tudom – vallotta be Sheffield. – Már a tetthelyen
eszembe juthatott volna ez az istenverte bot. Isten tudja,
hányan fogdosták össze.
Sheffieldnek forgott a gyomra. Az első valódi bizonyíték,
és ő hagyta, hogy tönkretegyék, mert nem gondolkodott.
Ötpercnyi óvatos porozás és simítás után Sheffield kezét
és ingét szürkésfehér por borította. A fekete plasztik felületen
öt részleges és három teljes ujjlenyomat vált láthatóvá,
amelyet egy szalag segítségével fényes, fekete lapokra tett át.
Sheffield további perceket töltött a lapok hátára a
megfelelő jegyzetek felírásával, mielőtt Hernandezzel
visszatért a vizsgálószobába. Látták, hogy Meiko a vegyi
laboratóriumban befejezte munkáját, és most egy tálca
metszettel, jegyzetfüzettel és tollal egy összetett mikroszkóp
mellett ül.
– Szóval mi a helyzet, doktor úr? – kérdezte Hernandez,
amikor már mindketten leültek. Sheffield épp írásban kérte
Dorseyt és Spencert, hogy a botról levett ujjlenyomatokat
hasonlítsák össze minden gyanúsított ujjlenyomatával, és
aztán vegyenek ujjlenyomatot mindenkiről, akinek a
helyszínen alkalma volt a botot megfogni. Ebbe az
egészségügyisek és a halottszállítók is beletartoznak, jegyezte
fel.
– Mondok valamit. Ha nem végzünk nagyon gyorsan
ezekkel a gyilkosságokkal, búcsút mondhatsz annak, hogy
narkósokat és szabálytalanul hajtókat tartóztassunk le. Az
ügyészség már olyan ügyekért nyaggat bennünket, amikhez
még hozzá se tudtunk nyúlni.
– Le van szarva az ügyészség. Egy rendőrgyilkosság
mindennél fontosabb.
– Osztom véleményedet. De nem jutunk sehová –
panaszkodott Sheffield. – Nézz ide – lökött Hernandez elé két
vastag aktát a Farber és a Guyerly gyilkossággal
kapcsolatban. Az első majdnem öt centi vastag volt, tele
nyomozási jelentésekkel, vázlatokkal, tanúlistákkal és
előzetes laboratóriumi jelentésekkel. – És ez mind csak
laborakta. Isten tudja, hogy a ti aktáitok milyen vastagok.
– Andersen íróasztalának még a lapja se látszik – vallotta
be Hernandez.
– Hát ez az. Csak aktákat szaporítunk. Legalább
százhetven lapunk van a Farber ügyről. Minden egyes lapra
képzelj két-három ujjlenyomatot, és Lee meg Bob évekig
dolgozhat az összehasonlításokkal.
– Örülj, hogy nem hívtak ki a Lagucii-féle verekedéshez.
Ha Paradee keresztülviszi szándékát, nem fogunk mi
gyilkosságokkal foglalkozni. Rendelhetjük az összes
kapitánysági rendőrt lábnyom- és ujjlenyomat-vizsgálatra, és
állíthatjuk hazugságvizsgáló gép elé. Azután lehet melegíteni
a hüvelykszorítót.
 Sheffield undorral forgatta a szemét. Már az is elég baj
volt, hogy ki kellett küldenie Bob Dorseyt ennek a hülye
ügynek a színhelyére. Aztán Spencert kérték egy
üzletrabláshoz. Micsoda éjszaka, gondolta fejcsóválva.
– Ha már Paradee-ről beszélünk – fordult meg szemét
dörzsölve Meiko az alacsony széken –, pár perccel ezelőtt
hívott Andersen. A rendőrfőnök utasított bennünket, hogy
abszolút elsőbbséget biztosítunk a Paradee-ügyben talált
minden bizonyíték megvizsgálásának. Most ezt csinálom.
– Úgy érted, hogy találtak valamit ezzel az üggyel
kapcsolatban? – kérdezte Sheffield hitetlenkedve.
– Jobb, ha elhiszed – fintorgott Meiko és hosszú haját
félretolta a szeméből. Olvasni kezdte. – Egy símaszk, néhány
hajszállal, egy huszonötös Beretta automata és egy
huszonötös töltényhüvely.
– Lagucii Paradeere lőtt? Nocsak!
– Nem – felelt Hernandez. Azt állítja, hogy véletlenül sült
el, amikor egyik rendőrünk föltörölte vele a parkolót.
– Jézus! – próbálta Sheffield nevetését elfojtani. Meikóra
nézett. – Hol találták a maszkot?
– A jelentés szerint Paradee kocsijától, a verekedés
színhelyétől körülbelül hat méterre. Nagyjából ugyanott egy
pár fekete bőrkesztyűre is bukkantak.
– Zsarukesztyűre? – kérdezte Hernandez.
Meiko vállat vont. – Még nem néztem meg. Még mindig a
símaszkon dolgozom. Eddig mindenesetre találtunk egy pár
hajszálat. Emberi haj. Átlagos férfihaj, hat-hét centi
hosszúságú. Sötét- és világosabb barna, valószínűleg
napszítta. Az egyetlen szokatlan, hogy a hajszálak végei
olyanok, mintha, nagyon tompa ollóval vágták volna le.
 Sheffield fáradtságtól eltompult agyának mélyén valami
megmozdult és figyelmet kért. – Ezt miért mondod? –
kérdezte szórakozottan, és azon iparkodott, hogy eszébe
jusson valami, amiről tudta, hogy nagyon fontos.
– A hajszálak végei szinte kirojtozódtak, majdnem
összezúzódtak – magyarázta a lány. – És van néhány rövid,
vastag, hajlott szőrszál, ugyanolyan színű, mint a hajszálak.
Mint amilyen a ti bajuszaitokból hullik állandóan – tette
hozzá látványosan viszolyogva.
Sheffieldet jeges bénultság öntötte el.
A porszívóhulladék.
Előrehajolt a széken, és a Farber-Branchowski-ügy aktája
után nyúlt. Küzdött, hogy úrrá legyen bénultságán, sietve át
lapozta a papírokat: egy bizonyos vizsgálati feljegyzést
keresett. Először átlapozott rajta, másodszorra megtalálta.
– Laborszám egy-hét-kilenc – olvasta hangosan. – Meiko,
a Farber ügy. Laborszám egy-hét-kilenc, Williker lakásából a
porszívózott hulladék. Ez az – bólintott, amikor Meiko
feltartotta a felcímkézett és lezárt zacskót, amelyben mintha
valamilyen ruhafestőgép szűrője lenne. – Tedd a sztereó alá,
körülbelül huszonötös erősséggel.
Hernandez kíváncsian nézte Sheffieldet, amikor Meiko a
zacskó tartalmát óvatosan egy összehajtott celofánpapírra
öntötte, és a sztereomikroszkóp nagyítólencséje alá helyezte.
Aztán a viaszos papírt nézte, mintha az közölné vele nagy
hirtelen, hogy mi is történik. Sheffield Meikót figyelte, és
látta, hogy a lány megmerevedik, amint a beállító csavarral
néhány óvatos igazítást végez. A lány megfordult, és
elgondolkodó arckifejezéssel nézett Sheiffeldre.
– Igazad van. Nem értem.
 – Ti miről beszéltek? – érdeklődött Hernandez, és ismét a
mikroszkópra hajló Sheffieldet figyelte. Aztán, amikor
Sheffield két hajszálat kiszedett a porszívó maradékai közül,
és az összehasonlító mikroszkóp alá, a símaszkról levett
hajszálak mellé tette, ő is megértette az összefüggést. –
Úristen, csak nem!?
– Majdnem tökéletesen megegyezik – jelentette ki
Sheffield, és az elképedt nyomozó felé fordult. – Szín,
vastagság, hossz ugyanolyan. A végek összezúzódtak. És az
átkozott bajusszálak is azonosak.
– Ugyanaz a pasas volt Paradee és Williker helyszínén?
Ezt bizonyítani tudod?
– Bizonyítani? A fenébe, nem. Nincs elegendő egyéni
jellegzetesség a hajon, hogy teljesen meggyőző
összehasonlítást tegyünk. Ezt tudhatod – Sheffield agya
gyorsan működött, amikor megpróbálta összeilleszteni az
eredményeket, összerakni azokat az apró részleteket,
amelyek még egy perccel ezelőtt is két különböző kirakós
rejtvény darabjaihoz tartoztak.
– De nem kívánhatsz jobb közvetett bizonyítékot – szólt
végül. – Mi az esélye annak, hogy ugyanolyan hosszú és színű
hajú, ugyanolyan szokatlanul levágott hajszálú és ugyanolyan
fajtájú és színű bajuszú ember kettő legyen, két különböző
rendőrmerénylet színhelyén, alig két nap időeltolódással.
– Közülünk valaki?
Sheffield és Meiko döbbenten néztek egymásra.
– Nem hiszem – rázta lassan Sheffield a fejét. – Nem
tudok senkit, akire mindez illene. Valamelyik egyenruhás
fickó?
– Meikóra nézett.
 – Nem tudom, de majd rájövünk – felelt a lány, és a
telefon után nyúlt.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Hernandez. Sheffield
már felkapott egy jegyzettömböt, és szorgalmasan írogatott.
– Minden rendőrtől hajmintát veszünk, aki ott volt
bármelyik színhelyen – felelt a lány. – A bajuszról szintén,
akinek van.
– És ez a dolog könnyebb része – tette hozzá Sheffield
felpillantva jegyzeteiből. – Lefogadhatod, hogy Dorsey egy
csomó ujjlenyomatot vett fel Paradee kocsijáról. Mindent
beporoz, ami nem tiltakozik ellene.
Sheffield Meiko helyszínelő jelentése után nyúlt. – Mit
mondtam? Tizenhat ujjlenyomatlap. Oké, szóval
összehasonlítjuk a lapokat mindenki ujjlenyomatával, aki
részt vett a Farber-Branchowski-ügyben és a Guyerlyben.
Aztán addig hasonlítunk minden bizonyítékot, amivel
rendelkezünk, amíg a szilárd kapcsolatot meg nem találjuk.
– Ha Paradee és Lagucii igazat mond… – Hernandez nem
tudta befejezni a mondatot, mert megnémult az
elképzelhetetlen lehetőségtől, hogy valamelyik rendőr a
tettes. Eszébe jutott az utcán fekvő Farber arca.
– Azt ajánlom, szólj Andersennek – mondta Sheffield, és
csak most kezdte átlátni annak a mamutfeladatnak a
nagyságát, amelyet a laboratóriumtól kíván. És a megerőltető
órák ellenére, amelyek előtte álltak, be kellett vallania, hogy
izgatott. Annyi kutatás, cédulázás, jelentésírás – annyi
elvesztegetett idő után végre valami nyomot találtak.
 MÉG 6 NAP

Vasárnap
11.10

1978-ban, amikor dr. Jacquem Kaem elhatározta, hogy

megveszi a Dana Point-i hosszú farmházat, amelyből
csodálatos kilátás nyílt a Csendes-ócánra, az épület igen
sokba került. Most, a Bizottság által fedezett költséges
renoválás eredményeként a ház valós értéke Kaemet éppen
annyira meglepte volna, mint jómódú szomszédait.
Nagyszabású tájrendezés ürügyén dr. Kaem teljesen
átalakította a ház belsejét. Néhány változtatás valóban
dekorációs célokat szolgált. Kaem jó ízléssel rendelkezett, és a
fát meg a téglát jól tudta kombinálni. De a legtöbb változtatás
kizárólag gyakorlati célokat szolgált, a nagyon kiterjedt, saját
áramszolgáltatással ellátott elektromos rendszer köré
csoportosult, amely sem mérhető, sem legális, sem
felderíthető nem volt.
De a legnagyobb szabású átalakítás mégis olyan jellegű
volt, amely kaliforniai háztulajdonosoknak ritkán jut eszébe.
A színes, keleti szőnyegekkel borított keményfa padlózat alatt
tökéletesen berendezett, szabályozott páratartalmú alagsor
volt. Türelmesen vájták ki a kemény sziklás talajból.
Föld alatti otthonuk luxusbörtönében öt, alaposan képzett
és fanatikusan önfeláldozó technikus étkezett, aludt és
dolgozott a különleges elektronikus berendezések sorával.
Az alagsor legnagyobb helyiségében tizenkét magnetofon
lassan, viszonylag ritkán forgott, amikor távoli monitorjaik
beszélgetés hangjait közvetítették. Azok az elektronikus
chipek, amelyeket Hiram Gehling tizenkét, gondosan
kiválasztott telefonba szerelt a Huntington Beach-i
kapitányságon, jóval többet biztosítottak egyszerű
lehallgatószerkezetnél. A miniatűr chipek tulajdonképpen
minden telefont olyan állandóan működő, érzékeny
vevőkészülékké alakítottak, amelyek 7 méter sugarú körben
minden átlag hangerejű beszélgetést fogtak. Ennek
eredményeképpen szinte semmi sem hangzott el a
rendőrkapitányságon, amit a Bizottság nem tudott
lehallgatni.
A Bizottság három tagja, Kaemmel együtt, most az egyik
technikus mögött állt. – A dolog nem kérdéses – szólt lágy,
elgondolkodó hangon Kaem, miközben a technikus igazított a
hangerősségen. – Reagálásuk sokkal gyorsabb, mint ahogy
vártuk. A fennmaradó fázisok végrehajtásának biztosításához
elterelő akció szükséges. A megnyitó ünnepségig még hat nap
van.
– Biztosan ilyen komoly a veszély? – kérdezte Taskanian.
– Lehetséges, hogy ilyen hamar megállapították az
összefüggést?
– Ebben a stádiumban még kevés a veszély – mondta
Kaem. – De az időzítés nagyon fontos. Ha várunk, egy
egyszerű gépkocsi-ellenőrzésnél mindent elveszíthetünk.
Amellett – emlékeztette a napbarnított bőrű ügyvédet – az
elterelő akciókat úgyis beterveztük. Az eddig elért óriási
sikereket figyelembe véve, meggyőződésem, hogy Thanatos
képes elvégezni a megfelelő módosításokat.
Kaem fekete szeme csillogott az izgalomtól, amikor újra
végiggondolta megváltoztatott stratégiáját. Mestere lévén a
sakknak, a terrorista taktikai lehetőségeit már jóval az adott
helyzet előtt felbecsülte. A helyi polgárok körében szépen
kialakuló érzelmi feszültség és az a zavarodottság, amely a
rendőrséget megbénulással fenyegette, olyan jelek voltak,
amelyek mindenképpen diadallal kecsegtettek.
– Mi van a likvidálási kérelmével? – kérdezte Taskanian,
és száját – szemének aggodalmas kifejezéséhez illően –
összeszorította.
– Megváltoztattad a véleményedet, Jain? – kérdezte Kaem
az idősebb férfihoz fordulva.
Dr. Jain Saekia egy pillanatig elgondolkodva hallgatott.
– Még mindig az a véleményem, hogy a likvidálás inkább
Thanatos egyéni érdekeit szolgálná, nem pedig a Máglya
biztonságát – szólt végül. – De megegyeztünk abban, hogy ő a
legalkalmasabb az ügy megítélésére. Beleegyezem. Még két
haláleset igazán nem számít, ha megfelelően bonyolítják.
– A magam részéről a harmadik sorozatot javasolnám –
szólt Kaem némi habozás után. – Kettes, hármas és ötös
variáció.
– Egyik emberről a másikra nézett, akik beleegyezésük
jeléül bólintottak. Kaem a technikus válla fölé hajolva
megmutatta a jegyzettömbben a megfelelő jelet. Pár
pillanattat később a másik technikus kiértékelte a
képernyőjén megjelenő adatokat, elvégezte a szükséges
válogatást, és nyugodt hozzáértéssel verni kezdte a gép
klaviatúráját. Több kilométerrel arrébb, a riasztott összekötő
saját rádiószekrényénél ült, és hívni kezdte programját.
Kaem irányítása mellett a harmadik technikus, akinek
hangja gazdag és változatos modulációra volt alkalmas, saját
jegyzetfüzetét vette elő, és a telefonkészülék után nyúlt. A
második technikus – miután betáplálta a készülékbe a
jelzőkódokat – megnyomta a „Start” gombot, és mutatóujját
az „Adás” gombra helyezve, türelmesen várta a parancsot.
Huntington Beachben a szolgálatban lévő egyenruhás
rendőrjárőröknek egy meleg nyári vasárnap egyféle dolgot
jelentett: forgalmat. Igaz, abból aztán nagyot. A legkisebb
biztató jelre Orange megye lakói sietve elhagyták
légkondicionált otthonaikat, hogy autókkal, autóbuszokkal és
motorkerékpárokkal a tengerpartra induljanak. Ezen a
reggelen a Beach Boulevard, a városba vezető legfőbb út
Huntington Beach határától legalább nyolc kilométerig
keletre egyetlen megállás-, indulás- és döcögésgóc volt.
Bobby Muscalino, az a fiatal rendőr, aki a kapitányság
parkolójában aznap reggel szembe került a feldühödött
anyával, járőrkocsiját ide-oda kormányozta a tengerparttal
párhuzamosan haladó utcákban, és hálás volt a felettesek
döntéséért, amely motorkerékpárosokat küldött a Beach
Boulevard forgalmának irányítására. Egy 750-es
Kawasakinál nagyobb jármű azonnal megbénulna az izgatott
és felháborodott autósok között, akik a stoplámpák és zebrák
figyelembevétele nélkül haladtak, hogy néha-néha pár méter
előnyre tegyenek szert.
Muscalino éppen a rémült szemű kisfiúra gondolt, amikor
a kocsi békés csendjét izgatott diszpécser hangja törte meg.
– Minden egység a Beach Boulevard körzetében, figyelem.
Megállapíthatatlan eredetű információ szerint a déli sávon
egy kocsi kigyulladt. A bejelentő szerint négyajtós, új kocsi, és
a vezető valószínűleg nincs tudatában helyzetének. További
információ jelenleg nincs.
– Itt Sam Harminchét. Van megadva keresztutca?
– Nincs. A bejelentő közölte, hogy egy benzinkútnál
tartózkodik, aztán letette a telefonkagylót.
– Itt a Michael Hatvanhárom. A Talberttől délre.
 – Itt a Michael Hatvanegy. Dél felé haladok a Boulevard
és a Warner keresztezésétől. Nincs jele kigyulladt kocsinak.
– Itt a Sam Harminchét. Értesítse a legközelebbi
tűzoltóságot, és mondja meg nekik, hogy álljanak
készenlétben.
Muscalino próbálta megsaccolni, melyik kereszteződésben
bukkanhat fel az égő jármű. Ha nem kapják el idejében,
valószínűleg az egész, délre irányuló forgalmat
feltartóztathatja. Hallgatta, amint az egységek sorra
jelentkeznek, amikor a telexe kattogni kezdett. Figyelte a
szürke sorokat, és azon imádkozott, hogy elhagyhassa a
körzetet, mielőtt az őrmestere forgalomirányításra rendeli.
Harminc másodperccel később a telex elhallgatott, és
Muscalino bénultan meredt a gyomorszorító üzenetre, és azt
kívánta, bárcsak inkább az őrmester hívta volna.
Miközben a megye térképén a szomszédos Fountain Valley
utcáit kereste, megpróbált további információkat kérni.
Kétszer kísérelte meg, és türelmetlenül várt némi szünetre a
folyamatos rádióforgalomban. De amikor egy kis csend lett,
alig tudta leadni a hívószámát, máris másik egységben
nyúltak a mikrofonhoz, és túlharsogták jelét. Végül Muscalino
feladta, ledobta használhatatlan mikrofonját, és
rádiókészülékén benyomta a „Vettem” gombot.
– Rohadékok – motyogta, amikor végül felfedezte a
térképén a keresett utcát. Kirakta a kék-piros jelzését, és
megszólaltatta a szirénáját. Érezte, hogy a szíve majdnem
kiugrik a melléből.
Rendes körülmények között az út Fountain Valleybe
csupán tíz perc. Tizenöt percébe telt. Kétszer kellett
megállnia, és szemügyre vennie a térképet, mert folyton arra
gondolt, hogy mit mond majd az asszonynak, és állandóan
elfelejtette az ismeretlen utcanevet.
Kétszer ellenőrizte a címet, mielőtt kikapcsolta
megkülönböztető jelzését meg a szirénát, és befordult a
házhoz vezető útra. Érezte, hogy végtagjai elzsibbadnak,
amikor kiszállt a kocsiból, és a bejárati ajtóhoz lépett. A szája
kiszáradt, a tenyere megizzadt, és azon fohászkodott, bárcsak
ne lenne otthon az asszony. Kívánta, hogy vásároljon, legyen
a tengerparton, parton, bárhol, csak otthon ne, amikor
remegő kézzel meg nyomta a csengőt.
Aztán, mielőtt eszébe jutott volna, hogy mit is akar
mondani, az ajtó kinyílt, és szép arcán kérdő mosollyal ott állt
az asszony.
– Tessék?
A mosolya lehervadt, hitetlenkedve, nyitott szájjal,
sokktól remegő fejjel nézte a sápadt, fiatal rendőrt, kezében a
telexcsíkkal, és rájött, hogy az elképzelhetetlen megtörtént.
– Mrs. Andersen – nyögte ki Muscalino. – A férje… én…
lelőtték. Én… nekem most el kell vinnem magát a kórházba.
– Úristen! Nem! – Michelle Andersen el akart fordulni,
aztán előreindult; és rájött, hogy fogalma sincs, hová akar
menni. Muscalino legyőzte saját zsibbasztó sokkját, és
előrelépett, hogy megragadja az asszony karját. Csak
felületesen fogta fel, hogy valamilyen meghatározhatatlan
szinten, majdnem reflexszerűen cselekszik.
– Mennünk kell – szólt könyörgő szemmel, hogy az
asszony végre értse meg. – Azt írták, hogy az állapota
válságos.
– Él? – csillant meg a remény az asszony szemében, és
összeszedte magát. – Azt mondja, hogy él? – kérdezte, és
remegő, erős kézzel ragadta meg Muscalino ingét.
 – Én… nem… tudom. Azt hiszem… kell hogy éljen. – A
rendőr pislogott, hogy könnyeit visszafojtsa. Gyerekek,
próbált emlékezni. Andersennek gyerekei vannak. – Mi van a
gyerekekkel? – kérdezte. – Itthon vannak?
– Lenn vannak a tengerparton. Mind a ketten. – Az
asszony gyorsan beszélt, és szorosan kapaszkodott Muscalino
karjába. – Nem tudom, hol.
– Ne aggódjon, majd megtalálom őket. – Két kézzel fogta
az asszony karját, és kirohant vele a kocsihoz: – Először
elviszem a kórházba, aztán megkeresem a gyerekeket –
ígérte, amikor megfordult és végigrobogott az utcán.
Gyorsan vette a kanyarokat, megpróbált a vezetésre
koncentrálni, nem törődött az elképedt autósokkal, akiknek
vagy a fékjükre kellett taposniok, vagy a kormányt
elrántaniok, hogy kikerüljék a szemből robogó rendőrségi
kocsit. De azért néha ránézett a szép, könnyező, reszkető fejű,
aranyhajú asszonyra.
Michelle Andersen tudta, hogy egy csomó dologra kellene
gondolnia, de csak egy volt, amire gondolni tudott: él-e Walt,
és hogy neki mellette kell lennie.
– Kérem, siessünk – suttogta halkan, és lenézett
összekulcsolt kezére. Muscalino keze fejével rácsapott a
kapcsolóra és felbőgött a sziréna, túlharsogva a motor egyre
gyorsuló zúgását. Ezt bezzeg nem tanítják a
rendőrakadémián, gondolta merev arccal, miközben mindkét
kezével szorította a rezgő kormánykereket. Végül megpróbált
előre gondolni, és a mikrofonért nyúlt.
– Charles Kilenc. Brookhurst és Ellis! – kiáltotta a
mikrofonba, és arra az emberre gondolt, aki lelőtte Walt
Andersent. El tudta képzelni, amint revolverével céloz a
gyanúsított rémült szeme közé, és vérszomjasán meghúzza, a
ravaszt.
– A Pacifica-kórházba sietek. Állítsátok le a forgalmat!
Azonnal!
A kórházi ügyelet bejárata a parkoló közelében volt.
Muscalino rálépett a fékre, a befordulásnál alig lassított, és
nem törődött vele, hogy kárt okozhat a járőrkocsiban. Újra
kihúzatta a motort, aztán fékezett, és berobbant a
mentőkocsik részére biztosított leálló helyre. A sziréna a
motor kikapcsolásakor elhallgatott, de a piros-kék fény tovább
villogott, amikor Muscalino kikászálódott, hogy Michelle
Andersennek kinyissa az ajtót. De az asszony már kinn volt,
és futni kezdett az ügyelet kétszárnyú kapuja felé. A rendőr
követte.
Már a sziréna erősödő hangjára és Muscalino
bakancsának kopogására felfigyeltek az ügyeletes ápolónők,
mégis meglepte őket az az erős hang, amellyel a súlyos öklök
a faajtón dörömböltek, meg a látvány, amelyet a
kezelőszobába beeső izmos fiatal rendőr meg a reszkető
asszony nyújtott.
Mivel azonnali döntésre nevelték őket, az ápolónők
Michelle Andersenhez léptek. Látták rajta a sokk jeleit. Nem
töltötték az időt azzal, hogy felelősségre vonják a fiatal
rendőrt fölöslegesen drámai berohanása miatt. Arra majd
később kerül sor, majd ha minden elintéznivalóval végeztek.
– Hol van? – kérdezte Muscalino elszoruló torokkal,
amikor látta, hogy mind a négy ügyeletes vizsgálóasztal üres.
De vele egyik ápolónő sem törődött, megpróbálták a
reszkető, szőke asszonyt az egyik asztal mellé leültetni.
Lefogták váratlanul erős karját, halk, szakszerű
nyugalommal beszéltek hozzá, de a kimeredt szemű
asszonynak nem állt szándékában együttműködni.
– Hol a férjem? – sikoltotta Michelle Andersen, amikor
rájött, hogy őt nyugtatgatják ahelyett, hogy Walt
betegágyához vezetnék. A két ápolónő zavartan, segélykérően
nézett Muscalinóra.
– Walter Andersen őrmester – szólt a rendőr merev arccal.
– Ő a felesége.
Az ápolónők előbb Muscalinóra, aztán a reszkető nőre,
végül egymásra néztek.
– Magyarázzák meg, kérem… – kezdte végül egyikük.
– Mit kell itt magyarázni! – robbant ki Muscalino. – Az ő
férje Andersen őrmester. Akit lelőttek. Azt mondták, hogy
azonnal hozzam ide. Hol a pokolban van?
– Kérem – szólt az idősebb ápolónő nyugodt hangon.
– Nem értjük, hogy miről beszél. Reggel hét óra óta
vagyok szolgálatban, és biztosíthatom, hogy azóta senkit sem
hoztak be lőtt sebbel. Talán nem jó kórházba jöttek. – És
sietve Michelle Andersenre nézett, miközben gyakorlott ujjai
a gyorsan verő pulzust figyelték.
Muscalino hosszan, bizonytalanul, kétkedve nézett az
ápolónőre. Ujjaival inge zsebében matatott, és kihúzta az
összegyűrt telexpapírt: – Itt az áll, hogy Pacifica – mondta. –
Pacifica! – Az ápolónő íróasztalán álló telefon után nyúlt, és a
kagylóval ügyetlenkedett. Nyomogatta a hívógombokat,
izzadt ujja egy számnál mellécsúszott, és újra hívta a számot.
– Központ – felelt a diszpécser nyugodt, segítőkész
hangon.
– Muscalino beszél. Itt vagyok a Pacificában, Mrs.
Andersennel. Hol van Andersen őrmester? A diszpécser
felegyenesedett székében, kiérezte Muscalino hangjából a
pánikot. Emlékezetből felidézte Andersen kódját, és a telex
billentyűjén lenyomta.
– Andersen őrmester a Pacifica-kórházban van – kezdte
olvasni konzoljáról.
– Az istenit, épp most mondták itt, hogy nincs a
kórházban! – kiáltott Muscalino, és hangjától mindenki
megijedt az ügyeletesszobában.
– …a rendőrfőnökkel. Kihallgatni Lagucii őrmestert
fejezte be halkan a diszpécser – mert Muscalino kitörése
megdöbbentette. Válasz nem volt. – Bobby, ott vagy még? –
kérdezte.
– És mi van azzal a telexszel? – kérdezte a rendőr, és a
hangja suttogássá halkult. Mintha a torka szorongatná a
hangszálait.
– Miről beszélsz? – A diszpécser intett főnökének, hogy
vegye fel a maga telefonját.
– Tizenegy tizenötkor kaptam meg a telexet. Azt írták
benne, hogy Andersent lelőtték. Meg hogy válságos állapotban
van, és hozzam el a feleségét a Pacificába, – Muscalino
észrevette, hogy az összegyűrt telexet szorongató keze remeg.
A diszpécser világos fejű, jól képzett lány volt. Mielőtt
bármit felelt volna, megfordult a székén, és a hosszú
telextekercs után nyúlt, amelyen az összes kiküldött üzenet
másolata állt. Teljesen biztos volt ugyan a dolgában, de
mindenesetre megnézte.
– Bobby – mondta aztán a telefonba. – Figyelj rám jól.
Ilyen telexüzenet nincs a papíron. Érted, hogy mit mondok?
Nem adtunk le senkinek ilyen üzenetet, Bobby. Bobby?
Muscalino rendőr kiejtette kezéből a telefonkagylót. Leült,
a fejét rázta, az összegyűrt papírra meredt. A szobában
tartózkodók mind köréje gyűltek.
 Walter Andersen őrmester futva érkezett az
ügyeletesszobába. Hisztériás felesége útközben kapta el. A
férfi szorosan átölelve tartotta, és várta, hogy leküzdhetetlen
remegése alábbhagyjon. Hallgatta, hogy a feltörő zokogás
közben beszélni próbál, simogatta, csókolgatta, és segített az
ápolónőknek lecsillapítani. Az ágy mellett várt, szorosan fogta
a kezét, míg a nyugtató hatni kezdett. Végül figyelmesen
hallgatta az orvos magyarázatát az idegösszeomlásnál
javasolt gyógykezeléssel kapcsolatban, és csendben megvárta,
hogy az ápolónők kigördítsék ágyát az ügyeletesszobából.
Amikor az ápolónők mögött becsukódott a kettős szárnyú
ajtó, arcának szigorúan fegyelmezett vonásait elöntötte a düh,
és az ápolónő asztalához ugrott.
Muscalino a kórház hívórendszerét hallgatta, figyelte az
ápolónő nyugodt hangját a telefonban, és mozdulatlanul ült,
amikor a sértetlen Andersen berobbant a szobába. Muscalino
elképedten és bénultan, még mindig ugyanazon a helyen ült,
amikor a begörbített ujjak megragadták az inge nyakát, aztán
felsőtestét felrántották és a betonfalhoz csapták.
Bobby Muscalino fiatalabb, tizennégy kilóval nehezebb, és
fizikailag is erősebb volt Andersennél. De még ha össze is
tudta volna szedni erejét, hogy az acélos szorítás ellen
harcoljon, akkor is megbénította volna az arca előtt
centiméterekre lévő szempár vad dühe.
– Miért? – sziszegte Andersen. – Csak azt mondd meg,
hogy miért!
Muscalino megpróbált beszélni, de a torkát szorító
félelmetes erő nem engedte szóhoz jutni. Megpróbált az őrült
szempárba nézni, és felemelni a még mindig kezében
szorongatott, összegyűrt papírt. Rájött, hogy akaratlanul is,
de a lehető legnagyobb bűnt követte el rendőrtársa ellen.
Megfeszült a várt ökölcsapás fogadására. Megkönnyebbült,
amikor torkán a szorítás hirtelen engedett. A szeme
becsukódott, és ő a falhoz hanyatlott, miközben Andersen a
papírra meredt.
Az őrmester háromszor olvasta végig a telexüzenetet,
mielőtt a papírt az asztalra ejtette. Majdnem vakon a dühtől
nyúlt a telefon után. Nem látta meg a kezet, amely felvette a
papírt. Csak arra összpontosított, amit az ügyeletes tisztnek
mondani fog. A központ személyzetével majd akkor
foglalkozik, ha visszatér a kapitányságra.
– Itt Gilcrist ügyeletes tiszt beszél.
Andersen dühkitörésre készen lélegzetet vett, amikor egy
vaskos, horgászzsinegtől sebhelyes kéz a csuklójára fonódott.
A másik, hasonló erejű kéz elvette tőle a telefonkagylót.
– Itt Sager. – A férfi hangja, aki minden erőlködés nélkül
vette el Andersentől a telefont, jeges volt és könyörtelen, akár
az óceán.
– Igen, uram. – Gilcrist megrettent Sager hangjától.
– Váltsa le azonnal az egész személyzetet – parancsolta
Sager. Felesküdött rendőrök vegyék át a szolgálatot, amíg a
helyettesítést behívja. Azt akarom, hogy minden egyes férfi és
nő, aki az utolsó pár órában betette a lábát a központba,
pontosan harminc perc múlva legyen a szobámban. Mindenki.
Megértette, hadnagy?
Sager utolsó szavai egy dolgot teljesen világossá tettek
Gilcrist számára. Az elkövetkező harminc percben a
kapitányságon tartózkodó minden egyenruhás és civil rendőr
rangja és karrierje nagyon bizonytalan lábakon fog állni. –
Igen, uram – hadarta többször is, és megpróbálta kitalálni a
főnök parancsának okát, de a telefonban csupán csattanást
hallott, aztán csend lett.
 Miközben Gilcrist és az ügyeletes kétségbeesetten keresett
embereket a megriadt központ leváltására, az a férfi, aki a
hadnagy főfájását okozta, fáradozásai után jól megérdemelt
pihenését élvezte.
Thanatos a műanyag szélfogók előtt terítette ki takaróját
a homokos parton. Elnyúlva pihent, érezte, hogy a homok
melege átsüt a vékony takarón és fellazítja hátának és
combjának fáradt izmait.
A kisgyerekek és a tíz év körüliek a víz partjánál
gyülekeztek. Az erőszakos kamaszfiúk és egy-két idősebb férfi
hullámlovagolt, és az alig fejük fölé érő vízben lebegett. Egy
csoport fiatal férfi az anyatermészettel szembeni közönyét
hangsúlyozva frisbee-t dobált a part és az utcaszint között. Az
aszfalt és a víz között számosan röplabdáztak, futballoztak.
De volt olyan csoport is, amely a területi határok
figyelembevétele nélkül egyenként sétálgatott vagy
kettesével-hármasával heverészett. Ez a csoport tizenhárom
és tizenkilenc év közötti, vonzó leányokból állt, akik csupán
egy-egy keskeny pántot, meg szorosan tapadó
nylondarabkákat viseltek.
Az ifjú hölgyek nagy százaléka azzal a nyilvánvaló
szándékkal jött-ment, hogy mindent megmutasson, amije van,
és a lehető legkevesebbet bízza a képzeletre. Egy magas,
barnára sült, szőke lány a röplabdázók közelében álldogált, és
olajos izmain két szemet vonzó, fekete ruhadarabkát viselt.
Egy ikerpár tandemet hajtott, a testük egyforma volt, szinte
még gyerekesen puha. Volt ott egy alacsony, sötét hajú lány,
vékony, egyrészes, testhez simuló nylonban, amely a nyakára
burkolódott, anatómiai pontossággal hullott telt keblére meg
lapos hasára, aztán eltűnt a sima combok közt, hogy újra
felbukkanjon és felkússzon a szép vonalú csípőkig.
 Thanatos fekvő helyzetből figyelte, amint puha léptekkel a
víz felé sétál, és azon csodálkozott, hogy a mellette baktató
fiatalember hogyan tud ellenállni ennek a nyilvánvaló
kísértésnek. Talán nem is áll, gondolta a terrorista, és élénk
fantáziáját azzal kötötte le, hogy a lány mellé képzelte magát
a vízben, amint kezét a kemény, barna combok közé dugva
meglazítja a fürdőruha gombjait.
A terrorista figyelmét egy időre három lány megjelenése
kötötte le, éppen akkor, amikor a finom csípők eltűntek a
hullámos, fehér habú vízben. Szórakozottan és tükröző, sötét
szemüveglencséi mögött kíváncsian követte a három alak
bizonytalan mozdulatait a mély, laza homokban.
Thanatos azért vészelt át egy csomó életveszélyes
helyzetet, mert jóval azelőtt figyelt fel a tudatalattija szintjén
jelentkező riasztásra, jóval azelőtt felismerte és reagált,
mielőtt a fenyegetés nyilvánvaló és elkerülhetetlen lett.
Fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen mi riasztotta
agyberendezését. Nem okvetlenül a lányok – ezt tudta. Lehet
hogy valami, már előbb látott vagy jelentőségteljes mozdulat.
Pihenőnek látszó testhelyzetével ellentétben feszült és
figyelmes volt, és a tényeket kezdte rendszerezni és
ellenőrizni.
Három egyén. Nőneműek. Ketten tizenhat-tizennyolc
évesek. A harmadik fiatalabb, talán tizennégy. Már túl a
pubertáson, de még nem olyan fejlett és kiegyensúlyozott,
mint a két idősebb. Mindhárman nyilván divatos, egyrészes
fürdőruhát viselnek. Ne foglalkozzunk a kicsivel, döntötte el.
Figyeljünk, a két idősebbre.
A lányok takarójukat körülbelül húsz méterre a
terroristától terítették ki. Figyelte mozdulataikat, és
megjegyezte, hogy az idősebb lányok egészségesek, arányosak
és szépek. De látott ő már ennél sokkal erotikusabb képeket.
Nem a lányok fizikai szépsége volt az érdekes.
Színek? A fürdőruhák színében semmi jellegzetes nem
volt. Az egyik lány haja fekete, hosszú, bőre erősen lebarnult.
Lehetséges. Mediterrán vonások, amiket a spanyolok, arabok
és mexikóiak közt is gyakran látni. Meg sok izraelinél.
Mindentől függetlenül a lány szépség, állapította meg. A
másik lány bőre is napbarnított, de inkább áfonyabarna,
amely jól illik hosszú, egyenes, szőke hajához. Talán a
fiatalabb lány testvére.
Mindhárman elrendezték holmijaikat a takarón, aztán
elindultak a víz felé. Thanatos pár pillanatig várt, aztán
közönyösen szemügyre vette a környéket, hogy nem figyelik-e.
Sehol semmi. Húszig számolt, mielőtt újra körülnézett. Majd
felállt, kocsijához ment, takaróját a parton hagyva.
Thanatos két órán át hajtott, amíg elégedetten állapította,
meg, hogy nem követik. Aztán hazatért, azzal az
elhatározással, hogy feloldja azt a kényelmetlen
bizonytalanságot, amelyet a három lány láttán érzett.
Negyvenöt perccel később megtalálta a választ, abban a
vastag, három fémkarikával összeerősített jegyzettömbben,
amelyet a rejtett, padló alatti széfből vett elő, és amelyet egy
robbanótöltet meg egy három centi vastag acéllemez őrzött.
Jody és Martine Andersen képét felragasztották egy
kemény papírlapra, amelyen Walter Andersen őrmester és
felesége is szerepelt, egy sereg információval együtt Andersen
családjáról. A fénykép nemrég készült: színes fotón mindkét
szőke hajú Andersen lányt természetes pózban, lazán és
mosolyogva látta. Ugyanúgy, ahogyan órákkal ezelőtt a
tengerparton.
 Thanatos tovább lapozott a könyvben, amely minden
Huntington Beach-i rendőr és családja képét tartalmazta. Öt
perccel később egy sötét hajú lányt pillantott meg, akinek az
arca gödröcskés volt, haja hosszú és fekete, és érzéki vonásai
a terroristát heves fizikai vággyal töltötték el. Szeme a
fénykép alá gépelt névre siklott. Rosszindulatúan mosolygott,
amikor elolvasta Ramona Hernandez nevét.
 MÉG 6 NAP

Vasárnap
19.35

Vasárnap este 7 óra 35-kor kapta Andersen az első

telefonhívást. Sikerült rábeszélnie az orvosokat, hogy
nyugtatókkal teletömött feleségét hazavihesse, azzal az
indokkal, hogy családi környezetben jobban tud pihenni.
Lefektette az asszonyt hatalmas duplaágyukra, betakargatta,
ő maga elnyúlt a nappali heverőjen, kezében egy érintetlen
üveg sörrel, és a lányai beszámolóját hallgatta a strandon
töltött délutánjukról, amikor csöngeni kezdett a telefon.
A kuckójában lévő telefon. Az ő telefonja, amely ha
megszólalt, azt jelentette, hogy a kapitányságon valakinek
problémája akadt. Erős kísértést érzett, hogy hagyja csöngeni,
mert a két kezén össze tudta volna számolni, hogy az utóbbi
négy nap során hány órát tölthetett a családjával. És még
magának sem akarta bevallani, mennyire kétségbe ejtette a
felesége arckifejezése a kórházban. A munkájában semmi –
sem a fizetés, sem a személyes elégedettség – nem
kárpótolhatta a megrázkódtatást, amelyet a felesége
elszenvedett, amikor Muscalino átadta a telexen érkezett
hamis üzenetet.
Ez az üzenet járt a fejében, amikor lassan elindult a kuckó
felé, azt remélve, bár nem sok meggyőződéssel, hogy a telefon
elhallgat, mire odaér. A diszpécserekkel és a személyzetnek
azokkal a tagjaival tartott megbeszélés, akiknek módjuk
lehetett üzenetet küldeni Muscalinónak, nem hozott
eredményt. Sager nem egészen öt percet szánt rá, hogy
megmagyarázza – ha valaki netán nem volna tisztában vele –,
tulajdonképpen miért is gyűltek össze a szobájában. Továbbá,
minden melegséget nélkülöző hangon azt is elmondta, hogy
aki az üzenetet továbbította, legkésőbb 6 óráig tegyen
vallomást, amelyet követően nyomban felfüggesztik három
hónapra. 6 óra után, amennyiben rájönnek, ki volt az üzenet
továbbítója, az illetőt azonnal kirúgják és letartóztatják.
Mindenki egyhangúlag tagadott, és az egész ügyet csak
még jobban megkavarta, amikor Jeremy Raines, a
távközlésekért felelős civil komputerprogramozó bejelentette,
hogy a telexüzenetet nem a rendőrségről küldték, mert nincs
nyoma sem a másolati naplóban, sem a központi lemezen. A
kérdésekre Raines elmondta, hogy nagy nehézségek árán
ugyan, de meg lehet kerülni a regisztráló rendszert, azonban
nem hiszi, hogy pusztán a billentyűzettel erre bárki képes
lenne rajta kívül a kapitányságon. És még neki is nagy
fejtörésébe kerülne.
Sager pontosan 24 órát adott Rainesnek, hogy a fejét törje
és megtalálja a választ, majd kiviharzott a szobájából.
Végül is a gyűlés semmi eredményt nem hozott azon kívül,
hogy aggodalmat és széthúzást keltett összetartó és
keményen dolgozó emberek között, gondolta Andersen,
amikor a még mindig csöngő telefon után nyúlt.
– Andersen.
– Beszélhetnék Jodyval, tessék mondani?
– Egy pillanat.
Normális körülmények között Andersen azt ajánlotta
volna a férfíhang tulajdonosának, hogy ismételje meg hívását
a másik vonalon, amely a családi egyezmény értelmében a
mindenkori fiúkkal való telefonálgatásuk célját szolgálja.
Ezen az estén azonban Andersen örömmel vett minden
ürügyet, amely zavartalan otthoni tartózkodást biztosított a
számára. Odanyújtotta a kuckóba lépő lányának a telefont, de
előbb egy pillanatra eltakarta a tenyerével.
– Téged keres valaki, pocok – mondta. – Biztosan
szerenádot akar adni az ablakod alatt. – Mosolygott az orrát
ráncoló lánya láttán, majd felvett egy könyvet az
íróasztaláról, és átengedte szentélyét derűs lelkületű
elsőszülöttjének.
Már majdnem az ajtónál volt és gondolatait újra a
telexüzenet foglalkoztatta, amikor furcsán halk hangon
utánaszólt a lánya.
– Apu.
Megfordult és a lányára meredt, aki úgy nézett a kezében
tartott kagylóra, mintha az éppen meg akarta volna harapni.
A szeme tágra nyílt, és egyébként napbarnított bőre
feltűnően sápadt volt.
Andersen egy pillanat alatt mellette termett, gyengéden
kivette kezéből a kagylót, és a füléhez tartotta. Akárki volt is,
már letette a telefont.
– Mit mondott, szívem? – kérdezte, de nyomban rájött,
hogy rosszat kérdezett.
– Én ilyet nem tudok kimondani – felelte a lánya, és
mereven nézett a lába elé a földre. – Ki volt az?
– Nem tudom. Azt hittem, az egyik barátod. Nem volt
ismerős a hang. – Andersennek görcs állt a gyomrába, és
megfeszült az álla.
Jody Andersen felnézett az apjára, bár az undorító
szavakat és a nyálkás hangot még hallani vélte az agyában. –
Miért csinálta ezt? – kérdezte halkan.
– Mert ő is olyan, mint akikről már beszéltem neked –
mondta Andersen. Letette a kagylót, és oltalmazóan átölelte a
lánya vállát. – Találomra tárcsáznak – Andersent bénító
rémület fogta el, amikor eszébe jutott, hogy a telefonáló név
szerint kérte a lányát –, és igyekeznek meghökkenteni azt,
akivel beszélnek. – Andersen érezte, hogy az agyát is elönti a
rémület, de sikerült leküzdenie. – Ezek beteg emberek,
szívem. Különc, beteg emberek, akik mások ijesztgetésében
lelik örömüket. Ne törődj vele, jó?
Jody bizonytalan tekintettel nézett maga elé, mert eszébe
jutott a kellemetlen torokhang és eszébe jutottak az addig
csak mosdók falán látott szavak. De aztán bólintott, és
halványan elmosolyodott. – Jó, nem fogok…
Élesen csörrent meg a konyhában a telefon. Andersen
önkéntelenül szorosabban fogta át a lányát, a lány pedig
önkéntelenül szorosabban simult az apjához. Hatalmas
akaraterővel, amelyre eddig nem tartotta volna képesnek
magát, Andersen úrrá lett a hangján, mire megszólalt.
– Most rajtam a sor. – Rámosolygott a lányára, és
kacsintott.
– Parancsolj, kérlek – mondta Jody erőszakolt
kedélyességgel, és igyekezett éppolyan könnyednek tűnni,
mint az apja. Ez ugyan távolról sem sikerült neki, de
Andersen úgy tett, mintha észre sem vette volna.
Szándékos lassúsággal indult a konyhába, de aztán
sietősebbre fogta a lépteit, amikor meghallotta kisebbik
lányát, Martine-t ledübörögni az emeletről, hogy felkapja a
hálószobában lévő telefont. Andersennek már a fülénél volt a
konyhai készülék kagylója, amikor a másik készüléket
kattanni hallotta.
– Már felvettem, Martine – mondta határozott hangon.
Megvárta a második kattanást, ami azt jelentette, hogy 14
éves lánya vonakodva bár, de engedelmeskedett. Aztán várt
még néhány másodpercet. A mély, barlangszerű csend arra
vallott, hogy él a vonal a készülékben.
– Halló – mondta Andersen semlegesen várakozó hangon.
Várt, és míg egyre görcsösebben markolta a kagylót, veríték
verte ki a homlokát.
– Andersen őrmester? – Ugyanaz a hang. Andersen ebben
biztos volt. Ugyanaz, de kevésbé éles, mint az imént, amikor
mutáló tinédzsert akart sejtetni. Most mélyebben árnyalt,
zengőbb – de ugyanaz a hang. A gazember tudja mind a két
telefonszámot, állapította meg hirtelen meghökkenéssel
Andersen.
Nehéz lehetett mindkettőt megszerezni. Egyik sem
szerepelt a telefonkönyvben. Az egyik vonalat Michelle és a
lányok használták, a másik neki volt fenntartva, bár a
számok megtudhatók voltak bármelyik nyomozótól és rajta
voltak a rendőrkapitány szolgálati listáján is. És ehhez a
listához, többek között, mindegyik diszpécser is
hozzáférhetett, jutott Andersen eszébe, és erről nyomban az
eszébe jutott a telexüzenet is. Összeszűkült a szeme, amint a
lehetőségeket latolgatta.
– Úgy van.
Légy nyugodt, közönyös, hivatalos, figyelmeztette magát
Andersen. Nem kell elárulni neki, hogy át akarod harapni a
torkát. A telefonáló nyilvánvalóan nem sejti, hogy olyan
embert ingerel, akit mostanában túl sokszor felbőszítettek.
Egy rendőr számára a tilalmak papírra vetett szavak. Minden
jó rendőr komolyan veszi a hivatali esküjét, amely szerint
betartja és betartatja a törvényt mindaddig, amíg a családját
nem fenyegeti olyan valaki, aki fütyül a törvényre és a
tisztességre. Ilyen esetben a hivatali esküt elfújja a szél.
 Újabb elektronikus csend. Majdnem tíz másodpercen át.
Aztán újra a hang, a gúnyos, hideg hang.
– Csinos lányai vannak, őrmester. Nagyon csinosak. És
mind a kettő hasonlít a feleségére. Szép, hosszú lábak. Lapos
has. – A hang rövid, erőltetett nevetésben tört ki.
Andersen gondolatainak nagy részét az a kérdés
foglalkoztatta, hogy vajon mekkora nyomásnak tud ellenállni
egy telefonkagyló. Úgy látszik, nagyon nagynak, mert a színes
műanyag nem tört szilánkokra, amikor egyre szorosabban
markolta. De egyetlen szót sem szólt, rutinosan figyelte a
beszélő minden szavát és a kagylóból áradó zörejeket,
felismerhető háttérzajokat kutatva közöttük.
– Gyakran jár el hazulról, őrmester?
A hang kellemes volt és udvariasan érdeklődő. Andersen
jobb szeme alatt megrándult egy idegszál. Kifejezéstelen
arccal hallgatta tovább Jody és Martine hosszadalmas és
aprólékos leírását. A hang már rég elhallgatott és a vonal
megszakadt a telefonban, de Andersen még mindig egy pontra
szegezte a tekintetét. Nem is volt tudatában, hogy a keze
automatikusan a helyére tette a hallgatót.

Amikor nem egészen tizenöt perccel később a kuckóban újra

megcsörrent a telefon, Andersen türelmesen kivárta a hatodik
csengetést, és csak azután emelkedett fel lassan a székről.
Semmi ok a sietségre. A lányoknak szigorúan meghagyta,
hogy az emeleti hálószobájukban nézzék a tévét és időnként
nézzenek be alvó anyjukhoz. Attól óvta őket, hogy az este
folyamán bármikor felvegyék a telefont vagy csöngetésre ajtót
nyissanak.
Kivárta a nyolcadik csöngetést, aztán felvette a kagylót.
– Andersen.
 – Halló, őrmester. Emlékszik rám?
– Nem – Andersen megállapította, hogy egy bizonyos lelki
választóvonalon túl szinte könnyű közönyösséget tettetni.
A hang mondani kezdett valamit, aztán habozott, talán
zavarában, majd újra nekikezdett a mondókájának.
– Az jutott eszembe, hogy mielőtt elmennék a lányáért,
engedélyt kellene kérnem öntől. Arra az esetre, ha éppen nem
lenne otthon, amikor odaérek.
Akár mosolynak is vélhette volna a szemlélő az Andersen
arcán mutatkozó enyhe változást. Csak éppen sem a családja,
sem más nem látta soha még így mosolyogni.
– Szívesen megbeszélném magával ezt a dolgot
négyszemközt – mondta Andersen olyan hangon, amely csak
nyugalmat és kellemes várakozást árult el. Aztán, mielőtt a
hívó válaszolhatott volna, a bal mutatóujjával határozottan
lenyomta a készülék gombját. Levette az ujját a gombról,
várt, amíg meggyőződött róla, hogy újra szabad a vonal, aztán
tárcsázni kezdett egy jól ismert számot.
Újra megszólalt a konyhában a telefon. Andersen letette a
hallgatót az íróasztal lapjára, aztán a sietség minden látható
jele nélkül kiment a konyhába. A füléhez emelte a konyhai
telefont, és tisztán hallotta a régi állóóra ketyegését a
kuckójában. Elégedetten tette le a kagylót a csempézett
konyhai munkaasztalra, és visszatért kuckójába.
A nehéz .45-ös pisztoly felhúzva, a tokja nélkül feküdt az
ideiglenesen elhallgattatott telefon mellett. Egy ugyancsak
tok nélküli kommandótőr – mélykékre színezett pengével,
hogy áruló fény ne tükröződjön rajta – hevert az ismerős
pisztoly mellett. Andersen kényelmesen elhelyezkedett az
állítható támlájú karosszékben, amelyet legutóbbi
születésnapjára kapott a feleségétől és a lányaitól, kezébe
vette a tőrt, és folytatta belső megnyugvást adó és teljes
figyelmet követelő foglalatosságát: finoman olajozott
fenőkővel élesítette a már amúgy is éles pengét.
Thanatos, miután letette a telefont, a fülkében maradt, a
nyomozó őrmester meglepő válaszát mérlegelve.
Meglehetős elégedettséggel állapította meg, hogy a
Huntington Beach-i rendőrségről előzetesen alkotott
véleménye pontos volt. A laboratóriumi csoport munkatársai
makacs szívósságot tanúsítottak, de a sajnálatosan sok
nyomozati szál gyors ütemben kezdett összegubancolódni.
További balszerencséjükre, az elméleti szakemberek mintha
abban lelték volna örömüket, hogy ezekről a nyomozati
szálakról tájékoztassák a nyomozókat, elsősorban
Hernandezt, aki láthatólag friss energiát és lelkesedést
merített minden újabb hamis adatból. Az ügyeletes tiszt,
Gilcrist – aki eddig rendületlen szilárdsággal tartotta kézben
járőregységeit – állandó problémát jelenthet a Máglya
akcióinak pontos időzítése szempontjából.
De a legnagyobb veszélyt Andersen, a két gyönyörű, szőke
lány apja jelentette rá, Thanatosra, következésképpen a
Máglyára nézve is.
Gilcrist egymás után többször is levágta a kagylót, miután
meghallgatta a futballista fiára vonatkozó fenyegetést.
Hernandez feldarabolással és válogatottan kínos
halálnemekkel fenyegette meg a telefonálót. Andersen viszont
szinte embertelenül nyugodt és fegyelmezett maradt, semmi
jelét nem mutatta annak a rémületnek és tehetetlenségnek,
amely a többi rendőr dühödt szavaiból áradt.
Előre számoltak a lehetőséggel, hogy a telexes játszma
csak részben fog sikerülni, és valóban csak részben sikerült.
Továbbá szükséges kockázatnak is tekintették – hallatlanul
költséges kockázat volt, mint kiderült, mert tulajdonképpen
leleplezték, méghozzá idő előtt, a Máglya egyik leghasznosabb
eszközét. Abban a reményben kezdték el az egész, kockázatos
játszmát, hogy Andersen nem fogja tudni fegyelmezni magát
valamelyik diszpécserrel szemben, és ezért felfüggesztik.
Feltételezték, a kapitányságon senki sem tudhatja, hogy
külső telexről küldték a pánikkeltő üzenetet Muscalinónak.
Bár a veszélyes Andersent nem sikerült ártalmatlanná
tenni, a Bizottság tagjai egyetértettek abban, hogy a telexük
létezésére nem derült fény. Nyugodtan használhatják
továbbra is.
Thanatos, reá egyáltalán nem jellemző módon, viszolygott
tőle, hogy közvetlen támadást indítson Andersen sebezhető
pontja ellen. Nem a rendőr családja elleni támadás gondolata
okozta fenntartásait, szemben a Bizottság egyes tagjainak
véleményével, akik attól tartottak, hogy a tervezett akció
végül az amerikai lélekre lesz olyan hatással, hogy kibékíti
egymással és újra egy táborba tömöríti a helyi lakosságot és a
rendőrséget. Thanatos szilárdan hitt abban, hogy az ellenség
gyengeségeit, bármilyen jellegűek legyenek is, mindig ki kell
használni. Az a lehetőség aggasztotta, hogy az elkerülhetetlen
összecsapás Andersennel hamarabb fog bekövetkezni, mint
ahogy a Máglya végső, kritikus szakaszát
visszafordíthatatlanul beindítanák.
Nem önvédelemből, sokkal inkább szakmai büszkeségből
fakadt a terrorista bizonytalansága. Tisztában volt a
képességeivel, tudta, hogy az ő tehetsége és szakértelme
nélkül nem lehet a Figyelmeztetést eredményesen
végrehajtani. Amellett szép pénzt kap érte, hogy a ténykedése
eredményes legyen. Kockázatokat, még az Andersennel való
konfrontáció aránylag csekély kockázatát is csak akkor
szabad vállalni, ha azok maximálisan növelik a siker
valószínűségét.
Thanatos egy percre sem felejtette el, hogy elsőrendű
feladata a Máglya lángra lobbantása. Azt bebizonyítani, hogy
egy amerikai város rendőrsége mennyire sebezhető még egy
korlátozott terrorista támadássorozat által is, csak
másodsorban volt fontos. Éppen ezért kellett feltétlenül
megakadályozni, hogy Andersen őrmester folyamatosan és
aktívan részt vegyen a rendőrségi nyomozásban. Ha hat nap
múlva a Máglya immár visszafordíthatatlan valóság lesz,
bizonyára adódik alkalom, hogy szemtől szembe kerüljön a
konokul szívós őrmesterrel. De majd csak akkor, amikor
összecsapásuk kizárólag a kettejük ügye lesz – életre-halálra.

Brian Sheffield és Meiko Harikawa összeérintették harisnyás

lábaikat nappali szobájuk asztalának fényes lapján, Meiko
vászon válltáskája mellett. Érzéki vágyaik
megnyilvánulásának ez a gyengéd lábérintés volt a
maximuma. Egyikük sem érzett kedvet vagy erőt ahhoz, hogy
ennél többet kezdeményezzen.
– Éhes vagy?
Sheffield állát a bal kezébe támasztva motyogta el a
kérdést. Szemét félig lehunyta, teste szinte teljesen ernyedten
dőlt neki a keményre tömött párnáknak.
Meiko nem válaszolt. Az utóbbi néhány percben gyanúsan
egyenletessé vált a légzése, ami nagyjából átvette a lába
simogató ritmusát. Sheffield néhányszor gyengéden
megbökdöste a lábujjaival, míg végre dünnyögő választ
kapott, amit helybenhagyásnak vett. Nyögdécselve felállt
ültéből, és kissé mereven a konyhába indult.
 Néhány perc múlva visszatért, kezében egy veszélyesen
imbolygó tálcával, rajta sós keksz, sajt, almaszeletek és két
borral telt pohár. Meiko kirángatta magát a szendergésből, és
odébb húzta a válltáskáját – kissé csodálkozva, mert nem
emlékezett rá, hogy az asztalon hagyta volna, hogy a tálcának
helyet csináljon. A következő pillanatban a borospoharak és a
tányérok az ennivalóval csörömpölve hullottak a földre, és
Sheffield hitetlenkedve meredt az asztal közepére.
A tárgy, amely döbbent tekintetüket lebilincselte, a maga
nemében teljesen érdektelen volt. Egy zöld, bordázott
műanyagból való, üreges kis henger, amelynek egyik végét
fénylő sárgaréz kupak fedte. A műanyag henger másik,
nyitott végének belsejét finom, szürkésfekete lepedék vonta
be.
Számtalan oka volt annak, hogy egy kilőtt 12-es kaliberű
sörétes töltényhüvely Sheffield nappalijának asztalán miért
hatott – enyhén szólva is – nyugtalanítóan. Az egyik ok az
volt, hogy a Farber-gyilkosság helyszínéről hiányzó
töltényhüvely három napja zavarta és ingerelte Sheffieldet.
Az összehasonlító vizsgálat csak megerősítette, ami már
pénteken reggel, a helyszínen nyilvánvalóvá vált: a
Branchowski közelében talált összes sörétes töltényhüvelyt
Farber puskájából lőtték ki, méghozzá az utca közepén talált,
halott gyanúsítottba.
Farbert sörétes tölténnyel ölték meg. És ez majdnem
biztosan azt jelentette, hogy a halálát okozó töltény hüvelyét
elvitték a helyszínről. De ki vitte el? És mi van a távolsági
tényezővel? A sörétek szóródása nem arra utal, hogy az
emeleti ablakból lőtték ki őket. A sok megválaszolatlan
kérdés mind átvillant Sheffield agyán, mialatt a minden
reális ok nélkül az asztalára került tárgyat nézte.
 – Ez nem volt itt, amikor elmentünk – mondta Meiko
suttogva.
– Biztos? – kérdezte Sheffield, aki képtelenségnek találta
a kérdést, alighogy kimondta. – Mikor tetted a táskádat ide
az asztalra?
– Nem tettem… – Meiko zavarba jött, és amikor felnézett,
zavart látott Sheffield arcán is. – Legalábbis nem emlékszem,
hogy ide tettem volna. – Mi több, Meiko szinte biztosan tudta,
hogy a táskát legutóbb a hallban, a beépített szekrény egyik
polcán látta. És csak azért nem merte egészen biztosra
mondani, mert gyakran váltogatta a táskáit. Ennek
ellenére…
Sheffield azok közé az idegesítő, erőszakos emberek közé
tartozik, akik szilárdan hiszik, hogy logikus magyarázata van
a legfelfoghatatlanabbnak tűnő eseménynek is.
Természetéhez híven, abba a legkevésbé ésszerűtlen
elméletbe kapaszkodott bele most is, amely aránylag
logikusan illeszkedett a tényékhez.
– Ide hallgass, Meiko – mondta. A hangja mély volt és
komoly. – Fontos dolgot akarok kérdezni. Nagyon fontosat.
Elképzelhető, hogy a helyszínen magadhoz vetted ezt a
töltényhüvelyt, aztán a fejsérülésed után megfeledkeztél róla?
Meiko elképedten rázta a fejét, de még mielőtt bármit
mondhatott volna, Sheffield folytatta.
– Vagy talán másvalaki találta meg, és odaadta neked?
– Nem. Ki van zárva. Emlékeznék rá.
– Hátha valaki beletette a táskádba anélkül, hogy
észrevetted volna? – Sheffield nagyon kitartó volt.
– Miért csinált volna ilyet? Hiszen minden rendőr ismeri
az eljárásrendet. Hacsak valaki magához nem vette, mielőtt
mi odaérkeztünk, és aztán, miután én leraktam a kocsi
hűtőjére a táskámat, beletette.
– Vagy pedig? Valaki betört hozzánk, és ide dugta a
táskád alá, hogy megtaláljuk? – kérdezte Sheffield gunyoros
hangon.
– Nem tudom, de hogy én nem vettem magamhoz ezt az
átkozott micsodát, az biztos! – csattant fel Meiko, és véreres
szemével dühösen nézett Sheffieldre.
Sheffield csak pislogott a váratlan dühkitörés láttán,
aztán egyszerre kértek bocsánatot egymástól.
– Nézd, lehet, hogy valaki jó tréfának szánta az egészet –
mondta Sheffield végül. – Lehet, hogy ez nem is a hiányzó
töltényhüvely. – Átölelte Meiko vállát, de mindketten
továbbra is a műanyagból és fémből készült kis hengert
nézték. – Talán Rudy vagy Walt… – Sheffield hirtelen
elhatározással a falra szerelt telefonkészülékhez sietett.
Kétszer hívta Andersen mindkét számát, de mindig foglalt
jelzést kapott. Aztán Hernandez otthoni számával próbált
szerencsét. A csengetés kiment, de senki sem vette fel a
telefont. Újra hívta Andersen számát, aztán felhagyott a
hiábavaló próbálkozással.
– Átmegyek a laborba, és utánajárok ennek a dolognak –
mondta. Egy papír zsebkendőbe csavarta a töltényhüvelyt, és
zsebre vágta. – Akarsz velem jönni?
Meiko megrázta a fejét, felállt, és szenvedélyesen
megölelte Sheffieldet. Már el is felejtette az iménti
dühkitörését. – Én ma már semmi mást nem akarok, mint
kádba, aztán az ágyba bújni. De ha valami érdekesre
bukkansz, nyugodtan kelts fel.
Sheffield távozása után Meiko felment az emeletre,
megeresztette a fürdővizet, majd újra lement, hogy
eltakarítsa a földről az ennivaló- és pohármaradványokat.
Már félig-meddig eltüntette a konyhában is Sheffield
ügyködésének nyomait, amikor rájött, hogy tekintete
szándékosan kerüli a vászontarisznyát, nem tudta, miért,
kényelmetlen érzés fogta el, ha a táskára nézett.
Miután rendet csinált a konyhában, eloltotta a villanyt, és
odament az asztalhoz, hogy a táskát visszavigye a
szekrénybe, ahol – és ezt most már biztosan tudta – az utóbbi
napokban volt. De amikor kinyújtotta érte a kezét, hirtelen
megtorpant, mert az a hátborzongató ötlete támadt, hogy
talán van még valami a táska alatt. Tudta, hogy nem volna
képes elviselni még egy tárgy váratlan látványát, ha nincs
mellette az őrjítően józan Brian egy elfogadható
magyarázattal.
Tudta, hogy bolondság, mégis furcsa módon
megkönnyebbült az elhatározásától, hogy ott hagyja a táskát,
ahol van. Magában dúdolgatva eloltotta a lámpákat, és
felsietett a szőnyeggel borított lépcsőn, a nyugtalanító
tarisznyát otthagyva az immár sötétségbe borult nappali
asztalán.
Meiko hangulatán hatalmasat lendített, hogy lehámozta
magáról piszkos ruháit és belépett a habos, meleg vízbe. Még
csak állt a kádban, a rá váró élvezet tudatában, bepillantott
az ember nagyságú tükörbe, és elégedetten állapította meg,
hogy a rendszeres – ha nem is mindennapos – tornával
sikerült megőriznie hasa feszességét, lábai karcsúságát, melle
ruganyosságát. Semmiképpen sem tökéletes az alakom,
szögezte le magában, de amíg Brian nem panaszkodik, addig
így is nagyon jó.
A nagy tengeri szivaccsal beszappanozta sima,
napbarnított lábszárait, karjait, felsőtestét. Aztán engedett a
kísértésnek, és nyakig belemerült a szappanhabos vízbe.
Éppen kényelmesen elhelyezkedett, félig vízszintesen, hogy
tarkóját nekitámaszthassa a kád hátsó szélének, haját
átvetette a keskeny porcelán szegélyen, két melle
hegycsúcsként emelkedett ki a fehér habos vízből, amikor az
agya rögzítette azt a tényt, hogy valami nincs rendjén a
fürdőszobában.
Megdermedt, szíve vadul dörömbölt bordakalitkáján,
tekintete riadtan járta körbe a helyiséget. Amikor felfedezte
öntudatlan rémületének okát, kis híján sírásként tört ki
belőle a hatalmas megkönnyebbülés és zavart nevetés.
Egy tekercs vécépapír.
A nagy fürdőszoba volt Meiko lakásdíszítő szenvedélyének
fő célpontja. Különböző folyóiratok és újságkivágások
tanulmányozása után úgy döntött, hogy gondosan válogatott,
sima vörösfenyő lapok hátterébe akasztja fel a tükröket és
zöld futónövényeket. Mindezek fölé tetőablakot vágatott, hogy
ellensúlyozza a faborítású falak keltette zárt hatást. A
törülközők és állványok színe és anyaga teljes összhangban
volt a berendezés többi részével. Ebből, a rusztikus
környezetből szemet bántóan ugrott ki az élénk rózsaszín
toalettpapír.
A fejét csóválta Brian színérzékhiányán, majd belemerült
a fürdővízbe, és végre elengedte magát.

A kamera rögzített állványának támasztva homlokát,

Sheffield kényelmesen elhelyezkedett a székén a sötét
mikroszkópszobában, és belenézett az összehasonlító
mikroszkóp kettős nézőkéjébe.
Az osztott képmezőben nem egészen élesen láthatóvá vált
a két 12-es kaliberű töltényhüvely felnagyított réz vége.
 Sheffieldnek majdnem öt percébe telt, amíg megtalálta a
mikroszkopikus méretű kivetőnyomokat a két
töltényhüvelyen. A kettő közül az egyik az volt, amelyet
Meiko vászontáskája alatt találtak. A másik egy olyan
töltényhüvely volt, amelyet ő maga lőtt ki a Toby Williker
kezéből kiszedett automata vadászpuskából. Sheffield addig
csavargatta óvatosan a mikroszkóp gombjait, amíg a
barázdákat sikerült majdnem tökéletesen vonalba állítani.
Egyformák voltak.
Nem férhetett hozzá kétség. Mindkét hüvelyt azonos
lőfegyverből vetették ki. Toby Williker lőfegyveréből.
A bizonyítékot a töltényhüvelyek végén látható ütőszeg- és
závárzatnyomok összehasonlítása szolgáltatja majd arra,
hogy mindkét töltényt egyazon fegyverből lőtték ki. Sheffield
mérlegelte az ezzel a munkával járó fáradságot, és úgy
döntött, hogy másnap reggelre halasztja, amikor a szeme is
alkalmasabb lesz rá. Egyébként is, ma estére volt még egy
feladata.
Malinger a címkével ellátott nagy halom diát – a Farber
gyilkosság színhelyén készült felvételek negatívjait – már
korábban letette Sheffield asztalára. Egy kis
nagyítóképességű mikroszkóp segítségével Sheffield
türelmesen sorra vizsgálta a kicsinyített fotókat egy
harmadik töltényhüvelyt keresve, amely nem szerepelt egyik
nyomozati jegyzőkönyvben sem.
Éppen félretette az ötödik lemezt és határozott kézzel
nyúlt a hatodikért, amikor az agyában egy öntudatlan elemző
folyamat vészjelzéseket adott le.
Pislogott igyekezetében, hogy eszébe jusson az a valami,
amin átsiklott a tekintete, de nem látta meg. Nem sikerült
felidéznie magában a keresett képet, ezért újra elővette az
ötödik lemezt, és újra megvizsgálta a felvételeket, de most
fordított sorrendben.
Amikor a látóterébe került a nyolcadik felvétel, Sheffield
állított kicsit az élességen, és ekkor villámcsapásként érte a
felismerés, amely bénítóan terjedt lefelé a nyakán át a
karjaiba.
Meiko táskáját látta. Illetve, pontosabban, nem a
vászontarisznyát.
Malinger nagy látószögű lencsével csinálta a nyolcas fotót,
így benne volt a laborkocsi teljes hátsó része és a járdarészlet
is, amire a fotós tulajdonképpen az élességet állította. Tisztán
látszott a képen Meiko, a kocsi mellett, egyik lábával a hátsó
lökhárítón, amint valamit ír kemény alátétű jegyzettömbjébe.
Táskáját a kocsi ajtajának kilincsére akasztotta. Kézzel
varrott bőrtáska volt, nem az a vászontarisznya, amely ott
feküdt a nappalijuk asztalán. Tehát az asztalukon látott
töltényhüvelyt – azt a hüvelyt, amelyet Toby Williker
fegyveréből lőttek ki – nem adhatták oda Meikónak a
helyszínen és nem is tehették bele a táskájába.
Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg Sheffield
megtalálta a leglogikusabb magyarázatot arra, hogy hogyan
került a töltényhüvely a házába, a bénultság felfelé kúszott a
fejében, és úgy érezte, feszesre húzza a bőrt a koponyáján. Az
ostobaságát átkozva ugrott fel a székből, és a telefonért nyúlt.

Az egyébként csendes házban megszólaló telefoncsengés

ernyedt bódulatából rázta fel Meikót. Hangosan felnyögött a
gondolatra, hogy ott kell hagynia a meleg vizet, mégis
kikászálódott a kádból, magára csavart egy nagy törülközőt,
és még a hatodik csöngés előtt odaért az ágyuk melletti
asztalkán álló készülékhez. Leült a kemény matracra, és
felvette a telefont.
– Hmmm… halló! Mikor jössz… – kezdte, de aztán
elhallgatott, mert hirtelen ráébredt, hogy a lassú, kissé érdes
lélegzetvétel nem Briantől származik.
– Gyújtsa meg a teraszon a villanyt.
Pontosan illett a légzéshez az érdes hang. Nem volt olyan
mély, mint Brian ködkürtre emlékeztető hangja. Inkább tenor
jellege volt, eltekintve éles, fenyegető felhangjaitól. Meikónak
meg kellett ismételnie önmagában a szavakat, hogy
egyáltalán megértse, amit hallott, és válaszolni tudjon.
– Tessék?
– Gyújtsa meg a teraszon a villanyt – ismételte meg a
hang. Sem a jellegében, sem a hangsúlyozásban nem volt
változás.
– Kivel beszélek? – kérdezte Meiko, és a Briant váró
hangulata egy pillanat alatt sértődött dühhé vált.
Semmi válasz.
– Miért gyújtsam meg a teraszon a villanyt? – kérdezte
nagyon fegyelmezett hangon, és alig sikerült az utolsó
pillanatban leküzdenie a vágyat, hogy a telefonálót marhának
nevezze. Látszik, hogy régen élek rendőrök között, gondolta.
– Legyen jó kislány, tegye, amit mondok, és akkor kap
tőlem még egy tekercs szép, rózsaszín vécépapírt.
Meiko felkapta a fejét, amikor az élénk színű papírhenger
zavaró képe átvillant az agyán. Öntudatlanul majdnem
nyüszíteni kezdett a félelemtől, de sikerült visszatartania,
még mielőtt kitört volna összeszoruló torkából, a törülközőt és
a telefonkagylót ledobta az ágyra, és kirohant a fürdőszobába.
Remegtek a lábai, amikor lehajolt, és kinyitotta a fürdőszobai
mosdó alatt a szekrénykét. Ezúttal már nem tudta
visszatartani a félelem hangját, amely összeszorított fogai
közül előtört.
Az eredetileg négy tekercs papírt tartalmazó, átlátszó
plasztik borítású csomag ott állt a meghajlított lefolyócső
mellett. Három aranymintás papírhenger még ott volt a
feltépett burkolatú csomagban. Meiko emlékezett rá, hogy egy
tekercset betett a fa papírtartóba. Ez az aranymintás fehér
papírtekercs most a szekrényke padlóján volt, a tartóban
pedig egy élénk rózsaszín papírtekercs.
Az adrenalin-túltermelés az emberi szervezet egyik
eszköze az életben maradáshoz. Célja, hogy mindent leküzdő
menekülési vágyat keltsen, vagy felébressze az ösztönt a
végső támadásra, még mielőtt a gyilkosnak sikerül áldozatát
a halálba rángatnia. Az adrenalinsokk az izmokra és az
idegek ösztönös reakcióképességére hat. A szokottnál több vér
pumpálódik a lábakba, karokba és kezekbe. Az
agytevékenység egy ki- és bekapcsoló szerkezet működésére
korlátozódik; a szürke- állomány csak annyi tápanyagot kap,
hogy megválaszthassa a túléléshez vezető legesélyesebb utat,
és elordítsa a vezényszót: rajta!
A reszkető, döbbent Meiko vakon cselekedett.
Visszarohant a hálószobába, és megragadta a telefont.
Szaggatott, mély lélegzetet vett, hogy aztán szenvedélyes
erővel fújhassa ki magából a visszatartott félelmet és dühöt.
De a telefonban csak búgó tárcsahangot hallott.
Brian.
Reszkető ujjakkal nyomkodta a telefonkagyló gombjait. A
labort hívta. Foglalt volt.
Az istenit! – sikította, és az ágyra dobta a telefont.
Hirtelen, ki tudja, mitől, tudatosodott benne, hogy meztelen.
Bugyik a jobb felső fiókban. Éppen beledugta a karját a
fürdőköpeny ujjába, amikor eszébe jutott az ajtó. Sietve
nekiindult a lépcsőnek, mert nem tudott visszaemlékezni rá,
vajon Brian bezárta-e a biztonsági zárat. Egy pillanatra
megállt, amikor az ötlött az eszébe, hogy talán fel kellett
volna hívnia a rendőrség segélykérő számát. Elindult
visszafelé, de aztán meggondolta magát, mert tudta, hogy ha
a telefonáló néhány másodpercen belül bejut a házba, a
rendőrség már úgysem érkezhet idejében. Zsibbadtsága
ellenére úgy futott le a lépcsőn. Nyitott köpenye vitorlaként
lebegett utána.
Éppen leért a lépcsőn, átment a sötét nappalin, még arra
sem vesztegetett időt, hogy kitapogassa a villanykapcsolót,
amikor lépteket hallott az ajtó előtti gyalogjárón. Egy
pillanatra lecövekelt, egy alig hallható jaj hagyta el az ajkát,
szinte repülve tette meg az utat, amely az ajtótól
elválasztotta, és megragadta a tolózár gombját. Az edzett
acélból készült retesz megnyugtató csattanással csúszott bele
a megerősített ajtótokba.
A léptek elhallgattak, Meiko lassan elhátrált az ajtótól,
arcán az aggodalom és félelem kifejezését céltudatos
elszántság váltotta fel. Behátrált a nappaliba, és miközben
úrrá lett kapkodó légzésén, tekintete sorra járta az ablakokat,
a bejárati ajtót és a konyha melletti nagy, üveg tolóajtót,
hirtelen mozgást vagy egy árnyékot lesve.
Tapogató kezére bízva magát, behátrált a konyhába,
tekintetét nem vette le az ablakokról, amíg a mosogatóhoz
nem ért.
Aztán megfordult, és kinyitotta az edényszárító alatt a
legfelső fiókot; most, hogy megfordult, már gyorsan mozgott.
Keze átfogta az ismerős fanyelet, és maradék félelme is
eltűnt, helyét nyugodt, határozott önbizalom foglalta el.
 A nagyapjától kapta ajándékba a nehéz, sima, acélszerű
japán húsvágó kést. A karbonacélból kovácsolt, borotvaéles
penge felső széle több mint fél centiméter széles volt, hogy
súlyánál fogva egyetlen könnyed csapással vágjon át inas,
nagy darab húsokat is. A nyelénél közel 4 centiméter széles és
majdnem 25 centiméter hosszú penge éle a végén kissé felfelé
kunkorodott. Ellentétben a nagyapja hálószobájának falán
békés visszavonultságban pihenő két ősi szamurájkarddal,
Meiko kése viszonylag durva és csúnya volt. De, mint a
nagyapja elmagyarázta, a pengéje ugyanabból a rugalmas
acélból készült, és ugyanolyan éles. Ha kell, meg lehet ölni
vele egy embert, még mielőtt az észrevenné, hogy megvágták.
Nem hívja fel a rendőrséget, határozta el Meiko, és nem
fog úgy viselkedni, mint egy egyedül otthon tartózkodó
átlagnő, akit éppen felhívott egy beteges alak. Semmi
szüksége rá, hogy másnap kitegye magát a rendőrségi
kollégák ugratásainak. Brian hamarosan itthon lesz, és a
telefonáló nem juthat be a házba. Ha a támadó megpróbál
csendben rajtaütni, ahhoz előbb egyik – nagyon is sebezhető –
karját vagy lábát be kell dugnia valamelyik ablakon.
Szorosan megmarkolta a kés nyelét, és derűsen
mosolygott a gondolaton. Tekintete végigjárta a sötét
nappalit, majd megállapodott az üveg tolóajtón, amely a
teraszra vezetett. A függöny el volt húzva, az ajtón keresztül
sötét foltok és árnyak felismerhetetlen tömegének látszott a
medence, amelyet csak alig világított meg egy távoli utcai
lámpa. Meikónak eszébe jutott, hogy még mindig majdnem
teljesen meztelen, így hát letette a kést annyi időre, amíg
összehúzta magán a köpenyt és szorosan megkötötte az övet.
Aztán, hogy mindent megtegyen, ami a javát szolgálhatja,
és mert emlékezett arra, amit a telefonáló közönyös hangon
mondott, a kapcsolóhoz nyúlt, és meggyújtotta a külső
villanyt, amely megvilágította a teraszt és a medencét.

Sheffield gyors egymásutánban négyszer is tárcsázta a lakása

telefonszámát, és egyre jobban elfogta az aggodalom, amikor
újra és újra foglalt jelzést kapott. Ötödszörre már a
diszpécser- központ parancsnokának számát hívta.
– Diszpécserközpont, Neilbolt őrmester.
– Jerry, itt Brian, a laborból.
– Halló, labor, miben segíthetünk?
Sheffield érezte a lappangó idegességet Neilbolt
hangjában, de sokkal jobban lefoglalta a saját aggodalma,
semhogy megkérdezze idegessége okáról az egyébként derűs
természetű őrmestert, aki gyakran átment a laborba kávézni,
hogy közben elbeszélgessen Dorseyval és Spencerrel.
– Kérek egy kocsit gyors ellenőrző őrjáratra. Van szabad
ember a déli körzetben? – Sheffield igyekezett közönyös
hangon előadni a kérését, közben azonban nem tudott
megfeledkezni a vitathatatlan tényről, hogy valaki betört a
házukba, és otthagyta a töltényhüvelyt.
– Nem nagyon alkalmas rá a mai este, pajtás – mondta
Neilbolt vontatottan, de nyilvánvaló feszültséggel a
hangjában. – Annyi a hívás, mint a nyű. Fontos volna?
– Igen, azt hiszem.
Rövid szünet. – Tudod, mit? Az egyik Adam két perc
múlva végez a kikötőben. Hová küldjem?
Sheffield gyors fejszámolást végzett. Az út maga a legjobb
esetben is 15 perc, és ez is csak úgy, ha fütyülnek jó néhány
rendőrlámpára.
– Nagyszerű – mondta gyorsan. – Az én házamhoz. Sand
Dollar 12735. Betörtek ma hozzánk, és a dolog feltehetően
összefügg a Farber-üggyel. Lehet, hogy a betörő még ott
ólálkodik, és Meiko egyedül van otthon. Mondd meg a
fiúknak, hogy lépjenek a gázra, jó?
– Máris úton vannak, pajtás.
Sheffield még egyszer megpróbált hazatelefonálni. A
kitartó foglalt jelzés végleg kihozta a sodrából. Kirohant a
laboratórium előcsarnokába, és kirángatta a kulcsait a
zsebéből. Az azonosítóba vezető ajtó mindig zárva volt,
azonban az íróasztalát Dorsey sohasem tartotta zárva.
Sheffield kihúzta az alsó, nagy fiókot és megtalálta, amit
keresett.
Bob Dorsey-n hat éve nem volt egyenruha, de a szolgálati
fegyverét fényesre törülgetve tartotta az íróasztalában. A
hathüvelykes csövű Smith and Wesson példásan tisztán,
finoman beolajozva és beszíjazva pihent kagylóhéj tokjában.
Sheffield magához vette a hosszú csövű fegyvert, megnézte,
hogy töltve van-e, és futva indult a kijárat felé.

A medencét körülvevő rácsozatba rejtett két, zöldre festett

villanykörte fénye bőven elég volt ahhoz, hogy
félreérthetetlenül megvilágítsa a peremén lévő két kis
tárgyat. Annak ellenére, hogy legfeljebb 8 centiméteresek
voltak és majdnem 5 méternyire az üveg tolóajtótól, Meiko
mégis azonnal és könnyűszerrel felismerte őket.
Meiko pontosan ugyanolyan rémülettel bámult a zöld,
rézkupakos hengerekre, mint ahogyan mérges kígyókra
nézett volna, amelyekkel hirtelen szembe találja magát. Két
12-es kaliberű töltény. Felidézte magában a kilőtt
töltényhüvelyt a vászontáska alatt, és azokat a kilőtt
töltényhüvelyeket, amelyek Farber véres, tépett arca mellett
hevertek az úttest szélén.
 A felismerés, hogy a hang, a rózsaszín vécépapír, a
vászontáska, a töltényhüvely a dohányzóasztalon és a két 12-
es kaliberű töltény a medence peremén kapcsolatban van
Jacob Farber erőszakos halálával, elég volt ahhoz, hogy
megbénítsa elszántságát és szétporlassza önbizalmát. A
tudattól, hogy nagyon is sebezhető célpontot jelent egy
sötétben meghúzódó fegyveres számára, egy olyan gonosz
ember számára, aki beteges, rémisztő tréfákra képes,
botladozva kezdett futni a sötét nappalin át a telefon felé, és
észre sem vette, hogy zsibbadó kezéből közben kihullott a
nagyapja kése.
A fali telefon mellett a kis, öntapadó, sárgásán színjátszó
kartonon nagy, fekete számokkal virítottak a rendőrségi
segélyhívószámok. Már végigzongorázta az összes számot,
amikor rájött – és a szíve is megdermedt tőle –, hogy a telefon
nem egyéb élettelen műanyag tárgynál a kezében.
Az emeleti telefon. Nincs visszatéve a helyére. Ott van az
ágyon, ahová ledobta.
Meikót már szinte fejveszett rémület fogta el, de aztán
meghallotta, hogy kulcs csúszik be a biztonsági zárba.
Feltartóztathatatlanul szakadt fel belőle egy mély,
megkönnyebbült sóhaj, megfordult, és futott az ajtó felé.

Pinko Rutsche óvatosan csukta be a kerti faajtót, és

végigment a garázs és a keskeny, emeletes lakóház közötti
udvaron. A garázs ablaka mellett elhaladva elégedetten vette
tudomásul, hogy helytálló információt kapott telefonon. A
garázs üres volt, ami azt jelentette, hogy a hapsi még legalább
egy óra hosszat oda lesz, a nő pedig egyedül van itthon a
porral. A nőről egyébként azt mondják, hogy príma falat.
Pinko mosolygott, és örömteli várakozással nyalogatta a szája
szélét.
Pinko Rutsche abban a meggyőződésben élte le 34 évének
túlnyomó részét, hogy valaki, valahol tartozik neki valami
irdatlan nagy dologgal. Azt nem tudta igazán, hogy ki ez a
valaki, vagy hogy mi az, amivel tartozik neki, de abban
egészen biztos volt, hogy valahol a világban valaki
türelmetlenül várja, hogy nagy szolgálatot tehessen neki.
Erre a telefonhívásra 34 évet kellett várnia, de Pinko úgy
fogadta a késedelmet, ahogyan minden egyebet is fogadott. De
még így is kénytelen volt beismerni hitetlenkedő társai előtt,
hogy ez az egyszerű munka elvégzéséért felajánlott hatalmas
összeg kissé túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. Óvatosságból
magával vitte lefűrészelt egycsövűjét, amikor elment
megnézni, hogy a „zálogpénzt” leszállították-e.
A sikátorban, a Fő utcai sütöde mögött felfordította a
szemetestartályt, és csakugyan ott volt mind a tíz
húszdolláros, úgy, ahogyan a hang ígérte. Nagy kísértést
érzett, hogy fogja a pénzt, vegyen valami jófajta port, és
elfelejtse az alku további részét. De a beígért további öt lepedő
és a szajréból való részesedés túl nagy vonzerő volt. Nem
tudott az ajánlatnak ellenállni, és esze ágában sem volt a
barátai közül bárkit is bevenni ebbe az „irdatlan nagy” buliba.
Élete 34 éve alatt Pinkónak sikerült akkora adag
paranoiát kifejlesztenie magában, hogy tudja, ilyen nagyszerű
dolognak feltétlenül van valami hátulütője. Nem képzelhető
el, hogy egy krapek megcsináljon egy balhét, megszerezzen
több kiló kokaint, aztán az egész szajrét leparkolja egy csaj
házában anélkül, hogy valami védelemről gondoskodna. A
nőnek biztosan van fegyvere, érvelt magában. Hadd legyen.
Neki csak annyi a tennivalója, a második telefonértesítés
szerint, hogy elhozza a kulcsot egy másik rejtekhelyről, aztán
egy bizonyos telefonfülkében bevárja a harmadik hívást. Ha
megkapta a „fogj hozzá” utasítást, besétál a házba, rajtaüt a
nőn, és a kiszabott időn belül felkutatja a 32 darab 3 dekás,
szemcsés, fehér port tartalmazó műanyag zacskót és egy
keleti halászt ábrázoló, faragott fafigurát, amely az egyezség
lényeges része volt. A nő – az esetleg megtakarított idő alatt –
ügyességének jutalma lesz.
Ahogy az ajtóhoz közeledett, felmerült Pinkóban a kérdés,
hogy a megbízója hogyan jutott hozzá a kulcshoz, és miért
bízott meg benne, hogy majd átadja neki a kábítószert. Aztán
megvonta a vállát, mert úgy döntött, hogy ez nem rá tartozik.
Puffadt bal kezében tartva a lefűrészelt csövű, 20-as
vadászpuskát, becsúsztatta a kulcsot a kulcslyukba,
elfordította, míg kattanó hangot nem hallott, aztán egy gyors
mozdulattal, tenyérrel belökte az ajtót.
Útközben lepte meg a lányt, amint az ajtóhoz futott, hogy
kinyissa. Arcán a derűs üdvözlő mosoly egy pillanat alatt
elnyílt szájú, tágra nyílt szemű rémületté vált. Pinko a jobb
karjával átfogta a menekülni próbáló nőt, és a csizmája
talpával berúgta maga mögött az ajtót.
Uram Jézus, de gyönyörű, gondolta, miközben hatalmas
felsőtestével a küzdő-hadonászó lányt a falhoz szorította és
felemelt jobb kezével befogta a száját. Érezte, ahogy a vonagló
test nekifeszül a gyomrának. Úgy fordította a lányt, hogy
szembe forduljon vele. Felgyorsult a lélegzete, amikor
észrevette, hogy a lányon szétnyílt a köpeny, és nagyon nagy
kísértést érzett, hogy mindenekelőtt a jutalmát vegye el. Ha
nem éppen fehér porról lenne szó… A felemelt puska csövével
hátrasimította a lány hosszú, fekete haját.
 – Most jól figyelj rám, kisanya – mondta rekedten
suttogva. – Ígérem, nem foglak bántani, érted? Mondd meg,
hova dugta a krapekod a port, és már itt sem vagyok.
Megértettél? – Úgy helyezkedett, hogy a lány ne húzhassa fel
a térdét, teljes súlyával ránehezedett a remegő, izmos testre,
és lassan levette a kezét a szájáról.
Meiko megpróbált kiszabadulni az undorítóan kövér,
verejtékező test mögül, de az túl súlyos volt, és a lefűrészelt
fegyvercső vége is fenyegetőleg nyomódott a nyakába.
– Nem tudom… miről beszél… itt nincs semmiféle… por…
– lihegte szaggatott, mély sóhajok között. A félelemtől tágra
nyílt szeme felfelé fordult.
Pinko gonoszul mosolygott, jobb kezét rácsúsztatta a lány
meleg, csupasz mellére, és felnevetett, amikor Meiko
mindenáron megpróbált elfordulni tőle.
– Hiába, bébi – suttogta. – Ezzel nem mész semmire. –
Tenyerével simogatta a keményedő mellbimbót,
ostobaságában szexuális izgalomnak vélve a félelem testi
megnyilvánulását. Az izgalomtól meg sem hallotta az udvar
túlsó oldalán, a kocsifelhajtón hirtelen fékezéssel megálló
kocsit.
– Nem jön mostanában a krapekod, hogy megmártsa a
szerszámát, mi? – folytatta Pinko, testét lassú ütemben
hozzádörzsölve a lány testéhez. – Á, persze hogy nem jön. Ide
hallgass, tudom, hogy legalább egy kiló jófajta, kristályos
kokót tartasz itthon. És az egészet ide fogod adni nekem –
tette hozzá mosolyogva. – Most is megmondhatod, hogy hol
van, de megmondhatod később is.
– Maga megőrült. – Meiko zihálva lélegzett. Megpróbált
levegőhöz jutni annak ellenére, hogy a hatalmas súly
könyörtelenül nehezedett a mellkasára és a rekeszizmára. –
Még füvet se szívunk. – Újra megpróbált némi levegőhöz
jutni.
– Oké, bébi. – Pinko mosolygott, és nyelvét végighúzta
egyenetlen fogsora durva szélén. – Ha így akarod… Majd
beszélünk róla utána… – A puska csövét odanyomta Meiko
állá- hoz, a kezét lejjebb csúsztatta a lány melléről, úgy
érezte, ez a helyes válasz a tiltakozó nyögésre.

Sheffield a szokatlanul nehéz Smith and Wessonnal a

kezében szállt ki a kocsiból, és kissé elbizonytalanodott,
amikor tudatosult benne, hogy milyen jellemzően csendes és
békés az egész háztömb.
A szomszédok bolondnak fognak tartani, ha meglátnak,
gondolta, amikor bement a kapun és elindult a bejárati ajtó
felé. A nyitott udvar közepe táján lehetett, amikor észrevette,
hogy hátul a teraszon égnek a lámpák. Bizakodóan arra
gondolt, hogy Meiko bekapcsolta a melegvíz-pumpát és a
medencében várja egy pohár jéghideg borral. Lenézett a
kezében tartott fegyverre, és megrázta a fejét, kicsit
ostobának érezte magát annak ellenére, hogy a betörés
tényéről és a házukban talált töltényhüvelyről nem tudott
megfeledkezni.
Gyorsan elment a ház oldala mellett, azzal a szándékkal,
hogy valamelyik növény fadézsájába rejti a revolvert, mielőtt
bemenne Meikóhoz. Változtatott a revolver fogásán, most egy
kézzel fogta a kakas és a dob körül. Befordult a ház sarkán,
tett még néhány lépést, majd hirtelen megállt, amikor
tekintete a medence peremére szegeződött.
– Micsoda?! – mondta hangosan, hitetlenkedve. Fellépett a
vörösfenyő lépcsőre, hogy közelebbről megnézze, amit látott.
 – Ne, ne – nyögte Meiko, a fejét rázta, és eredménytelenül
hadakozott a bugyiját rángató, durva ujjakkal. Pinko
rekedten felnevetett, a légzése gyors volt, izgatott. Egy picit
hátrált, hogy könnyebben mozoghasson, amikor valami zaj és
mozgás, amit a szeme sarkából látott, elvonta a figyelmét a
lányról. Hirtelen hátrafordította a fejét, és Meikóval
egyszerre megpillantotta Sheffieldet a tolóajtó üvegén át.
Meiko látta, amint Brian kinyújtja a kezét a töltényekért
a medence peremén, mit sem tudva a sötét lakásban folyó
dulakodásról. Aztán látta, hogy Pinko kövér keze felemeli a
lefűrészelt csövű puskát, és így meghatározott célpont ellen
irányulhatott az adrenalinsokk okozta őrjítő dühe.
– Brian! – sikoltotta Meiko. Hirtelen kiszabadult keze
rácsapott a felhúzott kakasú fegyverre, ugyanakkor fogait
belemélyesztette Pinko püffedt mellébe. A fájdalmas ordítást
elnyomta a lefűrészelt csövű puska dörrenése és a
szilánkjaira törő biztonsági üveg csilingelése.
Pinko igyekezett szemmel tartani a medence mögötti
területet, ahol a gyanútlan célpont eltűnt – kézzel-lábbal
hadonászva a visszahulló üvegszilánkok felhőjében –, és
igyekezett kiszabadítani fájó, felsebzett mellkasát Meiko fogai
közül. De hiába igyekezett, nem tudta szétfeszíteni a lány
összeszorított fogsorát, hát kétségbeesésében fejbe vágta a
fegyver csövével. Újra felüvöltött fájdalmában, amikor Meiko
fogai, egy darab zsíros bőrrel együtt, végleg kiszakadtak a
mellkasából.
– Rohadt dög! – Ellódította magától a lányt, aki nekiesett
egy asztalnak és lámpának, majd elterült a szoba sötét
sarkában. Pinko fájdalmas nyögések és üvegcsörömpölések
közepette szűk farmernadrágja zsebéből megpróbált
előhalászni egy tartalék töltényt. Nagy nehezen sikerült az
egyik töltényt kiszabadítania. Mindkét reszkető kezére
szüksége volt, hogy lehajtsa a puska rövid csövét, és közben
dühös elégedettséggel dörmögött, amikor meghallotta a
padlón mocorgó lány halk nyöszörgését.
– Na megállj – mondta hangosan és vigyorogva, miközben
feszülten figyelte a medence körülötti árnyékos területet.
– Megtudod még, mi az igazi fájdalom! – Kirántotta a
füstölgő csőből a kilőtt hüvelyt. Figyelmét nem kerülte el,
hogy a széles sugárban szóródó sörétek lényegesen
csökkentették a teraszon fényt adó villanykörték számát.
Jobb lesz előbb kimenni és elintézni a pasast, határozta el
Pinko. Két éles csattanás jelezte, hogy újratöltötte és felhúzta
fegyverét.
Magabiztosan indult el a törött üvegajtó felé, miközben a
lába súrolta a sötét tömegnek tűnő, térdeplő alakot. Aztán
élesen felvisított a hirtelen, pokoli fájdalomtól, amikor a
súlyos, hideg penge áthatolt a nadrágja vásznán, a has bőr-,
zsír- és izomrétegén. Szája elnyílt, szeme kidülledt a
hitetlenkedő rémülettől, elejtette a fegyvert, és két kezét
védekezőn, de elkésve tartotta halálos sebet kapott ágyéka és
hasa elé.
Meiko elengedte a kést, és hátrébb kecmergett, ahol Pinko
nem érhette el, amikor látta, hogy a férfi keze átfogja a
hasából kiálló fanyelet. Úgy tűnt, ki akarja húzni a kést, hogy
belevágja a lányba, amikor a csörömpölő üveg zajára szenvedő
tekintetét a teraszajtó felé fordította, amelynek
üvegmaradványai között oldalazva tántorgott befelé egy férfi,
karját védőn az arca elé emelve. Aztán Sheffield megfordult,
és Pinko észrevette a két kézzel szorosan markolt, lassan
emelkedő revolver hosszú csövét, s meghallotta a férfi
tigrismorgását.
 Pinko próbált volna elfordulni, és érezte, amint a kés
mélyebbre fúródik benne. Sűrű, meleg folyadék áramlott
egyre szaporábban hasára szorított kezének ujjai közül.
Amikor a betörő újra felüvöltött, Sheffield megkínzott
agya felfogta a falhoz tapadó Meiko képét szétnyílott
köpenyében, és látta a lefűrészelt csövű puskát is, alig
egyméternyire a görcsbe rándult férfitól, aki rálőtt. Dorsey
revolvere eldördült és megrándult Sheffield kezében.
A revolver torkolattüze mintha Pinko arca után nyúlt
volna, amikor az első golyó mély árkot tépett vastag nyaka
oldalába, ahonnan felspriccelt a vér. Újabb sikoly gurgulázott
elő Pinko torkából, nekivágódott a fürdőszoba ajtajának. Tíz
körömmel kapaszkodva becsúszott-vonaglott a fürdőszoba
viszonylagos oltalmába, de már csak kialvó életösztönei
működtek.
Sheffield szeme előtt felvillant Meiko csupasz mellének és
tépett bugyijának látványa. Lassan, hidegvérrel egymás után
ötször húzta meg a ravaszt, a fürdőszoba padlójára célozva a
félig nyitott ajtón át. A becsapódó golyók nyomán szinte
szétrobbant a faajtó, immár semmi védelmet sem nyújtva a
földön heverő célpontnak, amely üvöltött és végül elhallgatott.
Sheffield nem tudta levenni a szemét a véres masszáról,
amely csak halványan látszott onnan, ahol állt, fél lábon, a
falnak támaszkodva, hogy el ne dűljön, a két karja lazán
lógott le kétoldalt, amikor Meiko végre felkattintotta a
villanyt.
A kigyúló világosságban az egész helyszín – az
üvegtörmelékről visszaverődő fényben, a csillogó, vörös
vértócsákkal – még ijesztőbbnek látszott. Sheffield sokkal
bénultabb, sokkal döbbentebb volt, semhogy teljes egészében
felfoghatta volna, mi is történt.
 Rettenetesen csöngött a füle. Nem is értette, hogy Meiko
mit akar neki mondani, mit magyaráz olyan kitartóan.
Tekintetével mégis, követte a lány vadul hadonászó kezét,
lenézett, és meglátta nadrágja jobb szárában az apró, tépett
lyukakat, a csípőjétől egészen a térde alá húzódó sötét, alvadt
vérfoltokat.
Ekkor újra átélte a váratlan döbbenetet és fájdalmat, a
teljes értetlenséget, amikor meghallotta Meiko rémült
sikoltását, a meglepetést, amikor kifelé robbant az üveg
tolóajtó, a pillanatot, amikor valami ellenállhatatlan erő
megragadta a lábánál fogva, és átlódította a medence teteje
fölött a reáhulló üvegszilánkzáporban. Emlékezett rá, hogy
kezével a fegyverét kereste, és hogy a lába rettenetesen fájt.
De nem törődött a fájdalommal, mert arra számított, hogy
újra rálőnek, amikor a törött üvegajtón át belép a szobába.
Furcsa, gondolta, amikor a padlóra ejtette a revolvert és
hagyta, hogy Meiko lefektesse a heverőre, furcsa, de hogy mi,
arra nem emlékszem…
Erősen igyekezett megérteni, hogy mi furcsa és miért, s
közben, a rátelepedő ködben szinte észre sem vette, hogy
Meiko egy hatalmas, véres késsel felvágja a lába szárán a
nadrágot. Aztán a köd még sűrűbb lett, és a bejárati ajtón
berohant a nemsokára nagy számban érkező Huntington
Beach-i rendőrök legfürgébbje.
 MÉG 6 NAP

Vasárnap
21.33

Jerry Neibolt őrmester az ellenőrző pultnál ült, az arca csupa

aggodalom volt. A helyéről rálátott annak a négy
diszpécsernőnek a hátára, akik a járőregységeket lázasan
irányították egyik sürgős hívástól a másikhoz, és egy fiatal
női növendékre, aki a kapitányság biztonsági monitorát
figyelte.
A nős, öt kiskorú gyermekkel és érthető szorgalommal és
becsvággyal megáldott Neiboltnak minden oka megvolt az
aggodalomra. Egy kommunikációs főellenőr helyét vette át,
akinek szembe kellett néznie azzal az eséllyel, hogy
felfüggesztik egy telexüzenet miatt, amelyről mit sem tudott.
Neibolt tudta, hogy a diszpécserek olykor küldenek ki
rejtjelezett „este tízkor várlak a lakásomon” tartalmú
üzeneteket. De olyat soha, mint amilyet Muscalinónak
küldtek. Neibolt megrázta a fejét, és először döbbent rá arra,
hogy a telexgépnél ülő négy személy bármelyike bármikor
kiküldhet heccből egy olyan üzenetet, amely véget vethet az ő
karrierjének.
Neibolt majdnem észre sem vette a segélykérő vonalat
figyelő diszpécser izgatott integetését. A lány a
fülhallgatójára mutogatott, és Neibolt sietve bekapcsolódott a
városból érkező hívásba.
Habár Meiko hangja eléggé hisztérikus volt, Neibolt mégis
azonnal felismerte. Figyelmesen hallgatta az információk
szaggatott áradatát, amelyet a diszpécser kiírt az előtte álló
konzol képernyőjére. Neibolt az asztalára szerelt mikrofont
használva visszarendelte északról az egyetlen szabad
járőrkocsit, hogy támogassa az Adam Négyet, aki nyomban
nyugtázta az éber másoddiszpécser-csoporttól kapott rejtjeles
parancsot. Neibolt még el sem engedte a mikrofon gombját,
amikor a léghullámok már megteltek a bekapcsolt sziréna
fülhasogató hangjával.
Egy méltatlankodó háziasszony a kikötő környékén
feltartotta a Sheffield által kért járőrkocsit, mert nem volt
hajlandó elhinni, hogy semmit sem tehetnek a kellemetlen,
rámenős könyvügynökkel, aki az elmúlt órában tízpercenként
rátelefonált. Mire a kétségbeesett rendőrök megkapták az
engedélyt, hogy megkülönböztető fényt és szirénát használva
tegyenek eleget Sheffield hívásának, úgy számították, hogy
legalább öt percet késnek.
Neibolt gyorsan felmérte a távolságokat a konzolok fölé
szerelt, falnagyságú Huntington Beach-i térképen, és
kiszámította, hogy az Adam és a támogató egységek 30
másodperces időközönként fognak megérkezni a lakótelep
biztonsági kapubejáratához.
Neibolt igyekezett kizárni az agyából Meiko rémült
hangját, amikor az íróasztalán álló telefonért és a nem
hivatali telefonszámokat tartalmazó jegyzékért nyúlt.
Kikereste Walter Andersen számát, és megállapította, hogy
reszket a keze.

John Parham rendőr lenyúlt, hogy beállítsa az Adam Nyolc

rádiójának hangerősségét, és irigy érdeklődéssel hallgatta,
hogy az Adam Négy és a Charles Kilenc-Tizenhárom veszi a
sürgős hívást.
 – Mindig minden délen történik – dünnyögte Parham, és
úgy állította be a hangerőt, hogy a társával együtt tisztán
hallják az éjszakai zajok fölött a nyitott oldalablakokon
beáramló adásokat.
– Mit zsörtölődsz! – Barry Barlowe megcsóválta a fejét, és
hanyag nemtörődömséggel vezette tovább a fekete-fehér
kocsit a kijelölt rendeltetési helyükre. Egy gyanús dolgot
kellett tisztázniuk, nevezetesen, hogy jogosan mászkál-e egy
épülő ipartelepen az a férfi, akit ott láttak. – A fene a
jódolgodat, a tegnap esti Paradee és Lagucii hívás után
örülhetnél, hogy egy kis békességünk és nyugalmunk van.
Egyébként is tiszta haszon, ha pihenhetünk. Jövő hét végén
már olimpiai szolgálatban leszünk.
– Igen, ha nem vonják vissza az engedélyünket a sok
szarság miatt, ami mostanában errefelé történik. – Parham
rosszkedvűen bólintott. – Erről jut eszembe, változatlanul
nagyon szeretnék utánanézni annak a Saladin nevű fickónak.
– Minek? Paradee azt állítja, hogy valaki a mieink közül
intézte el, nem emlékszel?
– Igen, tudom, de mégiscsak fantasztikus véletlen, ahogy
az a fickó csak úgy felbukkant a semmiből.
– Méghozzá pontosan azon a környéken, ahol a laboros
fiúk a kesztyűt meg a maszkot találták. – Barlowe
elgondolkozva ingatta a fejét. – Belevetted a jelentésbe?
– Csak a nevét és a címét. És hogy helyszíni kikérdezés
után elengedve.
– Aha. – Barlowe bólintott. – Tudod, mit? Megkérem az
őrmestert, eresszen el minket vacsora után. Részletesebb
információkat kérünk az ürgéről, és esetleg megnézzük a
cipőjét is, ha már ott vagyunk. Na, meg is érkeztünk. –
Barlowe az épülő ipari komplexum bejárata felé intett a
fejével.
– Oké, nagyfőnök – mondta Parham. A mikrofonért nyúlt.
– Itt az Adam Nyolc. Tíz-kilencvenhét. Tíz-négy. – Parham
kis szünetet tartott, Barlowe eloltotta a lámpákat, és egy éles
kanyarral behajtott a komplexum területére. Lassan gurultak
előre a sötétségben az agyagos, kavicsos úton, mindketten a
maguk oldalát figyelve, nincs-e mozgásnak valami jele.
– Adam Nyolc! – harsogta a rádió, és Parham gyorsan
lenyúlt, hogy csökkentse a hangerőt. – Tíz-kilencvenhét.
Tíznégy.
– Itt az Adam Nyolc. – Parham halk hangon szólt bele a
mikrofonba. – Tájékoztatásul közöljük, hogy a keresett
személy valószínűleg eltűnt. Kiszállunk, és körülnézünk.
A diszpécser tudomásul vette a közleményt, Barlowe pedig
leállította a kocsit az egyik felvonulási épület mellett.
Mindketten kiszálltak, a fejükbe csapták a sisakjukat, a botot
becsúsztatták az övkarikába, és hosszú nyelű, négyelemes
kézilámpát vettek magukhoz. Egyetlen szó nélkül indultak el
ellentétes irányba, hogy mindegyikük egy-egy oldalát járja
végig a még befejezetlen, éppen villanyszerelési munka alatt
álló épületsornak.
A környék csendjét csak olykor-olykor felhangzó
tücsökciripelés törte meg, és Parham csizmájának csikorgása,
amint óvatosan lépkedett a törmeléken, amelyet időnként
végigpásztázott elemes lámpája fényével. Bizonyára építési
anyagot lopott valaki a vityillójához, gondolta Parham,
gyakran megszakítva módszeres kutatását, hogy megvilágítsa
maga előtt a talajt, és bele ne lépjen a szanaszét heverő
deszkákból kiálló valamelyik szögbe. Éppen vizsgálódva
nézett egy igen veszélyesnek látszó gerendadarabot, amikor
észrevette, hogy egy pici, élénkvörös folt vibrál a mellén,
közvetlenül a jelvénye alatt.
– Mi a… – kezdte, és felemelte a fejét, amikor halk
pattanást, majd sebesen suhanó hangot, végül tompa
puffanást hallott, ugyanakkor erős ütést érzett a mellkasán.
Parham hátrahőkölt, aztán lenézett, és rémülten látta, hogy a
vörös folt helyén egy vastag fémvessző áll ki a zubbonyából. A
teste még nem is ért földet, amikor már halott volt.
– John?
Barlowe meghallotta, amint Parham elemlámpája
nekicsapódott egy betondarabnak. Megkerülte az épületet,
egyik kezében a revolverrel, a másikkal messze kitartva
testétől az elemlámpát. Parham lámpájának ferdeszögű fénye
kötötte le a figyelmét, így észre sem vette a sisakja oldalán
felkúszó és megállapodó ceruzavastag, vörös fénypontot.
Meglátta társa élettelen testét a földön, és ösztönösen az
egymásra dobált gerendák halmazára lendítette a lámpája
fényét, mozgó alak után kutatva. Nem is hallotta a pattanást,
a surranó hangot, a puffanást, amely görcsbe rántotta a
testét. Élettelenül zuhant a földre.
Thanatos gyorsan dolgozott. A kocsija lehallgató
berendezésén hallotta a rádióhívásokat, és amennyire telex
nélkül biztos lehetett benne, megállapította, hogy a hívások
elszólították az összes rendőrségi kocsit a közvetlen
környékről. Thanatos tudta, hogy a hívások nagy része a
Bizottságtól származott. Bízvást számíthatott rá, hogy
meglehetősen hosszú idő áll még rendelkezésére, mégis
sietett, nemcsak ösztönösen, hanem a rá váró, sokkal
kellemesebb feladat tudatától is.
Thanatos küszködve gyömöszölte be az egyik élettelen
testet a fekete-fehér kocsi csomagtartójába, a másikat pedig
az utastérbe, az elülső ülések mögé. Aztán az egyik
elemlámpával hátrafelé haladva végigjárta a megtett
útvonalat, és egy egyenetlen végű fadarab segítségével
eltüntette a lábnyomokat és a meglepően kevés vérfoltot a
durva szemcséjű homokos talajról. A vöröses foltokkal
tarkított három deszkadarabot egy nagy halom fa mélyére
rejtette. Végül, munkájával elégedetten, visszatért a
rendőrségi gépkocsihoz, felvette az ép sisakot – kicsit szűk
volt, de hordható – és a fekete nylonzubbonyt, amelyet
Barlowe-ról húzott le, mielőtt a holttesteket berakta volna a
kocsiba.
A járőrkocsiban megtett rövid út az üres garázsig az egész
vállalkozás legkockázatosabb része volt. Thanatos tudta, hogy
a járőröző rendőrök, hacsak más elfoglaltság nem köti le őket,
mindig rendkívüli érdeklődést tanúsítanak járőröző
bajtársaik rádióhívásai, étkezési szokásai és szerelmi élete
iránt. Ha két járőrkocsi találkozik bárhol a városban,
feltétlenül villognak vagy integetnek egymásnak, leállnak a
legközelebbi parkolóhelyen néhány szóra, vagy megbeszélik,
hogy hová ugorjanak be egy kávéra. Az integetéstől eltekintve
az összes többi szokás igen nehéz helyzetbe hozta volna a
terroristát. Nagy megkönnyebbülésére simán eljutott a
fekete-fehér kocsival a raktárgarázs ajtajáig, hüvelykujjával
megnyomta az inge zsebében az automata ajtónyitót,
behajtott a garázsba, majd becsukta a nehéz ajtót anélkül,
hogy más járőrkocsit látott volna.
Miután beért a garázsba, Thanatos újra gyorsan dolgozott.
Ezúttal szükségtelen munkát végzett, mégis úgy érezte,
hasznosan tölti az időt. A két holttest nehéz volt, mégis
különösebb erőfeszítés nélkül odaszíjazta őket a fekete-fehér
kocsi elülső üléseihez. Majd gyakorlottságról és önbizalomról
árulkodó, gyors mozdulatokkal átöltözött, a levetett ruhát
bedobta a járőrkocsi hátsó ülésére. Ezután szétlocsolta hat
darab, körülbelül négyliteres benzineskanna tartalmát a
garázs padlójának szabadon maradt részén. Végül
eltávolította a lézerirányzót a számszeríj agyáról, aztán az ősi
fegyver halálos, modernizált változatát Parham ölébe
fektette, és megelégedéssel állapította meg, hogy a hegyes,
ceruzaszerű fém nyílvessző sokkal mélyebbre hatolt Parham
golyóálló mellényébe, mint azok, amelyeket hasonló
mellényeken próbált ki a saját pincéjében.
Miután beszerelte a robbanószerkezetet a jármű alá,
eloltotta a lámpákat, kilépett a garázsból, és óvatosan
becsukta maga mögött a kis hátsó ajtót. Amikor bekattant az
ajtózár, élesre állt a robbanószerkezet. E perctől kezdve, ha
valaki megpróbálja kinyitni akár a nagyobb bejárati, akár a
kisebb hátsó ajtót, azonnal robbanást idéz elő, majd hatalmas
tüzet a kilocsolt és lángra lobbanó hatkannányi benzintől, no
meg a kocsi üzemanyagtartályában lévő benzinmennyiségtől.
A tűz elemészt minden bizonyító nyomot, és nem marad
utána más; mint két összeégett, hátborzongató hulla egy
rendőrségi kocsi kiégett vázában.
Thanatos meggyőződött róla, hogy nem figyelik, gyalog
visszament az ipartelep parkolóhelyére, és a hengeres
lézersugár-generátort elrejtette egy zsák szemét alá, az egyik
nagy fém szeméttartályban. Még egy utolsó, ellenőrző
pillantás után odasétált várakozó kocsijához, és beleült.

Jerry Neibolt őrmesternek még akkor is remegett a keze,

amikor letett róla, hogy elérje Walt Andersent nyilvántartott
telefonszámai valamelyikén. Egy pillanatra átvillant az
agyán, hogy kiküld egy kocsit Andersen lakására, de aztán az
íróasztala fölött még egy pillantást vetett a mini
diszpécserkonzol képernyőjére, és megrázta a fejét. A
képernyő oldalsó szegélye, amely a rendelkezésre álló, szabad
kocsikat tartotta nyilván a számuk szerint, most üres volt.
Mindegyik egység hívószáma vagy az ÚTON vagy a
HELYSZÍNEN rovatokban villogott nagy, zöld számjegyekkel.
Nem volt kiküldhető, szabad kocsi.
Neibolt egyre növekvő szorongással próbálta kikapcsolni
az agyából azoknak a dühödt és fenyegető telefonhívásoknak
az emlékét, amelyekkel Huntington Beach lakói elárasztották
a rendőrséget. A telefonálók mindegyike hangot adott
rosszallásának, dühének és megvetésének azért, ahogyan a
rendőrök a dolgukat teszik, illetve éppen hogy nem teszik.
Igyekezett megértetni a telefonálókkal, hogy a rendőrség
ellen újabban megnyilvánuló erőszakhullám, különösképpen a
két rendőr halála az elmúlt héten, a végsőkig feszítette
mindenki idegeit a kapitányságon. De miközben mondta,
maga is tudta, hogy erőtlenek a kifogásai. Neki igazán tudnia
kellett, hogy a rendőröket azért alkalmazzák, azért képezik ki
és azért fizetik, hogy nehéz, sőt kockázatos helyzeteken is
úrrá tudjanak lenni. Ezért biztosítják magas összegekre az
életüket, és ezért vonulhatnak korán nyugdíjba,
emlékeztették Neiboltot a telefonálók, és szinte egyhangúlag
és nem minden él nélkül azt ajánlották, hogy az a rendőr, aki
nem tud különbséget tenni kihágást elkövető állampolgárok
és bűnözők között, tüstént mondjon le az állásáról, vagy
rúgják ki.
A diszpécserszoba telefonjaihoz magnetofon csatlakozott,
és rögzítette a beszélgetéseket. Neibolt tudta, hogy minden
szavát, amit az este folyamán kiejtett, aggályos
aprólékossággal fogja mérlegelni az ügyeletes tiszt és a
részlegek vezetői. Egyre nyomottabb hangulatban futtatta
végig az ujját a névsoron, és újra a telefonért nyúlt.
Még a trágár telefonálókhoz hozzászokott Neibolt is
megdöbbent attól a rendkívül durva szóözöntől, amit Rudy
Hernandez nyomozó rázúdított, amikor felvette a telefont.
– Krisztus szent szerelmére, Rudy! – tört ki Neibolt,
amikor Hernandez végre lélegzetet vett. – Mi az ördög ütött
beléd? Jerry Neibolt vagyok a kapitányságról.
Neibolt figyelmesen és a fejét csóválva hallgatta a lassan
megnyugodó és mentegetőző Hernandez beszámolóját a
telefonhívásokról, amelyekkel egész este gyötörték. Aztán
Hernandezen volt a döbbent hallgatás sora, amikor Neibolt
közölte vele, amit Sheffieldékkel kapcsolatban tudott.
– Atyaisten – suttogta Hernandez, amikor Neibolt
elhallgatott. – Jól vannak?
– Nem tudom. Várj csak, azt hiszem, Mary éppen most
kap jelentést a helyszínen lévő egyik egységtől.
Neibolt átkapcsolta a konzolját a mozgó naplóra, és
gyorsan átfutotta a néhány soros szöveget, amit a diszpécser
táplált be a rendszerbe. Az Adam Négy és a Charles Kilenc-
Tizenhárom alig két perce érkezett a helyszínre, így hát
érthetően rövid volt az információ.
– Úgy látom, Meiko jól van – mondta Neibolt –, bár elég
komolyan megsérült a fején. Sheffield a combjába kapott egy
csomó sörétet attól a rohadéktól, de él. A mentők már úton
vannak hozzájuk.
– Ki a tettes? – kérdezte Hernandez elfúló hangon. –
Tudta, hogy Neibolt miért telefonált.
– Egy Pinko Rutsche nevű strici. – Neibolt kis szünetet
tartott. – Ide hallgass pajtás, szükség van rád a helyszínen. –
Neibolt várta a választ. Semmi.
 – Rudy… – kezdte megint.
– Küldd ki Andersent.
– Nem tudom megkapni, öregem. Tíz percig szüntelenül
hívtam a lakását. És szükség van a helyszínen egy
nyomozóra.
– Nem mehetek el hazulról – mondta Hernandez halkan,
gyötrődve a tudattól, hogy meg kell védenie a családját az
ismeretlen telefonálótól, és hogy ugyanakkor egy kollégájának
szüksége van rá.
– Rudy, muszáj odaküldenem valakit, még mielőtt az
ügyeletes tiszt szétrúgja a seggünket! – Neiboltnak elállt a
lélegzete és fennakadt a szeme, amikor rájött, hogy mit
mondott a magnóra. Most már mindegy, gondolta, és
szomorúan ingatta a fejét.
– Mondd el, amit tudsz, és én megpróbálom hazulról
irányítani a dolgokat, míg meg nem találod Andersent, vagy
ide nem tudom hívni az egyik bátyámat, hogy vigyázzon a
családomra.
– Oké – egyezett bele Neibolt. – Úgy tudom, ez a Rutsche
nevű fickó előzőleg telefonon megfenyegette Meikót…
– Micsoda?!
Neiboltban hirtelen összeállt a kép. „Az istenit! – gondolta
–, úgy látszik, hülyülök! Azt sem látom meg, ami kiüti a
szememet!” – Igen, igazad van, Rudy. Jézusom, nekem meg
eszembe se jutott…
– Biztos, hogy ártalmatlanná van téve?
– Naná! Meiko felsliccelte a hasát egy japán késsel, Brian
pedig szétlőtte egy három-ötvenhetessel. Kész, vége.
– Remek! – Hernandez boldogan nevetett. Hatalmas kő
esett le a szívéről. – Megkérhetlek valamire, pajtás? Hívd fel
a fiúkat a helyszínen, kérdezzék meg Meikót, biztos-e, hogy a
pasas azonos azzal, aki felhívta. Jó?
Neibolt beleegyezett, és átkapcsolt az asztali mikrofonra.
Két perccel később már újra Rudyval beszélt.
– Ő lehetett az – mondta Neibolt. – Meiko ugyan zavart
egy kicsit, és fel volt dúlva, de meglehetősen biztos benne,
hogy ugyanarról van szó. Valami töltényhüvelyekről is
beszélt, meg Jake Farber lelövéséről. Nagyon sürgősen
beszélni akar veled meg Andersennel is – tette hozzá. Nem
értette ugyan az üzenetet, de feltételezte, hogy fontos.
– Mondd meg neki, hogy húsz percen belül ott leszek a
házukban – mondta Hernandez. – Közben meg kerítsd elő azt
a lógós Andersent.

A kocsijában ülő Thanatos, akit szinte teljesen elrejtett a

sötétség és az utcában parkoló többi kocsi, pontosan látta az
éjszakai távcsőben, amint Hernandez kijön a házából, integet
valakinek, aki odabent maradt, aztán a kocsijához rohan. A
terrorista lejjebb csúszott az ülésen, amikor Hernandez
elhúzott mellette, öt percet várt, és csak aztán ült fel és
indította be a motort. Újabb öt percbe telt, mire egy
telefonfülkéhez ért, egy zárva lévő benzinkút mellett. Újra
megnézte az óráját, aprópénzt dobott a telefonba, és
tárcsázott.
– Mrs. Hernandez?
– Tessék? – A hang bizonytalan volt.
– Prichard rendőr vagyok a kapitányságról, Mrs.
Hernandez. Üzenetet kell átadnom Hernandez nyomozó úrtól.
Juanita Hernandez elmosolyodott a rendőr udvarias,
nagyon is tiszteletteljes hangján, ahogyan a férje nevét
kiejtette jóleső melegség és büszkeség töltötte el, és már el is
felejtette a szörnyű telefonhívásokat, amelyektől a férje
tehetetlenségében dührohamokat kapott.
– Mi az üzenet? Hallgatom – mondta kedvesen.
– Mondom, asszonyom. A bűnügyi laborból az egyik lány,
Meiko Harikawa, valami lövöldözésbe keveredett. Úgy látszik,
nagyon rossz állapotban van, mert Hernandez nyomozó úr
megbízott, hogy hívjam fel önt és kérjem meg, menjen oda, és
maradjon mellette néhány órára… és vigye magával a két
kisebbik lányt – tette hozzá a telefonáló kissé bizonytalanul,
mint aki nem egészen biztos az üzenetben.
– Természetesen. Mondja meg Hernandez nyomozó úrnak
– Juanita elmosolyodott magában –, hogy azonnal indulok.
Meg tudja mondani a címet? – Juanita feljegyezte a címet egy
blokkra. – Máris indulok – mondta, és letette a telefont.
Thanatos, alig két perccel azután, hogy visszaérkezett
eredeti megfigyelő posztjára, látta kilépni a házból a könnyű
kabátba öltözött Mrs. Hernandezt és a két kisebbik lányt.
Miközben kinyitották a garázsajtót, Thanatos a távcső
segítségével sorra vette a három arcot.
Nagyszerű! Gúnyos elégedettséggel mosolygott. Nem
akarta felkelteni az asszony gyanúját, ezért nem indokolta
meg, hogy miért maradjon otthon a legidősebb lány. És ha
csakugyan otthon maradt, akkor a terve, amellyel Rudolfo
Hernandez nyomozót kivonhatja a forgalomból, igen
hatásosnak és eredményesnek fog bizonyulni. Ha viszont a
lány nincs otthon, akkor üres a ház, és egyéb megoldásokra
lesz lehetőség.
Kilépett a kocsijából, és sietve ment a ház oldalsó frontja
felé, nyomban azután, hogy a régi, négyajtós, nagy batár Mrs.
Hernandezzel és két lányával befordult a sarkon. Legfeljebb
25 perccel számolhat. Akár egy perccel is több elfogadhatatlan
kockázatot jelentene.
Miközben nesztelenül lépett az oldalsó kapun és figyelte,
nem lát-e valahol kíváncsian leskelődő szomszédot, arra a két
rendőrre gondolt, akiknek már nem áll módjukban határozott
személyleírást adni az ál-Bob Saladinról. Már csak egyetlen
bizonytalansági tényező maradt, Paradee, az újságíró. A
Bizottság nyomatékos figyelmeztetése ellenére, Thanatos
szinte biztosra vette, hogy sem Paradee, sem az ősz hajú
Lagucii őrmester nem látott a símaszk alatt az arcából eleget
ahhoz, hogy felismerhesse. A lehetőséget azonban nem
lehetett teljesen kizárni…
Kényelmetlen érzéssel töltötte el egy bizonyos
ellentmondás. Nevezetesen: a Bizottság érdeke az, hogy őt,
Thanatost ne ismerhessék fel és ne leplezhessék le, mielőtt a
Máglya-akciót sikeresen végre nem hajtja – az ő saját,
személyes érdeke azonban az, hogy egyáltalán ne leplezzék le.
Tisztában volt vele, hogy ha felismerik, le kell mondania arról
a tervéről, hogy nyugalomba vonul, és letelepszik a kaliforniai
parton. De csakis akkor, ha múlhatatlanul szükséges, mondta
magában, amikor kesztyűs kézzel megpróbálta elfordítani a
garázs oldalsó ajtajának gombját. Vannak más lehetőségek is,
amelyekről a Bizottságnak nem kell tudnia. És már majdnem
eljött az idejük. Ennyire közel a célhoz nem szabad kudarcot
vallani.
A gomb elfordult, és enyhén csikorgó sarokvasakkal
kinyílt az ajtó. Thanatos még egyszer megigazította arcán a
símaszkot, és határozott léptekkel ment a sötét garázson át a
ház bejáratához. Az ajtónál megállt, megfogta az ajtó gombját,
és feszülten figyelt. Mozgásnak semmi jele. Az ajtó repedésein
semmi fény nem szivárgott át.
 Kinyitotta az ajtót, és nesztelenül lépett a linóleummal
borított padlóra, közben meghallotta egy tévékészülék
félreismerhetetlen hangját valamelyik hátsó hálószobából.
Milyen könnyen kiszámíthatók az amerikai gyerekek,
gondolta, miközben zajtalanul haladt át a pedánsan rendes
szobán. Kiemelte a Browningot a tokjából, felkészülve arra az
esetre, ha Hernandez odahívta volna valamelyik barátját
vagy férfi rokonát, hogy távollétében vigyázzon a házra.
Amikor végre odaért a leghátsó hálószoba ajtajához,
tekintete gyorsan végigsiklott az ajtókereten, aztán
visszacsúsztatta tokjába a nehéz automata pisztolyt. Nem
lesz itt fegyverre szükség.
Két csupasz, nyilvánvalóan női lábat látott a szoba távoli
sarka felé fordított ágyon. A sarokban kisméretű, színes tévé-
készülék világított.
Ramona Hernandez kényelmesen feküdt az ágyán a
selymes fényű baby-dollban, amelyet a barátjától kapott
titokban, időnként kortyolt egyet a dobozos, kalóriaszegény,
hideg üdítőből, és teljesen elmerült két komédiás
bolondozásában, miközben szórakozottan kefélte hosszú,
fényes haját. Nem hallotta a halk lépteket. Csak akkor
döbbent rá a terrorista jelenlétére, amikor egy kesztyűs,
izmos kéz rátapadt a szájára. Meglátta az álarcos férfit, és a
szeme elkerekedett a rémülettől.
Sikítani akart, de nem tudott, aztán megpróbált kitérni a
dereka alá furakodó másik kéz elől. Háttal a feketébe öltözött
betolakodónak vadul kaszált kezével-lábával, és érezte,
milyen kiszolgáltatottan meztelen a melléig felgyűrődött
hálóruhában, amikor váratlanul engedett a kéz szorítása a
száján. Mély lélegzetet vett, hogy egy nagyot sikoltson, de
hörögni kezdett, mert az izmos alkar, könyökének belső
oldalával a torkába mélyedt az álla alatt. Érezte, hogy a
támadója megkapaszkodik valamiben a feje mögött, aztán a
másik karja a tarkója alá csúszik, és hirtelen fojtogató,
fullasztó sötétségbe süllyedt az egész szoba.
Thanatos nyomban levette a karját a nyaki ütőérről, s a
lány alélt teste leomlott az ágyra. Thanatos a hátára fektette,
két karját a teste mellé igazította, és megnézte a pulzusát. Jó
volt. Egyenletes.
A terrorista egy percre magára hagyta a lányt az ágyon, és
turkálni kezdett a fiókos szekrény egyik fiókjában. Néhány
harisnyanadrágot húzott elő és egy fehér pamutzoknit. A
nylon harisnyanadrágokkal odakötötte a lány két lábát az ágy
két hátsó tartóoszlopához. Két másik harisnyával a
fejtámlához erősítette a lány kezeit. A fehér zoknit óvatosan a
kissé elnyílt szájba tömte, aztán ellenőrizte, hogy véletlenül
sem zárta-e el a levegő útját. Egy másik harisnyát a szája
köré kötött, így rögzítve a zoknit. A lány nyugodtan lélegezhet
szájon át, de ha sikítani próbálna, a zokni és a harisnya
lényegesen tompítja a hangját.
Thanatos kétszer is megnézett minden csomót, nem
gátolják-e a vérkeringést. Aztán egy zsebkést húzott elő a
zsebéből, és kinyitotta az egyik borotvaéles pengét.
Egyetlen mozdulattal átvágta a hálóruha vékony anyagát,
és meztelenné vált a lány két melle, majd az egész hasa. Még
két gyors nyisszantás a vállon, és máris kihúzhatta a
hálóruhát a lány teste alól. Már csak a csipőt körülfogó
keskeny pántot kellett kétoldalt átvágnia, és a bugyi is repült
a padlóra a felsőrész után.
Thanatos néhány másodpercig gyönyörködött a lány
meztelen, feszes testének szépségében, és visszaemlékezett
rá, milyennek látta fürdőruhában, előző nap. Aztán felállt az
ágyról, és sorra végignézte a sok üvegcsét és tégelyt az
öltözőasztalon. Amikor megtalálta, amit keresett, visszament
az ágyhoz, és eloltotta a villanyt.
A televíziós készülékből villódzó színes fények
megvilágításában vadul erotikusnak tűnt a lány helyenként
napbarnított teste. Thanatos levette a kupakot az üvegről, és
az illatosított olajat a feszes domborulatokra és lágy völgyekre
öntötte. A kiürült üveget a padlóra állította. Csak ezután
vette le jobb kezéről a kesztyűt.
Ramóna Hernandez csak lassan nyerte vissza az
öntudatát, és eleinte képtelen volt rájönni, hogy hol van és mi
történik vele. Csak annyit tudott, hogy majdnem egészen
sötét van, és nehezen kap levegőt. Mozdulni próbált, és rájött,
hogy rögzítve van a két keze, a két lába ugyancsak. Vadul
kalapált a szíve, és zihálva lélegzett. Aztán a tudatába hatolt
a hasát végigsimító kéz, amely megkerülte a bal melle külső
ívét, és határozottan haladt az érzékeny mellbimbó felé.
Görcsösen összerándult, megpróbált kitérni a félelmetes
simasággal sikló kéz elől, amely most a másik remegő, lüktető
mellére csúszott, és simogatta-morzsolgatta keményedő
mellbimbóját. Nem értette az érzéseit – a rémülettel és
gerincborzongató félelemmel fékezhetetlenül keveredő, egyre
növekvő érzéki izgalmat. A mellei duzzadva feszültek neki a
lassan, türelmesen köröző tenyérnek, és hiába próbálta, nem
tudta elfojtani teste ösztönös, akaratlan reagálását. Szinte
észre sem vette, hogy időnként fel-felnyög.
Arcot kutatva bámult bele a színesen villogó sötétségbe,
de csak egy nagy, sötét alakot látott, amely nehézkesen
mocorgott a lepedőn. Aztán megfeszült a teste, és tehetetlenül
nyögdécselt, vinnyogott, amikor észrevette, hogy a kéz lefelé
csúszik a hasán.
 Thanatos lejjebb csúsztatta a kezét, aztán megállt a
remegő, olajos, feszes izomzatú combon. Bal kezét felemelte a
maszkja szemréséig, és megnézte, hány óra. Aztán jobb
kezével a remegő, selymes bőrű testre támaszkodva, bal
kezével az öve csatját kereste, és nem is vette észre, hogy
kissé megváltoztak a betömött szájból feltörő hangok, mert
közben feszülten figyelte az utcáról beszűrődő zajokat.

A magas, karcsú, izmos férfinak napbarnított bőre és durva

szálú haja volt a naptól és sós víztől, és a sokéves szörfözéstől.
Kifeszített egy résnyire nyitva hagyott konyhaablakot, így
jutott be Walter Andersen őrmester házába, és ezt csak azért
élte túl, mert a sötétben kissé hasonlított az egyik Andersen
lány valamelyik nem túl értelmes fiúismerőséhez. A kezében
szorongatott nehéz feszítővassal együtt mászott át az
ablakon. Pusztán annak köszönhette az életét, hogy az utolsó
percben úgy határozott, felvesz egy farsangi félálarcot.
A középkor felé közelgő szépfiú bizakodva vetette át
magát az ablakon. A telefonáló biztosította arról, hogy a
házban egy aranyérem-gyűjteményt és egy ideges lakót talál
majd, aki nemigen fog ellenállást kifejteni.
A beígért, könnyen legyőzhető áldozat helyett egy
hihetetlenül hosszú csövű, .45-ös automata pisztollyal nézett
szembe egy hatalmas termetű, feldühödött, tapasztalt
zsarunak látszó férfi rezzenetlen, kinyújtott kezében, aki
éppen úgy festett, mint aki a legnagyobb kegyetlenségekre
képes a lányát telefonon fenyegető, aztán a konyhája ablakán
bemászó és egy gyilkos szerszámot szorongató emberrel
szemben.
A döbbent és mozdulatlanságba dermedt rablójelölt
elejtette a feszítővasat, és még csak meg sem kísérelt kitérni
a kommandótőr elől, amely levágta a fekete álarcot az arcáról.
Reményt vesztetten nézett a parázsló szemekbe, és a
rokonszenv jelének vélte, amit felvillanni látott bennük.
Valójában Andersen szeme csak rögzítette azt a tény, hogy
még soha nem látta az előtte álló alakot egyik lánya
társaságában sem.
Az immár álarc néküli, mosolygó arc kétségbeesetten és
eredménytelenül próbálta elkerülni a lesújtó pisztolyagyat. A
rovátkolt, négyszögletes acéltest pontosan a bal szeme alatt
érte a fiatalembert, szétzúzva arc- és állcsontját s a hátsó
fogait. Könyörületes eszméletlenségben zuhant Andersen
lábához, mit sem tudva róla, milyen kárt szenvedett egykor
csinos arca.
Jody és Martine Andersen lejött az emeletről, szemügyre
vette az eszméletlen, vérző fiatalembert, és igazolták apjuk
feltevését, miszerint az teljesen idegen a számukra. Martine
még elég fiatal volt ahhoz, hogy felkeltse érdeklődését a szőke
vízisíző, aki disznóságokat mondott a telefonba a testvérének,
majd be akart törni a házukba. Az apja visszaparancsolta a
lányt az emeletre. Jodynak viszont még élénken éltek
emlékezetében a mocskos szavak. Egyetlen pillantást vetett
csak az összetört arcra, amelynek szájából, orrából
folyamatosan szivárgott a vér a konyha padlójára, és
biztatásra sem volt szüksége, hogy visszatérjen a szobájába,
tovább vigyázni kishúgára és nyugtatókkal teletömött
anyjára.
Andersen megvárta, míg mindkét lánya felér az emeletre.
Aztán összebilincselte a földön heverő férfi élettelen kezeit a
hátán, szorosra zárva az acélbilincseket mindkét csuklón, és
kiment a garázsba, hogy kinyissa a jelzés nélküli szolgálati
kocsija hátsó ajtaját.
 Tekintetbe véve a teljes harcképtelenséget eredményező
sérüléseket, amelyeket Andersen okozott, felesleges túlzásnak
tűnt a bilincs. Fölöttébb valószínűtlen volt, hogy a betörő
egyhamar visszanyerje az eszméletét, és képes legyen
megszökni. Andersen nem is bajlódott volna vele, hogy
bilincset rakjon rá – annak ellenére, hogy a rendőrségi
szabályzat minden bűnöző letartóztatása esetében
megköveteli a bilincs használatát –, ha nem szolgált volna
hasznos fogantyúként.
Andersen visszament a konyhába, lehajolt, egyik kezével
megmarkolta a bilincs láncát, a másikkal a betörő széles
bőrövét. Könnyedén felemelte a 80 kilónyi élettelen
hústömeget, visszament a garázsba, fejjel előre belökte az
ernyedt testet a kocsi hátsó ülésére, és fikarcnyit sem törődött
vele, hogy a betörő feje tompán nekipuffant a túlsó ajtónak.

Andersen kitöltötte a rövid nyilvántartási lapot, miután

tájékoztatta a fogda parancsnokát, hogy a még mindig
eszméletlen gyanúsított az őrizetes cellában orvosi ellátást
igényel, amikor meghallotta, hogy két járőröző rendőr a
Sheffield házában történt lövöldözésről beszél. Öt perccel
később, miután kikérdezte a két rendőrt és berobbant a
megkönnyebbült Neibolthoz, Andersen újra a kocsijában ült,
és őrült tempóban hajtott Sheffield háza felé.
Hernandez a bejárati ajtó mellett állt Sheffield házában,
és derűsen dúdolt magában. Időnként lenézett Pinko Rutsche
vérmaszatos holttestére, majd folytatta a jegyzőkönyvírást.
Bólintott és szélesen elvigyorodott, amikor látta, hogy lihegő
fölöttese, Andersen elhúz a kapunál posztoló rendőr mellett,
és gyors léptekkel tart a bejárati ajtóhoz.
 – Örülök, hogy el tudtál jönni, Walt – mondta Hernandez,
és egy kézmozdulattal behívta az őrmestert a hallba. – A
legjobbkor jöttél, hogy tanúja lehess Pinko bűnözői
pályafutása dicstelen végének. – Lemutatott a groteszkül
lelappadt halottra, aki két kezével még most is felhasított
hasa alját szorongatta. Hernandez napbarnított arcán a
mosoly furcsa ellentétben volt a szeméből áradó jeges fénnyel.
Andersen tekintete befogta a szőnyeg vértócsáit, és a
szilánkos szélű, golyó ütötte lyukakat a fürdőszobaajtón,
aztán a szoba túlsó végében a törött üvegű tolóajtót a heverő
mellett, amelyen Meiko ült, még mindig a fürdőköpenyébe
burkolózva, és egy egyenruhás rendőrrel beszélt, aki lázasan
írt bőrkötésű jegyzőkönyvébe.
– Sheffield hogy van? – kérdezte Andersen, egyelőre nem
véve tudomást beosztottjának a helyzethez nem illő
jókedvéről. Hernandez, ahogyan az várható is volt tőle,
fölényesen ura volt a helyzetnek.
– Nincs semmi baj – mondta Hernandez hirtelen
elkomolyodva. A mentők elállították a vérzést, és bevitték a
Pacifica-kórházba, pár perccel ezelőtt. Van vagy tizenöt lyuk a
lábában és a csípőjében, de úgyszólván biztos, hogy nincs
komoly idegsérülése. Meiko szorítókötést tett rá, még mielőtt
sok vért veszthetett volna.
– Ő jól van? – Andersen Meiko felé intett, aki egy véres
törülközőt szorított a feje oldalához.
– Aha. Kemény kis csaj ez – mondta Hernandez, és újra
mosolygott. – A mentők megvizsgálták. Pár perc múlva őt is
bevisszük a, kórházba.
– Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte Andersen.
– Ez a seggfej – mondta Hernandez Pinkóra mutatva –
nyilvánvalóan betört ide tegnap este, míg Meiko és Brian a
Guyerly lövöldözés helyszínén volt. Meiko azt mondja,
biztosan kiemelte az egyik tartalék kulcsukat az öltözőasztal
fiókjából. Mert ma este kulccsal jött be. De előzőleg felhívta és
megfenyegette Meikót, amikor Brian a laborban volt. És
előzőleg valami kísérteties hókuszpókuszt rendezett meg egy
csomag rózsaszín vécépapírral meg néhány töltényhüvellyel.
Andersen felvont szemöldökkel és kérdő arckifejezéssel
nézett Hernandezre, aki megvonta a vállát.
– Zavaros – mondta; és megrázta a fejét. – Csak annyit
tudok, hogy Brian és Meiko szerint a krapek valamiképp
kapcsolatban van a Branchowski és Farber-üggyel. A lényeg,
hogy Meiko megpróbálta felhívni a labort, de nem tudta
megkapni, közben ez a seggfej besétált az ajtón, azt állítva,
hogy Meiko nagy rakás kábítószert dugdos itthon, és meg
akarta erőszakolni.
Andersen úgy érezte, nyilallni kezd a tarkója. Mondani
akart valamit, de Hernandez lelkesen beszélt tovább.
– Amikor ez a tökkelütött hülye a hátsó ajtón át
megpillantotta Briant, leadott rá egy lövést, de Meiko
elrántotta a fegyvert, mielőtt elsült. Ezzel valószínűleg
megmentette Brian életét. Pinko ellökte Meikót, és éppen újra
töltött, amikor Meiko nekiesett, hogy kiherélje egy istentelen
henteskéssel. Majdnem sikerült is neki. De ebben a
pillanatban a jó öreg Sheffield átsétált az ajtó üvegén, és
beleürítette a pasiba egy Smith and Wesson teljes tárát
közvetlen közelről. Ilyen célpontot még a mi őrült tudósunk
sem tudott elhibázni. Legalább megtanulta ez a seggfej, hogy
nem szabad zsarucsaládot disznó telefonokkal zaklatni. –
Hernandez elégedetten mosolygott.
– Mit beszélsz? – kérdezte Andersen, és arcán az
értetlenséget aggódó kifejezés váltotta fel. Érezte, hogy a
jeges nyilal- lás lassan terjed lefelé a gerince mentén. –
Mintha azt mondtad volna, hogy telefonon megfenyegette
Meikót?
– Azt bizony, azt mondtam – ismerte be Hernandez, és
kicsit bambán nézett a társára. – De én magam is kaptam
néhány hasonló hívást ma este. Azzal a különbséggel, hogy a
telefonáló tudni akarta, mikor nem leszek otthon, hogy
elmehessen Juanitáért és a gyerekekért. – Hernandez lassan
elhallgatott, amikor észrevette, hogy Andersen elsápad. – Mi
bajod? – kérdezte, és szorítást érzett a mellében,
bizonytalanságot a beteljesült bosszú elégedettsége helyett.
– Az istenit, húsz perce sincs, hogy kinyújtottam egy fickót
a házamban – suttogta Andersen, és lázasan próbált
gondolkozni, az eseményeket valamilyen logikus sorrendbe
foglalni.
– A konyhaablakon át mászott be. És mi is kaptunk
hasonló hívásokat, korábban, ma este. Az a pasas is arra volt
kíváncsi, mikor megyek el hazulról, és Jodyt emlegette.
– Szia, Walt. Bemehetek? – kérdezte egy félénk hang.
Andersen és Hernandez egyszerre fordult meg. Juanita
Hernandez állt bizonytalankodva a bejárati ajtó előtt két
kisebbik lányával, akik anyjuk karjai alól dugták ki a fejüket,
hogy belássanak a házba.
– Mit keresel te itt? – ordította Hernandez, az ajtóhoz
rohant, és rábámult megütközött feleségére. Az asszony
ösztönösen hátralépett, kedves, bizalomteli arcán
zavarodottság látszott.
– De… de hiszen te hívattál minket ide – nyögte ki nagy
nehezen, és nem értette, mivel dühítette fel a férjét.
– Micsoda?!
 – Az a rendőr… Prichard – mondta reszkető hangon
Juanita, amikor végül eszébe jutott a név. – Azt mondta, az a
kérésed, hogy jöjjünk ide ápolni az egyik laboros lányt,
Meikót.
– Nincs nálunk Prichard nevű rendőr! – Hernandez vadul
körülnézett, és meglátta két kisebbik lányát ijedten a falhoz
húzódni. – Ramona hol van? – kérdezte.
– Otthon maradt. Nem akart eljönni. – Juanita
Hernandez magyarázni kezdte volna a helyzetet, de aztán
eszébe jutottak a telefonhívások. – Úristen… – suttogta,
amikor megértette, miről van szó. Még valamit akart
mondani, de a férje már elrohant mellette a kapu felé.
– Rudy! – kiáltott utána Andersen, de mindjárt abba is
hagyta, amikor látta, hogy Hernandez után a felesége is
kirohan a kapun. Elindult utánuk, de aztán megállt. –
Mackerson, jöjjön ide! – kiáltott vissza a házba. A Meikót
kikérdező rendőr kidugta a fejét az ajtón.
– Vigyázzon erre a két lányra – ordította Andersen, és a
két kislányra mutatott, akik egy fa mellett állva, reszketve
kapaszkodtak egymásba. – Ne eressze be őket a házba! –
Gondolkozott egy pillanatig. – Illetve vigye el őket az én
házamba. És el ne mozduljon mellőlük egy pillanatra sem,
amíg haza nem érek. Maga pedig… – mutatott a
rendőrújoncra, akinek az lett volna a dolga, hogy a kaput
őrizze, de most csodálkozva nézte, amint Hernandez és a
felesége kétségbeesetten viaskodnak fekete Mustangjuk zárt
ajtajaival – maga rendeljen ide még néhány embert. Valaki
vigye be Meikót a kórházba. Aztán értesítse O’Rorke-ot, hogy
hívja ki a megyei csoportot. Megértette?
– Igen, uram – mondta a fiatal rendőr, és buzgón bólintott.
 – Akkor nyomás! – ordította Andersen, miközben kirohant
a kapun, és majdnem feldöntötte az ügyeletes tisztet és a
körzeti járőr őrmestert, akik a ház felé sétáltak a kocsijuktól,
ahol eddig szorgalmasan kávéztak, és most a nagy jövés-
menés felkeltette a kíváncsiságukat. Értetlenül fordultak
Andersen után, aki beugrott a legközelebbi járőrkocsiba, és
elzúgott a csikorgó gumikkal száguldó Mustang után.
Andersen csak akkor vette le egyik kezét a kormányról és
nyúlt a mikrofonért, amikor a Mustang már látótávon belül
volt. – Delta Nulla-Öt bármelyik egységnek a Raintree 8544
közelében.
A rádió recsegett, és sietve jelentkezett egy hang.
– Sam Nyolc-Tizenkettő Delta Nulla-Ötnek. A környéken
vagyok. Mi újság, Walt?
– Sam Nyolc-Tizenkettő, azonnal siess a helyszínre.
Gyanúsított feltehetőleg kettő-tizenhetet kísérel meg Delta
Egy- Három lányán. Rudy úton van egy rádió nélküli fekete
Mustangon. Én nem sokkal mögötte vagyok, a Golden West és
az Ellis sarkán.
– Én a Springdale és a Bolsa környékén tartózkodom –
felelte a járőr őrmester. – Rohanok.
Andersen az ülésre dobta a mikrofont, és a vezetésre
összpontosította a figyelmét, igyekezett a Mustang hátsó
lámpáinak nyomában maradni. Hatvan másodperces
előnyének és annak ellenére, hogy nagyszerűen vezetett,
Hernandez tempóját lassította, hogy minden piros lámpánál
fékezni és körülnézni volt kénytelen, míg Andersen közeledtét
és szándékait félreérthetetlenül jelezte kocsija tetején a
villogó fény. Mire Hernandez befordult az utcájukba,
Andersen már csak tíz másodperccel volt mögötte.
 Andersen akkor fordult be a sarkon, amikor Hernandez a
vállával ugrott neki háza bejárati ajtajának, dühödt
lendületétől szilánkokra repedt az ajtó vékony fája, és a
fegyvert markoló detektív beesett a nappalijába. Andersen
ráhajtott a ház előtti gyepre, fékezett, és kiugrott a kocsiból,
még éppen idejében ahhoz, hogy elkapja a Mustang mögül
felbukkanó Juanita Hernandezt. Csak annyira tartotta
vissza, hogy előtte léphessen be, és hüvelykujjával
kibiztosítva a .45-öst, átbotladozott az ajtó darabjain.
– Rudy, hol vagy? – ordította Andersen, és a sötétséget
kutatta, hogy hol lát valami mozgást. Elfojtott zokogást
hallott valamelyik hátsó hálószobából, gyorsan arrafelé
indult, Juanita Hernandez szorosan a nyomában. A hálószoba
ajtajába érve meglátta Hernandezt, amint vadul cibálja a
kötelékeket, amelyek az ágyhoz rögzítették a meztelen,
mozdulatlan lányt.
Andersen hallotta, hogy Juanita felsikolt mögötte, de
teljes figyelmét a lány kötötte le és Rudy Hernandez
könnyben úszó arca. Él a lány vagy meghalt? Az első
pillanatban nem tudta eldönteni, de aztán észrevette, hogy
reszketni kezd a lány lába, és ebből megállapította, hogy
Ramona Hernandez sokkos állapotban van. Sikerült
elrángatnia a félőrült nyomozót az ágytól, hogy odaférjen, és
zsebkésével elvágja a nylon- harisnya kötelékeket, hogy aztán
az apja a karjaiba vehesse a kiszabadított lányt, és szorosan
magához ölelve tartsa, míg az anyja beburkolja egy plédbe.
Andersen kénytelen volt jó néhányszor megrázni
Hernandezt, hogy észhez térjen és lefektesse az ágyra a
lányát, aki szemét szorosan lezárva halkan sírdogált tovább, s
keze-lába reszketett.
 – Nincs semmi komoly baja, Rudy – mondta halkan
Andersen, és elhúzta a nyomozót az ágytól, hogy Juanita
odaférjen, és nyugtathassa, vigasztalhassa a lányát.
Hernandez nem volt olyan állapotban, hogy bárkit is
megnyugtathatott volna. A nyakán és a homlokán a dühtől
dagadoztak az erek.
– Megölöm azt a nyomorultat – suttogta rekedten, hogy
csak Andersen hallhatta. – Csak kerüljön a kezem közé a…
Az utcáról gyors egymásutánban felhangzó két lövés
villámgyors cselekvésre lendítette a két rendőrt: megragadták
a fegyverüket, és úgy rohantak ki az ajtón, hogy egymásnak
ütköztek. Hernandez ugrott ki elsőnek az ajtón, Andersen
közvetlenül utána. Mindketten hallották a beinduló motort,
és látták, ahogy a járda mellől csikorogva kilóduló kicsi, sötét
Porsche éles U-kanyarral kerüli meg az utca közepén
leállított, törött szélvédőjú járőrkocsit.
Andersen az utcán álló rendőrségi kocsi felé rohant, s
nyomban elhatározta, hogy nem fog a sötétben a kicsi,
gyorsan mozgó célpontra tüzet nyitni, és közben nem vette
észre, hogy Hernandez a Mustang felé vágtázik. Mire odaért a
rendőrségi kocsihoz, Michael Christopher őrmester kimászott
belőle, nekiesett a nyitott ajtónak, szétroncsolt jobb
felsőkarjából dőlt a vér, baljával próbálta kihúzni revolverét a
tokjából. De aztán feladta, és inkább a himbálózó mikrofont
igyekezett elkapni, amikor Andersen a kocsi ajtajához
érkezett.
Egyetlen pillantást vetett az üveges tekintetű rendőrre,
aztán átnyúlt az ülés felett a mikrofonért, éppen abban a
pillanatban, amikor Hernandez füstölgő hátsó kerekekkel
elindította a Mustangot és végigsüvített az utcán a Porsche
nyomában.
 – Delta Nulla-Öt minden egységnek északon. Kettő-
Tizenhéttel és Kettő-Hatvaneggyel gyanúsított személy egy
legújabb típusú, sötét Porschéban dél felé halad a Raintree
felől az Algonquinon. Delta Egy-Három egy fekete
Mustangban követi. Sam Nyolc-Tizenkettő sebesülten a
Raintreen! Mentőket!
Az Egyesült Államok minden rendőrségi szervezeténél
érvényben van egy kötelező operatív eljárás, amelyet csak
ritkán ért meg a közvélemény. Ha egy rendőr komolyan
megsebesül és a gyanúsított elmenekül, a rendőr társa köteles
otthagyni a sebesültet és követni a gyanúsítottat. A hivatalos
indoklás szerint minden rendőrnek kötelessége a saját élete
kockáztatása árán is óvni a lakosságot attól a veszélytől, amit
egy menekülő és rejtekhelyet kereső bűnöző jelent. A nem
hivatalos indoklás azon az íratlan törvényen alapszik, hogy
senki sem lőhet rá egy rendőrre anélkül, hogy el ne fognák és
törvény elé ne állítanák valahol, valamikor.
Andersen annyit mondott még Christophernek, hogy a
helyszínre fogja irányítani a mentőket, amint lesz rádió-
összeköttetése, majd odarohant a Hernandez háza előtti
gyepen leállított kocsihoz, de mire rákerült az Algonquinra,
déli irányban, már sehol sem látta a Mustangot és a Porschét.
– Itt Delta Nulla-Öt! – ordította Andersen a mikrofonba,
miközben folytatta az útját dél felé. – Sam Nyolc-Tizenkettő a
Raintree 8544 előtt, sebesülten. Golyót kapott a jobb karjába.
Az Algonquinon nyomát vesztettem a követett kocsinak. A
területre tudjátok irányítani Henry Tízet?
– Delta Nulla-Öt! A mentők már úton vannak. Henry Tíz
mozgósítva, úton van dél felől. A körzetben lévő bármelyik
kocsi jelentkezzen, ha meglátja a keresett kocsikat.
 Thanatos két éles kanyart vett, és átkozta magát, amiért
hagyta, hogy a lány elterelje a figyelmét és majdnem kifusson
miatta az időből. Alig ért ki a Hernandez ház hátsó ajtaján,
amikor meghallotta a fékezéstől sikító abroncsokat, és
kénytelen volt a közeli bokrok közt meghúzni magát, amíg a
két kocsi utasai – az egyik a kitartó Andersen, állapította meg
Thanatos – be nem rohantak a házba. A terrorista ekkor
átfutott az utcán, és kis híján elgázolta a sarkon éppen
bekanyarodó, se szirénát, se villogó fényt nem használó
rendőrségi autó. Kénytelen volt rálőni a kocsit vezető
rendőrre, hogy egérutat nyerjen.
Most meg itt van egy a nyomomban, gondolta, miközben
lenyúlt, hogy beállítsa a hangerőt a rendőrségi rádión.
Biztosan az apa, Hernandez ül a fekete Mustangban, amit
eddig nem tudott lerázni magáról. És ez elég baj, mert az apa
mostanra már bizonyára elvesztette a józan eszét, és ez
rendkívül veszélyessé teszi.
Agyon kellett volna lőnöm mind a kettőt, amikor
befutottak a házba, gondolta Thanatos. Újabb fokozatot
állított be a sebességváltón, és egészen a padlóig nyomta a
nagy erejű kis versenyautó gázpedálját, és elmosolyodott a
felbúgó motor hallatán. Tudta, hogy a helyzete meglehetősen
veszélyes, de semmiképp sem reménytelen. A Porsche túltesz
a rendőrségi autópark bármelyik kocsiján, különösen a
kanyarokban. Még a nehéz motorral rendelkező Mustang is
kénytelen fékezni és visszakapcsolni, hogy a kanyarban ki ne
vágódjon az útról. Nincs más dolga, mint mindössze harminc
másodpercre lerázni az üldözőit, és biztonságosan hazaér.
Korábban, amikor még csak ismerkedett a célterülettel,
Thanatos nem sajnálta a fáradságot, hogy a huntingtoni
térképen jó előre kerülő útvonalakat válasszon ki magának,
pontosan az ilyen helyzetekre számítva. Olyan útvonalat
választott, amelyen a lehető legtöbb volt az éles kanyar, a
sikátor és az elágazás. Felkutatott lombos fákkal fedett
területeket is. Erre akkor volna különösen szükség, ha
útközben felfedezné egy helikopter. Hallotta, hogy Andersen a
Henry Tízet kéri, ezért szabályos időközönként felnézett, hogy
nem látja-e a helikopter közeledő fényeit, és közben a
maximumig növelte a Porsche motorjának fordulatszámát.
Gyors pillantást vetett a visszapillantó tükörbe. A
Mustang fényeit még ott látta alig ötven méterrel maga
mögött. Nem egészen harminc másodperc, és hazai terepen
lesz, gondolta.
Izgatott hang robbant be az éter hullámaiba, és majdnem
megsüketítette a terroristát.
– Itt a Charles Hét! A sötét Porsche keletnek tart a
Jannaseen! Maximális sebességgel!
Thanatos felfedezett egy fekete-fehér kocsit az
útkereszteződésnél, amelyen átszáguldott, semmibe véve a
négyirányú tilos jelzést. A következő sarkot teljes sebességgel
vette, az úttestet radírozó abroncsokkal, és csak mély
súlypontja mentette meg a Porschét a felborulástól. Vissza
sem kellett néznie, tudta, hogy a járőr követi. Hallotta a
sziréna vijjogását, és látta a szélvédőjén visszaverődő vörös és
kék fényt.
Thanatos levette a kezét a sebváltóról, de csak annyi
időre, míg szorosabbra húzta a dereka körül a biztonsági övet.
Közeledett az első elágazáshoz. Csak egy picit kell növelnie
önmaga és a fekete-fehér kocsi között a távolságot, és máris
megszabadul tőle! Mosolygott örömében, kivillantak a fogai,
és jó erősen megmarkolta a sebváltót.
 – Delta Nulla-Öt Charles Hétnek. Jelentse a
kereszteződést! – üvöltötte bele Andersen a rádió
mikrofonjába, miközben végigsöpört fekete-fehér kocsijával az
Algonquinon. Tőle öt sarokra délre keresztezte a Jannasee az
Algonquint. Ha tudja, hogy melyik kereszteződésnél látták a
Porschét utoljára, még elébe is vághat.
– Itt Charles Hét! – Egy fiatal, izgatott, lihegő rendőr
vezette az üldöző kocsit. Ez volt az első önálló üldözési
akciója, és szerencséjére éppen egy nemi erőszak és egy
rendőr sérelmére elkövetett gyilkossági kísérlet gyanúsítottját
fogta ki! „Az anyja! – gondolta –, el kell kapnom a pasast!” –
Követett jármű a Jannaseeről ráfordult a Bayleafre, dél felé! –
kiáltotta bele a mikrofonba.
Andersen alig hallotta a fiú hangját a háttérben vijjogó
szirénától, de az éberen figyelő diszpécser, akinek jobb vevő-
készüléke volt, a segítségére sietett.
– Tájékoztatok minden üldöző egységet, hogy a
gyanúsított jármű a Jannaseeről déli irányba ráfordult a
Bayleafre. A körzetben tartózkodó minden egység igyekezzen
elvágni az útját. Adam Nyolc, ha veszi az adást, közlöm, hogy
a gyanúsított jármű az önök által legutóbb jelentett tíz-húsz
felé tart. Vegyék üldözőbe, és vágják el az útját!
A diszpécserlány levette a lábát a mikrofon pedáljáról, és
reménykedve várt. Semmi válasz. Az elmúlt tizenöt percben
többször is megpróbált kapcsolatba lépni az Adam Nyolccal,
Barlowe-val és Parhammel, és a nagy zűrzavarban észre sem
vette, hogy a két rendőr már több mint egy órája nem
jelentkezett. De talán azért sem csinált gondot belőle
magának, mert a két rendőr kocsiján köztudottan sok baj volt
a rádióval, viszont egyikük sem kért hordozható készüléket.
Nyilvánvalóan teljes gőzzel részt vesznek az üldözésben, és
egyszerűen nem jutnak hozzá, hogy jelentsék, hol vannak.
Bizakodva szorította a hüvelykujját az öklébe, és tovább
figyelte a képernyőt.
A diszpécserlány felszólítása után öt perccel már négy
fekete-fehér kocsi haladt az üldözött és az üldöző járművek
várható haladási irányát keresztező utakon. Beleértve
Andersen kocsiját is. Az éterben nyüzsögtek a kocsikból áradó
rádióüzenetek. A Henry Tíz már ott berregett a terület fölött,
és a Charles Hét villogó fényei alapján igazította útba a
jelentkező kocsikat.
Hernandez alig tíz méterrel volt a Charles Hét mögött, és
gyorsan fogyasztotta a távolságot a kevésbé gyakorlott
autóvezető rovására. Eltökélt szándéka volt, hogy átveszi a
hajsza irányítását. Látta a távolban a Porsche hátsó lámpáit,
és azon imádkozott, hogy legalább egy jól irányzott lövésre
legyen ideje, mielőtt a többi kocsi megközelíti a gazembert.
Thanatos megérkezett a hazai terepre, arra a területre,
ahol kívülről tudott minden utcanevet, ismerte az
útkereszteződéseket, zsákutcákat és útkanyarokat.
Egyszeriben a magasba szökött az önbizalma, annak ellenére,
hogy – mint a rádióüzenetekből megtudta – a könyörtelen
Mustangon és a rendőrségi helikopteren kívül már hat fekete-
fehér kocsi munkálkodott azon, hogy őt elfogja. Egyedül
abban bízott, hogy a sötétségben módja lesz egérutat nyerni.
A szélvédőn gyöngyöző eső külön áldást jelentett, mert
minden lehető előnyt biztosított a számára. Beindította az
ablaktörlőt, és hangosan felnevetett, élvezve a hajsza
izgalmát, amelyből – tudta – ő fog győztesen kikerülni.
A hajszában részt vevő járművek közül a helikopter
jelentette a terrorista számára a legnagyobb veszélyt,
különösen az egyenes, nyílt kereszteződésű kertvárosi
utcákon, és a tengerparti város nagyrészt ilyenekből állt.
Azonban Huntington Beachnek éppen ezen a részén régi,
rosszul karbantartott utcák kanyarogtak. Meg aztán a
régimódi utcai lámpák igen távol voltak egymástól, és
többségüket még el is takarta a húsz-harminc éves fák sűrű
lombja. És, ami ugyancsak fontos volt, ebben a körzetben
magas oszlopokra hurkolt, levegőben húzódó villanyvezetékek
voltak divatban, amelyek megakadályozták a helikopter
pilótáját abban, hogy alacsonyra szálljon.
A pontos időzítésen múlik majd minden, a terrorista ezt
nagyon jól tudta. Feszülten figyelte az utat, és két kézzel,
szorosan fogta a kormányt a szaporábban hulló esőben.
Mindenre felkészülve, kivette a kesztyűtartóból az odarejtett
mikrofont. Sebesen közeledett az elágazáshoz, egy magas
kaptatóhoz, amelynek túlsó felén, a lejtő alján, váratlanul
háromfelé ágazott az út. A biztonság kedvéért még egyszer,
utoljára belenézett a visszapillantó tűkörbe. Bőven elégnek
ítélte a távolságot. Aztán a sebességmérőt a piros vonalig
hajszolva hajtott fel az emelkedőre, még tovább növelte a
sebességet, amikor lefelé hajtott, majd hirtelen eloltotta a
kocsi fényeit, miután egy utolsó gyors pillantást vetett az
előtte nyújtózó útra.
A váratlan és szinte teljes sötétségben az út fekete és
szürke árnyak kavargásába veszett. Thanatos számolta a
másodperceket, a mikrofont az ölébe ejtette, és megfogta a
sebváltót. Négyig számolt, aztán visszakapcsolt, fékezett,
majd a gázra lépve egy nyugatra, balra forduló hajtűkanyarba
vezette a kocsit. Az abroncsok csúszni kezdtek, Thanatos
ütközőig nyomta a gázt, és egy hal csapkodó farkának
mozgását utánozta a kormánykerékkel, míg a gumik újra
megtapadtak az úton. A lábát továbbra is a pedálon tartotta,
a két első kerékkel megközölte a fehér vonalat – mindössze
ezt látta az útból –, és bekapcsolta a mikrofont.
– Gyanúsított kocsi keletnek fordult a Bayleaf elágazásnál
– ordította bele a mikrofonba.
A Charles Hét gyors tempóban hagyta el az emelkedőt,
körülnézett, és a hátsó lámpák fényei helyett, amelyeket az
elmúlt öt percben követett, csak sötétséget látott. Mintha
valami mozgó árnyat látott volna balra távolodni, de a
reflektorainak hatósugarán túl. Aztán meghallotta a
rádiótájékoztatást, és megbénította a határozatlanság.
A fiatal rendőr, folyamatosan gázt adva a kocsinak, előbb
balra akart fordulni, aztán meggondolta magát, jobbra
fordult, és elveszett alóla az út.
A csúszós aszfalt, a széles abroncsok, a rendőrségi kocsi,
magas súlypontja, valamint a fiatal rendőr üldözésben való
gyakorlatlansága következtében kifarolt a járőrkocsi súlyos
hátulja. Az egyik hátsó kerék nekiment egy lefolyóárok
szélének, belecsúszott, a kocsi nyomban felborult, átfordult
egyszer, kétszer, végül a tetején állapodott meg egy hatalmas
porfelhőben.
A vállkantáron fejjel lefelé lógó Charles Hét hallotta, hogy
valaki a hívószámát szólítja. Nyúlt a mikrofonért, de nem
találta meg, görcsösen markolászó keze az indítókulcsot kapta
el, mielőtt az eszméletét elvesztette volna. Az
összeroncsolódott kocsi valamilyen csoda folytán nem robbant
fel.
Hernandez hallotta a súrlódó abroncsok sivítását, amikor
felért az emelkedőre, és miközben lefelé száguldott a lejtőn
látta az ide-oda faroló fekete-fehér kocsit és reflektorainak a
sötétséget eszeveszetten szétszabdaló fényeit. Amikor egy
pillanat alatt döntenie kellett volna, hirtelen rádöbbent, hogy
nem látja a Porsche fényeit. Mivel nem volt minek az alapján
dönteni, teljesen ötletszerűen balra csavarta a kormányt.
Éppen jókor lépett a gázra ahhoz, hogy alig egy méterrel
elkerülje a még mindig csúszkáló fekete-fehér kocsi hátulját,
és rágördült az út bal oldali elágazására. Miután a Charles
Hét kivágódott az útról, a nagy zűrzavarban az üldöző fekete-
fehér kocsik közül kettő alig kerülte el, hogy nagy
sebességgel, oldalvást neki ne ütközzön, ami majdnem
biztosan mindhármójuk életébe került volna. Mindegyikük
látta, amint a másik éppen csak hogy ki tud térni az elől, hogy
tiszta erőből oldalba kapja a másikat, de mégsem tudták
teljesen kikerülni egymást. Összecsúsztak, csikorgó fékek,
súrlódó fémfelületek és pozdorjává törő üvegek hangjainak
kíséretében. Az összesített kárlistán a következők
szerepeltek: két törött orr, jó néhány megrepedt és meglazult
fog, egy törött kar, két agyrázkódás, megszámlálhatatlanul
sok horzsolt seb és két újabb összetört rendőrségi kocsi.
Fent a helikopterben a megfigyelő a sisakmikrofonjába
üvöltve próbálta visszairányítani a megmaradt kocsikat abba
a körzetbe, ahol a Porschét utoljára látta, mielőtt az eltűnt
volna a fák között. De minden adáskísérletét elfedték a többi
kocsiból áradó zavaros jelentések.
– A rohadt életbe! Ezek lyukat beszélnek egymás hasába
odalent – mondta a pilótának, és a plexiüvegre mért dühös
csapással feladta a reményt, hogy kapcsolatot teremthessen a
lenti egységekkel.
– Úgy látszik, pajtás, egyedül maradtunk – sóhajtotta bele
a pilóta a mikrofonba. – Kapaszkodj.
Megrúgta a kormánypedált, és a botkormánnyal hirtelen a
föld felé lendítette a kétszemélyes Bellt, mit sem törődve a
megfigyelő káromkodásával.
 Thanatos háromszor is belenézett a visszapillantó
tükrébe, mielőtt elhitte, hogy sikerült leráznia az üldözőit, a
helikopter megfigyelőjének eltökélt erőfeszítései ellenére.
Leállította a Porschét egy facsoport alatt, egy hosszú, kavicsos
felhajtó bejáratánál, és várt. Hallotta a helikoptert
eldübörögni közvetlenül a fák koronája felett, és látta, amint
a keresőfény be-bedöfött a lombok közé, alig százötven
méternyire tőle.
Tovább várt, türelmetlenül, mert csak egy harminc
másodperces autóút választotta el a biztonságos menedéktől,
mégis türelmes óvatossággal, mert e harmincból tizenöt
másodpercig nyílt terepen kell haladnia, nagyon is
sebezhetően. Látta, hogy a keresőfény nyugat felé fordul, várt
néhány másodpercet, míg határozottan kialakult a helikopter
iránya, aztán sebességbe kapcsolt.
Égő lámpákkal és a megengedett sebességet betartva tette
meg az utat abban a reményben, hogy feltűnés nélkül
elvegyülhet az út esetleges forgalmában, még ha vissza
találna is fordulni a helikopter. Meggyőződött róla, hogy egyik
irányból sem lát közeledő autólámpákat, és a helikopter
továbbra is tartja a nyugati irányt. Aztán normális
sebességgel megtette az utolsó kanyart is, a hüvelykujjával
megnyomta a kis, műanyag távirányítót, és behajtott a
Porschéval a kinyíló garázsajtón.
Újra megnyomta a távirányító gombját, és amint
becsukódott az ajtó, megkönnyebbült sóhajjal helyezkedett el
az alacsony ülésen, bízva abban, hogy sikerült a Porschét
észrevétlenül bevinni a rejtekhelyére. Nem volt már más
tennivalója, mint működésbe hozni a robbanószerkezetet,
aztán gyalog visszakerülni a város déli végébe – ami biztosan
sok idejét fogja felemészteni, hiszen feltétlenül el kell
kerülnie az ellenőrző járőröket –, és újra birtokba venni
megbízható Volkswagenjét. Gyerekjáték az elmúlt félóra
eseményeihez képest.
A terrorista, hogy minden szempontból biztosra mehessen,
nem sajnálta az időt az átöltözésre. Fennállt ugyanis a
lehetősége annak, hogy a Hernandez lány leírást tud adni a
sötét pulóverről és nadrágról, azonkívül számolni kellett a
felismerés lehetőségével is. Nem szabad semmit elkapkodni és
ezzel bármit is kockáztatni. A benzines kannákat a hátsó ajtó
mellett hagyta, és néhány másodpercet szánt arra, hogy
másodszor is ellenőrizze a robbanószerkezet gyújtókapcsolóit,
csak ezután fordította el az ajtógombot és nyitotta ki a befelé
nyíló hátsó ajtót.
Kilépett a garázsból, és óvatosan becsukta maga mögött
az ajtót. Amikor a zárral együtt bekattant a gyújtókapcsoló,
Thanatos megfordult, és dermedten megállt. Egy üres fekete
Mustang parkolt körülbelül hatméternyire tőle.
Óvatosan lent tartotta a két kezét és távol a testétől,
közben lassan megfordította a fejét, és meglátta, amint a
zömök Rudy Hernandez előrelép a ház sarkától, és
mellmagasságban, két kézzel markolja a hosszú csövű
revolvert. Thanatos mozdulatlanul figyelte a nyomozó lassú,
fenyegető közeledtét, és megállapította magában, hogy a
revolver rezzenetlenül szegeződik célpontjára.
Hernandez már hatméternyire sem volt a sötét,
mozdulatlan figurától, amikor megállt. Thanatos tisztán látta
az arcát. Csak hideg, gyilkos düh tükröződött rajta, semmi
egyéb. Nem lehetett kétség a szándékát illetően.
– Mielőtt megtenné, amit tenni akar – mondta Thanatos
nyugodt hangon és mozdulatlanságra kényszerítve magát
meg kell tudnia valamit.
 – Beszélj – mondta Hernandez rekedten, és vicsorogva
várta a pillanatot, amikor majd először meghúzza a ravaszt.
Már rég megválasztotta a pontokat, ahová lőni fog.
– Elsőrangú volt a lányoddal izélni.
Valami megpattant a nyomozó fejében. Szeme kitágult a
vad, fékezhetetlen gyűlölettől, és előrevetette magát, hogy a
nehéz Smith and Wesson agyával szétverje a terrorista fejét.
Abban a pillanatban, amikor a revolver csöve elmozdult a
mellkasa közepéről, Thanatos kígyózó mozdulattal hajolt le,
és oldalra gurult, közben benyúlt a dzsekije alá, és
megpróbálta kihúzni a Browningját a bőrtokból.
Hernandez első lövése kipattintott egy darabot az
aszfaltból, alig egyhüvelyknyire a terrorista fülétől. A
második golyó a szegycsontját ütötte volna át, kitépve egy
darabot az aortájából, ha át nem gurul hirtelen az ellenkező
irányba, és a hóna alatt, a dzsekijén keresztül, gyors
egymásutánban háromszor el nem süti automata
Browningját, ugyanakkor, amikor a Hernandez fegyveréből
származó, halálosnak szánt lövés felszíni barázdát szántott a
mellkasa alsó felén, majd gellert kapva eltűnt a sötétségben.
A három 9 mm-es golyó Hernandez gyomrát, jobb tüdejét
és jobb kulcscsontját találta el, és hozzávágta a nyomozót a
Mustang domború, esőtől nedves hűtőjéhez. Hernandez
érezte, hogy a fogai nekikoccannak a hideg fémnek, igyekezett
levergődni a hűtő tetejéről; kizárólag a bosszú foglalkoztatta
gondolatait. Bal keze – már csak az engedelmeskedett
akaratának – rátámaszkodott az esőtől csúszós felületre;
legurult a hűtő oldalán, és arccal lefelé kötött ki a még nedves
aszfalton.
Thanatos nagy nehezen talpra állt, kábultan, de ugrásra
készen, bár nyomban összegörnyedt a mozgás ellen tiltakozó
mellkasi izmaiból áradó fájdalomtól. Szaporán pislogott, és
többször megrázta a fejét, hogy leküzdje a sokk hatását
amelytől gyengeség fogta el a gyomrát és a lábait. Most nem!
Majd rosszul lehetsz, és kedvükre reszkethetnek a lábaid, ha
már biztonságban meghúztad magad otthon, mondta
magának megrendülten a halál közelségétől, és képtelen volt
megérteni, miért fáj ennyire egy horzsolt seb, és hogy az eső
miért dübörög olyan hangosan a dobhártyáján.
Rotorlapátok.
A szót az agya mélyén fészkelő és túlélést követelő
neuronok juttatták az eszébe. Nézz fel, az istenedet!
Felnézett, és meglátta a helikoptert. A pilóta felpörgette a
légcsavart, visszahátrált a gépével a garázsig, és körülbelül
tizenöt méteres magasságban lebegett fölötte. A rotorlapátok
ütemesen és hangosan kaszálták a vízzel terhes levegőt, hogy
fenntartsák a helikopter helyzetét.
Thanatos, nem törődve feltépett és tiltakozó mellkasi
izmaival, lassan felemelte a Browningját. Aztán, mielőtt
megcélozhatta volna a pilótafülke plexiüveg burkát, a
helikopter gyomrából az arcába és a szemébe csapódott a
hihetetlenül éles keresőfény.
A terrorista hátrahőkölt, a fénytől elvakultan, és nem
tudta megítélni, milyen szögben és irányban nyisson tüzet az
átkozott masinára. Lekuporodott, megpróbálta a szemét
beárnyékolni, és eleresztette a füle mellett a hangosbeszélőn
fentről érkező felszólítást, hogy dobja el a fegyverét.
Hunyorogva, egyik karjának védelme alatt megpróbálta a
helikoptert befogni az irányzókba, de csak az egyik bérelt
garázs kis hátsó ajtaját látta benne. A szökés egyik
lehetősége, bár igen veszélyes lehetősége, kezdett kialakulni
az agyában. A távolság nagy hátrányt jelentett ugyan, de
fogságba esés vagy megadás szóba sem jöhetett. Inkább saját
keze által vesszen el.
Thanatos, még mindig lekuporodva, a lábának
támasztotta automata pisztolyának agyát, megcélozta az
ajtófélfa részét, és meghúzta a ravaszt. A keresőfény
iszonyatos ragyogásában alig látta az ajtón szaporán felfelé
kúszó golyónyomokat.
A robbanás felkapta, hatalmasat lökött rajta, és lecsapta a
durva aszfaltra.
Thanatos csak azért élte túl a robbanást, mert a töltetek
formája és az épület cementpadlója következtében a robbanás
ereje felfelé irányult, és tetőfoszlányokat, autódarabokat,
léghullámokat röpített a helikopternek, amely
gyerekjátékként hányódott ide-oda, annyira, hogy a
megfigyelő teljesen megfeledkezett a keresőfény irányításáról,
míg a pilóta azon igyekezett, hogy úrrá legyen a gépen.
A megsebesült, rogyadozó lábú és még mindig félvak
Thanatos nem látta és nem is hallotta a levegőben bukdácsoló
helikoptert és hirtelen feltúrázó motorját, amikor a pilóta
hallatlan ügyességgel és szerencsével elejét vette, hogy sérült
gépe darabjaira essen, és leszállóhelyet keresett.
Thanatos csak homályosan volt tudatában annak, hogy
túlélte a robbanást és hogy az idő még változatlanul igen
kritikus tényező. Továbbra is a földón kúszva kereste a
Browningját, amelyet a robbanás kitépett a kezéből. Csak
miután megtalálta, és csak akkor, felállt, és reszkető lábakkal
futni kezdett.
Mire a helikopter pilótája egy puffanással letette a
súlyosan sérült gépet a földre, a megfigyelő folyamatosan
közvetítette a helyzetüket sisakmikrofonján át, és segítséget
kért – a terrorista eltűnt a sötétségben, és legalább tízperces
előnye volt, amikor egy fekete-fehér kocsi, Andersennel a
kormánynál, csikorgó fékkel és villódzó fénnyel megállt a
Mustang és az épület lángoló maradványai mellett.
 MÉG 6 NAP

Vasárnap
23.54

Majdnem három percig tartott, míg a kimerült, vérben ázó,

félig megsüketült terroristának sikerült meggyőznie az
őrjítően makacs Baakar Sera-tét, hogy a helyzet válságos, és
hogy azonnal szakszerű orvosi ellátásra van szüksége.
Az összekötő nem volt hajlandó elszakadni a munkáját
részletesen szabályozó utasításoktól, és egyre idegesebb lett a
saját személyét is fenyegető katasztrófa homályos
előérzetétől. Thanatos otthonról telefonált. Ez határozottan
tilos. Arról szó sem lehet, hogy kisebb sebek kezelésére orvost
küldjenek ki hozzá. Az előre nem látható eseményekre
vonatkozó szabályok kimondják, hogy nem életfontosságú
orvosi kezelésre csak a városhatárokon kívül, előre kijelölt
helyen kerülhet sor. Thanatosnak el kell mennie egy
kiválasztott helyre. Időbe telik a találkozó előkészítése.
Képtelen felfogni, hogy a Máglyát veszélyezteti? Nem érti,
hogy az összekötő munkája és élete is veszélyben forog?
Thanatos tudomást sem vett az összekötőről.
Tulajdonképpen alig hallotta őt az átkozott fülzúgástól.
Megpróbálta elfojtani indulatait, és megismételte az üzenetet.
A helyzet válságos. Bár a golyó okozta seb nem súlyos, a
robbanástól erős szédülést és hányingert kapott, megromlott
a hallása, a teste tele van zúzódásokkal és vérző sebekkel.
Szakszerű orvosi kezelésre van szüksége haladéktalanul. És
helyben. Több sebe még vérzik, és nem képes mindent
megfelelően ellátni. Nem tudja a lakást elhagyni sem gyalog,
sem kocsival.
A terrorista a nyomaték kedvéért még hozzátette, hogy
egy bizonyos illető, akinek az élete annyit sem ér, mint egy
rakás meleg kutyaszar, jobban teszi, ha azonnal továbbítja az
üzenetet a Bizottságnak mert egyébként fölmetszett hassal és
kipakolt belekkel fog nyugovóra térni egy szép napon.
Megértette az illető? Akkor rendben van.
Thanatos lecsapta a telefont, és lehanyatlott a vértől
átázott takaróra. Századszor is elátkozta elhatározását, hogy
maga hajtja végre a Hernandez család elleni elterelő
hadműveletet, ahelyett hogy egy be nem avatott helyettesre
bízta volna. Értelmetlen, szükségtelen kockázatot vállalt, és
végül is azt a fontos küldetést veszélyeztette, mellyel ezer
fiatal, sötét szemű lány szépsége sem érhet fel. Már csak
azért is értelmetlen volt a kockázat, mert a terrorista önmaga
előtt sem tagadhatta, hogy a Hernandez lány volt a döntő
tényező elhatározásában, miatta választotta ezt a Bizottság
által oly nehezen elfogadott hadműveleti tervet. Annak a
lehetősége, hogy nem lesz képes megvalósítani a végső,
legfontosabb feladatot: a Máglya meggyújtását, még jobban
fájt Thanatosnak, mint az összes sebe és kábult, sajgó feje
együttvéve. Kevesebb mint hat nap volt hátra. Túl nagy volt a
tét, és már túl sokat végzett ahhoz, hogy most meghátráljon.
A Figyelmeztető Máglya ötlete tisztes férfiak kis csoportjai
körében fogamzott, egy titkos helyen politikai kapcsolatokkal
rendelkező emberek csoportja gyülekezett. Az anyagi
támogatás biztosítva volt. Még egy csoport alakult megfelelő
érzelmű szakemberekből, akik megfelelő helyeken laktak. Ez
a csoport volt a Bizottság. A Figyelmeztetés nagy
körvonalakban kirajzolódott.
 Egy teljes évet szenteltek az előkészületeknek. Ez alatt az
idő alatt több gyűlést tartottak. Értékelték a különböző,
hatásos és kevésbé kivitelezhető javaslatokat. Kijelölték a
végső célt. Jelentősen csökkentették a Bizottság létszámát és
mindenkinek meghatározták a feladatkörét, majd újabb
gyűlések következtek. A vita tárgya most már az akcióterv
legapróbb részleteire és az elérhető anyagi forrásokra szűkült;
mindenki tudta, hogy a pénz nem jelent akadályt.
Végül annak is elérkezett az ideje, hogy a legkritikusabb
kérdésben döntsenek – kiválasszák azt az embert, aki képes
végrehajtani a feladatokat és megvalósítani a Máglya tervét.
Egy olyan embert, aki szakmailag a legkiválóbb, és érzelmi
indíttatása képessé teszi az előre nem látható akadályok
legyőzésére. Olyan harcost, aki egymaga képes kiállni egy
több mint kétszáz főből álló, jól kiképzett, jól felszerelt és
elkötelezett modern rendőri apparátussal szemben. Olyan
embert, aki feltárja a rendőrség gyenge pontjait és
fellobbantja a Máglyát.
A Bizottság jól választott.
Az az ember, akire a végső választás esett, hogy
végrehajtsa a támadást, a Figyelmeztetés kezdeti feladatait
már teljesítette. Váratlan támadásaival felkavarta és
demoralizálta a magas képzettségű rendőrök munkáját, ez az
ember, aki újra és újra előbukkant az éjszakából, lesújtott
áldozataira, majd ismét a sötétségbe veszett. A rendszabályok
és a kiképzésük korlátai által megkötött rendőrök hiába
próbáltak visszavágni, csak Huntington Beach ártatlan
lakosságát háborították fel – éppen azokat az embereket,
akiknek védelmére felesküdtek.
 A Bizottság terveinek megfelelően egy ember hajtotta
végre mindezt, és még többre is képes lett volna, bár nem az a
cél vezérelte, amit a Bizottság hinni szeretett volna.
Mint sok más profi terrorista, Thanatos sem a pénzért,
hanem a nagy színjáték, a nyilvánosság kedvéért vitte
vásárra a bőrét, ezért a pillanatnyi, semmi mással nem
helyettesíthető beteljesülésért veszélyeztette az életét. A
Máglya volt az ő pillanata. Az a pillanat, amikor színre lép és
megváltoztatja a világ eseményeit. Ha az akció sikerül – és
sikerülnie kell –, kevesen lesznek a világon, akik tudják, hogy
kicsoda Ő, és pontosan mit csinált.
De néhányan tudni fogják. Néhány hozzá hasonló ember
őrizni fogja az Ő hírét, és nemzedékeken át továbbítja azon
keveseknek, akiknek megadatott a lehetőség a történelem
megváltoztatására! Beszélni fognak Róla kis csoportokban,
forró virslivel és teli korsókkal megrakott faasztalok mellett
üldögélve.
A titok maga, amit feltehetőleg csak kevés hozzá hasonló
ember ismert, a titok volt az, ami Thanatost fájdalmai
ellenére is nevetésre késztette. Az a titok, hogy akár a
többieket, őt sem érdekelték a „nagy eszmék”. A nemzeti
érzés, vagy a vallásos elkötelezettség szikrája sem pislákolt az
olyan emberekben, mint Thanatos. Maga az akció
végrehajtása kelti a terroristában a teljesség és tökéletesség
érzetét. Az „eszme”, bármilyen nagy, neki csak ürügyül
szolgál.
Thanatos mosolygott e tudat birtokában, majd lehunyta
szemét a fájdalomtól, amint a maradék jódoldatot a
mellkasán tátongó, vérző sebre öntötte. Az istenek
megtréfáltak, gondolta, hogy egy lány szép meleg teste által
ennyi gondot okoztak nekem. Thanatos úgy érezte, hogy
fájdalma megérdemelt büntetés az általa elkövetett
baklövésért. Erősen a mellére szorította a véráztatta
kötözőszert, és a várakozás közben végiggondolta a Máglya
megvalósításához szükséges utolsó feladatokat.

A rendőrség reagálása Ramona Hernandez

megerőszakolására, a Christopher járőrre és Hernandez
nyomozóra leadott lövésekre, valamint a Henry Tíz földre
kényszerítésére majdnem olyan váratlan és majdnem olyan
ellenőrizhetetlen volt, mint maga a robbanás – messze
felülmúlta a Bizottság elképzeléseit.
A Dana Point-i irányító központ biztonságában és
kényelmében a Bizottság összegyűlt tagjai telefonlehallgatóik
és radarantennáik segítségével figyelemmel kísérhették a
felbőszült rendőrök eszeveszett kapkodását.
A Bizottság tagjai feszült várakozással figyeltek attól a
perctől kezdve, amikor először meghallották a járőrszolgálat
hullámhosszán, hogy Andersen őrmester és bosszúra szomjas
detektívje a terrorista nyomában van. Attól tartottak, hogy
bebizonyosodik, nem alaptalanul helytelenítették a terrorista
akcióját, s mégsem kellett volna elfogadniuk. A
kommunikációs berendezés körül elhelyezett puha fotelekből
a Bizottság tagjai percről percre figyelemmel kísérhették, és
szinte maguk előtt látták azt a zűrzavaros eseménysorozatot,
melyet Thanatos elindított.
Meglehetősen szenvtelenül hallgatták Andersen
kiáltozását, amikor kocsirádióján az egészségügyieket hívta;
annál nagyobb izgalommal figyelték, hogy nincs-e hír a
terrorista elfogásáról vagy megöléséről. Amikor már biztosak
lehettek benne, hogy Thanatosnak sikerült megmenekülni a
tömeges üldözés elől, nagyobb nyugalommal és
elégedettséggel figyelték, hogy mint kapcsolódik be a bosszú
reményében egyre több és több szolgálaton kívüli rendőr az
utcákon folyó hajszába.
A terrorista körözése intenzívebb lett, amikor rádión
újabb információk érkeztek a helyszínről. Az erősen felkavart,
kába helikopter-megfigyelő jelentette, hogy a gyanúsított
felnőtt férfi, pisztollyal van felfegyverezve, melynek
gyártmánya és típusa ismeretlen. A Hernandez nyomozó
Mustangja mellett talált hüvelyek átmérője 9 mm. Az adás
után fél órán belül az utcákon minden felnőtt férfit, járműből
ki- és beszálló egyént másfél kilométeres körzetben a még
parázsló parkolóház körül, fegyverrel feltartóztattak és
megmotoztak, egy 9 mm-es pisztoly után kutatva.
Nem egy motozást olyan rendőr vezetett, akit csak
hangjáról, az ingjére vagy zakójára sebtiben kitűzött
jelvényéről, és a két kézzel görcsösen előretartott, csőre töltött
fegyveréről lehetett felismerni. Ez csak még jobban
felzaklatta és megfélemlítette a lakosságát, akik már amúgy
is meg voltak győződve róla, hogy Huntington Beach kezdi
felölteni egy rendőrállam legkellemetlenebb tulajdonságait.
Sokan megpróbáltak jogaikat hangoztatva ellenszegülni a
motozásnak. Pillanatok alatt földre teperték őket, kezüket a
hátuk mögött megbilincselték, és hatósággal szembeni
ellenszegülésért letartóztatták valamennyit.
Rudy Hernandez nyomozót a helyszínen ellátták a
mentők, aztán a Pacifica-kórházba szállították, ahol már
felkészültek a fogadására a baleseti sebészeten. Majdnem
pontosan fél órával azután, hogy a rendőrkocsik, mentőautók
és tűzoltóbrigádok ellepték az égő garázs környékét, jelentés
érkezett a gyanúsítottról a rendőrautóknak a távírón. Egy
szemtanú jelentette telefonon, hogy egy automata pisztollyal
felfegyverzett ismeretlen férfi szaladt végig a Claymore
Streeten, és bement egy házba, mely körülbelül 800 méterre
van a felrobbant épülettől.
Őszinte igyekezetében a diszpécser minden járőrautónak
továbbította az üzenetet, és a rohamcsoportnak is, mely ilyen
esetekre van felkészülve. Mire a felfegyverzett, elszánt
rohamrendőrök megérkeztek a Claymore Streeten a
helyszínre, már tizenöt járőr vette körül a házat. Hangszórón
figyelmeztették a tulajdonost, és behatoltak a házba, repkedő
ablakszilánkok és faforgácsok kíséretében. Hirtelen az egyik
benntartózkodó, aki szerencsére fegyvertelen volt, s
egyszersmind ruhátlan, megpróbált a hátsó ajtón át kiszökni.
A rohamrendőrök parancsnoka éppen akkor csörtetett be
a kitört bejárati ajtón, hogy visszafojtott dühét a túlbuzgó
járőrökre zúdítsa, amikor kiderült, hogy a nyilvánvalóan
homoszexuális pár menekülni próbáló tagja Adrian Hite
tanácstag asszony legidősebb fia.
A kettős baklövés súlyossága erősen érződött a rendőrtiszt
hangján, aki megpróbált jelentést tenni a
diszpécserközpontba anélkül, hogy bármit is mondana a
szabadon lehallgatható hullámhosszon. Többször is elakadt,
míg végül azt mondta a diszpécsernek, hogy inkább telefonon
jelentkezik, de a Bizottság tagjai így is pontosan megértették
az üzenetet, és megkönnyebbült, harsogó üdvrivalgásban
törtek ki, vállveregetve gratuláltak egymásnak.
Az ötven-egynéhány személy közül, akik ekkor a
Huntington Beach-i rendőrkapitányság épületében dolgoztak,
csak egyetlenegy ember volt, aki tudomást sem vett a teljes
felfordulásról, mely a zaklatott rendőrtiszt telefonjelentését
követte.
 Ez az ember töprengve ült a zárt alagsori
komputerszobában, körülvéve kézikönyvekkel, áramkörök
térképeivel és minimum háromszáz méternyi feltekert,
összegyúrt, vagy széttépett komputerpapírral, amely minden
talpalatnyi helyet elfoglalt a szobában.
Jeremy Raines, a civil programozó volt felelős az utasító és
ellenőrző berendezés működéséért. A nagy rendetlenség
közepén kivörösödött szemmel bámulta a feleletet nem adó
komputer képernyőjét. Négy üres kávéscsésze és egy csikkel
teli hamutartó, adta néma tanúbizonyságát a magányos
óráknak, melyeket Raines a biztonsági szobában töltött.
Csalódott arckifejezése ellenére Jeremy Raines több dolgot
is felfedezett. Először is elvégzett egy kimerítő tesztsorozatot
a központi számítógéphez csatolt áramkörök minden
terminálegységén, hogy valamelyik diszpécser nem tudta-e
kijátszani a regisztráló rendszert. Egyes számú következtetés:
a főprogram változtatása nélkül a rendszer kijátszása
lehetetlen. Tehát a kettes számú következtetés: a
telexüzenetet nem küldhették a rendszeren keresztül, hacsak
nem maga Jeremy Raines küldte. Márpedig ő nem küldte.
Ebből logikusan adódik a hármas számú következtetés:
valakinek van egy adója, ami rá van hangolva az ő
frekvenciájukra, és ez a valaki ismeri a titkos kód kulcsát.
Kérdés, hogy kinek, hogyan és miért?
A „miért” nem Jeremy Raines problémája, legalábbis
pillanatnyilag nem, tehát máris szűkíthette a kérdések körét.
A „hogyan”-t nem volt olyan nehéz elképzelni. A tulajdonos
megtalálása viszont nem lesz könnyű.
Raines már tudta, hogy a komputertől nem várhat több
segítséget, amíg nem szerez további adatokat. A forrástól kell
elindulni. Egy utolsó füstfelhőt eresztett a levegőbe, elnyomta
a cigarettáját, és újra erőt gyűjtve egy kartotékdobozhoz
fordult. Egy telefonszámot keresett, és mikor megtalálta,
felemelte a telefonkagylót.
 MÉG 5 NAP

Hétfő
09.35

Walter Andersen őrmester a hétfői napot egy gyűléssel

kezdte, s ezt parancsra tette, a nyomozó csoport kapitányának
parancsára, aki pedig a vérmes Sager rendőrfőnöktől kapta
utasításait.
A gyűlést az új tanácsházán fellelhető legnagyobb
tárgyalóteremben tartották. Bármilyen nagy volt is a terem,
mégis zsúfolásig megtöltötték a résztvevők – a rendőrfőnök,
három kapitánya, Andersen, a tanácselnök, a személyzeti
osztály vezetője, a propagandaosztály vezetője, a
tűzoltóparancsnok, nyolc tisztviselő, a teljes városi tanács, a
polgármester és a helyi sajtó négy kíváncsi képviselője.
Andersen kivételével a teremben minden ember vagy
valaki másra szegezte tekintetét, vagy alig leplezett
lelkesedéssel várta a küszöbön álló botrányt. Andersen
egyszerűen a szemközti falat bámulta. Egymást kergető
gondolatainak semmi, vagy csak nagyon kevés köze volt a
teremben uralkodó izgalomhoz és ellenségeskedéshez. Sager
szólalt meg elsőnek. Felállt, és vastag, sebhelyes ujjával a
négy riporterre mutatott, akik egy csoportban ültek a terem
végében. – Ki az ördög hívta ide őket? – kiáltotta, miközben a
polgármesterre és Hite asszonyra nézett.
– Én – felelte Hite kihívó tekintettel.
– Dobják ki mind a négyet. – Sager pontosan olyan
hangon beszélt, mintha egy rendőrújoncot utasított volna.
 – Ez nyilvános gyűlés. Joguk van itt lenni – vágott vissza
Hite, arca túlzott önbizalmat és sugárzó gyűlöletet tükrözött.
Adrian Hite még mindig nem tudott magához térni a
legfrissebb hírek okozta megrázkódtatástól. Nemcsak hogy
most tudta meg: legidősebb fia homoszexuális, de az eddig jól
őrzött titkot nyilvánosan leleplezte a tegnapi razzia, melyet
Hite szerint előre kiterveltek.
Sager telefonhívása hajnali fél háromkor kétségtelenül
Hite asszony életének egyik legkétségbeejtőbb pillanata volt –
minden bizonnyal politikai pályafutásának is a mélypontja.
Bár Sager bizonygatta, hogy a razzia nem a fia ellen irányult,
egy segítőkész polgár telefonja alapján mentek ki – még a
telefonhívásról felvett magnószalag egy példányát is
rendelkezésére bocsátotta –, és ígéretet tett, hogy a fiát illető
híreket nem engedik kiszivárogni a sajtónak, Hite mégis meg
volt győződve róla, hogy az egész nem más, mint jól
kidolgozott politikai manőver.
Hite szempontjából a kár már megesett, attól függetlenül,
hogy Sager nyilvánosságra hozza az ügyet, vagy sem.
Reálisan szemlélve a helyzetet, a taktikus rendőrfőnöknek
olyan fegyver került a kezébe, melyet ha jól használ, bármikor
tönkreteheti vele a politikusnő karrierjét. Hite nagyon jól
tudta, hogy ő hogy használná ezt a fegyvert, ha Sager
helyében lenne.
Adrian Hite-tól nem volt idegen a politikai zsarolás. Nem
egy ellenzéki politikus karrierjét tette tönkre ily módon.
Tehát feltételezte, hogy Sager sem fog habozni, ha a kellő
pillanat elérkezik, és fiának szexuális elhajlását használja fel
ellene.
A politikusnő első gondolata az volt, hogy ő maga tárja fel
az ügyet, és fiát a rendőri zaklatás szerencsétlen áldozataként
tünteti fel, így akarván megnyerni a tömegek szimpátiáját.
De ez a fegyver, bár nagyon csábítónak látszott, könnyen
visszafelé sülhetett volna el. Tudta, hogy az ő liberális nézetei
a politikában és egyéb téren, nem egészen esnek egybe a
kerület szavazóinak felfogásával a szóban forgó témában.
Biztonságosabb megoldás, ha alaposan mérlegeli a helyzetet
és résen lesz Sager várható támadása esetére, és majd akkor
lép ellentámadásba.
– Nem óhajtok folyamatban lévő gyilkossági nyomozást a
sajtó képviselői előtt tárgyalni – mondta Sager.
Megelőzve Hite szóáradatát, gyorsan felállt a
polgármester. – Úgy hiszem, hogy ebben az ügyben már
sikerült megegyeznünk az urakkal… és a hölgyekkel – tette
hozzá egy gyors mosollyal. – Minden, ami ebben a teremben
elhangzik, szigorúan bizalmas egészen addig, amíg a
tanácselnöki iroda nyilvánosságra nem hozza az itt hozott
döntéseket. Remélem, ez mindenkit kielégít. – A polgármester
megvárta, míg Sager bólintással, Hite pedig egy hirtelen
fejbiccentéssel jelét adták beleegyezésüknek, aztán leült.
– Mrs. Hite – folytatta a polgármester az asztalnál ülve, –
azt hiszem, szólni szeretne – mondta, hangjában jól érezhető
gúnnyal.
– Igen, szeretnék – mondta Hite hideg mosollyal, felállt, és
körbehordozta tekintetét a teremben. – Először is szeretném
kategorikusan kijelenteni, hogy a Huntington Beach-i
rendőrség nemcsak városunk, hanem egész nemzetünk
szégyene. Egy hét leforgása alatt – folytatta gyorsan, hogy
Sager ne tudjon közbeszólni – a rendőrségnek sikerült
megfélemlítenie Huntington Beach minden törvénytisztelő
polgárát. Semmibe vették az emberi jogokat, megszegték az
állami törvényeket, városunk szabályait és az általános
illemszabályokat. És meggyilkoltak – igenis, meggyilkoltak –
négy ártatlan fiatalembert a Fő utca kellős közepén…
Hite mély lélegzetet vett, ezáltal alkalmat adott a
többieknek, különösen Sagernek a közbeszólásra, Sager csak
ült a székén, karba tett kézzel, és olyan pillantást lövellt a
politikusnő felé, amit egyébként csak gyermekgyilkosok
számára tartogatott.
– Ártatlan és kiszolgáltatott nőket, gyermekeket
támadtak meg – folytatta Hite. – Családokat pisztollyal
tessékeltek ki az autójukból. Magánlakások ajtaját törték be.
Mindezt a következő címszavak alatt: „forró nyom”, „gyanús
körülmények”, „valószínű ok”, sőt „aktív nyomozás emberölés
ügyében” – tette hozzá különös hangsúllyal. – Ha az
említettek újdonságként hatnának a jelenlévő hölgyekre és
urakra, azt javasolnám, hogy olvassák el az utóbbi héten
megjelent újságok címoldalait, vagy hallgassák meg a
televízió kommentárjait. Különös figyelmet szentelhetnének a
ma délutáni Coast Telegram cikkének, melyet Jack Paradee
írt. Cikket írt, ahelyett hogy a híradóban szólna hozzánk,
azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tud beszélni. És miért
nem tud beszélni? Mert brutálisan összeverte a mi tiszteletre
méltó rendőrségünk egyik tagja, aki nyilván nem hisz az
emberi jogok törvényében. – Utolsó szavait hangsúlyozandó,
öklével az asztalra csapott.
A teremben teljes csend volt.
– Ó, igen – kezdte Hite asszony újra, most sokkal lágyabb
hangon, szinte suttogva. – Majdnem elfelejtettem
megemlíteni, hogy rendőrségi apparátusunk civil tagjai sem
riadnak vissza egy kis erőszaktól vagy gyilkosságtól. Bűnügyi
laboratóriumunk két dolgozója – akikről Hite el akarta
mondani, hogy vadházasságban élnek, de aztán rájött, hogy
ez a szexuális utalás Sagernek túlságosan is csábító alkalom
lenne a visszavágásra, tehát másképp folytatta – önkényesen
kivégzett egy zavart fiatalembert, aki szerencsétlenségére
éppen az ő ajtajukon kopogtatott alamizsnáért. Ilyen
égbekiáltó bűntény felett haladéktalanul ítélkezni kell…
Andersen végre kezdett magához térni lelki
kábultságából. Úgy nézett fel Hite-ra, mintha csak most
venné észre, hogy itt van.
– Asszonyom – mondta nyugodtan –, nem tudom, érdekli-e
önt, hogy a rendőrök, akikről eddig beszélt, szándékos, előre
kitervelt terrorcselekedetek áldozatai. Igen,
terrorcselekedeteké. Egyszerűbben fogalmazva, egy ember,
vagy egy csoport mindent elkövet, hogy összezavarjon,
megfélemlítsen és megöljön minket.
A terem végében zajongás keletkezett, szinte minden
résztvevő beszélni kezdett, de Sager felállt, és elordította
magát.
– Csönd legyen már, az istenit! – A zajongás azonnal
félbeszakadt, és Andersen folytathatta felszólalását.
– Ha jobban megvizsgáljuk az események időpontját és a
dátumokat, látni fogjuk, hogy egy hét leforgása alatt két
rendőrünket megölték és tizenegyet súlyosan
megsebesítettek. Rangidős nyomozóm az intenzív osztályon
fekszik, és pont olyan gyorsan veszti a vérét, mint ahogy
beléeresztik. Tudniillik tegnap este megpróbált letartóztatni
egy olyan embert, akit az előbb leírtam, miután az az ember
megerőszakolta a lányát a saját hálószobájában. Szeretném
megértetni önnel, Mrs. Hite, hogy minden olyan esetben,
melyekről ön beszélt, rendőreink viselkedése ugyan valóban
sajnálatos, de nem más, mint természetes reakció az őket,
családjukat vagy társaikat ért támadásra. Nem mondom,
hogy cselekedeteiket megbocsáthatjuk, de legalább
megérthetnénk őket.
– Őrmester, az ön elképzelésére nem tudok mást mondani,
mint hogy üldözési mánia – mondta Hite halkan, közben
fejcsóválva nézett Andersenre, és belül felkészült az újabb
támadásra.
– Nem, Mrs. Hite – felelte szomorúan Andersen, szintén
fejcsóválva –, nem üldözési mánia. Amit az imént elmondtam
önöknek, annak semmi köze a képzelethez. Egy sor nagyon is
valóságos bizonyítékot gyűjtöttünk össze ezekkel az esetekkel
kapcsolatban. Két „gyilkos” kriminalistánk, akikről az imént
beszélt, éppen a bizonyítékok egyeztetésén dolgozott, amikor
az a „zavart fiatalember” kulccsal kinyitotta a lakásuk ajtaját,
és behatolt egy lefűrészelt csövű vadászpuskával. Szerencsére
kollégáim kerekedtek felül, és túlélték az incidenst. Azt
mondom, szerencsére, és nemcsak személyes okokból. Az ő
segítségükkel és a labor többi tagjának, valamint a nyomozók
megmaradt csoportjának segítségével meg fogjuk találni azt
az átkozott bandát, akik ezt művelik, és véget vetünk az
egésznek.
– És mégis hogy képzeli ezt, őrmester?
– Tessék? – nézett Andersen Mrs. Hite-ra meglepetten.
– Először is, tudomásom szerint, az önök szabályai
előírják, hogy a testület bármely tagját, aki emberölésben
részt vett, fel kell függeszteni, amíg az ügyet teljesen le nem
zárták. Azt hiszem, hogy Mr. Sheffield és Miss Harikawa
ügyében még folyik a nyomozás. Nem így van, őrmester?
Andersen Sagerhez fordult. Az őszülő rendőrfőnök
visszanézett, rá, összeszorította fogait, és bólintott.
– És ne feledkezzünk meg az ön státusáról sem, őrmester.
Ha jól tudom, a megyei kórházban raboskodik egy
fiatalember, akinek eltörött az állkapcsa és súlyos
agyrázkódást kapott, mivel ön pisztollyal rátámadt múlt éjjel.
Nem gondolhatja komolyan, hogy ezek után folytathatja a
munkáját, amíg az ügy nincs teljesen kivizsgálva. És ami a
rendőröket sújtó terrorcselekedetek kinyomozását illeti:
szerintem már rég túlléptünk azon a ponton, amikor még
tárgyilagos nyomozást várhattunk volna rendőreinktől
ezekben az ügyekben. Éppen ezért azt javaslom, hogy a városi
tanács azonnal kérje az állami vagy megyei közbiztonsági
szerveket, hogy állítsanak össze egy csoportot az említett
ügyek teljes felülvizsgálására. Továbbá…
Hite elakadt mondat közben, és meglepett rémülettel
nézte, hogy Andersen feláll és kiveszi kis revolverét tokjából.
Az elnémult politikusnő előtt Andersen kibillentette a
hengert, kiürítette, aztán a revolvert is kiengedte a kezéből,
mely hangos csörrenéssel követte az asztalon pattogó
golyókat. Egy pár bilincs is odarepült. Az őrmester Hite elé
dobta a szolgálati jelvényét az asztalra. A bőrtok kinyílott; és
benne fénylett az arany jelvény, a három ék alakú,
zománcozott kék rendfokozati csíkkal.
– Azt ajánlom, hogy próbálja meg feltűzni ezt a jelvényt
éjszaka a városban, asszonyom – mondta Andersen szárazon.
– Igen hasznos tapasztalatokat szerezne. – Az őrmester
sarkon fordult, és kiment a teremből.
Nem sokkal tizenegy után, hétfőn reggel Andersen
végigballagott a Huntington Beach-i mólón, és benyitott a
„Csali és horog” nevű kávéház viharvert ajtaján.
Odabiccentett a tulajdonosnak, és leült egy asztalhoz a hátsó
sarokban. Sager már ott üldögélt egy csésze kávé mellett, és
papírvékonyságú csíkokat farigcsált egy keményfadarabról
erős késével, melynek rézveretű fanyele volt. A feleségétől
kapta ezt a kést karácsonyra, azelőtt való évben, hogy
meghalt.
A két rendőrtiszt majdnem két órát töltött a pácolt tölgyfa
asztal mellett. A többször is újratöltött poharak fölött
látszólag olyan ráérősen beszélgettek, hogy senki sem
gondolta volna, milyen komoly ügyet tárgyalnak. Végül
Andersen felállt, kezet rázott Sagerrel, felvette az ismerős
jelvényt az asztalról, és kiment a kávéházból.

Jeremy Raines már a hetedik helyre telefonált, amikor végre

sikerült megtalálnia azt az igazgatót, aki rendelkezett a
szükséges adatokkal és hivatali jogköre szerint felvilágosítást
adhatott ilyen ügyekben. Igen, mondta az igazgató, az
Egyesült Államokban nagyon sok rendfenntartó szerv
vásárolt olyan távközlési berendezést, amelyen lehet a
Huntington Beach-i rendőrség által használt magas
hullámhosszon forgalmazni. Ez a bizonyos hullámhossz
nagyon népszerű, szűk keresztmetszete ellenére, mert távol
esik más, általánosan használt állomásoktól. Nagyon ritkán
zavarja a kereskedelmi vagy magánrádiózás. Igen, a legtöbb
szerv beszerezte a keverőszisztémát is. Hogy hányan?
Körülbelül hetvenöten. Vagy százan. A keverőszisztémáról
nem adhat felvilágosítást. Biztonsági okokból: ugye, megérti.
Jeremy Raines elnyomta cigarettáját, és behunyta szemét,
hogy elfojtsa a dühös tehetetlenség érzését. Majd több órás
munkát vállalva magára, még egy kérdést tett fel az
igazgatónak.
– A vevők teljes jegyzéke, akik távközlési berendezést
vásároltak cégüktől? Természetesen. Ez nem okoz gondot. Ha
a telefont rákapcsolja a számítógépre, akkor betáplálhatjuk
az egész jegyzéket az AJ-73-as rendszerbe. Nem, nem,
egyáltalán nem probléma. Máskor is szívesen.
Amikor végre megállt a nyomtatóból kijövő papírfolyam,
Raines megnézte az utolsó számot. Négyszázhetvenkét vevő.
Elhatározta, hogy megpróbálja szűkíteni a kört, mielőtt
telefonálgatni kezdene. A konzolhoz fordult, és fogalmazni
kezdett. Egy általános üzenetet táplált be a komputerbe:
sürgős információt kért arról, hogy nem tűnt-e el vagy nem
loptak-e el az utóbbi 12 hónapban egy ilyen és ilyen
gyártmányú és típusú távközlési berendezést, amely a
következő kristályvezérlésű frekvenciákat tartalmazta és a
következő keverőszisztémára volt beprogramozva. Aztán
elkezdte betáplálni a vevők kódszámát, melyek szerepeltek a
listán.
Körülbelül két órával később Jeremy Raines hátradőlt a
székén, és izzadó kezével meggyújtott egy újabb cigarettát.
Még egyszer ellenőrizte az üzenetet, majd megnyomta az
ADÁS gombot. Abban a pillanatban az egész ország területén
négyszázhetvenkét rendőrségi távíró berendezés kezdte el
gépelni a Huntington Beach-i rendőrség üzenetét.
Három óra negyvenöt perccel később Jeremy Rainesnek
már volt miből következtetnie. Hatvanhét szerv nem válaszolt
az üzenetre, tehát a gyanúsítottak listáján maradt. Átfutott a
fején a gondolat, hogy a kapitányság mekkora telefonszámlát
fog kapni, aztán vállat vont, és elkezdte a hívásokat.
Öt harminckor aznap, hétfőn délután, Jeremy Raines
egészen váratlan módon jutott információhoz. Először azt
hitte, hogy rossz területi előszámot hívott, de másodszor is
ugyanazt a kissé ingerült feleletet kapta a központostól. Még
mindig nem akart hinni a fülének, és miután ellenőrizte a
címet a vásárlók jegyzékén, érdekes felfedezést tett.
 Újra felhívta a távközlési berendezéseket árusító céget.
– Mr. Manfelt – mondta Raines barátságos hangon az
igazgatónak, aki végre odajött a telefonhoz –, talán érdekelni
fogja, hogy az önök cége eladott egy több mint százezer dollár
értékű, kizárólag a rendőrség által használható távközlési
berendezést egy új-mexikói településnek, melynek lakossága
huszonhét fő, soha nem volt rendőrkapitánysága és sohasem
hallott az önök cégéről.
 MÉG 3 NAP

Szerda
16.40

Szerdán, három nappal a kiégett garázsnál történt véres

összetűzés után, késő délután egy civil gyűlést tartottak
Brian Sheffield és Meiko Harikawa házának nappalijában.
A gyűlés színhelye bizonyára nem nyerte volna el egy
mindennapi gyűlésező tetszését. Alig hetvenkét órája ebben a
szobában történt egy erőszakos nemi közösülésre tett kísérlet,
egy gyilkossági kísérlet, lövöldözés, késelés önvédelemből,
majd, egy alapos helyszínelés Lee Spencer, Bob Dorsey és a
sheriff embereinek segédletével. A szoba még mindig magán
viselte a szó szoros értelmében vett vérontás jeleit.
Meiko erőfeszítése ellenére sem vesztette el a nappali a
csatatér látszatát. A törött üvegajtót ideiglenesen egy
furnérlappal fedték be. Sikerült letakarítani a rászáradt vért
a földszinti fürdőszoba kövéről és falairól, de a nappali szoba
világosbarna, puha szőnyegén még több helyütt sötét foltok
árulkodtak. Az öt golyó okozta szilánkos lyukak a
fürdőszobaajtó alján egyelőre úgy maradtak. Mindent
összevéve ennél a nappalinál kellemesebb helyet is el lehet
képzelni egy gyűlés megtartására, de ennek a bizonyos
társaságnak nagyon jól megfelelt.
Sheffield az egyik szófán ült, vastagon bekötözött lábát az
orvos szigorú utasításainak megfelelően egy párnás
zsámolyon pihentette. A lábadozó Dan Branchowski
tolószékben ült Sheffield mellett, a feje leborotválva és
bekötözve. Keith Baughmann, Michael O’Rorke, Ed Malinger,
Bob Dorsey és Sam Kretcher különböző székeken és párnákon
helyezkedtek el. Meiko, Michelle, Andersen és Juanita
Hernandez a kis konyhában serénykedtek, italokat
készítettek a résztvevőknek, aztán ők is csatlakoztak a
társasághoz. A másik szófát foglalták el.
Az Andersen és a Hernandez lányok fent voltak az
emeleten, a hálószobában, és kissé kelletlenül nézték a
délutáni tévéműsort. A lányokat szándékosan és határozottan
kizárták a gyűlésről, de azt sem engedték meg nekik, hogy
elhagyják szüleiket aznap este. Amíg ez a lidércnyomás véget
nem ér, Juanita Hernandez a lányokkal Andersenéknél fog
lakni. Egyik lányt sem hagyják magára, és nem engedik őket
otthonról elmenni fegyveres kíséret nélkül. Érthetőleg, az
eddigi tapasztalatok után semelyik lány sem ellenkezett.
Egyszerűen elhelyezkedtek a nagy ágyon és a
padlószőnyegen, lehalkították a tévét, és megpróbálták
kihallgatni a lenti beszélgetést.
Ramona Hernandezt is felküldték a többi lánnyal, annak
ellenére, hogy ott akart maradni a gyűlésen, mert szerinte
joga volt hozzá. A fiatal lány csodálatos lelkierőt és érettséget
tanúsított. Mindenki azon a véleményen volt, hogy Ramona
apja jellemvonásait örökölte.
Andersen egy tábla előtt állt, melyet egy ismerős
középiskolai tanár segítségével szerzett. Megvárta, míg
mindenki kényelmesen elhelyezkedett, és letette a poharát.
– Mielőtt elkezdenénk – mondta –, éppen most kaptunk
hírt a kórházból, hogy Rudy állapota stabilizálódott. Sikerült
a belső vérzést megállítaniuk, és a vérnyomása már tizenkét
órája állandó.
Andersen mosolygott a csendes ujjongáson és a Juanita
Hernandezt bátorító szavakon. A szobában mindenki tudta,
hogy Rudy állapota még kritikus, mégis igyekeztek komor,
aggodalmas érzéseiket leplezve optimista külsőt mutatni.
– Mi van Barlowe-val és Parhammel, Walt? – kérdezte
Baughmann. – Róluk nincs hír?
– Nincs – felelte Andersen fejcsóválva. – Egy járőrcsoport
utcáról utcára átkutatta a környéket, ahonnan utoljára
jelentkeztek. Eredmény nélkül.
Az a tény, hogy a két járőr és a járőrkocsi még mindig nem
került meg, éppoly lesújtó hatást gyakorolt erre a kis
csoportra, mint a társaikat kereső járőrökre. Mintha a
sötétség nyelte volna el a két embert. Andersen érezte, hogy
nagyon elromlott a hangulat, ezért gyorsan folytatta.
– Jól van, nyissuk meg a gyűlést! Először is: nem hiányzik
senki, akinek itt kéne lenni? – Javaslatokat várva végignézett
a csöndes társaságon.
– Miért nincs itt Lee? – érdeklődött Bob Dorsey, mert
társának nyilvánvalóan itt lett volna a helye.
– És Herb Gilcrist? Ő is határozottan érdekelt az ügyben –
vetette fel Sheffield. Arra célzott, hogy a hadnagy is kapott
olyan telefonhívásokat, mint a többiek.
Andersen bólintott. – Lee-vel és Herbbel kapcsolatban
vagyok. Megegyeztünk, hogy ők az egyenes utat járják. Így
lesz két biztos információforrásunk a kapitányságon: a
központban és a laborban.
Az emberek helyeslően bólogattak. A mindenkin
eluralkodó keserűség és levertség ellenére érezték, hogy
Andersen elszántsága és szervezőképessége megteremtheti a
további nyomozás lehetőségét. Egyéb sem kellett nekik.
– Senki többet?
– Hát Lagucii? – kérdezte Malinger, nem leplezve undorát.
 – Nyalja ki a seggemet! dörmögte Branchowski rekedt
hangon, majd riadtan bocsánatot kért a jelenlevő három
hölgytől.
– Teljesen egyetértek – vágta rá Meiko, és még Juanita is
csatlakozott egy rövid nevetéssel.
– Jó – mosolygott Andersen. – Van-e még… hm…
javaslat?
– Légy szíves, eszközöld ki a főnök támogatását ebben az
ügyben – mondta Baughmann, keserűséggel a hangjában.
Általános egyetértés moraja csapott fel a szobában. Csak
Andersen és O’Rorke maradt csöndes.
– Teljesen nem marad ki belőle – felelte Andersen halkan.
Valamit akart mondani, de aztán mégis meggondolta magát.
Az arca elkomolyodott.
– Mielőtt folytatnánk – mondta –, biztos akarok lenni
abban, hogy mindenki megértette: a dolog, amire készülünk,
egyértelműen törvénytelen. Tulajdonképpen nem más, mint a
törvénynek a saját kezünkbe vétele, az indítékainktól
függetlenül. És ha rosszul sül el – ami könnyen lehetséges –,
a miénk a felelősség. Nem várhattok semmiféle támogatást a
kapitányságtól. Ez világos mindenki számára?
Andersen végighordta tekintetét a csoport minden tagján,
s külön megállt a feleségénél. Igenlő választ kapott
mindenkitől.
– Anélkül, hogy bárkit is megsértenék, szeretném
hangsúlyozni, hogy ez a dolog különösen megfontolandó négy
ember számára – folytatta. Ismét rápillantott a négy értetlen
arcra. – Őket négyüket még nem érintette az ügy eddig.
– Eddig? – kérdezte Sam Kretcher türelmesen. – Úgy
érted, hogy nincs elég indítékunk, Walt? – érdeklődött
Kretcher kopaszodó homlokát ráncolva. Kényelmesen
hátraült, kezét a konyhaszék háta mögött összekulcsolva.
– Nem, csak szeretnék adni egy utolsó lehetőséget, hogy
kiugorjatok a saját karrieretek érdekében – felelte Andersen,
s elfojtott egy kis mosolyt.
Kretcher elégedetten mosolygott. – Maradok – mondta.
– Ed? – fordult Andersen a hórihorgas fényképészhez, aki
elterpeszkedve ült a székén.
– Ebéd után állást kerestem, mielőtt idejöttem – vonta
meg a vállát Malinger. – Egyébként sem maradnék ki a
buliból, semmi pénzért. Pulitzert akarok kapni a fotókért.
– Bob?
– A feleségem kapott egy érdekes telefonhívást tegnap
este. Azt mondta, hogy a pasas magakelletően zihált, de nem
volt túl találékony – mesélte Dorsey, ügyet sem vetve
Andersen meglepett arckifejezésére. – Egyébként is el kell
ütnöm valamivel a szabad időmet.
– Nem akarod idehozni a feleséged? – kérdezte Andersen
segítőkészen, de Dorsey legyintett.
– Már én is megkérdeztem tőle. Arra is megpróbáltam
rávenni, hogy látogassa meg az anyját keleten. Azt mondta,
hogy ne nézzem madárnak. Ezt kapja az ember, ha egy
hegylakó lányt vesz feleségűt – folytatta Dorsey. – Azt állítja,
hogy a fél kapitányságot veri céllövésben, és alig várja, hogy
találkozzék a pasival.
– És te hogy döntöttél, Mike? – kérdezte Andersen még
mindig egy kicsit aggódva.
O’Rorke méltatlankodó arckifejezéssel nézett Andersenre.
– Csak nem képzeled, hogy kimaradok egy ilyen buliból? –
dörmögte.
 – Jól van – bólintott Andersen megkönnyebbülten, hogy
túljutottak a dolognak ezen a részén. – Brian kezdi. Rövid
áttekintést fog adni a tárgyi bizonyítékokról.
– Először is – kezdte Sheffield, és fájdalmas arckifejezéssel
arrébb csúszott a szófán, hogy átadjon Branchowskinak egy
lezárt nylonzacskót – Toby Willikert kizárhatjuk a Jake és
Dan elleni lövöldözésből. Felhívtam egy pasast a toxikációs
laborban. Azt mondja, annyi morfiumot vontak ki Williker
vizeletéből, hogy fél tucat narkós elkábítására is elég lett
volna.
– Heroin vitte a sírba? – kérdezte Kretcher csodálkozva.
– Nem. Pratola doki megérősítette, hogy a fickó még élt,
amikor lelőtték. – Mindenki Baughmannra nézett, ő pedig
zavartan vállat vont.
– Azt mondják a laborban, hogy Williker valószínűleg egy
sor injekciót kapott, amelyek nem ölték meg, de teljes
öntudatlanságban tartották – magyarázta Sheffield, miután
észrevette, hogy a többiek értetlenül néznek rá. – Ezzel a
dózissal többórás kábulatot, érhettek el. Ki van zárva, hogy
Williker lőhetett.
– Akkor honnan az ördögből… – kezdte Branchowski, a
nylonzacskó tartalmát tanulmányozva.
– Mind a három lövés Williker ablakából jött – mondta
Sheffield. – Egészen biztos vagyok ebben. Valaki volt olyan
kedves, és házhoz szállította a bizonyítékokat. – A szétszedett
vadásztöltényre mutatott Branchowski kezében. – Ez egy
speciális, kézi töltésű sörétes töltény. Aki csinálta, erős
műanyag hengerbe préselte a söréteket, hogy a lövés után
néhány méterig még együtt maradjanak, mielőtt
szétrepülnének. Nincs belőle annyi, hogy többszörös
vizsgálatnak vessük alá, de Bob kipróbálta a másik töltényt,
amit a kádamon találtam. A sörétek szóródását majdnem
ötven százalékkal leszűkíti ez az eljárás, ami éppen megfelel a
Jake-et ért lövés nyomainak.
Sheffield zavartan elhallgatott. Nehéz volt Jake Farber
haláláról beszélnie, amikor ott ült mellette Jake sebesült
társa. De Dán Branchowskit úgy látszik nem rázta meg a
dolog. Nyugodt arccal, figyelmesen hallgatott.
– Nem értem – szólt közbe Michelle Andersen –, hogy
miért tette Pinko Rutsche ezeket a töltényeket a maga
kádjára, ha már egyet elrejtett Meiko táskája alá.
– Nem hiszem, hogy neki bármi köze lett volna a
töltényekhez – mondta Sheffield. – Vagy akár a
telefonhívásokhoz, ami azt illeti. Nem áll össze a kép.
Gondoljuk csak végig: a fickó betör a házba, ott hagy egy
hüvelyt Meiko asztalán a táska alatt, amit Tobby Williker
puskájából lőttek ki, kivesz egy kulcsot az emeleti
szekrényből, lerak két töltényt a kádra a kertben, aztán
később visszajön, beront a lakásba, és valami eldugott
kábítószert követel. Ha kokaint keres a házban, darabokra
szedett volna mindent az első alkalommal.
– Ráadásul én biztos vagyok benne, hogy a telefonban más
hangot hallottam – tette hozzá Meikó.
– Ijesztgetési taktika – mondta Andersen. – Az az ember
megpróbált benneteket elijeszteni valamitől. És én sem Pinko
Rutschére gyanakszom. Az a vécépapír-trükk csak egy
agyafúrt ember ötlete lehet. Szerintem az a pasas győzte meg
Pinkót, hogy fű van a házatokban, aki telefonált.
– És fizetett neki kétszáz dollárt valamiért – tette hozzá
O’Rorke. – Már meg sem tudom számolni, hányszor
tartóztattam le azt a tökfejet, és soha nem volt nála egy-két
dollárnál több. Soha.
 – Minket sem Rutsche hívott – tette hozzá Andersen. – Az
a férfi nagyon, nyugodt volt, mint aki pontosan tudja, hogy
mit csinál.
– Akárcsak akivel én beszéltem – mondta Meiko, és kicsit
megborzongott, amint visszagondolt a távoli, hideg hangra.
– Meg akivel mi – tette hozzá Juanita Hernandez
csöndesen. – Először én vettem fel a telefont. Most, hogy
visszaemlékszem rá, úgy tűnik, mintha egyáltalán nem
érdekelte volna a dolog, teljesen közömbösen… – Az asszony
itt elakadt, nem volt képes a lányát érintő dologról beszélni.
– És mi történt azután? – folytatta Andersen. – Valaki
ránk uszított két csavargót, hogy Briant, Meikót és engem
félreállítson az útból. Vagy elérje, hogy magunktól
félreálljunk – tette hozzá szomorúan.
– De az a pasas, aki Ramonát megtámadta, nem volt báb,
mint a másik kettő – vetette fel Kretcher. – Egy olyan fickó,
aki le tud hagyni hat járőrkocsit és egy üldöző helikoptert,
elkapja Rudyt, kibír legalább egy golyót a testében, majd
felrobbant egy épületet a helikopter alatt és még kereket is
old, nem Pinko és Toby súlycsoportjába tartozik.
– Így van – bólintott Andersen. – Ezért gondolom, hogy
Rudy támadója a mi emberünk. Egyedül ő.
– Egy terrorista – helyeselt Baughmann
megkönnyebbülten, hogy valaki végre osztja a véleményét.
– Egyetlen ember az egész rendőrség ellen? Ez őrület! –
kiáltott fel Michelle Andersen, aki nem tudta türtőztetni
magát.
– Őrület? – kérdezte Andersen. – Milyen emberekkel van
dolgunk nap mint nap? Részegekkel, narkósokkal, besurranó
tolvajokkal. Olyan emberekkel, akiknek kisiklott az élete.
Férfiakkal, akik elverik a feleségüket vagy gyerekeket
molesztálnak, csavargókkal, utcakölykökkel. Mikor
találkozunk mi profi bűnözővel? Még a gyilkosságok is
majdnem mindig férj és feleség, barát és barátnő, vagy
kábítószeresek között történnek. Hirtelen felindulásból
követik el tetteiket, aztán ijedten menekülnek, mígnem a
nyomok alapján elkapjuk őket. De ez a fickó sehogy sem illik
bele a képbe.
Bár lehet, hogy azt akarja elhitetni velünk – vetette fel
Meiko hogy ő csak egy csavargó, akit szerencséje folytán nem
tudunk elkapni, és így velünk játszhat az FBI helyett.
– Ez is lehetséges, vagy egyszerűen rettegésben akar
tartani minket, hogy elterelje a figyelmünket, míg ő
valamilyen más akciót tervez – mondta Baughmann.
– Egy biztos, hogy a pasas ördögien jól lő – szólt közbe
O’Rorke. – Harminc-negyven méterről, vadászpuskával,
éjszaka, mozgó célpontra…
– Szerintem nem ilyen egyszerű a dolog – jegyezte meg
Sheffield. – Vagy Starlight- vagy lézertávcsövet használt. A
lézer valószínűbb.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Kretcher. – Nem olyan
könnyű ilyesmit beszerezni.
– Bármibe fogadnék – mondta Sheffield. – Nem tudtam
kitalálni, mik azok a friss karcolások Williker puskájának a
csövén. Aztán eszembe jutott egy cég Fountain Valleyben,
akik lézerberendezéseket szerelnek rendőrségi puskákra.
Felhívtam őket, és megkérdeztem az erősítőcsavarok pontos
helyét, aztán Lee-vel megmérettem a csövet. A karcolások
közti távolság pontosan egyezik a csavarok elhelyezkedésével.
– Tényleg lézert használt volna ellenünk? – kérdezte
Branchowski fáradt hangon. – Nem emlékszem, hogy vörös
fénysugarat láttam.
 – Nem kellett feltétlenül látnod a fénysugarat – mondta
Sheffield. – Általában csak egy pont látszik, azt meg biztosan
nem vetted észre, mert nem kerested. Ó, és még valami –
tette hozzá. – Ne higgyétek, hogy csak puskára lehet
fölszerelni. Ezeket a távcsöveket használhatják karabélyon,
pisztolyon, vagy akár számszeríjon is. Ugyanaz az elv.
– A fenébe! – nyilatkozott O’Rorke.
– Milyen anyagod van még, Brian? – kérdezte Andersen.
Őt is éppúgy nyugtalanította a gondolat, mint a többieket a
szobában, hogy mozgó vörös fényponttal vadászhatnak rájuk.
– Még dolgozunk a többin, ahogy erőnkből telik – tette
hozzá Sheffield szomorúan. Még mindig nagyon fájt neki,
hogy felfüggesztették, és kizárták a laboratóriumból. – Ed
egész délután fényképezett.
– Megvan negatívon az összes részletfelvételem a Farber-,
Guyerly- és Williker-helyszínekről – mondta Malinger.
– Lee foglalkozik az itteni anyaggal és azzal, amit Ramona
hálószobájában készítettünk. Még úgy hat-hét órába telik,
míg minden nagyítás kész lesz. Nyolcszor tízes képeket
csinálunk, hogy Bobnak ne kelljen a szemét erőltetnie, és ez a
lányok dolgát is megkönnyíti, ha részt vesznek az
összehasonlításban. Ott vannak a felvételek Paradee
kocsijáról és az áldozatok meg a rendőrök ujjnyomairól. Aztán
kezdjük a lábnyomokat.
– Nagyon jó – bólintott Andersen elismerőleg. – Csak hogy
mindenki tudja, miről van szó: ha igaz az a feltevés hogy egy
ember csinál mindent, akkor kell hogy találjunk valamit, ami
összekapcsolja az eseményeket. Össze fogjuk hasonlítani az
elmúlt hét minden erőszakos cselekményét, amely a
rendőrség emberei ellen irányult, a tárgyi bizonyítékok és a
helyszíni jelentések alapján. Átvizsgáljuk a rendőrök múltbeli
ügyeit, a gyanúsítottak múltját, és mindent, ami elképzelhető,
hogy megtaláljuk ezt a kapcsolatot.
– A főhadiszállás az én házam lesz – folytatta Andersen,
miután látta, hogy a teremben mindenki helyeslően bólogat. A
gyerekek majd segítenek Bobnak a nagyítások átnézésében,
így legalább elfoglaljuk és biztonságban otthon tartjuk őket:
Michelle és Juanita Briannel és Meikóval fog dolgozni a
helyszíni és az utólagos jelentéseken. Megvannak a
másolataik, Brian kidolgozott egy számítógépes programot
Jeremy Raines szel, úgyhogy számítógépkártyákra írhatjátok
az adatokat, és majd bedobjuk a városi komputerbe.
– Hogy fogjuk megszerezni a városi komputert? Betörünk?
– kérdezte Baughmann, olyan hangsúllyal, mint akinek
tetszik az ötlet.
– Ez az én dolgom – felelte Andersen. – Olyan helyzetben
vagyunk, hogy minél kevesebbet tudtok róla, annál jobb
mindnyájunknak.
– Oké – bólintott Baughmann megértően.
– Még valamit – mondta Andersen. – Abból a feltevésből
indulunk ki, hogy ezek a támadások egy bizonyos cél
érdekében történtek. A nyomozócsoport és a labor túl sok
emberét érintették ahhoz, hogy csak a rendőrség elleni
rendszertelen támadásoknak véljük őket. Logikusan
feltételezhetjük, hogy valakinek az útjában állunk, meg
akarják akadályozni, hogy nyomozásaink során felfedezzünk
valamit, ami azt jelenti, hogy ez a rohadt ügy még nincs
befejezve.
– Feltéve, ha az emberünk még nem patkolt el – tette
hozzá Dorsey. – Iszonyú sok vér volt ott, ami nem Rudytól
származik. És vasárnap óta semmi nem történt.
 – Ezt remélhetjük – bólintott Andersen –, de nem
feltételezhetjük. Lehet, hogy csak elrejtőzött valahol. Amíg
nincs bizonyítékunk, azt kell hinnünk, hogy még aktív.
– Lehet, hogy a várost akarta demoralizálni – vetette fel
Baughmann. – Vagy az olimpiát manipulálni? Ez a
terroristák jellemző módszere. Lecsapni, és eltűnni. Egymás
ellen fordítják a zsarukat és a lakosságot. És ez fene jól
sikerült az ipsének.
– Elképzelhető – válaszolt Andersen bólogatva. – Minden
beleillik, a nyilvánosság hiányát kivéve. Ez zavar engem. Ha
a pasasnak az lett volna az egyetlen célja, hogy a várost
terrorizálja, akkor már gondoskodott volna megfelelő sajtóról.
Ezért gondolom, hogy a mi emberünk valami másra készül.
Valami nagyobb dologra.
Baughmann helyeslően bólintott. El kellett ismernie, hogy
logikus a következtetés, bár nem szívesen gondolt rá; hogy mi
lehet az a „nagyobb dolog”.
– Rendben van – folytatta Andersen. – Valószínűleg
feltételezhetjük, hogy aki az egészet irányítja, vagy akik
irányítják, úgy vélik, hogy mi már nem vagyunk az útjukban
és nem érdemes velünk többet foglalkozni. Ennek ellenére
nem lehetünk nyugodtak. Mostantól minden jelenlévő, és
különösen a hölgyek – tette hozzá nyomatékosan – legyenek
felfegyverezve, vagy kapjanak fegyveres kíséretet egész
napra. Brian és Meiko őrfeladatokat is el fog látni, hogy
Bobnak segítsenek. Dan is segíthet majd, ha a doktorok
megengedik, hogy mozogjon. Ed oda-vissza jár majd a labor és
a lakás között, hogy állandó összeköttetést teremtsen Lee-vel
és Herbbel. És ez azt jelenti, hogy útközben résen kell lenned
– tette hozzá Andersen, hogy a fényképészt figyelmeztesse. –
Mike, Sam, Keith és én elmegyünk, és beszélünk egy-két
emberrel. Kétfős csapatokban. Minden három órában
jelentkezünk, és tájékoztatunk titeket a történtekről. Van
kérdés?
Nem volt.
– Rendben. Akkor mindenki menjen haza, ürítse ki a
hűtőszekrényét, hozzon magával hálózsákot, minden
szükséges holmit, és ha van fölösleges konzervje, azt is.
Nálunk találkozunk este tízkor. És ne felejtsetek el
egyvalamit: ez az átokfajzat nagyon ügyes, de mi meg fogjuk
állítani.

Jeremy Raines arra a következtetésre jutott, hogy bárki is

vásárolta meg ezt a szigorúan rendőrségi használatra gyártott
kommunikációs berendezést, egy-két klasszissal az átlagos
bűnöző gondolkodása fölött állt.
Négy órával ezelőtt Raines kapott egy végleges jegyzéket
az ideges igazgatótól. A nem létező rendőrkapitányságnak
szállított felszerelések jegyzéke lenyűgöző volt: két teljes,
számítógép vezérlésű adó-vevő berendezés, mindegyik nyolc,
rendőrség által zárolt frekvenciával rejtjelzett távíró-
frekvenciával, húsz rendőrautó-rádió, négy hordozható rádió
adó-vevő, tizenkét különlegesen érzékeny magnetofon, melyek
lehallgatásra alkalmasak, és hat számítógépkonzol.
Raines fejcsóválva gondolta végig a listát. Semmi jel nem
mutatott arra, hogy ez a berendezés Huntington Beach
közelébe került volná. Ugyanakkor a távközlési cégnél
senkinek sem volt elképzelése róla, hogy ez a teherautónyi
elektronikus masina hová kerülhetett. Előre kifizette és az
áruházban átvette az állítólagos vevő.
Ami Jeremy Rainest illeti, neki volt elképzelése. Még nem
tudta bebizonyítani, de egészen biztos volt benne, hogy ezzel a
berendezéssel adták le Muscalinónál az üzenetet. Most ki
kellett találni, hogy honnan.
Ez nem lesz olyan nehéz, gondolta Raines, miközben egy
újabb anyát húzott meg az irányítható antenna állványzatán
az éjszakai szellő kellemes hűvösében. A berendezésnek
kilenc frekvenciája van. Két kristályvezérlésű frekvenciát
használt a Huntington Beach-i rendőrség, az egyiket
kapitányság-járőrkocsi, a másikat járőrkocsi-járőrkocsi
viszonylatban. És egy másikat távíró-frekvenciaként. A
fennmaradó hat frekvenciát nem használta egyetlen
rendőrségi adó sem a város körüli száz kilométeres körzetben.
Nem lesz olyan nehéz.
Az utóbbi négy órában Jeremy Raines igen elfoglalt volt.
Már összeszerelt és felállított két irányítható vevőantennát és
hozzákapcsolt figyelő rendszert a város két szélső pontján.
Éppen most szerelte a harmadik antennát a városháza
tetejére.
Az antennák ideiglenesek voltak, de a célnak megfeleltek.
Ha a kilenc frekvencia bármelyikén adás hangzik el
valamelyik antenna vételi körzetén belül, a berendezés
magnóra veszi, és jelzi az adóállomás irányát. Minden adást
és irányjelző adatot betáplál a városi komputer
memóriaegységébe. A számítógépet Raines úgy programozta,
hogy törölje a kapitányságról jövő adásokat, de ne semmisítse
meg a járőrkocsik adásait. Ezeket majd személyesen értékeli.
Miután a harmadik antennát is felszerelte, tudta, hogy
most már csak idő és türelem kérdése az egész. Egy kis
szerencsével a kilenc frekvencia valamelyikén előbb-utóbb
megszólal az adó, amelyik megtréfálta a rendőrséget. Kicsit
több szerencsével legalább két antenna veszi majd az adást.
Akkor Jeremy Raines egyenes vonalakat húz az antennáktól
az adó irányába, és a háromszögelés törvényének értelmében
a vonalak pontosan az illegális adóállomás helyén metszik
majd egymást.
Abban a percben Jeremy Raines befejezi munkáját. A
többi már a vérszomjas nyomozók dolga.
Otthonának védőfalai mögött a sebesült terroristát alvás
közben is gyötörte a fájdalom és egy örökké visszatérő álom.
Ezen az éjszakán a sötétből kiemelkedő alaknak egy számjegy
volt a bőrébe égetve. Három: Még három nap. Lidérces
álmában a terrorista egy titokzatos, közeledő alakot látott és
azt, hogy nem tud felkészülni, és az olimpiai láng nem gyullad
meg.
 MÉG 2 NAP

Csütörtök
18.35

A zömök, őszülő detektív felmutatta jelvényét az unatkozó

ügyeletes nővérnek a megyei kórházban, és mondott egy
nevet. A nővér átnézte a beteglistát, aztán elővett egy nagy
rézkulcsot az íróasztala fiókjából, és intett a két rendőrnek,
hogy kövessék. Végigmentek egy csöndes, kihalt folyosón, és
megálltak egy nehéz vasajtó előtt, melyen kis rácsos ablak
volt szemmagasságban. A nővér kinyitotta az ajtót, bevezette
a nyomozókat, ellenőrizte a beteg állapotát, aztán becsukta és
bezárta a biztonsági ajtót maga mögött, és visszatért az
íróasztalán hagyott képes újsághoz.
George Pouling szeme lustán, fáradt közönnyel követte a
homályosan mozgó alakokat. Már legalább tizenöt detektív-
vel, riporterrel, doktorral beszélt az elmúlt három nap alatt.
Ez alatt az idő alatt rájött, hogy nemcsak ő van nagy bajban,
mert a szabadlábra helyezését visszavonhatják, hanem az a
rendőr is, aki betörte a fél arcát. Az még nála is nagyobb
bajba kerülhet. Ő, Pouling pedig szívesen beszél még két
emberrel, hogy előbbre lendítse ezt a folyamatot. De még
milyen szívesen! Alig várja, hogy visszajuthasson a
szörfdeszkájára és elfelejthesse azt a balsikerú jelenetet.
Kíváncsian figyelte, hogy mit csinál az egyik alak az
ajtónál. Úgy hangzott, mintha valamit ragasztott volna az
ablakra. Biztosan látásteszt, gondolta csalódottan, úgy
látszik, hogy ezek orvosok. Remélem, tudnak csinálni valamit
a szememmel, hogy kitisztuljon a látásom. Megpróbált feljebb
csúszni, amennyire az ágy széléhez és a csuklójához erősített
bilincs engedte.
A törött állkapcsát tartó drótok és pántok mögött bárgyú
mosollyal figyelte, hogyan közeledik a két homályos figura.
Egyik szemét lehunyta, így sokkal tisztábban látott. Hirtelen
mindkét szeme tágra nyílt a rémülettől, amikor felismerte az
egyik arcot.
– Nem tehetik… – nyögte fájdalmasan, az állát szorító
feszes kötelék alatt. Majd elhallgatott, és mély, ziháló
lélegzetet vett, amint egy 45-ös automata vastag csöve lassan
lecsúszott a homlokán és megállt az orrnyergén, pontosan a
két szeme között.
– De igen, megtehetjük – mondta Andersen és senki sem
fogja tudni, hogy mi történt. – Andersen szünetet tartott, míg
O’Rorke kipakolta egy kicsi csomag tartalmát az ágy melletti
tálcára. Kirakott egy műanyag fecskendőt, melynek tűjét
műanyag tok védte, és egy kis ampullát, melyben barna
folyadék csillogott az elkülönített szoba szűrt fényében.
Andersen adott néhány percet a napbarnított
vízicsodának, hogy jól megnézhesse a baljóslatú tárgyakat,
azután átnyújtott neki egy nagyméretű noteszt és egy tollat.
– Írja le ide, hogy ki, hol, mikor, miért és hogyan – mondta
fenyegetően. – Tizenöt percet kap.
Pouling megpróbálta kifürkészni fél szemmel a két férfi
arcát, hátha talál valami jelet, hogy ez az egész csak tréfa,
vagy blöffölnek és nem merik megcsinálni. De egyik arcon
sem látott ehhez hasonlót. Mivel már régen feladta ifjúkori
elképzeléseit az életről és a becsületről, szorgosan elkezdett
írni a telefonhívásokról, a pénzről, az aranyérem-
gyűjteményről és mindenről, ami eszébe jutott.
 Ugyanazon a csütörtök estén Lori Sileth éppen azon
dolgozott, hogy megszolgáljon huszonöt dollárt egy középkorú
légkondicionáló-ügynöknek, amikor a dörömbölés
félbeszakította ritmusát.
– Vársz valakit? – kérdezte az elhízott ügynök az
erőlködéstől kivörösödött arccal, bizalmatlanul.
– Nem, ne izgulj – rázta meg Lori a fejét. Bosszantotta,
hogy ez az incidens meghosszabbítja a dolgot. – Zárva van az
ajtó. Majd elmennek – mondta, és éppen újra nekilendült,
amikor az ajtó bevágódott, és nekicsapódott a falnak.
– Jól van. Maradj csak, Lori – mosolygott Sam Kretcher,
és rövid csövű revolverét visszatette az övtokba, miközben
Baughmann becsukta az ajtót.
– Ön se zavartassa magát – tette hozzá Kretcher, és
odadugta jelvényét a megdöbbent és most már teljesen
hervadt kuncsaft elé.
– Rohadtak! – sikította Lori, és ékes káromkodással,
kimeresztett körmökkel, csikorgó fogakkal rávetette magát a
nevető detektívre. Kretcher odadobta a jelvényét Baughmann-
nak, arrébb lépett, elkapta Lori csuklóját, hátracsavarta a
karját, és visszarepítette a sikítozó nőt az ügynök ölébe.
Lori megpróbált feltápászkodni az ügynök pipaszár lábai
közül, de amikor felnézett és látta, hogy Kretcher milyen jól
szórakozik rajta, elhatározta, hogy nem strapálja magát. A
besüppedő ágy végébe kuporodott, és megpróbált betakarózni.
Először Kretcherre, majd Baughmannra nézett, aki közben
kinyitotta a ruhásszekrényt, és néhány ruhadarabot a földre
hajított.
Kretcher lehajolt, felvett egy megfelelő öltözékre valót, és
odadobta a lánynak. – Öltözz már föl, az isten szerelmére! –
mondta. – Maga is, apukám! – biccentett az ügynöknek, aki
lázas sietséggel fogott hozzá az öltözködéshez.
– Rohadtak, nem tehettek ilyet házkutatási parancs
nélkül – morgott Lori, és felhúzta kifakult farmerját meg a
trikót, amit Kretcher dobott oda neki.
– De megtehetjük, szivi – mondta Kretcher nyomatékkal,
leült, és hátradőlt a billegő konyhaszéken. Átvett egy tárcát,
amit Baughmann a szekrénykén heverő nadrág zsebéből vett
elő, és átnézte a tártalmát.
– Mr… hm… Talsbert, Walter J., ez áll itt… Bannister
Street kilencvenkettő-hetvenöt, Redwood City, Kalifornia.
– Történetesen nekünk dolgozik mint titkos ügynök, ezen
a héten. Nem igaz, Mr. Talsbert? – érdeklődött Kretcher, és az
ügynökre nézett.
Talsbert éppen az alsónadrágját igyekezett előkeríteni a
piszkos ágynemű közül. – Aha – mondta, és felpillantott. – Ó,
természetesen – felelte végül hirtelen lelkesedéssel, melyből
inkább zavar, mint őszinteség csengett. Megtalálta az
alsónadrágot, és megpróbálta némi méltósággal felvenni,
közben gondosan kerülte a lány barátságtalan tekintetét.
– Ami persze elég okot ad rá, hogy feltételezzük, Lori te
nem vagy elég jó kislány – folytatta Kretcher derűsen
mosolyogva. Közben Baughmann az ágy előtti piszkos
szőnyegre dobott egy fiolát, amely némi fehér, kristályszerű
port tartalmazott, egy zacskót tele valamilyen penészes
zöldségfélével és két American Express kártyát és három
vízumlapot. Az ügynök riadtan nézte a földön heverő
kártyákat, aztán újra felrebbent a szeme egy hitelkártyára,
amit Kretcher mosolyogva forgatott ujjai között, aztán
visszatett a tárcába és visszadobott Baughmann-nak. Az
ügynök szemével követte a tárca útját, és láthatólag
meggörnyedt, amint az is a földön halmozódó bizonyítékok
közé repült.
Lori Sileth csüggedten figyelte a vádpontokat, melyek
gyorsan gyülekeztek a piszkos szőnyegen, majd fölpillantott,
és észrevette, hogy Kretcher, arcán türelmes mosollyal, őt
nézi.
– Ez valami csapda, ugye?
– Bizony, szivi.
– És mi van, ha beszélek? – kérdezte a lány óvatosan. Vele
született ravaszsággal kerülgette a csalit, reménykedve, de
mégis bizalmatlanul.
– Akkor kidobjuk ezt a piszkos szőnyeget, Mr. Talsbert
hazamegy Redwood Citybe, és mi is megyünk a dolgunkra
– magyarázta Kretcher.
– Csak egy-két embert ismerek, akik fűvel foglalkoznak
– kezdte a lány.
– Lori – mondta Kretcher gyengéden, miközben
Baughmann kivezette az ügynököt –, engem egyáltalán nem
érdekel a kábítószer, sem a kapcsolataid, hacsak nem tartozik
közéjük az az ürge, akivel Toby Williker a halála előtt
összefutott. Tudod, hogy kiről beszélek, ugye?
Lori bólintott. Még mindig a szőnyeget nézte. Összeszorult
a torka, mikor arra gondolt, amit semmiképpen nem akart
elmondani. Már régen el kellett volna húznom a csíkot, és
valahol máshol kezdeni, gondolta. Most már késő.
– Követted őket, ugye? – kérdezte Kretcher gyöngéden,
barátságosan. Hátratekerhette volna a lány karját minden
érzelem nélkül, és amikor már ropog a lapockája, akkor teszi
fel neki a kérdést. De így egyszerűbb és tisztább.
Lori ismét bólintott, és felnézett a detektívre.
 – Ő ölte meg azokat a zsarukat, ugye? – kérdezte. – Nem
Toby?
A lány könyörgő szemmel nézett Kretcherre. Kretcher
nem mondott semmit, de türelmes arckifejezése megadta a
választ.
– És ha rájön… – kezdte Lori, sírásra készülő arccal.
– Lori – mondta Kretcher még mindig barátságos, atyai
hangnemben –, ez az ember megölt két rendőrt. Ha utánad
veti magát, akármit csinálsz, nem tudsz kikerülni a karmai
közül.
– És ha megmutatom, hová ment, miután elvált Tobytól?
– Akkor elkapjuk, és többé nem kell idegeskedned miatta
– mondta Kretcher tárgyilagosan, közben feszülten várta a
lány döntését.

Csütörtökön késő este dr. Jacquem Kaem behajtott az

elsötétített ablakú, drága Buickkal a tengerparti ház
földalatti garázsába, s közben bosszankodott, hogy magára
vállalta a terrorista gyógykezelésének feladatát.
Kaem figyelmeztette a Bizottságot, hogy ebben a késői
fázisban már nem vonhatnak be új embert a Máglya-
műveletbe. Már felhasználták az egyetlen elérhető orvosukat,
és azonnal elküldték őt az országból. Senki más nem volt
alkalmas annak megállapítására, hogy a terrorista állapota
lehetővé teszi-e a Figyelmeztetés utolsó fázisának
megvalósítását. A Bizottság végül is beleegyezett, miután
kifejezték aggodalmukat és különös elővigyázatosságra
intették Kaemet.
A veszély természetesen abból adódott, hogy Thanatos
esetleg már megfigyelés alatt áll, és Kaemet meglátják és
azonosítják. Nem lenne nehéz a rendőrségnek követnie őt
vissza a Dana Point-i házba, és így leleplezni a Bizottságot és
megsemmisíteni a Máglyát az utolsó pillanatban, mielőtt a
Figyelmeztetés valóra válhatna. Természetesen Kaem nem
kockáztathatta meg, hogy visszatér otthonába. A terrorista és
a Bizottság bármelyik tagja feláldozható. De a Bizottság mint
egész nem.
Kaem nem folytathatja aktív szerepét a Bizottságban.
Amint elvégezte önként vállalt feladatát, találkoznia kell a
Bizottság egyik emberével, aki felveszi őt, és csónakjával
kiviszi a nemzetközi vizeken horgonyzó hajóhoz. Onnét
figyelheti a Máglya végkimenetelét, és megvárja Thanatost,
aki küldetése végeztével szintén a hajóra száll, és együtt
élvezhetik a győzelmet.
„Még két nap – ismételgette magában. – Csak két nap.”
Kaem úgy képzelte, hogy büszkeséggel tölti el az utazás a
terrorista házához, hogy először járja át az a feszült izgalom,
amit a tényleges veszélynek kitett ember érez. Azzal a
felemelő érzéssel készült Thanatos sebeinek a kezelésére,
hogy a ráosztott feladatot túlteljesíti a Máglya sikere
érdekében. De most, miután volt ideje alaposan átgondolni az
előtte álló feladat következményeit, már sokkal kevésbé
lelkesítette ez az új szerepkör.
Kaem a garázsból felment a lépcsőn, különleges kulcsot
használt a zárhoz és a biztonsági berendezéshez, és felsietett
a hálószobába. Most már reálisabban látva a dolgokat,
egyetlen vágya az volt, hogy minél hamarabb letudja
feladatát és a várakozó hajó fedélzetére léphessen.
Mint előre látható volt, Thanatos az ágyban, az automata
Browninggal a keze ügyében várta.
– Szépen javul – mondta Kaem, miután levette a
kötéseket a terrorista melléről. Nem hazudok, gondolta Kaem.
Thanatos állapota feltűnően sokat javult az első orvostól
kapott diagnózishoz képest. A legnagyobb seb szerencsére
nem volt mély, és szépen behegedt. Fertőzésnek nem volt
látható jele, és nagyon kis érzékenységet tapasztalt…
– Jól vagyok – mondta Thanatos nyersen, és összerándult
az arca, ahogy Kaem friss kötést tett a sebre. – Mi a Bizottság
döntése?
Kaem folytatta a kötözést. Majdnem egy percig néma
maradt. Hadd izguljon egy kicsit. Ő is megérdemel egy kis
félelmet és bizonytalanságot, mint mi, többiek.
– Megegyeztünk – mondta Kaem végül. – A
Figyelmeztetés jól halad, és úgy tűnik, hogy a maga akciója
sem rontotta el. A nyitóünnepségig még sok időnk van,
majdnem két napunk. A rendőr-tisztviselők felfüggesztése
általános megdöbbenést keltett a kapitányságon, talán még
inkább, mint az első halálesetek. A maga akciója végül is
többszörösen hatásosnak bizonyult – Kaem elhallgatott egy
percre. – Mégis van két problémánk.
– Éspedig? – Thanatos szeme Kaem szemébe fúródott,
választ kutatva és követelve.
– Először is, úgy látszik, hogy Andersen őrmestert nem
sikerült elijeszteni. A hivatalos felfüggesztés ellenére is
folytatja az aktív nyomozást társai halálának ügyében.
– Ő a legveszélyesebb ember – bólintott Thanatos kis
mosollyal a szája körül. – Már az elején sejtettük. Semmi sem
változott. Ő nem jelent megoldhatatlan problémát. Bármikor
eltávolíthatom.
– Ebben egyetértünk, de most már nem akarunk több
feltűnő halálesetet. Hite asszony független nyomozást
szorgalmaz. Ha nem vagyunk óvatosak, minden bizonnyal
felhívjuk magunkra a szövetségi ügynökségek figyelmét. A
Los Angeles-i rendőrkapitányság már felfigyelt
tevékenységünkre. Egyébként sem tanácsos a nyílt
konfrontáció Andersennel. Ő most minden veszélyre
felkészült, maga pedig… – Kaem habozott egy pillanatig, hogy
hogyan fejezze ki magát – a sebesülése miatt kissé hátrányos
helyzetben van. Bár nincs kétségünk az akció kimenetelét
illetően, úgy érezzük, hogy a legkisebb kockázatot sem
engedhetjük meg a jelen pillanatban.
– Az időpont?
– Nem változott – felelte Kaem. – Szombaton este. Két
nap múlva. Fel tud készülni?
– Persze – felelte Thanatos nyugodtan, és mosolygott,
hogy most már biztosan színre léphet.
– Nagyszerű! – Kaemet újra elöntötte a várakozás
izgalma.
– Olyan közel volt már a Máglya! – Az ön kérésére –
folytatta – a Bizottság felülvizsgálta a célpontokat. Bármelyik
célpont sikeres lángra lobbantásával ön eleget tett a Máglya
követelményeinek.
– Akkor könnyű dolgom lesz – mondta Thanatos
csöndesen. – Ne aggódjanak.
– Jól van. Még egy utolsó dolog: szombaton este egy kis
hajó fogja várni partközeiben. Az ismertetőjele két sárga fény
függőlegesen egymás fölött. A maga jele pedig két villantás
zseblámpával, egyszer megismételve. Ha szükséges vagy
tanácsos, a hajó ki tud menni a nemzetközi vizekre. Én a
tankhajón várom magát vasárnap délután két óráig… és
akkor elindulunk hazafelé.
– Már nagyon várom azt a percet – mondta Thanatos, és
keményen kezet rázott Kaemmel.
 Thanatos várt, míg Kaem elhagyta a házat. Aztán
hozzáfogott a hűséges Browning szétszereléséhez. Most már
eltorzulhatott az arca a fájdalomtól, amit sikeresen leplezett a
Bizottság képviselője előtt. A Máglya most már az övé. Nem
lehet több akadály.

Andersen és O’Rorke rosszkedvűen, elkeseredetten ment a

késő esti randevúra, amit Kretcherrel és Baughmann-nal
beszéltek meg. Semmilyen hasznos információt nem sikerült
Poulingból kihúzniuk. Szerencsére Kretcher üzenete, amit
Meiko közvetítésével kaptak meg, némi reménnyel
kecsegtetett. Jó lenne előbbre jutni legalább azon a vonalon,
gondolta Andersen, miközben O’Rorke vezette a kocsit az
esőáztatta utcákon. Már nem volt olyan sok szál, amin el
lehetett indulni, és nem tudta, meddig végezhetik
partizánakcióikat a tövény megkerülésével. Előbb-utóbb
biztosan leállítják őket.
Amikor odaértek Kretcher és Baughmann kocsija mellé,
két társuk egy alacsony, sovány lánnyal beszélgetett.
– Megtudtatok valamit? – kérdezte Andersen, miután
O’Rorke-kal odament a garázs előtt álló három emberhez.
Kretcher bólintott Andersennek és O’Rorke-nak, aztán a
lányra pillantott, aki szinte el akart bújni a fakózöld
katonazubbonyban, és láthatóan reszketett a kellemesen
meleg esti levegő ellenére.
– Mondd el nekik, szivi – biztatta Kretcher.
– Ez az a hely – mondta Lori Sileth, és közben vacogott a
foga. – Ide jött az a pasas, miután Tobyval beszélt. Körülbelül
idáig jött, ahol most állunk, és valamit csinált a csomaggal,
ami a kezében volt. Aztán valamelyik középső ajtó kinyílt.
Nem emlékszem, melyik oldalon, de azt hiszem, hogy ezen –
mondta, és remegő ujjával a déli ajtósorra mutatott. –
Bement, és néhány perc múlva kocsival jött ki… Egy
Firebirddel, azt hiszem. Akkor láttam utoljára.
Andersen végignézett a bérgarázssoron, és eszébe jutott
Rudy megsebesülésének és a robbanásnak a színhelye,
amelyen még mindig dolgoztak a szövetségi nyomozók, és
hirtelen kezdett összeállni előtte a kép.
 MÉG 1 NAP

Péntek
09.30

Péntek reggel kilenc óra harminc perckor Kretcher és

Baughmann elvitte Lori Silethet egy irodába, amely egyaránt
szolgált pszichiátriai rendelőnek és műteremnek. Lori
életében először érezte magát biztonságban rendőrök
társaságában. Kényelmesen elhelyezkedett a megemelt
vizsgálati székben, és átengedte magát az orvos hipnotikus
szavainak.
A hipnotizőr azon dolgozott, hogy a felszínre hozzon
minden részletet, melyek a férfival és a garázsjelenettel
kapcsolatban Lori tudata mélyén lerakódtak. Asszisztense
közben vázlatokat készített. Időnként a rajzoló kérdéseket
intézett Lorihoz a hipnotizőrön keresztül, fogta a radírt, és
gyorsan kiigazított valamit a vázlaton. Lassan kibontakoztak
egy arc körvonalai.
Három óra múlva mind Lori, mind a hipnotizőr
elégedetten vették szemügyre az elkészült arcképet. Egyetlen
kudarc volt a rendőrök szempontjából, hogy bármennyire
igyekezett Lori, nem volt képes leolvasni a tudata mélyén
elraktározott Firebird rendszámát.

Aznap délelőtt tizenegy óra harmincra sikerült megszereznie

Andersennek és O’Rorke-nak a Madderdale Park-i
garázskomplexum harminc bérlőjének a nevét. Nem volt
könnyű feladat.
 A két épület tulajdonosának kiderítése nem okozott
gondot. A tulajdonos nevét és telefonszámát nagy betűkkel
feltüntették mindkét épület oldalán, azzal a felhívással, hogy
az érdeklődők minél előbb jelentkezzenek, hogy felkerüljenek
a legközelebbi megüresedő garázsra várók listájára.
Andersen érdeklődésére közölték, hogy a tulajdonos
kéthónapos vakációra Európába utazott. A telefonügyelet
tudomása szerint más nem tud felvilágosítást adni a bérlők
ügyében. Nem, a tulajdonos jelenlegi címét sem adhatja meg
engedély nélkül. Nem, az a tény sem változtat a dolgon, hogy
a rendőrség keresi. Sajnálom. Katt!
A telefonkönyv gyors fellapozása igazolta Andersen
gyanúját. A tulajdonos otthoni címe és telefonszáma nem
szerepelt sem a közületi, sem a magánlistán. Andersen
csalódottan és türelmetlenül felhívta Lee Spencert a
laborban, és megkérte, hogy keresse meg Gilcrist hadnagyot,
és kérje meg; hogy hívja fel ezt és ezt a telefonszámot egy
olyan készülékről, amely nincs rákapcsolva a kapitánysági
telefon-hangrögzítő központra.
Negyvenöt perccel később Gilcrist visszahívta a megadott
számot a szükséges információval. Az épületek
tulajdonosának címe szerepel az iparengedélyén. Elm. 4219.
tulaj lakásában hangtalan riasztóberendezés van, amely a
rendőrség riasztóközpontjába van bekötve. Sajnos egy
véletlen üzemzavar következtében ez a bizonyos berendezés
nem fog működni most, legalább két óra hosszat.
Amikor Andersen és O’Rorke megérkezett a kert hátsó
kapujához, látták, hogy a magas léckerítés tetejére törött
üvegdarabokat ragasztottak, és a következő felirat fogadta
őket: „Harapós kutya! Belépni veszélyes!” Halkan
füttyentettek, és megrázták a kaput. Nem jött válasz. Aztán
észrevették, hogy a kutya vizeslábasa üres, és a gazos
pázsiton sehol nem volt kutyapiszok. Bementek a kapun.
– Csodálom, hogy ez a mániákus nem csináltatott
várárkot és felvonóhidat – jegyezte meg O’Rorke gúnyosan,
miközben egy közepes méretű csavarkulccsal elfordította a
hátsó ajtó gombját. Ezalatt Andersen figyelt, nehogy egy
kíváncsi szomszéd vagy egy arra járó rendőrkocsi leleplezze
őket. Öt másodperccel később mindkét rendőr belépett a
házba.
Gyorsan, módszeresen átkutatták, és végül egy átkötözött
irattartóban találták meg a listát a poros telefonkészülék
alatt. Ezután még tizenöt percet töltöttek a nevek, címek és
telefonszámok átmásolásával. Végül óvatosan visszatették az
irattartót az eredeti helyére, letettek két húszdollárost a
konyhaasztalra a megrongált zár javítási költségeire,
kihúzták a konnektorból a riasztóberendezés drótját, hogy
eltereljék a gyanút a rendőrségi riasztóközpont
üzemzavaráról, és gyorsan, észrevétlenül távoztak a hátsó
kijáraton, ahol a járőrkocsi várta őket. A parkolóhelyek
bérlőinek felderítése majdnem ugyanolyan nehéznek
bizonyult, mint a jegyzék megszerzése. Késő délutánra a két
nyomozó megkapta az engedélyt, hogy négy garázs kivételével
az összeset ellenőrizzék. Miután az első bérlő lecsapta a
kagylót O’Rorke füle hallatára, nem használták tovább a
rendőri címüket, hanem tűzrendészeti felügyelőként
mutatkoztak be. Miután a bérlők beleegyeztek a garázsuk
tűzrendészéti felülvizsgálásába, tudatták velük, hogy a
vizsgálat pontos dátumát majd később közlik.
A telefonközpont nyilvántartása szerint, melyet Gilcrist
szerzett meg, annak a bérlőnek a telefonszáma, aki hat
hónapra kibérelte a listán megmaradt négy garázshelyet, már
nem érvényes. Új szám nem szerepelt helyette. Amint várható
volt, a cím is hamisnak bizonyult.
Gilcrist felfedezése, hogy a négy garázs bérlője nem létező
személy, már majdnem fölösleges információ volt. Andersen,
és O’Rorke már kiderítette, hogy a kérdéses garázsok az
épület középső részén helyezkednek el, éppen azon a részen,
ahová Lori azt az embert látta bemenni. Egy közelebbi
vizsgáló felderítette, hogy a többi garázshellyel ellentétben ez
a négy ajtó lakat helyett automata zárral van felszerelve. Azt
is kiderítették, hogy a múlt vasárnapi robbanás színhelyén
lévő garázsajtó szintén automata zárral volt ellátva.
Este hat óra harminckor Andersen, O’Rorke, Kretcher és
Baughmann leültek Andersen nappalijában, hogy
megtanácskozzák a dolgot a többiekkel. Némi vita után arra a
megegyezésre jutottak, hogy a négy ajtót valószínűleg rejtett
csapda biztosítja, feltéve, ha tényleg tartanak valamit
ezekben a garázsokban.
Az egyetlen nézeteltérést a behatolás módja váltotta ki.
Két lehetőség volt. Vagy engedélyt kérnek valamelyik
szomszédos garázs bérlőjétől, vagy levágják valamelyik
lakatot, és történjen, aminek történnie kell.

Aznap este háromnegyed nyolckor Kretcher és O’Rorke

elhelyezkedett a garázssorhoz vezető behajtó két végén egy-
egy zseblámpával, a Lori Sileth segítségével készült arckép
másolatával és egy-egy 12-es vadászpuskával felfegyverkezve.
Azokat az éjszakai látogatókat, akik nem hasonlítanak az
arcképre, feltartóztatják egy szép, fényes jelvénnyel, és közlik
velük, hogy kábítószeresek elleni vizsgálat folyik odabent és
megkérik őket, hogy hagyják el a terepet. Ha olyan látogató
érkezik, aki kicsit is hasonlít az arcképre, azt a 12-es
Remingtonnal tartóztatják fel, és felszólítják, hogy lassan,
nagyon lassan szálljon ki a kocsijából.
Amint O’Rorke és Kretcher elfoglalták a helyüket,
Andersen, Baughmann és Dorsey a szóban forgó négy
garázstól közvetlenül jobbra eső ajtóhoz siettek. Gyorsan
ellenőrizték, hogy nincs-e riasztóberendezés az ajtón, aztán
Baughmann elővett egy csapszegvágót, és elkattintotta a Yale
lakatot. Ezután a három férfi, akik majdnem egyforma
farmert, munkásinget, teniszcipőt, kesztyűt és csípőtokba
rejtett pisztolyt viseltek, még utoljára körülnézett, felvették
szerszámos ládáikat, a többi holmijukat, bementek, és
gyorsan becsukták az ajtót maguk mögött.
Dorsey elindult előre, és rögtön belebotlott egy halom
dobozba, melyeket nem vett észre, amikor az ajtó nyitva volt.
Zavartan feltápászkodott, és megvárta, amíg Andersen
meggyújtotta a lámpáját.
– Semmit nem tehetünk az ajtón kiszűrődő fény ellen –
mondta Andersen, és kezdett elpakolni a szomszédos garázs
felőli fal mellől. – Próbáljátok meg elárnyékolni, amennyire
lehetséges.
A garázsok közti fal gipszkarton elemekből állt, lécrácsból
és közte gipszöntvényekből állt és vékony vakolatréteggel
vonták be. A fal nem volt lefestve, ami megkönnyítette a
rendőrök dolgát, ha később el akarják tüntetni az áthatolás
nyomait.
Dorsey megejtette az első vágást, körülbelül
nyakmagasságban, éppen egy ötször tízes panel fölött
vízszintesen. A látható szögfejekből tudott következtetni a
lécek és panelek elhelyezkedésére, és egy speciális panelvágót
használt, melynek cserélhető pengéje volt. Körülbelül 40 cm
széles és 80 cm magas, négyszögletű lyukat vágott a falba.
Úgy határoztak, hogy magasan vágják át a falat, abban a
reményben, hogy az ottmaradó nyomok fent kevésbé
észrevehetőek, mint a padló szintjén, és arra is gondoltak,
hogy a csapda vagy riasztóberendezés drótjai valószínűleg
alul vannak elhelyezve, lábmagasságban.
– Hát tudjátok – szólalt meg Dorsey, miközben pengét
váltott a panelvágón, hogy a kettős fal második rétegén
folytassa a munkát ha ide rá van kötve egy hang- vagy
fényhatású riasztóberendezés, akkor ráfázunk.
– Azt úgy is működésbe lehetne hozni, ha valaki véletlenül
nekitolat egy ajtónak – felelte Andersen abban a reményben,
hogy igaza van. – Itt csak mechanikus szerkezetnek van
értelme. – Dorsey egyetértően, reménykedve bólintott, és
folytatta a munkát.
Egy körülbelül 10x10 cm-es lyukat vágott a falon, aztán
zseblámpával megpróbálta felderíteni a szomszéd garázs
belsejét. Az első dolog, amit észrevett, egy lapos, szögletes
tárgy volt a cementpadlón, melyből drótok vezettek a hátsó
falhoz.
– Ott van – mondta halkan. – Pontosan olyan, mint amit a
Henri Tíz alatt robbantott fel a rohadék. A földön van
elhelyezve. Drótok vezetnek valamilyen csapdához a hátsó
ajtónál. Mást nem látok. Folytassam?
– Rajta! – mondta Andersen feszülten, és Dorsey egy nagy
lyukat vágott. Dróttal nem találkozott.
Két létrát használtak, hogy átjussanak egyik helyiségből a
másikba. Először átadták a szerszámokat Dorseynak, aztán
ment a két másik férfi. Zseblámpával alaposan körülnéztek,
mielőtt elmozdultak volna érkezési helyükről. Fejcsóválva és
halk füttyök kíséretében vették szemügyre a
kioldószerkezetet a két ajtónál, melyeket drót kötött össze a
helyiség közepén elhelyezett bombával. Találtak egy tiszta,
vadonatúj öltözéket egy papírzsákban. Dorsey elővette a
fényképezőgépet és a „blitz”-lámpát, aztán hátralépett, és
felvételeket készített a garázsbelsőről, különös figyelmet
szentelve a bombát robbantó szerkezetnek a két ajtónál.
Andersen vágta át a második falat, és alig lepte meg, hogy
egy új Datsun 280-ZX enyhén domboruló fara tűnt fel a
sötétből. Ez alkalommal még óvatosabban léptek a helyiségbe.
Vigyáztak, hogy ne érjenek hozzá a kocsihoz, amíg nem
vizsgálták meg tüzetesen. Baughmann tette az első fontos
felfedezést. Amikor óvatosan kinyitotta a kesztyűtartót, egy
rendőrségi rádiót talált benne. – Nem csoda, hogy ez a disznó
könnyedén kijátszotta a járőrkocsikat – mormogta, és hátrébb
húzódott, hogy Dorsey lefényképezhesse a rádiót. –
Fogadjunk, hogy a szövetségiek a robbanás színhelyén is
megtalálják egy ilyen rádió darabjait, ha a Porschéből
egyáltalán maradt valami.
– Most nem fogadunk – mondta Andersen. – Csukd be az
ajtót és töröld le az ujjnyomaidat, aztán gyerünk tovább. Még
két helyiség van.
Baughmann vágta a harmadik nyílást. Most, hogy már
biztosak lehettek benne, hogy csak az ajtókon van csapda,
gyorsabban dolgoztak. Baughmann kivágta a második
paneldarabot is, kiemelte a helyéről, és elfintorította orrát az
iszonyúan ismerős szagtól. Zseblámpával bevilágított a
harmadik garázsba, és majdnem megtántorodott.
– Jézusom – suttogta dermedten a létra tetején. Nem
tudta levenni a szemét a szörnyű látványról.
Andersen végülis lehúzta a fiatalabb rendőrt a létráról, és
maga ment fel a helyére. Majdnem egy percig állt a nyílásnál,
a zseblámpával a másik helyiségbe világítva, mielőtt lejött
volna.
– Barlowe és Parham – mondta. Arca rideg, idegen
kifejezést öltött, amint helyet adott Dorseynak. Nem telt bele
tíz másodperc, és a harcedzett technikus már újra lent volt a
létra alján.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Dorsey. Látszott rajta,
hogy megrázta a dolog, de közel sem volt olyan rossz
állapotban, mint a hányingerrel küszködő Baughmann.
– Bemegyünk, körülnézünk, fényképezünk, és aztán
továbbmegyünk a négyes számú helyiségbe – felelte
Andersen. – Aztán majd leülünk, és beszélünk róla.
Baughmann is velük tartott, bár képtelen volt a járőrkocsi
első üléseire nézni. Körülbelül fél órát vett igénybe a
harmadik garázs felkutatása. Megtalálták és lefényképezték
a számszeríjat, és megvizsgálták a lövedékeket, amelyek a két
járőr halálát okozták és a levetett öltözéket a kocsi hátsó
ülésén. Hamarosan megbizonyosodtak róla, hogy a negyedik
garázs egy újabb, láthatólag használatlan luxusautót
tartalmaz. Aztán elkezdtek visszafelé haladni.
Feltakarították a gipszport, és amennyire lehetett, a helyükre
illesztették a kivágott paneldarabokat. Eredeti tervüket, hogy
a vágás helyét összeragasztják és bevakolják, el is felejtették
közös, ki nem mondott igyekezetükben, hogy minél
gyorsabban kijussanak a garázsokból és visszatérhessenek
Andersen lakására. Visszavonulás közben Andersen két
kisebb változtatást vitt véghez a kocsikon, ami remélhetőleg
észrevétlen marad. Levette a saját rádióazonosítási kulcsát a
kulcscsomójáról, és a negyedik helyiségben álló kocsi
rendőrségi rádiójának rejtett nyílásába helyezte. Amikor a
második helyiségbe értek, a nyomokat eltüntetve maguk
után, Andersen elkérte Baughmann kulcsát is, és a Datsun
kesztyűtartójában elhelyezett rádióba tette.
Végre elértek abba a garázsba, ahová először léptek be. A
három férfi felnyitotta a rugós garázsajtót, és gyorsan
bepakolta a létrákat és a szerszámosládákat O’Rorke könnyű
teherautójába. Odahívták Kretchert és O’Rorke-ot, rövid
megbeszélést tartottak, egy új Yale lakatot tettek a felnyitott
garázsajtóra, kettéváltak nyomozócsoportra és
teherautólegénységre, majd elhajtottak az éjszakába.

Tengerparti otthonának alagsori helyiségében Thanatos

kinyitott egy nagy, kulcsra zárható furnérládát, sorban
előszedte az ott őrzött tárgyakat, és megszabadította őket a
védődobozoktól és habszivacs idomoktól. Összesen tizenhat
darab került elő. Hosszú sorba állította őket, és felnyitotta
mindegyik mágneses hátú doboz sötétzöld, vízhatlan,
műanyag fedőlapját, hogy látni lehessen a digitális időmérő
szerkezeteket, az élénk színű drótokat és a puha, agyagszerű,
nagy hatásfokú robbanóanyag egy részét.
A nyitott fedelű dobozokon a két digitális kijelző sáv is jól
látszott. A felső sávon egy huszonnégy órás időmérő volt
látható. Fényes, piros számok kezdték mutatni az órákat,
perceket és másodperceket, amint a terrorista egy-egy elemet
helyezett mind a tizenhat szerkezetbe. Vadul vibráltak a piros
számjegyek, és mindegyik más időt mutatott.
Thanatos elmosolyodott az elektromos rendetlenségen.
Elővett egy nagy fekete dobozt a ládából, és türelmesen
bekötötte a tizenhat szabadon lógó drótot a
konnektoraljzatba. A karórájához igazította a számokat a
központi dobozon, és lenyomott egy kis zöld gombot. Abban a
percben mind a tizenhat óra villogni kezdett, és ezután azonos
számjegyek jelentek meg rajtuk, melyek másodperces
időközönként egyszerre változtak.
A robbanószerkezet összeállítása sokkal több időt és
óvatosságot igényelt. Thanatos egy kis villáskulcsot használt,
hogy a gyújtási időt beállítsa mindegyik doboz alsó sávján, és
kétszer ellenőrizte, hogy a számjegyek mindenütt pontosan
megegyezzenek és ne változzanak. Eközben óvatosan
kikerülte a nagy piros gyújtógombot mindegyik szerkezeten.
Végül fogta az első bomba gyújtókábelét, bekötötte a fekete
dobozba, és meggyőződött róla, hogy a drótban nincs áram.
Csak ezután kötötte rá óvatosan a kis detonátort a drót
végére és temette azt bele teljes hosszában a puha, képlékeny
robbanóanyagba. Tizenötször megismételte ezt a műveletet,
aztán hátralépett, hogy szemügyre vegye művét.
A Figyelmeztető Máglya meggyújtásának eszköze készen
állt. Már csak arra volt szükség, hogy megnyomja a piros
gombot és lecsukja a fedőt vagy a szerkezetet hozzáüsse egy
fémtárgyhoz. Amint a gomb mechanikusan zárja a gyújtási
áramkört, működésbe lép a második idősáv. Pontosan abban a
másodpercben, amikor a felső és az alsó sáv számjegyei
megegyeznek, egy elsődleges és egy biztonsági áramkör
bezárul, áram alá kerül a detonátor, és az aprólékosan
kidolgozott szerkezetet szétveti egy hatalmas robbanás.
Két további elektromos megoldás biztosította, hogy a
robbanást ne lehessen megakadályozni, és a szerkezetet ne
lehessen elmozdítani a robbanás terv szerinti helyéről.
Az első módosítás lényege, hogy a gyújtógomb
lenyomásakor egy másodlagos áramkör is működésbe lép. Ez
az áramkör a detonátorra van kapcsolva, és ha valaki
megpróbálná az időmérő szerkezetet leállítani, azonnal
áramot vezetne a detonátorba.
 A második módosítás egy egyszerű, kiálló, rugós
működésű rúd mindegyik doboz hátoldalán, amely
automatikusan benyomódik a dobozba, ha a szerkezet szilárd
fémfelülethez ér, és működésbe hoz egy másik áramkört. Ha
bármilyen kísérlet történne a szerkezet elmozdítására,
miután a gyújtógombot már lenyomták, a fémrudacska
benyomódna a dobozba és üzembe helyezné a detonátort.
Tehát, ha már a bombát egyszer elhelyezték és a
gyújtógombot benyomták, nincs rá mód, hogy a robbanást
megakadályozzák, illetve a pokolgépet eltávolítsák.
Thanatos elégedetten lecsukta a dobozok védőfedelét, és
óvatosan elhelyezte a tizenhat bombát egy habszivaccsal
bélelt nagy, fémből készült filmfelvevőtáskába. Lecsukta a
táskát, és felvitte az emeleti szobába, hogy készen várja a
felszólítást, mely a Máglya utolsó szakaszának megkezdését
jelenti.

Pontosan 11.43-kor, pénteken este, Baakar Sera-te üzenetet

kapott a Bizottságtól, hogy értesítse a kis felvevő hajót, amely
a Catalina-szigetnél türelmesen várakozott, hogy a
megbeszélt időpont és ismertetőjel nem változott. Már
kevesebb, mint huszonnégy óra, gondolta az összekötő. Az
izgatott várakozás és a megkönnyebbülés érzése kavargott
lelkében, miközben az üzenetet kigépelte a konzol
képernyőjére. Huszonnégy óra, és a Máglya valóra válik. És ő,
Baakar Sera-te teljesítette feladatát, és életben maradt.
Magában dudorászva, a fiatalember kiválasztotta és
beprogramozta a megfelelő frekvenciát, összevetette a morze-
üzenetet a második videóképernyőn kivetített eredeti
szavakkal, és azután mutatóujjának erőteljes mozdulatával
lenyomta az ADÁS gombot.
 A tizenhárom emeletes Santa Ana-i épület tetején egy
közvetítőantenna rövid üzenetet sugárzott az éterbe. Tőle
száznegyven kilométerre és a parttól majdnem száz
kilométerre a kis hajó antennája felfogta az üzenetet, és
leadta a készenlétben várakozó rádiósnak. A rádiós gyorsan
lefordította a morzeüzenetet, és jelentette a kapitánynak, aki
elmosolyodott, közönyösen megvonta a vállát, ellenőrizte
horgászzsinórja feszességét, majd nagyot kortyolt a gőzölgő
kávéscsészéjéből.
Huszonöt, harminckettő és harmincöt kilométernyi
távolságra Baakar Sera-te adójától három antenna vette a
rövid üzenetet. Mindhárom antenna betájolta az adás irányát,
és azonnal továbbította a pontokat és gondolatjeleket Raines
türelmesen várakozó számítógépének.
Mivel a komputer morzéra nem volt beprogramozva, úgy
tett, mintha az állomásról nem érkezett volna üzenet,
egyesekkel, nullákkal és üres helyekkel regisztrálta a jeleket.
Aztán a programjának megfelelően a számítógép befejezte a
munkát, és várta a jelfogó antennák újabb közvetítését.
Jeremy Rainesszel ellentétben, aki csak másnap reggel nyolc
órakor tért vissza az alagsori komputerszobába, a számítógép
képtelen volt felfogni, hogy fontos üzenet érkezett.
 MÉG 14 ÓRA

Szombat
08.00

Szombaton reggel, aznap, hogy az olimpiai játékok

elkezdődtek Los Angelesben, Jeremy Raines befordult
fényesre dukkózott, bogárhátú Volkswagenjével a rendőrség
parkolóhelyére, éppen akkor, amikor a gimnázium
toronyórája nyolcat ütött. A számítógép-programozó fáradtan
és rosszkedvűen szállt ki a kocsiból és indult el a rendőrség
épülete felé. Keserűen latolgatta magában, hogy vajon még
mennyi időt rabol el a hétvégéből a rejtélyes rádióadó
felkutatása. Már régen lemondott róla, hogy az este tíz órakor
kezdődő nyitóünnepségen részt vegyen. Már csak azt remélte,
hogy hazaér idejében, és a tévében megnézheti.
Raines áthaladt az épület megerősített őrségén, a liftben
lenyomta az alagsor gombját, és számba vette a mai nap
esélyeit. Ha talál valamit a számítógépen, ami nem felel meg
egy rendőrségi adásnak, az egész délelőttjét egy csapat
nyomra éhes detektíwel kell eltöltenie, és végül valószínűleg
egy rádióamatőrre bukkannak. Ha nem talál semmit, akkor
vagy leül és kitartóan bámulja a komputert, vagy hazamegy
és azon töri a fejét, hogy meddig marad meg az állása. Egyik
esetben sem tud megfelelő társaságul szolgálni annak az
elbűvölően barátságos hölgynek, aki ugyan megérti, de nem
lelkesedik érte, hogy a barátja három este egymás után
elhanyagolja.
Fáradtan és csüggedten nyitotta ki a komputerszoba
ajtaját. Meggyújtotta a villanyt, odament a számítógéphez, és
azonnal megfeledkezett barátnője testi és lelki jó
tulajdonságairól.
– A szentségit! – suttogta, amint megpillantotta az
egyesek és nullák hosszú sorát a gépből kilógó szalagon, mely
úgy nézett ki, mint egy parkolócédula a szélvédő üvegen.
Elolvasta az első sort. Három-egy-nulla. Ez volt a tájolás.
Egy-nulla-nulla-nulla; nulla-nulla-egy-nulla; egy-nulla-nulla-
egy-nulla…
Jeremy Raines már több mint tizenhét éve nem morzézott,
amióta csak egy fiatal szomszédlány keltette érzéki vágyak
kedvéért sutba vágta maga gyártotta amatőr készülékét. De a
jelek még ott voltak az agyában bevésve valahol. Csak egy kis
időre volt szüksége.
Egy-nulla-nulla-nulla.
Tá-ti-ti-ti.
B!
Hirtelen igyekezetében, hogy papírt és ceruzát szerezzen,
majdnem levert egy csésze állott kávét a kétezer dolláros
komputerkonzolra. Talált egy ceruzát, a noteszról lemondott,
inkább leszakított egy félméternyi komputerpapírt: Két perc
múlva kész volt a megfejtés.
310: BF/VÍZI MENTŐK
DÁTUM / MEGERŐSÍT / SZOMBAT
ISMERT / JEL / VÁLT
KÉT / SÁRGA / FÜGGŐLEGES / ORR
MEGERŐSÍT / KETTŐ / X / KETTŐ
VÉGE / IGAZOLJA / BF
– BF? Vízi mentők? – dünnyögte Raines izgatottan és
zavartan egyszerre. Ellenőrizte, és megbizonyosodott róla,
hogy a másik két antenna is ugyanazt az üzenetet vette… a
295-ös és a 321- es tájolási szögben. Az egyetlen dolog, amit el
tudott képzelni, hogy a Huntington Beach-i vízi mentők
vásároltak egy rádióadót, melynek frekvenciája megegyezik a
rendőrségével. Még néhány percig nem vette észre, hogy van
egy sokkal rövidebb morzeüze- net is. Aztán megpillantotta a
másik számsort, és fejben megfejtette a jelentését, mielőtt
leírta volna a papírra, az első üzenet alá. 101: VÍZI MENTŐK
/ BF / IGAZOL Furcsa módon csak egy tájolási szög volt
feltüntetve a második üzenetnél. A rövidebb üzenetet csak a
városházán elhelyezett antenna vette. A 101 fokos
iránymegjelölés majdnem egyenesen nyugatnak mutatott. Az
óceánról jött?
Jeremy Raines rögtön megértette, hogy a második adás
vételigazolást tartalmazott. De ez volt az egyetlen dolog, amit
az üzenetekből ki tudott venni. Fejcsóválva letépte a papírt a
számítógépről, és az íróasztalán lévő telefonhoz fordult.
Halvány fogalma sem volt róla, hogy az üzenet mit jelent, de
birtokában volt a három irányegyenes, amelyek valahol Santa
Ana közelében metszik egymást. Úgy gondolta, hogy ez elég
Sager érdeklődésének a felkeltéséhez.

Szombaton reggel kilenc órára Andersen nappalija kaotikus

hadszíntérré változott. A fekete tábla és mellette a falra
kiszögezett öt nagy csomagolópapír apró betűkkel volt
telefirkálva. Kisebb-nagyobb kupacokban bűnügyi jelentések
és fényképtartó dossziék tarkították a szőnyeget. Üres
poharak és piszkos tányérok sorakoztak a kandalló
párkányán.
Dorsey és az öt kamasz lány a konyhaasztalon dolgozott.
A két fiatalabb Hernandez lány kézzel rajzolt térképeken
meghatározott területeket ikszezett ki. Dorsey, Ramona
Hernandez, Jody és Martine Andersen folytatták a
kinagyított ujjnyomok szemet gyötrő összehasonlítgatását. A
helyszínen talált ujjnyomokat összehasonlították minden
rendőrével, áldozatéval és gyanúsítottéval, akik ott voltak a
bűnesetnél.
Az asztal távolabbi sarkán félre volt téve néhány kártya
azokkal az ujjnyomokkal, melyeket nem tudtak azonosítani.
Ezekre nagy piros kérdőjelet tettek. Dorsey már felfedezte,
hogy az egyik kártyán lévő ujjnyom, melyet Guyerly
rendőrbotjáról vett le Sheffield, megegyezik egy tisztán
kivehető véres ujjnyommal, melyet egy üres 9 mm-es
Browning-tölténytáron találtak, körülbelül huszonöt méterre
a Rudy Hernandez elleni támadás színhelyétől. Ez volt az
egyik legfontosabb azon kevés információból, amit
negyvenórás kimerítő munka árán sikerült szerezniük.
A nappali szoba egyik sarkában Meiko, Sheffield és a
lassan gyógyuló Dan Branchowski bűnügyi jelentéseket,
szemtanúk vallomásait, telefonjelentéseket, a tárgyi
bizonyítékok listáit és összefoglaló jelentéseket
tanulmányoztak. A fontosabb részeket aláhúzták, majd
továbbadták a papírokat Juanita Hernandeznek és Michelle
Andersennek, akik összevetették listájukkal a lassan fogyó
komputerkártyákat.

Időközben Andersen, Baughmann, Kretcher és O’Rorke

felosztották egymás között a várost, a térképen vastag
filctollal jelölve a körzeteket. Azt a célt tűzték ki, hogy
felderítik és megvizsgálják az összes bérelhető garázs ajtaját
Huntington Beachben, a szomszédos Fountain Valleyben és
Westministerben. Malingert elhelyezték egy kis
vaskereskedés tetején a Madderdale Park-i garázssorral
átellenben. Nála volt a filmfelvevője (most automata
felhúzóval és zoom nagyítólencsével felszerelve), egy rádió,
egy töltött .38-as Chief’s Special és a Lori Sileth segítségével
készített arckép.
O’Rorke és Kretcher éppen befejezték egy újabb terület
ellenőrzését és indultak volna a megkülönböztető jelzés
nélküli nyomozókocsijukkal Fountain Valleybe, az ügyeletes
tiszthez, amikor üzenetet kaptak a távírón:
TIZENEGY DELTA ÉS TIZENHÉT DELTA TÍZ-
HUSZONHÁROM AZONNAL AZ RK-RA.
O’Rorke és Kretcher egymásra nézett.
– Szerinted mi lehet ez? – kérdezte O’Rorke a most már
csendes távíróra mutatva.
Kretcher megrázta a fejét, és a rádióért nyúlt, hogy
értesítse Andersent és Baughmannt a megváltozott
útirányról; miközben O’Rorke megfordította a kocsit, és
elindult visszafelé a Huntington Beach-i kapitányságra.

Zakar Taskanian magányosan állt a Dana Point-i ház nappali

szobájának ablakánál, és csöndesen figyelte az alant
fodrozódó szürkéskék hullámok végtelenjét. Az új
szerepkörével járó felelősségen és döntéskényszeren tűnődött.
A vezetés átvételének problémái még két nappal ezelőtt
nem érintették Taskaniant, amikor Kaem elhatározta, hogy
maga fogja felülvizsgálni a terrorista állapotát. A Máglya
meggyújtása akkor még egyértelmű volt. A helyszínt
kijelölték. A terveket kidolgozták. A lehetőségeket
azonosították. A felszerelést előkészítették. Az volt az
egyetlen kérdés, hogy Thanatos fizikailag képes lesz-e
meggyújtani a Máglyát.
 A biztosnak látszó siker kellemes előérzetében, ezekben az
utolsó órákban, az éles eszű taktikus, Kaem elvesztése nem
látszott túl magas árnak a végső megerősítésért. De most…
Zakar Taskanian soha életében nem volt gyáva ember.
Soha nem riadt vissza a vezetői felelősségvállalástól. Nem félt
attól a gondolattól, hogy egy rossz döntése sok ember halálát
jelentheti. Nem is azért habozott most, mert ő és a többiek
meghalhatnak. Inkább azért, mert érezte; hogy egyetlen téves
ítéletével tönkreteheti azt, ami olyan sok embernek az
életénél is többet jelent. Ugyanakkor látta azt is, hogy valami
váratlan dolog készülődik a rendőrségen. Biztos volt benne,
hogy veszély fenyegeti Thanatost, és általa a Máglyát.
A kapitányság lehallgatott telefonbeszélgetéseiből a
Bizottság megtudta, hogy a rendőrfőnök titokban visszavette
Andersen őrmestert az állásába. Ez magában nem jelentett
problémát; néhány jól kitervelt telefonhívással az őrmester
tevékenységét a megfelelő irányba terelhetnék, ha tudnák,
hogy mit csinál. De pontosan ez okozta a gondot. Az elmúlt öt
nap alatt az őrmester egyszer sem járt a megfigyelés alatt álló
rendőrségi épületben, és nem adott le semmiféle üzenetet a
rendőrségi rádión. Egyszerűen eltűnt, és éppen akkor, amikor
a Bizottság nem engedhette meg, hogy ez a Thanatosra igen
veszélyes ember kikerüljön a megfigyelésük alól.
És most az egyik technikus egy újabb szokatlan esetet
jelentett. A rendőrfőnök, Sager bement szombaton a
kapitányságra, pedig soha nem volt rá példa, hogy lemondjon
a hétvégi vitorlázásról. A technikusok közölték, hogy a
rendőrfőnök lement az utasító- és ellenőrző központba, ahol a
diszpécserszoba és a komputer található. Sajnos ezen a
kritikus területen Gehlingnek nem sikerült felszerelnie a
lehallgató készülékeket. Aztán, pár perccel később
jelentették, hogy Andersen két bizalmas detektívjét, O’Rorke-
ot és Kretchert behívták a központba.
Taskanian majdnem egy óra hosszat várakozott, hogy
megtudja a rendkívüli tevékenység okát, amely valószínűleg
Thanatosszal kapcsolatos. De semmi hír. Pontosan ilyen
helyzetben lett volna a legnagyobb szükség Kaem sakkedzett
logikájára.
Taskanian tudta, hogy ő inkább a cselekvés, az egyenes
támadás embere. Ösztönei azt súgták, hogy adja ki
Thanatosnak a parancsot a küldetés végrehajtására.
Ugyanakkor nagyon félt, hogy az ösztönei becsapják.
Még egyszer a technikushoz fordult, aki tisztelettudóan
várt a lépcső tetején.
– Semmi hír? – kérdezte.
A technikus megcsóválta a fejét, és csöndben várta az
utasítást.
– Nem várhatunk tovább – bólintott Taskanian, magára
vállalva a felelősséget. – Utasítsák. Elsőrendű cél: a Máglya
meggyújtása ma este, terv szerint.

Michael O’Rorke teljesen lehúzta a kopott nyomozóautó

ablakát, közben a hőséget és az elromlott légkondicionáló
berendezést átkozta. Sam Kretcher Santa Ana irányában
vezetett, megcélozva azt a pontot a térképen, ahol a három
egyenes találkozott és keresztezte egymást.
Már kapcsolatba léptek a Santa Ana-i rendőrséggel, egy
telefonfülkét használva, és megkapták a legvalószínűbb
helyszínt: egy előkelő, tizenhárom emeletes bérházat. A Santa
Ana-iak gyors ellenőrzést végeztek, és kiderült, hogy nagy
méretű antenna van az épület tetején. A rohamrendőr-osztag
és az egyenruhás kiegészítő alakulat készenlétben várta a két
Huntington Beach-i nyomozó érkezését.
Ez az egyik jó oldala a rendőri munkának, gondolta
Kretcher csöndesen eltűnődve. Nem érdekes, hogy melyik
városban, megyében, vagy államban dolgozik az ember, ha
egy őrült gazfickó elkezd zsarukra lövöldözni, rögtőn rájön,
hogy milyen kicsi a világ, amint százezer bosszúszomjas férfi
ered a nyomába.
– Szóval mit gondolsz? – kérdezte O’Rorke-tól, aki éppen
tartalék vadászpuskatöltényeket szedett ki egy dobozból és
fekete nejlondzsekije zsebébe rakta őket.
– Miről?
– Andersenről.
– Nincs vele semmi baj – mondta O’Rorke egy
vállrándítással. – Csak Rudy esete meg Barlowe és Parham
felfedezése megrendítette. Ő van megbízva, hogy kinyomozza
ezt a rohadt ügyet. Persze, hogy érzékenyen érintette a dolog.
De nem lesz vele semmi baj. Walt kemény fiú.
– Nem tudom – mondta Kretcher fejcsóválva. – Az a trükk
Michelle-lel kiborította. Bobby azt mondta, hogy majd letépte
a fejét, mielőtt meglátta a távíróüzenetet. Azonkívül, mikor
engedte meg utoljára, hogy felnyiss egy ajtót? – tette hozzá
Kretcher arra célozva, amikor O’Rorke és Andersen
illegálisan behatoltak a tulaj házába, hogy megszerezzék a
garázsbérlők jegyzékét.
– Nagyon el akarja kapni ezt a rohadékot, az biztos –
bólintott O’Rorke, és közben megigazította az ölében tartott,
visszahajtható válltámaszú fegyvert.
– Éppen ez nyugtalanít. Walt már kihúzta a gyufát a
városi tanácsnál is, különösen Hite asszonynál. Az
eddigiekből ítélve képes lenne kinyírni azt a pasast még a
tárgyalóteremben, a bíró előtt is.
– Nem baj. Az a lényeg, hogy mi találjuk meg az ürgét
elsőnek… kevésbé nyilvános helyen.
– Hát tudod, ha ez a hely beválik, legalább negyven Santa
Ana-i zsarun kell átgázolnunk, hogy hozzájussunk egy
lövéshez.
O’Rorke nevetett. – Nem mondtam még? A jó öreg
Brubaker cimborám vezeti a Santa Ana-i csapatot. Váltottam
vele egy-két szót. Ami őt illeti, ő észre se fogja venni a fehér
zászlót.
– Különben mit szólsz hozzá? A helyszínhez, úgy értem.
– Logikusnak látszik. Legalábbis az, hogy a pasas a
rádióval kijátszott minket. De szerintem Rainesnek igaza
van. Ebben a háromszögelésben én is kételkedem. El sem
tudom képzelni, miért táborozott le a pasas egy épület tetején,
amikor hordozható berendezést is használhatna. Lead egy
szöveget, aztán átköltözik a cuccal egy másik városba.
Sohasem találnánk meg.
– Lehet, hogy éppen ebben van a pláne – vetette fel
Kretcher elgondolkozva. – Lehet, hogy azért csal ide minket,
hogy még néhányunkat eltegyen láb alól.
– Meglehet – bólintott O’Rorke, és viszonozta Kretcher
hideg, várakozó mosolyát.

A tizenharmadik emeleti tetőházban, melyet odalent már

kezdett körülkeríteni a rendőrség, Baakar Sera-te derűs
nyugalommal lapozgatta a Playboy egyik agyonolvasott
számát. Felpillantott az újságból, és meglátta a Bizottságtól
érkező üzenetet. A dekódolt szöveg zöld betűkkel rajzolódott
ki a számítógép képernyőjén.
 Miközben betáplálta a megfelelő programot a gépbe, hogy
továbbítsa ezt a remélhetőleg utolsó előtti üzenetet, az
összekötő még egyszer végiggondolta menekülési tervét. Itt
marad, bezárkózva, amíg a terroristától meg nem kapja az
értesítést, hogy a Máglya meg van gyújtva. Akkor közvetíti az
üzenetet a Bizottságnak, beállítja az időmérő szerkezetet a
gépen százötven percre, fogja az útlevelét és apróbb cuccait,
amiket már becsomagolt egy aktatáskába, beszáll a kocsijába,
és délre megy, San Diegóba. Ha minden terv szerint alakul,
éppen a repülőtéren fogja várni, hogy felszállhasson az első
induló gépre, amikor az egyidejű robbanások
megsemmisítenek minden bizonyítékot Baakar Sera-te, a
terrorista és a Bizottság közötti kapcsolatról.
Várta, hogy a komputer elfogadja a programot, és
megteremtse a kapcsolatot a terroristával. Közben ledobta a
szakadozott képeslapot a padlóra, felállt, és a
panorámaablakhoz sétált, melyből Santa Ana északkeleti
határait lehetett látni. Végigpásztázta szemével a füstös
horizontot, aztán visszatért kedvenc látványához: az apró
házak, utcák és autók sokaságához.
Baakar Sera-te megdermedt, amint megpillantotta a
rendőrautókat. Hat, hét, nyolc! Lélegzetvisszafojtva figyelte a
benzinkutaknál, parkolóhelyeken és mellékutcákban
leparkoló kocsikat és a minden irányba kiözönlő, kicsiny,
karabélyos, vadászpuskás alakokat.
Baakar néhány másodpercig hitetlenül rázta fejét a
félelmetes jelenet láttán. Aztán erősen dobogó szívvel
visszaszaladt a komputerhez. Törölte az előző programot, és
szédítő gyorsasággal kezdte nyomkodni a gombokat.
A RENDŐRSÉG KÖRÜLVESZI A HÁZAT.
MINIMUM NYOLC JÁRMŰ. UTASÍTÁST KÉREK.
 Ötven másodperces szünet következett. Az összekötő
kiszáradt szájjal figyelte az üres képernyőt, képtelen volt az
ablakhoz lépni. Aztán kigyulladt az üzenet.
MAGÁÉRT JÖTTEK?
NEM TUDOM. MÁR KÖRÜLVETTÉK AZ ÉPÜLETET. MIT
TEGYEK?
ELKÜLDTE A MÁGLYAINDÍTÁSI ÜZENETET?
NEM. MEGSEMMISÍTSEK?
Újabb szünet, most majdnem kétszer olyan hosszú. A
zavart egyértelműen az okozta, hogy a Bizottság elvesztette
hadvezérét. Kaem nem késlekedett volna a fiatal összekötő
feláldozásával, mivel úgyis teljesen biztos lett volna már a
Máglya meggyújtásának sikerében. Taskanian sokkal kevésbé
bizakodott benne, hogy Thanatosnak szabad az útja. Szerette
volna figyelemmel kísérni a terv utolsó fázisát és szükség
esetére fenntartani a kapcsolatot a terroristával. Ennek
érdekében szüksége volt az összekötőre.
NEM. MÉG SZÜKSÉG VAN MAGÁRA. AZONNAL
TOVÁBBÍTSA A MÁGLYAINDÍTÁSI ÜZENETET.
GYŐZŐDJÖN MEG RÓLA, HOGY MAGÁÉRT JÖTTEK-E?
HA IGEN, TÖRÖLJE A MEMÓRIAEGYSÉGEKET.
Az épület házfelügyelőjének, egy nyugdíjas Santa Ana-i
rendőrnek fél perc sem kellett, hogy felfogja a Brubaker
őrmester által közölt információt és megmondja, valószínűleg
melyik lakást bérli a gyanúsított. Amikor Baakar Sera-te
bezárkózott a lakásába és lemondott a napi postájáról,
pontosan azt érte el, amit annyira szeretett volna elkerülni.
Felhívta magára a nyugdíjas utcai zsaru figyelmét, aki hozzá
volt szokva a barátságos, ki-be járkáló lakókhoz, akikben
semmi gyanúsat nem talált még az ő csavaros észjárása sem.
 Három perccel később Brubaker, O’Rorke, Kretcher és a
házfelügyelő már készen voltak a támadási tervvel. A 13 D-
ben tartózkodó gyanúsított és a 12 A-ban lakó idős hölgy
kivételével, a házfelügyelő tudomása szerint nem volt más
bérlő a legfelső két emeleten. Az alsóbb emeletek kiürítésére
nem volt szükség.
Két perc múlva, pontosan 2.45.00-kor O’Rorke, Kretcher
és négy vadászpuskás rendőr egyenesen fölmennek a
tizenkettedik emeletre az egyes számú lifttel, és elfoglalják a
két lépcsőházat.
2.48.00 kor Brubaker, a rohamrendőr-osztaga és a
megfiatalodott nyugdíjas rendőr – aki erre az alkalomra
kivette az asztalfiókjából megviselt .357-es Magnumját, és a
helyére dobta kis ötlövetű pisztolyát – beszáll a kettes számú
liftbe, és felmegy a legfelső emeletre. A többi egyenruhás
rendőr az épület földszintjére megy, és körülötte veszi fel
őrhelyét.
2.48.45-kor O’Rorke és Kretcher kilépnek a lépcsőházi
ajtókon a tizenharmadik emeletre, hogy biztosítsák a folyosót
és a lifteket.
2.49.00 kor a kettes számú lift ajtaja kinyílik a
tizenharmadikon, és a rohamrendőrök elfoglalják helyüket a
13 D egyetlen bejárata körül.
2.50.00 kor támadnak.
Baakar Sera-te szinte magánkívül nyomkodta a gombokat
remegő ujjaival, hogy teljesítse a Bizottság parancsát.
Tudta, hogy a rendőrök érte jönnek. Csak akkor van
hajszálnyi esélye a túlélésre, ha sikerül az üzenetet gyorsan
közvetítenie a terroristának, és törölni a komputer összes
memória- egységét a terroristával és a Bizottsággal
kapcsolatban, mielőtt a rendőrök feltörik az ajtót. Így azt
mondhatná, hogy magánprogramozó, és ezzel a géppel keresi
a kenyerét. Ha a rendőrök egyáltalán hagyják őt beszélni. Ha
nem tudják pontosan, hogy mit keresnek. Ha nem kérdezik
meg, hogy mire valók a piros és a sárga gombok és a
detonátor drótja. Ha idejében elmegy az üzenet.
Felnézett a konzol digitális órájára.
2.48.47.
A terrorista otthon van, és vár.
Utoljára átnézte az üzenetet, gyors szemrebbenéssel
ellenőrizte a frekvenciát, és lenyomta az ADÁS gombot, de
abban a percben, hogy remegő ujja benyomta a négyszögletes
gombot, rájött, hogy elfelejtette beállítani a keverőprogramot.
Kábultan nyöszörögve ébredt rá, hogy közérthető nyelven
továbbította a terroristának az indítóparancsot.
A rettenetes tévedéstől végképp összezavarodva Baakar
reszkető keze ide-oda ugrált a kapcsolótábla fölött, hátha
megoldhatja a lehetetlent és vissza tudja hívni az üzenetet.
Ekkor meghallotta a liftajtó nyitódását, a lakásával szemközt,
a folyosón.
A memóriaegységek!
Elfelejtette, hogy törölnie kell őket, mielőtt a rendőrök az
ajtóhoz érnek. Baakar Sera-te felugrott a székről, és a
konzolra vetette magát, a sárga gomb felé nyúló kézzel.
Érezte, hogy a lába megcsúszik valamin – az imént olvasott
Playboy-on. Ezután már csak a másodperc törtrésze állt a
rendelkezésére, hogy felfogja: keze a vörös gombra csapott a
sárga helyett, és a hatalmas robbanás megszüntette körülötte
a világot.
 MÉG 6 ÓRA

szombat
15.30

Mire Andersen és Baughmann megkapta az értesítést, nagy

sebességgel megtett 30 kilométert és rendőrkocsijával
megközelítette a felrobbant Santa Ana-i lakóházat, a városi
tűzoltóság már megfékezte a robbanással járó tüzet. A két
Huntington Beach-i rendőr futva félretolta a bámészkodókat,
és épp akkor jutott át a kíváncsi tömeget visszatartó Santa
Ana-i rendőrök gyűrűjén, mikor a mentőosztag lehozta az első
holttestet.
Miközben Andersen és Baughmann figyelt, hét, lepedővel
letakart hordágyat emeltek keresztül nagy óvatosan az utcán
szanaszét heverő épülettörmelék halmokon, és sorban
lerakták őket a feleslegessé vált mentőkocsik mellé. A
lepedőket átitatta a vér. Andersen véres ruhafoszlányokat és
egyenruhaanyagot látott lelógni a hordágyakról.
– Andersen őrmester?
Andersen lassan megfordult, és ránézett a hatalmas
termetű Santa Ana-i hadnagy feltűnően vasalt
egyenruhájára. A fekete szemekben felvillanó gyilkos tekintet
és a hűvös hang azonban egyáltalán nem illett az
íróasztalkukac külsőhöz.
– Igen.
– Ramirez hadnagy vagyok, őrmester. Üzenetem van a
felettesétől. Azt mondta, jelentkezzen nála azonnal, de ne a
kapitányságon. Azt mondta, maga már tudni fogja, hova kell
mennie.
 Ramirez nem nagy odaadással továbbította az üzenetet.
Látszott, hogy a hadnagyot más foglalkoztatja, például az,
hogyan téphetné széjjel csupasz kezeivel azokat, akiknek a
bombái megsemmisítették az embereit.
– A nyomozóim… – szólt Andersen csendesen, s közben
nem tudta levenni a tekintetét a sorba rakott, lepedővel
letakart alakokról. Akkor vette észre, hogy az egyik holttesten
fekete nejlondzseki van.
Ramirez arca megkeményedett. – Egyik nyomozóját –
Ramirez a jegyzetfüzetébe tekintett Sam Kretchert tíz perccel
ezelőtt szállították el. A lépcsőház alól ásták ki. Eszméletén
volt. Sok zúzódás és seb van rajta. Látható belső sérülése
nincs. A mentők elvitték, és majd alaposan megvizsgálják.
– És mi van O’Rorke-kal? – kérdezte Andersen, továbbra
is a sötét foltos lepedő alól kilógó ismerős dzseki szakadt ujj-
ára meredve:
– Neki nem sikerült – mondta Ramirez csendesen. –
Brubaker a mi két emberünkkel felküldte a másik
lépcsőházba. Az mondták, O’Rorke visszatartotta őket, míg ő
a folyosót átvizsgálja, s közben felrobbant az épület.
– Ráismerek – mondta Andersen tompa hangon. – És mi
van azzal a rohadékkal, akit el akartak kapni?
– Ha ezek itt nagyon keményen dolgoznak, talán egy
kávéscsészére valót összekotornak belőle. Nem hiszem, hogy
emiatt bárkinek is nyugtalankodnia kellene.
Andersen még néhány másodpercig nézte Michael O’Rorke
nyomozó lepedővel letakart holttestét, majd lassan megrázta
a fejét.
– Nem ért ennyit – suttogta, mindenekelőtt önmagának.
Majd megfordult, és visszament a kocsijához. Baughmann
csendesen követte.
 – Nekem mondja – morogta Ramirez, a hatvanhárom éves
házfelügyelő, Brubaker őrmester és négy rohamrendőre
letakart holttestére tekintve.

A rádió-ébresztőóra négy óra után két perccel keltette fel

Thanatost nyugtalan álmából. A terrorista hanyatt fekve az
ágyban maradt, és arra gondolt, hogy megint álmodott,
ugyanazt az állandóan visszatérő lidércnyomásos álmot látta.
De most valami új keveredett hozzá. Egy robbanás? Hiába
próbálkozott, nem tudta összerakni álma új változatának
részleteit.
Csalódottan másra, a rádióhírekre próbálta
összpontosítani a figyelmét. A Santa Ana-i tűzoltóságról és
egy épület összeomlásáról mondtak valamit. Thanatos fejét
rázva feladta a próbálkozást, és elzárta a rádiót. Feltéve, hogy
a Bizottság megadja a végső jóváhagyást, ma még nagyon sok
fontos dolga lesz.
Nyújtózkodva felkelt az ágyból, és mellkasában még
mindig érezve a fájdalmas nyomást, átment a hálószobája
melletti dolgozószobába. Ott, a nagy tölgyfa íróasztal
fényezett lapján elektronikus türelemmel várakozott egy
írógép nagyságú komputerkonzol. Külsőre pontosan olyan
volt, mint azok a terminálok, amiket a Bizottság és az
összekötőjük használt, de ezt a különleges terminált úgy
programozták, hogy csak vevőkészülékként lehessen
használni, ezzel megakadályozza azt a lehetőséget, hogy egy
véletlen adást a rendőrség összekapcsolhasson az ő házával.
Thanatos széles mosollyal figyelte a képernyőn vibráló
betűket:
ÜZENET ÉRKEZETT
 Dünnyögve, egyik kezével az íróasztal lapjára
támaszkodott, másikkal lehívta az üzenetet a memóriából.
Ujjait gépiesen a dekódoló gomb fölé emelte, hogy az utasítsa
a komputert az értelmetlen betű- és számhalmaz
megfejtésére. De amint szeme a képernyőt figyelte, keze
megdermedt a gomb fölött.
MÁGLYATŰZ! GYÚJTSA MEG A FIGYELMEZTETÉST!
ELSŐDLEGES CÉLPONT! MÁGLYATŰZ!
Thanatos nem hitt a szemének. Annyi gondos előkészület
és összehangolt erőfeszítés után, amellyel a láthatatlan
ragadozótól való félelemre alapoztak, az összekötő, ez a
nyomorult, rejtjelezés nélkül továbbította az indító parancsot.
A terrorista öklével a billentyűzetre csapott, a képernyőn
hirtelen kialudt a jelek fénye.
Azon tanakodott, érdemes-e elhajtani egy telefonfülkéhez,
de ezt az ötletet türelmetlenül elvetette, visszarohant a
hálószobába, és az éjjeliszekrényen lévő telefon után nyúlt.
Még ha az összekötő vonalát lehallgatják is, Thanatos nem
fog olyan sokáig telefonálni, hogy a nyomára akadjanak. Csak
éppen addig, amíg kitölti a haragját ezen a tehetségtelen,
hitvány barmon.
Az elsődleges kapcsolat számát tárcsázta és hirtelen
rémülettel és zavarral hallotta, amint egy magnóra vett hang
közli, hogy a tárcsázott szám átmenetileg nem hívható.
Gyorsan letárcsázta a másik három, vészhelyzetre megadott
számot, és minden alkalommal ugyanezt a választ kapta.
Valami nincs rendben. Legalább egy számnak működnie
kellene, még akkor is, ha az összekötő nem elérhető, hacsak…
A hírek a rádióban. Egy romba dőlt épület Santa Anában.
A robbanás, amiről álmodott.
 Thanatos gyorsan ismét bekapcsolta a rádiót, de a hírek
helyett hirdetések hangzottak el. Végigkereste az egész
középhullámú sávot, majd átkapcsolt az URH-ra. Mindenütt
csak zenét, hirdetéseket és locsogó disc-jockeykat lehetett
hallani. Káromkodva lerohant, és bekapcsolta a televíziót.
Alig tíz perc múlva türelmetlen kapcsolgatása sikerrel járt.
Thanatos a növekvő veszély érzésével figyelte, amint egy
riporter ismerteti a Santa Ana-i rendőrség váratlan rajtaütési
kísérletének tragikus eredményét, amikor razziázni akartak
egy bombatámadással gyanúsított egyén lakásán. A tv
kamerája ezután bizonyítékképpen végigpásztázott a lakóház
megtépázott tizenharmadik emeletén, ahol még alig több mint
egy órája a terrorista és a Bizottság közötti egyetlen összekötő
rejtőzött.

Baughmann csendben vezette vissza a rendőrségi kocsit

Huntington Beachbe, majd le a móló végébe. A kocsit a „Csali
és Horog” kávézó előtt állította le. A móló korlátjára
támaszkodó horgászok mellett a komor Andersennel
bementek a kávézóba, ahol Sager, Gilcrist és Raines már
várta őket. Hármójukat kivéve, a kávézó üres volt.
– Hallottátok, mi történt O’Rorke-kal? – kérdezte
Andersen, és lerogyott egy üres székre. Intett Baughmann-
nak, üljön le ő is.
Sager bólintott, nem szólt.
– Sam Kretcher kórházban van – folytatta komoran
Andersen. Nagy, eres kezeivel felemelt és megmarkolt egy
üres kávéscsészét. – Egy mentőkocsi ment érte. – A csészére
meredve egy pillanatig elgondolkozott. – Nagy árat fizettünk,
hogy elkapjuk ezt a rohadékot.
 – Nem kaptuk el – szólt Sager határozottan az asztal
másik oldaláról.
– Micsoda? – emelte fel a fejét Andersen, Sagerre
meredve. – Mi az ördögöt akar azzal mondani, hogy nem
kaptuk el? – kérdezte. – Az a nyomorult cafatokra szakadt.
Megtalálták…
– Olvassa el ezt – parancsolt rá Sager, és nem vett
tudomást a dühkitörésről. Egy telexlapot tolt az asztalon
Andersen elé.
– Az a pasas, mielőtt felrobbantotta magát abban a
lakásban, ezt adta le – folytatta. Andersen megragadta a
gyűrött papírlapot, és rámeredt a gépelt sorokra. – Jeremy
vette a saját monitorán. Ugyanonnan adták, mint előző este,
de más frekvencián. – Raines átnyújtotta Andersennek a
második telexet.
Andersen néhány pillanatig hallgatott.
– Egy irányítóközpont. Vagy összekötő – suttogta végül,
amint felfogta a két telexüzenet iszonyú súlyát. – Akkor
viszont még mindig itt van – Andersen felkelt, arcáról áradt a
gyűlölet.
– Üljön le! – parancsolt rá nyersen Sager.
Egy pillanatig úgy tűnt, Andersen teljesen elvesztette
önuralmát. Azután a vad kifejezés eltűnt a szeméből,
visszaült, mély lélegzetet vett a megnyugtató levegőből.
– Őrmester, egyszer már megpróbálta megtörni magát –
mondta Sager szándékosan rideg hangon. – Most talán ezt
akarja tálcán felkínálni neki?
Andersen mélyet sóhajtott, megrázta a fejét, és ismét
Sagerre nézett.
– Nem.
 – Rendben van, Walt, így már sokkal jobb – bólintott
Sager. – És most halljuk, mi a véleménye.
– Ha valaki még van e mögött az alak mögött, akkor
valami nagy dologról van szó. Különösen, ha ez a valaki az
összekötőn túl áll – mondta Andersen, ahogy a részletek
kezdtek összeállni. – Az olimpia.
– Logikus következtetésnek látszik – bólintott Sager.
Hagyta, hogy Andersen maga gondolja végig a helyzetet.
Andersen erősen elgondolkozott, és a kezében tartott
papírlapokra meredt. – Máglya? – mormolta hangosan. – Tűz?
Valami disznó tüzet akar gyújtani? Az olimpia ellen? Mi az
ördög… – Andersen szemén látszott, felfogta, miről van szó.
– Úristen, az olajkutak!
Sager bólintott. – Mi is így gondoljuk.
– Miért? – tette fel a szónoki kérdést Andersen. Nem az az
érdekes, miért. Az egyetlen, ami valóban számít, az, mikor és
hol és hogyan tudják majd megakadályozni.
Sager vállat vont. – Keith elmélete a terroristáról lehet,
hogy mégsem olyan légből kapott – mondta Baughmann felé
biccentve. – Nem tudok másra gondolni, amiért Huntington
Beachet választották volna célpontnak. Az olajkutaktól, az
erőműtől és a mólótól eltekintve pont olyanok vagyunk, mint
bármelyik tengerparti város.
– Jézusom – mondta Andersen –, ha felgyújt egy kutat…
– …hatalmas tűzvész lesz – fejezte be Sager bólintva. –
Pár perccel ezelőtt beszéltem a tűzoltóparancsnokkal. Azt
mondta, a kutak többsége olyan közel van egymáshoz, hogy
sorban felrobbanhatnak. Talán éppen erre gondol ez a bandita
a „Figyelmeztető Máglyával”.
– A másik üzenetben olyasmiről van szó, hogy az időpont
szombat – tette hozzá Baughmann. – Ha ez a mai napot
jelenti, nincs valami sok időnk, hogy bármit is csináljunk. Ma
este van a megnyitóünnepség.
– Eddig mindent este követett el – bólintott Andersen.
– Ezek szerint van még legalább néhány óránk. Nem
kérhetnénk segítséget a szomszédos kapitányságoktól?
– Kértünk – mondta Sager. – Az olimpiai biztonsági
előkészületek miatt most mindenhol kevés az ember, ezért
ehhez is idő kell.
Andersennek elkerekedett a szeme. Az olimpia. Egész
mostanáig nem vette komolyan, hogy közvetlen kapcsolat
lehet a Huntington Beach-i terrorista és a Los Angeles-i
olimpiai játékok között.
– Jézusom – suttogta –, tényleg azt gondoljátok, hogy ezek
a dolgok összefüggenek egymással?
– Lehetséges – vont vállat Sager. – Los Angelest
értesítettük a helyzetről. Azt kérik, tájékoztassuk őket
folyamatosan. De van itt még egy probléma, előbb azzal kell
foglalkoznunk.
– Lehajolt, és a szék mellől felemelt egy részben
szétszedett telefonkészüléket.
– Ez a mi elektronikai szakértőnk – mondta Sager Jeremy
felé intve – elkezdett gondolkozni azon, hogy az utóbbi időben
túl sokszor átvágtak bennünket. Csinált egy alapos
elektronikai vizsgálatot a kapitányságon, telefonlehallgatókat
és poloskákat keresett, és érdekes dolgokat talált. Az a
helyzet, hogy a kapitányságon most tizenkét olyan telefon
van, amelyikben nagy képességű lehallgató működik. Az
egyik az én irodámban volt.
Andersen elképedve csóválta meg a fejét. Most kezdte csak
felfogni annak a hadműveletnek a nagyságát, amivel szembe
találták magukat.
 – Akkor viszont valószínű, aki emögött van, tudja, hogy
felfedeztük – mondta Andersen, a telefonra mutatva.
– Nem feltétlenül – rázta meg a fejét Sager. – Ez a telefon
történetesen leesett a padlóra a nyilvántartóban. Egy
tisztviselőt felkészítettünk arra, hogy mondjon valami
megfelelő szöveget, amikor lelöki a telefont a földre, és
„felfedezi”, hogy nem működik. Jeremy szerint az adóchip
kiválóan működött egészen addig, amíg a telefontársaságtól
kijöttek kicserélni. Ha figyeltek, hallhatták az éjszaka kellős
közepén kirendelt szerelő szentségelését is. Lehet, hogy
bevették.
– Igen, de ettől függetlenül, ha a többi vonal él még,
nagyon kell vigyáznunk, hogy mit mondunk a kapitányságon.
– Pontosan. És ne feledkezzünk meg a rádióról – tette
hozzá Sager. – Fel kell tételeznünk, hogy az állandó
frekvenciáinkon bármit le tudnak hallgatni és továbbítani. De
az olajkutaknál. az embereinknek olyan rádiójuk lesz, amit
nem tudnak majd lehallgatni.
– Új kristályok? – kérdezte Andersen, akit minden
érdekelt, ami közelebb hozza a banditához.
– Igen, a hordozható adó-vevőkben – bólintott Sager. –
Jeremy most dolgozza ki a részleteket. Az a baj, hogy a
városban nagyon sok olajkút van. Legalább két-háromszáz.
Hacsak nem kapunk segítséget, nagyon kevés helyre tudunk
embert és rádiót elhelyezni.
– Azt hiszem, kevesebb emberrel mindenképpen jobban el
tudnánk intézni – vélte Andersen.
– Miért gondolod?
– Ha ez a nyomorult felfedezi, hogy figyelik, úgy eltűnik a
szemünk elől, hogy sohasem találjuk meg. Hacsak nem dönt
úgy, hogy ismét lecsap ránk, s ez bármikor bekövetkezhet. De
lehetséges, hogy a mai napot választja. Maradjunk egy kicsit
a háttérben, adjunk lehetőséget neki, hogy előbújjon, és akkor
kapjuk el.
Sager befelé mosolyogva bólintott. Már régen megtanulta,
hogy az eredményes vezetés kulcsa az, ha a megfelelő
embereket arra bátorítja, hogy saját ötletükként tálalják az ő
elképzelését. – Helyes – értett egyet. – Szerzek annyi embert,
hogy jusson az olajkutakra és az erőműre is elég. De maga és
Keith nem vehetnek részt a megfigyelő szolgálatban.
– Hite elmehet a… – kezdte Andersen, de Sager
közbevágott.
– Fütyülök Hite tanácstag asszony véleményére – morogta
Sager de kárt okozhat nekünk, ha ő vagy valamelyik besúgója
észreveszi magukat. Azonkívül maguknak fontosabb dolguk
lesz.
Sager elhallgatott egy pillanatra, Andersenről
Baughmann- ra nézett, majd ismét vissza Andersenre.
– Amint besötétedik – folytatta Sager maguk ketten egy
mozgó tűzoltó egységgé alakulnak át. Ha Kretcher jól van,
vigyék őt is magukkal. Vegyék igénybe az erkölcsrendészet
egyik bérelt kocsiját. Herb majd kiad mindent a
fegyverraktárból, amire csak szükségük van. – Fejével
Gilcrist felé intett, aki egyetértően bólintott.
– Santa Anában van egy Ramirez nevű hadnagy – szólt
elgondolkozva Andersen, és eszébe jutottak a letakart
hordágyak. – Ma délután sok emberét elvesztette. Nincs
kifogása, ha őt is bevesszük ebbe?
– Ahogy akarja – vont vállat Sager. – De ha a megfigyelő
szolgálat megtalálja ezt a rohadékot, azt akarom, hogy maguk
kapják el. És nem érdekelnek a játékszabályok. Nincs
figyelmeztetés. Nincs „kezeket fel, jöjjön elő”. – Sager
elhallgatott.
– Amint megtalálják, nyírják ki. Ez parancs. Megértették?
Andersen és Baughmann csendben bólintott. Egyikük sem
mosolygott.
– Akkor kapkodják magukat – mondta csendesen Sager.
És vigyék ezt a boldogtalan hadnagyot. Két órájuk sincs, hogy
felkészüljenek. – Andersen, Baughmann és Gilcrist felállt, s
Sager intett Rainesnek, hogy maradjon még.
Amint a három rendőr eltűnt a faajtó mögött, Sager a
láthatóan gondterhelt programozóhoz fordult.
– Ne izgulj, fiam – mondta Sager. – Bárki bármit kérdez
tőled, mondd el nyugodtan, amit hallottál. Ez már nem
változtat a dolgokon.
– Nem erről van szó, főnök – mondta fejét rázva Raines.
– Én éppen elmehettem kávéért, amikor maguk itt
valamit megbeszéltek. Én nem hallottam semmit. Ezért csak
azon gondolkozom, miért akarta, hogy itt maradjak. Meg kell
szereznem azokat a kristályokat, és be kell szerelnem őket.
– Van itt még egy feladat, fiam – mondta Sager, és
megpróbálta kiiktatni hangjából az elismerő melegséget. Ez a
fiatal civil kiérdemelte, hogy ugyanúgy kezelje, mint a
többieket. Felemelte az asztalról az egyik telexet, és tollával
ráírt valamit. Azután odaadta Rainesnek. – Le tudnád adni
ezt ugyanazon a frekvencián, de most mint utasítást?
Jeremy Raines elolvasta a megváltoztatott telexüzenetet.
– Azt akarja, hogy pontosan így adjam le? Három kék?
– Úgy van.
– És mi a főirány?
– Egy-egy-nulla, nem több, mint plusz-mínusz harminc.
 – Rendben, nem probléma. De az egyetlen hely, ahová
eljut, Catalina lesz.
– Csináld meg – bólintott elégedetten Sager –, és aztán
indíts, és dolgozz azokon a rádiókon.

A Bizottság megmaradt tagjai csendben ültek Kaem Dana

Point-i otthonának nappali szobájában, míg a tv-riporter
befejezte legújabb tudósítását a Santa Ana-i rendőrségi
rajtaütésről és a robbanásról. A Bizottság nem tudott meg
semmi újat a tudósításból, de megerősítést nyert a gyanújuk,
hogy a rendőrség tud róluk és ellenlépéseket szándékozik
tenni. Taskanian felkelt, elzárta a tv-t és visszament a
székéhez. A három férfi, gondolataiba mélyedve, néhány
percig csendben ült.
Végül dr. Jain Saekia szólalt meg. – Akkor ez biztos?
Baakar, mielőtt meghalt, leadta az indító parancsot
Thanatosnak?
– A parancs elment – bólintott Taskanian. – Az adást a
szalagokról ellenőriztük. Sajnos azt is megállapítottuk, hogy
elmulasztotta használni a rejtjelezést. Azt már nem tudtuk
megállapítani, hogy fogták-e valahol az adást.
– Nem vagyok biztos benne, hogy az ügy ennyire súlyos –
mondta Saekia néhány perc után. – Azt még nem lehetett
megállapítani, hogy a rendőrség felderítette-e Baakar egy
korábbi adását, vagy a rajtaütés más tájékoztatáson alapult-
e. Akárhogy is van, egyáltalán nem valószínű, hogy minden
lehetséges frekvenciát lehallgatnak. De még ha így lenne is,
mit mondhat nékik ez az üzenet? Hogy valaki valahol
valamikor máglyát fog gyújtani? Azt hiszem, túlságosan
óvatosak vagyunk.
 A Bizottság legfiatalabb tagja, akinek arca magán viselte
a rendőrökkel való korábbi összecsapások sebhelyeit,
felemelte a kezét, hogy szólhasson.
– Egyet kell értenem dr. Saekiával – mondta. – Nem
kétséges, hogy a rendőrség egyre közelebb jut az
emberünkhöz. De még messze vannak tőle, és nem maradt
sok idejük. Azonkívül elvesztették nyomozóik többségét, és
ezzel együtt bizonyára sokat vesztettek korábbi
önbizalmukból is.
Körülnézett figyelő hallgatóságán, és folytatta. – Thanatos
megkapta a parancsot. Megvan a feladata. Kaem már
korábban megerősítette, hogy Thanatos képes és alkalmas a
munkára. Azt hiszem, a rendőrség már nem sokat tud tenni,
hogy megtalálja és megakadályozza. Ezért azt javaslom,
vállaljuk az egyik legnehezebb feladatot. Itt kell ülnünk, és
várnunk kell a győzelemről szóló híreket.
Mindannyian Taskanian felé fordultak, aki, csendben ült
tovább. Aztán végignézett a többieken, és gondterhelten, de
egyetértően bólintott.
 MÉG 41/2 ÓRA

Szombat
17.30

Szombat délután öt óra harminckor, csaknem pontosan két és

fél órával azután, hogy Baakar Sera-te szándéka ellenére és
véglegesen megszüntette a kapcsolatot a Bizottsággal,
Thanatos döntött.
Valójában az új bizonytalansági tényezők ellenére már
másfél órával korábban eldöntötte, hogy kivitelezi a Máglya
utolsó szakaszát. Az elmúlt egy óra alatt dolgozószobájában
feszülten figyelte a rendőrségi adót, hogy megpróbáljon
összeszedni friss információkat a kijelölt célterület körül
mozgó járőregységek tevékenységéről. Ezenkívül, ami még
fontosabb, megpróbálta felderíteni Walter Andersen őrmester
hollétét.
A legutóbbi adások arról számoltak be, hogy a Santa Ana-i
lakóház robbanásánál egy Huntington Beach-i nyomozó
meghalt, egy másik megsebesült. Neveket nem adtak ki
addig, amíg a családokat nem értesítik. Feltételezhető, hogy
Andersen is részt vett a lakás elleni rajtaütésen, így az is
lehetséges, hogy már elpusztult. De ez csak feltételezés, amire
egy profi terrorista nem alapozhat.
Andersen pszichológusi jellemrajza az őrmester mély
érzéseit és elkötelezettségét hangsúlyozta családja és az
irányítása alatt álló emberek iránt. A felesége és a
nyomozóinak a családja elleni zaklatás eredménye csak
megerősítette ezt az értékelést. De sajnos azt is
bebizonyította, hogy az őrmester kényszerhelyzetekben is
nagy önuralomra képes.
A Hernandez nyomozóval történt váratlan összecsapás és
a bűnügyi labor munkatársai ellen végrehajtott merénylet
kétségtelenül felélesztette Andersenben a kitartó bosszúvágy
érzését. További két nyomozójának elvesztése – hacsak nem
Andersen az egyik halott – még kitartóbbá és veszélyesebbé
teheti az őrmestert.
Amikor a digitális óra 5.30-at mutatott, Thanatos
kikapcsolta az adót, és felállt. Nem tudta ugyan
megállapítani, hol van Andersen, de a rendőrségi rádió
figyelésére fordított idő nem volt hiábavaló. A célterület
környékén lévő járőrkocsik forgalmi ellenőrzéseket végeztek,
és megszokott hívásoknak tettek eleget. A
rádióközleményekben semmi nem utalt arra, hegy a
rendőrség fogta volna az összekötő utolsó, figyelmetlen
adását.
Nem, döntötte el Thanatos, miközben felemelte a nehéz
fémtáskát, a rendőröknek semmi okuk sincs arra, hogy ma
este valami rendkívülire számítsanak a célterületen. Mire
pedig megértik a Máglya-üzenet jelentőségét, már késő lesz.

Ed Malinger reggel kilenc óta ott rostokolt a vaskereskedés

kátránnyal és kaviccsal borított tetején. Kétszer le kellett
mennie pisilni: 11.30-kor, majd háromkor ötperces szünetet
tartott, és most, az utolsó háromnegyed órában ismét
kellemetlen sürgetést érzett a hólyagjában. A napégette
fényképész végül azzal a kifogással sietett le a vaskereskedés
koszos kis vécéjébe, hogy már kezd sötétedni, úgyis rövidesen
szüksége lesz majd az éjszakai keresőjére, amit a kocsija
csomagtartójában hagyott. Átmászott az épület tetejét
szegélyező egy méter magas cementpárkányon, a
fényképezőgép ott lógott a mellkasán átlósan keresztülfutó
széles vállszíjon, és éppen akkor indult le az épület túlsó
oldalába szerelt fémlétrán, amikor a barna Volkswagen
befordult a garázssor mögötti sikátorba. Így a
megkönnyebbült hólyagú fényképész már csak akkor figyelt
fel a terrorista jelenlétére, amikor őrhelyére visszatérőben
kipillantott a vaskereskedés koszos ablakán, és észrevette,
hogy az egyik, megfigyelés alatt álló garázsajtó kezd kinyílni.
Malinger egyetértő fejbólintással fogadta Andersen
figyelmeztetését, hogy legyen óvatos, de idegeskedni már csak
azért sem idegeskedett, mert annak idején katonai fotós volt
Vietnamban. Korábbi tapasztalatai azonban sajnos arra
késztették, hogy – ha meg akarja szerezni a mindennél
fontosabb fényképet – ösztönösen reagáljon.
Malinger elszáguldott a kereskedés csodálkozó
tulajdonosa mellett, kiugrott a bejáraton, leguggolt, szeméhez
emelte a keresőt, és megszokott kézmozdulattal beállította a
lencsenyílást. A Datsun 280-ZX éppen akkor hajtott ki a
mellékútról a vaskereskedés felé.
A fényképezőgép elemes továbbítóval működött. Malinger
hatvan méterről teleobjektíwel követte a közeledő kocsit,
másodpercenként két felvételt csinált, s míg bal kézzel
finoman beállította a lencsét és az élességet, jobb szemét a
gépkocsi vezetőjének még mindig rejtett arcára
összpontosította.
A Datsun mintegy harmincméternyire volt tőle, amikor
hirtelen lendülettel jobbra fordult a keresztutcába. A
fényképezőgép keresőjében oldalnézetben a kocsi nyitott
ablakának keretében előtűnt egy sötét, napbarnított arc. A
következő felvétel már teljes elölnézetben készült, mikor
Thanatos hirtelen észrevette a fényképészt.
Malinger azonnal felismerte a férfi kitágult szemének
kegyetlen tekintetét. A keresőjét kitöltő gyilkos kifejezéstől
szinte megbénulva, ösztönösen állított egy kicsit az élességen,
három gyors felvételt csinált, majd megfordult, és rohanni
kezdett.
Thanatos éppen egy csaknem öt kilométerre lévő
földterületre gondolt, miközben a késő délutáni napfényben a
felgyorsuló sportkocsit vezette. A hirtelen alábukó nap
visszaverődött a tiszta szélvédőről, s ez elrejtette a
teleobjektíves fényképezőgéppel guggoló alakot egészen addig,
míg Thanatos jobbra fordult a keresztutcába. Mire
visszapillantó tükrében észrevette a gépével dolgozó
Malingert és reagált, a rendőrségi fényképész már eltűnt a
vaskereskedés ajtajában. A Datsun már vagy tíz métert
haladt tovább az úton, mire Thanatos felismerte a
fényképezőgépet és megértette a fényképész gyors
visszavonulásának jelentőségét. Habozott, mit csináljon, majd
fogait összeszorítva hirtelen félrerántotta a Datsun
kormányát, és csikorgó kerekekkel megfordult.
A határozatlanságnak ebben a percében a terrorista
végiggondolta, hogy vajon a fényképész nem lehet-e része egy
nagyobb rendőrségi megfigyelő csoportnak, de ezt a
lehetőséget azonnal el is vetette. Tudta ugyanis, hogy ha több
rendőr segítené a megfutamodó fényképészt, akkor nem
lefényképezték, hanem sokkal inkább lelőtték volna. Nem
voltak olyan illúziói sem Andersennel, sem bármelyik
Huntington Beach-i rendőrrel kapcsolatban, hogy
megpróbálnák élve elfogni. De hogy nem lőttek rá, csak
megerősítette első értékelését. Az az ember a
fényképezőgéppel, az az ember, aki kétségtelenül
lefényképezte őt, magányos és megtámadható.
Thanatos tudta, hogy meg kell szereznie a filmet abból a
fényképezőgépből. Kiugrott a kocsiból, jobb kezében a
megtöltött és felhúzott Browninggal berohant a kereskedés
főbejáratán. A tagbaszakadt tulajdonos, aki egy nehéz
csavarkulccsal a kezében előlépett, hogy szembeszálljon a
betolakodóval, azonnal meghalt, amint a két 9 mm-es golyó
áthatolt a szívén, s összeesett, mint egy rongybaba. Thanatos
körbefordult, a fényképészt kereste, és rögtön észrevette, hogy
a hátulsó ajtó éppen becsukódik.
A két lövés hangja, amely abból a helyiségből jött,
ahonnan Malinger csak másodpercekkel előbb szaladt ki,
újabb lendületet adott a fényképész kétségbeesett, tüdőszorító
meneküléséhez. Malinger nem tudta, hogy képes gyorsabban
is futni, de az utolsó hét métert – egy nagy fém
szeméttartályig – három hosszú, rekordnak is beillő ugrással
tette meg.
Malinger zakatoló szívvel nézett vissza a tartály mögül, és
a vaskereskedés hátulsó ajtajánál meglátta a fegyverrel a
kezében kirohanó férfit. Malinger terve az volt, hogy
megkerüli az épületet, és felmegy a létrán a rádió adó-
vevőért, amit a tetőn hagyott. Most már tudta, hogy nem lesz
képes eljutni a létráig.
A rémült fényképész megfordult, és mintegy öt méterre, az
épület falán észrevette a tűzjelző vörös fogantyúját.
Átiramodott a nyílt terepen, kétségbeesett erőfeszítéssel
lerántotta a nehéz fémkart, majd újabb lendülettel egy tizenöt
méterre lévő nyitott ajtó felé próbált kitörni. Csak
bizonytalanul érzékelte a levegőt hirtelen megtöltő zajt,
amikor a golyó befúródott a hátába és nekivágta a falnak.
 Malinger látott már férfiakat harc közben összeesni, akik
súlyos sebeik ellenére is tovább küzdöttek. Ahogy
végigsúrolta hátával a vakolt falat és lezuhant a kövezetre,
tisztában volt vele, hogy súlyosan megsebesült. Úgy érezte,
mintha hátának felső jobb oldalát darabokra tépték volna. De
tudta, hogy életben kell maradnia. Ahogy földet ért, a bal
kezével, fájdalomtól zihálva, kétségbeesett erőlködéssel
tapogatott a .38-as Chief’s Special felé – jobb kezét nem tudta
megmozdítani –, és épp akkor emelte fel a kis fegyvert,
amikor a férfi cikcakk vonalban mintegy negyven méterről
felé rohant.
A közeledő alakot mintha fátyolos köd borította volna.
Malinger megpróbálta célba venni, és nagy nehezen sikerült
is leadnia három ügyetlen lövést, amelyek – ebben csaknem
biztos volt – nem találtak el semmit. Bénultan nézte, hogy a
férfi az első lövés után hirtelen megfordul, és az épület mögé
gurul. Malinger elhatározta, hogy felhasználja azt a néhány
pillanatot, amit kétségbeesett lövöldözésével szerzett. A
szeméttartály fém oldalának támaszkodott. Megpróbálta
tisztára dörzsölni a szemét, kirázni füléből a zúgást. Akkor
vette észre, hogy az aszfalt csupa vér körülötte.
Thanatos azzal a céllal közeledett a szeméttartály felé,
hogy mielőtt visszatér a Datsunhoz, megszerzi a
fényképezőgépet és kivégzi a fényképészt. Az első rosszul
leadott lövés azonban arra kényszerítette, hogy lebukjon és
fedezéket keressen. Azonnal felemelkedett ismét, most már
végképp elhatározta, hogy megszerzi a veszélyes filmet, de a
súlyosan sebesült Malinger negyedik lövése ismét
visszakényszerítette.
Végül a tűzjelző, zaja késztette döntésre. Ha még egy
perce lett volna, Thanatos biztosan megszerzi a filmet, és
könnyedén a másvilágra küldi Malingert. De tudta, hogy
nincs vesztegetni való ideje. A tűzoltókocsik már biztosan
úton vannak, és a legközelebbi járőregységek sem lehetnek
messze. Arra pedig egyáltalán nem látott semmiféle
lehetőséget, hogy a kereskedő holttestére, a sebesült
fényképészre és a Datsun csomagtartójában lévő
robbanószerekre elfogadható magyarázattal szolgáljon.
Thanatos ezért az egyetlen logikus következtetést elfogadva
félbeszakította az akciót és a kocsijához rohant.
Datsunjával mindössze négy sarokra volt a
vaskereskedéstől, amikor az ellenkező irányból szirénázva
száguldottak az első tűzoltókocsik. A helyzetnek megfelelő
viselkedést erőszakolt magára, a Datsunt az út szélére
kormányozta, és mielőtt ismét elindult a szürkülő fényben,
megfordult, és látta, hogy még két tűzoltókocsi és egy
rendőrkocsi érkezik.
Tizenöt perccel később Thanatos még mindig a Datsun
vezetőülésén ült. A kocsi most egy csaknem üres autósmozi
utolsó sorában parkolt. Thanatos növekvő
megkönnyebbüléssel és megelégedéssel figyelte rádióján a
rendőrségi adásokat.
A kihívott rendőri és tűzoltóegységek, melyek
eredménytelenül kutattak a tűz után, azonnal megtalálták a
kereskedő holttestét. Az esetet jelentő rendőr szinte rögtön
ismét rádiójelentést tett arról, hogy megtalálták Ida
Tizenhármat, lőtt sebe van, él, de eszméletlen.
Megint egy Andersen emberei közül, gondolta a terrorista,
a szívós őrmester csökkenő nyomozócsoportjával való újabb
súrlódását mérlegelve. Sokatmondó volt az a tény, hogy a
fényképész egyedül állt őrséget annak a háznak a tetején,
amellyel szemben Thanatos korábban elhelyezte a két rendőr
holttestét. De fontos volt az a feltételezése is, hogy a
fényképész bizonyára még mindig eszméletlen, s így nem tud
azonnal leírást adni sem a Datsunról, sem róla.
Végül is tudta, hogy az az átkozott fényképezőgép
mégiscsak szolgáltatni fogja ezeket az információkat, emiatt
pedig meg kell változtatnia visszavonulási tervét.
Személyazonossága azonban egyelőre ismeretlen. Teljesen
valószínűtlen, hogy a filmet idejében fogják megtalálni,
előhívni és sokszorosítani ahhoz, hogy jelentősen
veszélyeztessék a Máglyát.
Thanatos megelégedetten gondolt arra, hogy a Máglya
meggyújtása még mindig reális lehetőség. Elhelyezkedett a
Datsun ülésén, és figyelte az összebújó párokat, akik
türelemmel várták a sötétséget.

A Pacifica-kórház elsősegély-rendelőjében egy nyugodt

ügyeletes orvos és ápolónőkből, valamint gyakorló orvosokból
álló teamje gyorsan dolgozott, hogy magához térítse a még
mindig eszméletlen fényképészt. Az orvos szorító- és
nyomókötéseket alkalmazott, hogy megfékezze az erős
vérzést, miközben asszisztensei levágták a vérrel átitatott
ruhát és ellenőrizték Malinger pulzusát, légzését és
vérnyomását. A szomszédos szobában az ügyeletes
mellkassebész az első röntgenfelvételeket tanulmányozta, és
az altatóorvossal sietve felkészült a műtétre.
A nehéz, kényelmetlen fényképezőgép volt az egyik első
tárgy, amit Malinger élettelen testéről egy erős kötszervágó
ollóval dolgozó ápolónő levágott, amikor az elsősegélyteam
előkészítette a beteget a várakozó orvosok számára. A
kamerát az elvágott vállszíjjal együtt sietve lerakták egy
távolabbi sarokba, hogy senkinek ne legyen útjában, és így
különválasztották Malinger személyes holmijától. Ezután azt
a nagy plasztikzsákot, amibe Malinger véres ruházatának
maradványait rakták, belökték ugyanabba a sarokba, s ezzel
a fényképezőgépet úgy elrejtették szem elől, hogy még a
Malinger személyes holmiját leltárba vevő tisztviselő sem
vette észre.
A fényképezőgépet csak akkor találták meg, amikor
Andersen, Kretcher, Baughmann és Ramirez, a Santa Ana-i
hadnagy megérkezett a kórházba, és végre engedélyt kapott,
hogy kihallgassa az egyik ügyeletes nővért. Azonnal a
kapitányságra rohantak vele.
A fényesen megvilágított műtőben a nyugodt, határozott
sebész gyakorlott ujjai gyorsan dolgoztak a szikével,
tamponokkal és fogókkal, hogy elzárják a vérzéseket, s tovább
követték az Ed Malinger mellkasába behatolt golyó romboló
nyomvonalát. Az orvos tovább kutatott a vérzés fő forrása
után. A sebész teljesen belemerült feladatának teljesítésébe,
és alig vett tudomást a műtőben zajló egyéb eseményekről.
Szemével a nyílt seb mélységét vizsgálta, s közben az
altatóorvos csendes hangjára figyelt, majd további sterilizált
műszereket kért, melyeket gyors határozottsággal csaptak
véres kesztyűs kezébe.

Alig néhány kilométernyire onnan, egy holdfénytől

megvilágított hatalmas olajmezőn, fémdarabok, sár, zsír és
kiloccsant olaj közepette egy másik férfi dolgozott ugyanilyen
ügyességgel és összpontosított figyelemmel egy feladat
végrehajtásán, amit hozzá hasonlóan elkötelezett és félelmet
nem ismerő emberek hónapokig terveztek és készítettek elő.
Kérges kezeivel, melyek inkább tanulták a pusztítást, mint a
kíméletet, gyorsan dolgozott, hogy beállítsa, majd felszerelje a
tizenkettedik robbanószerkezetet a hatalmas váltószivattyú
festett fémburkolatára. Egy alig hallható kattanás, és a
szerkezet működőképes volt.
Thanatos éppen a tizenharmadik zöld doboz után nyúlt és
a bizonytalan félhomályban újabb megfelelő célpontot
keresett, amikor meghallotta a nehéz fémcsövek között
csoszogó csizmák és a tompa káromkodás halk neszét. A
terrorista keze megdermedt, azonnal kinyitotta a száját, hogy
zajtalanul lélegezzen, és feszülten figyelt, mozgó árnyat
keresett, újabb zörejre várt, amely segíthet megtalálni az
irányt.
A tenger hatalmas hullámainak távoli zaján kívül nem
hallott semmit.
A terrorista várt, százig számolt, mielőtt felemelte bal
karját, hogy megnézze óráját. A kis számok 18.58.44-et
mutattak. Még két és fél óra, és az időzített bombák egyidejű
pusztítással felrobbannak. Még két és fél óra az olimpiai láng
meggyújtásának fináléja előtt, amely betetőzi majd az 1984-es
olimpiai játékok megnyitó ünnepségét. Talán csak egy éjjeliőr,
de még van elég idő ahhoz, hogy kétszeresen óvatos legyen.
Tizenöt perccel később Thanatos, aki a magas szikla
szélén meghúzódó fák és sűrű bokrok között rejtőzködött,
ahonnan áttekinthette az olajkutakat, a fúrótornyok vázait, a
csővezetékeket és a különféle fúrófelszereléseket,
megállapíthatta, mennyit haladt előre hatnapos lábadozása
alatt a rendőrségi nyomozás.
Thanatos magaslati helyéről egy infravörös távcső
segítségével tisztán át tudta tekinteni a célterületet. Működő
szivattyúk egy csoportját látta, melyeknek kis tartályai és
csővezetékei nagy tartályhengerekbe vezettek. Elhelyezkedett
az egyik fánál, és elkezdte alaposan átvizsgálni a
tizenkettedik robbanószerkezetet körülvevő területet.
Először nem vette észre a két rendőrt, de amikor
távcsövével másodszor is végigpásztázott, meglátta az egyik
kis alak karjának mozgását. A két férfi egy fúrótorony
részben szétszerelt állványa mögött rejtőzött, amely egy
bekötőút mellé volt lerakva. Sötét álcaruhát viseltek, és
vadászpuskával, rádió adó-vevővel és egy régebbi, katonai
Starlight-távcsővel voltak felszerelve.
Thanatos halkan káromkodott, és a fekvő testében
szétáradó dermedtség ellenére azonnal megkezdte a teljes
olajmező módszeres átvizsgálását. Most már pontosan tudta,
mit keres; modern infravörös távcsövével egyre erősebben
nagyítva végül további tizennégy, két és három emberből álló
egységet tudott felfedezni. Egyik-másik csoport a nagy
olajmezőn elosztva rejtőzött, ahonnan figyelemmel kísérhette
a bekötő utakat, a többiek módszeresen kutatva, a
fegyvereket készenlétben tartva óvatosan járták végig a
földutakat és csapásokat.
Távcsövének nagyítását tovább fokozva az olajmezőn túl
nézett. A fúrótornyok erdejét körülvevő mellékutakon hat
tűzoltóautó parkolt. A legerősebb nagyítással még a
rohamfelszerelésbe öltözött tűzoltókat is látta, amint sötét
kocsijaik mellett állnak és gőzölgő papírpoharakból kávét
isznak.
Tudnak a Máglyáról!
Thanatos most, hogy közvetlen bizonyosságot szerzett
gyanújáról, keserűen átkozta magában a nyomorult
összekötőt. Célterületén legalább két kutatóegység dolgozik.
Ha csak egyetlen szerkezetet is megtalálnak…
 Annak nem volt értelme, hogy a megmaradt
robbanószerkezeteket az olajmező egy másik részén próbálja
felszerelni. Ha vissza akarna térni a mezőre, legjobb esetben
is legalább egy figyelőegység mellett el kellene haladnia, a
nehéz fémtáska egyébként is lelassítaná a mozgását, és amint
hozzáütődne egy láthatatlan csővezetékhez, legalább fél tucat
rendőr figyelmét vonná magára. Ha pedig felfedezik – ami
könnyen lehetséges, ha a kutatóegységek hozzá hasonlóan fel
vannak szerelve infravörös távcsövekkel akkor azonnal
bekerítik, és számbeli fölénybe kerülnek egy olyan területen,
ahol nagyon kevés a lehetőség arra, hogy elrejtőzzön, vagy
megbízható menekülési útvonalat találjon. Ebben az esetben
csaknem biztos, hogy megölik, és akkor hiábavaló volt minden
előzetes erőfeszítés, amit a Máglyára fordítottak.
Elszalasztaná életének egyszeri nagy pillanatát, s kollégái a
világ minden részén csak nevetnének rajta.
Thanatos gyorsan átgondolta lehetőségeit. Az elsődleges
célterületen a robbanószerkezetek fel vannak szerelve, de
nagyon nagy a veszélye annak, hogy a még hátralévő
száznegyven perc alatt felfedezik őket. Arra nincs mód, hogy
biztosítsa elsődleges célterületén a sikert, de ha eltereli a
figyelmet róla, növelheti az esélyeket. De csak akkor lehet
biztos abban, hogy teljesíti kötelezettségeit a Bizottsággal
szemben, ha készen áll a tartalék célpontokkal is. A kudarc
most elképzelhetetlen!
Megbízható szállítóeszközre van szüksége, hogy idejében
elérje az egyik tartalék célpontot, és elterelje a figyelmet. Ez
probléma volt. Ha a rendőrség átvizsgálta a vaskereskedéssel
szemben bérelt garázst, akkor pontos leírása van a Datsunról.
Ha nem, megszerzik akkor, amikor előhívják Andersen
átkozott fényképészének a felvételeit. Thanatos nem merte
megkockáztatni, hogy visszatérjen egy másik garázshoz és
járművet cseréljen, fel kellett ugyanis tételeznie, hogy minden
garázshelyiséget megfigyelés alatt tartanak. Átmenetileg
megoldhatná szállítási gondjait, ha lopna egy járművet, de
órákat venne igénybe, hogy a rendőrségi rádiót kiszerelje a
Datsunból és beállítsa a lopott kocsiba. Erre nem maradt
ideje, és most nem akarta elveszíteni egyetlen megmaradt
rendőrségi rádióját.
A terrorista szempontjából a legnagyobb veszélyt a
Bizottsággal fennálló kapcsolat megszakadása jelentette. Az
előkészítés korábbi szakaszaiban a Bizottság fontos hírek
értékes forrása volt. Most pedig, ha sikert akar elérni, saját
ösztöneire és eszközeire számíthat csak.
Thanatos óvatosan felállt, és egy utolsó pillantást vetett
az olajmezőre, melyet halványan megvilágított az egyik
fúrótorony fénye. Vállat vont, és visszament a Datsunhoz.
Semmiképpen nem vesztette el a kedvét. Dolgozott már
egyedül máskor is, gyakran csak a puszta kezei szolgáltak
fegyverként. Mindig sikerült győztesen kikerülnie, még olyan
kilátások esetében is, amelyek egy kevésbé magabiztos és
határozott embert elcsüggesztettek volna. Most sem fog
kudarcot vallani.
A következő negyvenöt percben a terrorista lázas
sietséggel dolgozott. Visszament házának garázsába, sietve
lefedte a Datsun ablakait és krómozott részeit, majd több
doboz fekete festéket szórt az ezüstszürke felületre. A festék
híg, gyorsan száradó anyag volt, bútorhoz és játékokhoz
ajánlották. A Datsunon csak néhány napig fog megmaradni,
ami nem is baj, hiszen Thanatosnak csak még néhány óráig
volt szüksége a kocsira. Ezután tartalék táblákkal cserélte ki
a rendszám- táblákat, majd bement a házba, hogy míg a
festék megszárad, befejezze külsejének megváltoztatását.
A hajával kezdte, egy adag színezővel tovább szőkítette a
naptól már amúgy is kifakult színét. A bajusz következett,
amely eltűnt az éles borotva gyors húzásai alatt. Végül ruhát
cserélt, utcai ingét és nadrágját farmerra, bakancsra és
hosszú ujjú flanelingre cserélte.
Míg külsejének megváltoztatásán dolgozott, Thanatos
végiggondolta azokat a feladatokat, amelyeket ma este kell
végrehajtania. Már megvannak az eszközei ahhoz, hogy a
legkisebb kockázattal megközelíthesse a tartalék célpontot. A
készenlétben lévő felszerelés a pincéjében volt felhalmozva. A
megmaradt robbanószerkezeteket át kell csomagolnia. Amint
a festék megszárad, négy vagy öt perc alatt megközelítheti a
tartalék célpontot, és készen áll arra, hogy – ha az elsődleges
robbanószerek csődöt mondanak – meggyújtsa a Máglyát.
De előtte még egy feladatot kell végrehajtania – egy olyan
hadmozdulatot, amelyre már régen sort kellett volna keríteni.
Kezdettől fogva tudták, hogy a Máglya egyik legfőbb
akadálya Andersen lesz. Most, néhány órával a
megvalósulása előtt, amikor csaknem minden erőforrása
kimerült már, Thanatos nem kockáztathatott meg egy újabb
kudarcot.
Andersen életben van. Thanatos kétszer is felismerte
dühös hangját a rádióján, amikor az autósmoziban
várakozott. Először a visszaigazolását hallotta, hogy megy a
kórházba, másodszor, amikor a nyomozó közölte, hogy az est
hátralévő részében nem lesz szolgálatban.
Andersen életben van. És Thanatos nem engedheti, hogy
ismét megzavarja a bosszúálló és kitartó rendőr hirtelen
felbukkanása. Újabb hadmozdulatra volt szükség, hogy
biztosítsa a Máglya meggyújtását. Walter Andersen őrmester
halála nagyon jól fogja szolgálni ezt a célt.
A géppuskalőszerek és a tíz másodpercenkénti robbanásra
időzített kis bombák ropogása végigvisszhangzott az üres
külvárosi utcán. Néhány lakó elfordult a tv-től, és
nyugtalanul egymásra pillantott. Pontosan tizenöt
másodperccel később egy sorozat tűzijáték-rakéta robbant fel
hatástalan durranással és pukkanással.
Kölykök – mondták a lakók, és vállat vonva
visszafordultak a televízió műsorához. Így az ezt követő két
hangosabb robbanásról a Cape Horn Drive-i lakásokban – egy
kivétellel – jóformán nem is vettek tudomást.
Az Andersen nappaliszobájának és konyhájának nagy
üvegablakain átrepülő világoszöld kábítógránátok
robbanásának hatása sokkal nagyobb volt, mint azt tompa
hangja alapján a szomszédok feltételezhették volna.
Az első gránát robbanása tetőtől talpig megrázkódtatta a
nappaliban tartózkodókat. Mindannyian azonnal a betört
üveg felé fordultak, és nem gondoltak arra, hogy befogják a
fülüket. Akik a legközelebb voltak a felrobbanó gránáthoz –
Dorsey, Sheffield és Jody Andersen – eszméletlenül zuhantak
le a földre. Dan Branchowski és Meiko, akiknek fejsebesülése
még nem volt teljesen rendben, azonnal elvesztették
eszméletüket a hanghullámok sűrített erejétől.
A második gránát akkor csapódott be a konyha ablakán,
amikor az első felrobbant, és Michelle Andersen, Juanita
Hernandez és lányaik lábainál ért földet. A nappaliszoba
ablakának betörése már riasztotta őket, de arra nem maradt
idejük, hogy cselekedjenek. A konyha viszonylag kis területe
megsokszorozta a második gránát romboló hatását. Az öt nő
és gyerek átrepült az asztalon és székeken, a falnak vágódott,
majd eszméletlenül, vérző fülekkel és orral lezuhant a földre
az üvegszilánkok és a szétszórt papírdarabok közé.
A gránát robbanásának utóhatása kétszeresen pusztító
volt azokra, akik a nappaliban még homályosan észlelték a
körülöttük zajló eseményeket. A gránátból kitüremlő
rostbolyhok lángra lobbantak, és izzó fehér fényt árasztottak,
időlegesen megvakítva mindenkit, akinek a szeme még nyitva
volt.
A gránátok hatásától kábultan, vakon vagy eszméletlenül
hevertek a nappaliban és a konyhában, így egyikük sem
érzékelte, hogy a törött üvegtáblán keresztül még három,
fekete gumilabdához hasonló gránátot hajítottak be.
Legalábbis addig nem, míg a bukdácsoló gömbök gomolygó
fehér füstfelhőket nem kezdtek szétokádni Andersen
otthonában.
Azon kevesek közül, akik a házban még épkézlábak
voltak, csak Dorseynak és Sheffieldnek volt némi gyakorlati
tapasztalata a könnygáz hatásáról. Dorsey éppen akkor ment
be a nappaliba, amikor az első kábítógránát felrobbant, és
Sheffield már egyébként is álmos és fásult volt a
fájdalomcsillapítók hatásától. Ezért mindkettőjük mozgása
túlságosan korlátozott volt ahhoz, hogy bármi esélyük is
legyen arra, hogy megakadályozzák a bénitó gáz gyors
szétáramlását a ház teljes földszintjén. Kábultan, vakon,
lélegzetüket visszatartva mindketten fegyver után kutattak,
és könnyező szemmel, ziháló tüdővel, kétségbeesetten
vergődve küzdöttek, míg végül görcsösen köhögve
összeroskadtak.
Thanatos a konyhán keresztül hatolt be, ugrásra kész
tartásban, gyorsan mozgott, kinyújtott kezében a felhúzott
Browning automata, arcát gázálarc fedte, szeme a célpontot
kereste. Megnézte a szanaszét heverő alakokat, az ismerős
arcot kutatta, figyelte a lépcsőket, az ajtókat és a
szekrényeket is.
– Andersen, hol vagy? – üvöltötte. Kesztyűs kezével
lenyúlt, és hajánál fogva felrántotta Dorseyt a földről. A
ziháló technikus éppen megpróbált kezeire és térdeire
támaszkodva felállni, de amint egy erőtlen mozdulattal a
Browning után nyúlt, Thanatos térdével belerúgott, és Dorsey
elvesztette az eszméletét.
– Andersen! – ordította Thanatos a hangját felfogó
gázálarcon keresztül. Felbőszítette, hogy nem képes
megtalálni és kivégezni azt az átkozott őrmestert, és
megzavarta, miért van itt ennyi ember. Csak Andersen
feleségének és két lányának kellene itt lennie vele együtt a
házban. Andersen végül is nincs most szolgálatban.
Amint Thanatos meghallotta a kaparászó hangot, azonnal
megfordult, és látta, hogy az egyik elterült alak a heverő
sarkába kapaszkodva megpróbál felemelkedni. Sheffield volt
az, a bűnügyi laborból. Amint felismerte a szakállas arcot,
előrelendült, és a nehéz Browninggal végigvágott a támolygó
alak arcán. Sheffield összeesett, elvesztette az eszméletét,
még mielőtt a padlóra zuhant. A felbőszült terrorista
végigrohant a szobákon, majd fel a lépcsőn, azt az egyetlen
embert keresve, aki még veszélyezteti a Máglyát.
Mikor Thanatos visszajött a lépcsőn, az egyik lány, az
idősebb, megpróbált felülni. Tüdeje elgyengült a köhögéstől,
arcát összekente az orrából és szájából folyó vér. A férfi
megragadta a lány hosszú szőke haját, odavonszolta a falhoz
úgy, hogy szemük egy magasságba került.
– Hol az apád? – kérdezte, s hangja egyáltalán nem
emlékeztetett emberre a gumiálarc mögött.
 Jody Andersen megpróbált mély lélegzetet venni, hogy
rémületében és a gyűlölettől eltelve sikoltson egyet, de tüdeje
ellenállt, és egy újabb köhögési roham tört rá.
– Hol… – kezdett Thanatos ismét ordítani, elszánva arra,
hogy akkor is megtalálja Andersent, ha végig kell kínoznia
minden férfit, nőt és gyermeket a házban, amikor kezek
ragadták meg a bokáját, elrántották a lánytól, le a földre, és a
Browningot kiütötték kesztyűs kezéből.
Dan Branchowski visszanyerte az öntudatát, és a
fájdalomtól, a körülötte lévő zűrzavartól kavargó homályban
érezte magát. Az ismerős füst csak alig zavarta meg légzését,
mert ő egyike volt azon kevés rendőrnek, akire nem hatott
jelentősebben a könnyfakasztó gáz. Arccal lefelé a padlón
maradt, bizonytalanul emlékezett az ablakon becsapódó
gránátra és az azt követő éles, szúró fájdalomra. Hallotta a
bakancsokat lejönni a lépcsőn, és mozdítani kezdte fájón
lüktető fejét, amikor meghallotta a torokhangot, és rájött, mi
történik.
Branchowski megkínzott tudatában csak egyetlen
gondolat volt, amikor erős karjait előrelendítette a terrorista
lábai felé – ez a sötét alak, aki Walt Andersen lányát
fenyegeti, ugyanaz a bandita lehet, aki megölte Jake-et!
Felüvöltött kínjában és kétségbeesett dühében, ahogy
homályos gondolataiban megjelent Jake Farber arca. Amint a
terrorista elzuhant, Branchowski fogát vicsorítva, mint egy
megsebzett medve, rávetette magát az álarcos figura hátára.
Vastag, bizonytalan kezeit kinyújtotta, hogy belevájjon a
torkába és a szemébe.
Ezekben az első pillanatokban, amikor Branchowski
meggyengült, de még mindig halálos erejű kezei emberi hús
helyett gumit és plasztikot markoltak, csak a gázálarc
mentette meg a terrorista életét. Az álarc lejött, és Thanatos,
ahogy megfordult, hogy megszabadítsa magát a rendőr
megsemmisítő erejétől, fojtogató kezeitől, éles fogaitól, először
szívott be egy mélyet az alacsonyan szétterülő könnygázból.
Daniel Branchowski nem volt már képzett, tapasztalt és
higgadt rendőr. Olyan volt, mint egy állat, amelynek egyetlen
célja van – megölni a gazembert bármilyen módon.
Thanatos valahogy kiszabadult, köhögve és könnyezve
lábra állt, de az üvöltő Branchowski ismét a falhoz szorította,
és bivalyerejével nem engedte ki kezei közül azt az embert,
aki megölte társát. A terrorista kicsavarodott, visszafordult,
és kemény karateütéseket mért Branchowski nyakára és
arcába – olyan ütéseket, amelyek egy közönséges embert
letaglóztak vagy megöltek volna. Aztán ő maga is
megtántorodott, amikor egy hirtelen ökölcsapás a sebesült
mellkasát érte.
Thanatos görnyedten, köhögve körözni kezdett, hogy míg
megszabadul a mellkasában jelentkező fájdalmaktól,
megpróbálja távol tartani magát a kezektől. Még mindig
mozogva, könnyező szemekkel meredt Branchowski üveges
szemére és vérző, vicsorgó szájára, s nem volt képes
megérteni ennek a bekötözött fejű embernek a vad
elszántságát, akire, úgy tűnt, nincs hatással a legnagyobb
testi fájdalom sem. Várta az alkalmat, hogy gyorsan
végezhessen vele. Homályos szemének sarkából hirtelen
mozgást vett észre, lekapta a fejét, amikor a golyó elhúzott az
arca mellett, és rögtön utána iszonyú dörrenés hallatszott.
A lány! Az örvénylő könnygázban sikerült megtalálnia a
Browningot, szeméből az erőfeszítéstől patakzott a könny. A
szoba másik végében guggolt, mintegy 6-7 méterre,
összerezzenve a lövés fülsiketítő zajától és a fegyver
rúgásától, két kezével megpróbálta ismét felemelni az
automata pisztolyt.
Mielőtt Thanatos bármit is tehetett volna, az üvöltő és
tántorgó Branchowski, aki nem vett tudomást a
pisztolylövésről, ismét rárontott. El volt szánva rá, hogy a
puszta kezével megöli a terroristát. Ezúttal azonban
Branchowski rettenthetetlen ereje nem volt elég. Reflexei a
fejében lüktető fájdalom miatt összekuszálódtak és
lelassultak. Karjai elgyengültek, s már csak arra volt képes,
hogy erős ütéseket mérjen a terrorista arcára és mellére. És
ezzel a végső erőfeszítésével tudtán kívül fedezte a terroristát
a Jody Andersen remegő kezében lévő pisztoly elől.
Thanatos még egyszer kitépte a fejét a szorító kezek közül,
megvetette a lábát, és az elpusztíthatatlan rendőrt olyan
erővel lökte a lány felé, hogy sebesült mellkasába belehasított
a fájdalom. Tudta, hogy ezt most be kell fejeznie, előrelendült,
és amikor a medveszerű rendőr ismét megpróbált felállni,
belerúgott Branchowski bekötözött fejébe. A rendőr szétvetett
végtagokkal visszazuhant a padlóra. A terrorista megragadta
Jody Andersen csuklóját, és kicsavarta a lány kezéből a
Browningot.
 MÉG KÉT ÓRA

Szombat
20.00

Andersen, Baughmann, Ramirez és Raines türelmetlenül

várták a fényképészeti labor ajtaja előtt, hogy a technikus
befejezze a munkáját. Mikor az ajtó végre kinyílt, Andersen
nyúlt elsőként a még nedves fekete-fehér fényképekkel teli
tálca után.
– A Datsunt használja – erősítette meg Andersen
felemelve az egyik, még csepegő fotót, hogy ellenőrizze a
rendszámot, majd átnyújtotta a képet Baughmann-nak.
– Kinek a kulcsa van benne? – kérdezte Raines.
– Az enyém. Kettő-kettő-hét – válaszolta Baughmann a
Datsunt és a kormány mögött ülő homályos alakot ábrázoló
fényképet nézve.
– Oké – bólintott Raines, és a számot beírta
jegyzetfüzetébe. – Amint bekapcsolja a rádióját, rögtön
megtaláljuk a lokátortérképen.
– És mi van a mi rádiónkkal? – kérdezte Andersen,
miközben leemelte a még nedves képeket a tálcáról. –
Kicserélted a kristályokat?
– A frekvenciakeresőt állítsátok teljesen jobbra – bólintott
Raines. – Mindenki, aki a kutaknál van, módosított rádiót
kapott. A kijelölt csatorna a sárga. Arra nem volt időm, hogy
elkezdjem a járőrkocsik átállítását is.
– Emiatt ne nyugtalankodj – morogta Andersen, és heves
gyűlölettel nézte a kezében levő fényképet. Thanatos
felbőszült szeme egyenesen Malinger kamerájába tekintett.
 – Hát itt van – szólalt meg végre Andersen, és átadta a
képet a másik három embernek. – Ha elkapjuk… – Andersen
hirtelen elhallgatott, amikor egy növendék lélekszakadva
berontott a laborba.
– Andersen őrmester – lihegte, miközben világosan
próbálta továbbítani az üzenetet. – Menjen azonnal. A
lakására.
Andersen már akkor meglátta az utcai lámpák halvány
fényétől megvilágított nyüzsgő szomszédokat a háza előtti
füves területen, amikor Baughmann-nal még fél sarokra
voltak. Pisztolyával a kezében kiugrott a kocsiból, és olyan
indulattal lökte félre a kíváncsiskodók tömegét, hogy
szomszédai közül többen elterültek a fűben. Baughmann,
Kretcher és Ramirez, fegyvereiket készenlétben tartva,
követték Andersent. Csaknem mindenki a ház mögötti
kertben a fűben feküdt, a megzavart szomszédok és
egyenruhás mentők gyűrűjében.
Andersen látta, hogy a mentők elkeseredetten
kísérleteznek a mozdulatlan Branchowskival, akinek
bekötözött fejét átitatta a friss vér. Dorsey és Sheffield arccal
lefelé hevert a fűben, mellettük Meiko. Felesége és Martine, a
lánya, a szomszédok egy csoportjától körülvéve, véres
jégborogatást szorított az arcára. Andersen megszámolta az
embereket, és amikor rájött, ki hiányzik, a hirtelen
gyűlölettől és félelemtől görcsbe rándult a gyomra.

Thanatos gyors elszántsággal és céltudatossággal dolgozott,

hogy a felszerelés második részét átszállítsa az olajkutaktól
északra elterülő sós vizű mocsár szélére. Óvatosan elhelyezte
az önfelfújó gumicsónak mellé a sötét oxigéntartályt, és
megnézte az óráját. 20.14.22. Még egy óra tizenöt perce
maradt, mielőtt az olajmezőn elhelyezett szerkezetek
felrobbannak. Ha a robbanás bármilyen okból nem
következne be, még mindig marad egy félórája az olimpiai
stadion lánggyújtási fináléja előtt, hogy felrobbantsa
valamelyik tartalék célpontot.
A helyszín, amit kiválasztott, kitűnően megfelelt a
céljainak. Ez a terület tulajdonképpen egy fákkal borított
húszholdas vadon volt egy félszigeten, amely úgy nyúlt be a
mocsárba, mint egy nagy kinyújtott hüvelykujj. Egyetlen
bejárata volt csak: egy földút, amely rozsdás vezetékek és már
régóta nem termelő, lezárt és elfelejtett olajkutak mellett
vezetett.
Thanatos zihálva ment fel a fák között a dombra, majd a
vadon közepén levő tisztásra, ahol a Datsun állt a lánnyal.
Elhatározta, hogy még egyszer megforgatja a kést
Andersenben, mielőtt a nehezen megfogható őrmestert megöli
és a nyomozók figyelmét eltereli a Máglya célterületéről.
Körbejárta a kocsit, és kinyitotta a jobb oldali ajtót. A lány
felhagyott a hiábavaló küzdelemmel, hogy megszabaduljon a
bilincsektől, amelyek kezeit a kormányhoz rögzítették, és a
kötelektől, amelyek a vezetőüléshez szorították. Vértől
maszatos arca rémületet és gyűlöletet árasztott. A száját
betömő rongyon keresztül ordítani próbált. Thanatos
visszakézből élesen arcul ütötte, hogy elhallgattassa.
– Szeretnél még egyszer megpróbálkozni a fegyverrel, mi?
– nevetett, elővette a kesztyűtartóban levő mikrofont, és
benyomta a rádió jelzőgombját.
– Andersen – szólt bele a mikrofonba. Szünetet tartott,
majd folytatta. – Andersen, figyelj rám. Nálam van a lány. –
A terrorista szabad kezével átnyúlt, és kirántotta a pecket
Jody Andersen szájából.
 – Apa! – kiáltotta a lány, majd fájdalmában felsikoltott,
amikor a kéz ismét az arcába vágott.
– Figyelj rám, Andersen – folytatta Thanatos, tudomást
sem véve a lány nyöszörgéséről. – Ha vissza akarod kapni a
lányodat, hívd vissza az embereidet, amíg tárgyalunk.
Egyedül akarok találkozni veled. Majd később megmondom,
hol. És még valami, Andersen. Ha csak egyetlen helikoptert is
meglátok a levegőben, megölöm a lányt. – Thanatos hangosan
nevetve elzárta a rádiót, a pecket ismét beszorította a lány
szájába, a kikapcsolt mikrofont az ülésre lökte, és visszatért a
munkájához.

Andersen a kezében levő néma rádióra meredt, és míg

Baughmannn tovább vezette a sötétben a bérelt járművet, a
keresőt az új, sárga frekvenciára kapcsolta. Ramirez és
Kretcher csendben várakozott a hátsó ülésen.
– Delta Nulla-Öt, jelentkezz. Központ hívja a Delta Nulla-
Ötöt. – A rádióból Jeremy Raines hangja hallatszott. Ő vette
át a diszpécser-kapcsolótáblát, és kétségbeesetten próbálta
elérni Andersent.
– Itt Andersen. – A válasz rövid volt, távoli és nyugodt.
– Delta Nulla-Öt. Tájékoztatlak, hogy a Kettő-Kettő-Hét
éppen most volt adásban. Hozzávetőleges helyszín a John
Muir Lane északi vége. A vadon. Tájékoztatlak arról is, hogy
a hetes csoport jelentette: felfedeztek egy robbanószerkezetet,
amely az Oceán-William-Kettő-Egy-Kilencre van kapcsolva. A
tűzszerészek dolgoznak rajta. – Jeremy várt. – Delta Nulla
Öt, vetted a gyanúsított adását?
– Igen – mondta Andersen, hangjából érződött a növekvő
harag. – Tartsatok távol minden egységet a jelzett területről,
és hívjátok vissza a helikoptereket.
 – De…
– Szállítsad le azonnal a szecskavágókat, és rendelj vissza
mindenkit! – ordította Andersen a rádióba, majd félrelökte a
készüléket, és lehajolt a lába mellett levő gépkarabélyért és a
póttárakért.
– Igenis, uram! – válaszolta immár feleslegesen Jeremy
Raines, és amikor nem kapott további választ, a keresője után
nyújt.
– Sas Egy és Arkangyal. Térjenek vissza, és szálljanak le
azonnal. Ismétlem. Sas Egy és Arkangyal. Azonnali leszállás.

Jack Paradee és Adrian Hite az asszony Toyotájában ültek, és

egy sebtiben összehívott, bizalmas politikai megbeszélésre
siettek. Épp egy kereszteződésnél álltak, amikor meglátták
Andersent három másik férfival együtt egy jelzés nélküli
járműben nagy sebességgel a Pacific Coast Highwayn észak
felé hajtani.
– Látta, milyen ruha volt rajta? – motyogta Paradee, és
sajgó fejét gyorsan az eltűnő jármű után fordította. Andersen
váratlan felbukkanása ismét felszította a lassan lábadozó
riporter lelkében izzó gyűlöletet.
– Nem – rázta meg a fejét Hite. – De miért érdekes, hogy
mit visel ez a nyavalyás? – Más okokból, de Hite tanácstag
asz- szony is Andersent tartotta felelősnek pályafutása
hirtelen hanyatlásáért.
– Valami katonai gyakorlóruha-féle volt rajta – mondta
Paradee. – És legalább két másik helyi zsaru volt vele. Ha jól
emlékszem, neki nem is lenne szabad dolgoznia.
– De nem ám…
Adrian Hite és Jack Paradee egy pillanatra összenéztek,
majd rosszindulatúan elmosolyodtak. Amint a lámpa zöldre
váltott, Hite a másik sávban dühösen dudáló kocsit semmibe
véve szabálytalanul hirtelen jobbra fordult, és felgyorsította a
kocsit a Pacific Coast Highway felé.

A terrorista megfeszített erővel dolgozott előkészületeinek

befejezésén. Közben az elhagyott olajmezőn, a tisztás felé
vezető földúton egy kivilágítatlan jármű hajtott lassan. A
kocsi az olajmező közepe táján megállt, ajtajai óvatosan
kinyíltak. A belső világítást szolgáló izzót kiszerelték, így
semmilyen látható vagy hallható jele nem volt, hogy a négy
felfegyverzett férfi csendesen megindul az elszigetelt vadon
bejárata felé. Egyikük az úton haladt, a másik három pedig
eltűnt a sötétben a fák és a bokrok között.
Thanatosnak a vártnál több időre volt szüksége, hogy
megváltoztassa négy megmaradt robbanószerkezetének
egyikén az időzítést. Nagyon óvatosan és lassan dolgozott, és
az átállításhoz csak a vékony fekete búvárruhájához erősített
kis elemlámpa halvány fényét vette igénybe. Óráját
rendszeresen ellenőrizte. Bár elhatározta, hogy végez
Andersennel, az időtényező a Máglya meggyújtása
szempontjából ennél sokkal fontosabb volt. Mindenképpen
olyan helyzetben kell lennie, hogy – ha szükségessé válik –
képes legyen a tartalék célpontok felrobbantására…
A szerkezet elkészült. A felső kijelző, mely egy digitális
órából származott, most állandóan 00.03.00-t mutatott. Az
alsó digitális kijelző nullákat jelzett. Az időzítés alapelve
ugyanaz maradt. Amint a szerkezetet a piros gomb
lenyomásával működtetni kezdik, és a két digitális kijelző
ugyanazt mutatja, a szerkezet felrobban. Az egyetlen
különbség az, hogy most a gomb lenyomása után a felső
kijelző visszafelé kezd számlálni. Pontosan három perccel a
szerkezet beindítása után a lány – és mindenki, aki a
közelében van, így az apja is – meghal.
A terrorista a lábszárához szíjazott késsel felvágta a
Datsun padlózatát borító szőnyeget, hogy elérje az alatta levő
fémet.
Kívülről is felszerelhette volna a szerkezetet a kocsira, de
azt akarta, hogy a lány és az apja lássa, hogy életükből
milyen kevés maradt hátra.
A szerkezet mágneses hátlapját rákattintotta a
fémpadlózatra, majd harminc másodpercig azzal szórakozott,
hogy Jody Andersennek elmagyarázza, hogyan működik az
időzítő, és hogyan fogja a süllyesztett kapcsoló
megakadályozni, hogy az apja kiemelje a bombát a kocsiból.
Ezután letekerte a Datsun jobb oldali ablakát, bezárta az
ajtót, és a nyitott ablakon keresztül éppen a rádió gombja
után nyúlt, amikor balra, alig százméternyire egy árnyékot
látott mozdulni.
Másodpercekkel később Thanatos a Datsunt megkerülve
már a fák közé kúszott, és a fegyvereit és felszerelését rejtő
bokrok között térdelt. Infravörös távcsőszemüveget vett fel, és
a sötétben mozgó alakra figyelt. Meglepetten felmordult,
amint felismerte Andersen zöldes alakját, aki M-16-os
gépkarabélyát csípőmagasságban tartva, a sötétben lassan a
parkoló Datsun felé indult.
Andersen valahogy nyomára jutott a Datsunnak,
állapította meg Thanatos. Egy pillanatra megbénította az a
lehetőség, hogy esetleg csapdába esett. De aztán lerázta
magáról a bizonytalanságot, és vad élvezettel vigyorogni
kezdett. Először ugyanolyan fegyvert vett kézbe, amilyen
Andersené, de az övén lézerirányzék is volt, majd inkább egy
70 cm körüli, mintegy 6 cm átmérőjű zöld üvegszálas henger
mellett döntött. Az Egyesült Államok hadseregében ezt a
hengert M-72-es kézi páncéltörőként tartották nyilván.
Thanatos nyugodtan mosolyogva állította élesre a gyilkos
fegyvert, azután türelmesen várt, hogy Andersen lassan
közeledjék a Datsunhoz, a lányához és a halálhoz.
Andersen útjának utolsó hét méterét a vállára emelt
páncéltörővel követte, és megcélozta az óvatosan közeledő
alakot. Ahogy Andersen a Datsunhoz ért, a terrorista ujja
ráfeszült az elsütő billentyűre.
A Hite-ot és Paradeet szállító kis Toyota éppen ott
vágódott elő a sötétségből, ahol Thanatos először észrevette
Andersent. A kocsi reflektorainak fehér fénye egyszerre
elárasztotta a terrorista fényérzékeny szemüvegét. A zöld
fény hirtelen robbanásától megvakult Thanatos lerántotta a
szemüveget, újra célzott, és a páncéltörő lövedéket a tisztáson
keresztül a két fényszóró közé lőtte.
A rakétát tankok megállítására tervezték. Hite-nak és
Para deenek csak egyetlen pillanata maradt, hogy értetlenül
meredjen a közeledő rakéta lángcsóvájára, majd a vékony
héjú Toyota hatalmas robbanás kíséretében szétszakadt
fémmé, holttestekké és égő benzinné változott.
A félsziget távoli végében a sötétségben megbújó Keith
Baughmann óvatosan vizsgálta érdekes felfedezését, amikor a
háta mögötti robbanás erejétől a zavaros iszapba zuhant.
Felkecmergett, tőrével néhány gyors, de roppant hatékony
mozdulatot tett, majd ujját fegyverének ravaszán tartva
gyorsan és óvatosan megindult a fény forrása felé.
Andersen lassan megközelítette a Datsun vezetőülése
melletti ajtót, amelyet egy pillanatra megvilágítottak a
Toyota fényszórói. Éppen hogy meglátta lánya véres, rémült
arcát, amikor a rakéta elsüvített a Datsun mellett, és mögötte
vad, pusztító lángtengerré változott a világ. Andersen egy
pillanatra megbénult a lángoló autó látványától, majd
hirtelen eszébe jutott, honnan lőtték ki a rakétát. Lebukott a
Datsun mellé, és továbbgurult a földön. Alig néhány centire a
feje felett négy golyó süvített el, betörve a Datsun elülső és
hátsó ablakait.
A fák között bujkáló Thanatos gyorsan helyet változtatott,
mielőtt az égő Toyotától rövid időre megvilágított Andersenre
leadta volna gyors sorozatát. A terrorista ismét célzott a
sötétségben, feszülten figyelte, nincs-e mozgás a tisztáson,
ahol Andersen eltűnt. Meg kell ölnie ezt az átkozott
őrmestert, és le kell lépnie. Nem maradt már sok ideje.
Idő?
A terrorista karórájára pillantott. 20.49.56. Nem
engedheti meg magának, hogy több időt itt töltsön. Szeme
sietve még egyszer végigkutatta a sötétbe borult tisztást. Útja
a vízen keresztül a másodlagos célpontokig egy óráig is
eltarthat. A lélektani hatás miatt döntő, hogy a Máglyát még
este 10.00 óra előtt meggyújtsák. Még egy óra és tíz perc van
hátra. Kénytelen lesz…
Az ágak mozgásának zöreje egy másodperc törtrészével
korábban figyelmeztette Thanatost a veszélyre, mint ahogy a
puskatus lebukó feje felett rásújtott a fára. A hatalmas,
bosszúvágyó Jorge Ramirez hadnagy rávetette magát, és a
földre döntötte, mielőtt a terrorista megfordíthatta volna a
fegyverét.
Sam Kretcher átrohant a tűztől megvilágított tisztáson, és
a földre vetette magát Andersen mellett, aki mintegy
huszonöt méternyire kúszott a Datsuntól, hogy elterelje a
lövéseket a lányáról. Mindketten hallották a sötét erdőből a
nyögés, káromkodás, verekedés és a töredező ágak zaját.
 – Rendben vagy, Walt? – lihegte Kretcher, elfúlva a
hosszú futástól.
– Igen. Mi az isten volt ez? – suttogta Andersen rekedten,
fejével a félelmetesen égő autó felé intve. Mindketten a
sötétséget figyelték, hogy megpróbálják megtalálni a
verekedés helyét.
– Azt hiszem, Paradee és Hite voltak abban a kocsiban –
válaszolta Kretcher, és fejét rázva nézett vissza az izzó
kocsironcsra.
Andersen nem vette le a tekintetét a fákról. – Megtaláltad
Jodyt?
– A Datsunban van. Él. Meg van kötözve – Andersen
elhessegette magától lánya rémült arcának látványát. – Ki
van ott kint?
– Azt hiszem, Ramirez – mondta Kretcher –, Keith ideát
van. – Baughmann nehezen kivehető alakjára mutatott, aki
óvatosan, de gyorsan haladt a tisztás felső végén a verekedés
hangjai felé.
– Rendben – bólintott Andersen mi is indulunk.
A fák között hirtelen megszűnt az ágak mozgásának zaja.
A tisztáson mintegy kilencven másodpercig csak a Toyota
roncsai közt elhaló tűz recsegését-ropogását lehetett hallani:
Baughmann ugrásra készen megtorpant egy nagy fa mellett.
– Mit gondolsz? – suttogta Kretcher.
Andersen megrázta a fejét. Még tizenöt másodpercig várt,
majd lassan félig guggoló helyzetbe emelkedett, egyik kezében
a gépkarabéllyal. Megindult a Datsun felé, szeme a nagy,
sötét fákat vizsgálta. Kretcher szorosan a nyomában volt,
kezében a készenlétben tartott vadászpuskával.
 A két rendőr alig tett meg tíz lépést, amikor Kretcher egy
élénkvörös pontot látott végigkúszni Andersen bal karján,
majd megállapodni a csípője körül.
– Walt! – üvöltötte Kretcher. Előrelendült, hogy lerántsa
Andersent, majd kétségbeesetten elfordult, de már késő volt.
Egy tucat golyó röppent át a tisztáson. Kretcher zubbonyából
dőlt a toll, amikor az Andersennek szánt lövedékek a
nyakába, mellébe és bordái közé fúródtak. A felét sem fogta
fel a golyóálló mellény védőbélése. Kretcher halott volt, még
mielőtt összeesett volna. Andersen előrelódult, amikor a
golyók feltépték bal karjának hátulsó részét, a szíve alatt
nekivágódtak a vastag mellénynek, és végighasították bal
lábszárának izmait. A nagy sebességű lövedékek a földhöz
csapták Andersent, és a fegyvere kiesett a kezéből.
Thanatosnak nem maradt ideje arra, hogy
megbizonyosodjék a sorozat hatásáról. Egyszerűen ellépett a
fa mellől, a lézerpontot az egyik sötétben mozgó alakra
irányította, meghúzta a ravaszt, látta, hogy mind a két férfi
lezuhan a földre, aztán visszaugrott a védelmet nyújtó fák
közé, mert Baughmann tüzet nyitott, s egy hosszú sorozatot
lőtt ki az éjszakát megremegtető .30 kaliberes golyókból. A
katonai lövedékek belevágódtak a fák törzsébe, a bokrokba, a
földbe és a terrorista lézerirányzékába. Thanatos a földre
vetette magát, és gurulva próbált elmenekülni a becsapódó
golyók elől.
A tisztás másik oldalán levő Baughmann előzőleg figyelte,
hogyan emelkedik fel Kretcher és Andersen a Datsunon túl,
majd hogyan tűnnek el szem elől, amikor a fák között
felvillant a torkolattűz. Baughmann ösztönösen lőtt, hogy
fedezze társait. Mint az az éjszakai harcoknál lenni szokott,
nem tudta, lövései találtak-e. Előrevetette magát, és vagy
ötméternyit gurult, aztán várt, nem akarta elárulni helyzetét,
míg célpontot nem talált.
A fiatal rendőr most észrevette, hogy a tisztáson ismét
megmozdul valami. Andersen. Az őrmestert hátulról
megvilágította a Toyota izzása, amint a kis fekete Datsun felé
kúszott. Baughmann azonnal döntött. Térdmagasságból egy
második fedező sorozatot lőtt a fák közé, s közben pislogva
próbálta megvédeni látását a puskacsőből a lövések nyomán
fellobbanó tűztől. Katonai szolgálata alatt belerögződött
mozdulatokkal kiemelte az üres tárat, és az övéből újabb húsz
töltényes tárat lökött a puskába. És akkor az adrenalin,
amely a félelem után mindig jelentkezik, az izmaiba áradt,
Baughmann hirtelen arra lendült, ahol utoljára látta a
terroristát, és futás közben újabb kettes sorozatot adott le.
Andersen még mindig tíz méterre volt a Datsuntól, amikor
Baughmann megkezdte fedező támadását. Fájdalmas, elszánt
kúszása közben feltekintett, és látta, hogy a fiatal rendőr
hősiesen rohamra indul a fák felé, aztán észrevette, hogy
közte és Baughmann között egy másik ponton egy sötét alak
lép elő.
– Keith! – üvöltötte Andersen. Jobb karját felemelte, és a
.45-össel célba vette az alakot, amint a terrorista tüzet nyitott
a Browningjával. Andersen látta, hogy Baughmann
megtántorodik, megpróbál még egy lépést tenni, majd
lezuhan.
Andersen megcélozta az árnyékot, és tüzelt. Nem hallotta
a fájdalmas kiáltást, amint a nehéz pisztolygolyó a fának
vágta a sötét alakot. Andersen tovább húzkodta a ravaszt,
száját összeszorítva lőtte ki a .45-ös golyókat, míg a fegyver ki
nem ürült. A pisztolyt a Datsun felé dobva Andersen
bizonytalanul lábra állt, előhúzta borotvaéles
kommandótőrét, és vad elszántsággal a bokrok közé bicegett.
A Browning csillogó fémfelületét látta meg először. A 9
mm-es pisztoly a földön hevert, mintegy hatméternyire a
bokortól, ahol az izzó kocsironcs fényében meglátta a
terrorista véres arcát, ahogy a bozótban összekuporodva a
hátán feküdt, és karjai görcsösen rángtak.
Andersen felemelte a Browningot, kivette a tárat és a
csőben levő töltényt, és a használhatatlanná vált fegyvert
bedobta a sötétségbe. A tőrt szorongatva ismét elindult a
terrorista elnyúlt teste felé. Ekkor hallotta meg Baughmann
hörgését.
Andersen habozott. Még egy pillantást vetett a bokorban
fekvő alak véres, elhomályosuló szemébe, visszalökte tőrét a
hüvelyébe, majd fájdalmasan odabicegett elesett társához.
Letérdelt Baughmann mellé, és megpróbálta megfordítani
a félájult rendőrt, amikor meghallotta a bozót mozgásának
halk neszét. Hátrafordult, és látta, hogy a sötét alak
botladozva a Datsun utasülése felé rohan. Andersennek a
pillanat tört része alatt kellett döntenie, hogy Baughmann
fegyveréért kapjon-e – ami lehet, hogy kiürült –, vagy a
terrorista után lóduljon.
Amikor rájött, hogy a terrorista a lánya felé rohan,
elöntötte az agyát a vér. Felordított, leejtette Baughmannt, és
sajgó, felsebzett lábáról megfeledkezve, őrjöngő gyűlölettel
előrevetette magát, és kétségbeesetten rohanni kezdett.
Thanatosnak sikerült egy fél másodperccel az őrjöngve
támadó Andersen előtt elérnie a Datsunt, ami kábult és
lüktető fejében sötét homályos folt volt csupán. Éppen annyi
ideje maradt, hogy benyúljon a nyitott ablakon és megnyomja
a robbanószerkezet piros gombját, s Andersen már ott volt,
kirángatta az ablakból, és sziklakemény öklével a terrorista
bordái közé, majd az arcába vágott.
Ha Andersen nyugodtan, módszeresen cselekszik, és nem
sieti el a dolgot, még a felsebzett mellkasában minden
mozdulatra jelentkező éles fájdalom ellenére is percek alatt
képes lett volna eszméletlenre verni a súlyosan sebesült és
legyengült hivatásos gyilkost. De Andersen már nem volt
józan esze birtokában. Mint előtte Hernandez, Branchowski
és Ramirez, Andersen is többet akart, mint győzelmet. Ölni
akart, a puszta kezével.
Rátérdelt Thanatosra, egyik hatalmas ütést a másik után
mérte a golyótépte arcra és a védekező karokra, mikor a
bosszúvágytól elhomályosult tudatáig eljutott lányának
rémült kiáltozása.
A kétségbeesetten kiáltott szavak valahol Andersen
tudatában összeálltak, és értésére adták, hogy bomba van a
kocsiban. Lábra állt, és az utasülés ajtajához ugrott. Most
látta meg először a villogó szerkezetet és a megvilágított
számokat.
00.01.18
00.00.00
Jody Andersennek sikerült megszabadulnia a száját
eltömő rongytól, és rekedtre ordította magát. – Bomba! –
kiáltotta fuldokolva. – Egy perc múlva robban. Ne, várj! Ne
nyúlj hozzá!
Andersen feltépte az ajtót, és ösztönösen a villogó
szerkezet után nyúlt.
– Ne nyúlj hozzá! – sikoltotta a lány halálra rémülten,
amikor meglátta, hogy apja keze a szerkezet felé közeledik. –
Fel fog robbani – zokogta pillanatnyi megkönnyebbüléssel,
amint apja hirtelen elrántotta kezét a doboztól. – Apa, kérlek,
vigyél el innen. Azt mondta, ha megmozdítod, felrobban.
Andersen meghallotta a furcsa, gúnyos nevetést. Felkapta
a fejét, és látta, hogy a terrorista vagy tíz méterre tőle
feltápászkodik.
– Vesztettél, Andersen! – kiáltotta rekedten Thanatos
dagadt és felhasadt ajkakkal, homloksebéből lefolyt a vér a
szemébe és a szájába. – Nem volt semmi esélyed! – Thanatos
elfordult, gúnyosan, köhögve nevetett tovább, majd
bukdácsolva futni kezdett a távoli fasor felé.
Andersen önkéntelenül a csípőjénél lévő tőr után nyúlt,
majd visszanézett a villogó szerkezetre.
00.00.53
00.00.00
Előrántotta a tőrt a hüvelyéből, megkerülte a Datsunt, és
feltépte a bal oldali ajtót. Megragadta a lánya dereka köré
kötött kötelet, és elkeseredetten vagdosni kezdte.
00.00.44
00.00.00
Megszabadította a köteléktől; és észrevette a bilincset. A
kulcsa. Végigkereste a zsebeit. Hol lehet a kulcskarikája?
Rémület – majd a bénító valóság. Kulcskarikáját a
bilincskulcsával együtt a kocsijában hagyta, hogy ne csörögjön
a zsebében!
00.00.32
00.00.00
– Apu? – Jody Andersen hangjában őrjöngő rémület
vibrált.
Andersen megpróbálta kihúzni a lány kezeit a bilincsből.
Túl szoros volt. Ezután pár másodpercet arra fecsérelt,
hogy megpróbálja kirángatni a volánt a kormányrúdból.
 00.00.18
00.00.00
– Apu! Kérlek, siess!
Andersen lélekben felüvöltött, amikor keze az üres
pisztolytáskájához és a tartalék táraihoz ért. A pisztolya!
Körbejárta a kocsit, lázasan kereste az eldobott fegyvert a
sötétben. Nem találta. A karabély? Kretcher vadászpuskája?
Nem, túl messze vannak. A Browning? Nem!
Már eldöntötte, hogy mégis kiemeli a robbanószerkezetet
és a saját testével próbálja fedezni a lányát a robbanástól,
amikor tapogatózó kezei hozzáértek a .45-ös ismerős, hideg
fémfelületéhez.
Andersen rávetette magát a Datsun motorházának
tetejére, tartalék tárát belelökte a fegyver agyába,
hátrarántotta a zárat, megragadta a bilincs láncát és
megfeszítette, majd meghúzta a ravaszt.
00.00.05
00.00.00
A kormánykerkék apró plasztikdarabokra robbant.
Andersen megragadta lánya karját, kivonszolta a kocsiból,
mindkét karjával magához szorította, néhány botorkáló lépést
tett vele, majd lerántotta a földre. Ebben a pillanatban a
Datsun fém- és plasztikszilánkokat, lángoló benzinsugarakat
lövellve, földet rengető csattanással felrobbant.
 MÉG 50 PERC

Szombat
21.10

A második távoli robbanás már túl sok volt Gilcrist

hadnagynak, akinek idegeit különben is a végletekig
feszítette az a felelősség, hogy éjszaka elkeseredett nyomozást
kell irányítania élesre állított robbanószerkezetek után.
Hatalmas olajmezőn kutattak, ahol sok ezer lehetséges
rejtekhelyük lehet ezeknek a tornacipőnél nem nagyobb
tárgyaknak. A kutatás ismeretlen számú időzített
robbanószerkezet után folyt. Az eddig megtalált szerkezetek
mindegyikén 21.30.00-t mutatott a piros számkijelzők
második sora. A kutatásban részt vett a város minden
elérhető rendőre, tűzoltója, akiket figyelmeztettek, hogy a
bombákat egy rendőrgyilkos szerelte össze, és lehetséges,
hogy a jelzett robbanási idő megtévesztő.
A dolgon nem segítettek azok a robbanások, amelyek a
jelzett idő előtt húsz perccel következtek be a olajmezőtől
északra eső területen, éppen ott, ahol a feltételezések szerint
Andersen vadászik a banditára.
– Jackson!
Az őrmester megfordult, izzadságtól fénylő arca
feszültséget tükrözött.
– Menjen az osztagával a vadonhoz. Nézzék meg, mi
történik odaát – utasította Gilcrist.
– De Andersen… – kezdte Jackson.
– Nyomás, őrmester! – förmedt rá Gilcrist. – Igenis, uram.
 Gilcrist csaknem elmosolyodott, amikor látta, hogyan
próbálja Jackson elleplezni megkönnyebbülését. Gilcrist egy
cseppet sem haragudott ezért. Egyetlen rendőr, egyetlen
tűzoltó sem volt ott, aki ne vállalta volna szívesebben, hogy
szembeszáll egy fegyveres gyilkossal, mint hogy a következő
mintegy tizenöt percben folytassa ezt a kutatást.
– Hadnagy?
Gilcrist odasietett, és letérdelt a két fiatal katona mellé,
akik a közeli El Toro tengerészgyalogsági támaszpont
robbanószerkezeteket hatástalanító egységének tagjai voltak.
Á két tűzszerész vagy tizenöt perce egy nagy zseblámpa
fényénél elmélyültem nyugodtan dolgozott az egyik kis zöld
dobozon. A körülöttük folyó lázas keresésről nem is vettek
tudomást.
– Találtak valamit? – kérdezte Gilcrist a tiszthelyettest.
– Igen, uram. – Az egyenruhás őrmester felnézett, és
jellegzetes dél-karolinai kiejtéssel adta meg a választ. –
Ismerjük ezt a figurát. Az összeszerelés és a bekötés
profimunka. Az időzítő szerkezetet a tartalék áramkör
érintése nélkül nem lehet kiiktatni. Hasonlóan védve van a
detonátor is. Kilencvenkilenc százalékos az esély, hogy a
hátulsó oldalán van egy kioldóravasz.
Gilcrist egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ez azt jelenti,
hogy nem lehet elmozdítani?
– Azt jelenti, hogy nem szabadna elmozdítani – javította
ki a fiatal őrmester. – De minthogy maguk még nem találták
ki, hogy lehet innen elmozdítani pár száz olajkutat, arra
gondoltunk, megpróbálhatjuk alkalmazni a régi
hitelkártyatrükköt.
– Az őrmester felemelt egy hosszú, keskeny, merev
plasztiklapot. – Húzódjon hátrébb vagy száz métert, uram.
 – Még csak az kéne – morogta Gilcrist. Megmarkolta a
zseblámpát, ezzel két szakértő kezet szabadított fel a további
munkához a bombán. A fénnyalábot a sötét dobozra
irányította, és rátekintett a felvillanó piros digitális csíkokra;
a felső sor másodpercenként villant, az alsó sor állandóan
ugyanazt mutatta.
21.11.52
21.30.00
– Egyébként mondja csak, hadnagy úr – kérdezte az
őrmester futólag, miközben óvatosan elkezdték csúsztatni a
plasztiklapot a szerkezet mágneses hátlapja és a szivattyú
burkolata közé hány ilyen szerkentyűt találták eddig?
– Hetet – válaszolta Gilcrist, szemét le nem véve a lassan
mozduló plasztikdarabról.
– Atyavilág – suttogta halkan az őrmester segítőtársa.
Thanatos nagy nehézségek árán a hátára vette már az
oxigéntartályt, és az egyik megmaradt robbanószerkezetet
felerősítette a tartály szíjára, amikor felfedezte, mit művelt
Baughmann tőre a gumicsónakkal. A figyelmét elvonó
szédülés és fejének lüktetése ellenére gyorsan megállapította,
hogy a csónak belső és külső rekeszei egyaránt fel vannak
hasítva. Káromkodott, majd ismét megnézte az óráját.
21.13.22
Fejét megrázva felkapta a katonai csomagot, amiben még
két robbanószerkezet volt. Sietve visszanézett, nem látja-e a
szívós Andersent, majd ideget tépő mozdulatokkal futni
kezdett, keresztül az iszapon, a nádason, a mocsarat borító
térdig érő vízben a Pacific Coast Highway és az óceán felé,
amely alig fél kilométerre volt tőle.
 Bobby Jackson járőr őrmester és osztagának három tagja
Baughmann fölé hajolva találták Andersent és a lányát.
Andersen átkozódva vágta le Baughmannról az egyenruháját,
a remegő, zokogó Jody Andersen pedig vérrel átitatott trikóját
szorította Bauhgmann nyakára. Egyik hosszú térdzoknijával
már korábban átkötötte apja lábán a sebet.
– Bobby, vidd a Pacifica-kórházba. Nyomás! – vicsorogta
Andersen. Két járőr sietve odajött, hogy puskáját letéve
elsősegélyt nyújtson, a harmadik éberen figyelt, biztosította
őket.
– Vidd Jodyt is magaddal. Egyetlen pillanatig se hagyd
őket egyedül. Értetted?
– Igen, de… – kezdte Jackson, de abbahagyta, amikor
Andersen fájdalmasan bicegve lábra állt, magához ragadta a
zseblámpát és az egyik vadászpuskát, majd eltűnt a
sötétségben.
A terrorista nyomát nem volt nehéz követni. Andersen
zseblámpájának fénysugara letaposott nádat, felkavart
iszapot, helyenként pedig úgy tűnt, vértől származó foltokat
világított meg. A nyomok a mocsáron keresztül egyenesen az
országút felé vezettek. A fényre a terrorista – ha még fel van
fegyverezve – bizonyára tüzelni fog, de Andersen, kiképzése,
mellkasának éles fájdalma és alsó lábszárának sajgása
ellenére égve hagyta a lámpát. Az idő volt a döntő tényező.
Annak a rohadéknak legalább ötpercnyi előnye van. Ha
kocsihoz jut, elmenekülhet.
Andersen az utolsó száz métert térden kúszva, egyik
kezére támaszkodva tette meg. Felmászott a kavicsos
emelkedőn az országútra. Kezében felemelve, készenlétben
tartotta a puskát. Eloltotta a zseblámpát. Az országútról most
elegendő fényt kapott.
 Az emelkedő tetején Andersen lihegve és tántorogva
felállt, és végigtekintett az üres úton. Ösztönösen megfordult,
és visszanézett arra, amerről jött. A holdfény csillogó iszapon
és enyhén hullámzó vízen tükröződött. Árnyékos sötétség.
Nincs mozgás. A terrorista sehol.
Andersen még egyszer végignézett a rendszertelenül
megvilágított országúton. Az észak felé vezető sávban nagy
sebességgel közeledett egy kocsi. Andersen elégedetten
mordult fel, amikor a kocsi fényszórói az aszfaltúton
keresztben húzódó sár- és élénkpiros vérfoltokon csillantak
meg.
Az országút másik oldalán, a hideg és sötét tengerparthoz
vezető lejtő alján Andersen észrevette a két fiút és az árva
szörfdeszkát.
– Egy férfi, fekete búvárruhában! Merre ment? – kérdezte
üvöltve, hogy az óceán növekvő morajlása közepette is
meghallják. Lebotorkált a lejtőn a két fiúhoz. Egyikük a
földön hevert, a másik mellette térdelt.
Andersen odabicegett a szörfdeszka mellé, amelynek orra
a homokba fúródott. Észrevette, hogy az eszméletlenül fekvő
fiú ajkain és fogain vér és hányás kenődött szét. A térdelő fiú
rémülten nézett fel Andersenre. A sötétből ordító vad hang az
imént megijesztette, és most teljesen megrettent a sáros,
véres embertől, aki egyik kezében puskát tartott és az arca
vad gyűlöletet tükrözött. A fiú felugrott, és el akart rohanni.
– Rendőr vagyok, maradj veszteg – zihálta Andersen.
Bizonytalanul érezte, milyen hatással lehet a fiúra, de most
már csak bosszúvágyó gyűlöletre volt képes. – Egy
búvárruhás férfi. Merre ment? – ismételte.
– Őrült az az ember, uram – A szőke üú kifejezéstelen
szemekkel rázta meg a fejét. – A semmiből jött elő. Úristen,
szörnyen nézett ki. Az arca… – A fiú sovány vállai
megrázkódtak az emlékezetében megjelenő másik ijesztő
ember gondolatára.
– Elvette Jimmy deszkáját.
– Merre ment? – üvöltötte Andersen, de már nem is figyelt
a fiú válaszára. A homokban lévő lábnyomok a sötétben
csapdosó hullámokhoz vezettek.

Thanatos csaknem kétszáz méterre volt már a parttól. A

jéghideg, hullámzó tenger közrefogta, elárasztotta. A
fáradtságtól érzéketlen karjaival hol mélyen a tengerbe nyúlt
és evezett, hol pedig kétségbeesetten kapaszkodott, ahogy a
hullámok hideg, kegyetlen, az életet emésztő közömbösséggel
megemelték, visszadobták, vagy oldalra lódították a kis
deszkát.
A terrorista megállíthatatlanul reszketett, fuldokolt a sós
víztől, amely minden ziháló lélegzetvételnél az orrába és a
szájába áradt. Embertelen szívóssággal, minden lelki és testi
tartalékát felhasználva, kíméletlen küzdelmet folytatott, hogy
a lopott deszkát a távoli fények felé irányítsa. Lüktető sebei
tartották csak eszméletben. Hol továbbevezett, hol
megmarkolta a deszka sima szegélyét, majd ismét evezett.
Nem láthatta, hogy egy hozzá nagyon hasonló ember kezdi
követni a szörfdeszka nyomvonalát a hideg, zöldesfekete
sötétségben.

Herb Gilcrist hadnagy egyedül állt a hatalmas olajtároló

mellett, széltől kicsípett arcára lefolyt az izzadság. Figyelte,
ahogy a két tengerészgyalogos tűzszerész gyors, megfontolt
lépésekkel közeledik a tároló hatalmas, hajlított
fémfelületéhez. Egyforma zöld műanyag dobozt vitt
mindegyik, biztos, erős ujjakkal merev plasztiklapokat
nyomva a két szerkezet mágneses hátlapjához. A dobozokon a
félhomályban élénkpirosan izzottak a világító digitális csíkok.
Gilcrist aggódva figyelte, ahogy a tengerészgyalogosok
óvatosan odaillesztik a tároló hideg fémfelületéhez a
szerkezeteket, majd vigyázva kihúzzák mögülük a
plasztiklapokat. A hideg éjszakában két éles kattanás
hallatszott, amint két hátlap odaragadt a merev
fémfelülethez. A várt hangra Gilcrist önkéntelenül
összerezzent. Rádió adó-vevője már a szájánál volt, amikor a
két tűzszerész megszólalt.
– Tíz!
– Tizenegy!
A két katona Gilcristre nézett, aki a tizenegy azonos
szempárra meredt, amelyek a tároló hatalmas falán villogtak.
21.28.40
21.30.00
Nyolcvan másodperc.
Gilcrist sietve még egyszer végignézett az olajmezőn. A
kutatás még folyt, de minden kutatócsoport egy begyújtott
motorral és a kormánynál készenlétben lévő vezetővel
várakozó gépkocsi közelében dolgozott. Páratlan szám,
gondolta dermedtem Egy átkozott, páratlan szám. Biztos,
hogy még több is van. Miért nem tudtak tízet, vagy akár
tizenkettőt találni?
– Tűnés, el innen! – ordította Gilcrist, és a
tengerészgyalogosokat a várakozó teherautó felé hessegette.
Az idegtépő munkát irányító hadnagy bekapcsolta a rádióját,
és kétszer megismételte a parancsot, mielőtt beugrott a
tűzszerészek teherautójába, amely már mozgásban volt a
legközelebbi kijárat felé.
 A metszően hideg víz most, hogy a homokfenék már
mélyen alatta volt, csendesen hullámzott, nyugodtan pofozta
a hánykolódó szörfdeszka orrát. A terrorista ismét magához
tért, ahogy a víz befolyt a szájába, orrába és a szemeibe.
Köhögve, köpködve próbálta a maró sós vizet kitisztítani
vér^ő, feldagadt fejéből.
Egyszer már elájult. Vagy kétszer? Thanatos megpróbált
visszaemlékezni, míg fejét óvatosan felemelte a himbálódzó
szörfdeszka nedves, viaszolt lapjáról. Homályos szemét
összehunyorította, a pár száz méterre lévő tengeri
fúrótoronyból felcsillanó fényre összpontosította figyelmét.
Eszébe jutott, hogy ellenőriznie kell az időt, bal karját
keservesen fel emelte, és megnézte az óráját.
21.29.50
Tíz másodperc van hátra a Máglyáig!
A terrorista nagy nehezen úgy kormányozta az ellenálló
deszkát, hogy orra a távoli tengerpart felé irányuljon. Érezte,
hogy a kimerültség teljesen a hatalmába keríti, de
kényszerítette magát, hogy a fejét ismét felemelje, amikor a
sötét égbolt előterén egyszerre robbant fel két fényes tűzgolyó.
Az egyik robbanás- egy fúrótornyot vetett a levegőbe. Úgy
dobálta, mint egy játékszert. A kettétört vezetékből
szétfröccsenő olaj azonnal további kisebb tüzeket okozott. A
másik robbanás sokkal nagyobb volt, mint az első. Tizenegy
nagy erejű robbanószerkezet összesített hatása vetette szét a
nagy, üres olajtárolót. Az eget bevilágították a sárgásfehér
fény hatalmas csóvái. De a szétáradó lángok csak üledékolajat
találtak a repedésekben, és ahelyett, hogy ezer és ezer
hordónyi gyúlékony olajat lobbantottak volna fel, lassan
kialudtak. A terrorista nem akart hinni a szemének.
 Két robbanás? Csak kettő? Thanatos a partra meredt,
képtelen volt megérteni, hogy a Máglya miért nem lobog fel az
égig, miért egy kis, szánalomra méltó tüzecske csupán. Azt
nem láthatta, hogy a tűzoltók már nyomulnak is a helyszínre,
hogy megfékezzék és elfojtsák az elszigetelt lángokat.
Kudarcának véglegessége teljesen megdöbbentette. Még
mindig vérző homlokát érzéketlen csuklójára hajtotta. És
akkor eszébe jutott, miért is küzd a makacs óceán ellen, miért
is úszik a sötét, félelmetes vízen. Felemelte a fejét, és ismét a
távoli fényekre nézett, hogy megbizonyosodjék arról, nem
tévedett, a fények nemcsak a gyötrő fájdalom és a félelem
hatására jelentek meg lázas képzeletében. A part menti
olajfúró tornyok – a másodlagos célpontok – fényei még
mindig ott voltak, és várták.
A terrorista a szörfdeszka orrához erősített katonai
csomag után nyúlt. A robbanószerkezetek még ott voltak.
Óvatosan mozogva a bizonytalan deszkán, Thanatos élesre
állította mindhárom bombát. Most úgy voltak programozva,
hogy pontosan tíz órakor robbanjanak fel – amikor a digitális
kijelző 22.00.00-t mutat. A sós víztől kivörösödött szemével
pislogva az órájához igazította az időzítőket. 21.38.08.
Huszonkét perc. Rengeteg idő.
Thanatos megnyugodott. Fejét lehajtotta a deszka
vastagon viaszolt felületére, megpróbálta legyőzni a félelem
miatt jelentkező hányingert. Egy kis pihenést engedélyezett
magának, mielőtt újra megkezdi gyötrelmes feladatát, a
szörfdeszkának a várakozó fúrótornyok felé irányítását.
Az a felismerés, hogy mégis ő győzött, hogy legyőzte
Andersent és a többieket, úgy öntötte el a terroristát, akár a
hideg, sós vizes hullám. Mégis megcsinálta! Kibírt mindent,
amit a Huntington Beach-i rendőrség be tudott vetni ellene,
és legyőzte őket, mert jobban ismeri a gyenge pontjaikat, mint
azok az övéit.
Gyengeség.
A szó eszébe juttatta Thanatosnak, hogy sajgó fejsebe még
mindig vérzik. Andersen első golyója kiszakított egy darab
bőrt a homlokából. Egy második csaknem teljesen letépte a
jobb fülét. A szája és az orra feldagadt, és valószínűleg vérzik
is, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy Andersen
öklétől, vagy a másik, hatalmas rendőrtisztétől származnak-e
az ütések. Abban is bizonyos volt, hogy a mellkasán lévő seb
ismét felszakadt. Alig bírta a parton magára erőltetni és
bekapcsolni az oxigéntartályt.
Thanatost maga a vérveszteség nem nagyon izgatta. De
amikor hirtelen ráébredt, hogy a hullámzó, hideg vízben
vérnyomokat hagy maga után, fáradtságát és izmainak
ellenállását legyőzve ismét evezni kezdett.
Tevékenységét még egyszer megszakította, hogy az
órájára nézzen. 21.40.16.
Körülbelül húsz perc múlva egy fiatal sportoló, fáklyával a
kezében, elkezd majd felfelé futni a márványlépcsőn. Fenn, a
lépcsősor tetején megfordul, és köszönti a lent várakozó
tömeget, amely örömében felmorajlik. Ezután a fiatal sportoló
felemeli a fáklyát, és a feje felett lévő masszív bronztál
pereméhez érinti. Ettől a fáklyától meggyullad a hatalmas
olimpiai láng. Ezt a lángot Los Angeles városában
mindenhonnan látni lehet majd.
De mielőtt ez megtörténik, egy másik láng is meg fog
gyulladni. Ezt a lángot száz és száz kilométernyire is látni
lehet majd. Fényesebben és hosszabban fog égni, mint
akármelyik olimpiai láng a történelemben. Ez a láng akkor
fogja bevilágítani Los Angeles egét, amikor a fiatalember
felemeli szánalmas kis fáklyáját, hogy köszöntse a stadiont.
A rendőrség most már nem állíthatja meg, gondolta
Thanatos kegyetlen mosollyal. Még ha tudnák is, mi a célja –
amit nem tudhatnak, mert az áruló összekötőnek sem
mondták meg –, nem lesznek képesek megtalálni, míg fel nem
erősíti a robbanószerkezetet a partközeli fúrótornyokra. Ő
most csupán egy fekete szörfdeszkán lovagoló, fekete
oxigéntartályt viselő fekete figura a zöldesfekete tengeren. A
holdat eltakarja a felhős égbolt. Csak a parton látszanak
fények, és a fúrótornyok fényei vibrálnak. Senki nem lehet
képes arra, hogy még idejében rátaláljon. Nem egészen húsz
perc múlva a három fúrótorony felrobban, és a Figyelmeztető
Máglya a történelem visszavonhatatlan részévé válik.
Az álmait gyötrő félelem hirtelen ismét felbukkant
Thanatos gondolataiban. Érezte, hogy alatta a sötétben ott
van valami, mozog és keres.
Nem! Megragadta a deszkát, és visszakényszerítette a
gondolataiban megjelenő képeket a tudata alá. Andersen
azért bukott el, mert elvesztette az önuralmát –
figyelmeztette önmagát. Most nem bukhat meg az
akaratereje!
Thanatos elszántan, hidegvérét visszanyerve felemelte a
fejét, hogy ellenőrizze a deszka helyzetét, majd rémületében
megdermedt, amikor meglátta a hatalmas háromszögletű
formát. A terrorista véres ajkait nyöszörgés hagyta el. – Ne! –
rázta a fejét, és érezte, hogy testét megbénítja a félelem. – Ne!
A háromszögletű forma elfordult a vízen, majd a felső élén
hirtelen két kis sárga fénypont jelent meg a magasban.
A jelzés!
 Thanatos, a terrorista szorosan markolta a deszkát, míg
elmúlt a megállíthatatlan remegés. Homályos, égő szeme a
kétszáz méterre lévő csónak háromszögletű vitorláját először
hatalmas hátuszonynak vélte. A terrorista köhögött, markolta
a deszkát, míg remegő testéből, mely olyan volt, mint egy
szorosan összenyomott rugó, elmúlt a feszültség.
Erősen fogta a deszkát, attól félt, hogy a vízbe esik.
Gumival bevont kis zseblámpáját kereste. Leadta a
válaszjelzést: két gyors fényjel, egyszer ismételve. Látta, hogy
a csónak irányt vesz felé, és mély, erős, fájdalmas csapásokkal
ismét evezni kezdett. Úgy határozott, hogy feladatát a
veszélyes, imbolygó deszka helyett inkább a biztonságos
vitorlásról fogja befejezni. Eddig már sikerült legyőznie több
mint kétszáz rendőrt és egy kisvárost. Nem állíthatják meg
többé!
A terrorista a vitorlásra szegezte a szemét, ezért először
nem vette észre a kis kék cápa csillogó bőrét, amint habot
verve a felszínre tört, és a csábító vér eredete után kutatott.
Thanatos akkor látta meg a kis hátuszonyt, amikor
másodszor emelkedett ki a vízből. Elnevette magát, amint
álmainak kicsinyített rémképe előtűnt. Most, hogy már közel
volt a céljához, nem rémült meg többé attól, amit láthatott is.
Tovább evezett, majd gyorsan kikapta a kezét a vízből,
amikor a deszka hátuljának nekiütődött valami, ami sokkal
nagyobb volt, mint a kis kék cápa.
Tudatában még mindig ott volt a félelem, hogy a névtelen
lény alatta van és vár. Hallotta a vízcsobbanást a háta
mögött, de nem akart hátrafordulni, hogy megnézze, vajon a
gondolatai mélyén kísértő teremtmény kiemelkedett-e a
felszínre. A hajó közel volt. Még néhány perc, és meglesz a
Máglya! Feszülten figyelt, keze és lába a deszka közepén,
szeme a három fúrótoronyra meredt. Az ő fúrótornyai. Az ő
nagyjelenete.
A hajó a deszka mellé fordult. Thanatos felnyúlt, hogy
megragadja a kinyújtott kart.
– Gyorsan, sietnünk kell – mondta, és érezte, hogy egy
erős, tengeri sótól durva kéz szorosan megfogja a karját, és
felhúzza. Másik kezével meg akarta ragadni a korlátot,
amikor rémülten pillantott bele a férfi izzó tekintetébe, egy
olyan öreg ember tekintetébe, aki már túl sokat veszített és
nem tűr el semmilyen újabb veszteséget.
Thanatos meglátta a rézzel kivert nyelű kés pengéjének
villanását Lars Sager rendőrfőnök kezében. Ösztöneire
hallgatva a terrorista szabad kezével megragadta a kést tartó
kéz csuklóját, majd kétségbeesett rémületében felordított,
amikor a folyékony sötétségből kirobbant egy tompa orrú
tárgy, és nekivágódott az oldalának.
Andersen fájdalomtól meggyötört mell- és vállizmainak
utolsó tartalékát is felhasználva hajtotta neki a kölcsönvett
szörfdeszkát a terroristának. Tüdeje fájdalmasan zihált,
amint vad gyűlölettel előrevetette magát, csak az a
könyörtelen elszántság hajtotta, hogy ő legyen az, aki a
puszta kezével megöli a ragadozót. Andersen kitépte a
terroristát Sager markából, és a háborgó, hideg, zöldesfekete
vízbe sodorta a deszkáról.
A felszín alatt a jeges, mozgást nehezítő, folyékony
sötétségben vívott élethalálharc első perceiben a Thanatost
elöntő rémület Andersennek kedvezett. Amikor a két férfi
ösztönösen levegő után kapkodva, lihegve a felszínre tört, a
gyűlöletében üvöltő Andersen megragadta a terrorista
nyakát. Thanatos ekkor meglátta ellenfelének emberi arcát,
és ettől visszatért harci kedve és életereje. Ismét
összecsaptak, és kézzel, lábbal, foggal és körömmel harcolva
eltűntek a habzó vízben. Egyiküknek sem sikerült elkapnia a
másikat, a legsebezhetőbb pontokat keresték, de újból és újból
megmentette őket a pártatlan óceán, amely lelassította,
eltérítette és legyengítette halálos ütéseiket.
Így aztán a véletlen műve volt, nem pedig szándékos vagy
sorsszerű, hogy Andersen a terrorista arca helyett az
oxigéntartály szabályozójába fejelt. A bénító ütés
következtében Andersen marka meglazult a terrorista
csuklója körül, s így lehetőséget adott Thanatosnak ahhoz,
hogy a lábához szíjazott kés után nyúljon. Kirántotta a
tokjából, és felemelte, hogy leszúrja az elpusztíthatatlan
Andersent.
A víz alatti küzdelmet hideg, fekete szemekkel figyelő
szürkésfehér teremtmény primitív, vértől felizgatott agya
azonnal reagált a felvillanó fémre. Hatalmas erejű függőleges
farkával csapkodva, egyetlen lendülettel átvetette magát a
mintegy három méter távolságon.
Andersen tulajdonképpen nem is látta a cápát. Csak a
háromszögletű fehér fogak iszonyú villanását látta az arca
mellett elsuhanni, a terroristát valami kirántotta a kezéből, s
a hatalmas farok nekivágódott Andersen mellkasának.
Andersent elragadta a kavargó víz, a cápa hatalmas farkának
éles pikkelyei leszaggatták az ingét, feltépték a bőrét. Nem
látta Thanatos arcát sem, amelyet végtelen megkönnyebbülés
öntött el, most, hogy rettegésének örök tárgya végre testet
öltött. A haldokló terrorista kezei görcsösen kapkodtak az
oxigéntartályhoz erősített robbanószerkezet huzaljai után.
A zöldesfekete víz a pillanat töredékéig visszafogta a
robbanás erejét. De utána a víz magasba tört, és
felkorbácsolta a felszínt alig harmincméternyire a vitorlás
hajótól, ahol Lars Sager rendőrfőnök a fedélzetre húzta a
kimerült Andersent. Amikor az örvénylő víz lecsendesedett,
Sager elvágta a két sárga jelzőfényt tartó vezetéket. A pislogó
fények belehullottak a mélységbe, akárcsak a két megmaradt
robbanószerkezetet tartalmazó csomag. Azután a parti fények
felé fordította a hajót, átengedve az óceánt egy másik
hajónak, amely orrában egymás fölött három kék fénnyel
néhány óra múlva fogja megkezdeni őrjáratát a part menti
fúrótornyok körül. Eredménytelenül fogja keresni a vízről
felvillanó jelzőfényeket. Most már soha nem fognak feltűnni.
Tíz perccel később Andersen takaróba csavarva a vitorlás
orrában ült, a sötét vizet bámulta, és remegő kezeivel egy
gőzölgő kávéscsészét próbált megmarkolni. Sager lavírozott, a
rádión odarendelt helikoptert várta. Több kilométerre a
parttól egy olajtartályhajó fedélzetén Jacquem Kaem
türelmetlenül, rosszat sejtve várt. A két utolsó
robbanószerkezet ártalmatlanul felrobbant a tenger mélyén.
 10 ÓRÁVAL KÉSŐBB

Vasárnap
08.00

Az üzenet, amelyet a Bizottság minden tagja másnap reggel

pontosan nyolc órakor kapott, rövid volt és félreérthetetlen.
„Ne oszoljanak szét. A Figyelmeztetést végre kell hajtani.
Maradjon a helyén, míg jelentkezünk. Küldünk valaki mást.”

Vége.