Kedves Péter, ezer éve ismerjük egymást, mondhatni jóismerősök vagyunk.

Éppen ezért is teljesen

értelek és egyet is értek veled! Hitközösség van “mindkét” oldalon, bár ezt az éket, árkot nem “mi”
kezdtük el ásni, “w”erb(er)uválni… Innentől az olcsó szójátékokat rád hagyom. Inkább a
mondandódat tenném tisztába, adnék neki valódi értelmet.
Tudod, tényleg két világ ütközik: az egyiken a több ezer éves (általad is tisztelt, hisz tanáremberként a
kultúrára esküdtél fel), számos véres háború, megannyi kiegyezés által elért status quo-ra alapuló
társadalmi berendezkedés hívei, a másik oldalon pedig az 1789 óta a rendet, rendszert mindenáron
lebontani igyekvő szabadkőművesség, illuminátus - hívd aminek akarod - állnak.
Akik szerinted most Orbán mögé álltak be, valójában egy olyan politikai szerveződést támogatnak,
amelyik révén biztosítottnak látják kultúránk, társadalmi berendezkedésünk, világunk, sőt rasszunk
(!!!) fennmaradását. A másik oldalon pedig állnak azok, akik ezeket a szabadság, egyenlőség és
testvériség pátoszos, ám inkább ördögtől való szlogenével lebontani igyekeznek. Tulajdonképpen
rasszisták, hisz ki is mondják mind többen közülük, az európai ember eltunyult, nem érdemli már azt
a jólélet, amibe beleszületett!!!
Támadják a hitet, a rendszert, istentelen dolgokat művelnek. Elfordulnak értékeinktől, mindenáron
új, jelenléktelen dolgokat akarnak értékessé tenni. Alig két évszázad alatt eljutottunk odáig az
egyenlőségben, hogy a Facebookon 50 különböző “genderből” választhatunk, és ha egy francia
egyetemen te azt írod be, hogy neme: “sárga elefánt”, vagy előneve: “Fennséges nagyúr”, akkor a
tanárok a vizsgán így kénytelenek szólítani. Eljutottunk odáig, hogy a keresztény kultúrát üldözik a
legjobban a világban. Büntetés jár Európában a kereszt viseléséért számos munkahelyen.
Mindeközben gendersemleges vécében intézhetik a kis- és nagydolgokat az efféle szarságot
kiagyalók.
A liberális, szabadgondolkozó oldalon az Istenbe, családba és hazába vetett hit helyébe lépett az
egyénbe vetett hit. Önmagukat emelték isteni magasságokba a liberális eszméket vallók. Az értéket
pedig a vagyonosodásban találták meg. A templomok helyébe lépett a televízió. Az ott megszólalók
lettek a modern kor papjai. Akik hirdetik is az igét. Ha ma körbenézel, nem hiszem el, hogy csendes
magányodban, amikor felveszed az ezerszer kimosott Rapülők fellépő pólót hálóing gyanánt, nem
gondolod úgy, valami nem oké a világban. De Péter, tőletek nem oké! Elfordulni a hittől, a
közösségtől, és támadni azokat, akik mégis ezekben hisznek, sátáni cselekedet! Neked is van hited,
méghozzá egy olyan, ami a judeokereszténység tekintetében is testvére az enyémnek. Ám az a
szabadosság, az a korábbi párt, aminek bontakozó ifjúsági mozgalma - egyelőre még csak néhány
momentumra - ismét fertőzi az étert és az életünket egy szörnyű Nirvana felé (nem a zenekar…) viszi
az emberiséget. Péter, a te szavadra adnak “azon az oldalon”, tedd meg nekünk, hogy megtérsz, és
megtérítesz minél több embert. A messiási tudat amúgy is divat. Majmold hát ezt, a többi állatságot
meg hagyd másokra, és ha lehet, szelidítsd meg őket, akár a Dzsungel könyvével is.

A rettenetes liberálisok
László Kálmán·2016. január 3.
Na, akkor nézzük már meg közelebbről, hogy kik is azok a rettenetes liberálisok, akiket ebben
a szerencsétlen országban a jobboldaliak is, meg a baloldaliak is kötelességszerűen gyűlölnek.
Először is tisztázzuk: nem egyes magukat liberálisnak tartó személyekről kell beszélnünk, és
nem is egyes magukat liberálisnak tartó szervezetekről, hanem magának a liberalizmus nevű
eszmei irányzatnak a tartalmáról. Azt is elhárítanám, hogy ennek különböző áramlatairól,
iskoláiról beszéljek részletesen, hiszen annyi van belőlük, mint égen a csillag. Nem
csodálkozhatunk ezen, hiszen nagyon általános gondolati alapállásról van szó, aminek
nemcsak a gyakorlati megvalósítását lehet számtalan módon elképzelni, de még az elméleti
kifejtését is.
Úgy nagy általánosságban tehát a liberálisok a következő értékeket tekintik nagyon fontosnak:

1. Szabadság. Mindenkinek joga van megválasztani, hogy mit cselekszik, leszámítva az

olyan cselekvéseket, amelyekkel másoknak ezt a jogát korlátozná. Például egy
 liberális számára abszurd az, ha megszabják, hogy ki mikor tarthatja nyitva a boltját,
mivel a bolt nyitvatartása senkinek a szabadságát sem sérti. Ugyanakkor a
liberalizmus nem zár ki egy olyan szabályt, hogy senkit se lehessen akarata ellenére
vasárnapi munkavégzésre kötelezni. Még az is belefér, hogy ha egy társadalmi viszony
természete folytán valakinek az erőfölényét eredményezi másokkal szemben, akkor
törvényekkel (ld. alább: a jog uralma) meg lehessen ebben fékezni. Így például a
munkaadó valóságos kényszerítés nélkül is rá tudná erőszakolni az alkalmazottaira,
hogy vasárnap az általa diktált feltételekkel dolgozzanak, az ilyeneket is szabad
törvényben korlátozni. A törvény előtti egyenlőség (és más társadalmi viszonyokban,
eljárásokban is az egyenlő jogok) következnek a szabadság egyetemes voltából, ezért
nem kell külön elvként kimondani őket.
2. A jog uralma. A megengedett és megkívánt viselkedést csak általános, mindenkire
egyaránt vonatkozó jogszabályok határozhatják meg (a szabadság elvének tiszteletben
tartásával), nem pedig vezetők vagy vezető szervek egyedi, önkényes döntései.
Például a liberálisok számára abszurd az, ha különböző hivataloknak és hatóságoknak
olyan felhatalmazásokat adnak, amelyeknek révén a jogalkotás megkerülésével lehet
beleavatkozni emberek életébe (beleértve ebbe az emberek által egy bizonyos célra
befizetett adók másra költését is). Megjegyzendő, hogy vannak, akik a szabadság
alapelvével összeférhetetlennek tartanak mindenféle közösségi jogot, és általában nem
ismerik el a közérdek fogalmát, csak az egyéni érdekekét. (Ez elsősorban az
individualista libertáriusokra jellemző.) A liberálisok döntő többsége, ennek a
világnézetnek a 17. századtól tartó fő vonala megalapozottnak tekinti a közösségi
jogalkotást: az ún. társadalmi szerződések fogalmának segítségével egyezteti össze a
szabadság elvével (ld. szerződéses viszonyok alább).
3. Szerződéses viszonyok. A szabadság elvének megfelelően a liberalizmus a
szerződésekben szabályozott viszonyokat részesíti előnyben. A szerződéseknek éppen
az a jellemzőjük, hogy minden érintett fél jóváhagyása szükséges hozzájuk, vagyis
senkire nincsenek rákényszerítve. Így a jog uralmát is úgy szeretik értelmezni, hogy az
általános jogszabályok szerződés útján (mindenki beleegyezésével) jönnek létre.
Például a liberálisok számára abszurd az, hogy egy kormány olyan intézkedéseket
hozzon, amelyekre semmiféle felhatalmazást nem kapott (ilyen volt Magyarországon a
vasárnapi zárvatartás előírása), és hogy törvényeket gyakorlatilag rendeletek módjára,
a társadalommal való egyeztetés nélkül hozzanak meg.

Mindez nagyon szép és egyszerű, és teljesen érthetetlen, hogy miért haragudhat bárki arra, aki
ezeket az értékeket nagyra becsüli. Ezért fontos, hogy rátérjünk a liberalizmussal kapcsolatos
félreértésekre (beleértve azokat a szándékos torzításokat, amiket sokan meg akarnak etetni a
tájékozatlan nagyközönséggel).

1. Szabadosság. Baromság az, hogy a liberálisok mindenféle „bűnös” tevékenységet

pártolnak azon az alapon, hogy szerintük „mindent szabad”. Az egyéni szabadságnak
egyrészt korlátot szab az, hogy mások szabadságát nem szabad korlátozni, másrészt
gátat szabnak neki az önként vállalt (szerződéses) kötelezettségek is.
2. A verseny mindenhatósága. Sületlenség az, hogy a liberálisok szerint „a szabad
verseny mindent megold”. Az igaz ugyan, hogy a liberalizmus alapelvei szerint a
gazdaság szereplőinek a tevékenységébe sem szabad egyedi döntésekkel belenyúlni
(ahogy például az ideológiák szabad, fair versenyét is biztosítani kell), mert ez a
szabadság elvéből következik. De egyrészt egyetlen liberális sem állítja, hogy ez
„mindent megold”, másrészt pedig senki sem állítja, hogy a jog uralma nem szabhatja
meg a verseny szabályait.
 3. A szolidaritás hiánya. Az előző ponttal összefüggésben főleg a baloldaliak terjesztik
azt a balgaságot, hogy a liberálisok „szociálisan érzéketlenek”, mert a baloldaliak
szerint a szabad verseny hívei azt vallják, hogy a cápák zabálják csak fel a kishalakat,
a hátrányosabb helyzetűek pusztuljanak csak nyugodtan, és így tovább. Valójában
mindezt nem lehet kiolvasni a liberalizmus alapelveiből. Annyi igaz, hogy
alapelveiknek megfelelően a liberálisok a szolidaritást biztosító intézmények
szerződéses, a jog uralmán alapuló működését pártolják, és nem szeretik, amikor az
állam lépten-nyomon bele akar nyúlni a társadalmi viszonyokba. Például a
liberalizmus egyáltalán nem zárja ki, hogy a szociális hálóról a mindenkire egyformán
vonatkozó jogszabályok, valamint szerződéses alapon működő, biztosítás-jellegű
kockázatközösségek gondoskodjanak.
4. A hagyományok elutasítása, a racionalitás fetisizálása. Ostobaság, hogy a liberálisok
meg akarják szüntetni a hagyományokat. Ők csak azokat a hagyományokat utasítják
el, amelyek ellentmondanak a szabadságjogoknak, például a nők hátrányos
megkülönböztetését, a tekintélyelvű nevelést vagy a párválasztás szabadságának
mindenféle korlátozását. Ugyanakkor attól, hogy valaki liberális, még nem feltétlenül
hülye, így a liberálisok is tisztában vannak azzal, hogy az emberek igen gyakran nem
ésszerűen, az érdekeiknek megfelelően döntenek, hanem hagyományok és (sokszor
káros) beidegződések hatása alatt. A liberálisok, mivel elutasítják a kényszerítést, nem
kívánják korlátozni az embereknek azt a szabadságát, hogy a hagyományokat
tiszteletben tartsák (a fenti határok között).

Aki még ezek után is azt gondolja, hogy a liberálisok a káoszt istenítő vadbarmok, azoknak
felhívom a figyelmét arra, hogy az Európai Unió alapelvei nagy vonalakban mindazt
tartalmazzák, amit fent a liberalizmusról elmondtam. A kulturált világban (például az EU-
ban) az, aki ezeket a liberális alapelveket nem tekinti mérvadónak, az szélsőségesnek
(szélsőjobboldalinak vagy szélsőbaloldalinak) számít. Az EU el van kötelezve arra, hogy a
tagországok betartsák ezeket (ahogy ezek az EU Alapjogi Chartájában szerepelnek). Így
bizonyos szempontból Magyarország papíron ma is liberális állam, hiszen az Európai Unió
tagja, annak ellenére, hogy a jelenlegi magyar „alaptörvény” (Martonyi János igéretével
ellentétben) csak nyomokban tartalmazza a Charta elemeit. A magyar kormány mindennapi
gyakorlata pedig nyíltan és bevallottan antiliberális (vagy illiberális), tehát európai szemmel
nézve szélsőséges.