A magyar népmese eredete és eredeti jelentése 1. és 2.

rész, KAPU

Dr. Grandpierre Atilla:

A magyar népmese eredete és eredeti jelentése. 1. és 2. rész.

Újabb részletek Az ősi Magyarország c. készülő könyvből

Megjelent: KAPU 2016.03, 56-59; 2016.04, 57-60

Bevezető: A magyar népmese eredetének alapkérdései

A magyar népmesék nem csupán szép és tanulságos történetek, mert az alábbiak fényében
kiderül, hogy valójában nemzeti kultúránk legalapvetőbb, valósággal életfontosságú értékei
közé tartoznak. Múltunk feltárása számára népmeséink a tárgyi kultúránál is fontosabbak,
hiszen a tárgyak mindig lelki-szellemi életünk szülöttei, és így bepillantást engednek őseink
érzés- és gondolatvilágába. Régóta bebizonyosodott, hogy szorosan összefüggnek ősi
világlátásunkkal, mitológiánkkal és vallásunkkal, és éppen mert nemcsak ezek elemeit, hanem
szerves összefüggéseit is megőrizték, a népmesék őrzik legjobban az ősvallás, az ősi
mitológia, az ősi világkép lényegét. Mivel a régészeti leletek népi hovatartozása sokszor
kétséges, a népmeséknél viszont nem kétséges nemzeti hovatartozásuk, ezért a
népmesekutatás a régészethez viszonyítva is felértékelhető. Mi több, népmeséink régészeti
leleteinknél jóval időtállóbbak, ezért jóval messzebb tekinthetünk velük vissza a múltba. A
népi hitvilágban az elemek összekapcsolódása ugyanis az elbeszélés szövegében hihetetlenül
időtálló struktúrát hoz létre. Nem zárható ki az sem, hogy népmeséink ősrétege
gránittömbként őrződött meg tízezer éveken át.

Számtalan sok szempontból értékelhetjük, szemlélhetjük népmeséinket. Vlagyimir Propp

például a cselekmény, Vámos Ferenc a mese színtere, Jankovics Marcell, Pap Gábor és mások
az Állatöv csillagképeivel való kapcsolat szempontjából vizsgálják a népmesét. Ebben a
könyvben a magyarság számára a finnugor elméletből adódó két fontos kérdés megvilágítása
után elsősorban az alapkérdésekre kell választ keresnünk. Véleményem szerint a magyar
népmesék alapkérdései a magyarság számára a következők:

A magyar népmese alapkérdései

1. Melyik korból erednek a magyar népmesék? Az őskorból, az ókorból, a középkorból

vagy az újkorból?
2. Melyik térbeli körzetből erednek a magyar népmesék? Közép-Ázsiából, Kelet-
Ázsiából, Nyugat-Ázsiából, Kelet-Európából és/vagy a Kárpát-medencéből?
 3. Milyen világképet hordoznak a magyar népmesék? Melyek a főbb jellemzői,
megkülönböztető ismertetőjegyei, sajátosságai?
4. Miben rejlik a népmese alapvető üzenete számunkra? Mit mondanak népmeséink a
magyarságról, a magyarság küldetéséről?

Bevezető: A magyar mitológia és a finnugor elmélet ellentmondásai

1. A magyarság térbeli körzete az i.e. 1. évezredben és népmeséink eredete

A magyar népmesék olyan szorosan összefüggnek az ősi magyar mitológiával, hogy

segítségükkel helyreállítható a magyar mitológia világképe – írja a „Sámánok és táltosok”
című könyvben Benedek Elek és Erdélyi Zsuzsanna (Benedek-Erdélyi 1993). A finnugor
elméletnek megfelelően a magyar népmesék legközelebbi rokonai a finn és ugor népek meséi
kellene legyenek. Tény azonban, hogy a magyar mitológia teljesen eltér a többi finnugor, de
még a nyelvileg legközelebbinek tartott obiugor anyagtól is (Benedek · Erdélyi 1993). Ez a
magyar népmesék eredetének első kérdése: miben rejlik a magyarság finnugor eredetének
elmélete és a magyar mitológia teljesen más jellege közötti ellentmondás oka?

Az 1848-49-es szabadságharc leverését követő évtizedekben Magyarországon hivatalossá,

majd a kiegyezés után dogmává vált finnugor „elmélet” szerint i.e. 1. évezredre települtek
szét a régi finnugor népek az Urál és a Volga vidékéről egészen a Balti-tengerig (1. kép,
Nanovfszky 2000, 4).

1. kép. A „magyarság szállásterülete” nevet a

finnugor elméletet valló nyelvészek egy, az Ural hegység déli csücskénél található körzetnek
adták. A térképen azonban a „magyarok szállásterülete” 1500 évvel későbbi viszonyok közé
került. A Bizánci Birodalom nem i.e. 1000-200-ig állt fenn, mint a magyarság állítólagos
„szállásterülete” az alábbi térképen, hanem i.sz. 330-tól 1453-ig, a Kazár Birodalom pedig az
i.sz. 7. századtól a 10. Századig, a Bagdadi Kalifátus i.sz. 750-ben jött létre. Minden
bizonnyal a 830 körüli viszonyokat mutató történelmi térképre ültették rá, megtévesztően, a
„magyarság szállásterülete” nevű, 1000-1800 évvel korábbi körzetet. Felmerül a kérdés:
milyen népek éltek az i.e. 1000 és i.e. 200 között az Ural déli vidékén és tágabb
szomszédságában?

Vegyünk észre egy alapvető régészeti-történelmi tényt, ami úgy tűnik, mindmáig elkerülte a
figyelmet. Ahogy azt a 2, 3 és 4. kép mutatja, a „magyarság szállásterületé”-nek nevezett
körzet teljes egészében a korabeli Szkítia területén található!

2. kép. Ptolemaios ókori görög földrajztudós, csillagász térképe a korabeli (i.sz. 100
körüli) Eurázsiáról.

Ez a Szkítia pedig nem akármilyen ország volt abban a korban. Egyiptommal is vetekedő
ősiségét, magas műveltségét és kiemelkedő világtörténelmi szerepét a 18. századig az egész
világon elismerték, és az utóbbi évtizedekben kezdik ismét felfedezni. Térbeli kiterjedése
pedig különösen érdekes számunkra. A 2. képen az i.sz. 100 – 170 között élt Ptolemaiosz, a
kor leghíresebb csillagásza és földrajztudósa térképét láthatjuk. Ezen „Scítia intra Imaum” az
Imaus, azaz Ural hegységtől inneni Szkítiát, „Scítia extra Imaum” az Ural hegységen túli
Szkítiát mutatja. Ennek megfelelően Szkítia a Fekete-tengertől a Csendes óceánig terjedt.
3. kép. Szkítia térbeli kiterjedése az i.e. 1. évezredben a régészeti leletek alapján. A Magyar
Nemzeti Múzeum kiállítási vezetője. A térkép német nyelvű eredetijét Doris Bordon
készítette.

A 3. képen a 2009-ben Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban tartott „Szkíta

aranykincsek” régészeti kiállítás katalógusának térképén mutatja az i.e. 1. évezredből
származó szkíta régészeti leletek térbeli elhelyezkedését a Kárpát-medencétől a Bajkál-tóig és
a Kászpi-tó délnyugati csücskéig.

4. kép. A szkíták és hunok körzetei az i.e. 800- i.sz. 100 közötti Eurázsiában. Philips’
Atlas of World History, 2005.

A 4. képen a Philips’ Atlas of World History 2005-ben megjelent történelmi térképén Szkítia
az i.e. 800-i.sz. 100 közötti időszakban a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjed. A
három, különböző forrásból származó térkép megegyezik abban, hogy az i.e. 800-i.sz. 100
közötti időszakban Szkítia a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjedt. Ez az az időszak,
amelyben a finnugor elmélet szerint a „magyarság szállásterülete” az 1. képen látható módon
az Ural hegységtől délre, a Kászpi-tótól északkeletre található egy viszonylag kis körzetre
korlátozódva. Ha ebben az időszakban ebben a körzetben szkíták éltek, és a szkíták országa a
Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig terjedt, akkor a korabeli magyarság Szkítia területén
élt! Ez az az évezred, amelyben a Mario Alinei (Alinei: Az ősi kapocs, 2005) szerint a Kárpát-
medencéből Észak-Itáliába települt, magyarul beszélő etruszkok a kor egyik legmagasabb
műveltségét képviselték.
Szkítia területe többmillió négyzetkilométer, a korabeli Görögországénak mintegy 30-
szorosa! Amit műveltségéből ismerünk, például aranyművességét, az nemcsak korábbi
eredetű, de magasabb szinvonalú is a görögénél. Ha tehát a magyarság „szállásterülete” ott
volt a korabeli Szkítiában, akkor nem alacsony volt a műveltsége, nem finnugor volt a népi
hovatartozása, és az sem érthetetlen, hogy miért a szkítákkal függ össze egész
néphagyománya. Úgy gondoljuk, nem helyes egy ilyen magas műveltséget képviselő, ennyire
hatalmas országot, mint Szkítia, a magyarság történelmében immár majdnem két évszázada
figyelmen kívül hagyni. Annál is inkább, mivel Hoppál Mihály, a Néprajzi Intézet igazgatója
Berze Nagy János, a magyar népmese- és néphagyomány egyik legkiemelkedőbb kutatójának
eredményei alapján felhívta a figyelmet, hogy a magyar népmese- és hiedelemvilág
megértése, eredetének kutatása során alapvető fontosságú az iráni és még inkább a
mezopotámiai párhuzamok vizsgálata (Hoppál 1981).

Tegyük mindehhez hozzá, hogy a finn-permi népek összlétszáma ezer évvel ezelőtt nem volt
több 10 – 20 ezernél (Nethem 2009), ugyanakkor, amikor a korabeli magyarság létszáma
felülmúlta a milliós létszámot. A magyarság műveltségi szintje pedig a 19. századig messze
felülmúlta a finnugor népekét. Ha volt kapcsolat a finn és a magyar nép között, az átadó fél
inkább a magyar lehetett. Más szóval, meséink népi eredete ellentmond a finnugor
elméletnek. A tények alapján inkább arra kell gondolnunk, hogy népmeséink saját történelmi
múltunkból erednek, magyar eredetűek.

Nem mindegy, hogyan fogjuk fel ősmúltunkat, a mától 3000 évre visszafelé spekuláló,
alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó nyelvészeti feltevések alapján, vagy a
megbízhatóbb, egymással összhangban álló régészeti, történelmi és néprajzi tények alapján! S
ha ezeket az utóbbiakat tartjuk szem előtt, egycsapásra megoldódik a magyar népmesék
eredetének első kérdése. A magyar népmesék azért mutatnak szoros rokonságot a szkíta,
illetve ural-altáji népek meséivel, mert a magyar nép azonos a szkítával, és azért mutatnak
távolibb rokonságot a finnugor mitológiával, mert távolibbak tőlük.

2. A magyar népmese ősrétegének kora ellentmond a finnugor elméletnek

Az Akadémiai Kiadónál megjelent, hivatalos nézeteket tükröző „MAGYAR NÉPRAJZ” V.

kötetében, a „Népköltészet”-ben Banó István ezt írta: „Népmeséink legősibb rétegének
kialakulása, amelyben számos, még a honfoglalás előtti időkre visszamutató elemet is
találhatunk, az ezredforduló idejére, i.sz. 900 körülre tehető” (Banó 1988). Felmerül a magyar
népmese eredetének második kérdése: Igaz-e, hogy népmeséink legősibb rétege i.sz. 900 körül
alakult ki? Ha igaz lenne, akkor őseink Álmos és Atilla idejében még népmesék nélkül
élhettek, legfeljebb népmesék nélküli népmese-elemekkel találkozhattak. Ugyanakkor a
magyar nyelvet a finnugor nyelvészet, például Domokos Péter egyetemi tanár, az ELTE
Finnugor Tanszékének vezetője is legalább 5-6000 évesnek tartja (Domokos 2000, 11). A
feltételezett finnugor nyelvi egység 5-6000 éve vált ketté finn és ugor ágra. Ötezer éven át
beszéltük a magyar nyelvet anélkül, hogy népmeséink lettek volna? És azelőtt az állítólagos
„finnugor ősnyelv”-et beszélve semmiféle népmesénk nem volt? Ugyanakkor az úgynevezett
indoeurópai népek, amelyek nyelvének eredetét a nyelvtudomány az i.e. 2000 körülre, a
bronzkorra teszi, ugyanebben az időszakban már javában mesélték népmeséiket. A legrégibb
mese, ami az indoeurópai népeknél megtalálható, „A kovács és az ördög”, az i.e. 1000-3000
körüli bronzkorból ered (Graça da Silva, Tehrani 2016). Persze ez a kormeghatározás eleve
adódik a témából, kovácsról szóló népmese ugyanis nem születhetett a kőkorban. És mivel az
indo-európai népeknél kimaradt a Kárpát-medencében 2000 évet átfogó rézkor, a kőkorukat
egyből a bronzkor követte.

A magyar mitológiai világképben központi helyet foglal el az égig érő fa vagy tetejetlen fa
képzete. Az égig érő fa mesetípus számbavehető rokonait csak az ugor és szibériai török
vallási és mesei hagyományok között találjuk meg (Berze Nagy 2005, 20). „Ez azzal
magyarázható, hogy a legközelebbinek tartott nyelvrokonainktól is már több ezer éve elvált a
magyarság, és megszűnt minden nyelvi, ill. kulturális kapcsolat” – írják a neves szerzők
(Benedek-Erdélyi 1993). Ez azonban csak akkor lenne lehetséges, ha a magyar mitológia csak
a finn népektől elválás, kb. i.e. 1000 után keletkezett volna. Lehetséges ez?

Ahogy azt előző cikkünk, „A magyar népzene eredete és eredeti jelentése” bevezetőjében
jeleztük, a művészet, a jelképek és a mítoszok eredete legalább 2 millió évre nyúlik vissza, és
nem alaptalan a feltevés, amely szerint több, mint 3 millió évvel ezelőtt már létezett olyan
vallás, amely egyszersmind a tudás egészét felölelte. Ha a népmesék elválaszthatatlanok az
ősvallástól, a mitológiától, akkor népmeséknek évmilliókkal ezelőtt is létezniük kellett. Az
egyes népek sajátos meséi pedig ezen népek kialakulásakor, minden bizonnyal a nyelv
kialakulásával lényegében párhuzamosan alakulhattak ki.

Vegyük most sorra a magyar népmesék alapkérdéseit!

1. Melyik korból erednek a magyar népmesék? Az őskorból, az ókorból, a

középkorból vagy az újkorból?

A Világfa eszméjének eredete – az egészlátás világkorszakának felfedezése

Berze Nagy János egyike volt a magyar népmese és a néphagyományok legkiemelkedőbb

kutatóinak. Átfogó kutatásainak egyik fő eredményét „Az égig érő fa” című könyvében
foglalta össze. Az égig érő fa, másik nevén a tetejetlen fa ősképzet, eredete az emberiség
beláthatatlan ősmúltjába vezet. Mivel a mitológia többmillió éve létezik, úgy tűnik, az
emberré válással jött létre.
Mióta ismeri az ember a Világfát? Az elmúlt évtizedek tudományos kutatásai egyre messzebb
engednek a múltba pillantani. Nemrég derült fény arra, hogy a jelképekben gondolkodás, a
művészet és az emberi gondolkodás mai formája legalább kétmillió éves múltra tekinthet
vissza (Eliade: A samanizmus, 2005; Grandpierre 2007, Harrod 2010, 2014). Mindmáig
kellően meg nem becsült felfedezésről van szó, az emberi öntudat mibenlétét ugyanis a
modern materialista világkép képtelen értelmezni. Az emberi öntudat az anyagias szemlélet
diadalútja során az ősi emberrel együtt leértékelődött. Ezért ma újra fel kell fedeznünk, hogy
az emberi öntudat megszületésekor az öntudat szükségképpen alapvetően más természetű
volt, mint ma. Az emberré válás küszöbén az emberi öntudat teljes mértékben az intuitív
gondolkodás jegyében jött létre, hiszen az öntudat kigyulladásakor az öntudatban a rész-
ismeretek eleinte még nem álltak rendelkezésre. Az intuíció egy csodálatos természeti
adottság, rokon az öszöntökben rejlő magasabb értelemmel, az ösztönös világérzékeléssel, az
ösztönös logikával, a kozmikus teremtő erőkkel, amelyek ma is bennünk élnek, ha mégoly
eltemetve is. Ahogy az újszülöttnél, az emberré váláskor világfelfogásunk teljes mértékben az
egészlátás jegyében állt. Ma szinte fordított a helyzet, a bal féltekés rész-gondolkodás került
túlsúlyba. A részlátással nem látható az egész, ezért a mai részlátás-túlsúly miatt nehéz
felmérnünk, mire képes az intuitív egészlátás. Egy biztos: az egészlátás korában a Nagy Egész
játszotta a főszerepet életünkben, érzékelésünkben, gondolkodásunkban. Ez pedig azt jelenti,
hogy a Világfa mindent magában foglaló fogalma az emberré válás évmillióinak mélyén
született.

A belső érzékelés kibontakozása az elme alkotó világtörvényének alapján teremtette meg az

emberi öntudat világát. Az emberi öntudat alapvetően, saját természete szerint a belső
érzékelésen, a belső világtörvényen alapszik. A természetes, azaz ösztönös, kozmikus
gondolkodás világa azonban természetadta módon összekapcsolódik és kiegészül egy
alapvetően más természetű világrenddel, a külső érzékszerveket követő és értelmező,
tapasztalati gondolkodással. A lelki-szellemi, ösztönös világérzékelésen értelmeződik a külső
tapasztalás. Így épül fel az egészlátás alapján a részlátás világa. Az emberiség szellemi-
értelmi fejlődésében a legnagyobb törést az jelentette, amikor a részlátás megtagadta szülő,
nevelő és éltető alapját, közegét, a részlátást mintegy körbevevő és magába ölelő egészlátást.
Ez a modernitás ellenforradalma, amelyben a kicsinyes érdekekre irányuló szemlélet elvetette
és megtagadta a mindent éltető egészt. A Világfa azonban a 21. században, a modernitás
korának végén a Nagy Egész jelképeként újra feltűnik az emberiség szellemi fejlődésének
egén.

Az égitesteket szülő és minden életet éltető Világfa eszméje központi szerepet játszott az
emberiség őstudásában, ősvallásában, mitológiájában, az ősi gondolkodásban. Ezzel
magyarázható az a mitológusok által megfigyelt tény, hogy a kozmogóniai mítoszok központi
szerepet játszottak az ősi mitológiákban (Toporov 1988). Ki tudja, milyen magas szintre
fejlődhetett az intuitív tudás az ősmúlt évmilliói alatt? Az egészlátó tudásban rejlik a Világfa,
a Világerő, a Világszellem teljes tudása. A külső érzékszerveket követő, azoknak önmagát
alárendelő modern gondolkodás elhatalmasodásával a szerzett ismeretek egyre nagyobb
mértékben háttérbe szorítják a természetes, eredendő világérzékelést, azt az érzékelést, amely
az ösztönökben, az életet teremtő és irányító kozmikus értelemben rejlik. Az ösztönös
világérzékelés az egészlátás révén képes a Természet nyelvén beszélni, a minden élőt teremtő
és éltető Természet közös alapján állni.

A tetejetlen jelképes kozmikus értelemben használt elképesztő fogalma valójában kirívóan

önellentmondásos, hiszen abszolút vonatkozásban semmilyen tárgy sem lehet tetejetlen
(Grandpierre K. Endre, 1994). Hogy lehetne hát egy fa tetejetlen? Későbbi korok magát az
eget sem tartották tetejetlennek! Miként számtalan forrásból tudjuk, az eget holmiféle szilárd
burának, héjnak, tetőzetnek képzelték (égboltozat, firnamentum stb). Az aranyidők emberei
azonban ismeretlen eredetű tudás, vagy valóságfeltáró mély megfigyelések révén tisztában
voltak vele, hogy az Ég nem szilárd „anyag”, nem holmi boltozata, fedele, teteje a földi
világnak, hanem csupán légkör, levegő, „levegőég”. Tudták tehát, hogy a csillagok nem holmi
rézszögek, égi szentjánosbogarak, s nem is egy síkban helyezkednek el, hanem egymástól és
egymás mögött végtelen távolságban; az ég tehát tetejetlen s nem más, mint kilátás a
kozmoszra, a kozmikus térre, indokolt hát, hogy a létezés három rétegét – a földet, levegőeget
és kozmikus világot – a testével átfogó, áthidaló élőlény, a növények növénye, a Fa is
tetejetlennek neveztessék. Ekként vált az Élet Anyjának tudott-tisztelt Fa a végtelen tér és a
végtelen világegyetem jelképévé. A Tetejetlen fa képzetében tehát az aranykori gondolkodás
(és tudomány) egy napjainkig feltáratlan titkát közelíthetjük meg: az aranykoriaknak
tudomásuk volt róla, hogy az ég alakjában mutatkozó kozmikus tér és csillagvilága tetejetlen:
nincs felső határa és a végtelenbe nyúlik, azaz: végtelen és határtalan (u. ott).

Az égigérő Világfa más népek hagyományaiban igen gyéren fordul elő (Berze Nagy János:
Égigérő fa, 1958, 134. oldal). Alma lehozatala a Világfáról csak a magyar népmesékben
fordul elő (u. ott, 187. oldal). Főleg magyar népmesékben bukkanunk a Világfa csodás
elemeire (u. ott, 131). A világ közepe a Világfával összefüggésben Európában csak a magyar
hagyományokból ismerős (u. ott, 311). Berze Nagy János (u. ott, 174) megállapítja a
népmese-elemek eredetének egy fontos módszerét. Az adott népmesei elem (Világfa, forgó
kastély, alma lehozatala a Világfáról stb.) attól a néptől származik, amelynél a
leggazdagabban őrződött meg, amelyben a leggyakrabban és a legteljesebben fordul elő. A
folyó vize a forrásnál a legtisztább. Mindezek alapján arra a belátásra kell jussunk, hogy a
Világfa eszméje magyar eredetű.

Konkrétan melyik korból erednek a magyar népmesék?

A régészetről írt előző részben kimutattuk, hogy Árpád népének, a „palmettás népnek” a
jelképe, a „palmetta” valójában stilizált Világfa, és eredeti jelentése: „Az Ég akarata”. Azt is
megmutattuk, hogy ez a jelkép az ősi Kárpát-medencéből ered, és kora legalább 7 ezer év.

Pintér Sándor (1841–1915) a palócságot történeti-régészeti-nyelvjárási emlékeinek

számbavételével vizsgálta. „A népmesékről” írt könyvében kifejti, hogy a palócznép vitézi
meséjének történeti ideje rendszerint a réz és a bronzkorszakba helyezkedik s a kőkort csak
egy-két alak jelképezi. Szerinte a palócok szkíta-hun-avar maradvány törzs, akiket Árpádék, a
hazatérők itt találtak, s akik az államalkotó magyarokkal egy nemzettesté olvadtak.

Vámos Ferenc „Kozmosz a magyar népmesében” (1943) című alapos művében arra az
eredményre jutott, hogy a magyar népmese ősrétege az indogermán betelepülés előtti korból
ered. Pontosabban is be tudta határolni, mert érvei alapján a kaukázusi, ún. maikop-i
műveltség korában, vagyis i.e. 3700-3100 között már megvolt az a világkép, amelyből a
magyar népmese alaprétege született. Tény, hogy a szkíta kultúra a Don folyó és a Kaukázus
közötti maikopi kultúra (kb. i.e. 3 500 – 2 500) szerves folytatásának tekinthető (Piotrovszkij,
1975).

Vámos Ferenc következtetését teljesen alátámasztják az újabb eredmények. Dr. Kós Károly
„Ősi váz és utópisztikus tartalom a magyar népmesében” című összefoglaló tanulmányában
megállapítja, hogy a hindu–perzsa–arab és germán–francia–spanyol mesekincstől eltérően
(melyekben a helyi néphiedelmek mellett erős nyomot hagytak a középkori eredetű történeti
mondák, kalandregények és más kódexirodalmi hatások is), a magyar mesekincs tündérmeséi
általában mentesek maradtak az uralkodó osztályok irodalma és főleg koncepciója hatásától.
Ez pedig nyilvánvalóan csakis annak köszönhető, hogy a magyar népmesék mélyebb
gyökérzetűek, mint az indo-európai népeké, és ez a mélyebb gyökérzet erősebb tartást biztosít
az idegen hatásokkal szemben.

Ahhoz képest, hogy az indo-európai kor a bronzkorral kezdődik, figyelemre méltó, hogy a
szibériai szaka nép (mai orosz nevükön: jakut nép) meséiben különös gyakorisággal szerepel
az első ember (Berze Nagy 1958, 243-273). Erről a szaka népről írta Hérodotosz görög
történetíró, hogy a perzsák a szkítákat szaká-nak nevezik. A szakák tehát azok a szkíták,
akiket az ókorban a legősibb népnek tartottak. Az első emberről fennmaradt szaka mesék és
néphagyományok megerősítik, hogy valóban az emberiség ősnépéről van szó. Berze Nagy
János kiemeli, hogy ezekből az ősmondákból kiérzik a közvetlen hang – szinte a szemtanú
beszámolóját olvashatjuk. A föld köldökén áll egy buja fa. A fa koronájáról isteni sárga
folyadék csorog. Ez a hely az első ember helye: a paradicsom. Az első ember egyszer tudni
akarta, miért van ő a világon. A nagy fához ment, amelynek teteje áttört a „három rétegű
égen”, s amelynek ágain folydogált a boldogsághozó sárga lé. Akkor látta, hogy a fa hirtelen
kinyílt s a nyílásban egy női lény övig megjelent. Ez megmondta neki, azért jött a világra,
hogy az emberi nem ősatyja legyen. A monda egy másik változatában a női lény tejével
táplálta az ifjút, s ettől százszoros lett az ereje. További jakut monda szól arról,mhogy az első
ember magától jött rá, hogy ez a fa az istennővel együtt az ő szülője, anyja, aki őt, az árvát és
a kis gyermeket, naggyá felnevelte, nyájainak, vadjainak, madarainak s halainak felnevelője
és védelmezője. Berze Nagy kimutatja ennek az ősi néphagyománynak egyes elemeit az
egyiptomi Ozirisz-mítoszban, az Adonisz-mítoszban. A magyar besenyőtelki népmesékben a
„nagy jegenyefán” kinyílik az ajtó, amelyen kinéz egy öregasszony, akit a kondás
öreganyámnak szólított. A másik besenyőtelki mese világfájának tetején tündérszép
királyleány él.
Érdekes módon az „első ember” felbukkan a szkíták Hérodotosz által feljegyzett
eredetmondájában is. Esszerint „Az első embert, aki az akkor még néptelen tájon élt,
Thargitaosznak hívták”. Grandpierre K. Endre kimutatta, hogy a „t” e szó elején kötőhang,
amit azért tettek oda a görögök, hogy az egyébként néma „h”-t ne veszítsék el a kiejtésben. A
szokásos „-osz” görögös toldalék nélkül Thargitaosz nem görögösített neve tehát: Hargita.
„Ennek a Thargitaosznak szüleiről pedig azt állítják – én ugyan nem hiszem, de ők így vallják
-, hogy maga Zeusz és Borysthenes lettek volna.” Zeusz az Égisten, a Mindenség királya a
görög mitológiában. „Boristen” – a görögös „-esz” toldalékkal Borysthenes – pedig a
folyóisten, a Dnyeper folyó ókori görög neve. Ezt pedig úgy lehet érteni, hogy a szkíták az
Égistentől és a Folyóistentől erednek, vagyis nem egy másik, még ősibb néptől, hanem
magától a Világegyetemtől, az Égtől és a Földtől, vagyis az emberiség ősnépéről van szó. Ezt
az értelmezést erősíti Hérodotosz megfogalmazása is: „én ugyan nem hiszem, de ők így
vallják -, hogy maga Zeusz és Borysthenes” az őseik – vagyis bármily hihetetlen, de a szkíták
eredetmondájuk szerint magától a főistentől és a folyóistentől erednek. Tegyük hozzá, a szkíta
eredetmonda folytatásában (T)Hargita(osz)-nak három fia születik, és a legkisebb nyeri el a
királyságot – mint a magyar népmesékben.

2. Melyik térbeli körzetből erednek a magyar népmesék? Közép-Ázsiából, Kelet-

Ázsiából, Nyugat-Ázsiából, Kelet-Európából és/vagy a Kárpát-medencéből?

Dr. Kós Károly „Ősi váz és utópisztikus tartalom a magyar népmesében” a világ népei
meseanyagát a meseszövés szempontjából három fő típusba sorolja. A hindu–perzsa–arab
népek Ezeregy éj-szerű meséit a felcsigázott képzelet és részletező előadás, a nyugat-európai
meséket viszont, például a Grimm-testvérek gyűjtötte meséket, a rövidség és pontos tartalmi
rögzítés jellemzi. A Kelet-Európától Közép-Ázsiáig élő népek meséire általában jellemző a
mesélő rögtönzéseinek is helyet adó lazább szerkezet. E csoportba tartozik a magyar
mesekincs is, és a legtöbb szomszédos ural–altáji nép meséje. A magyar népmesék fő
elterjedésének, feltehetően eredetének körzete tehát eszerint a Kelet-Európától Közép-Ázsiáig
terjedő körzet. A magyar meseanyagban Vámos Ferenc egy egész témakört derít fel, amely
csaknem ugyanígy van együtt Eurázsia népeinek történeti anyagegyüttesében (Vámos 1944,
17).

A magyar népmesék elsődleges, Ázsiáig terjedő rokonságát alátámasztják Horváth Izabella

vizsgálatai is. A magyar ősmesék Fehérlófia-típusa a Kárpát-medencétől Mongóliáig és
Kínáig elterjedt (Horváth Izabella 2010). A Fehérlófia meseciklus a griffmadárral a magyaron
kívül megvan a török, tatár, kazakh, ujgur, sárga ujgur (jugur) mesekincsben a maga
egészében, viszont a nyugat-európai népek griffjeihez nem kapcsolódnak további néprajzi
elemek. A griff a magyar népmesék jellegzetes szereplője, aki képes a mesehőst az alvilágból
a felső világba szállítani. A griff a történelem során elsősorban a Kárpát-medencétől a
Csendes-óceánig terjedő Szkítiában, Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában ismeretes,
mitológiai eredete minden bizonnyal a szkítákhoz köthető. A griff körzete tehát ismét a
Kárpát-medencétől Indiáig és Kelet-Ázsiáig terjedő körzet. A Világfa elsődleges körzete, ahol
leggyakrabban fordul elő, és ahol jelképrendszere is a leggazdagabb, ugyanez a körzet. A
Világfa attól Világfa, hogy az égig ér, vagyis elér a bolygókig, a csillagokig. A Világfa ágai
között azonban csak a magyar, az uráli, altáji és az ősi ázsiai népek mesekincsében található
a Nap és a Hold.

A „bika képében viaskodó táltosok” mondai motívuma a régi Kínából egy 2. és egy 10.
századi történeti feljegyzésben is fennmaradt. (Hoppál 1981). Az észak-kínai mandzsu
néphagyományban megtalálták egyes magyar táltos-motívumok párhuzamait (Hoppál 2013).

Fehérlófia mesének legközelebbi rokonát Horváth Izabella 1994-ben találta meg egy Belső
Mongóliában (Észak-Kína) élő evenki vadásztól (Horváth 2010). A magyar népmesével mind
a szereplőkben, mind a tíz fő eseményében és ezek sorrendjében megegyezeik, és a két mese
között csak néhány lényegtelen részletben mutakozik eltérés. Ezen az evenki népmesén kívül
a legszorosabb párhuzamokat a magyar Fehérlófia meséhez a mai Kína nyugati részén élő
jugur és az ujgur népmesék őrizték meg. Egy 10. századi ujgur kézirat alapján ismert tény,
hogy az ujgurok hun eredetűek. Így feltehető, hogy a Fehérlófia mese hun eredetű. Ez egyben
magyarázatot adna a Fehérlófia mese térbeli elterjedtségére is, hiszen Hunnia ugyanazon a
területen állt fenn a 4. századtól, amin Szkítia, majd a szintén szkíta szarmaták országa
közvetlenül Hunnia előtt. A sokezer éves népi folytonosság és az egységes, magas szintű
szkíta-hun-magyar műveltségben rejlő szellemi erő magyarázatot ad arra a tényre, hogy a
magyar népmesék legközelebbi rokonai ugyanezen körzetben találhatók.

3. Milyen világképet hordoznak a magyar népmesék? Melyek a magyar népmesék

főbb jellemzői, megkülönböztető ismertetőjegyei, sajátosságai?

Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy a magyar népköltészet a világ egyik
leggazdagabb mesekincsével rendelkezik – tekintettel például arra, hogy Benedek Elek, a
magyar népmese-kutatás egyik legkiemelkedőbb alakjának „Magyar népmesék” című
könyvén ez olvasható: „Talán kevesen tudják, hogy a magyar népköltészet a világ
leggazdagabb mesekincsével rendelkezik”. Hasonlóan nyilatkozott Leszkoven László
mesekutató is: „Meggyőződésem, hogy a magyar népmese egyedülálló a világon. Olyan kincs
birtokában vagyunk, aminek értékét még annak ellenére sem látjuk igazán, hogy nap, mint
nap a kezünk ügyében van.” Grandpierre K. Endre „Kővárból kialtó asszony” című
könyvében így ír: meggyőződésünk szerint a földkerekségen egyedülálló a magyar
ősmondavilág. S ha így van, akkor a magyar mesevilágról is hasonlóképpen
gondolkodhatunk. A feldolgozott magyar népmesék száma már 1982-ben meghaladta a 10
ezret.
Vámos Ferenc „Kozmosz a magyar népmesében” című könyvében megvilágítja, hogy „a
magyar mesekincsben egészen különös világ, gondolatrendszer, bölcselet szunnyad. A létnek,
a világnak kozmikus víziója” (Vámos 1943, 11), „sajátságos kozmo-mágikus világ” (u. ott,
16). Az égigérő fában, a griffekben, a tündérekben, Tündér Ilona birodalmában csodatevő,
mágikus erők testesülnek meg. A magyar népmese világában ez a mágikus életerő az, amely
természeti erőként „csörgedezteti a források vizét, növeszti a föld növényét, szelet fúj a
felhőkbe, a Nap, a Hold és a csillagok pályáját jelöli” (Vámos 1943, 25). Ez a mágikus, a
látszólag élettelen világot, a tájat, az eget-földet átható és összekötő életerő az, amely a „Szép
Júlia” című, Mailand Oszkártól feljegyzett székely mesében az „a szép Júlia, aki erdőt ződít,
füvet virágoztat”. A Nap, a Hold és a csillagok is ettől a mágikus életerőtől nyerik hatalmukat
s pompájukat. Ez a kozmikus, varázslatos életerő megtölti az egész teret. Ez a (Vámos által
idegen szóval „Hvarenah”-nak nevezett) mágikus életerő a magyar népmese színtiszta
lényege (Vámos 1943, 25). A Világfa maga ennek a kozmikus életerőnek a megtestesülése,
hiszen a nevében is benne van, hogy szó szerint egy kozmikus élőlény: világ-fa. A Világfa
tetején él a tündöklő szépségű, jóságos Tündér Ilona. Minden innen indul, hiszen ez Világfa
maga a valóság teljes, a ma ismertnél teljesebb fényében, ahogy a mai, rabszolgává tevő
szemellenzők nélkül az ősi, szabad ember érzékelte. Ahogy a valóságban, úgy a magyar
világlátásban is a valóság a Világfától indul. Hiszen a Föld a Naprendszertől született, a
Naprendszer a Tejúttól, a Tejút a Világmindenségtől, és a Világmindenség, a kozmikus
életerővel áthatott Világegyetem maga a Világfa.

A Világfához a népmesékben szorosan hozzátartozik a kígyó is. Ha meggondoljuk, hogy a

Világfa él, s benne rejlik az éltető erő, eljutunk e kapcsolat egy lehetséges magyarázatához.
Ahogy a fában az éltető nedv csodaerejű kígyóként mászik fel akár 50-100 méteres
magasságba is, úgy, hogy képes naponta akár sokszáz liter éltető folyadékot is felszállítani
ebbe a hatalmas magasságba, a Világfát éltető mágikus életerő összekapcsolódik a kígyó
képzetével.

Szorosan kapcsolódik a magyar népmesék megkülönböztető ismertetőjegyeihez a tény, hogy a

magyar tündér más, mint a nyugat-európai népmeséké.

A nyugat-európai tündérek jellemzői

Bár az angol fairy-t jobb híján gyakran „tündér”-nek fordítják, a megfelelés nem olyan szoros,
mint sokan gondolhatják. A nyugat-európai mesékben szereplő „fairy”-k ugyanis inkább
gyakran rosszindulató, apró termetű manók. Ahogy az Encyclopedia Britannica írja: „A
múltban a „fairy”-ktől féltek, mint olyan veszélyes, hatalmas lényektől, akik néha
barátságosak az emberekhez, de kegyetlenek vagy rosszindulatúak is tudnak lenni”
(eredetiben: „The fairies of the past were feared as dangerous and powerful beings who were
sometimes friendly to humans but could also be cruel or mischievous.”). Nincs lelkük és
haláluk után egyszerűen megsemmisülnek (az eredetiben: „They have no souls and at death
simply perish.”)
A magyar tündér sajátságai

Az első összefoglaló magyar mitológia szerzője, Ipolyi Arnold így ír a tündérekről. „A

magyar őshit felsőbb lényekrőli tudata legélénkebben maradt fenn az eredeti sajátságú tündéri
képzetben. A tündérek az istennőkhöz hasonlók, az emberiség, a természet, a föld jóltevő
anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva, boldogító munka, foglalkozás s
művészettel megáldják”. Emellett képesek arra, hogy szellemek vagy dzsinnek alakjában az
emberek között megjelenjenek, vagy a sors istennőiként az egyes emberek sorsát segítsék,
vagy a csaták kimenetelét eldöntsék. Éppígy képesek arra, hogy helyi védőszellemekké,
nimfákká változzanak, a patak, az erdő, a barlang őrző szellemeiként jelenjenek meg, vagy
akár arra is, hogy az ember torzképeként gnómokként, faunokként tűnjenek fel.

A magyar tündér megkülönböztető sajátsága nyilvánul meg abban, hogy regéink és mondáink,
meséink a tündéreknek egy különös, csodás, ős boldoglétet, egy boldog aranyhont
tulajdonítanak, hol őket aranykori boldoglét veszi körül. Ráadásul a tündérek világa, és maga
Tündér Ilona is sajátos kozmikus szerepkörben jelenik meg, szoros összefüggésben a
Világmindenséget éltető, az egész természetet átható kozmikus erőkkel. A régibb lexikonban
a magyar tündérekről korábban latin nyelven szerepelt neveit említi: portentum (csodalény),
magus (mágus, azaz varázshatalmú lény) (Ipolyi 1854/1987, 58). A tündér csodaerővel bíró
tünemény, aki képes tetszése szerint különböző alakot ölteni, másfajta lénnyé átalakulni. A
magyar tündér megkülönböztető jellemzője, hogy az Aranykor évmillióinak viszonyai
testeülnek meg benne.

Ezzel az ősi magyar tündérhittel függ össze a Kőműves Kelemenné ősmondánk. Grandpierre
K. Endre „Kővárból kiáltó asszony” című könyvében foglalta össze az emberiség első
építkezési kísérleteit megörökítő ősmondánk megértéséhez szükséges tényeket. A tizenkét
kőműves tragédiája ősvallásunk idejében zajlott le, mikor még ligetekben áldozott a
magyarság a táj tündéreinek. Korszakokkal a rómaiak ókori betörése előtt épültek ezek a
várfalak. Bizonyítja ezt, hogy Déva vára nem hadmérnökök által kiszabott kocka vagy
köralakú, hanem az ősi szkítamagyar várépítészet törvényei szerint a domborzat hajlásaihoz
illeszkedett, így hát nem szabályos mértani alakzatú. A Benedek Elek gyűjtötte
„Bálványosvár” székely népmese szerint „tündérek építették Bálványos várát. De az olyan
régen volt, hogy akkor a kövek még meg sem voltak keményedve…jó magasra építették a
várat….Egy tündér a hegy tetején állott, tizenkettő lent a Bálványos-patakban, s úgy
adogatták fel neki a követ.”

„Ősi időkben az emberiséget erősen foglalkoztatta a tájak lelke s azok a lények, amelyek a
tájat az ember megjelenése előtt birtokolták. Kibékítésüket, segítségük elnyerését
szertartásokkal és áldozatokkal keresték.” (Richard J. Neutra, 1979, 71.o.)
Érdemes megemlíteni, hogy az építőáldozat hagyománya a Kárpát-medencétől a Balkánon és
Kaukázuson át, egészen Belső-Ázsiáig, Kínáig és Indiáig kimutatható.

A magyar tündérek másik megkülönböztető sajátsága átlényegülési, átváltozó és csodatevő

képességükben rejlik. Ezzel a varázslatos átváltozási képességgel azonban népmeséinkben
nemcsak a tündérek bírnak. Népmeséink gyakori szereplői, az átváltozásra képes állatok
között szerepel a bika is (ld. A vörös tehén). Kabay Lizett „Bikatáltosok” című könyvében
részletesen leírja, hogy Erdélyben, Kolozsvártól nem messze, Magyarlétán személyesen
találkozott idős László Mihállyal, aki szemtanúja volt községe táltosának bikává válásáról.
Kell-e említenünk, hogy a táltosviaskodás bika, csődör, tüzes kerék, sárkány alakjában a
Kárpát-medencétől a szibériai török népekig, Kínáig és Indiáig ismert.

Másik, „A szelet vető táltos” című könyvében Kabay Lizett így ír: „A mágikus világlátás
idején keletkezett nyelvünk és ősvallásunk alapvető sajátosságainak feltárása azon áll vagy
bukik, hogy a kutató képes-e adatait a hajdani szemléletmód átélésével kezelni, vagy taláros
„felvilágosultsággal” elzárkózik a hiedelmek búvárlata és azok szellemi-tárgyi emlékeinek
egyeztetése elől… Tér és idő csapdájából csak az tud kimenekülni, aki a tudatváltás kapujára
lel.” Ősvallásunk táltosa képes volt arra, hogy magát egy másik létformával olyannyira
azonosítsa, hogy magát más síkra változtassa, a lét más síkján más alakú lénnyé változva
jelenjen meg. A Természet eleven, mozgósító, elemi életerőivel azonosulás lehetővé teszi a
tér és idő szokásos kereteiből kilépést, az átváltozást. A magyar tündérek különleges
sajátsága, az átváltozás képessége a Természet olyan mélységeibe merülést igényel, amelytől
a külső érzékszerveinkhez kényszerűen alkalmazkodó modern tudat már elszokott, s amely
iránt érzékenysége eltompult. Tündéreink egyik elsőrangú üzenete a mai olvasók számára,
hogy a világ nagyobb a külső érzékszervekkel felfoghatónál, s a belső érzékeinkkel, lelki
fogékonyságunkkal és értelmünkkel felfogható világnak is vannak természetadta törvényei és
saját erőforrásai. Ezek a törvények ma már a tudomány által is ismertté váltak (ld. Bauer-elv,
Grandpierre Atilla: Az élő Világegyetem könyve).

A magyar népmesekincs más népek mitológiájában

„A gyimesi pásztorgyerek” című székelyföldi mesében részletes beszámolót kapunk arról,

hogy a világ végén túl a „semmiség” óriási térségre terjed ki, amelynek másik végén terül el a
tündérek világa. Érdekes módon ahhoz, hogy átjussunk a tündérek világába, előbb porrá kell
válnunk. S ha átjutunk a másik világba, a tündérek világába, olyan, mintha álmodnánk, s itt a
másik világban megtanulhatjuk a növények és állatok nyelvét is. Ha jól meggondoljuk, e
mesének valóságalapja lehet, amennyiben a mennyei, sokaknak csak a halálon túl feltáruló
boldoglétről ad hírt.
„Az aranyerdő… egynapi járásnyira feküdt a világ végén túl. Az aranyerdő és a világ vége
között akkora semmiség tátongott, hogy azt emberi szájjal ki se lehet mondani. De ha szép idő
volt, akkor az aranyerdő széléből mégis meg lehetett látni a világ végét. Az igaz, hogy nem
sokat lehetett látni belőle, csak éppen egy keskeny, halovány csíkot, mint mikor virradatkor a
felkelő nap megvilágítja az ég alján húzódó sávos felhőt…az aranyerdő népe csupaadta
tündérekből állott. A tündérek pedig, amint azt minden halandó jól tudja, olyanféle lények,
akik boldogságban, csendes megelégedésben, örökös vidámságban élnek a maguk
országában…a kis pásztorfiú… odavaló volt, ahonnan a szél jött. A vasorrú
bába…porszemmé varázsolta Jankót… A havasi szél menten szárnyra kapta a finom kis
porszemet és vitte, vitte, mígnem elérkezett vele a világ szélére… aztán… szokása szerint
nekivágott a semmiségnek. El is jutott szerencsésen az aranyerdőbe, de addigra úgy
elgyengült, hogy a porszemet leejtette. A tündérek persze, amikor a szél távozása után
előbújtak rejtekhelyeikből, tüstént megérezték, hogy a világból egy porszem került át az ő
birodalmukba…a tündérkirály gyengéden megdörzsölte a porszemet. Abban a pillanatban
nőni, alakulni, formálódni kezdett a porszem, és egyszerre csak ott állott a király előtt a
pásztorgyerek a maga igazi valóságában…A tündérek jóindulatuknak minden jelével
elhalmozták a pásztorgyereket, aki álmélkodya nézte őket és szentül azt hitte, hogy álmodik.
Megtanulta ugyanis a füvek, a fák, a virágok, a bogarak s a madarak nyelvét.”

Ez a hatalmas „semmiség” a világ végén túl elgondolkodtató lehet. Olyan, mint egy hatalmas,
parttalan tenger, amely nem vízből áll, hanem minden ismert valaminél finomabb, „semmibb”
anyagból, a valami és a semmi határállapotából. Tekintve, hogy ezen a parttalan világóceánon
túl található a tündérvilág, ami pedig más népmeséink szerint az Óperenciás tengeren is túl
fekszik, felmerül, hogy a „semmiség” parttalan világóceánja lehet maga az Óperenciás tenger.
Ennek a gondolatnak a nyomán merült fel az ókori görögöknél „apeirón”-ként ismert parttalan
világtenger képzete. Az Óperenciás tenger a magyar népmesében a nagyon távoli, ismeretlen
helyet, „a világ szélét” jelentő népmesei kifejezés, az ismert és az ismeretlen világ határát
jelenti. Az apeiron jelentése pedig: határtalan, végtelen. Elsősorban Anaximander (ie. 610 –
546) milétoszi filozófus filozófiájából ismeretes. A gyimesi pásztorgyerek című székelyföldi
népmese nyomán feltűnt, hogy az „apeirón”, azaz a parttalanság világóceánjának neve
mennyire hasonlít az Óperenciás tenger nevére: Óperen(ciás) és apeirón, tartalmi és alaki
hasonlóság egyaránt fennáll. Ha úgy vesszük, hogy a világ vége az, ahol a föld az éggel
összeér, akkor a világ végén túl az ég található, s ha itt élnek a tündérek, akkor mennyei, égi
lények. Lehetséges, hogy valós nyomra bukkantunk, és a magyar népmesékben megőrződött
ősi magyar mitológia és az ókori görög filozófia között kapcsolat áll fenn?

Lehet, hogy sokaknak meglepő, de számtalan sok nyom köti össze a magyar népmeséket az
ősi görög, mezopotámiai, kínai, egyiptomi, indiai, szkíta mitológiákkal. Itt most csak egy pár
érdekes hasonlóságot emelnék ki. Az ókori görög mitológia egyik jól ismert alakja Hermész
(05. kép), az istenek hírnöke, a pásztorok istene, Apollón Napisten egyik legközelibb barátja.
5. kép. Hermész görög ábrázolása. Figyeljük meg a baloldali képen a szárnyas csizmákat, a
jobboldali képen a széles karimájú kalapot és pásztorbot-szerű szárnyas pálcát, amelyen kígyó
tekereg.

Pásztorbot-szerű pálcáján két kígyó tekereg, rajta szárnyak. Hermész szárnyas bőrcsizmát és
karimás kalapot visel. A széles karimájú nemezsapka – figyelem! – láthatatlanná tette a
viselőjét, éppen úgy, mint népmeséinkben. A szárnyas csizma emlékeztethet népmeséink
hétmérföldes csizmájára. Érdekes hasonlóságot mutat a korabeli etruszkok szárnyas
csizmájával (06. kép).

6. kép. Etruszk bronz szárnyas ember , kb. i.e. 600-ból. A Louvre-ben található.
A nemez a korabeli szkíták és hunok, az eurázsiai síkság pásztornépének jellegzetes,
hagyományosan birkagyapjúból, víz segítségével, gyúrással készült posztószerű anyag. A
széles karimájú kalap a korabeli szkíta mágusok viselete (07. kép).

7. kép. A berlini aranysüveg korát i.e. 1000 – i.e. 800 közöttre teszik. Aranylemezből készült.
Közép-Európában, Dél-Németországban került elő. Véleményem szerint szkíta mágus
viselhette (ld. Grandpierre Atilla: Királyi mágusok ősnépe – a magyar. 2007).

A „sárga kicsi kígyó” című székely népmesében a főhősnek Tündér Ilona kertjéből kell
elhoznia az aranyalmafáról három aranyalmát. Ókori görög mítosz szerint a Heszperidák
kertjáben nő az a csodálatos fa, amely aranyalmákat terem. Berze Nagy János „Égig érő fa”
című könyvében megemlíti ennek a görög mítosznak a kapcsolatát a magyar népmesékkel. A
magyar néphagyomány és a Világfa kapcsolatát „Karácsony” című könyvemben többszáz
oldalon igyekszem megvilágítani (Grandpierre 2006).

„A sámánutazás alapvető technikája az irányított transzállapot. Az utazás, amelyre [a sámán]

készül, a hétköznapi ember számára lehetetlen. Ők csak egyszer tehetik meg ezt az utat,
amikor meghalnak, s a testükbe való visszatérés reménye nélkül. A földet és az alvilágot
(illetve a Világfa a felső világgal köt össze minket – GA) egy hatalmas fa kapcsolja össze (a
Világfa! – GA), ezen kell leereszkednie a sámánnak. Az út félelmetes szakadékok mellett
vezet…A szora sámánok állandóan és nyugodtan utazgatnak. Szibériában az utazásra sokkal
ritkábban kerül sor, akkor viszont sokkal drámaibb, mivel a sámánok felrepülnek a csillagok
közé, vagy összecsapódó sziklák között szökellnek az alvilág felé” (Piers Vitebsky: A sámán.
A lélek utazásai. Révülés, eksztázis és gyógyítás Szibériától az Amazonasig. Magyar
Könyvklub – Helikon Kiadó, 1996, 70-73. o.). Ismét egy, a népmesékből ismerős részlet. És
ismét a lélekutazás egyik jellemzője, az élet és a halál közti vékony mezsgyén utazás jelképei
tűnnek fel, az összecsapódó sziklák, amelyek a görög mitológiából Scylla és Charybdys
sziklái néven ismerősek, és a magyar népmesékben is gyakoriak.
A magyar népmesék legfőbb elemei – a Világfa, a griff, a sárkány, a szarvas – a szkíta
művészet legfőbb jelképei. Nem véletlen, hogy részletekbe menő egyezés mutatható ki a 7000
éves tripoljei műveltségből fennmaradt Életfa és a magyar népművészet Életfái között (08.
kép).

8. kép. Balra a 7000 éves tripoljei „rushnyk” a Fekete-tenger északi partjáról, Oleg Umansky
(2006) nyomán. Jobbra a magyar népművészet jellegzetes Életfája. Jól megfigyelhető az
egyes motívumok következetes megfelelése a két képen.

A mágikus világlátás, a sámánizmus ennek elsatnyult változata

Kállay Ferenc (1790-1861) a pogány magyarok vallásáról a következőket mondja: „A mágia

elaljasodása (elsatnyulása) az, amit ma samanizmusnak nevezünk.” (ld Diószegi, szerk. Az ősi
magyar hitvilág. 1971, 113). Diószegi Vilmos erre a következőket mondja: „A pogány
magyarok – ma már világosan látjuk – nem álltak semmiféle kapcsolatban sem a
buddhizmussal, sem pedig a párszizmussal, a perzsák tűzimádó vallásával, s hitvilágunk nem
ebből a »két tiszta kútfőből alacsonyodott le« samanizmusra.” (Diószegi 1971, 11).

László Gyula találóan jegyezte meg, hogy a sámán-hit, illetve a táltos-hit olyan, mintha a
kereszténységre azt mondanánk, hogy káplán-hit, illetőleg püspök-hit. Bakay Kornél „Szkíta
hún hagyományok vagy finnugor rokonság?” (2015) című tanulmányában kiemeli László
Gyula életművének ismertetésekor következő megállapításait: „Felül kell vizsgálni a sámán-
táltos kérdést. A táltos nem azonos a sámánnal. A sámánizmus csak kísérő jelenség, nem
alapja volt a hitvilágnak. A legprimitívebbet keresték, így szűkült le a hitvilágunk a
táltoshitre. Azt tartották csak ősinek, ami primitív. De nem így volt!”
Mi akkor a helyes elnevezés? Ahogy azt az „Atilla és a hunok” (Grandpierre K. Endre –
Grandpierre Atilla) c. könyvben részletesen megvizsgáltuk, az ősi magyar szemléletre a
leghelyesebb a korabeli kifejezéseket alkalmazni. A korhű megnevezés: mágikus rendszer
(The Oxford English Dictionary, 1989). A “pogány” magyarokhoz látogató bizánci és nyugati
misszionáriusok a magyar vallás papjait “mágusok” néven említették (Dömötör Tekla, 1995,
530). A bécsi krónika „magosok” néven említi a magyar bölcseket (Bécsi Krónika, 142, 292).
A Kassai Kódex-ben följegyzett középkori magyar inkvizíciós perek jegyzőkönyvei a magyar
vallás papjait mindig “mágus”-ként, az öreg főpapokat “pontifex magorum” néven illetik
(Fehér Mátyás Jenő, 1999, 197). „A párthusok a mágusokból és a rokonokból választják a
királyokat” – írta Strabón kétezer évvel ezelőtt (Strabón, 547). A mágikus rendszerről és a
„mágikus” fogalmának korhű értelmezéséről „Atilla és a hunok” című könyvünkben
számoltunk be részletesebben.

A „mágikus világlátás” kifejezés magában foglalja a mágikus érzékelést, a mágikus

gondolkodást, a mágikus átváltozás és a mágikus átlényegülés képességét. A mágusok a
Természet lényegének titkait hivatásszerűen és közösségben, egész életen át kutató őskori és
ókori természettudósokként érthetők meg igazán. A mágusok tudásukat folyamatosan és
szervezetten fejlesztő tudós osztályt alkottak, és így ők szerezhették meg azt a tudást,
amelynek további fejlesztésére a sámánok nem voltak berendezkedve. Évezredeken át
rendszeres, alapos, célratörő és felkészült elméleti és gyakorlati, közösségileg szervezett és
hagyományozott tevékenységet folytattak. Ezzel szemben a sámánok a tudást a hagyománytól
készen kapják, azt közösségileg szervezetten tovább nem fejlesztették, és így tudásuk
törvényszerűen csak csökkenhetett. A sámánok „tudománya” így nem tudomány, hanem csak
sorvadófélben levő hagyománynak, szokásnak tekinthető. Megállapítjuk, hogy a sámánizmus
nem jöhetett létre magától, hanem szükségképpen a mágikus kultúrából kellett létrejönnie,
mégpedig ennek sorvadásával, eredeti működési feltételeinek vesztével, eredeti
összefüggéseinek feledésbe merülésével. És mivel a sámánizmus eredete minden bizonnyal az
őskőkorszakba, vagyis több tízezer éves múltba vezet (lásd Mircea Eliade Az extázis
archaikus technikái c. könyvét), ezért a mágikus műveltség még ennél is ősibb kell legyen.

4. Miben rejlik a népmese alapvető üzenete számunkra? Mit mondanak

népmeséink a magyarságról, a magyarság küldetéséről?

Mi a mese? A magyar néprajzi kézikönyv szerint meghatározása meglehetősen nehéz (Banó

1987). Régen a jelentése „példázat”, „példabeszéd”, tanulságos monda lehetett. Maga a
„mese” szó arra utal, hogy egy történet elmesélése következik. A népmesék leggyakoribb
kezdőképlete, az „Egyszer volt, hol nem volt…” is azt jelzi, hogy egy régi időkben lezajlott
történetről van szó.
Tekintsük a mese történeti valóság-alapját (1) a mese alapvető tulajdonságának. Az 1700-as
évek végétől a mese szó fokozatosan kiszorítja a régibb rege, majd mende-monda kifejezést.
A modern felfogás a mesének két alapvető jellemzőt tulajdonít:

(2) a mese költött, a mindennapi valósággal össze nem egyeztethető jellegű, és:

(3) hogy a mese valami nagyon szép dolog: mesés, meseszép, mesébe illő.

Ezzel a két modern tétellel akaratlanul is elérkeztünk egy vízválasztóhoz. Ha ugyanis az

eddigieket elfogadjuk, akkor az (1), (2) és (3) jellemzők együttesen csak úgy egyeztethetők
össze, hogy, (2)-nek megfelelően, a régi idők valósága a mai valósággal azért nem
egyeztethető össze, mert a régi idők valósága olyan meseszép volt, hogy az a világ mai keretei
között el sem képzelhető. Ha így van, akkor a világ mai menetét követve ez a meseszép
társadalmi, pontosabban közösségi együttélés sohasem érhető el. Valóban, a modern idők
összeegyeztethetetlenek a meseszép világgal, és olyan törvények elfogadását követelik meg
tőlünk, amelyek kizárják, hogy a mai világot körülöttünk meseszéppé tehessük.

Nagy kérdésekhez érkeztünk, olyan kérdésekhez, amelyekre alább még vissza kell térnünk.
Banó István (1987) így indokolja meg a mese tartalmának költött, valótlan minősítését: „A
mesében ugyanis sok minden olyan van, ami a valós világban lehetetlen: beszélő állatok,
tárgyak, mindenkit legyőző kard, halál utáni csodás feltámadás, sárkányok, boszorkányok,
óriások és óriáserejű törpék…” Tény, hogy ugyanez az időszak, az 1700-as évek végétől az,
amelynek során a materialista világkép az eddigieknél is jobban háttérbe szorítja a magyar
szerves műveltség világképét, azt a világképet, amelyből a népmesék születtek. És mivel a
materialista világkép gyakran végletesen kirekesztő formájában érvényesül a mai világban,
minden vele ellenkező tényt kötelező érvénnyel figyelmen kívül hagyandónak minősít és
végletesen leértékel, szükségképpen a népmesék is ennek az eljárásnak esnek áldozatul, ha
hagyjuk.

A néprajzi kézikönyv szerzője (Banó 1987) hithű materialistaként „valós” világ alatt kizárólag
a mai materializmus által elfogadott világot érti. Pedig valóság az élet, a lélek, a szellem, az
értelem is. Ebben a fejezetben igyekszünk jelezni néhány érvelést, ami arra utal, hogy
boszorkányok, illetve tündérek lehetségesek itt a földi világban, például a tájakban, vagy földi
életutunk előtt és után a szélesebb értelemben vett, élő Világegyetemben. A tündérek Ipolyi
Arnold szerint felsőbb lények. Ha a Föld él, ahogy James Lovelock tudományosan igazolt
Gaia-elmélete feltárta, akkor Gaia az embernél felsőbb lény, tehát ilyen szempontból
tündérinek minősíthető. Ha a Nap él, ahogy azt e sorok szerzője a Héliosz-elmélettel feltárta
(Grandpierre 2015), akkor a Nap is egyfajta felsőbb lénynek tekinthető. Számtalan sok jele
van annak is, hogy őseink szellemi létformában tovább élnek köztünk. Ahogy annak is, hogy
régebben ismertük a Természet nyelvét – ezek azok a természetes érzések, amelyeken ma is
beszélnek hozzánk az állatok. Ma is előfordul a valóságban, hogy életünk egy-egy különleges
szakaszában rendkívüli tudatállapotba kerülünk, mert felelevenednek a bennünk lappangó
természeti erők és valóságos erőforrássá válnak lelkünk, érzésvilágunk és értelmünk,
gondolatvilágunk számára. A sárkányok, griffek, óriások a népi emlékezet évmilliókra
terjedését mutatják, és létük inkább nyitott kérdésnek tekinthető, mint kizártnak.
Más tények is jelzik, hogy a népmesék alapvetően nem költött természetűek. Ahogy a néprajzi
kézikönyv is írja: „A népmesében azonban – szemben a belőle kialakult műmesével –
mégsem lehetséges minden. A mesei csodás dolgok egy nagy rendszer tagjai, amelyek mint
meseelemek és mesemotívumok a népmese sajátos építőköveiül szolgálnak.” De felvetette-e
valaki, miféle összefüggések, törvények szabják meg ezt a nagy rendszert, hogy mi tartozhat
bele, és mi nem? Eredményeim szerint az a törvény, ami a népmese elemeit megteremti, ami
összefüggéseiket létrehozza és a végkifejlet felé vezeti, nem más, mint a valóság olyan
alaptörvénye, amit a materialista világkép nem ismer, de aminek újra felfedezése rendkívül
időszerű: az élet egyetemes alaptörvényéről van szó. Azért kell a népmesének a jó győzelmére
vezetnie, mert az élet mindig az élet fenntartására, megvédésére és továbbadására irányul.
Azért tartalmaz a népmese csodálatos elemeket, mert az élet alaptermészete szerint a
legmagasabb boldogságra irányul. Minél jobban megközelíti az életünk a számunkra elérhető
legmagasabb kiteljesedést, annál csodálatosabb lesz, és annál több csodaszerű elem
kapcsolódik be életünkbe.

Mi a mese? Eredetileg egy rövid történet a régmúltból, amikor a világ még mágikus volt.
Egyes német népmesék így kezdődnek: „A régi időkben, amikor még a kívánság is elegendő
volt ahhoz, hogy az óhaj valóra váljon, élt egy öreg király.”

A régi időkben az ember még mert vágyni, lélekben a Ternészethez folyamodni. Aki vágyni
mer, azt ma már álmodozónak tartjuk, aki nem számol a valósággal. Helyette a tettek emberét
értékeljük, aki erős akaratú. Azért vagyunk átkozottak, mert nem a helyes dolgot akarjuk. A
vágy, az eredeti, természetes, emberi vágy az igazi erőforrásunk. Az ember az évszázadok
alatt fokozatosan eldurvult, elvesztette hitét a csodákban és a tudásban. Ma egy olyan
világban élünk, amely az élet értelmét minden lehetséges módon megkérdőjelezi, és amely
arra büszke, hogy elutasítja a hitet.

Ezért a mesék ma minden eddiginél fontosabbak. Arról az emberről és arról a hitről

beszélnek, amikor még készek voltunk azzal a feltétlen bizalommal élni, amellyel a
kisgyermek a világra jön. Azzal a bizalommal, hogy minden megmagyarázhatatlan, rejtélyes
és sötét dolog mögött ott rejlik a fény – amely mindig táplál és erőt ad. Ha sikerül ezzel a
bizalommal élni legalább valamennyire felnőtt korunkban, megmenteni valamit a világ
megértéséből, amit semmilyen gondolatrabló nem tud eltulajdonítani tőlünk, akkor ez
fontosabb lesz az életünk végén mint bármilyen más útravaló, amit a modern világtól
kaphatunk – írja Franz Vonessen „Das kleine Welttheater: das Märchen und die Philosophie”
című, 1998-ban megjelent könyvében.

A népmesék teljesebb felfedezése új fényt vet a magyarság küldetésére is. A mai világ jórészt
kiölte a nyugati emberből a közösségi, nemzeti, családi összetartozást, az élet és a család
megbecsülését. Ennek a következménye a magyarság és a nyugati emberiség létszámának
rohamos csökkenése, a nyugati emberiség tehetetlen bábbá válása. A romlás nem új keletű, és
a népmeséket is érinti. Tolkien, a Gyűrűk ura szerzője “On Fairy-Stories” (A tündér-
történetekről) című 1947-es írásában annak a gyanújának ad hangot, hogy a tündér fogalma a
nyugati világban fokozatosan „ésszerűsödött”, a gyerekek, a felhasználók igényeihez
alkalmazkodott. Sajnos, a tündér fogalmának alárendelése a piaci igényeknek nem szolgálja a
gyermekek lelki épségét, ellenkezőleg. Sok egyéb hasonló jelenségre lehetünk
figyelmesebbek, ha jobban megismerjük és összevetjük a nyugati, a magyar és a kínai
népmeséket. Népmeséink egyik legnagyobb tanulsága, hogy érdemes eredeti jelentéskörüket
alaposabban megismernünk, mert ez segíti nemzetünk lelkületének jobb megértését, s ezzel
nemzetünk lelki-szellemi folyamatosságát, fennmaradásunkat is.

S ha az elmúlt évszázadokban, évezredekben elkövetett hibáinkból is tanulni akarunk,

képesek lehetünk tudatosan fejleszteni s helyreállítani az élet szépségének, az emberi
összetartozás melegének, a nemzeti összetartozás felemelő távlatainak erejét. A Világfában
rejlő kozmikus életerő teljesebb megismerése teszi lehetővé, hogy tudatosan is éljünk ezzel a
kozmikus életerővel, és ennek alapján építsük fel a magyarság, az emberiség élet-szerető
jövőjét.