Ann O'Loughlin

Bálterem Kávézó
Sosem késő kitárni a szíved

Fordította Csonka Agnes

ALEXANDRA
Kiadónk a kötet fordításához nyújtott anyagi támogatásért

köszönetet mond a Literature Ireland Fordítási Alapjának

(Dublin, Írország).

www.literatureireland.com

info@literatureireland.com

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ann O'Loughlin: The Ballroom Café
Black & White Publishing, 2015

29 Ocean Drive, Edinburgh EH6 6JL

Copyright © Ann O'Loughlin, 2015

Borítódesign stuartpolsondesign.com

Borítófotó © Michael Nelson/Trevillion Images

Hungárián translation © Csonka Agnes, 2017

Minden jog fenntartva.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója,

2017

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.

e-mail: kiado@alexandra.hu www.alexandrakiado.hu

 Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Ferenczy Zsófia

A könyv magyar változatát Bocz József tördelte

A borítót Tóth Gábor tervezte

ISBN 978 963 447 056 4

Johnnak, Roshannek és
Ziának...
számomra ők jelentenek
mindent
 1. fejezet

Rathsorney
Wicklow megye
2008 márciusa

- Még négy hete van, Miss O'Callaghan. Ez van, a dublini

főnökség látni akarja, hogy szándékában áll visszafizetni a
kölcsönt. Máskülönben kénytelenek leszünk lépéseket tenni,
hogy visszakapjuk a pénzünket.
Peter O'Doherty, a bankfiók igazgatója hátradőlt a
forgószékében. Ella O'Callaghan épp csak annyira emelte fel a
fejét, hogy egyenesen a férfi szemébe nézzen, hangja tagolt és
határozott volt.
- Mit javasol, Mr. O'Doherty talán bocsássam áruba a
testemet?
- Szükségtelen ilyen hangot megütni, Miss O'Callaghan.
- Szükségtelen azzal fenyegetőzni, hogy kilakoltatnak a
házamból. Roscarbury Hall az életem. Nem hagyom, hogy
elvegyék tőlem.
- Esetleg van olyasmi, amit el tud adni, hogy pénzhez
jusson?
- Például a hatalmas ékszergyűjteményem.
- Peter O'Doherty felugrott és türelmetlenül babrálta a
kulcscsomóját. Menjen haza, gondolja át. Jöjjön vissza jövő héten,
és addigra találja ki, hogyan tud fizetni.
A kezét nyújtotta Ella felé, de a nő nem vett róla tudomást.
 - Istenfélő életem során még soha nem kerültem ilyen
méltatlan helyzetbe. Inkább meghalok, mint hogy kiköltözzek
Roscarbury Hallból!
Ha O'Dohertynek szándékában is állt válaszolni, Ella nem
adott rá esélyt, kiviharzott a férfi irodájából és becsapta maga
mögött az ajtót. Mit érdekli ezt az embert Roscarbury, hogy a
vén ház oltalmazta meg őket a nehéz időkben, hogy ez az egyetlen
hely, ahol biztonságban érzi magát? Telente olyan hideg volt a
szobákban, hogy látszott a lehelet, a padláslépcső úgy nyikorgott,
mintha kísértetek járnák, a hideg szél pedig folyton zörgette az
ablaktáblákat, mintha valaki állandóan kopogtatna. A park
hullámzó dombjai a tópartig nyúltak, Sheehy, a gazda képtelen
volt rendesen lenyírni a fűnyírójával; a vízelvezető csatornák
minden évben eldugultak, már jóval azután, hogy a
cseresznyevirágok sötétbarnára fonnyadtak és szétmállottak, a
tölgyek és az öreg vadgesztenyefák pedig elhullatták a leveleiket.
Roscarbury bágyadt, késő nyári napokon tündöklött igazán,
amikor a meleg levegő még bent időzött a házban, a tyúkokat
pedig a nyitott hátsó ajtóból kellett összevadászni. Ellát
reggelente az elülső kéményre felerősített, girbegurba
tévéantennán gyülekező seregélyek fecsegése ébresztette. A
fenyőfákon megülő varjak és galambok összepiszkították a
kőlapokat a szökőkút körül, havonta egyszer le kellett súrolnia. A
túlburjánzó konyhakert egész nyáron elegendő gyümölcsöt
termett a süteményeihez, és ha elég meleg volt, még az édes
körte is beérett. Ella sosem lett volna képes elhagyni
Roscarburyt, a múlt köde, amely beburkolta és körüllengte az
öreg házat, megnyugvással töltötte el. Ha ezt elmondaná Peter
O'Dohertynek, őt persze a legkevésbé sem érdekelné. Ella
O'Callaghan és az ő roskatag háza a szemében csak egy
jelentéktelen, bosszantó fennakadás volt zsúfolt napja során.

Roberta O'Callaghan épp száraz sherryt kortyolgatott egy

kristálypohárból, amikor meglátta a nővérét, ahogy épp befordul
a ház sarkánál. Ella feszült volt, a húga már a járásán is látta. A
szokásosnál kicsit hosszabb, súlyos, elszánt léptekkel haladt.
Szokásával ellentétben a szökőkút mellett sem állt meg, hogy
visszagondoljon a régi szép időkre, amikor itt még víz csobogott,
és bugyogva rohant tovább a kerti vízelvezetőkön át.
A sietősen belökött hátsó ajtó, a csészealjnak csattanó
csésze éles csörömpölése, a csapvíz erős sugara a vízforralóban
mind Ella idegességét, szorongását jelezte. Roberta betolta a
laposüveget sötétbarna bőrtáskájába és bepattintotta a zárat.
Mélyet sóhajtott, felállt a bársonyfotelból, és poharát a régi atlasz
mögé rejtette a mahagóni könyvszekrény harmadik polcán. Ella
nagy zajt csapott a konyhában, szekrényajtók csapódtak,
serpenyők csattantak a tűzhelyen. Ha nyomasztotta valami,
bevette magát a konyhába és a sütésbe menekült, sokszor
előfordult, hogy a kész süteményt egyenesen a szemetesbe
hajította.
Először azon az éjszakán keresett vigaszt a konyhában,
amikor az anyjuk és az apjuk meghalt. A kóruskoncertről
hazafelé tartó John O'Callaghannek esélye sem volt kitérni Sean
McCarthy traktorja elől, aki a rövidebbik úton, világítás nélkül
indult hazafelé a kocsmából. Mindhárman meghaltak a
halesetben, amit később Rathsorney-ban tragédiaként
emlegettek. Ellát és Robertát napokon át rengeteg ember vette
körül, de három hét elteltével a lányok magukra maradtak a
hatalmas, üres házban. Nem számíthattak többé apjukra és az ő
ügyvédi fizetésére. John O'Callaghan arra sem szakított időt,
hogy gondoskodjon lányai jövőjéről, annyira lefoglalta
Roscarbury Hall igazgatása és a fogadás a lóversenyen minden
szombat délután. Ella nem pazarolta az idejét arra, hogy
nehezteljen apjára a felelőtlensége miatt, inkább elszántan nézett
szembe új, szerény anyagi helyzetükkel. Elhatározta, hogy a
lehető legtöbb bevételre tesz szert, hogy fenn tudja tartani
Roscarbury Hallt. Süteményt sütött a rathsorney-i boltoknak,
vasalást vállalt, hogy fizetni tudja a számlákat. Roberta átvette a
ház körüli munkákat, amennyire tőle telt. Kialakult egy
mindennapos rutin, elvégezték a házimunkát, két nagy táskában
kihordták a kenyeret és a süteményeket, és egyúttal be is
vásárolták a szükséges holmikat. Rathsorney-n túl nemigen
mentek, de ünnepek előtt időnként elhívták őket az arklow-i
áruházba kisegíteni, a forgalmas hétvégeken pedig a helyi
vaskereskedésben is dolgoztak.
Amikor elromlott a szökőkút szivattyúja, nem volt pénzük
megjavíttatni. Amikor a kertet gondozni, a növényeket metszeni
kellett, csak akkor foglalkoztak vele, amikor már muszáj volt.
Amikor az eső befolyt a padlásszobákba a félrecsúszott pala
résein, Hegartyt hívták, a helyi gazdát, aki hozta a kihúzható
létráját, óvatosan felmászott a tetőre, és a helyükre szögelte a
lemezeket. Amikor a munka már túlságosan nagy falatnak
bizonyult az ezermester számára, Ellának sikerült hitelt
szereznie egy megértő banki fiókvezetőtől.
Roberta elunta a konyhából kiszűrődő zajokat, a
hálószobája felé indult. A hallban megállt és elolvasta a cédulát,
amit Ella tett oda.
Gerry üzeni, hogy kicsit korábban jön értünk a 10-es mise
előtt. Légy készen! Ne késsünk el miattad. E.

Ella megvárta, míg Roberta sétabotjának kopogása az

emeleti lépcsőfordulóhoz ér, azután felhívta az unokatestvérüket,
Irist.
- Segítened kell. Azt hiszem, kitaláltam, hogyan tudjuk
megtartani Roscarburyt, és pénzt keresni. Szerintem tetszeni
fog.
- Bökd már ki, te lány, az ég szerelmére!
- Nem, most nincs időm. Majd a délelőtti misén, tízkor.
Azzal letette, még mielőtt Iris tiltakozhatott volna.

Ella a bő kék kabátját vette fel a misére, ez emelte ki

legjobban a kedvenc Weiss brossát, az egyszerű körbe foglalt
kilenc acélkék kristálygolyót. Az anyja csakis különleges
alkalmakkor viselte. Ennek az ékszernek nincs párja,
mondogatta a lányának, és Ella hitt neki. Gondosan feltűzte a bal
hajtókájára, a tükör elé lépett, megigazgatta, lesimította a
kabátot. Nem mintha mostanában bárkinek is tetszeni akarna.
Gerry O'Hare Mercedese döcögött felfelé a fasoron. Ella
nézte, ahogy a nagydarab férfi, szájában fityegő cigarettával,
kiszáll a kocsiból. Gerry nekitámaszkodott a szökőkútnak, némán
pöfékelt, míg az O'Callaghan nővérekre várt.
Roberta már a hátsó hallban várakozott, a prémgalléros
fekete kabátját viselte. Méretes, szürke kézitáskája és kesztyűje
illett cipője patinájához. A nővérek szó nélkül mérték végig
egymást.
- ]ó reggelt, lányok! Hogy s mint ma reggel?
Gerry O'Hare minden vasárnap eljött a nővérekért, hogy
elvigye őket a misére, majd hazaszállítsa őket. Szívességből tette,
bár a karácsonyi csomag, amit O'Callaghanéktől kapott, mindig
kimondottan nagyvonalú volt. Elnézték a bolondozását, néha
még várták is udvarlását, hamiskás megjegyzéseit.
A templom közepe táján Iris nyomakodott be melléjük a
padsorba.
- Elérted, hogy eljöjjek a misére, Ella. Mit akarsz?
Ella mereven bámult maga elé.
- Gyere haza velem, és megbeszéljük.
- Nem tudnád most kibökni?
Ella egyszerre merevebben ült a padban.
- Előbb a mise, aztán a megbeszélés.
Iris felsóhajtott, nem volt hajlandó felállni, amikor a pap az
oltárhoz lépett, és addig fészkelődött a szertartás alatt, míg Ella
végül oldalba könyökölte.
- Velünk jössz taxin?
- Én aztán be nem teszem a lábam sehová, amihez Gerry
O'Hare-nek köze van. Nekem ő nem barátom, folyton a
bölcsességeivel traktálja a férjemet a kocsmában. Talán nem
Gerry O'Hare volt az, aki azt mondta az én nagyszerű férjemnek,
hogy foggal-körömmel harcoljon az utolsó filléremért is? Nem
taxisofőr az, hanem egy botcsinálta válóperes ügyvéd!
- Akkor gyalog kell jönnöd.
- Semmi gond. Nem sokkal fogok lemaradni a csigalassú
O'Hare mögött. Mivel is jár, traktorral?
Amikor a Mercedes megállt Roscarbury Hall hátsó bejárata
előtt, Roberta egyenesen az asztalhoz ment a hallban, és egy
cédulát csapott le rá jó hangosan.

Tudom, hogy készülsz valamire. Nem járulok hozzá

semmiféle ostoba tervhez. R.

Iris szaporán gyalogolt, csak tíz perccel maradt le. Enyhén

kifulladva lökte be a hátsó ajtót.
- Ide gyere! - kiabált ki neki Ella.
Már felvette a kényelmes cipőjét és fejébe nyomta elnyűtt
kalapját, épp kifelé indult a fallal körülvett kertbe a
baromfiudvaron át. A haja laza fürtökben lógott ki a piros
bársonykalap alól, fiatalosnak látszott tőle az arca. A kerti
ösvények itt-ott még kivehetőek voltak, de az ágyásokat, ahol
egykor répa és hagyma nőtt, burjánzó gyom, vadrózsabokor és
csalán verte fel, igyekezve a lehető legtöbbet kicsikarni a földből,
ahol egykor díjnyertes zöldségek termettek.
- Kávézót nyitok. Ez itt jó hely lenne, egész nap idesüt a
nap, de szerinted ki tudnánk tisztítani annyira, hogy kitegyünk
ide néhány asztalt?
Iris a fejét rázta.
- Az túl nagy munka lenne. Inkább a szökőkutat kéne
rendbe hozni, és a ház elé tenni az asztalokat. Ott csak a füvet
meg a sövényeket kell lenyírni. Hamarosan nyílik a rododendron
meg az azálea, attól megszépül az öreg ház is.
Elgyalogoltak az omladozó épületek és az üresen ásító,
hideg szénapajta előtt. Amikor Roberta belépett a konyhába,
biccentett Irisnek, majd komótosan teát főzött magának, hogy
közben hallgatózhasson. Kifelé menet a hallban egy újabb cédulát
hajított az asztalra.
Nem mintha valaha is valóra válnának az őrült terveid, de
semmiképp nem engedem, hogy idegenek járkáljanak
Roscarbury Hallban. Iris túl sokat van itt. R.

- Kezdd inkább kicsiben. Egy-két asztallal. Vannak azok az

összecsukható asztalok a katalógusokban. Ha valami csicsás
terítőt teszel rájuk, senki nem fogja észrevenni - jegyezte meg
karba font kézzel a mosogatónak támaszkodva Iris.
- De hová tegyem az asztalokat? Reggel elég hideg van kint
a ház előtt.
Iris máris a konyha túlsó végében termett és elindult a
hallon át. Ella követte, a hallban felkapta a cédulát az asztalról és
menet közben rápillantott. Iris beviharzott a szalonba.
- Hát nem tökéletes kezdetnek? Pár asztal kerülne oda
középre.
- De hát akkor mi lesz a szalonunkkal?
- Ella O'Callaghan, egy heted van, jobb ötletünk pedig nincs.
Ráadásul nem is használjátok ezt a helyiséget. Nincs más
dolgunk, mint átrendezni. Lássunk neki!
- De ki jönne el ide? Ez igazából ostoba ötlet. - Ella
összegyűrte a cédulát és a zsebébe mélyesztette.
Iris megragadta unokanővére vállát.
- Hidd el nekem, hogy az a sok tökfilkó, aki odajár a misére,
egymás sarkát tapossa majd, csak hogy megbámulhassa a
legszebb porcelánjaitokat!
Ella az ablakhoz lépett.
- Szerintem nem leszek képes véghezvinni, Roberta pedig
őrjöngeni fog.
- Kit érdekel, mit gondol Roberta? Neked kell kéthetente
találkoznod a fiókvezetővel a bankban.
Ella nem felelt. A vadrózsabokrokat dér ülte meg, egy
vörösbegy röppent el közel a földhöz, pajorok után kutatott, a
távolban, az úton, a szántóföldön túl egy gyerek kiáltott oda a
barátjának, hogy siessen. Egy patkány surrant el a szökőkút
mellett. Nem kellett odakint lennie, pontosan tudta, hogy a késő
délelőtti napsugarak most épp az emeleti ablakokat érik, és azok
arany fényben ragyognak.
- Senki sem akar majd idejönni - szólalt meg, és végignézett
a szertartásosan berendezett dohos szobán, a magas támlájú
székeken, a helyiséghez képest túlméretezett csilláron. Az ablak
előtt álló íróasztal rendetlen volt és poros. Valaki az
ablakpárkányra tolt egy köteg levelet, a papír az évek során
megsárgult és összetöredezett.
- Ez a ház kívülről egy romhalmaz, de bent sem jobb a
helyzet.
- Épp ezért nevezzük majd el Ódon Kávézónak.
Ella hahotázni kezdett.
- Esetleg Ódon és Poros Kávézónak.
- Ez a beszéd! - vágta rá Iris, azzal közelebb tolta a
kandallóhoz a hatalmas zöld bársonyfotelt.
- Minden tele van pókhálóval, és a csillárt alaposan le kell
sikálni. Mi legyen a bejárati ajtóval?
Iris csípőre tette a kezét.
- Te csak kifogásokat keresel, Ella. Majd az üveges
teraszajtókat használjuk oldalt.
- Egyszerűen nem bírnám elviselni, hogy megint nevetség
tárgya legyünk, túl sokszor történt már meg.
Egy könnycsepp gördült végig Ella arcán.
- Sokan együtt éreztek veletek, Ella, de az O'Callaghan
család sosem volt nevetség tárgya.
- Egyszerűen nem szeretem, ha nagyítóval vizsgálgatnak.
- Akkor keress valamit, amit el tudsz adni, Ella.
Ella leroskadt a kanapéra, a bőr megcsikordult alatta.
- Ez csak egy ház, Iris, senkit sem érdekel. Két vén tyúk
lakik benne, akik nem tudnak mit mondani egymásnak, egy ház,
amihez túl sok történet kötődik. Elegem van már abból, hogy
akarok valamit, amit nem lehet. Roberta egyre többet iszik,
mindenhol eldugott üvegeket találok. Ha lemondana arról a
pénzről, amit sherryre költ, talán ki tudnánk mászni a csávából.
Iris leült mellé.
- Mikor gondolt Roberta másra saját magán kívül? Mi
ketten együtt meg tudjuk csinálni.
Ella megragadta a kezét, és megszorította.
- Remélem, hogy igazad van, Iris, mert mostanában nem
nagyon van piaca ezeknek a régiségeknek, és ha valamit el kell
adnunk, az a ház lesz. Ott még nem tartunk. Megtesszük, ami
tőlünk telik. Megkérem Muriéit, hogy terjessze a kávézó hírét,
szerda reggel negyed tízkor nyitunk. Bár ha Muriéit is bevonjuk,
négy asztalnál több kell.
 - Négy asztal elég lesz, abból már kiderül, mire megyünk -
felelte Ella, azzal odalépett a tálalóhoz, ahol a legszebb porcelánt
tartotta.
 2. fejezet

Hideg, nyirkos reggel volt. Kiely busza végiggördült a Main

Streeten, felpörgette a motort, ahogy befordult a sarkon, a
motorzúgás hangja ott maradt utána a levegőben. A palackok
összekoccantak, amikor a tejesember sorban letette őket az ajtók
elé; a kóbor kutya, amelyik Maurer kapujában húzta meg magát,
kinyújtózott, azután vakarózni kezdett.
Pat McCarthy felemelte az ajtaja előtt heverő újságköteget,
és udvariasan odabiccentett az idegen nőnek, alá lehajtott fejjel,
zsebre dugott kézzel haladt az utcán. Pat letépte a műanyag
boritól az Irish Timesról, és nézte, ahogy a nő átmegy az utcán,
gyors pillantásokat vet mindkét oldalra, majd megáll Rahilly
vaskereskedése előtt. A mozdulat, ahogy szorosabbra húzta a
kabátja övét, azt jelezte, eldöntött valamit. Egy vállrándítással
gyorsabb tempóra váltott, az Arklow Roadon indult el kifelé
Rathsorney-ból. McCarthy motyogott valamit magában,
kihajított két üres chipseszacskót és egy sörösdobozt az utcára,
azután az alsó lakattal kezdett vesződni, feltolta az ablakok
redőnyét, a súrlódó acél csikorogva jelezte a városnak, hogy
elkezdődött a nap.
Debbie összehúzta magát a tenger felől süvítő hideg
szélben, elgyalogolt egy piros tetős házcsoport és egy két mező
találkozásánál emelkedő dombon fekvő temető mellett. A hídnál
megállt, áthajolt a korláton, és a rohanó vizet nézte. Rob nevét
zubogta, Debbie képtelen volt kiverni a fejéből a ritmusát: a
temetésen összegyűlt tömeg halk moraját, akik mind az apjára
emlékeztek.
Amikor már mindenki eleget ivott és eleget beszélt Robról,
még kétszer eltemették, miután mindenkinek elfogyott a
mondanivalója, Debbie felment a padlásra keresgélni, maga se
tudta igazán, mit, hogy elüsse valamivel az időt.
Kartondobozokat tologatott a sarkokba, amikor a vízcsövek alá
szorulva észrevett egy kicsi, piszoktól ragacsos papírdobozt.
Barna ragasztószalaggal zárták le, az egyik oldalán piszkosszürke,
foltos rózsaszínű címke kunkorodott, a meleg vizes csőből
sugárzó forróság száríthatta ki. Még kivehető volt rajta a gondos
kézírás: Babaholmik.
Felemelte a dobozt, lerázta róla a száraz egérürüléket, és
átvitte a vendégszobába. Viharvert régi bőröndök feküdtek
nyitva a piros kanapéágyon. A padlón egy köteg megsárgult
újság hevert.
- Végeztél már odafent, Debs?
Nancy néni dobogott fel a lépcsőn, a keze fejével törölgette
homlokáról a verejtéket, zihált.
- Ne törődj ezzel a sok szeméttel, drágám! Hívunk valakit,
aki eltakarítja.
- Ki akarok válogatni pár dolgot.
Nancy megfogta Debbie vállát, és megszorította.
- Tedd, amit tenned kell, szívem, de csak az emlékek nem
porfogók.
Nancy belerúgott az újságkötegbe, azután hátralépett és
végignézett a szobán.
- Anyád őrjöngene, ha látná, mi lett ebből a házból. Nézd
meg, milyen koszosak a függönyök: a legfinomabb
dombornyomott krémszínű selyem, úgy rendelte egy clevelandi
üzletből. Bert azt mondta, ötkor átjön és bepakol a költöztető
teherautóba. Az ott minden a nappaliban? Nagyon kevés holmi.
- Igen, és még a hintaszék a tornácról.
- Nem érdemes elvinni, de ahogy akarod. Menjünk
uzsonnázni! És mi lesz a babaholmis dobozzal?
- Befér az első ülésre.
- Anyád annyira ügyes volt a dolgok tárolásában. Nézd meg
azt az akkurátus címkét! Hihetetlen asszony volt.
- Igen, tudom.
- Rég volt. A házat majd megveszi valaki, a boldogtalanság
emléke pedig elhalványul.
- Csak a szívünkben nem.
A tehervonat átdöcögött Chicagón, a vasúti átjáró zaja
belehasított a csendbe. Nancy a konyhában tett-vett, Debbie
mintákat rajzolt az ujjával a piros műanyag asztallapra.
Több nap telt el New Yorkban, mire rábírta magát, hogy
kinyissa a dobozt. Porfelhő szállt fel, ahogy felhajtotta a piszkos
kartondoboz fülét és feltépte a tetejét.
Több réteg levendulával telehintett vékony selyempapír
feküdt benne. Öt gondosan összehajtogatott puha papírlapot
emelt fel, ezek párnázták ki a doboz közepét, Debbie
végigsimított az ismeretlen keresztelőruha selymén és csipkéjén.
Ahogy az ujjai végigsiklottak a krémszínű selymen, suttogás
rebbent a fülében, a szavak lepkeszárnyakként szárították fel a
könnyeket, de új, nem szűnő szorongást hoztak magukkal.
Oldalt két, vékony rózsaszín szalaggal átkötött horgolt
cipőcske feküdt összehajtogatva. Óvatosan kirázta a ruhát, az
állott levendula dohos illata töltötte be a szobát, Agnes
leheletfinom kísértetei lengték körül néhány pillanatig, ők
oltalmazták az elvesztése kitörölhetetlen emlékétől. Egy
viharvert, rózsaszín nyuszi feküdt a doboz alján, meg egy
boríték, kicsi volt és fehér. Először csak átfutotta, nem volt biztos
az értelmében, néhány szót alig tudott kibetűzni, olyan sűrű volt
a kézírás. Agnes édes illata körülvette, most már a torkát
fojtogatta.
A levél minden percben kísértette, egészen addig, míg el
nem utazott ide. Megtehette volna, hogy nem foglalkozik vele,
tekinthette volna a feledésbe merült családtörténet részének is.
A tolató kukásautó hangja zökkentette vissza a jelenbe.
Végigsimított a híd sima, hideg kövén, kivörösödött tenyere
bizsergett, bizonytalan léptekkel indult el a folyó túlpartján nyíló
nehéz vaskapu felé. Egy öreg ház állt félig rejtve a fák mögött. A
kocsifeljárót gaz és fű verte fel, a kapun lógó lakat
berozsdásodott. Egy dzsip döcögött át a hídon és megállt Debbie
mellett.
- Jó korán útra kelt. Keres valakit?
A férfi nagyot rántott a lakaton, és farzsebéből egy kulcsot
húzott elő. Egy kattanással kinyitotta a kaput, nézte, ahogy
remegve kitárul.
- A ház és a kávézó érdekel.
- Ez bizony régi ház. A kedves idős hölgyek, akik itt laknak,
bizonyára nem bánják, ha végigsétál a fasoron. Én csak a kertész
vagyok itt - felelte a férfi, azzal visszaugrott a volán mögé.
Egy kutya iramodott felfelé az úton a dzsip nyomában, alig
pár centire loholt a hátsó keréktől.
 3. fejezet

Ella O'Callaghan nézte, ahogy a kis kutya szaladgál,

szimatol, odapisil a kertbe, mintha csak egy közparkban volna. A
függöny takarásában maradt, a nagy bőrfotelt arrébb tolta az
útból, balra dőlt, hogy jobban kilásson. Metszően hideg reggel
volt. A dér megbújt a rododendronbokor sötét szegleteiben. Egy
morzsa után kutató barázdabillegető reppent le a földre, hogy a
házhoz közelebb csipegessen. A nő, aki a kutya nyomában jött át
a vaskapun, a kaviccsal felszórt kocsifeljárón állt, és cigarettázott.
- Mocskos egy szokás - horkant fel Ella, és nézte, ahogy az
idegen nekitámaszkodik a szökőkútnak, és füstkarikákat ereget a
ház felé.
Roscarbury Hall különös látványt nyújtott: siralmas
állapotban levő háromemeletes épület volt. Olyan régóta nem
törődött vele senki, hogy lakatlannak tűnt. A piszkos ablakokon
vastag porréteg ült. A burjánzó lilaakác göcsörtös, fás ágai
csupaszon meredeztek. A bejárati ajtót és a fényét vesztett
sárgaréz kopogtatót több évtizednyi por fedte, alóla kiszáradt,
málló rétegekben pergett a festék. A sarkokban és a küszöbnél
összegyűlt száraz leveleket pókháló fedte. Senkit nem zavart,
Roscarbury bejárati ajtaját már régóta nem nyitották ki.
Ella elhúzódott az ablaktól, amikor Roberta belépett a
szobába, hogy bekapcsolja a fűtőtest másik csövét is. Halk zúgás
hallatszott, Ellát fojtogatni kezdte a száraz meleg. Közben azon
méltatlankodott magában, hogy a fűtőtest most hangosan zörög
majd, és nagyot sóhajtott. A hátsó szobába nem mehet át, mert
ott olyan hideg van, hogy a túlsó falat vékony jéghártya borítja.
Látta, hogy a nő, akinek a szemébe hullott a haja és
esetlenül mozgott, a tó felé indul a füvön át. Ella ellépett az ablak
mellől, és útközben lekapcsolta a fűtőtest egyik csövét. A hallban
egy piros cédulát emelt fel az asztalról.

Rendelj marhahúst a hentestől. Hagyma is kell, meg

tejszín az almatortához. Mondd meg Irisnek, hogy ne büdösítse
be a házat az undorító cigarettájával. R.

Ella vízforralójában már bugyogott a víz, amikor Roberta

kicsoszogott a szalonból. Csak egy pillanatra állt meg a hallban,
kezében a sétabotjával, hogy megnézze, a cédulája ott van-e még
az asztalon, Ella üzenetét pedig összegyűrte és a papírkosárba
hajította.
Ella leemelte rózsabimbókkal díszített teáskannáját, és egy
csészével és a hozzá illő csészealjjal együtt a tálcára tette. Vadul
lötyögtette a forró vizet, hogy kiforrázza a teáskannát, és közben
fél kézzel az „Ella teája" feliratú dobozért nyúlt.
Roberta odaállt mellé, és lassú mozdulatokkal feltette a
saját vízforralóját a gázrózsára. Megtapogatta szoros kontyát, és
közben dudorászott.
Ella, tálcáján a porcelán teáskannával egy kis kancsó tejjel,
egy kanállal és három kockacukorral, otthagyta a húgát és
kiment a konyhából.
Egy szót sem szóltak egymáshoz, de ez a legkevésbé sem
volt meglepő: a nővérek évtizedek óta nem beszéltek egymással.
Azok, akik jól ismerték őket, tudták, milyen fagyos a viszony
közöttük. Ez egy időben szélsőséges találgatás tárgya volt, de
ahogy teltek az évek, az érdeklődés szép lassan alábbhagyott az
O'Callaghan nővérek iránt.
Ella visszafelé jövet lecsapta a választ az asztalra a hallban.

Ha te leszoksz a piáról, majd szólok Irisnek, hogy szokjon

le a cigarettáról. Meg az is lehet, hogy piros hó esik. E.

A szalonba visszatérve belekortyolt a teájába. A forró ital

átmelegítette, és a radiátor utolsó csövét is lekapcsolta.
Hallgatta, ahogy a húga a konyhában matat, elpakol maga után:
minden bögrét, minden tányért, valamint az „R" betűvel
gondosan megjelölt élelmiszereit a helyükre teszi egy külön
konyhaszekrényben. A szalonban maradt, mert aznap reggel ott
volt a legmelegebb a házban. A diófa asztalon álló bekeretezett
fényképeket a nővérekről zsíros por fedte. A régi szép idők,
amikor még kint teniszeztek a füvön a ház előtt, és egész napos
piknikeket rendeztek a tengerparton. Csak két képet törölgettek
le rendszeresen: apjuk és anyjuk képét, valamint Ella
O'Callaghan és Michael Hannigan esküvői fotóját.
Ella megérintette a kép üvegét, és eszébe jutott a meleg
nyári nap, amikor megesküdtek. Ahogy visszafordult a
gyülekezet felé, a fény megcsillant a Weiss bross színjátszó
kristálykövein, az első sorokban ülők hosszú és boldog
házasságot jósoltak nekik. A bross apró volt és csodaszép, egy
csoport virágot formázott jókora szirmokkal, ragyogó,
gömbölyűre csiszolt fehér kövekből. A résekből kisebb, finom
színű, szikrázó kristályok kandikáltak ki. Azért esett a választása
épp erre a brossra, mert ez volt az első darab, amit az apja az
anyjának ajándékozott.
 Fiatalság, bolondság - mormogta Ella, azzal türelmetlenül
letörölte a kép üvegét a szoknyája szegélyével, azután óvatosan
visszatette a helyére a nehéz ezüstkeretet. Észrevette, hogy az
idegen a bejárat előtt ácsorog. Türelmetlen sóhajjal dugta ki fejét
a szalon üvegezett ajtaján. - Az állás miatt jött?
- Miféle állás miatt?
- Jöjjön be, mert ha nyitva az ajtó, átjárja a huzat a házat.
Kellene nekem valaki, aki kisegít a kávézóban. Jól jönne egy
rátermett ember. Érdekli a dolog?
Ella O'Callaghan hátralépett, hogy tetőtől talpig végigmérje
a látogatót. Kellemes külsejű nő volt. Látszott rajta, hogy már
benőtt a feje lágya, és egész józannak tűnt. A farmernadrágja
kopott volt, túl sokszor mosták már ki, a haját pedig túl hosszan
viselte a korához képest, jobb lenne, ha felkötné.
- Nem munkát keresek, asszonyom. Vakáción vagyok itt.
Nyitva van a kávézó? A hölgy a postán azt mondta, nagyon jó
hely.
- Nincs szükségem reklámra, amikor itt van nekem Muriéi
Hearty. De túl korán jött. Még csak most vettem ki a sütőből a
zsemléket és a süteményeket, és még meg is kell terítenem az
asztalokat. Egy lány a városból azt ígérte, hogy kisegít, de
lelépett: több pénzt kap a takarításért abban a puccos
szállodában az NI l-es mellett.
- Én szívesen segítek.
Debbie hangja elvékonyodott idegességében.
Ella a kötényét igazgatta, az arca elvörösödött zavarában.
- Dehogy! Nem nagy ügy, csak pár asztal. Egy óra alatt
megvagyok vele, talán hamarabb is.
 - Maga tudja. Odahaza annak idején a nyári szünetben
pincérként dolgoztam a helyi vendéglőben. Rég volt, de ez is
olyan, mint a biciklizés, nem?
Ella elfintorodott, mintha gyomorégése volna.
- Nagyon kedves magától. De ne feledje, csak ma reggel. A
nevem Ella. Ella O'Callaghan. - Kezet nyújtott, és határozottan
megszorította a nő kezét. - Amerikából jött?
- Igen, a nevem Deborah Kading, szólítson csak Debbie-
nek.
- A kávézó még csak néhány hete nyitott. Csak pár asztal a
szalonban, de egyelőre jól megy a dolog. Ha rendes kisegítőt
találnék, csodákra lennék képes.
Ella odalépett egy súlyos, krémszínű ajtóhoz, és kinyitotta.
A falak tompa aranyszínben játszottak, egy csillár lógott
alacsonyan négy, csipketerítővel letakart asztalka felett. Az
ablakfülke elé egy repedezett, régi bőrkanapét toltak, zömök
karosszékek álltak a kandalló előtt.
- Egyszerű minden, de az étel finom, és mindenkinek jár
egy csésze ingyenkávé. Az asszonyok, akik betérnek ide mise
után, örülnek neki.
Deborah odasétált az egyik vastag aranybrokát függönnyel
eltakart oldalablakhoz, ami a rododendronbokrokra nézett.
- Csodaszép ez a hely.
- Köszönöm - felelte Ella halkan, majd sietve a tálalóhoz
lépeti. - Itt mindent megtalál, ami kell. A teát és a kávét csakis
legszebb porcelánkészletünkben szervírozzuk. Anyámé volt.
Szerintem ő nem igazán örülne, ha tudná, hogy a rathsorney-i
asszonyok naponta kézbe veszik őket, de hát a szükség nagy úr.
Három teríték kell asztalonként. Én a konyhában leszek. Csak
kiáltson, ha kell valami - tette még hozzá, azzal kisietett a
szobából, és közben szorosabbra kötötte derekán a kötényt.
A tálaló ajtaja beragadt. Deborah nagyot rántott rajta, mire
édes, mahagóniszagú felhő szállt fel. Porceláncsészék és
csészealjak sorakoztak a polcain takaros tornyokban, mellettük a
tányérok. Mindegyiket orgona és kék bogáncs díszítette, vaskos
száruk kontrasztot alkotott a porcelán finoman cakkozott
peremével. Az asztalokhoz lépett, óvatosan tett le minden egyes
terítéket, a keze elidőzött mindegyik csésze felett, amíg azok egy
csörrenéssel a helyükre nem kerültek. Épp egy fiókot húzott ki,
evőeszközt keresett, amikor Ella két ezüsttálcával tért vissza,
rajtuk takaros sorokba rendezve meleg, omlós sütemények és
megvajazott, kettévágott édes zsemlék sorakoztak. Két nagy
kannában kávét és teát tett a tálalóra a tálcák mellé.
- Tíz perc, és itt vannak. Az öreg pap épp csak beugrik, siet
vissza az ágyába. Egy csészére azért van időnk, mielőtt
megszállnak minket.
Ella kérdés nélkül elővett két porceláncsészét, és erős
kávét töltött, az aroma körbelengte őket, majd elillant a szoba
dohos levegőjében.
- Az ember nyithat egy kávéházat csak úgy?
- Nem tudom, én nyitottam egyet, mert ha nincs valami
plusz bevételi forrásunk, a fejünkre omlik a ház.
- Nagy bátorság beengedni másokat az otthonába.
Ella felhorkant.
- Inkább ostobaság, de nincs sok választásom.
- Én nem merném megtenni. Egész életemben tanítottam,
nem zavar, ha ki kell állnom egy osztálynyi kamasz elé, de
ilyesmire sosem lennék képes.
- A szükség mindenféle rejtett tulajdonságot előhoz az
emberből.
Ella felugrott, amikor meghallotta odakintről a kavicsok
csikorgását a tizenkét nő nehézkes, mégis sietős léptei alatt - ők
voltak azok, akik minden reggel vették a fáradságot, hogy
felkeljenek meghallgatni, ahogy Hurley atya sietősen, álomtól
nehéz pillákkal, kócos hajjal eldarálja a mondókáját.
- Üljön csak az ablak mellé, az a legjobb hely - fordult Ella
Debbie-hez, és odakísérte, miközben a fecsegő asszonyok lármája
egyre közelebbről hallatszott.
Ella kinyitotta az üveges teraszajtókat, és mindegyiküket
név szerint üdvözölte. A hideg reggeli levegő felfrissítette a
szobát és megült az ablaknál a húzott függönyökön.
Mindegyik asszony fogott egy csészealjat és egy csészét, és
felsorakoztak a tálaló mellett, hogy kiszolgálják magukat.
Udvariasan odabiccentettek Debbie-nek, és túl sokan
préselődtek össze egy asztal körül, csak hogy ne kelljen egy
idegen mellé ülniük. Debbie tudatában volt annak, hogy
betolakodó itt, úgyhogy kisurrant az üvegajtón, amikor a
beszélgetés moraja már elcsendesült az elégedettségtől.
Végigsétált az egyik oldalösvényen, és megállt a szökőkútnál,
hogy rágyújtson.
Fakó csend vette körül a házat, és ez tetszett neki. Az
otthonát juttatta eszébe Bowling Greenben, a házat, ami kívülről
elhanyagoltnak látszott, de telis-tele volt emlékekkel. Árulónak
érezte magát. Rob Kading sosem engedte volna meg neki, hogy a
büfében dolgozzon. A pincérnők túl rövid szoknyát hordtak, és
túl sokáig dolgoztak. Mr. Peabody, aki nem volt odavalósi, mindig
megfogdosta a pincérnők fenekét.
Rathsorney asszonyai lármás népség voltak, még idekint is
hallotta őket, a fecsegésük hangereje a téma fontosságával
arányosan halkult el vagy erősödött fel. Muriéi Hearty éles
hangja mindenkit túlharsogott.
- Hát itt van. Már azt hittem, elment. - Ella kissé kapkodta
a levegőt.
- Álmodoztam kicsit.
Debbie sietve elnyomta a cigarettáját, és a kezével
elhessegette a füstöt.
- Nem jön vissza a házba? A lányok már épp indulnak,
úgyhogy mi ketten nyugodtan tudunk teázni és süteményt enni.
- Igazán kedves, de mennem kellene.
- Esetleg egy másik délelőtt? Remélem, újra eljön, bár
pillanatnyilag csak tizenegyig vagyunk nyitva. Amíg nem szerzek
állandó segítséget.
- Remélem, hamarosan talál valakit.
- Igen. Kellemes vakációt!
Ella pár pillanatig még nézte, ahogy Debbie lefelé sétál a
fasorban, azután visszafordult a házhoz. Ha egy ilyen kedves nőt
tudna szerezni kisegítőnek, talán sikerülne távol tartania a
bankot. Észrevette, hogy Roberta a hálószobája ablakából
leskelődik, ezért a hátsó lépcsőhöz sietett, hogy ne kelljen
hallania, amint a húga újabb üzenetet hagy számára. Ma reggel
gyors egymásutánban két piros cédulát is lecsapott az asztalra a
hallban, olyan erővel, hogy beleremegett.
 Szóval már mindenkit befogadunk aki erre téved? Apák
és anyánk szégyenkezne miattad. R.

Muriel Hearty szerint még Gorey-ban is rajtad nevetnek,

meg a fellengzős ötleteden, hogy kávéházat nyitsz. R.

Ella feje zúgott a húga néma dühöngésétől, sietve felment a

szobájába, és a fésülködőasztalához lépett. A fák tetején varjak
civakodtak. Lehunyta a szemét, és elképzelte, ahogy korábban
már annyiszor, az összes részletet, minden a helyén volt: a
beszélgetés moraját, a porceláncsészék csörrenését, a kavics
csikorgását, ahogy az emberek érkeznek és távoznak a
kávézójából, és az öreg ház életre kel.
Benyúlt ezüst ékszerdobozába, és a zöld brosst vette elő.
Alakra egy árvácskát formázott, de a színe tintás sötétzöldben
játszott. Az anyja fennhangon panaszkodott, hogy miért nem lila,
sárga, vagy akár színtiszta fekete inkább. Bernie O'Callaghan
egyetlenegyszer viselte csak a sötét kabátján, többször már nem
méltatta arra, hogy felvegye.
- A virág legyen virág - csettintett bosszúsan, mert a férje
olyasmire dobott ki pénzt, amit ő sehogy sem volt képes
megszeretni.
Ella imádta a Weiss árvácskát, a zöld kövek szikráztak, a
sötétebbek csillogtak, tökéletesen adták ki a virág ívelt szirmait.
A közepe fekete volt, kivéve egyetlen könnycsepp alakú zöld
kristályt.
Amikor John O'Callaghan levelezésbe kezdett a New York-i
Weiss ékszerészcéggel, ő szintén úgy gondolta, hogy egy
árvácska, amely a zöld különböző árnyalataiban játszik, nemcsak
szép, de különleges is. Mr. O'Callaghan évente két brosst rendelt
a Weiss cégtől. A családi ékszerészvállalkozás örömmel adta fel a
kis csomagot a rathsorney-i postahivatal címére, így Bernie
O'Callaghan sosem tudta meg, mit meg nem tesz a férje, hogy
kimutassa az iránta érzett szerelmét.
Az évek során Ella csupán egyszer viselte ezt a brosst. Egy
különleges alkalomra tartogatta, de az a pillanat elillant. Eljött az
idő, amikor már csak egyetlen fontos esemény maradt az
életében: a férje temetése. Mielőtt a koporsót kivitték a házból,
Ella feltűzte a brosst bő kabátja széles gallérjára. Akik látták őt
aznap, mind egyetértettek, hogy még sose tűnt ilyen sápadtnak,
divatosnak, összetörtnek és magányosnak.
Még a szülei halálát követően is érkezett egy csomag New
Yorkból, mintha John O'Callaghan felesége iránt érzett szerelme
a síron túl sem lankadna. Ella azokat a brossokat a kis
kartondobozkában tartotta, amelyben érkeztek.
Akkor Muriéi Hearty rohant fel a fasoron, feldúlt arccal,
dadogva:
- Ez tegnap érkezett, és még láttam is Mr. O'Callaghant
odakint az utcán! Azután valami elvonta a figyelmemet, pedig ki
kellett volna kiabálnom neki. Ezt sosem bocsátom meg
magamnak!
Ella feltépte a barna csomagolópapírt, és kinyitotta a doboz
fedelét. Két bross volt benne, gondosan fehér selyempapírba
csomagolva. A topáz és strasszkő brosst vette ki először.
Tökéletesen illett volna az anyja új karamellszínű kabátjához,
amit Gorey-ban vásárolt és a születésnapjára tartogatott. A
füstös topáz kört tompa fényű sárga kövek keretezték, és sötét
narancsszín strasszkövek díszítették, ezek sugárirányban
indultak ki egy központi topázból. Ha a fény felé tartotta, a
narancsszín kövek felszikráztak.
De Ella a másik brossért rajongott: egyszerű négyzet volt,
áttetsző kövei a fényben szivárványszínben játszottak. Milyen
tökéletesen illett volna a könnyű ruhához, amit az anyja a
kórusbemutató estéjére varrt magának!
Érezte, ahogy elönti a harag, Muriéi Hearty miért nem
hagyta abba az átkozott pletykálkodást, miért nem futott az apja
után.
Ella postai utalvánnyal küldte el a brossok árát, és tudatta
Mr. Weisss-szel a tragikus baleset hírét, ami azt jelentette,
O'Callaghanék Roscarbury Hallból már nem rendelnek több
melltűt.
Egy hónappal később Muriéi Hearty szaladt felfelé
Roscarbury kocsifelhajtóján, megint feldúlt volt az izgatottságtól.
- Egy újabb doboz! - kiáltotta.
Még Muriéi Heartynak is elállt a szava, amikor Ella
kibontotta a csomagot, és nem egy, hanem két csodaszép fekete
bross feküdt benne. A mellékelt részvétnyilvánító levél elegáns
volt és méltóságteljes. Ella most elővette a második barna
dobozt, és szemügyre vette a két brosst. Roberta akkor
visszautasította az ajándékát, és igaz, hogy mostanában Ella sem
hordta a sajátját, de a szüleik halála utáni évben vigaszt hozott
neki az egyszerű fekete virágot formázó kitűző.
A dobozt visszatolta a fiók hátuljába, és elővette a vastag
kabátját. A hallban megállt, elővett egy apró púdert a
kézitáskájából, erőltetnie kellett a szemét, hogy lássa magát a
parányi tükörben. Gondosan bepúderezte az arcát, a pamacsot
erősen rányomta a szeme alatti redőkre, egy pillanatra
kisimította a ráncait, és megint olyan volt, mint a fiatal Ella,
hatalmas, egyesek szerint szomorú szemével.
Becsapta maga mögött a hátsó ajtót, odaintett Irisnek, de
nem lassított a léptein, sietve indult a hátsó udvaron át az
alaposan kitaposott ösvény felé, ami két szántóföldön és a
kiserdőn át a temetőig vezetett.
Gyors léptekkel a jobboldalt fekvő apró sírhelyek felé vette
az irányt. Megrázta a fejét, így a könnyeknek nem volt idejük
megülni az arcán, és elindult a kis sír felé a magányos ciprusfa
alatt. Carrie sírjának egykor nem volt szomszédja a temető túlsó
végében, de most már kitaposott ösvények vezettek a csaknem
félhektárnyi újabb halotthoz.

SZERETETT KISLÁNYUNK Carrie Hannigan, aki tragikus

halált halt
1959. június 23-án.
Gyászolják: édesanyja, Ella, és édesapja, Michael.
Sosem felejtünk el.
Egy újabb angyal költözött a mennybe.

Türelmetlenség fogta el, mint mindig. Sietve indult tovább,

kinyitotta a bevásárlószatyrát. Lassított a léptein, tétovázva állt
meg a keskeny, gyommal benőtt úton a temető falán kívül. Két
éve voltak házasok. Lassan sétált végig az ösvényen, megállt a
sírja előtt, és lehajolt, hogy ledörzsölje a port az egyszerű fa
sírfeliratról.
 Michael Hannigan közlegény
Az ír hadsereg katonája
Meghalt 1959. szeptember 4-én.
Gyászolja szerető felesége, Ella.

Felegyenesedett és észrevette a kutyát: épp felemelte a

hátsó lábát a boltos McDonald sírjánál, egy váza művirág mellett.
Iris folyton hagyta szabadon kószálni a kutyáját, szólnia kell majd
neki, hogy ezentúl tartsa pórázon.
 4. fejezet

Bowling Green
1968 márciusa

Amikor Rob Kading felhajtott a kocsifeljáróra, látta, hogy a

veranda ajtaja tárva-nyitva áll. Kiszállt a kocsiból, lehajolt, hogy
kiegyenesítse a málnabokor karóját, és odaintett az öreg
Haussmannak az utca túloldalára. Az aktatáskáját a szokott
helyre tette le az ajtó mellé, és Agnest szólította halkan, mielőtt
belépett a konyhába. Meglepetten látta, hogy az asztal nincs
megterítve a vacsorához, újra a feleségét szólongatta, miközben
bement az ebédlőbe.
Kicsatolta a karórája bőrszíját, és összevetette az időt az
ebédlő faliórájával, azután akkurátusan letette a karórát a
kandallópárkányra. Könnyű lépteket hallott a tornác felől, olyan
biztos volt a dolgában, hogy ki is kiáltott:
- Aggie!
- Mr. Kading, Moira Rochdale vagyok. Butaság, de csak azt
akartam megkérdezni, Agnes jól van? Nem jött el megtartani az
óráját a virágkötő tanfolyamon.
- Azt hiszem, elment valahová, Moira. Épp most értem
haza a munkából. Talán valami dolga volt.
Moira Rochdale közelebb lépett a tornáchoz.
- Az asszonyok mind nagyon csalódottak voltak. Agnes
általában nem ilyen. Ő olyan megbízható! Általában az... -
csicseregte.
 Rob Kading nem figyelt rá. Észrevette, hogy Agnes
ballonkabátja és táskája nincs a fogason.
- Minden rendben, Mr. Kading?
- A feleségemnek bizonyára sürgős találkozója volt. Át
fogom adni neki, hogy aggódtak miatta - felelte, azzal
visszatessékelte a termetes Moira Rochdale-t a verandára.
Pontosan nem tudta, miért, de Rob Kading nagyon furcsán
érezte magát. Émelygett az aggodalomtól, és az érzés csak nem
szűnt. - Hazavihetem, Moira?
Moira Rochdale zavarban volt, mint egy fiatal lány, akit
életében először hívnak randevúra.
- Dehogy, jót fog tenni a séta, magának meg nyilván
rengeteg a dolga!
Átszökdécselt az út túloldalára, Rob pedig beugrott a
kocsijába, és lehajtott a domboldalon Nancy háza felé.
Nancy Slowcum épp teát ivott és a Ladies Home Journal
második oldalánál tartott, amikor Rob berontott.
- Itt van?
- Kicsoda?
- Agnes, a táskája és a kabátja eltűnt, nem tudod, hol van?
- Talán busszal ment el valahová, semmi ok a pánikra.
Rob leroskadt a konyhaasztal mellett álló székre.
- Az utóbbi időben annyira furcsán viselkedik. Mi ütött
belé, Nancy?
- Talán fáradt, Rob, ez még sosem jutott eszedbe?
- Boldogtalan, és folyton Debbie-t piszkálja.
- Majd elmúlik.
- Egy szóval sem említette, hogy ma megy valahová.
 - Adj neki egy kis időt. Rögtön rendőrt kell hívni, ha egy
asszony egy pillanatra is kizökken a megszokott kerékvágásból?
Rob felugrott.
- Debbie hol van? Nem veled volt ma?
- Nem, keddenként sosincs. Talán ő meg Agnes hirtelen
elhatározták, hogy csinálnak együtt valamit.
Robert felhorkant.
- Te is tudod, Nance, hogy Agnes képtelen bármit is
hirtelen elhatározni. Először Debbie-t kell megtalálnom.
Válaszra sem várva elindult az ajtó felé.
- Biztos a szobájában játszik, Debbie mostanában sokszor
csinál olyat.
- Velem jönnél, Nance?
Az asszony kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi
karját.
- Nem lesz semmi baj, Rob, talán csak egy kis magányra
van szüksége.
- Beszélt veled, ugye?
Nancy becsukta mögöttük a konyhaajtót. Nem felelt
Robnak, és amikor beült mellé a kocsiba, felemelte a kezét, hogy
elejét vegye a további kérdezősködésnek.
- Keressük meg Debst - mondta.
Debbie a kapun hintázott, és várta, hogy az anyja vagy az
apja hazaérjen. Amikor látta, hogy az apja hazaér a munkából,
azt hitte, az anyja már megérkezett. Amikor meglátta, Rob
milyen sietve távozik, aggódni kezdett, és várt.
- Anya nincs itt. - Robert átkarolta a lányt, Debbie érezte a
dohányszagot a zakója hajtókáján.
 - Drágám, semmi ok az aggodalomra. Anya biztos
hamarosan hazajön.
- Mi lenne, ha rendet csinálnánk a konyhában és főznénk
valamit, mire anya megjön? - kérdezte Nancy aggodalomtól
elvékonyodó hangon.
Debbie észrevette az apja feldúlt pillantását, és a nagynénje
mellé húzódott. Rob félrevonta Nancyt.
- Megyek egy kört a kocsival, benézek pár barátnőjéhez.
Egy óra múlva itt vagyok. A clevelandi busz akkortájt ér be, ha
nincs rajta, megyek a rendőrségre.
- Várj tízig, akkor ér be a legutolsó busz.
- Anya hoz majd nekem ajándékot, amikor leszáll a buszról?
Nancy gyengéden csitította az unokahúgát.
- Ha hoz, akkor jobb lesz, ha gyorsan rendet rakunk
idehaza.
Azzal betessékelte Debbie-t a konyhába.

Isten Leányainak Rendje

Rathnew Wicklow megye
2008 márciusa

- Akkoriban sok gazdag amerikai jött ide, akik segíteni

szerettek volna. Igazán nincs semmi szokatlan ebben a levélben.
Assumpta zárdafőnöknő visszaadta a papírlapot az
íróasztala felett. Mosoly ült ki az arcára, mintha egy gyerekrajzot
vett volna szemügyre az imént. Megigazította a ceruzákkal teli
dobozt maga előtt. A tekintete a faliórára siklott, és maga elé
húzta a határidőnaplóját. Összerezzent, mintha fázna, de
valójában a dühtől borzongott belül. Nem az előtte ülő nőre volt
dühös, hanem amiatt, hogy megint neki kell tartani a hátát a
történtek miatt. Hányszor is látott már ehhez hasonló levelet?
Tíznél is többször, pedig amiről szólt, az még jóval az ő hivatalba
lépése előtt történt.
Consuelót mindig is csodálta természetes rafináltságáért, ez
az adottság belőle egyértelműen hiányzott fiatalabb korában, ha
írásban kellett megnyilvánulnia. De magában háborgott a
köszönőlevél dagályos stílusa miatt.

Isten Leányainak Rendje

Ballygally
Rathnew
Wicklow megye
1956. május 15.

Kedves Mr. és Mrs Kading!

Mellékelten küldöm a nyugtát a 300 fontról, melyet
áprilisban fizettek nekünk a szolgálatunkért. Az Egyesült
Államokban élő derék katolikus családok nélkül nem tudnánk
ilyen sok nőn és gyereken segíteni. Köszönöm Istennek, hogy
vannak önökhöz hasonló emberek, akik hajlandók szerető
otthont biztosítani ezeknek a szerencsétlen sorsú
gyermekeknek.
Továbbra is imádkozni fogunk önökért és családjukért.
Sok boldogságot kívánunk a kisleánykhoz. Bizonyos
vagyok abban, hogy az önök útmutatásával jó és hű leányuk
lesz.
 Isten áldásával:
Consuelo nővér

- Nyilván innen fogadtak örökbe, máskülönben miért

kapták volna a szüleim ezt a levelet? - tudakolta határozott
hangon Debbie.
Assumpta zárdafőnöknő, aki most a határidőnaplóját
lapozgatta, türelmetlen pillantást vetett rá fekete keretes
szemüvege felett.
- Én magam néztem utána a nyilvántartásunkban.
Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy maga téves
következtetéseket vont le. Nincs nyoma annak, hogy Agnes és
Robert Kading Amerikából örökbe fogadott volna valakit.
Nagylelkű adomány volt csupán, semmi több.
- Miért adakoztak volna egy kolostornak egy számukra
ismeretlen országban? Consuelo nővér még itt van?
- Consuelo nővér már idős, és nem emlékszik az ilyen
dolgokra. A nyilvántartás a mérvadó.
- Adtak örökbe gyerekeket az Egyesült Államokba?
- Természetesen. Derék katolikus otthont szereztünk sok
árvának.
- De apámnak és anyámnak nem adtak örökbe kisbabát?
Assumpta zárdafőnöknő hangosat csettintett.
- Tudom, hogy hosszú utat tett meg, Miss Kading, de
tényleg felesleges utazás volt. Nincs semmi...
- De kell lennie valaminek! Láthatnám a nyilvántartást?
- Hogy azzal megsértse sok szerencsétlen nő privát
szférához való jogát...
- Nem így értettem.
 Assumpta zárdafőnöknő vaskos nő volt, és most
feltápászkodott az íróasztal mellől.
- Sajnálom, Miss Kading. Attól tartok, jól ismerjük ezt a
helyzetet. Valamikor az eltelt évek során az információt
valamiképp megváltoztatták, belenyúltak. Senki sem okolható
emiatt.
- Azért bizonyára még egyszer utána tud nézni, hátha
tévedés történt.
Assumpta zárdafőnöknő tekintete elfelhősödött.
- Már ellenőriztem a nyilvántartást, Miss Kading, legutóbb
két napja. Többet nem tudok segíteni, csak sok szerencsét
kívánhatok a kutatáshoz. - Az ajtóhoz lépett. - Talán az lesz a
legjobb, ha annyiban hagyja ezt az ügyet. Ne merüljön el a múlt
apró részleteiben, az csak keserűséget hoz. Magának szép élete
volt: előre nézzen, ne hátra!
Debbie ülve maradt. A zárdafőnöknő felé fordult, aki épp
egy kilógó cérnaszálat próbált letépni a szoknyája széléről.
- Segíthet bármi, hogy hozzáférjek a nyilvántartáshoz?
- Mire gondol, Miss Kading?
Debbie nyelt egyet.
- Adományra.
Assumpta zárdafőnöknő feldúltan, nagy lendülettel nyitotta
ki az ajtót.
- Már más időket élünk, Miss Kading. Szerencsére a
rendünk már nem szorul rá a gazdag amerikaiak alamizsnájára.
Fogadja el a kérdéseire kapott válaszokat. Imádkozni fogunk
magáért.
Debbie felállt, Assumpta zárdafőnöknő pedig sietve
kitessékelte a szobából.
- Felkeresi a nevezetességeket, amíg itt van?
- Nem terveztem ilyesmit...
- Milyen kár...
Debbie ajka megremegett, kis híján elsírta magát.
- Nincs rá valami mód?
- Attól tartok, ez olyan lenne, mint tűt keresni a
szénakazalban. A mi nővéreink, ahogy más rendek is,
országszerte fogadtak be szegény leányokat, és szerető otthont
találtak a törvénytelen gyermekeiknek. - Assumpta Debbie
vállára tette a kezét. - Adjon hálát a mostani életéért, és ne
bolygassa a múltat.
Debbie elhúzódott az apáca súlyos érintésétől.
- Egyedül is kitalálok - felelte, és elindult lefelé a lépcsőn.
Assumpta zárdafőnöknő megvárta, amíg Debbie elér a
bejáratig, majd visszatért az irodájába, és két tablettát kapott be
lüktető fejfájása ellen.
Amint a vaskos ajtó becsukódott a háta mögött, Debbie
mélyet lélegzett, és dühös könnyekben tört ki. A kertész, aki épp
a virágcserepekkel foglalatoskodott a kőlépcsőn, megállt és
végigmérte.
- Jól van?
Debbie a keze fejével megtörölte a szemét.
- Jól vagyok. Köszönöm.

A férfi vállat vont, azzal visszahajolt a virágcserepekhez a

legalsó lépcsőfokon.
Debbie-t hányinger kerülgette. Micsoda ostobaság volt
reggel éhgyomorra bevenni azt a sok tablettát. A legutóbbi
alkalommal el is hányta magát dr. Lohan manhattani
rendelőjében. A férfi rendületlenül mosolygott, miközben Debbie
lehányta az íróasztalát és a határidőnaplóját, sötét foltokat
hagyott a világoskék padlószőnyegen a nő, aki nem tudta
biztosan, kicsoda.
A torka kiszáradt és elszorult. Lerohant a lépcsőn, és
amikor már nem tudta tovább visszatartani, egy bimbózó
nárcisz-ágyásba hányt bele, és a kabátujjával törölgette le a
száját. Szürke köd gomolygott körülötte.
Zsebre dugta a kezét, érezte, hogy a nyirkos késő délutáni
levegő bekúszik a kabátja alá, és elindult a kocsija felé. Lüktető
fájdalmat érzett, könnyek peregtek az arcán.
Néhány perccel később visszaért Rathsorney-ba, és
leparkolt, hogy a Molloysban igyon egy kávét, mert Ella
kávézóját túlságosan intim helynek érezte ebben az állapotban.
Az isten verje meg a babaholmis dobozt: az élete addig tiszta,
rendezett és kiszámítható volt.
 5. fejezet

Az üvegen betűző fény beszivárgott a csontjaiba. Ült a

meleg ragyogásban, belül mégis hideget érzett. A nyers tavaszi
napsugarak a szemébe tűztek, a Molloys moraja elhalkult
körülötte.
Érdekes, mennyire hozzászokott a gondolathoz, hogy Agnes
elment. Ez nem jelentette azt, hogy nem kívánta a visszatérését,
csak azt, hogy megszokta a távollétét. Az első éjszaka és az első
nap nagy részét várakozással töltötték. Agnes nem telefonált és
nem jött haza. Rob a tornácon járkált fel-alá. Huszonnégy óra
elteltével Agnest eltűntté nyilvánították, a rendőrök
kérdezősködtek, falragaszokat készítettek, buszok és vonatok
utaslistáit ellenőrizték.
Valaki úgy gondolta, látta felszállni egy Clevelandbe tartó
buszra. Rob elautózott oda, az utcákon cirkált, mint valami
bűnöző, aki keresi a bajt. Fáradt volt, amikor hazatért, azt
mondta, végig kocsányon lógott a szeme, úgy figyelt.
A szomszédok együttérzést mutattak, egy hét elteltével
azonban már féltek szóba hozni Agnest. Debbie és Rob nem
tudták, mihez kezdjenek. A férfi nappal a feleségét kereste, éjjel
pedig fel-alá járkált, kezében egy üveg whiskyvel. Négy nap és
négy éjszaka után Nancy ragaszkodott ahhoz, hogy átköltözzenek
hozzájuk.
- Rob Kading, ha a feleséged visszajön, nem gondolod, hogy
tudni fogja, hol keressen benneteket? Ez olyan, mintha
feladnánk.
 - Nem, ez olyan, mintha hagynátok, hogy egy egész kicsit
visszatérjen az életetek a normális kerékvágásba.
Debbie számára az volt a normális, hogy Agnes elment.
Néha álmodott arról, hogy anya hazajön. Lassan járkált fel-alá
Nancy tornáca és kerítése között, és erősen akarta, hogy anyja
felbukkanjon ott a domboldalon. Néha elképzelte, ahogy Agnes a
másik irányból érkezik futva, vállig érő haja repked, nem győz
bocsánatot kérni, és elmeséli, miért késlekedett heteken át.
Akarta, hogy végre átjárja a megkönnyebbülés melengető
érzése, hogy érezze Agnes izgatottságát, hogy körülvegye a Blue
Grass parfüm illata, hogy végre megmutathassa neki az arany
csillagot, amit aznap kapott helyesírásból.
- Látom, átállt az ellenfél oldalára.
- Parancsol?
- Csak két kávézó van a városban.
- Á, persze! - Debbie dadogott, nem tudta pontosan, mire
vonatkozott a megjegyzés.
Ella látta, hogy kivörösödött szeme alatt karikák
sötétlenek. Csak pár nap telt el, de a nő azóta mintha legalább tíz
évet öregedett volna. Továbbmehetett volna, de megsajnálta az
idegen nőt itt, távol az otthonától.
- Ha gondolja, nyugodtan küldjön el, de biztos, hogy minden
rendben?
Debbie meglepettnek látszott, és a szeméhez emelte az
ujjait.
- Rossz hírt kaptam ma. Nem tudom, mihez kezdjek.
Ella leült.
- Tudom, hogy nem igazán ismerjük egymást, bár maga
már a kezében fogta a legszebb porcelánjaimat.
Debbie elmosolyodott.
- Nem ismerek senkit, aki ennyire megbízna bennem.
Anyám mindig kétbalkezesnek hívott.
Hirtelen elhallgatott, mintha nem kellene szükségtelenül
bolygatni az emlékeket.
Ella felállt.
- Látom, zavarok.
- Kérem, üljön le, beszélhetünk másról.
Ella intett a pincérnőnek, és rendelt egy kapucsínót. A
szeme sarkából látta, hogy Roberta épp leül az egyik ablak
melletti asztalhoz, és teát rendel.
- Mindenkinek vannak furcsa történetei a családban. Az a
fáradt arcú nő például ott egy O'Callaghan, a húgom.
- Ő is ott lakik az öreg házban magával.
- Igen, de nem beszélünk egymással.
- És maga nem bánja?
- Dehogynem, de nehogy elmondja neki, mert akkor az idők
végezetéig nem áll szóba velem.
- Mióta tart ez?
- A hallgatás? Évtizedek óta, túl régóta ahhoz, hogy számon
tartsam. Azt hiszem, már egészen hozzászoktunk. Valószínű,
hogy már amúgy sem volna mondanivalónk egymásnak, ha újra
szóba állnánk.
Debbie kis híján visszaköpte az utolsó korty teát a
csészéjébe.
- Ezt nem mondja komolyan!
- De, sajnos igen.
 - De hát miért?
Ella elmosolyodott.
- Jobban meg kell ismernünk egymást, mielőtt elkezdjük
megosztani egymással az ilyen titkokat.
Megérkezett a kávé, Ella a kanalával lekaparta róla a
tejhabot. Némán ültek, amíg elkeverte a két cukrot.
- Mennyivel szebben mutatna ez a maga
porceláncsészéjében, nem gondolja?
- Mellette egy csokoládérúddal, amivel ki lehet mártogatni
a habot - jegyezte meg Ella, és ezen mindketten kuncogni
kezdtek.
- Eljön dolgozni a kávézóba?
- Csak rövid időre jöttem.
- Eljön?
Debbie tétovázott.
- Csak vakáción vagyok itt.
- Ez különleges dolog lesz, egy kaland, amiről majd
mesélhet odahaza. Még a figyelmét is leköti. Ott van nekem Iris,
de neki a kertet kell rendben tartania. Hogy őszinte legyek, nem
akarom a porcelán közelébe engedni. Csak addig, amíg nem
találok valakit teljes munkaidőben. Talán még élvezné is.
- Maga aztán igazán meggyőző tud lenni.
- Bárcsak a bank is így gondolná! Arra gondoltam, hogy
terjeszkedni fogok, a régi báltermet is átalakítjuk.
- Van bálterem is?
- Egykor még Dublinban is híre volt. Holnap megmutatom,
ha már az összes asszony megitta a kávéját.
- A húga nem fog tiltakozni?
 - Maga ellen, vagy a bálterem ellen?
- Mindkettő ellen.
- De fog, de mit tudna mondani?
Roberta hallgatta hangos nevetgélésüket, és még a tarkója
is lúdbőrös lett tőle. Sietve felállt, egy öteurós bankjegyet hajított
az asztalra, kiviharzott a kávézóból, és becsapta maga mögött az
ajtót.
- Ne is törődjön vele, nem szereti, ha bárki is jól érzi magát.
Akkor holnap találkozunk?
- Azt hiszem, igen.
- Pontban nyolc harminckor - felelte Ella, azzal felpattant,
hogy a mezőn átvágva még a húga előtt hazaérjen.
Másnap reggel Ella épp a szobájában púderezte az arcát,
amikor meglátta Debbie-t, aki a tópart felől közeledett.
Keresztülgyalogolt a füvön, görnyedten haladt a ház mellett
elsüvítő hideg reggeli szélben, ami a parkosított részen erőre
kapott, majd lecsapott a tó vizére és felborzolta. Látta, amint
Debbie az órájára pillant, és beáll egy fa mögé rágyújtani, jókora
füstfelhőit messzire sodorja a szél. Elindult a ház felé, a cigarettát
a tenyerével védte a széltől, a szökőkútnál megállt, hogy eloltsa,
a csikket pedig egy öreg nyáriorgona-bokor alá hajította. Ella
hangosat csettintett, bosszantotta, hogy a csikket ilyen
nemtörődöm módon dobja el. Elindult lefelé, hogy ajtót nyisson
Debbie-nek.
- Harapós a szél odakint, jöjjön be, igyon egy csészével,
mielőtt nekilát - fogadta Ella.
- Előbb hadd terítsek meg, utána pihenek. - Debbie levette
a kabátját, és a tálalóhoz lépett.
 - Ahogy akarja. Jöjjön ki a konyhába, ha végzett. Szépen
emelkednek a citromos sütemények, a tetejük már repedezik.
Ella megállt a hallban, és elolvasta az előző este odatett
cédulát.

Mindenáron azt akarod, hogy az egész város rajtunk

nevessen? Azt mondják, túl édes a süteményed, a kávéd meg
túl híg. Hagyd abba azt az egészet, a saját érdekünkben. R.

Összegyűrte a papírt és a kötényzsebébe dugta. Tíz perccel

később hallotta, ahogy Debbie zajosan, hangos léptekkel
közeledik a halion át, majd óvatosan benyit.
- Kész vagyok - szólalt meg, és zavartan leült a
konyhaasztal mellé.
Ella sietve kivette a három tálat a sütőből. Egy foltozótűvel
ötször-hatszor beleszúrt a süteményekbe, majd citromlevet és
olvasztott cukrot csorgatott a tetejükre, hogy a keverék a
lyukakba csordogálva átitassa a tésztát.
- Ettől lesz igazán finom: egyszerre savanykás és édes.
Verhetetlen. Ez az egyetlen sütemény, ami pár percre
elhallgattatja Muriéi Heartyt - jegyezte meg Ella, és még két
süteményt csúsztatott a drótból font sütőlapra.
- Akkor ez a titkos összetevő. Volt egy pékség a közelben
New Yorkban, ott tejszínt és lekvárt fecskendeztek a
muffinokba.
- Az én titkom az, hogy még meleg a sütemény, amikor
ráöntöm.
Debbie néhány morzsát szedett fel az asztalról az ujjával, és
a szájába tette.
 - Mmmm.
- Akkor lehet, hogy mégis marad.
- Nem. Az kizárt.
Ella épp felelni készült, de meghallotta Muriéi Hearty sivító
hangját, amint sietve közeledett a kocsifeljárón, hogy mielőbb
beérjen a hidegből.
- Mindjárt itt a nyakunkon a barbár horda.
Debbie segített teát és kávét tölteni, citromos süteményt
kínált, és megvajazta a sima édes zsemléket. Muriéi Hearty
megpróbált szóba elegyedni vele, de ő kimentette magát, és
kimenekült a szökőkúthoz.
A fájdalom az oldalában nem szűnt, a gyomra émelygett.
Hallotta, ahogy az asszonyok zajosan hátratolják a széküket,
majd távoznak, ahogy Ella bezárja a teraszajtót, és a szökőkút
felé indul.
- Ugye, nem lett máris elege belőlünk?
Ella ott állt mögötte, a kezével végigsimított a kút hideg
kövén.
- Szó sincs róla. Csak rengeteg minden jár a fejemben.
- Elterelhetem valamivel a figyelmét?
Debbie bólintott.
- ígértem, hogy megmutatom a báltermet. Jöjjön! De előre
szólok, hogy régóta nem járt odabent senki - jegyezte meg Ella,
azzal elindult befelé. Felfelé menet a sötét lépcsőn egy hajdan
volt család komor portréi előtt haladtak el. - Ezek itt jóképű
rokonok, mindnek O'Callaghan-orra van: jó hosszú, szépnek épp
nem nevezném - kuncogott Ella.
A folyosó közepén Ella benyitott egy ajtón, majd
hátralépett, hogy szemügyre vegye a látványt. Ő nem látta sem
az egérürüléket, sem a színpadi kellékre emlékeztető vastag
pókhálókat, sem a portól homályos ablakokat. Beléptek a hosszú
terembe, Debbie pedig halkan füttyentett egyet. A tölgyfa
parketta csupa piszok volt. A padlódeszkákat borító vastag
porréteg csikorgott a lépteik alatt. Itt-ott betűzött egy napsugár,
mintha évtizedekkel korábban, távozás közben maradt volna itt
a nagy sietségben. Egykor pompás damasztfüggönyök lógtak
félig leszakadva a karnisokról, itt-ott lyuk tátongott rajtuk
azokon a helyeken, ahol valami egérnél nagyobb állat próbált
megkapaszkodni bennük. A kandallóban egy varjú teteme
hevert, a kéménybe zuhanhatott, a szárnyait még most is félig
kitárta.
- Egykor elegáns hely lehetett. Persze mi csak
korcsolyapályának használtuk. Fiatalkoromban szép, abrosszal
leterített faasztalokat, párnás székeket képzeltem ide, és hogy
sokan eljönnek hozzám süteményt kóstolni és teázni. Lennének
kertre néző ülőhelyek is az ablakoknál, ott a vendégek
élvezhetnék a napsütést, és jó pénzt fizetnének a frissítőkért.
Ella odalépett az egyik ablakhoz, ráköpött az üvegre, majd a
blúza ujjával vadul dörgölni kezdte.
- Régi üveg. Szépen le lehet tisztítani, még ennyi év
elhanyagoltság után is.
Debbie követte a példáját, egy másik ablaktábláról törölte
le a piszkot, hogy kilásson. Odalent a szökőkút üres volt, a
rododendron alaktalanul burjánzott, a mezők a tengerig
húzódtak.
- Milyen jó lenne ennél az ablaknál üldögélni! Eddig miért
nem próbálta ki?
Milyen egyszerű kérdést tett fel Ellának. Mondja el, milyen
régóta él fájdalomtól dermedten? Mondja el, hogy az ürességtől,
amit érez, minden álma ostoba ábrándnak tűnik csupán, és csak
arra jó, hogy időnként némi vigaszt hozzon? Hogy lenne képes
még ennyi idő után is szavakba önteni a fájdalmat, amit a férje és
a gyermeke alig pár hónap különbséggel bekövetkezett halála
okozott, a gyászt és a veszteséget, a szűnni nem akaró
sóvárgást? Honnét tudná ez a nagyvárosi nő, mit jelent a
magány, mit jelent újra és újra elveszíteni valakit, örökké
gyászolni?
- Sosem volt rá időm.
- Akkor most ki kéne próbálnia.
- Igyunk egy teát. A nyirkos levegő csontig hatol, ha túl
sokáig van az ember idefent az emeleten. A radiátorok sosem
fűtötték ki ezt a termet. Kell majd pár hősugárzó.
Ella visszasétált az ajtóhoz, szabályos nyomot hagyott maga
után a porban.
Roberta a konyhaasztalnál ülve hallotta a beszélgetés
moraját. Előrántotta zsebéből a jegyzetfüzetét, és újabb üzenetet
firkantott.

Mit keres ez a nő az emeleten? Ezt nem tűröm!

Legközelebb idegenvezetést szervezel? R.

Olyan erővel rántotta fel a konyhaajtót, hogy nekicsapódott

a hűtőszekrénynek és beleremegett. Roberta egyenesen a hátsó
udvar felé indult. Felkapta a pótkabátját a fészer fogasáról, és a
főkapu felé vette az irányt. Amikor telefonált Gerry O'Hare-nek,
a férfi azt ígérte, tizenöt percen belül itt lesz, és már kis híján
annyi idő telt el.
- Mehetnékje van, Miss O'Callaghan? - kérdezte a férfi,
miközben besegítette a kocsiba.
- Csak tegyen ki a városban, Gerry. Muszáj kimozdulnom
egy kicsit a házból.
Épp csak foghegyről köszönt el, amikor megálltak a Hearty-
féle postahivatal előtt. Roberta a kabátját igazgatta, és észre sem
vette a háta mögött közeledő Muriéit.
- Iszol egy csésze kávét, Roberta? Matthew átvette a
munkát, én épp szusszanok egyet.
Roberta nem felelt, de a két asszony együtt ment tovább.
Miután rendeltek, leültek két kemény székre, olyan közel,
hogy jól hallják egymást.
- Látom, a jenki már majdhogynem beköltözött hozzátok -
jegyezte meg Muriéi a székén fészkelődve.
Roberta nem felelt, a blúza kerek gallérját babrálta.
- Tudtad, hogy egy ideig itt marad? Összesen négy hétre
bérelte ki a lakásomat.
- Hm.
A két asszony hátradőlt, hogy a pincérnő könnyen le tudja
tenni eléjük a két nagy kapucsínót.
- Kérnek mellé süteményt?
Muriéi Robertára nézett.
- Nem lenne jó valami édeset enni?
- De, biztosan - felelte Roberta.
- Két ribizlis zsemlét kérünk vajjal és lekvárral - nézett fel
Muriéi a pincérnőre.
 Roberta mereven ült a székén.
- És mi közöm nekem ehhez az egészhez, Muriéi?
- Azt beszélik, ő volt az egyetlen, aki jelentkezett az állásra
az új kávézóban - felelte Muriéi a szoknyája hajtásait igazgatva.
- Én nem tudok semmiféle állásról. Szerintem eltúlozzák a
dolgot. A nő csak besegít, semmi több. Minden egyéb csak
kitaláció.
- Hát, szerintem titkolóznak előtted. Iris maga mondta el
nekem, hogy a Molloy’s hamarosan bezár. Nagyokat mond ám az
a nő, szerinte az amerikai érkezése azt jelenti, nagyobb lesz a
kávézó, neki meg több ideje marad gatyába rázni a kertet.
Szegény anyád mit szólna ehhez?
Robertát elöntötte a forróság. A szoknyája derékpántja
belevágott a bőrébe. Verejtékcseppek gyöngyöztek a fejbőrén.
Felkapta a kabátját, pár eurót hajított a pultra, és az ajtó
felé indult.
Muriéi sosem szenvedhette a pazarlást, átnyúlt az asztalon,
Roberta kávéját a saját, félig üres csészéjébe löttyintette, és
megvajazta a zsemléjét.
Gerry O'Hare, aki épp arra hajtott, miután festéket
vásárolt a vasboltban, látta, ahogy Roberta lobogó kabátjában
kiviharzik a Molloy'sból.
- Minden rendben, Miss O'Callaghan?
- Vigyen haza, Gerry, legyen szíves.
Ennél több nem hangzott el egészen addig, míg a Mercedes
be nem fordult Roscarbury Hall háta mögé.
- Biztos, hogy jól van, Miss O'Callaghan? Beszéljek Ellával a
maga nevében?
 - Nem szükséges. Köszönöm.
Roberta pénzt nyomott Gerry kezébe, majd elrohant, a
konyhában pedig megállt, és elolvasta a tálcáján álló cukortartó
és tejeskancsó közé tűzött cédulát.

Fejezd be! Nem neked kell egyezkedned a szemét

bankosokkal. E
 6. Fejezet

Assumpta zárdafőnöknő épp az újságot olvasta az emeleti

szalonban, amikor Marguerite nővér kifulladva, izgatottan
felkiabált, hogy jöjjön gyorsan.
- Csak két percet kérek mindennap, hogy olvassak és
imádkozzak a szenvedő lelkekért a világban. Remélem, hogy
valami nagyon fontos dologról van szó. - Assumpta nem mozdult,
csak hangosan zörgött az újsággal, hogy jelezze, mennyire
bosszús.
- Az amerikai nő keresi telefonon Consuelót. Mondjam azt,
hogy épp imádkozik, anyám?
Assumpta gondosan összehajtogatta az újságot, a keze
remegett és rángott, mintha épp valami furcsa formájú tárgyat
próbálna becsomagolni.
- Semmi szükség rá.
Félretolta az útból Marguerite-et, és végigviharzott a
folyosókon a rendház főépülete felé. Ledobogott a lépcsőn, a
legszélesebb lépcsőfokon még megállt, hogy összeszedje magát,
mielőtt belépett az irodájába felvenni a telefont.
- Miss Kading, kedvesem, talán valami baj van?
- Consuelo nővérrel akarok beszélni.
- Mi jó származna abból? A nyilvántartásunkban nem
szerepelnek a maga születési adatai.
- Ő tisztázhatná a dolgot. Kénytelen leszek a feletteseikhez
fordulni, ha nem engedi, hogy beszéljek Consuelóval.
- Miss Kading, ha ezt fenyegetésnek szánja, akkor maga
tényleg nagyon ostoba. Nem fogok kitenni egy idős nőt a maga
értelmetlen, érzelmileg túlfűtött zagyvaságainak.
- Assumpta zárdafőnöknő, én csak válaszokat akarok.
- Megkapta a választ, Miss Kading: a maga születése nem
szerepel a nyilvántartásunkban.
- Beszélhetnék vele, kérem?
- Consuelo nővér már nem ebben a zárdában él.
- Mondja meg, hol van, és felkeresem.
- Nem áll szándékomban.
- Talán megtenné, ha megértené, miért olyan fontos ez
nekem.
Assumpta nagyot sóhajtott.
- Miss Kading, nálam senki nem érez együtt jobban
magával, de egyszerűen nem tudok segíteni, ezt meg kell értenie.
Debbie már épp válaszolni készült, amikor Assumpta
zárdafőnöknő a szavába vágott.
- Itt hagyjuk abba, Miss Kading! Ne zaklassa a közösségünk
tagjait! Menjen haza, Miss Kading, a családhoz, amit tőlünk
kapott, és adjon hálát Istennek érte!
Assumpta zárdafőnöknő halkan letette a kagylót, és közben
a fejét rázta: éles fájdalom tűszúrásait érezte a nyakszirtjénél,
hamarosan migrénes rohama lesz. Amikor a legutóbb fordultak
hozzá ehhez hasonló okvetetlenkedő kérdésekkel, a nőt bírósági
távoltartó végzéssel és médiafelhajtással tudta elijeszteni.
Consuelo mobilszámát tárcsázta, és enyhe bosszúság töltötte el,
amikor a nővér halk, éneklő hangon szólt bele, mintha épp
pihenés közben zavarták volna meg.
- Mit tehetek önért, anyám?
 - Újabb okvetetlenkedő kíváncsiskodó bukkant fel. Arra
kérem, hogy ne álljon szóba ezzel az illetővel, egy amerikai nőről
van szó. Biztos vagyok benne, hogy magát is le fogja rohanni, és
semmi szükségünk egy ilyen kínos helyzetre.
- Én sosem tettem egyebet, mint otthont kerestem a nem
kívánt gyermekeknek.
- Mindketten tudjuk, hogy most más időket élünk, és úgy a
legjobb, ha minél kevesebbet mondunk.
- Egyébként ki ez a nő?
- Egy bizonyos Deborah Kading New Yorkból.
- Most hirtelen nem jut eszembe semmiféle Kading, de
akkoriban rengeteg jelentkező volt.
- Nyilván.
Consuelo nagyot sóhajtott Assumpta fagyos hangja hallatán.
- Rendes otthont találtam az elveszett lelkeknek, semmi
több. Mégsem jönnek vissza megköszönni. Hálátlanságnak is
tekinthetném.
- Ezt ne most vitassuk meg, Consuelo. Kérem, ne álljon
szóba ezzel a nővel, ha felkeresi, márpedig fel fogja, ebben biztos
vagyok. Semmilyen körülmények között ne álljon szóba vele. Ért
engem?
- Értem.
- Úgy legyen. Isten áldja!
- Isten áldja, anyám.
Assumpta két fájdalomcsillapítót vett elő egy fiókból, és
szólt Marguerite-nek, hozzon teát. Amikor két esztendeje
kinevezték erre a posztra, úgy képzelte, egy eredményes és
boldog zárdát irányít majd, órákat töltött a bevételek
növelésének és a konyhakert bővítésének megtervezésével.
Amikor az egyik idősebb apáca megjegyezte, hogy az
előléptetésének árnyoldalai is lehetnek, Assumpta az irigység
számlájára írta. De most, hogy a bizonytalanság sötét felhői
gyülekeztek a feje felett, elgondolkodott, vajon valójában miért
éppen őt szemelték ki erre a posztra. Lehetséges, hogy köze van
az életkorához, és ahhoz is, hogy kevés kapcsolata van a közösség
homályos történetével. Muszáj lesz kikérdeznie Consuelót az
általa tető alá hozott örökbefogadások részleteiről, de ezen a
napon nem vitte rá a lélek.

Debbie zsebre dugott kézzel gyalogolt a széllel szemben a

Main Streeten. Őrültség volt idejönnie, ezt most már belátta.
Nem vette észre, hogy Muriéi Hearty integet neki, miközben épp
zárja a postahivatalt, sem Pat McCarthyt, aki az ajtajában
beszélgetve odaköszön neki. A történtek ellenére is hálás volt a
családért, amelyet ettől a helytől kapott, de most, főleg most
vajon miért nem kap válaszokat a kérdéseire? Újra gyereknek
érezte magát, akinek semmit nem mondanak el, akit valami
oknál fogva óvnak az igazságtól. Ugyanolyan tehetetlennek
érezte magát, mint amikor a kétségbeesett Rob megpróbálta
visszaterelni az életüket valamiféle normális kerékvágásba.
Két hétig laktak Nancynél. Szombat kora reggel volt,
amikor Rob bejelentette, hogy hazaköltöznek. Nancy
elkomorodott, félrehívta a férfit, suttogva érvelt, hogy még túl
korai volna, azt mondta, a gyerek még nincs erre felkészülve.
Amikor Rob hajthatatlannak bizonyult, kérlelte, hadd maradjon
nála Debbie.
- Szükség van rá odahaza, hogy segítsen. Ő tudja, mit kell
csinálni. Épp elég időt töltött az anyja szoknyája mellett.
Egymás mellett gyalogolva tették meg a kétsaroknyi utat.
A szomszédok úgy tettek, mintha nem vették volna észre őket.
Rob egyre szaporábban lépkedett, ahogy közeledtek a házhoz,
Debbie-nek igyekeznie kellett, hogy lépést tartson vele.
Amikor odaértek a kapuhoz, még gyorsabban haladt,
három lépéssel a kövezett kocsifeljáró túlsó végében termett, és
olyan könnyeden szökkent fel a tornác lépcsőjére, mint egy
balett-táncos a színpadra. Intett Debbie-nek, hogy jöjjön.
- Nem akarlak belökdösni, de megteszem. A legjobb
egyszer és mindenkorra túlesni rajta.
A kislány a málnabokrok és a virágágyások mögé húzódott.
Egy vörös kardinálispinty ült az egyik ablak előtt, a párkányt
kopogtatta a csőrével. Rob odalépett Debbie-hez, durván
megragadta a karját és a ház felé húzta. Debbie lába csúszott a
tornácon, miközben tétován ellenállt apja erős szorításának.
- Én nem tudom ennek más módját. Anya itt hagyott
minket. Most bele kell nyugodnunk, amíg úgy nem dönt, hogy
hazajön.
Kissé kifulladt, de egy pillanatig sem tétovázott. Elfordította
a kulcsot és benyitott. Az ajtó akadály nélkül kitárult, a lépcső ott
magasodott előttük. A hall napfényben úszott. A konyhai óra
hangosan ketyegett. A padló köve csillogott, a fogas üres volt.
- Arra gondoltam, örülnél, ha a te szobádba kerülne valami

anya holmijai közül. A nyakláncok... mi lenne, ha te vigyáznál

rájuk, meg anya fésülködőasztalára. Átvihetjük a szobádba, ha
akarod.
Debbie hátrált, és vadul rázta a fejét.
- Kicsim, én csak segíteni próbálok.
Debbie tudta, hogy neki sosem kellenének azok a csillogó
nyakláncok. Most is az anyja tulajdona mind az összes, hiszen
kijelentette, hogy mindig is az övé lesz. Hát nem ő ordított rá
Debbie-re teli torokból, hogy ne merjen az ékszerekhez nyúlni,
két nappal azelőtt, hogy elment? Most is érezte, ahogy a
nyálcseppek puhán az arcára permeteztek, amikor Agnes fölé
magasodott. Az apró pórusokat a bőrén finom, barnás púder
fedte, kitágult orrlyuka vöröslött.
Anya olyan jó hangulatban volt, amikor Debbie aznap
hazaért az iskolából, énekelt, miközben a varrógép pedálját
nyomta. Debbie, akit a szobájába küldött rendet rakni, meglátta,
hogy egy új gyöngysor fekszik Agnes fésülködőasztalán. A
varrógép egyenletes zakatolása felbátorította, belépett a
szobába. Három sor gyöngy feküdt ott kiterítve, egy csillogó
kapoccsal. Valósággal hipnotizálta a nyaklánc tökéletes
egyszerűsége. Nem lett volna szabad, de rabul ejtette a látvány,
képtelen volt otthagyni. Nem tudta megállni, kinyújtotta a kezét
és megérintette az egyik sort, felemelte, az ujjaival végigsimított
rajta. A gyöngyök könnyű esőcseppekként hullottak az arcára,
annyira belefeledkezett érintésükbe, hogy észre sem vette, a
varrógép végigért a hosszú estélyi ruha szegélyén.
- Mi folyik
itt? - kérdezte Agnes.
- Csak megnéztem.

- Tényleg? Ki engedte meg, hogy megfogd a gyöngyeimet a

koszos kis kezeddel? - Az anyja karba font kézzel állt előtte, a
tekintete hideg volt és kemény.
- Csak megnéztem, aztán megfogtam. Olyan gyönyörű!

Közelebb emelte magához a nyakláncot. Nem számított

arra, hogy az anyja megüti, így az arcán csattanó pofontól
megtántorodott, és nekiesett a fésülködőasztalnak. A gyöngysor
kirepült a kezéből, végigcsúszott a padlón, üvegek csörrentek, és
két alapozó pottyant a parkettára.
- Tolvaj lesz belőled. Ránézni se merészelj többet az

ékszereimre! Megértetted? Ez itt az enyém. Meg ne lássam,

hogy még egyszer hozzáérsz a piszkos mancsoddal a
nyakláncaimhoz!
Agnes kilökte Debbie-t a szobából, és becsapta mögötte az
ajtót. A kislány a szobájába rohant, összekuporodott az ágyán, és
zokogott, a könnyei átáztatták a párnát.
 7. fejezet

Assumpta zárdafőnöknő fel-alá járkált, és közben fülelt,

mikor hallja meg O'Hare kocsijának hangját. Amikor Consuelo
engedélyt kért, hogy felkereshesse, először vissza akarta
utasítani, de tudta, nem sokat számít, hiszen Consuelo úgyis azt
teszi, ami neki tetszik. Jóval idősebb volt Assumptánál, azt várta,
őt fogják kinevezni a kolostor élére két éve, amikor Bridget
nővér meghalt. Nemcsak meglepetését, a megvetését is
éreztette, amikor a nála jóval fiatalabb Assumptát tették meg
Bridget utódjául.
- Azok után, amit ezért a közösségért tettem, no meg
másokért is! Szerte a világon vannak gyerekek, akik nekem
köszönhetik a szerencséjüket, az életüket. Nem mintha tőlük
valaha is köszönetet vagy hálát vártam volna, de a saját
közösségemtől azért számítottam némi elismerésre - panaszolta
el mindenkinek, aki hajlandó volt végighallgatni.
Miután a felháborodás hulláma elült és Assumpta
beleszokott új szerepébe, úgy tűnt, Consuelo vonakodva, de
elfogadja, hogy a helyzet megváltoztathatatlan. Az utóbbi hat
hónapban azonban egyre többen érdeklődtek a vér szerinti
anyjuk iránt, mind Consuelót nevezték meg az örökbefogadás
ügyintézőjeként, és a feszültség a két apáca között egyre nőtt.
Assumpta az ablaknál ült a karosszékben. Fáradtnak érezte
magát. Erélyesebbnek kellett volna lennie Consuelóval, amikor
négy hónapja a donegali nő jött kérdezősködni. A történet a
szokásos volt: a szülésnek nem volt nyoma a nyilvántartásban,
de az illető természetesen tudta Consuelo nevét, és nála volt egy
olyan átkozott, szenvelgő köszönőlevél, amit az apáca írt
évtizedekkel korábban az örökbefogadó szülőknek.
Consuelo nem tágított, egyre csak azt hajtogatta, hogy ő
semmi rosszat nem tett, a mindenható Isten látja a lelkét.
Amikor a fiatal nő azzal fenyegetőzött, hogy a sajtóhoz fordul,
Assumpta azzal vágott vissza, bírósági távoltartó végzést kér
ellene, és nyilvánosan megszégyeníti a lapokban, amiért egy
zárdát zaklat.
A stratégia bevált, de Assumpta, akit felzaklatott, hogy
ilyen agresszívan kellett fellépnie, a moyastai zárdába
helyeztette át Consuelót, abban a reményben, hogy ha nem
elérhető, még a legelszántabbak is feladják.
Nézte, ahogy a nárciszok ringatóznak az enyhe szélben, a
szelíd sárga folt a park túlsó oldalán szomorú emlékeztetője volt
a méltánytalanságnak, amit a várandós nők szenvedtek el, akiket
egész októberben gyomlálásra és virághagyma-ültetésre fogtak,
ha esett, ha fújt. Akik a nárciszok, hóvirágok és krókuszok
ágyásait csodálták, mit sem tudtak arról, mennyire sajgott a
hátuk, fájt a térdük ezeknek a nőknek, akik közül többen
terhességük utolsó heteiben jártak.
Lehunyta a szemét, a zárda megnyugtató háttérzajait
hallgatta: a pletykálkodó Christina nővér vidám kuncogását;
Martha varrógépének surrogását, ami minden délelőtt pontban
tizenegykor maradt abba, a nővér olyankor ment le a konyhába
kávézni; a tyúkok hangos kotkodácsolását, melyek még mindig
az etetést várták, mert Bernadette nővér túl soká időzött a
disznóólnál. Assumpta komolyan bosszankodott, hogy Consuelo
felborítja ezt a megszokott rendet, és úgy döntött, bevesz egy
fájdalomcsillapítót.
Gerry O'Hare kocsija gördült a lépcső elé, a férfi kiszállt,
hogy kinyissa a kocsi ajtaját Consuelo előtt.
A nagydarab apáca kikászálódott a hátsó ülésről, és a
táskájában kotorászott. A viteldíjon felül jókora borravalót
nyomott O'Hare markába, miután a férfi akkurátusan sorba
rakta a csomagjait a bejárat előtt.
Assumpta megvárta, míg Marguerite üdvözli a látogatót,
majd az íróasztalához ült, és úgy tett, mintha levelet írna.
Consuelo hangja visszhangzott a folyosón, kopogás nélkül nyitott
be Assumpta irodájába.
-Micsoda öröm újra itthon lenni! Itt kezdtem a pályám, és
bizony, nem is akarok másutt lenni. Nyilván megérti ezt,
Assumpta anya.
Assumpta felállt, szelíden elmosolyodott, majd intett
Consueló-nak, üljön le. Consuelo ügyet sem vetett rá, a
kandallóhoz lépett.
- Ki kellene nyitnia a kandalló ajtaját, ma igencsak harapós
az idő.
Assumpta türelmesen várta, hogy abbamaradjon a
locsogás.
- Az ügyek, Consuelo.
Consuelo megfordult, és leroskadt egy kényelmes székre
Assumpta íróasztala mellett, az arca egyszerre elkomorodott.
- Muszáj szembenéznem a helyzettel. Visszaköltözöm. Ezt

nem tagadhatja meg tőlem most, hogy életem alkonya felé

közeledem, anyám.
 - Erről nem
szólt, amikor audienciát kért tőlem.
- Az enyéim közt a helyem, letöltöttem a rám rótt időt

Moyastában. Haza akarok jönni.

- Nem helyénvaló az előtt nekilátni a költözésnek, hogy

egyáltalán kérvényezné.
Consuelo felállt.
- Sosem voltam a formaságok híve, anyám. Az amerikai nő
badarságai zaklatták így fel?
Consuleo igazán ért ahhoz, hogyan váltson témát, gondolta
magában Assumpta, és érezte, hogy elönti a düh. Mereven ült a
székén, és megigazgatta az asztalán fekvő papírlapokat.
- Hiányzik ez a hely, meg a nárciszok, annyira akartam látni,

ahogy kinyílnak. Emlékszem, amikor ültettük őket, minden

egyes szálra emlékszem.
Assumpta a torkát köszörülte.
- Lehet, Consuelo, de nem hiszem, hogy van helyünk.
Consuelo hirtelen megfordult és összecsapta a kezét.
- Az ifjú Marion nővért rettenetes honvágy gyötri. Mi lenne,

ha ő menne vissza Moyastába? Odavalósi a környékre, én pedig

majd beköltözöm a szobájába, nem vagyok finnyás.
Assumpta érezte, hogy a keze ökölbe szorul, sietve az ölébe
rejtette.
- Lehetetlen. Marion nővér fontos és nélkülözhetetlen tagja
az itteni közösségünknek, és meg kell tanulnia együtt élni a
honvággyal.
- Elutasít? - Consuelo az íróasztalhoz lépett és Assumpta

fölé tornyosult.
- Addig, amíg az amerikai nő itt van, a legbiztonságosabb,
legjobb hely a maga számára Moyasta.
- Attól fél, hogy eljár a szám, igaz?
- Nem tudom, miről beszél, és nem is akarom tudni. Csak
azt mondom, hogy pillanatnyilag nem lenne szerencsés, ha szem
előtt lenne a közösségben.
Consuelo csalódottnak látszott, mint egy gyerek, akit
mégsem engednek el úszni.
- Ugye, nem mondja komolyan, hogy visszaküld oda?
- Kérem, menjen vissza, Consuelo. Ma éjszakára meg
tudjuk oldani az elhelyezését, de ez minden.
Assumpta hallotta a falióra ketyegését a folyosóról,
Consuelo pedig leült, és az ujjait dörzsölte.
- Én minden gyermekkel a lehető legjobbat tettem, ezt
senki se tagadhatja. Csak mert pár ember nem fogadja el a
választ, ami ott áll feketén-fehéren a zárda hivatalos
nyilvántartásában, nem jelenti azt, hogy engem kellene büntetni.
- Nem büntetjük magát. Csak nem szeretnénk, ha botrány
kerekedne az ügyből.
- No és mi újság errefelé?
Assumpta mosolygott magában. Consuelo sosem ismerte
volna be, hogy alulmaradt, csupán témát váltott.
- Meghalt Jimmy Doohan, a gazda, akié itt szemben a
szántóföld - felelte Assumpta, és igyekezett csevegő, barátságos
hangot megütni.
- Oda kell tolnunk a képünket a temetésre. Ha a család
eladja a zárda körüli földeket, vége a nyugalmunknak.
- Majd akkor foglalkozunk ezzel, ha időszerű lesz.
Assumpta felállt, közben megszólalt az ebédre hívó csengő,
és szelíden, de határozottan belekarolt Consuelóba.
- Ella O'Callaghan kávézót nyitott a házban.

- Roscarbury Hallban?
- Az emeleten. Devine atya azt meséli, remek hely. Minden

reggel ott kávézik a késői mise után.

Consuelo nővér felkapta a fejét.
- Miféle őrület szállta meg, hogy beengedi az embereket a
házába?
- Kinyitották a bejárati ajtót. Jól néz ki a ház.

Consuelo sípolva vette a levegőt.

- Akkor Ella O'Callaghan alaposan megváltozhatott. A
konyhánál beljebb eddig nem eresztett senkit. Egy kertész
egyszer azt mesélte nekem, hogy odakint kellett vizelnie, mert
úgyis hiába kérte volna Ellát, hadd menjen fel az emeleti vécébe.
Jól le is pisált valami drága növényt.
- Consuelo nővér, kérem, válogassa meg a szavait.
Consuelót hangos ujjongás fogadta, amikor belépett az
alagsori konyhába, és elfoglalta szokott helyét Assumpta jobbján
a hosszú, négyszögletes asztal mellett.
Az egyik nővér a tűzhely mellett állt, és különböző
serpenyőkből ételt kanalazott a tányérokba, amelyeket az
apácák aztán egymásnak adogattak végig az asztalnál. Az asztal
túlsó végében ugyanez zajlott, egy másik nővér, aki szürke
pulóvert és farmert viselt, gyümölcslét töltött poharakba.
Consuelo nagy hangon társalgott a jobbján ülő nővel.
- Ahogy ezt az országot vezetik, lassan nem marad itt

egyetlen fiatal sem. Mclnerney-nek a High Streetről mind a

három fia elment, azt mondja, egyik se jön már vissza ide lakni.
 - Consuelo, mindig te voltál a város lelke. Alig pár perce
vagy itt, és máris mindent tudunk tőled, én nem értem, hogy
csinálod! - jegyezte meg Marion nővér, aki igyekezett
bekapcsolódni a beszélgetésbe.
Consuelo, akinek hízelgett a dicséret, kihúzta magát
ültében.
- A sokévi gyakorlat, Marion, azt jelenti, hogy igencsak
értek a hétköznapi emberek nyelvén - felelte elvékonyodó
hangon. Szokás szerint átpillantott a szemüvege felett, így
nemcsak fellengzősnek hallatszott, de annak is látszott.
Assumpta némán, étvágytalanul kanalazta a ragut, és azon
töprengett, Consuelo vajon távozik másnap reggel, vagy újabb
kifogással áll elő, hogy maradhasson.
 8. fejezet

Roscarbury Hall körül akkora volt a sürgés-forgás egyik

hétvégén, hogy a város lakói is észrevették, valami nagy dolog
van készülőben. De Muriéi Hearty volt az, aki elhatározta,
elmegy kideríteni, mi az. A postahivatalt fél napra bezárta, és a
férjével elvitette magát a nagykapuig.
Ella és Debbie pár napja bevásárló körúton volt Gorey-ban,
tizenöt kerek asztalt rendeltek fából bentre, kovácsoltvasból
pedig kintre, piros-fehér kockás abroszokat és rengeteg
strapabíró széket. Kis piros gyertyatartókat vásároltak az
asztalok közepére, valamint több doboz evőeszközt. Piros
szalvétát vettek nagy tételben, és többtucatnyi új sütőformát és
tepsit. Ella megfogadta Debbie tanácsát, és beszerzett egy
elegáns és modern kávéfőző gépet meg egy vízforralót.
Roscarburybe visszaérve újult lelkesedéssel láttak
munkához, lepókhálózták a magas plafont, és felporszívózták a
menekülő pókokat. Ella és Debbie vastag gumikesztyűt húzott,
és addig mostak és súroltak, míg minden porcikájuk sajgott.
Kiporolták a vastag régi szőnyegeket, az ablakok szúnyoghálóit
klórba mártották, azután rögtön visszatették őket a helyükre,
nehogy meggyűrődjenek. Újságpapírral törölték csillogóra a régi
ablaktáblákat, az ezüstöt és a sárgarezet addig fényesítették, míg
a rongy meg nem feketedett. A bársonyfüggönyöket elküldték a
tisztítóba, a kárpitozott kanapékat szivaccsal tisztogatták le, és
az ablakok alá tolták száradni. Cserepes virágokkal díszítették fel
a házat. Az asztalt a hallban bútorfénnyel kenték le, a falakat
lemosták, a padlót addig súrolták, míg csillogni nem kezdett.
Debbie egyik reggel leakasztotta a hatalmas kulcsot a
szögről a bejárati ajtó mellett, beáztatta olajba, és a régi zárba is
öntött belőle egy jókora adagot.
- Egy ilyen hatalmas háznak szüksége van a bejárati ajtóra
- jelentette ki.
Ella nem mondta el neki, hogy az ajtó Michael temetése
napja óta zárva volt, nem árulta el, hogy ő maga akarta így.
Ültek, teáztak, és megettek egy-egy vastag szelet
csokoládétortát, míg az olaj fellazította a sok év alatt belekötött
port.
Egy órával később Ella, aki úgy kacarászott, mint egy
ideges iskolás lány, a nehéz faajtóhoz lépett. Legutóbb akkor állt
nyitva, amikor Michael Hannigan koporsóját vitték ki rajta egy
nap és egy éjszaka virrasztás után. Ella megpróbálta elfordítani a
kulcsot. A zár először mereven ellenállt, csak vonakodva
engedett a rozsdás letargiából, majd a nagy kulcs lassan
csikorogva életre keltette, és a zár nyelve tompa puffanással
visszacsusszant. Debbie odakint teljes súlyával tolta és lökdöste
az ajtót, míg végül reszelős csikorgással engedett, és több
évtizedes bezártság után beömlött a folyosóra a fény.
Debbie megszállottan dolgozott, kefével tisztogatta le az
ajtót és a szemöldökfát, por hullott a hajára, a méltatlankodó
pókok és bogarak rémülten szaladgáltak a lábánál. Több vödör
víz lett barna a piszoktól, mire lemosta az ajtót és kikaparta a
vastag porréteget a sarkokból. John Sheehy épp a rododendront
metszette, amikor meglátta, hogy Debbie az ajtót mossa. Vastag
kefével dörzsölte végig, majd fertőtlenítővel fújta be a fát.
Annyira belefeledkezett a munkába, hogy észre sem vette,
átázott a cipője és a farmernadrágja szára.
Hajtotta a lelkesedés, de idővel ólmos fáradtság vett erőt
rajta, és csak remélni tudta, hogy bírni fogja a nap végéig, amíg
végre visszatérhet a szállására és ledőlhet.
- Látom, Ella magát is befogta.

Debbie nem hagyta abba a súrolást.

- Örömmel segítek neki.

A kertész levágott egy félig elnyílt virágot a

rododendronról, és odanyújtotta Debbie-nek.
- Mondja meg Ellának, hogy holnap reggel elkezdem
kipucolni a vízelvezetőket. Ma korábban lelépek.
Debbie nem tudta, mi volt a kertész szándéka a virággal és
az üzenettel. Még mielőtt rájött volna, a férfi már a dzsipje felé
indult. Odaintett neki, miközben elhajtott, Debbie pedig
rámosolygott.
Az ajtógombra és a kilincsre koncentrált, súrolta és
dörzsölte, a zárat addig próbálgatta, míg végül akadálytalanul
működött. Kitépte a gazt a bejárati lépcső repedéseiből, majd
lesúrolta és meleg vízzel leöblítette a követ. A postás megállt,
hogy megcsodálja a munkáját, a leveleket a hallban hagyta az
asztalon.
Ella dugta ki a fejét a szalon üveges ajtaján, és odaszólt
Debbie-nek.
- Azértne vigye túlzásba, Debbie! Új rajongója van?
Debbie érezte, hogy elpirul.
Ella tiszta rongyokat és súrolószivacsokat vett elő a
szekrényből, és elindultak a bálterembe. Debbie négykézláb
súrolta végig a padlót a szappanos drótszivaccsal, a nadrágja
átázott, az ujjai kivörösödtek a forró víztől és a vad dörzsöléstől.
Amikor végzett, a kifényesített tölgyfa padló ugyanolyan volt,
mint amikor Ella dédnagynénje tartott előkelő összejöveteleket a
panorámás teremben. A meghívás egy ilyen eseményre nagy
dicsőségnek számított, a meghívottak még Dublinből is
ideutaztak, hogy Roscarbury Hallban töltsék az estét.
- Meg kell majd kérnünk Mulligant, tegyen új gittet az

ablakokra és fesse le őket - jegyezte meg Ella. Épp végzett a

bálterem metszett ablaküvegének tisztításával, amikor látta,
hogy Muriéi Hearty igyekszik felfelé a fasoron.
- Tudtam, hogy nem telik sok időbe.

Roberta is látta Muriéit végiggyalogolni a kocsifeljárón és

felkapaszkodni a bejárati lépcsőn. A laposüveget a táskája
mélyére rejtette, és az oldalsó könyvtárszobában húzódott meg,
hogy észrevétlen maradjon. De Muriéi Hearty ismerte a járást
Roscarbury Hallban, és bekopogott az ablakon. Integetett, így
Roberta kénytelen volt mosolyt erőltetni az arcára és odamenni
a bejárathoz.
- Roberta, hogy s mint? - Muriéi Hearty egy lépéssel a
hallban termett, pedig még be sem invitálták. - Nahát, itt meg mi
történt? Még mintha a kert is rendbe lenne rakva. Talán fontos
látogatót vártok, vagy mi?
- Nahát, megjöttél, Muriéi? - kérdezte Roberta, mire a

látogató ragyogó mosolyt villantott rá. - Mi a helyzet a

postahivatalban?
- Ó, tudod, mindig van valami. Gerry O'Hare folyton az
adóhivataltól kap leveleket. Nem tudom, mi lehet az oka.
 -Milyen szerencse, hogy mi nem kapunk sok levelet, mert
akkor mi is tőled tudnánk meg, mi történik velünk.
Muriéi zavartan felnevetett.
- Ugyan, nem akarok rosszat senkinek! Igazából azért

jöttem, mert egy hatalmas küldemény jött Ellának Gorey-ból,

több doboznyi.
- Erről nyilván semmit sem tudok.
A két nő hallgatta, ahogy Ella lefelé dobog a lépcsőn.
- Beszéljétek meg - felelte Roberta, amikor a nővére leért a

folyosóra.
- Ella, küldeményed jött Gorey-ból. Gerry O'Hare-t kell
megkérned, hogy hozza ide - jelentette ki Muriéi, és máris a
lépcső teteje felé sandított.
- Elég lett volna, ha idetelefonálsz, Muriéi. Nem kellett volna
fáradnod.
- Ugyan, egy kis friss levegő csak jót tesz! Van, aki azt
beszéli a városban, hogy panziót nyitsz, mások meg azt, hogy egy
nagy éttermet. Na, melyik az igaz?
-Kávézó lesz, Muriéi, a régi bálteremben, fent az első
emeleten, nyáron pedig a kertben. Gyere fel, megmutatom.
Muriéi egyenesen a lépcsőhöz ment, alig várta, hogy végre
a saját szemével lássa, mi folyik Roscarbury Hallban.
- Hallottad, hogy Tom Masont otthagyta a felesége? - A
választ meg sem várta. - Az asszony tegnap este egyszerűen
összecsomagolt, és bejelentette, hogy talált magának egy másik
fickót, aki szereti őt, és lelépett! Azt hiszem, Tom ma ugyanúgy
nyitotta ki a hentesboltot, mint máskor, de amikor
marhaszeletért mentem, láttam, hogy a szokásosnál
nagyobbakat csap a bárddal.
Ella nem felelt, végigvezette Muriéit a hosszú folyosón a
bálteremig.
- Még elég nagy a rendetlenség, de már alakul a dolog.

Kinyitotta az ajtót. A padló ragyogott, az ablakok csillogtak,

a pirossal és fehérrel megterített két asztal fényben úszott.
- Gyere, üljünk le, igyunk egy teát! - invitálta Ella, és az
ablak mellett kínálta hellyel Muriéit.
- Ezt nevezem! Gyanítom, hogy jó sok csészével meg fogok

itt inni. Micsoda remek hely ez a beszélgetésre!

- Meg a pletykálkodásra - tette hozzá Ella, bár igyekezett
tompítani a gúnyos élt a hangjában.
Debbie jelent meg egy kanna teával és két csészével, csinos
kockákra vágott gyömbéres süteményt hozott mellé, egy-egy
kanál tejszínhabbal.
- Hát,
ezt bizony meg tudnám szokni! - nevetett Muriéi.
- Mesélj még Tom Masonről. Mindig azt hittem, boldogok
Triciával.
Mind azt hittük, de szerintem még az az ostoba Tom
-
Mason is! De egy hentesnél nem fog jobbat kikapni az asszony.
Az emberek húst mindig esznek.
- Nem hinném, hogy a hús miatt ment hozzá - jegyezte meg
Ella.
- Azt beszélik, hogy a fickó, akivel összeállt, fiatalabb nála.
Úgy mondták, túlkoros hallgató, bármit is jelentsen. Csak azt
nem tudom, hogy mit eszik azon a Tricián! Az isten szerelmére,
Ella, az a nő legalább hatvanéves! Elment az esze, hogy faképnél
hagy egy ilyen rendes embert, mint Tom Mason. Olyan rendes
ember az, hogy soha meg nem kérte a feleségét, hogy segítsen a
boltban. Azt mondta, egy ilyen finom asszonynak ne kelljen
döglött állatokat nézni naphosszat. Mit nem adnék én egy ilyen
pasasért!
Ella nem felelt, de Muriéi nem zavartatta magát.
- De te is tudod, hogy mi lesz. Az a fiatal pacák egy hónap

vagy egy év múlva dobja Triciát, a hentes meg, az a szent ember,

jól visszafogadja. De én többet szóba sem állok azzal a némberrel,
az egyszer biztos. Vegyen máshol bélyeget!
- Lehet, hogy szeretik egymást - szólalt meg Ella.

Pillanatnyi csend támadt, mindketten a maguk módján

irigyelték a hentes feleségét.
-Nem lesz ennek jó vége. Az egyszer biztos - horkant fel
Muriéi.
Egy furgon hajtott felfelé a kocsifeljárón.
- Újabb küldeményed jött, Ella.
- Pár cserép virág, hogy csinosabb legyen a bejárat.
A paraván mögött Debbie lehajtott fejjel a mosogatónak
dőlt. Éles fájdalmat érzett, émelygés fogta el. Odahúzott egy
széket, leült, a homlokát a mosogató hideg krómacél peremének
támasztotta, a teste megfeszült a fájdalomtól. Mélyeket lélegzett,
és várt, abban reménykedett, hogy mindjárt elmúlik. Már csak
pár hete maradt ezen a helyen - hogy miért épp azzal vesztegeti
az idejét, hogy segít elindítani a Bálterem Kávézót, azt
egyszerűen nem tudta.
 9. fejezet

Bowling Green
1968 októbere

Agnes pontosan egy hónapja tűnt el, amikor eljött Debbie

születésnapja. Egy kis tortát kapott nyolc gyertyával, gyorsan
elfújta őket, mert elviselhetetlenül fájt, hogy anya nincs itt.
Aznap reggel korán kelt, és az ablaknál üldögélt egészen addig,
míg Rob fel nem kiabált neki, és amikor az apja szorosan átölelte,
Debbie érezte rajta a mélységes fájdalmat. Amikor az apja
elővette a tortát, Debbie hálás volt, hogy nem felejtette el, hogy
miatta marad erős.
Ez volt az első év, hogy nem játszódott le a szokásos mizéria
a születésnapja körül.
Agnes eddig minden évben zaklatott volt ilyenkor,
barátságtalanul és ingerülten viselkedett a lányával. Debbie csak
az ötödik születésnapja közeledtével érzékelte először a
feszültséget.
Hetek óta nyaggatta Agnest, hogy tartsanak egy
születésnapi zsúrt. Elképzelte a tortát, a léggömböket, hogy az
édesanyja vidám és gyönyörű.
- Mary Powernek olyan tortát sütött az anyukája, ami a
házuk pontos mása volt, és a legfelső ablakából Mary integetett.
- Ha megpróbálnánk egy ilyet sütni, a végeredmény egy
romhalmaz lenne, mert apád fikarcnyit sem törődik a ház
karbantartásával.
 Agnes még tovább zsémbelt lebiggyesztett ajakkal,
összevont szemöldökkel, de Debbie nem figyelt oda. Csak a
legvégét hallotta meg.
- Felejtsd el a zsúrt idén! Nincs hozzá energiám.

Felment a szobájába, lefeküdt, és még akkor is ott hevert,

amikor a férje hazaért a munkából. A ház néma volt, Debbie
karba font kézzel ült a konyhaasztalnál.
- Mi a baj, kicsim?

Debbie a karjába vetette magát, és zokogni kezdett.

- Hé, te, hát mi lehet ekkora baj? - Rob elővette a

zsebkendőjét, és gyengéden megtörölgette a kislány szemét.

- Anya azt mondja, hogy nekem nem lehet szülinapi zsúrom,

pedig már mindenkinek elmondtam az óvodában, hogy nálunk

lesz a világ legjobb zsúrja.
- Biztos, hogy anya nem egészen így értette. Megyek,

beszélek vele. - Azzal egy tál keksz társaságában a tévé elé

ültette Debbie-t, és betakargatta.
A kislány megvárta, míg az apja felér a hálószobába, azután
lábujjhegyen felosont utána a lépcsőn.
- Aggie, ezt nem teheted vele! Még nincs ötéves, az ég
szerelmére!
-„Akarom, akarom, akarom!" Nem fogom tönkretenni
magam emiatt.
- Aggie, Debbie nagyon várja ezt. Emlékszel, amikor

megszületett? Olyan boldogok voltunk.

Hangos csattanás hallatszott. Amikor bekukucskált a
kulcslyukon, látta, hogy az apja a fésülködőasztal mellett guggol,
a tükör szilánkokra tört, és egy törött lámpa hevert a padlón.
 - Aggie,elment az eszed?
- Ne beszélj nekem arról, amikor megszületett! Te hol
voltál?
- Te is tudod, hogy nem lehettem ott. De boldogok voltunk

az elmúlt években, nem igaz?

- Boldogok! Ezt nevezed te boldogságnak?

- Aggie, ne mondj semmi olyat, amit később megbánsz.

- Én így érzem.

- Aggie.

Rob a felesége felé indult, de az asszony kiabálni kezdett.

- Folyton az ő pártját fogod. Nem fogom meggondolni
magam. Egy szót sem akarok hallani többet erről a zsúrról!
- Jól van,
jól van. Beszélek Nancyvel.
- Micsoda szerencse, hogy itt van nekünk Nancy!
- Most magadra hagylak.

- Abban nagy vagy, Rob Kading! - kiabálta a férje után

Agnes.
Debbie lerohant a lépcsőn, de az apja látta, ahogy átszalad a
hallon, vissza a nappaliba. Várt, hogy a kislánynak legyen ideje
visszaülni a tévé elé, és csak azután lépett be a szobába.
- Kicsikém, mi lenne, ha egy egészen másfajta zsúrt

szerveznénk? Az ötödik születésnap nagy ünnep ám, olyan nagy,

hogy akár máshol is tarthatjuk.
- Hol?

- Beszélek
a főnökkel Ed büféjében.
Debbie rámosolygott. A férfi arca szürke volt, a ránctól a
homlokán öregnek látszott. Tükörtojást sütött uzsonnára, és
hosszan magyarázta, hogy anya most fáradt, pihennie kell.
 - Ne aggódj a születésnapod miatt. Remek zsúrt fogunk
tartani - tette hozzá vidám mosollyal, amiben Debbie
mindenáron hinni akart.
- Anya el fog jönni a szülinapomra?

- Hát persze, édesem, anya nagyon szeretne ott lenni a

szülinapodon.
Agnes egész este a szobájában maradt, összekuporodva, a
fal felé fordulva feküdt az ágyán, és még akkor sem mozdult
meg, amikor Debbie lefekvés előtt megállt a szobája ajtajában.
- Lehet, hogy alszik. Hagyjuk - mondta Rob, és gyengéden a

szobájába tessékelte. Ott maradt mellette, amíg el nem aludt.

Amikor bement a feleségéhez, az asszony egy hajkefét
vágott hozzá. A férfi kiment a tornácra, leült a hintaszékbe, és
felbontotta a különleges alkalomra tartogatott whiskyt. Nem
vesződött a pohárral, meghúzta az üveget.
Amikor Debbie kora hajnalban felébredt, először nem
tudta, miért nedves a lába és a lepedője. Az anyját hívta, de
Agnes nem jött. Félt felzavarni, így elindult, hogy megkeresse az
apját. A verandán talált rá, a hintaszékben aludt, a kezében egy
félig üres whiskysüveggel. Nem ébredt fel, amikor Debbie halkan
szólongatni kezdte. A kislány kicsavarta kezéből az üveget, vállon
ragadta és felrázta. Az apja olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék
vadul hintázni kezdett. Debbie leejtette az üveget, és ijedten
hátrált a sötétségbe.
Rob Kading letörölte szájáról az álmában kicsordult nyálat,
és meglátta a lányát, aki a nappali ablakpárkánya alatt
kuporgott.
- Drága kicsikém, ne haragudj, hogy megijesztettelek! Apa
nem akarta. - Kitárta a karját, Debbie odarohant hozzá. - Ugye
nem a zsúr miatt nem tudsz aludni?
Debbie csak a fülébe merte belesúgni.
- Semmi baj! Ezen könnyen segíthetünk.

Kézen fogva felvitte az emeletre, a kislány segített neki

levenni a nedves lepedőt és megfordítani a matracot. Miután új
lepedőt húztak, Rob leültette Debbie-t az ágyra, és segített neki
felvenni egy tiszta hálóinget.
- Anyának erről nem is kell szólnunk.

A kislány megkönnyebbülten bólintott, és lehunyta a

szemét, az apja leheletében a whisky bűzét érezte.
Amikor Agnes másnap reggel felkelt, úgy viselkedett,
mintha mi sem történt volna előző este. Palacsintát sütött
reggelire, magasra tornyozta őket, és közben egy vidám dallamot
dudorászott. Rob Debbie-re kacsintott, akit elöntött a boldogság.

Debbie megállt Roscarbury Hall kapuja előtt, ellenőrizte a

sminkjét, korrektort simított a szeme alá. A sötét karikák csak
kissé halványultak el ettől, de úgy gondolta, Ella túlságosan
izgatott lesz ahhoz, hogy észrevegye. Ella idegesen állt a bejárati
ajtó előtt, amikor Debbie a kocsifeljáró kanyarulatához ért.
- Egy szemhunyást sem aludtam. Micsoda ostoba ötleteim
vannak! Nem lett volna szabad ilyen nagy fába vágnom a
fejszémet. Biztos, hogy túl sokat sütöttem. Szörnyű, hogy majd
mind pocsékba megy! - Elhallgatott, és szemügyre vette Debbie-
t. - Jól van? Elég nyúzottnak látszik.
- Én is rosszul aludtam.
 Ella gyanakvó pillantást vetett rá, de Iris sikítása
hallatszott az emeletről, úgyhogy kettesével szedve a fokokat
felrohantak a lépcsőn. A kávézó úgy festett, mint egy szauna, a
teremben fehér gőz gomolygott.
- Kis híján leforráztam magam ezzel a kávémasinával! -
kiabálta Iris.
Ella rákiáltott, nyisson ablakot, és a géphez rohant, hogy
kikapcsolja.
- Iris, te maradj a kertnél meg a mosogatásnál! Nem volt

más dolgod, mint elfordítani a gombot.

- Csak egy kapucsínót akartam főzni magamnak titokban. -
Ella egy porceláncsészéért nyúlt, de Iris megállította. - Nekem
bögre kell, olyan ideges vagyok.
A gőz eloszlott, visszahúzódott a terem sarkaiba. Az
ablakon kipillantva Debbie legalább húsz embert látott bejönni a
kapun. Amikor elhagyták a rododendronnal benőtt partoldalt,
kézen fogta Ellát, az ablakhoz húzta, és a ház felé igyekvő
csoportra bökött.
- Szentséges atyaúristen, nem lesz elég, amit sütöttem! Van,
akit nem is ismerek! - A hangja megremegett, egy könnycsepp
gördült le az arcán. - Normálisan nézek ki?
Debbie bólintott. Odanyúlt, kigombolta Ella krémszínű
blúzának felső két gombját, és előresimította a füle mögül a
tincseket.
- Mostviszont már remekül néz ki - jelentette ki.
Ella elpirult zavarában, de nevetségesen boldognak érezte
magát.
- Én nem akarok ezzel a tömeggel találkozni. Ideje, hogy
lelépjek - közölte Iris, azzal lerohant a lépcsőn, ki a
konyhakertbe.
Muriéi Hearty vezette a rohamot. Nem csak a kávézó hírét
kürtölte szét, még mást is beígért.
- Megnyitották a régi házat! Még szép, hogy körül kell
néznünk! Az emeletre eddig soha senki idegen be nem tehette a
lábát - magyarázta mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni.
Sokan bámészkodni jöttek. Akik esetleg a ház tragikus
történetének nyomait keresték, csalódtak, de elvarázsolta őket a
csobogó szökőkút és a kerti vízelvezető csatorna, a kilátás a
kávézó ablakaiból, de Ella és a halk szavú amerikai nő is a pult
mögött.
Ella végigjárta a kerti asztalokat, és a Bálterem Kávézó
asztalait is, minden egyes vendéggel szóba elegyedett,
érdeklődött, elégedettek-e. Roberta is megjelent, és a nővére
kezébe nyomott egy piros cédulát.

Most boldog vagy, hogy egész Rathsorney itt tátja a

száját? Nehogy azt hidd, hogy ez a te sikeredet jelzi, inkább az
O’Callaghan nővérek kétes hírnevét. Kiszórakoztad magad,
most pedig az ég szerelmére, állj le. R.

Ella elővette a ceruzát a füle mögül és lefirkantotta a

választ, szemmagasságban tartotta maga elé a cédulát, hogy a
húga el tudja olvasni.

A Bálterem Kávézó nyitva marad. Már mondtam; vagy

megszoksz, vagy megszöksz. E.

Ebédidőre az összes édes zsemle elfogyott, kint és bent is

vendégek ültek, teáztak, kávéztak, süteményt ettek. Hogy
mindenkinek jusson, Ella kénytelen volt feleakkora szeleteket
vágni, de úgy tűnt, senki nem vette észre, annyira elbűvölte őket
a finom porcelán és az öreg ház kopott eleganciája. Amikor az
utolsó vendég is távozott, Ella becsukta a hall ajtaját, és
megkérte Irist, akassza ki a kapura a „Zárva" feliratot. Debbie
már elkezdett mosogatni.
- Hagyja csak, kedves, gondolom, már alig áll a lábán.

- Szeretnék mielőbb indulni.

- Csak nem programja van?

Ella látta, hogy Debbie felhúzza a vállát, potyogó könnyei

miatt még jobban a mosogató fölé hajol.
- Mi a baj, Debbie? Valaki valami rosszat mondott? Ezek az
asszonyok szörnyen kegyetlenek tudnak lenni: nem akarnak ők
rosszat, de rémes pletykafészkek.
Debbie megfordult, a szeme vörös volt a sírástól.
- Nem az asszonyok voltak. Mindenki kimondottan kedves
volt velem.
- Mi a baj, kedves? - Ella átkarolta a vállát, és egy
kétszemélyes asztalhoz vezette.
- Ma van a születésnapom. Apám nemrég halt meg. Ostoba

dolog az én koromban ilyen komolyan venni egy születésnapot.

- Szegénykém! Nem dolgoztattam volna, ha tudom.
Debbie hangosan szipogva nyelte a könnyeit, Ella pedig
gyengéden megveregette a vállát, benyúlt a mosogató alá, és egy
üveg Bailey’st húzott elő.
- A tejszínhabba akartam tenni belőle egy kicsit, de aztán
arra gondoltam, kár elpocsékolni a pletykás helybeliekre.
 Két kis porceláncsészét vett elő, aranyozott peremük volt,
mohával benőtt, finom kék virágok díszítették őket, és egy
jókora adagot töltött mindkettejüknek. Felkapott egy csokoládés
muffint a süteményestálról, és egy égő gyufát tűzött bele.
- Gyorsan fújja el, mielőtt felrobban a ház! Boldog
születésnapot!
Debbie nagyot fújt, a gyufa az asztalra pottyant.
- Köszönöm a kedvességét.

- Igya csak meg, ez átmelegíti, és finom édes. Meséljen az

édesapjáról!
Debbie belekortyolt a csészéjébe.
- Rá mindig számíthattam. Anyám... ő már régóta nincs

jelen az életemben. Apám nemrég halt meg, nincs mit mesélni

róla.
- Nem könnyű. Idővel maguk az emlékek hoznak majd

vigaszt.
- Talán.
Ella rátöltött a likőrre a csészékben.
- Magának van gyereke, Ella?
- Volt... A lányom hosszú évekkel ezelőtt meghalt.
- Részvétem.

- A kikötő vizébe fulladt, még kisbaba volt. El kell

fogadnunk, amit a sors ránk mér.
Debbie nem tudta, mit feleljen erre. Hallotta a saját
lélegzését. Ültek a lassan halványuló fényben, néha
belekortyoltak a porceláncsészékbe, igazából nem volt szükség
szavakra.
- Nem haragszik, ha felteszek egy személyes kérdést? -
szólalt meg Ella kis idő elteltével.
- Nem hinném.

- Miért épp ide jött, Rathsorney-ba? Nyilván nem azért,

hogy a kávézóban dolgozzon.
- Ígyvan.
Debbie felkelt és az ablakhoz lépett. A fák lassan
beleolvadtak az alkonyi égboltba. Egy rókát vett észre, amint
keresztüloson a füves térségen Neary farmja felé, a távolban
pedig egy hajó futott ki éjszakai halászatra. A tekintetét a
csobogó vízelvezetőre szegezte, követte egészen a tavacskáig, és
beszéd közben is azt figyelte.
- Ez egy bonyolult ügy. Ballygallyből, a zárda árvaházából

fogadtak örökbe.
Ella odalépett mellé, az ablakhoz.
- Akkor ezért van itt?

Debbie a könnyeit nyelte.

- Nem szerepelek a nyilvántartásukban. Már mindent
megpróbáltam.
- Jaj, szegény drága! - Ella finoman végigsimított Debbie
haján.
Egyikük sem hallotta, hogy Iris felfelé jön a lépcsőn.
- Már késő délután iszogatunk, hölgyeim? Ennek a
kávézónak nincs italmérési engedélye - vihogta.
Ella sarkon fordult.
- Akkor te nem is kérsz Bailey'st, ugye?
- Ella O'Callaghan, hogy te milyen arcátlan vagy! Ne feledd,

én bögréből kérem - replikázott Iris, azzal leroskadt az egyik

székre, és hellyel kínálta maga mellett Debbie-t. - Az egész város
rólad beszél, hölgyem: rólad meg a kávézóról. Le merném
fogadni, hogy holnap még nagyobb tömeg lesz.
Ha Iris észre is vette a könnyek nyomát Debbie arcán, nem
mutatta.
- Ellának amerikai napot is kellene tartania: hot dog
mustárral, áfonyás muffin, fánk, esetleg pekándiós sütemény -
nevetett lris.
Ella letette elé a bögrét.
- Kezd elszaladni veled a ló, lris O'Callaghan! Meg ne

sértődjön, Debbie, de ez itt nem egy gyorsbüfé.

- Nem sértődöm meg. De tényleg mennem kell.
Ella felpattant.
-Nem tudna még várni pár percet? Szeretnék adni
magának valamit.
Még mielőtt Debbie felelhetett volna, Ella már fel is szaladt
a lépcsőn a szobájába. Pontosan tudta, mit akar Debbie-nek
ajándékozni: a pillangós, finom Weiss brosst, az illik a
tekintetéhez. Már nem volt lánya, aki viselné. Kivette a dobozból
és maga elé emelte. A finom árnyalatú rózsaszín, kékes és lilás
kövek csillogtak, világítottak a fényben. Amikor Carrie
megszületett, azt tervezte, hogy minden évben rendel majd neki
egy Weiss brosst a születésnapjára. Írt a Weiss cégnek a
lányáról, megírta, hogy még a pillangók is az arcára szállnak,
hogy csókot hintsenek rá.
Ella markába zárta a brosst, és leszaladt a kávézóba.
- Ezt szeretném magának adni - fordult Debbie-hez, azzal

feltűzte a brosst a nő ingére. - Ideje, hogy kirepüljön a

nagyvilágba.
 Debbie megfogta Ella kezét.
- Kérem, ezt nem fogadhatom el. Alig ismer.

- Elég jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, vigyázni fog rá,
és ez az a fajta ékszer, amit viselni is fog.
- Honnét tud maga ennyi mindent?
Ella megfordította Debbie két kezét.
- Nincs nyoma gyűrűnek, és még nem láttam nyakláncot a
nyakában.
- Azt is meg tudja mondani, mire gondolok?

- Ahhoz még kell pár nap - felelte Ella ünnepélyes

komolysággal, és mindketten kuncogni kezdtek.

- Ideje indulnom - szólalt meg Iris, és nagy műgonddal

felhajtotta a maradék likőrt.

Debbie megölelte Ellát.
- Köszönöm, hogy ilyen különlegessé tette a
születésnapomat.
Debbie megszorította Ella karját, az asszony pedig hirtelen
egyedül érezte magát.
- De reggel azért időben jöjjön.
- Természetesen.
Amikor Ella meghallotta, ahogy a bejárati ajtó finoman
becsukódik, hátrébb lépett az ablaktól, és nézte, ahogy Iris és
Debbie végigsétálnak a régi fasoron, annyira belemerülve a
beszélgetésbe, hogy hátra se pillantanak. A veszteség keserű ízét
érezte, és inkább elkezdte felpakolni a székeket az asztalokra,
hogy felmosson.
 10. fejezet

Debbie másnap feltűzte a brosst a vékony, színes sálra,

amit sokszor viselt lazán a nyakába kötve, így jelent meg
Roscarburyben. Ella nem mutatott meglepődést, nem mondta,
hogy ő azt várta, kizárólag elegáns ruhához veszi majd fel. Iris a
kinti asztalokat terítette meg, Debbie pedig az emeletieket. Ella
vastag szeleteket vágott a kávés süteményből, és egy-egy
kandírozott narancsdarabot nyomott a tejszínhabba.
Roberta a közelben téblábolt, a konyhában, a sütők mellett
hagyott cédulákat a nővérének.

Nemsokára meglátogat a közegészségügyi ellenőr. A

vendégeid vajon tudják, milyen mocsok van a konyhádban,
miközben a süteményeidet eszik? R.

Ella erre epés választ firkantott.

Az én részem a konyhában tökéletesen tiszta. A

másodikon lakó iszákos az, aki nem takarít fel maga után. E

Ellopta az ékszeredet. R.

Fejezd be! Törődj a magad dolgával. E.

May Dorkin érkezett elsőként. Mivel az otthonában

látogatott meg valakit, sosem érkezett üres kézzel, mindig hozott
egy kis tál házi készítésű édes zsemlét vagy egy kis süteményt.
Ella minden reggel erőltetett mosollyal fogadta az ajándékot, és
udvariasan megköszönte.
- Igazán nem kellett volna, May. Eszel belőle?

- Nem kérek. Inkább csokoládétortát eszem. Egy szép

napon majd elkérem tőled a receptet, annyira ízlik.
Ella nevetett, azután bement a konyhába, és May
ajándékát a szemetesbe hajította.
- Ha ez így megy tovább, a tyúkok teljesen rászoknak az
édességre - mormogta magában.
Épp a középső ablak előtti asztalnál szolgált ki egy
vendéget, amikor meglátta, hogy James McDonagh épp leparkol
a traktorjával a ház előtt, és leugrik a vezetőülésből. A pult mögé
sietett Debbie-hez.
- Nem szeretnék beszélni McDonagh-val. Kiszolgálná
helyettem?
- És ha magát keresi?

Ella feldúltnak látszott.

- Majd a paraván mögött maradok. Csak mondja azt, hogy
nem érek rá.
Amikor James McDonagh belépett, épp a mobilján beszélt.
- Egy tejeskávét - szólt oda Debbie-nek.
Miközben Debbie a kávét főzte, a férfi Ella felől
kérdezősködött.
- Megmondaná neki, hogy édesanyám üdvözletét küldi?
Ella a szemetes tetején ült a paraván mögött, és a körmét
rágta.
-Na persze! Ez is csak azért jött ide, hogy lássa, ahogy
kudarcot vallok. Besétál ide, mintha az övé volna az egész ház! -
mormogta maga elé, azzal felpattant és kimasírozott a bálterem
táncparkettjére. Összeszorított foggal, elszántan indult James
McDonagh felé.
- Elnézést, hogy zavarom, Mr. McDonagh, de válthatnánk
pár szót négyszemközt odalent?
- James. Szólítson csak Jamesnek, Miss O'Callaghan.
Ella elindult a férfi előtt a szalon felé.
- Mr. McDonagh! Köszönöm, hogy felkereste a Bálterem
Kávézót, de nem tartunk igényt arra, hogy ez szokásává váljon.
- Ez kissé udvariatlan öntől, Miss O'Callaghan. Végül is még

most is rokonok vagyunk.

- Nem vagyok a maga rokona. A férjem halála napján
megszűnt minden kapcsolatom a maga családjával. Mondja meg
az anyjának: lehet, hogy ő Michael Hannigan nővére, de nekem
nem a barátnőm. - Hangja kimért volt, ajkát összeszorította,
szavai süvítettek, akár a puskagolyók.
-Édesanyám beteg, és azt szerette volna megtudakolni,
meglátogatná-e. Szeretne kibékülni magával.
Ella megtántorodott, hátrálni kezdett, majd megrázta
magát, és egyetlen lépéssel a férfi előtt termett.
- Mondja meg az anyjának, hogy amikor szükségem lett
volna rá, akkor nem volt sehol! Csak arra volt jó, hogy terjessze a
pletykát, és igaztalan vádakkal sározzon be engem. Én szerettem
a férjemet, de a maga anyjának köszönhetően ezt senki fia nem
hitte el egész Rathsorney-ban. Mondja meg neki, ő az oka annak,
hogy a férjem, az ő öccse öngyilkos lett: neki kell együtt élnie és
meghalnia ezzel a gondolattal!
James McDonagh hátrahőkölt, két karját védekezőn
tartotta maga elé.
 - Ne a hírvivőn töltse ki a haragját! Hát nincs magában
semmi érzés a haldokló édesanyám iránt?
Ella O'Callaghan, aki irtózott a rossz modortól, kiköpött a
padlóra, a nyála a szőnyegen landolt, James McDonagh-tól balra.
- Takarodjon innen! Takarodjon, és még amiatt se jöjjön
vissza, hogy elmondja, meghalt az a bajkeverő szipirtyó! - zihálta.
James McDonagh már válaszra nyitotta a száját, de egy
erős hang szólalt meg az ajtó felől.
- Megkérem, hogy távozzon, Mr. McDonagh, vegye

tekintetbe, hogy van olyan múltbéli fájdalom, amely sosem múlik

el.
Roberta egyenes derékkal állt, a botját a háta mögé
támasztotta. Hátralépett, hogy James McDonagh elmehessen
mellette.
- És arra is megkérem, hogy vigye a traktorját Roscarbury

Hall elől. Meglehetősen kellemetlen látvány - szólt a férfi után,

aki sietős léptekkel a bejárat felé tartott. Roberta a nővérére
pillantott, aki a karosszékbe roskadt. Látta, hogy Debbie jön
lefelé a lépcsőn, és odaszólt neki, miközben becsukta maga
mögött a szalon ajtaját. - A nővérem nagyon feldúlt. Hozna neki
egy kávét, amikor legközelebb lefelé jön?
Debbie a szalon ajtaja felé indult volna, de Roberta felemelt
karral megállította.
- Jó lenne, ha magára hagyná pár percre. És tegyen néhány

kanál cukrot is a kávéba, legyen szíves.

Roberta lefirkantott egy üzenetet, a cédulát egy kancsónak
támasztotta a konyhaasztalon. Az asztal a hallban szóba sem
jöhetett ilyenkor, amikor a kávézó nyitva volt, egyik nővér sem
akarta, hogy Rathsorney kíváncsi lakói beleüssék az orrukat az
ügyeikbe.

Te szabadítottad ránk ezt az alakot. Hogy merészeled?

Szabad bejárást engedtél mindenkinek a házunkba. Mit vártál?
Nemkívánatos vendégek is meg fognak jelenni. R.

Debbie egy bögre forró, cukros kávét vitt Ellának. Ella azt
felelte, kis időre visszavonul a szobájába. A férje halála óta nem
hallott Mary McDonagh felől, aki Michael Hannigan nővére volt.
Nem lepte meg, hogy az asszony most megpróbál bocsánatot
kérni az általa okozott fájdalomért, ami az elmúlt évtizedek során
egyre nagyobbra nőtt, és egyre inkább elmérgesedett.
Mary McDonagh ájtatos, templomba járó asszony volt, aki
semmit sem bízott a véletlenre, egyenesen a mennyország
kapuja elé kívánt kerülni. Nyilvánvalóan foglalkoztatta, hogy sok
évvel ezelőtt ártott Ella O'Callaghannek, és ez esetleg rontja az
esélyeit odafent. Ellának most eszébe jutott, hogy a sárga
keretes, virág alakú, kristályokkal kirakott Weiss bross ingerelte
fel Maryt. Mary McDonagh, aki gyakorlatias és savanyú nő volt,
észrevette a szép brosst Ella ruháján. Apró ékszer volt, néhány
sárga kristály foglalta keretbe a virágot alkotó színjátszó
köveket, finom ragyogása elbűvölő volt és csodaszép. Ellát az
egyszerűsége nyűgözte le, Mary McDonagh pedig úgy vélte,
túlságosan drága ékszer ez egy katonafeleség számára, főként, ha
a férje távol van. Az asszony szokásává vált, hogy amikor
Michael Hannigan hadgyakorlaton volt, lehetetlen időpontokban
látogatta meg Ellát, a nap legváratlanabb óráiban bukkant fel
nála. Igaz, soha nem talált bizonyítékot arra, hogy a sógornője
megcsalja a férjét, az extravagáns ékszerek miatt ez volt a
rögeszméje. Mary McDonagh sosem vonta kérdőre emiatt Ellát.
Ha megtette volna, megtudja az igazat: hogy Ella O'Callaghan, aki
magányos volt és az összeomlás szélén állt, nem egy másik férfi
karjában talált vigaszt, hanem egy régi szerelemhez menekült -
az anyja és az apja szerelméhez.
Mary McDonagh ellenben mindenki mással megosztotta a
gyanúját, és meggyőződésévé vált, hogy igazat állít. Feladatának
érezte, hogy levelet írjon az öccsének, és beszámoljon neki arról,
hogy a felesége sajnálatos módon hűtlen lett hozzá. Michael
Hannigan, aki a kislánya halálát gyászolta, összeomlott, és két
nappal később félig szétroncsolódott fejjel találtak rá a tábori ágy
mellé roskadva a laktanyában.
Ella csak akkor találta meg ezt a levelet, amikor elküldték
Roscarbury Hallba a férje személyes holmiját. Amikor kérdőre
vonta Mary McDonagh-t, az asszony kitartott a meggyőződése
mellett, hogy az öccse volt a sértett fél, Ella O'Callaghan eltitkolta
előle a bűnös viszonyt. Ha az évek során változott is a
véleménye, nem kereste Ellát, aki minden kapcsolatot
megszakított a Hannigan családdal, és kitiltotta őket az
O'Callaghan- birtokról. Emellett újra felvette a lánynevét.
Ella egy hosszú esernyővel nyúlt be az ágy alá a falig, és
előkotorta a rozsdától barnálló régi katonai bádogdobozt.
Felemelte a fogantyúit és nagyot rántott rajta, hogy kinyíljon.
Egy rég halott férfi dohos, sötét illata áradt belőle. Ella félretolta
a cigarettát és a katonai gyapjúzoknit, a pótfűzőt és a cipőtisztító
eszközöket.
Az Evening Press egy példánya feküdt a doboz alján, egy
kis köteg levél mellett. Michael Hannigan világéletében
megszállottan rendszerető ember volt. Nyilván elolvasta az
újságot, majd akkurátusan összehajtogatta, mielőtt elővette a
puskáját, beékelte a szekrény hátlapja és a fal közé, így amikor
meghúzta a ravaszt, a lövés a fél fejét szétroncsolta.
A kis levélkötegben ott volt Ella összes üzenete, amit a
férjének küldött korábbi távollétei idején. A tetején ott feküdt
Mary McDonagh levele, gondos, aprólékos kézírással.

Castle, Street
Rathsorney
1959. szeptember 2.
Kedves Michael!

Nehéz, szívvel írom, meg neked, mi folyik Rathsorney-

ban. Sajnálattal közlöm, veled, hogy a feleségednek, Ellának
viszonya van valakivel, minden valószínűség szerint egy gazdag
férfival, aki megteheti, hogy drága, ékszereket vegyen neki,
hogy azzal cicomázhassa fel magát. Nem hirtelen felindulásból
írom ezt neked, hanem gondos mérlegelés után, és tudom,
mennyire lesújt téged ez a hír.
Azt is tudom, hogy egy asszony, aki ilyen tragikus
körülmények között veszítette el a gyermekét, nyilván
zavarodott állapotban van. Igyekeztem ezt is figyelembe venni.
De őszintén mondom neked, hogy mindennap újabb ékszerrel
hivalkodik, még a misén is.
Nem hagyhatom, hogy a hír McDonagh-ék fülébe jusson.
Ez negatívan érintené a kilátásaimat. Mit gondolnának a
családunkról? Egyre többen beszélnek a dologról. Ideje, hogy
hazatérj, és megfegyelmezd a feleségedet.

Maradok szerető nővéred:

Mary

Az, hogy Mary, aki nem sokkal az árulása után férjhez

ment, leélt egy boldog és teljes életet, és most feloldozást akar a
bűnei alól, annyira feldühítette Ella O'Callaghant, hogy egész
testében remegett. Utána jöttek a keserves könnyek hatalmas,
maró cseppekben, amelyeket annyiszor elsírt már. Perceken át
rázta a zokogás. Azután az ismerős rezignáció következett,
kiment a fürdőszobába, lemosta az arcát, szárazra törölte. Újra
kisminkelte magát, külön figyelmet fordítva a szemére. Mielőtt
visszaindult a kávézóba, bezárta a régi dobozt, és visszalökte az
ágy alá, a sarokba.
Amikor belépett a kávézóba, rámosolygott Chuck
Wintersre, a férfi szíve nagyot dobbant, Ella olyan sebezhetőnek
és szelídnek látszott. Letette a keresztrejtvényt az asztalra,
remélte, hogy Ella megáll beszélgetni vele.
- Remek a sütemény, mint mindig, Miss O'Callaghan.
Ella udvariasan biccentett, a férfi pedig azon töprengett,
vajon miért ilyen gondterhelt a tekintete.
- Nem tart egy kis szünetet, hogy meséljen nekem a

receptről?
Ella a fejét rázta, de kedvesen rámosolygott Chuckra, aki
fülig pirult. Az asszony eltűnt a paraván mögött.
- Minden rendelés kint van? - kérdezte Debbie-től.

- Igen, emiatt ne aggódjon. Hogy van?

Ella kicsit tétovázott.
 - Jól vagyok. Takarítsunk le néhány asztalt. Kezdjük el
időben a zárást.
 11. fejezet

Marguerite nővér kopogtatás nélkül rontott be, éles hangja

és feldúlt mozdulatai láttán Assumpta rögtön tudta, hogy valami
szörnyűség történt a közösségben. Gondosan letette a tollát az
íróasztalra, és megvárta, míg a fiatalabb apáca kifújja magát.
Marguerite benyúlt a rendfőnök háta mögé, bekapcsolta az
ablakpárkányon álló rádiót, és közben felnyüszített, mint egy
kutya, aki tudja, hogy baj van.
- Elmondaná, Debbie, miért különösen fontos az ön
számára, hogy megtalálja az édesanyját?
Pillanatnyi csend támadt, Assumpta a tenyerébe
támasztotta a fejét, és feszülten figyelt.
-Nagyon szeretnék találkozni vele, mielőtt meghalok. -
Debbie hangja nyugodt volt és tagolt. - Nem akarok úgy távozni
ebből a világból, hogy nem találkoztam vele, nem tudok róla
semmit.
- Meg fog halni, Debbie?
- Néhány hetem van még, hamarosan rosszabbra fordul az

állapotom. Epehólyagrákom van.

- Miben tudnánk segíteni magának, Debbie Kading?
- Ha édesanyám él, szeretném, ha felvenné velem a

kapcsolatot. 1959. április 15-én születtem, a New York-i Kading

család fogadott örökbe. Consuelo nővér, az Isten Leányai Rend
apácája intézte az örökbefogadást.
- Az apácák nem tudtak segíteni?
Debbie mélyet sóhajtott.
 - Mindent megpróbáltam, de nem hajlandóak, még az én
esetemben sem.
- Nem otthon, a családja körében lenne most a helye?
- Anyám már meghalt, apám pedig két hónapja ment el. Ő

nem tudott a betegségemről sem, illetve akkor még én magam

sem tudtam róla.
Újabb csend támadt, a riporter nem próbálta megtörni.
- Szeretnék a szemébe nézni, beszélni vele, megtudni,

milyen az érintése, hogy hasonló-e az ízlésünk. Ha már meghalt,

szeretném, ha valaki mesélne róla, ez erőt adna nekem az
elkövetkező nehéz hetekben.
*

Váratlanul érintette. Ella épp mosogatott, de abbahagyta: a

keze a mosogatóvizet kevergette, szennyes karikák örvénylettek
a két könyökénél, a víz lassan kihűlt. Debbie hangja először még
halk volt. Egy szóval sem említette korábban, hogy az országos
rádió adásában fog beszélni, még csak nem is utalt rá. Ella
megtörölte a kezét, és leült, hogy felfogja ezt az egészet.
Roberta odalent a konyhában épp kibontott egy üveg
sherryt, de a keze megállt a levegőben, elfelejtett tölteni
magának, ott kavarogtak körülötte a szavak. Debbie lassan és
tisztán beszélt, szinte ráérősen. Aki hallotta, tudta, amit itt
elmondott, annak következménye lesz, ahogy a vízbe dobott
kavics hullámai is elérik idővel a túlpartot. A hangja az elején
még bizonytalan volt, de végül könnyek között fejezte be,
köszönetet mondott Rathsorney minden derék lakosának, de
mindenekelőtt Ellának, aki a Bálterem Kávézót üzemelteti.
- Milyen romantikus név. Miféle hely ez? - kérdezte a
riporter.
Debbie felkuncogott, könnyed hangja többet mondott, mint
az utána következő leírás a legjobb kávéházról az Atlanti-óceán
innenső partján. Ella érezte, hogy fülig pirul zavarában és
büszkeségében, közben könnyek csorogtak le az arcán, és
belepotyogtak a mosogatóvízbe. Olyan gondosan törölgette meg
a kezét, mintha egy díj átvételére készülne, és elhatározta, reggel
egy órával korábban kel majd, hogy pár pluszsüteményt süssön.
Talán itt az ideje, hogy elkészítse a habos citromtortát, bár
aggódott, hogy sem ideje, sem türelme nem lesz ahhoz, hogy a
tűzhely mellett állva kavargassa a citromkrémet, amíg elég sűrű
nem lesz. Esetleg egy piskóta kacsatojásból, porcukorral
meghintve. Mindenesetre biztosan több süteményre lesz
szükség, mert az interjú után még a legközönyösebbek is
felkerekednek majd, hogy megnézzék a kávézót.

Assumpta zárdafőnöknő leült, a gyomra görcsbe rándult a

szorongástól. Akárhogy is tiltakozott Consuelo, minden jel arra
mutatott, hogy ebből az ügyből botrány kerekedik, a
következményekkel pedig neki, Assumptának kell
szembenéznie.
Az, hogy Consuelo még ezek után sem volt hajlandó
visszatérni Moyastába, feldühítette Assumptát. Az idős apáca,
kezében a krumplihámozó késsel, úgy hadonászott Assumpta
irodájában, mint egy dühöngő őrült, és közben Istent hívta
tanújának, hogy annak idején helyesen cselekedett.
- Még engem neveznek bűnözőnek ország-világ színe előtt,
pedig én csak az Úr munkáját végeztem, segítettem azoknak a
szegény leányoknak, akik bűnbe estek és szégyent hoztak a
családjukra.
- Kétlem, hogy itt vége lesz az ügynek. A donegali nő is

beszélt a rádióban. Roppant kínos ez az egész.

Consuelo letette a kést az asztalra.
- Hol a pokolban volnának ezek az emberek, ha én nem
kerítek nekik tisztességes otthont? Az anyjuk meg amúgy is csak
örült, hogy megszabadul tőlük. Nincs takargatnivalóm!
- Valóban, Consuelo? Mindketten tudjuk, hogy akkoriban

nehéz volt a leányanyák élete, és igaz ugyan, hogy a

gyereküknek rendes otthont szereztünk, de a nőkkel csúnyán
bántunk.
Consuelo akkorát csapott az asztalra a tenyerével, hogy a
narancsok összekoccantak a tálban.
- Hogy merészeli, anyám? Az életemet tettem fel arra, hogy
otthont találjak a fattyaknak, akik senkinek se kellettek!
Assumpta megrázta magát, hogy kiverje a fejéből
Consuelót, és leült, hogy megírja a sajtóközleményt. Felajánlotta
segítségét minden érdeklődőnek, de kijelentette, hogy Consuelo,
aki már elmúlt hetvenesztendős, túlságosan beteg ahhoz, hogy
segíteni tudjon.
Ha Consuelót a zárda falai között tudja tartani, talán még
sikeres is lehet ez a stratégia.

Ella nézte, ahogy Debbie felfelé sétál a fasoron, húzza a

lábát, és közben cigarettázik. A szökőkútnál megállt, gyorsan
elszívta a cigarettát, a csikket a zuzmóval borított kövön nyomta
el. Egy tanárnő, aki a Bálterem Kávézóban pincérkedik: ezen jót
csámcsoghat Muriéi. De micsoda átkozott sors jutott neki. Ella
felhorkant. Elöntötte a tehetetlenség érzése, az asztalokat kezdte
rendezgetni az ablaknál. Debbie megállt a bejárat előtt, lassú
mozdulatokkal tisztogatta le a sarat a cipőjéről az acél
sárkaparón. Roberta a szobája ablakában állt, és nézte, ahogy
Debbie egy nagyot toppant a legfelső lépcsőfokon.
Roberta már két cédulát megírt aznap.

Még életemben nem ért ekkora szégyen. Hogyan merészel

ez Roscarbuyről beszélni a rádióban? Azt akarod, hogy
országos adásban csámcsogjanak rajtunk? R.

Egy óra elteltével pedig egy nagyobb betűkkel megírt

cédulát tett a tetejére.

Most aztán jól lebuktatott bennünket, szétkürtölte az

egész világnak a saját dolgát meg a miénket is. Ha te nem
küldöd el, én fogom. R.

Ella válaszra se méltatta, ellenben öttel több tortát sütött,

mert nyilván egész Rathsorney felkeresi majd a kávéházat.
Citrom, csokoládé, répa, egy könnyű gyömbéres sütemény, meg
egy márványos, mert az nagyon egyszerű, viszont bonyolultnak
látszik.
- Épp
időben ideért a répareszeléshez! Hogy van, Debbie?
- Ugye, nem neheztel rám?
- Inkább dühös vagyok, hogy eddig nem mondta el nekem,
én meg agyondolgoztatom. Szegénykém, én pedig nehéz
bútorokat is cipeltettem, padlót is súroltattam magával. Miket
gondolhat magában rólam!
- El akartam mondani, de...
Ella odahajolt Debbie-hez és megszorította a vállát.
- Most már az egész világ tudja. Nem kell dolgoznia. Ne
feledje, én erőltettem magára ezt az egészet.
Debbie elhúzódott, arca eltorzult a szorongástól.
- Ella, ez a hely olyan nekem, mintha az otthonom volna.

- Most, hogy a pletykás semmirekellők sok mindent

megtudtak magáról, nehezebb dolga lesz.

- Azt hiszem, elbírok Muriellel és a többiekkel.
- Ha biztos benne...

- Biztos
vagyok.
- Hogyan sikerült bekerülnie a rádióba?
- Maga segített, Ella. Emlékszik, amikor bemutatott annak a

helyi újságírónak? Később felhívott, hogy vannak ismerősei a

rádiónál.
- Igazán elmondhatta volna. Akkor elkísérem, és ott lettem

volna maga mellett.

Debbie gyengéden megpaskolta Ella vállát.
- Féltem, hogy akkor inamba száll a bátorságom. Muszáj

volt egyedül mennem. Ha maga is ott van, az lett volna a vége,

hogy a vállára borulva zokogok.
- Semmi baj azzal, ha az embernek van kire támaszkodnia.

Maga inkább magában tartja a dolgokat, de most már mindegy:

ami történt, megtörtént. Most már az egész világ tudja.
- Ne haragudjon, Ella, el kellett volna mondanom.
Ella kirázott egy konyharuhát.
 - Csak az nem tetszik, hogy azt hiszi, egyedül jobb magának.
De már mindegy, elég ebből! Ha a répa kész, kimérhetne nekem
egy adag porcukrot, és megteríthetné az asztalokat! - csapta
össze a tenyerét Ella színlelt türelmetlenséggel.
Debbie igyekezett mosolyogni, és felkötötte a kötényét.
- A legújabbat hallotta már? Bemondták a hírekben, hogy

olyan sokan álltak elő a magáéhoz kísértetiesen hasonló

történettel, hogy teljes körű vizsgálatot rendeltek el, lehet, hogy
más zárdák is benne voltak.
- Nekem már mindegy. Vissza kell mennem.

- Szóval magának nem elég jó ez az állás. - Ella úgy tett,

mintha megsértődött volna.
- Tudja,hogy nem erről van szó - nevetett Debbie.
Ketten kezdték el megteríteni az asztalokat.
- Talán maradhatok egy kicsit tovább - szólalt meg Debbie,

miközben csinosan összehajtott szalvétákat tett le az asztalokra.

- Van miért visszamennie? - Amint kimondta, máris
megbánta. Látta, hogy Debbie válla megremeg. - Ne haragudjon!
Ez egy átkozott O'Callaghan-vonás, sosem a diplomáciai
érzékünkről voltunk híresek. - Megsimogatta Debbie haját,
mintha kisgyerek volna. - Maradjon még, de hagyja ott azt a
rémes lyukat, amit Muriéi Hearty garzonlakásnak titulál.
Költözzön ide!
- De mit fog szólni a húga?

Ella visszafordult és ránézett.

- Szerencsére semmit, de persze szörnyen dühös lesz.

Ezen mind a ketten kuncogni kezdtek.

- Uramisten! - Ella a szája elé kapta a kezét, amikor kinézett
az ablakon. - Úgy látom, az egész város idejön. Gyorsan, még egy
terítéket minden asztalra! Szóljon Irisnek, hozzon fel még
székeket!
Porceláncsészékkel és alátétekkel a kezükben szaladgáltak
fel-alá, amikor Muriéi Hearty és tekintélyes csapata a lépcső
tetejére ért.
- Debbie, drága, miben tudunk segíteni? - kérdezte olyan
hangosan, hogy az egész teremben hallatszott.
Debbie zavarában nem felelt.
- Az ég szerelmére, Muriéi, ne okvetetlenkedj már, hagyd,

hadd végezze a munkáját!

- Nem lenne szabad dolgoznia, Ella.

- Törődj amagad dolgával! Egyébként Debbie ideköltözik.

Muriéi Hearty az asztalra könyökölt.
- Hát ez csalódás nekem, Ella. Jól tudod, hogy ez bizony

szerződésszegést jelent. Több jelentkező is akadt a lakásra, de

visszautasítottam őket, hogy ő költözhessen be.
- Te is tudod, Muriéi, hogy ez nem igaz. Milyen lett a

márványpiskóta? Hintettem a tetejére egy kis fahéjat is, a

porcukorba kevertem.
Mire Debbie letette a süteményt az asztalra Muriéi mellé,
az asszony már a saját javára fordította a történteket. Kézen
fogta Debbie-t, és fennhangon, hogy mindenki rá figyeljen, így
szólt:
- Tegye, amit jónak lát, kedves! Én nem fogom emiatt
bántani. Mindannyian a legjobbat kívánjuk magának, és azt, hogy
megtalálja az édesanyját. Hogy van ma, kedveském? - Azzal
Muriéi hátradőlt, és várta a részletes beszámolót.
 - Megvagyok, köszönöm.
- Nincs egyedül, itt vagyunk maga mellett.

A többi asszony is közelebb nyomakodott, és mind

egyetértően káráltak. Debbie bólintott, zavartan toporgott, majd
lesietett a lépcsőn, hogy leszedje a kerti asztalokat. Éppen befelé
indult egy tányérokkal teli tálcával, amikor megjelent Roberta.
- Szomorú történet, amit a rádióban elmondott.
Debbie az ajtóhoz legközelebb álló asztal sarkára
támasztotta le a tálcát.
Roberta intett Debbie-nek, hogy üljön le, ő pedig
körülményesen elhelyezkedett egy kerti széken vele szemközt,
és csak ezután folytatta.
Azt akarom, hogy menjen el, hagyja békén a nővéremet.
-
Semmi szüksége magára, egyedül is képes vinni ezt a helyet, már
ameddig működik.
- Jobban kellene
bíznia Ellában.
Roberta hátrébb tolta a széket, és megigazította a térdén a
kabátját.
-A pletykafészkek addig tartják életben a helyet, amíg meg
nem nyílik a következő. Néhány hét, és be fog zárni.
- Attól tartok, téved.

- Számít, hogy maga mit hisz?

- Ella eltökélt szándéka, hogy sikerre viszi a kávézót.
- Úgy beszél, mintha jól ismerné a nővéremet - hajolt át

Roberta az asztal felett. - Pedig egyáltalán nem ismeri. -

Égővörös körök gyúltak ki az arcán, és valósággal sziszegte a
szavakat. - Magának nincs itt semmi keresnivalója, csak bajt
kever, besározza a tisztességes nevünket, már a kocsmapultot
támasztó semmirekellők is rajtunk köszörülik a nyelvüket. -
Roberta még közelebb hajolt. - Nehogy azt higgye, hogy maga
idetartozik Roscarbury Hallba!
Iris közeledett a parkon át. Roberta felállt, sarkon fordult,
és bement a házba, a hátsó kert felé menet még egy cédulát
hajított a konyhaasztalra.

Megmondtam a jenkinek, hogy menjen innen. Három

napot kap, többet nem. Semmi szükség rá itt, és a csőcselékre
sem, akit a te kávézód idevonz. Nekem talán nincs
beleszólásom abba, ki trappol végig a házunkban? R.

- Látom, találkozott Robertával. Undok volt?

- Igen, eléggé.

- Ne vegye magára, undok és keserű mindenkivel,

legfőképp saját magával. Volt idő, amikor még Roberta is olyan
volt, mint mindenki más, de az élet rámért néhány csapást, és
ilyen lett tőle. - Iris megrázkódott. - De jobb, ha én nem mondok
semmit. Majd Ella eldönti, kiteregeti-e a családi titkokat.
Debbie továbbsétált, nekidőlt a ház falának, és rágyújtott. A
feje lüktetett, és szűnni nem akaró émelygés fogta el.
Dr. Lohan azt mondta, egy ideig nem lesz rossz a közérzete,
azután hirtelen drasztikusan leromlik. Akkor rendbe kell majd
tennie a pénzügyeit.
Muszáj beszélnie Nancyvel. A nagynénje folyton azt
mondogatta neki, hogy a dohányzás fogja a sírba vinni - hát,
most már nem, az egyszer biztos. Kifújt három füstkarikát, és
nézte, hogy suhannak el a rododendron mellett, majd alakjukat
veszítve eltűnnek a fényes, széles levelek között.
 *

Bowling Green
1968 októbere

A szombatok nagyon megváltoztak azután, hogy Agnes

elment. Előtte minden anyáról és az ő készülődéséről szólt - most
pedig arról, hogy Rob és Debs valahogy egyenesbe jöjjenek.
Szombatonként Agnes Debbie-vel az oldalán már kora
délután nekilátott a készülődésnek esti kiruccanásuk előtt a
férjével. Kilépett a forró zuhany alól, gőz és levendulaillat
terjengett körülötte, Debbie orra annyira viszketett tőle, hogy
muszáj volt megvakarnia. Hosszú, kék frottírköntösében leült a
fésülködő-asztalához, az üvegcséi az egyik oldalon sorakoztak, az
ecsetek és a sminkkészlet a másikon. Egyetlen szó sem hangzott
el. Ha a kislány nem bírta megállni, és közelebb merészkedett,
Agnes feltartott kézzel parancsolt megálljt neki.
Agnes először kiszedte magas, ívelt szemöldökét, azután
vastagon bekente krémmel az arcát és a nyakát, és lassú,
határozott mozdulatokkal a bőrébe masszírozta. A felesleget egy
fehér, négyszögletű pamutkendővel távolította el, azután
alaposan megpaskolta az arcát. Végül a sűrű, barna alapozóéit és
a púderért nyúlt, amit egy piros szalaggal átkötött, nagy
üvegedényben tartott. Az arcpír rózsaszínű volt és diszkrét, a
szemhéjpúder kék és rikító. Vastag műszempillát ragasztott fel a
szemére, és szempillaspirállal még feketébbre festette. Csak
ezután engedte ki vállig érő haját, és addig fésülte, míg szikrázni,
pattogni, fényleni nem kezdett.
Debbie néha közelebb oldalgott, a keze bizsergett, annyira
szerette volna megérinteni a fényes, aranyszínű fürtöket. Az
anyja mindig észrevette, és ráförmedt, ne menjen közelebb. Az
élénkrózsaszín rúzst tette fel utoljára, majd cuppantott egyet az
ajkával, akár egy hal, hogy ellenőrizze, jól fed-e. Végül felpattant
a székről, filmsztár módjára ledobta a köntösét, és belebújt egy
új, nyakban húzott, csípőben szűk szaténruhába.
Ilyenkor kezdődött a hűhó az ékszerek miatt. Egy egész
fiókot megtöltöttek, a többségük csillogó nyaklánc volt, Rob
Kading nem igazán engedhette meg magának az ilyesmit, de a
felesége azt mondta, nem tud élni nélkülük. Amikor kihúzta a
fiókot és kinyitotta a bársonytokokat, a kövek megcsillantak,
hívogatták Debbie-t, merészkedjen közelebb. Néha, ha jókedve
volt, Agnes megengedte, hogy a kislány válasszon helyette, de
legtöbbször elunta, hogy a gyerek őt bámulja, és kiküldte a
szobából. A kulcslyukon át Deborah ilyenkor tovább leste, ahogy
az anyja több nyakláncot is felpróbál, a nyakát nyújtogatja és
forgolódik a tükör előtt, mielőtt meghozná a helyes döntést.
Szöszöket söpört le a szaténról, belebújt pántos, magas
sarkú cipőjébe, azután elindult lefelé, a férje pedig már a lépcső
aljában várta, és elismerő füttyszóval köszöntötte.
Debs most szeretett Robbal lenni. Amikor megkezdődött a
lombhullás, minden szombaton leveleket gereblyéztek, azután
pedig elmentek a közeli büfébe.
- Gyűjtsd össze egy kupacba, kicsim, gyere, segíts apának!
A kislány tudta, hogy miatta halad lassabban a munka.
Amikor elég magas lett a levélkupac, mindig Rob rúgott bele
elsőként, a gyűrött színek beterítették a kocsifeljárót. Debbie két
marokkal szórta rá az avart, az apja pedig kiabált, kérlelte,
hagyja abba, míg végül már a földön feküdt és levelekkel borítva
könyörgött kegyelemért. Később beküldte Debbie-t, töltse ki a
kávét, magának pedig melegítsen egy forró csokoládét. Mire a
kislány kilépett a verandára, az apja már eltakarította a
leveleket, és épp az újságjáért nyúlt, ami a csendes pihenő
kezdetét jelezte.
Debbie ilyenkor leült egy kemény párnás kisszékre, és
nézte, ahogy a szomszédok a szombati teendőiket végzik: kocsit
mosnak, bevásárolni indulnak, kertészkednek, barkácsolnak,
lombot gereblyéznek. Nézte, ahogy az apja akkurátusan
végigolvas minden lapot, de csak arra várt, hogy végigfussa a
címlapot és a hátsó oldalt, és megszólaljon: „Ezt majd később
olvasom el."
Innentől kezdődött a kettejük közös ideje, ilyenkor az apja
ölébe telepedett, beszélgettek, azután átmentek Ed büféjébe
vacsorázni: Debbie hamburgert és sült krumplit evett, Rob pedig
egy nagy kávét kért, és cigarettázott. Ez volt az egyetlen alkalom
a héten, amikor boldognak látszott.
Mindig szokásos helyükre ültek az ablak mellé, innen a
virágágyásokra lehetett rálátni. Közösen megettek egy fánkot,
Rob a kávéja maradékába mártogatta a sajátját.
Jói megvoltak.
- Jó dolgunk van, nem igaz, kicsim? - jegyezte meg az apja.
Debbie elvigyorodott, és beleharapott a vaníliás cukorral
bevont fánkba.
- Anyának nem tetszene, hogy ennyi fánkot eszünk. Mindig

azt mondta, nem kell sem adalékanyag, sem tartósítószer, csak

friss, egészséges étel.
 Debbie nem felelt, nézte, ahogy az utca túloldalán egy fiú az
apja kombiját mossa, és titokban lespricceli a szomszéd
macskáját, amikor azt hiszi, senki sem látja.
- Neked hiányzik anya?

Rob Kading meglepettnek látszott a kérdés hallatán.

- Anya csodálatos nő. Minden porcikáját szeretem. - Rob

elhallgatott, nem akarta tovább terhelni a kislányt. Vidám

mosolyt erőltetett az arcára és a kávéba mártotta a fánkot.
- Te mindig szeretted őt?

- Igen, még akkor is, amikor a fél szobát hozzám vagdosta.

Szerettem, attól a naptól kezdve, hogy először megláttam. A

Brodway-n sétált éppen. Gyönyörű volt, a nők irigyen nézték, a
feleségükkel sétáló férfiak pedig titokban hátrapillantottak rá.
Amikor megállított és megkérdezett tőlem valamit, annyira
meglepődtem, hogy majdnem elfelejtettem válaszolni.
- Mitkérdezett?
- Arra nem emlékszem pontosan, de szeme csillogására, a
csinos, aranyszőke kontyára igen. Szép volt, és amikor
beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Ohióban született.
Debbie a szalvétáját kezdte babrálni.
- Anya nagyon szeret téged, édesem. Mindig egy kislányért

imádkozott, és aztán jöttél te. Kisbaba korodban imádott szépen

felöltöztetni téged, és elvitt sétálni. Hároméves korodtól fogva
minden szombat délelőtt magával vitt a fodrászhoz.
- Arraén is emlékszem, Edna mindig adott selyemcukrot.
- A szépre emlékezz, drágám, ahogy én is. Anya is ezt

akarná.
Debbie bólintott, megkérdezte, indulhatnak-e, aztán
előreszaladt a cukorka automatához.
 12. fejezet

Annak a nőnek nincs itt semmi keresnivalója, de úgyis

muszáj lesz elmennie, amikor a közegészségügy bezárja a
kávézót. R.

Ella nem vett tudomást a céduláról, úgy tett, mintha nem

olvasta volna, de letette mellé a saját céduláját.

Még egy szót szólsz és teszek róla, hogy mindenki

megtudja, micsoda hazug, álnok szörnyeteg vagy valójában. E.

A tajtékzó Roberta bemasírozott a konyhába, és újabb

cédulát tett le Ella teáskannája mellé.

Te sem vagy szent, Ella O’Callaghan. Ha törődtél volna a

férjeddel, boldog lett volna Roscarburyben. R.

Ella megvárta, míg a húga másnap reggel leül a

konyhaasztal mellé, és a kanalat babrálja a bögréje mellett.
Hosszú, kézzel írt levelet tett le elé.

Kedves Roberta!
Talán neked nem tűnt fel, de nincs pénzünk. A bank
ragaszkodik ahhoz, hogy visszafizessük a hátsó tető költséges
felújítására felvett hitelt. Ha nem tudunk fizetni, el kell adnunk
Roscarbury Hallt.
Bízom benne, hogy még, a te sherryben pácolt agyad is
felfogja, milyen súlyos helyzetben vagyunk. Neked is tudnod
kell, hogy ez most válságos időszak. Egyetlen kiutat látok:
megpróbálok bevételre, szert tenni, amiről te rég letettél. Már
az is segítség lenne, ha csak egy üveg, sherryről le, tudnál
mondani a heti számtalan közül.
A Bálterem Kávézó nyitva marad, azt remélem, még
sokáig, mert ha nincs, mind a ketten utcára kerülünk. Debbie
Kading, nagyban hozzájárul a kávézó népszerűségéhez, és nem
tűröm, hogy sértegesd.
Jobb, ha tudod, hogy ma beköltözik a házba.
Figyelmeztetlek, nem tűröm a gorombaságot és az udvariatlan
viselkedést vele szemben, aki a vendégünk és a barátnőm.
Ami az üzenetedben érintett másik témát illeti, szeretnélek
emlékeztetni a saját szerepedre az ügyben. Remélem, még
mindig mardos a szégyen és bűntudat, mert nagyon, is
rászolgáltál.
Nővéred:
Ella

Roberta négyrét hajtotta a papírt, majd apró darabokra

szaggatta, végül egy papírkupac lett belőle a teásbögréje mellett.
Többé tudomást sem vett róla, a konyhaszekrényéhez lépett, és
elővett egy kisebb kristálypoharat. Sherryt töltött magának a
táskájából előhúzott laposüvegből, és hosszan, látványosan
belekortyolt a pohárba. A nővére hangos sóhaja hallatán
elmosolyodott, majd újból töltött magának. A felbőszült Ella
kisietett a konyhából, hogy ajtót nyisson, mert kopogtattak.
Debbie csupán egyetlen gurulós bőrönddel érkezett.
- Isten hozta, Debbie! Nem baj, ha később mutatom meg a
szobáját? Muriéi Hearty idetelefonált, hogy ma reggel nagy
tömegre számíthatok. A nőegylet itt tartja a gyűlését a
kávézóban.
- Akkor többet sütött?
- Bizony, és még arra is volt időm, hogy közöljem a

húgommal, fékezze magát, úgyhogy emiatt nem kell aggódnia.

Ma este zárás után muszáj lesz innunk egy pohárka Bailey’st,
hogy megünnepeljük a beköltözését. Jöjjön, sok a dolgunk!
- Jó, de szerintem terítsünk meg még néhány asztalt,

különben Muriéi okvetetlenkedni fog.

- Amúgy is okvetetlenkedni fog, de reménykedjünk, hogy

nem emiatt - felelte Ella, miközben kávét kanalazott a gépbe. -

Van valami fejlemény a másik ügyben? - tette hozzá vontatott,
tétova hangon, mintha épp fontosabb dolgokon járna az esze.
Debbie tisztában volt azzal, miért: Ella óvatoskodik, mert
fél, hogy felzaklatja őt.
- Felhívott egy férfi az egyik minisztériumból, és azt
mondta, a miniszter felszólította az apácákat, hogy számoljanak
be a történtekről. Vizsgálat indul az ügyben.
Ella kezében megállt a mérőkanál.
- És eddig várt, hogy elmesélje.
- Azt hiszem, ez előrelépés - dadogta zavartan Debbie.

Ella megragadta és megszorította a kezét.

- Türelem!
- Attól félek, hogy elvesztegettem a drága időt.

Ella még erősebben szorította meg Debbie kezét, de

elengedte, amikor látta, hogy elfintorodik a fájdalomtól.
- Bolond beszéd! Mit gondol, miből vették a cifra
damasztfüggönyöket a zárda ablakaira? Csakis a vérdíjból, amit a
kétségbeesett nőktől és házaspároktól beszedtek.
- Hűha, de harcias vagy! - jegyezte meg Iris, aki várakozó

arckifejezéssel lépett be. - Meséljetek, miről maradtam le,

mindent tudni akarok!
Ella felhorkant.
- Neked nem a vízelvezetőket kellene kitisztítanod?

- Lassan úgy beszélsz, mint a húgod.

Debbie elmosolyodott, Ella savanyú képet vágott,
hunyorított, leszegte az állát, behúzta hosszú, egykor kecses
nyakát.
- Na jó, kevesebb duma, több munka! - jelentette ki végül,
és a terem túlsó vége felé indult a cukortartókkal teli tálcával.
Iris a kávégéppel kezdett babrálni.
- Iris, hagyd, hadd csinálja Debbie, nem szeretném, ha
gőzfürdőben ülésezne a nőegylet! - förmedt rá Ella.
- Jól van, ne húzd fel magad! - felelte Iris, és a zsebébe
csúsztatott egy csokoládés kekszet, amikor azt hitte, senki sem
látja. - Már lefelé ment a lépcsőn, amikor Ella utána kiáltott: -
Kóstold meg a teasüteményt is, nagyon finom vajas!
A nőegylet tagjai két minibusszal érkeztek. Ella lement,
hogy üdvözölje őket, Muriéi és csapata sietve haladtak felfelé a
fasoron. Hangosan fecsegtek, de az egyik nő előrefurakodott.
- Ella, Ella O'Callaghan, te semmit sem változtál!
A telt keblű, mahagónivörösre festett hajú asszony vállát
súroló, hosszú fülbevalót viselt, a rúzsa elmaszatolódott, és
hirtelen Ella nyakába borult.
- Fogalmad sincs, ki vagyok, ugye?
- Szörnyen sajnálom, de sajnos nem.
 - Wendy, Wendy Marsham!
- Wendy?

- Emlékszel,amikor Michaellel nászúton voltatok Bray-ben,

a tengerparton találkoztatok velem és Barryvel? Egy napon volt
az esküvőnk. - Wendy Ella zavarával mit sem törődve a
tömeghez fordult. - Azt ígérte, hogy tartjuk majd a kapcsolatot,
de persze egy év után vége lett. Ausztráliába már nem írtál
nekem, Ella O'Callaghan! Nem baj, rengeteg mesélnivalónk van.
Haza kellett költöznöm, amikor az én Barrym meghalt. Az
embernek a családja mellett a helye, nem igaz? Odaát nem volt
senkim - hadarta, azzal karon ragadta Ellát.
Ella hagyta, hogy Wendy elinduljon vele a füvön át.
- Nagyon örülök,hogy látlak, Wendy, nagyon jól nézel ki.
- Te mindig olyan kedves voltál, Ella. Úgy nézek ki, mint
egy rikító hajú, túlsminkelt tehén, de nem törődök vele. Kit
érdekelnék még? Barry tavaly halt meg.
- Sajnálattal hallom.
- Szép életünk volt, boldog életünk, és ez több annál, amit a

legtöbb házaspár elmondhat magáról. Na és te? Hol van a jóképű

katonád?
Ella megállt a hallban, és Wendyre nézett. Az asszony
tokáján hájfodrok ráncolódtak, és a lépcső felé tekingetett.
- Csodaszép ez a ház, Ella.
- Michael rég meghalt, Wendy.

- Ó,egek, nem tudtam! Nagyon sajnálom.

Ella karon ragadta az asszonyt és a lépcsőhöz vezette.
- Mindketten özvegyek vagyunk, ki hitte volna?
- Nekem nem tetszik az özvegy szó, túlságosan
magányosnak hangzik. Legyünk inkább két öreglány, akik
megértek egykét dolgot.
- Ha csak egy-kettő lett volna - horkantotta Ella.
Debbie gyorsan hátat fordított, amikor az érkezők hangos,
vidám fecsegés közepette elkezdték megtölteni a termet. Muriéi,
aki eléggé kifulladt, mire felért a lépcső tetejére, kénytelen volt
egy porceláncsészét megkocogtatni a kanalával, hogy
odafigyeljenek rá.
- Hölgyeim, íme, a híres Bálterem Kávézó, amelyet épp a

héten emlegettek a rádióban! Foglaljatok helyet, az elkövetkező

egy órában minden asztalt körüljárok. A tulajdonos, Ella
O'Callaghan minden felmerülő kérdésetekre válaszol a kávézóval
kapcsolatban.
Wendy odahajolt Ellához.
- Egy szép napon majd valaki kiutálja Muriéit, és akkor nem

fájdul meg az ember füle.

- De nem fogunk ilyen jól szórakozni. Egyébként is, akkor
nem tudnánk kire panaszkodni. Ő legalább érdekes híreket
szállít - felelte Ella, azzal elindult az asztalok között, és egy régi
füzetbe jegyezte fel a rendeléseket.
- Már ha a rosszindulatú pletyka és az álságos aggodalom

érdekes hírnek számít - szólt utána Wendy, azzal leült egy

Gorey-ból érkezett csoporthoz.
Ellának gondolkodni sem volt ideje, a kávégép mellett állt,
egymás után főzte le és küldte ki a csészéket, kannákban pedig a
teát. Debbie arca kipirult a sietségtől, az asztalok között járkált,
és hatalmas tálakról szervírozta a süteményeket. Amikor
elfogyott, Ella lerohant a földszintre újabb, ezúttal vékonyabb
szeleteket vágni, hogy több embernek jusson belőle. Iris
felkiabált, hogy új vendégek érkeztek a kinti asztalokhoz, valaki
jöjjön le felvenni a rendelésüket. Ella hallotta ugyan, de a nagy
rohanásban rögtön meg is feledkezett róla, egészen addig, míg
végül egy jól öltözött úriember jelent meg a kávézó ajtajában.
- Látom, el vannak havazva. Egy kis kávéban
reménykedünk odalent, és bármilyen sütemény megfelel, ha
van.
Ella felismerte, de nem mutatta.
- Elnézést. Két percet kérek - felelte, és leküldte Debbie-t,

vegye fel a rendeléseket.

Debbie mosolyogva tért vissza az emeletre.
- Az a férfi odalentről üdvözletét küldi.
- Fergus Brown?
- Nevet nem mondott, gondolom, tudta, hogy maga úgyis

tudni fogja - felelte Debbie még szélesebb mosollyal. Látta, hogy

Ella fülig pirul, és ettől törékenynek és csinosnak látszott.
- Az ablak melletti asztalokat le kellene szedni - jelentette ki

fagyos hangon.
Két órán át megállás nélkül dolgoztak, Ella a paraván
mögött mosogatott, Debbie pincérkedett. Egy ponton Wendy
Marsham is megjelent, de Ella visszakísérte a pulthoz.
- Nem szeretném, ha összepiszkolnád a szép ruhádat -
jegyezte meg.
- Ugyan, ezt a vackot? Egy turkálóban vettem. Az én
Barrym minden pénzünket befektette, aztán itthagyott, úgyhogy
most a turkálókban kell rendes ruhát keresgélnem magamnak.
- Senkinek nem könnyű, Wendy, én azért nyitottam
kávézót, hogy megmaradjon a tető a fejünk felett.
- Á, de neked itt a családod. Nekünk nem volt részünk

gyermekáldásban.
Ella riadtan nézett rá.
- Robertára gondolsz, a húgomra?
- A lányodra. Olyan szerencsés vagy!

- Debbie csak pár hónapig dolgozik nálunk. A lányom kicsi

korában meghalt.
Wendy megfogta Ella kezét.
- Felhánytorgatom a múltat, rémes, milyen tapintatlan

vagyok. Szörnyen sajnálom.

- Honnét tudhattad volna, Wendy, ugyan honnét? - felelte

Ella, de túl hirtelen rántotta el a kezét. - Kérsz még egy kávét?

Tisztában volt azzal, hogy ez csak szánalmas erőfeszítés
arra, hogy leplezze feszélyezettségét.
- Nem, Muriéi mindjárt körbevezet bennünket. Muszáj
követnünk a főnökasszonyt.
Ella kilépett a pult mögül, hogy elbúcsúzzon a nőegylet
tagjaitól, akik lassan mind felálltak, és szedelőzködni kezdtek.
- Néhány óra alatt annyi bevételünk volt, mint máskor két
nap alatt. Muriéi Hearty az agyamra megy, de a zsebemnek jót
tesz - jegyezte meg Debbie-nek, miközben az utolsó asztalokat is
leszedte. - Mára akár be is zárhatunk, mert nem maradt senki
Rathsorney-ban, aki ne kávézott volna nálunk. Jöjjön,
megmutatom a szobáját!
Ella ment elöl, a következő lépcsőfordulóig vezette.
- Két tűz között lesz idefent, de legalább csendben vagyunk.
A húgommal ne is törődjön, csak nagy ívben kerülje el, és ha
bármit használ a konyhában, ügyeljen arra, hogy mindent az én
szekrényeimből vegyen elő. - A keze megállt félúton a sárgaréz
kilincs felé. - Kicsit hóbortosnak hangzunk, nem?
- Melyik család nem hóbortos kicsit?

- Biztosan igazavan.
Debbie-t egy kicsi, világos, mahagónibútorokkal
berendezett szobába tessékelte, a fekhelyet élénkrózsaszín
ágyterítő takarta. Az ablaknál egy kis fésülködőasztal állt, előtte
szék, a fiókos komód tetején pedig tévé.
- Épp olyan, mint anyu és apu szobája odahaza, hasonló

ízléssel rendezték be.

- Nem az enyém az érdem. Anyám választotta ki annak

idején a ház összes bútorát, apám összes fizetését erre költötte.

Azt mondta, ezek maradandó értékek, legalábbis ez volt az
ürügy, de azt hiszem, végül igaza lett. Általában hatkor szoktunk
vacsorázni, magának is főzök, kivéve, ha szól, hogy nem kér enni.
Ella már félúton lefelé tartott a lépcsőn, amikor Debbie
kilépett a lépcsőfordulóra, hogy bevigye a bőröndjét. A többi
ajtón nagy betűs, régi, elferdült felirat lógott, mindegyiken az
állt: „Privát". A falon egy bekeretezett fekete-fehér fotón vidám
csoport mosolygott Roscarbury Hall bejárata előtt.
A kezét az egyik „Privát" feliratú ajtó kilincsére tette, de az
hangosan kattant egyet, Debbie visszahőkölt. Óvatosan
benyitott, közben gyorsan kitalált rá egy ürügyet. A sötét
lépcsőfordulóról egy jókora szobába lépett be, földig érő ablakai
voltak. Vastag függönyök takarták el a kilátást, kizárták a
külvilágot, a fény csak foltokban szűrődött be itt-ott.
Debbie megborzongott a hideg szobában, végigsimította a
nehéz sárgaréz ágyat takaró bíborszínű pehelypaplant. Az egyik
sarkot szögletes mahagóniszekrény foglalta el. Kalapáló szívvel,
lábujjhegyen osont át a szobán, szemügyre vette a megfakult kék
tapétát, a széken gondosan összehajtogatott ruhákat, a nagy
ezüstdobozokat a fésülködőasztalon. Szeretett volna leülni, és
komótosan végignézni mindent. Már meg is kockáztatta volna,
de a kinti asztalok felől nevetés harsant, ettől pánikba esett, és
kisurrant a lépcsőfordulóra, akár egy egér a macska láttán.
Beugrott a fürdőszobába, hogy kifújja magát, hideg vizet locsolt
az arcára.
A másik ajtó is megbabonázta, egy ideig ismét tétovázott a
lépcsőfordulón. Lenyomta a kilincset, és belesett. Ez is hasonló
szoba volt, magas ablakokkal, fakó, meleg narancs- és
barackszínekkel berendezve. Mindenütt csetreseket látott, régi
újságok halmait, egy polc pedig nagy méretű kézitáskákkal volt
tele. Az ágyat különböző színű párnák borították, az
éjjeliszekrényen teli üvegkancsó állt. Amikor megcsörrent a
telefonja, Debbie rémülten rezzent össze, sarkon fordult és
átrohant a saját szobájába.
- Deborah, itt dr. Lohan.
Lehunyta a szemét, úgy hallgatta az orvos mondandóját.
- Debbie, fogy az idő. Haza kell jönnie. Hamarosan már nem
lesz ilyen jó a közérzete, muszáj hazajönnie - mondta a doktor.
- Még pár hétig maradni akarok.

- Két hét, Debbie, két hétnél nem több. Várja az ágy a

hospice házban. De két hétnél tovább nem tudom tartani
magának. Most már olyan emberek között van a helye, akik
gondozni tudják.
 - Rendben.
Debbie érezte dr. Lohan hangján, hogy bosszankodik.
- Szedi a gyógyszereit?
- Olyan sok van belőlük.

- Debbie, muszáj szednie! Azok stabilizálhatják az állapotát,

amíg odaát van.
- Jó, de így is egyfolytában rosszul vagyok.
- Ebben a stádiumban ez várható. Ideje hazajönni.

- Rendben.

Leroskadt az ágyára, a puha mélyedésbe fordult, és

kimerülten elbóbiskolt.

Ébredés után Debbie sétálni indult a parkba, nem tudta

pontosan, hová igyekszik. A ház közelében, ahol Iris kitisztította
a vízelvezető csatornákat, folyt a víz, de máris tele volt
cseresznyevirággal, amelyek alámerülve hamarosan újra
eltömítik a csatornákat. McInerney barna macskája osont el
mellette, gyors oldalpillantásokat vetett rá, a távoli erdő felé
igyekezett. Két hét: elég idő arra, hogy megnőjön a fű, és újra
nyírni kelljen, hogy bimbót hozzon a fukszia, hogy a tulipánok
felkopaszodjanak. Két hét: akkor kell megújítani a
lakásbiztosítást, az ügyvéd szerint akkor lép érvénybe az apja
végrendelete. Két hét: még épp elég idő egy rövid vakációra.
Iris kiáltott oda és integetett neki, épp a távoli tóhoz vezető
csatornaszakaszt tisztogatta.
- Hová igyekszik?
- Csak egy kis friss levegőt akartam szívni.
 Látta, hogy egy késésben levő, beszélgetésbe
belefeledkezett gyerekcsapat siet el a kapu előtt. Az öreg
MacCreevy a botjára támaszkodva álldogált a híd mellett, ahogy
a legtöbb derűs napon szokott, azután felsántikált a fasoron egy
csésze teára: két cukorral, tej nélkül.
- Ugye, nincsenek zárva? - kérdezte aggodalmas hangon.

- Ella most nyitott ki. Már felforrt a teavíz.

- Élvezze csak a friss levegőt! Jót fog tenni magának is. Én

kilencvenesztendős vagyok, és azt mondom, a tiszta levegő az

oka. Nincs ehhez fogható. - Az öregember elhallgatott, és elpirult
zavarában. - Ami a szívemen, az a számon, ilyen vagyok.
Sajnálattal hallottam a maga betegségéről.
- Köszönöm. Maga nagyon szerencsés.
A férfi megállt csoszogás közben.
- Inkább azt mondanám, hogy magányos. Nincs már senki

manapság, akivel szívesen találkoznék. Mind elmentek. No

mindegy, megiszom a teámat egy szelet madeira tortával, anyám
is épp ilyet sütött.
Remegés futott át az idős férfin, újra elindult, csak egy
kátyú mellett lassított a csoszogásán, minden egyes lépés
megfontolt volt és óvatos, vigyázott, nehogy elessen.
Debbie odament a hídhoz. A patak vize felduzzadt az
esőzéstől a hegyekben, zajosan zubogott a kövek között
Rathsorney irányába, és azon is túl. Tudta: két hét nem lesz elég
arra, hogy megtalálja az anyját.

Bowling Green
 1968 októbere

Debbie úgy képzelte, hogy anyja elvitte magával a

gyönyörű báli ruháját, amikor elment. Csak egyetlenegyszer
látta azt a ruhát, az Agnes eltűnése előtti héten. Azon az estén,
amikor kilopódzott a tornácra, hogy beleüljön a hintaszékbe.
Csendesen ringatózott egy sötétszürke pokrócba
burkolózva, amikor meglátta anyját a kertben. Agnes csodaszép
estélyi ruhát viselt, és úgy sétált fel-alá a zsebkendőnyi
gyepszőnyegen, mintha vendégeket üdvözölne egy bálban.
Debbie-t megbabonázta a szépsége és a furcsa viselkedése, és
rettenetesen félt, hogy észreveszi. Bebújt a pokróc alá, egy apró
rést hagyott csak, hogy láthassa.
A háromsoros gyöngy és ezüst nyaklánc és a hozzá illő
fülbevaló meg-megcsillant a gyér holdfényben, Agnes valamit
dúdolt magában, miközben a málnabokrok és a járda között
járkált fel-alá, mintha várna valakire.
Debbie-t elfogta a félelem. Szólnia kellene az apjának, de
félt, mit szólnak majd, ha felfedi a búvóhelyét.
Még sosem látta ezt a ruhát: sötétkék volt, a felső részén és
a szegélyén ezüstgyöngyök csillantak, amikor anyja halk
suhogással átlépett a virágágyások felett. Agnes az előkertben
járt körbe-körbe, egy ízben rálépett a kerti ösvényre, de gyorsan
visszaugrott a fűre. Úgy tűnt, arra a helyre összpontosít, ahová a
napraforgókat ültették, ott kezdte rugdosni a földet.
Egyre türelmetlenebbnek látszott, térdre hullott, a kezével
kaparta a kemény földet, majd levette ezüst szandálját és a
sarkával igyekezett felásni. Debbie hallotta, hogy zokog és
valamit motyog magában, de akármilyen feszülten figyelt, nem
értette, mit mond az anyja.
Elképzelte, hogy odaszalad hozzá és átöleli, anyja pedig
megkönnyebbülten sóhajt a kislánya láttán, és nem törődik azzal,
hogy Debbie-nek már rég ágyban lenne a helye, nem lesz rá
mérges.
De moccani sem mert. Látta, milyen kétségbeesett erővel
üti az anyja a földet, fel akarja ásni a kertet az éjszaka közepén.
Egy kutya ugatott fel a távolban. Agnes egy pillanatra megállt,
úgy tett, mintha a haját igazgatná, amikor egy autó hajtott el az
úton. Debbie látta, hogy az arcán legördülő könnyek csíkokat
vájtak a vastag sminkrétegbe, a homloka sáros volt. Egyenesen
Debbie-re nézett, legalábbis a kislány úgy hitte. Agnes tekintete
üres volt, nem ismerte fel a lányát. Debbie zsibbadt tagjait
próbálta masszírozni, a szék megremegett alatta, de úgy tűnt,
Agnes nem veszi észre, bár mindvégig a tornác felé meredt.
- Aggie, Aggie, mit csinálsz? - Rob Kading alsónadrágban
rontott ki a verandára.
Agnes belefúrta a cipője sarkát a földbe, és a füvet cibálta.
- Agnes!
Rob egy pillanatra megállt, nem tudott mit kezdeni a
helyzettel: ott volt a kert megszokott látványa a verandáról, és a
tudat, hogy Agnes valószínűleg nehezen viseli majd, ha
megpróbálja rábeszélni, menjen be. Óvatosan lépett le a
verandáról.
- Mi a baj, Agnes? Elvesztettél valamit?
Az asszony nem felelt, csak még vadabbul igyekezett felásni
a földet.
- Tudok segíteni?
 Letérdelt mellé, de az asszony addig észre sem vette, amíg
a férje meg nem érintette a karját.
- Ki akarom ásni, muszáj kiásnom!
- Mit akarsz kiásni? Nincs ott semmi.

Az asszony nem felelt, a férfi keze mellett vájta a földbe a

szandál sarkát.
- Semmi baj, Agnes! Menjünk inkább be, jó?
- Ki kell ásnom.

A férfi átkarolta Agnest, és megpróbálta felemelni, de az

asszony ellökte magától.
- Agnes, tönkreteszed a szép ruhádat.
Az asszony lenézett a ruhára, és megérintette a flittereket.
- Szépen megvarrtam.
- Bizony. Hadd nézzem meg rendes fényben is, bent a
nappaliban!
A nő tétovázott, azután elmosolyodott, a szeme
felragyogott. Felállt, a kezét nyújtotta Robnak, mintha a férfi
táncra kérte volna. Rob felkapta a két megviselt, sáros szandált,
és lassan a verandához vezette Agnest.
Amikor beléptek a nappaliba, Debbie felállt a hintaszékből
és belesett az ablakon, látta, hogy Rob a karjában tartja a
feleségét, és lassan álomba ringatja, azután betakarja, és egy
párnát tesz a feje alá.
Csak ezután lépett ki a tornácra.
- Nem lenne szabad leskelődnöd anyád után. Azonnal menj
lefeküdni!
Debbie előlépett a sötétségből.
- Ágyba, de gyorsan! - ismételte az apja, és a konyha felé
indult.
A kislány követte, sietve surrant el a nappali ajtaja előtt,
nehogy felébressze az anyját.
 13. fejezet

Ella épp teát kortyolt egy porceláncsészéből, amikor

meglátta, hogy Fergus Brown közeledik felfelé a fasoron. Lassú,
megfontolt léptekkel haladt, a sétabotja inkább kiegészítőnek
hatott, mint segédeszköznek. Ella bárhol felismerte volna
jellegzetes járását, kissé jobbra hajló testtartását. Izgatottság
fogta el, hogy a férfi visszatért Roscarbury Hallba.
Nézte, ahogy megemeli a sapkáját két fiatal lány előtt, akik
ezen kacarászni kezdtek. Sietve kiitta a maradék teát,
megigazította a haját, és gyorsan friss rúzst tett fel.
Fergus Brown kissé kifulladva lépett be a terembe. A régi
kapitányi tölgyfa székbe ült le, és levette a kalapját. Tizenöt
percbe telik a séta a házától idáig, ugyanennyi kell a visszaútra is,
így nyugodtan eltölthet itt egy félórácskát.
Fergus Brown mindennap egy órán át lehetett önmaga. A
nap többi részében Margaretet gondozta, egy személyben volt
ápoló, takarító, háziszolga és bosszantó körülmény a felesége
számára, akivel harmincöt esztendeje voltak házasok. Ezzel
tisztában volt, mert az asszony folyton ezt vágta a fejéhez.
Naponta egy órára, valamint szombat délutánonként hagyta el a
házat, ilyenkor beszélgetőtársat, társaságot keresett magának,
máskor pedig csak csendet és nyugalmat egy jókedvű
társaságban, ahol úgy érezhette, nem igénylik a folyamatos
figyelmét.
Amikor meghallotta, hogy Roscarbury Hall megnyitotta
kapuit, valami megmozdult benne, egy régi érdeklődés éledt fel
újra.
Ella O'Callaghannel tíz évvel ezelőtt találkozott utoljára a
kórusegyesület egyik előadásán, Gorey-ban. Margaret a pult
mögött sürgölődött, segített teát tölteni, így ő magára maradt.
A férfi először Ella öltözködésére figyelt fel: az anyag
esésére keskeny csípőjén, ahogy középmagas sarkú cipőjében
lépkedett - hátulról fiatalabbnak látszott. Úgy intézte, hogy mellé
ülhessen.
- Hogy s mint, Fergus?

- Remekül.

- Nem ismer meg?

- Nem vagyok biztos benne.

- EllaO'Callaghan.
- Milyen ostoba vagyok! Nagyon örülök, hogy újra látom.
Eszébe jutott, mennyire megdöbbent, amikor a nő a nevét
mondta, de igyekezett nem mutatni. Utoljára akkor hallott felőle,
amikor külföldön dolgozott, és az anyja azt mesélte, Ella eszét
vesztette. Ahogy a húga is, miután az élet egyik csapást a másik
után mérte rájuk. Túlságosan úriember volt ahhoz, hogy
felhánytorgassa a múltat, élvezte a nő társaságát, a parfümje
illatát, amikor közelebb hajolt hozzá, nagy, tágra nyílt szemét,
kedves mosolyát, amitől sokkal fiatalabbnak tűnt. A rákövetkező
évtized sötét pillanataiban, miközben a felesége egyre mélyebbre
süllyedt szürkülő elméjének homályába, sokszor idézte fel
magában azt a rosszul megvilágított termet és a nyugodt nőt az
oldalán, aki királykéket és zöldet viselt, és egzotikus parfümillata
volt.
Ella az ajtóban várta.
 - Fergus, ne haragudjon, hogy tegnap nem is köszöntem,
alig győztük, rengeteg vendég volt.
- Ez egy remek hely, Ella. Csodálatos a kávézó.
- Épp most zárok, szerdánként csak délelőtt vagyunk

nyitva.
A férfi széttárta a kezét.
- Milyen ostoba vagyok, hogy nem néztem utána!
- Azt hiszem, azért tudok még készíteni magának egy

csészével, és akad még egy szelet sütemény is.

Ellának tetszett a férfi ragyogó mosolya, és az is, hogy
előreengedte a lépcsőnél.
- Vakációzni jött vissza ide a környékre?

- Most nem messze lakom innét, pár hete költöztem ide egy
kis házba, a tenger mellé.
- Jól hangzik.

Egy pillanatig egyikük sem tudta, mit mondjon.

- Rathsorney melyik részén lakik?
- A kikötőnél. Emlékszik arra az estére, a kórusegyesület

koncertjére?
Ella két porceláncsészét vett elő, hozzá csészealjakat, és két
szeletet vágott a gyümölcskenyérből.
- Mindenki azt mondja, hogy túl sok cseresznyét teszek
bele, de szerintem nem érdemes olyan gyümölcskenyeret sütni,
amiben kevés a cseresznye.
Amikor elé tette a tányért, a keze súrolta a férfiét, akinek
az jutott eszébe, olyan könnyű az érintése, mint a madár
szárnya.
- A cseresznye egyszerűen pompás benne. Olyan, akár a
bársony - jegyezte meg.
Ella elmosolyodott, mert tudta, a férfi a kedvére szeretne
tenni.
- Nagyon szép a ház. A családtagok segítenek rendben

tartani?
- Csak a húgom.

- Akkor még figyelemreméltóbb teljesítmény.

Ellának különösen tetszett, hogy a férfi úgy tett, mintha
nem ismerné az O'Callaghan család történetét.
- Remekül rendbe hozta a házat. A kávézónak már most is

nagy híre van.

- Még újak vagyunk, úgyhogy sokan eljönnek megnézni.

Majd az első pár hónap után meglátjuk.

- Ha nem bánja, én törzsvendég leszek itt.
- Ez nagyon kedves magától. Miért döntött úgy, hogy idejön

lakni?
- A feleségemmel a múlt hónapban költöztünk ide. Azt
hittem, segít rajta, ha visszajövünk. Emlékszik rá? Margaret
O'Brien.
Ella nagy levegőt vett, miközben kinyúlt az ablakon, és úgy
tett, mintha a tulipánnal teli virágládát vizsgálná.
- Igen, ismerem Margaretet. Ő nem szokott magával
tartani?
- A feleségem súlyos beteg. - Fergus Brown hangja

megbicsaklott, Ella pedig a vállára tette a kezét. - Nem akarom

feltartani.
- Sajnálom, Fergus.
- Nem ismerné meg magát. Vannak napok, amikor tudom,
hogy engem is idegennek hisz.
Ella szórakozottan lesöpört a férfi zakójáról egy hajszálat.
- Ostoba vén bolond vagyok, azt hittem, ha visszahozom ide,
a szülővárosába, majd könnyebb lesz, de sajnos nem így történt.
- Tesszük, ami tőlünk telik - felelte Ella szelíd hangon.
Fergus az órájára pillantott.
- Csak bizonyos ideig lehetek távol. Most haza kell mennem.
Eljönne egyszer meglátogatni Margaretet? Talán felébreszt
benne valami emléket.
Ellának megfájdult a feje. Rosszullét környékezte a
gondolattól, hogy Margaret O'Brien újra itt van Rathsorney-ban,
de tudta, ha nem megy el meglátogatni, szorongás fogja el, és a
szorongás még súlyosabb fejfájással jár.
- Szívesen elmegyek hozzá, akár most is, magával. Hozom a
kabátomat.
Fergus Brown meglepetten állt fel.
Ella gyengéden a vállára tette a kezét.
- Pár perc, és jövök.

Gyorsan megigazította a sminkjét a tükör előtt a hallban,

azután elővette a legszebb kasmírkabátját a lépcső alatti
szekrényből. Ha már találkoznia kell Margaret O'Briennel, a
lehető legjobban kell kinéznie. Kikiabált Irisnek a hátsó kertbe,
hogy csak egy órát lesz távol. Fergus Brown a szökőkút előtt
állva bámulta a vizet, amikor Ella kilépett az ajtón.
- Attól tartok, nem fogom tudni visszakísérni Roscarbury
Hallba. Nem hagyhatom magára Margaretet. Ha gondolja,
megkérhetem az egyik szomszédunkat, hogy hozza haza.
- Az jó lenne. De amúgy is kellemes idő van ma a sétához.
 - Előreszólok, hogy Margaret már nem az, aki egykor volt.
- Egyikünk sem az.

Fergus Brown megállt, a botjára támaszkodott.

- Sajnálattal hallottam a szörnyű veszteségről, ami magát

érte.
Ella a kabátgombját babrálta.
Fergus a kezét nyújtotta felé.
- Tudom, hogy Margaret ártott magának. Ha képes lenne

bocsánatot kérni miatta, megtenné. Tudom, hogy később sokat

átkozta saját magát, miért volt olyan kotnyeles.
Ella fejébe megint belenyilallt a fájdalom.
- Mind a ketten fiatalok és ostobák voltunk. De most már

amúgy sem számít.

- Tanult belőle. Azt mondta, magának nagyon kemény a
jobbhorga.
Annak idején sülve-főve együtt voltak. Margaret egész
hétvégéket töltött el Roscarbury Hallban. Kicsípték magukat, és
együtt mentek táncolni. De azután, hogy Ella megismerkedett
Michael Hannigannel, megfeledkezett Margaretről, hogy
mennyire élvezték a fecsegést, a közös készülődést. Annyira
eltávolodtak egymástól, hogy mire eljött az esküvő ideje, Ellának
eszébe sem jutott meghívni egykori barátnőjét. Amikor aztán
egy hónappal később összefutottak, a keserű, faképnél hagyott
Margaret O'Brien levegőnek nézte Ellát.
Ellát bosszantotta a dolog, utánaszaladt, és kérdőre vonta,
miért nem fogadta a köszönését. Még most is érezte Margaret
szavainak fullánkját.
- A rátarti Ella hozzáment egy katonához... Azért majd
kérdezd meg tőle, mivel tölti azokat a hosszú estéket! Ugye
tudod, hogy nincs mindig bezárva a laktanyába?
Ella ököllel csapott Margaret O'Brien arcába. A lány a
fájdalomtól sikítva kétrét görnyedt, Muriéi Hearty pedig
kirohant a postáról, és azt mondta, mindent látott, valaki hívja ki
a rendőrséget. Tom Mason betámogatta Margaretet a
hentesüzletbe, és egy hideg marhaszeletet nyomott az arcára.
Ella gyalog ment haza, a kezét zsebre dugta, mert nem tudta
megállítani a remegését. Egy egész hét telt bele, mire
összeszedte magát annyira, hogy bemerészkedjen Rathsorney-
ba a levelekért.
- A második ház lesz a jobb oldalon - szólalt meg Fergus

Brown, amikor lekanyarodtak a kikötő felé. - A legtöbb dologra

nem emlékszik. Ne vegye rossz néven, ha nem ismeri fel magát.
Ahogy beléptek az ajtón, Fergus hangja megváltozott,
hangosabban beszélt. A nővérruhás ápolónő felvette a kabátját,
és elköszönt.
Fergus a kertbe vezette Ellát, a felesége ott ült, és
mosolyogva nézte a magokat csipegető madarakat.
- Margaret, egy régi barátod van itt. Ella. Ella O'Callaghan.
Az asszony jól tartotta magát, csak nevetőráncok
látszottak a szeme körül. Sötétkék nadrágot viselt és puha kék
kardigánt. Mosolyogva nyújtott kezet Ellának, a szorítása erős
volt és magabiztos.
- Rég találkoztunk - szólalt meg Ella.
- Valóban?

- Rég láttuk egymást utoljára.

Margaret elengedte Ella kezét.
 - Te itt laksz?
Ella zavart pillantást vetett rá.
- Roscarbury Hallban.
- Roscarburyben?

-A nagy házban.
- Szeretem a nagy házakat. Miles mostanában nem jön

látogatóba. Szerinted ma eljön?

Ella segélykérő pillantást vetett Fergusra.
- Drágám, tudod, hogy Miles nem tud jönni. Meghalt.

Margaret a férjéhez fordult, az arcán szorongás tükröződött.

- Szegény Miles meghalt?
- Igen, egy évvel ezelőtt.

- Ó!
Margaret leült, az ölébe emelte a macskát és simogatni
kezdte. Ella azt motyogta, mennie kell.
- Maradjon egy teára - invitálta Fergus.
- Talán majd máskor.
Ellát felzaklatta a találkozás, és ragaszkodott ahhoz, hogy
gyalog megy haza. Szinte észre sem vette a mellette elzúgó
autókat. Hányszor kívánt rosszat Margaret O'Briennek, és most
már azt sem fogja fel, ha egy finom kasmírkabátot lát. Már
semmi sem számít. Sem a kasmírkabát, sem az, hogy Margaret
O'Brien nem tévedett Ella ifjú férjét illetően.
A ház csendes volt, amikor visszaért, így vacsora gyanánt
egy tál müzlit vitt fel a szobájába.
Leült a fésülködőasztalához, hogy még elkapja az utolsó
természetes fényt, és a bársonyzacskóért nyúlt. A bross apró,
tökéletes szív alakot formázott, a tizenkét apró, négyszögletes,
már-már füstös színű kő és a nagyobb, kör alakú kövek pedig
egyszerű, domború, aranyszínű rózsává álltak össze. A szerelem
tiszta, egyértelmű megnyilvánulása volt. Emlékezett a napra,
amikor Bernie kicsomagolta a brosst, és szeretettel szidta a
férjét, micsoda őrült módon pazarolja a pénzét.
- Most el kell vinned valami finom helyre, ahol egy ilyen
brosst viselni lehet. Ehhez selyemruha illik, vagy tafota, esetleg
sifon. Valami csodaszép, libbenő anyag - jelentette ki.
John O'Callaghan azt felelte erre, hogy majd keres egy
olyan finom helyet, amilyet a felesége még álmában sem tud
elképzelni, és ott fognak kettesben, összebújva táncolni.
Ella végigsimította az ujjával a szív körvonalát. Látta maga
előtt az anyját, amikor ezt a brosst viselte szatén kézelővel és
apró gombokkal díszített elefántcsontszínű sifonruhája széles
fehér szaténgallérján. Két hétbe telt, míg megvarrta a ruhát, és
még négy hosszú estébe, míg a konyhai lámpa fényében
felerősítette rá a gombokat, és kézzel beszegte a takaros
gomblyukakat. Időnként behívta Ellát, próbálja fel a ruhát, hogy
lássa, stimmelnek-e rajta a tűzések, de gyorsan méregbe gurult,
ha a lánya megpróbálkozott egy perdüléssel.
Azon az estén O'Callaghanék a dublini Gresham Hotelbe
mentek, a korai vonattal indultak Rathsorney-ból, a ruhát és az
ékszert megérkezésükig egyszerű tweedkabát takarta. Mrs.
O'Callaghan feltűzte barna haját, és pántos, magas sarkú szandált
viselt, ami kisebb vagyonba került Wexford drága cipőboltjában.
Amikor másnap hazatértek, Bernie O'Callaghan kijelentette,
hogy ez volt élete legszebb estéje. A brosst gondosan visszatette
a bársonyzacskóba, és megfogadta, hogy csakis a Gresham
Hotelben fogja újra viselni az ékszert és a ruhát is.
- Nincs még egy ehhez fogható hely, lányok. Egy nap még
visszamegyek oda - sóhajtotta, azzal gondosan becsomagolta a
sifonruhát, úgy tette vissza a szekrénybe.
Nem volt több kiruccanás a Greshambe, a sifonruha elejére
pedig méretes lyukat rágott egy moly.
 14. fejezet

May Dorkin lépett be a kávézóba, és egy kis négyszögletes

süteményt tett le nagy zajjal a pultra. Kicsípte magát, karima
nélküli, tollal díszített kalapot viselt és a színes nyári esőkabátját.
De a tekintete olyan elszánt volt, hogy Debbie megkérdezte tőle,
hívja-e Ellát.
- Legyen szíves, mert egy üzleti ajánlatot akarok

megtárgyalni vele - felelte May, és a tányérok felé nyúlt a

pulton, hogy letisztogassa őket.
Ella bosszúsan pillantott fel.
- Nyilván a kávézóval kapcsolatban van valami ostoba
ötlete. Egyszerűbb, ha meghallgatom, úgy hamarabb szabadulok
tőle - mormogta magában, és a hangja enyhén megremegett.
Mivel Ella láthatólag nem látta át rögtön a helyzetet, May
lehúzta a fóliát a süteményről, és egy késért nyúlt.
- Ennél jobb
répatorta nincs - szólalt meg rekedtes hangon.
- Nem tudom, mit akarsz tőlem, May, de rengeteg a dolgom.
May Dorkin egy lépést hátrált, és felhúzta az orrát. A
hangja kissé reszelős volt.
- Ella O'Callaghan, segíteni próbálok rajtad. Három tortát
hozok neked minden reggel, mindegyik nyolc vastag szeletből áll,
az huszonnégy euró, de neked huszonkettőért adom, te pedig
utána annyiért árulod, amennyiért csak akarod.
- Nem veszek tőled süteményt, May.
- De azért minden reggel boldogan elfogadsz tőlem egy
egész tortát, azzal bezzeg nincs bajod! Azt hiszed, nem tudom,
hogy abban a minutumban eladod, hogy kiteszem a lábam az
ajtón?
- Én a saját süteményeimet árulom, May Dorkin, és nagyon
ízlenek mindenkinek. Nincs szükségem a te tortáidra. Már
elmondtam, May, hogy meg tudom sütni a magam süteményeit.
- Badarság, Ella, csak kóstold meg!

Ella nem bírta tovább türtőztetni magát.

- Nincs szükségem a süteményeidre.

- Az emberek ráunnak, ha mindig ugyanazt kapják. A

Molloy’s örömmel megveszi őket, de én neked ajánlom fel az

elővásárlási jogot.
Ella bosszúsan csapta le a konyharuhát.
- Mondd meg a Molloy'sban, hogy szívesen lemondok róla.
May Dorkin felbőszült: két vörös folt gyúlt ki az arcán, a
kalapja kissé félrecsúszott, és ettől úgy festett, mint egy eszelős,
egzotikus madár, amikor kiabálni kezdett Ellával.
- Nem kell attól félni, hogy egy szemernyit is megváltoztál,
Ella O'Callaghan, most is mindenkinél többre tartod magad!
Mindenki azt mondja, hogy O'Callaghanék távol maradtak,
amikor a jóságot osztogatták. Amikor ingyen adtam, akkor
bezzeg kellett a süteményem!
Chuck Winters, aki May mögött érkezett, megpróbált
közbeszólni, de a két nő szúrós tekintete beléfagyasztotta a szót.
Ella kilépett a pult mögül.
- Hadd kísérjelek a bejárathoz, May. Látom, nem vagy jól.
May kirántotta a karját Ella szorításából.
- A pénzt akarom, amit az eladott süteményeimért kaptál!
- Nem adtam el a süteményeidet.
 - De eladtad, ne is tagadd! Talán tereljem jogi útra a dolgot?
Ella újból karon ragadta Mayt.
- Akarod tudni, mit csináltam azokkal a nyomorult
süteményekkel, amikbe penészes gyümölcsöt tettél?
Megmondjam? A tyúkoknak adtam az összeset, de még nekik is
elegük lett belőle!
May Dorkin vöröslő arccal meredt Ellára.
- Köszönöm, hogy meghallgattál. Engem ugyan többet nem

látsz! - jelentette ki, azzal elrántotta a karját, és a lépcső felé

indult.
Chuck Winters a nevét kiabálva utánaszaladt, de az asszony
futva menekült a fasoron át.

Ella épp a kinti asztalokat törölgette, amikor Muriéi Hearty

és csapata felbukkant a fasorban a második reggeli mise után.
- Találkoztunk szegény May Dorkinnal, rémes állapotban

van. Mi történt? - kérdezte Muriéi kissé kifulladva, miután

felrohant a lépcsőn.
- Én nem pletykálkodom, Muriéi - csattant fel Ella.

Muriéi Hearty izgalmában a kezét dörzsölte.

- Mit műveltél, Ella O'Callaghan? Minden pofonról részletes

beszámolót akarunk!
- Nem tudom, miről beszélsz, Muriéi. Mit hozhatok ma?
- Ne csináld már, May úgy sír, mint a záporeső. Ne mondd

nekem, hogy semmi közöd hozzá!

- Á, hogy amiatt. Sajnálom, ha zaklatott. Attól tartok, ő
maga az oka.
 - Mesélj!
A Muriéi háta mögött álló asszonyok lelkesen bólogattak.
Ella arca eltorzult zavarában.
- Nincs mit mesélni.

- Hát, pedig két sírás között tüzet okád. Figyeld meg, ennek
még nincs vége!
Muriéi Hearty és társasága két asztalhoz telepedett le az
emeleti kávézó közepén.
- Ella, épp azt meséltem a lányoknak, hogy Fergus Brown-

nak mindig is az O'Callaghan nővérek tetszettek.

- Az ég szerelmére, Muriéi Hearty, az az ember nős, a
felesége pedig súlyos beteg.
- Pedigazt beszélik, hogy beléd van habarodva.
- Nem kellene ilyen pletykákat terjesztened, Muriéi Hearty.
- Ne vegyél már ennyire komolyan mindent, Ella.

Ella nem felelt. Amikor az asszonyok végeztek, úgy döntött,

korábban zár, és ráfordította a kulcsot a bejárati ajtóra.
Egyenesen a szobájába ment. Mostanra May Dorkin már
nyilván egész Rathsorney-ban szétkürtölte az esetet, Muriéi
Hearty pedig hozzátette a magáét. Kinyitotta az ékszerdobozát,
és érezte, hogy lassan enyhül a szorítás a szívén. Előkereste
belőle az áttetsző kék és csillámló kövekből álló apró, félhold
alakú brosst. Csak egyszer viselte. Ez a bross nem az anyja
ékszere volt. Végigsimított az ujjával a félhold peremén, és
megállt az azúrkék, négyszögletes kristálynál, érezte, a szíve
nagyot dobban, amikor visszaemlékszik arra, hogyan kapta.
Két évvel Michael Hannigan halála után történt, mégis
bűntudata volt, hogy ajándékot fogad el egy férfitól, akihez
vonzódik. Stephen Kennyvel levelezett. Egy éven át jöttek-
mentek a levelek. Először a hitükről beszélgettek, mert ez volt a
közös bennük. Lassan apróbb részleteket is elárultak magukról,
és barátok lettek. Amikor Stephen megírta, hogy pár napot
Írországban tölt majd, megkérdezte, felkeresheti-e Ellát, mire ő
elutasította, de úgy rendezte, hogy Dublinban találkozzanak. Az
egyetlen elegáns hely, amit ismert és elég előkelőnek tartott az
alkalomhoz, a Shelbourne Hotel volt.
Ella visszafogott eleganciával öltözött fel, a korai vonatra
szállt fel Rathsorney-ban, és úgy ült, hogy rakott szoknyája
hajtásai nehogy összegyűrődjenek. Bőven hagyott időt magának,
egy órával korábban érkezett.
Amikor Stephen Kenny belépett és bemutatkozott, Ella
egyszerre érzett zavart és büszkeséget, hogy ezzel a magas,
széles vállú, sárgásbarna öltönyös amerikaival uzsonnázik. A férfi
kávét rendelt, emelt, dallamos hangját Ella nagyon vonzónak
találta. Már percek óta csevegtek, amikor a férfi benyúlt a belső
zsebébe, és egy aranyszínű papírba csomagolt dobozkát vett elő.
- Szeretném, ha elfogadná tőlem ezt az ajándékot.
Ella zavarba jött, azt sem tudta, hová nézzen.
- Igazán nem kellett volna ajándékot hoznia.

A férfi odatartotta elé, hogy láthassa a tökéletes masnira

kötött finom fekete szalagot. Ella lassan kinyújtotta a kezét és
átvette a csomagot.
- Rajta,nyissa csak ki!
- Kár elrontani ezt a szép csomagolást.

- Szerintem tetszeni fog.

Ella óvatosan felnyitotta a leragasztott oldalakat, és sikerült
anélkül kiemelnie a dobozkát, hogy eltépte volna a csomagolást.
Most, hogy szemügyre vette a brosst, Ella megint az öröm és a
pánik elegyét érezte, mint akkor, amikor először látta meg a kék,
félhold alakú ékszert.
- Gondoltam, örülni fog, ha egy Weiss brosst hozok magának
- mondta a férfi. - Kérem, nagyon szeretném, ha felvenné.
Ella zavartan tűzte fel a blézerére az ékszert, biztos volt
abban, hogy mindenki őt nézi.
- Nagyon szép - szólalt meg.

Ella kihúzta magát a fésülködő tükre előtt, és a

kardigánjára tűzte a brosst. Ugyanúgy csillogott, ahogy akkor a
Shelbourne- ben, és érezte, hogy beleszédül.
Ahogy a férfi ott ült és mosolyogva nézte, Ella előtt felsejlett
az esetleges közös jövő gondolata. Amikor a férfi felállt, Ella is
követni akarta a példáját.
- Kérem, maradjon! Csak Connie az, a feleségem.
Ella zavarodottan ült vissza a székre, kicsavarodott
testtartásban, így amikor a másik nő a kezét nyújtotta, csak
erőtlen kézfogásra futotta.
- Egyszerűen imádom, ahogyan ír! Magának tehetsége van
hozzá. Stephen imád levelet kapni magától. Minden barátunknak
meg szoktuk mutatni őket.
Ella hallotta az asszony éles hangját, látta szirupos
mosolyát. A szavai rakétákként fúródtak a szívébe.
Lassan megértette az árulás mélységét: belegondolni, hogy
az ő szavait vadidegen emberek olvasták és kommentálták.
Elmondhatatlanul kínos volt hallani, hogy a leveleit kézről kézre
adták. Még most, annyi évvel később is érezte, hogy elakad a
lélegzete a szégyentől. Levette a brosst.
Ott, a Shelbourne-ben felállt, és kimentette magát, az
amerikaiak kiengedték, azt hitték, a mosdóba megy.
A recepciónál kért egy papírt, és egy rövid üzenetet írt,
amelyben elmagyarázta, hogy nem fogadhat el ajándékot egy nős
férfitól. A szája kiszáradt, a hátát kiverte a verejték, kérte, adják
át az üzenetet és a brosst dobozostul Mr. Kennynek és a
társnőjének. Miközben a pályaudvarra igyekezett, rájött, hogy
ostobaságot művelt, így két órán át várhatott a vonatra hazafelé.
Csak akkor engedte kibuggyanni a könnyeit, amikor a vonat
kigördült az állomásról, ő pedig egyedül maradt az egyik
fülkében.
Amikor néhány nappal később egy csomag érkezett
Roscarbury Hallba, tudta, mi van benne. Egy kísérőlevél is volt
mellette.

Shelbourne Hotel
Dublin
1996 március 6.

Kedves Miss O’Callaghan!

Szörnyen sajnálom, hogy hamis illúzióba ringattam, és
elnézését kérem otromba, ostoba viselkedésem miatt.
Kérem, fogadja el ezt a brosst barátságom és
nagyrabecsülésem jeléül. Remélem, képes lesz megbocsátani
nekem, és továbbra is levelezünk egymással.
Üdvözlettel:
Stephen
Ella nem válaszolt a levélre.
 15. fejezet

Debbie megkerülte a rododendronbokrot, az alvó ház a

reggeli lényben komornak és előkelőnek látszott. Megszólalt a
madarak éles hangú kórusa, egy róka osont el a szökőkút mellett.
Nem volt jele annak, hogy bárki is ébren van odabent. Könnyű
léptekkel szelte át az udvart a szökőkút mellett, a kavicsok
csikorogtak a lába alatt. Közelről már látszott, hogy a ház fala
felújításra szorul, az ablakkeretekről vékony rétegekben mállik a
festék.
Betévedt a hátsó udvarba. A fallal körülvett konyhakertben
egyes ágyásokat már megtisztítottak, de a többit még most is
burjánzó gyomok fojtogatták. Nem vette észre a gyapjúkabátba
burkolózó alakot, aki egy padon ült a körtefák közelében, a
magas kőfal mellett.
Roberta nem tudott aludni, ezért felvette a meleg kabátját,
fejére kalapot húzott, és kiment a konyhakertbe, most is ott ült,
keze ügyében a laposüveggel. Szerette a hajnalt, amikor a
feketerigók hangosan kiáltoztak, a vörösbegyek pedig a közelben
repkedtek morzsa után kutatva. Most is volt egy szelet kenyér a
zsebében. Ideges mozdulatokkal cafatokra tépte a kenyeret,
majd szétszórta a morzsákat az agyagcserepek mellett.
Debbie nézte, ahogy az apró madarak csapatostul szállnak
le a morzsára, csipegetnek, ugrálnak, a legapróbb falatért is
civakodnak.
Roberta látta, ahogy Debbie végigsétál a kavicsos
ösvényen, és elmélyülten szemléli az ágyások elrendezését. A
laposüveget a kézitáskájába rejtette, és felállt.
- Jó reggelt. Látom, maga sem tudott aludni.

- Felébresztettem, amikor kijöttem a házból?

- Elsétál velem a tóig? - kérdezte Roberta a konyhaablak

felé sandítva, ahol Ella hamarosan nekilát bekeverni a

süteményeit.
Debbie tétovázott.
- Nem harapok, Miss Kading. Kora reggel nagyon szép a tó

környéke, bár a kacsák nagy lármát csapnak. Elég mohók lettek,

mert a helyi gyerekek kenyérrel etetik őket.
Roberta haladt elöl a harmatos mezőn át, míg végül egy
padhoz értek az eukaliptuszliget túlsó oldalán. Leült, és
megveregette a deszkát maga mellett.
- Kérem, üljön ide, Miss Kading.
Debbie reszketni kezdett, úgy fázott.
- Tudom, miért jött Írországba. Szerintem az egész ország
tudja, de kérem, mondja már el nekem, hogy miért épp ide,
Roscarbury Hallba jött?
- Ezt hogy érti?
- Mit gondol, mit nyerhet ezzel?
- Nem szándékozom nyerni semmit - ugrott talpra Debbie. -

Nem szeretnék udvariatlan lenni, de le kell zuhanyoznom, és

meg kell terítenem a kávézóban.
- Roscarbury Hall nem eladó, és soha nem is lesz az.

- Nem értem, miről beszél.

Roberta felállt, és odalépett Debbie-hez.
- Lehet, hogy maga Ella kebelbarátnőjének képzeli magát,
de egyetlen fűszál, egyetlen porceláncsésze sem lesz a magáé,
erről kezeskedem. Maga azt hiszi, be tud férkőzni a nővérem
kegyeibe. De én mondom, szemmel tartom magát, és nem fogom
hagyni.
Debbie sarkon fordult és otthagyta, így Roberta kénytelen
volt utána kiabálni, hogy ideje lefoglalni a repülőjegyét.
Ella, aki épp a konyhába tartott, meglepetést színlelt,
amikor Debbie benyitott a bejárati ajtón.
- Nem lenne szabad ilyen vékony ruhában odakint lennie

kora reggel. Teljesen átfagyott, halálra fog fázni.

Debbie már elindult felfelé a lépcsőn, amikor Ella utána
szólt.
- Legközelebb ne legyen ilyen udvarias, és nyugodtan küldje

el a húgomat melegebb éghajlatra.

- Honnét tudja?
- Talán nem ismerem a saját húgomat? És a szemem is jó.

-Ahhoz képest, milyen régen nem beszéltek egymással,

nagyon védi a maga érdekeit.
Ella felhorkant, bosszúsan az égre emelte a tekintetét, és
befordult a konyhába.
- Szerintem inkább a saját érdekeit védi Roscarburyben -
morogta.
*

Muriéi Hearty sebes léptekkel vágott át a fasoron, és

közben vadul integetett az újsággal.
- Teljesen magánkívül van. Na lássuk, ma miféle pletyka
hozta ennyire lázba - jegyezte meg Ella az asztalokat törölgetve.
Iris, aki már épp indult elmosni a bögréjét, még egy kávét
töltött magának.
 - Ezt azért lehet, hogy megvárom - jelentette ki, és
letelepedett az egyik asztalhoz a pult közelében.
Muriéi Hearty berontott a terembe, olyan erős
parfümillatot árasztott, hogy Ella és Iris az orrát dörzsölte.
- Debbie itt van? Ezt látnia kell!
- Valami baj van?

Muriéi hangosan megzörgette az újság lapjait.

- Ezek az apácák most aztán megnézhetik magukat.

Kiderült, hogy végig kettős könyvelést vittek, és minden

szerencsétlen érdeklődőt becsaptak, Debbie-t is beleértve.
Iris kikapta a kezéből a lapot, és fennhangon olvasni
kezdett.
- „Teljes körű nyomozást rendeltek el, miután kiderült,
hogy az Isten Leányai Rend Ballygallyban két könyvben vezette
a nyilvántartást. Minden érdeklődőt, aki a vér szerinti anyját
próbálta felkutatni, azzal hárítottak el, hogy a születése nem
szerepel a nyilvántartásban. Az is kitudódott, hogy minden
örökbefogadott gyermeknek, aki fel akarta venni a kapcsolatot a
vér szerinti anyjával, azt mondták, hogy az édesanyja nem
kívánja látni. Ugyanígy jártak a gyermeküket kereső édesanyák.
Forrásaink szerint valószínű, hogy a vizsgálatot más zárdákra is
kiterjesztik az elkövetkező hetekben." - Iris összegyűrte az
újságot az ölében. - Nem akarok többet olvasni.
Ella leült és a kezébe támasztotta a fejét.
- Kiszívja az energiát az emberből, az egyszer biztos.
- El kell mondanunk Debbie-nek. Lehetséges, hogy ez azt

jelenti, megtalálhatja az édesanyját. Iszunk egy kávét? -

kérdezte Muriéi, azzal letelepedett Ella mellé.
 Iris kérés nélkül kitöltött három csésze gőzölgő kávét, és az
asztalhoz hozta.
- Egyáltalán hol van most Debbie? - tette fel a kérdést
Muriéi.
- Nem mindegy? Amikor kell, keményen dolgozik - felelte
Ella határozott hangon.
Muriéi csalódottnak látszott, hogy nem közölheti
személyesen Debbie-vel a hírt.
- Majd egy idő múlva felmegyek és elmondom neki, addig

hadd olvasson újságot nyugodtan.

- Ahogy akarod, Ella, végül is ez a te házad - jegyezte meg
Muriéi, aki olyan gyorsan kavargatta a kávéját, hogy kiloccsant. -
Biztos vagyok benne, Roberta nem igazán örül annak, hogy az
amerikai itt lakik nálatok.
- Örül ő bárminek is, Muriéi? Hol vannak a többiek? Ne

mondd nekem, hogy elfelejtették a Bálterem Kávézót.

Muriéi idegesen nevetgélt.
- Sajnos ma kihagytam a misét, annyira izgatott voltam.

- Nincs azzal semmi baj - felelte Ella, és felállt, hogy

üdvözölje a tíz másik asszonyt, akik időközben feltorlódtak
odalent a hallban. Volt, aki már rögtön áldozás után elindult,
hogy jó helyet kapjon a terem közepén, mert onnan minden
beszélgetésbe be lehetett kapcsolódni. Csak a zöldfülű új
vendégek siettek az ablakok melletti asztalokhoz, nekik
fontosabb volt a kilátás a pletykánál.
Amikor Debbie belépett a kávézóba, nem sokkal azután,
hogy az első zajos csoport leadta a rendelését, a terem elhalkult,
mindenki hátradőlt és rámosolygott. Muriéi Hearty felállt, de
Ella szelíden visszanyomta a székére.
- Debbie, kedves, új fejlemények vannak. Az is lehet, hogy

végül megtudhatja, ki volt az édesanyja.

Az asszonyok elégedett, várakozó arckifejezése láttán
Debbie hangosan felnevetett.
- Úgy érzem magam, mintha telitalálatom lett volna a

lottón. Valaki elmondja, mi történt?

Iris a kezébe nyomta az újságot. Debbie leült, és olvasni
kezdett. Aztán elöntötte a düh. Felugrott, összegyűrte a lapot és
a földre hajította, mint egy csokoládépapírt. Csalódott könnyek
csorogtak az arcán.
- Mikor lesz már vége ennek? - csattant fel, és az ajtó felé

indult.
Az egyik asszony széttárt karral az útját állta, de Debbie
félretolta az útból.
- Hát én ilyet még életemben nem láttam, ezt nevezem
hálátlanságnak! - motyogta Muriéi, de a mellette ülő nő
ráförmedt, hogy hallgasson.
Ella a kávézó közepére állt.
- Hölgyeim, szörnyen sajnálom. Ez egy felfokozott és
érzelmileg megterhelő helyzet Debbie számára, egyikünk sem
tudja, mi mindenen ment eddig keresztül. Mindenki a vendégem
egy csésze kávéra vagy teára - jelentette ki, és intett Irisnek,
vegye át a pultot.
- Nekem elég a forró italokból, köszönöm, nem kérek - szólt
oda Muriéi Irisnek, aki egyik kezében kávéskannával, a
másikban teáskannával indult el az asztalok között.

*
 Debbie végigbotorkált a kavicsos ösvényen a tó mellett. A
meleg szél rózsaszínű cseresznyevirág-szirmokat szórt rá, a
napsugarak áttörtek a lombokon. Lassan sétált, közben érezte,
ahogy elpárolog a haragja, és csak fáradt, csontig hatoló magányt
érzett.
Leült egy padra a cseresznyefa alá, az ágak susogtak a feje
felett, halványrózsaszín szirmok hullottak körülötte, néhány
rátapadt a pulóverére is. Felhők hajoltak a fák fölé, és a távoli
dombok felett eleredt az eső. Egy nyúl iszkolt az ürege felé, a
varjak alacsonyan szálltak.
Látta, ahogy Ella megkerüli a szökőkutat, az
eukaliptuszligetet és az öreg tölgyet. Amikor már csak egy
köpésre volt, halkan szólította Debbie-t, és megkérdezte,
leülhet-e mellé.
- Látom, megtalálta Carrie padját.

Debbie fel akart állni, de Ella visszatolta.

- Jó látni, hogy használja valaki. Máskor csak egy magányos,
régi pad, ami egy szomorú, szürke házra néz.
Ella felsóhajtott és leült. A válluk kis híján összeért, ültek,
és nézték a távoli hegyvonulatig nyújtózó tájat. Egy feketerigó
dalolt hangosan a fejük felett. A tó partján egy kiskacsa vadul
csipkedte a másik hátát.
- Remélem, nem ér ide az eső, különben bőrig ázunk -
szólalt meg Ella, és lesöpört pár szirmot a kardigánjáról.
- Nem kellett volna utánam jönnie.
- Nem bírtam nézni, milyen feldúlt.

Debbie felugrott, és a füvet kezdte rugdosni.

- Egyszerűen nem értem, miért ilyen bonyolult ez az egész.
Én nem akartam ekkora kalamajkát.
- Tudom, de nem mindig választhatjuk meg a
körülményeket, egyszerűen együtt kell élnünk az adott
helyzettel.
- Mint maga meg a húga.
- Bizonyos értelemben.

Ella felállt, és csapkodva igyekezett lesöpörni magáról a

szirmokat.
- Nem szereti a cseresznyevirágot?

- Ezt a fát Carrie emlékére ültettem, de rájöttem, hogy

képtelen vagyok ide kijönni. Nem hoznak vigaszt a szirmok, épp

olyan puhák, mint egy kisbaba érintése, ezek a gyönyörű virágok
mindig az ő ártatlan mosolyát juttatják eszembe. Nem vigasz, ha
látom, ahogy a szél elpusztítja a fa szépségét, ahogy a tenger
elpusztította a lányomat. Amikor elültettem, nem tudtam, hogy
ekkora fájdalmat fog okozni.
- Nem tudja kivágatni?
Ella dühösen toppantott egyet és nagy levegőt vett.
- Ez a legnagyobb fájdalmam: nem bírom elviselni a
gondolatot, hogy a fa nincs itt. Nem bírom elviselni, hogy nem
emlékeztet rá.
- Nem tudtam. Sajnálom.
- Rég történt, de a fájdalom most is ugyanolyan éles.
- Mi történt Carrie-vel?

Ella riadtnak látszott. Az évek során soha senki nem tette

fel neki ezt a kérdést. Senki nem beszélt Carrie-ről, mintha soha
nem is létezett volna; mintha a kislányt, akit a világra hozott és
hazavitt, senki nem ismerte volna. Érezte, hogy Debbie átkarolja,
ő pedig odahajolt hozzá és ráborult, rázta a zokogás, hörgött
fájdalmában. Felemelte a fejét, szégyenkezett, micsoda
hisztérika, de Debbie csitította.
- Egy idő múlva jobban leszek. Időnként rám tör ez az érzés.

- Ella felegyenesedett, és összekulcsolta a kezét a tweed-

szoknyáján. - Carrie a kikötőben fulladt vízbe, egy szélroham
belefújta a babakocsiját a tengerbe. Baleset volt. A húgom és a
férjem vitte el sétálni.
Debbie odanyúlt és megszorította a kezét.
- Nem kell többet mondania.

Ella hangosan felsóhajtott.

- Nem hinném, hogy tudnék.

Szürke esőfüggöny közeledett feléjük.

- Jobb lesz, ha sietünk vissza, különben bőrig ázunk.
Felálltak és gyors léptekkel elindultak visszafelé a füvön át.
Amikor a szökőkúthoz értek, Ella tétovázott.
- Felmegyek a szobámba egy időre, hogy összeszedjem
magam. Menjen maga is. A legtöbben már úgyis hazamentek.
- Azt hiszem, vissza kellene mennem, hogy bocsánatot
kérjek a viselkedésemért.
- Ahogy gondolja - felelte Ella, és elindult felfelé a hátsó
lépcsőn. Tartotta magát, míg a szobájába ér, és csak azután
csuklott össze a padlón, mint egy elhajított rongybaba.
 16. fejezet

Assumpta zárdafőnöknő még egy kanál cukrot kevert a

teájába, A rend helytartójának és jogi képviselőjének látogatása
után valami lényegesen erősebbre lett volna szüksége, de meg
kellett elégednie egy újabb kanál cukorral. Nyomatékosan
értésére adták, hogy tegyen rendet, de fogalma sem volt arról,
hogyan lásson hozzá. Mindennap újabb és egyre nevetségesebb
pletykák keltek szárnyra. Tudta, lépéseket kell tennie, hogy
csillapítsa a növekvő hisztériát, ami szóbeszéd tárgyává tette a
rendet. Amikor legutóbb beszélt Consuelóval, az idős apáca
agresszívan és harciasan viselkedett.
Assumpta átkozta a versenyszellemet, ami arra indította,
hogy harcba szálljon ezért a pozícióért a közösség idősebb tagjai
ellenében. Most aztán megfizet azért, hogy korábban nyíltan
közszemlére tette nyers ambícióját. Átkozta az ostobaságát,
hiszen emiatt került ilyen kutyaszorítóba.
A vizsgálatot vezető állami hivatalnok a legkevésbé sem
volt segítőkész, és még azt is visszautasította, hogy Assumpta
szobájában teázzon. A helytartó utolsó szavai a folyosón még
most is a fülében visszhangoztak.
- Maga hagyta, hogy kicsússzon a kezéből ez az ügy,
Assumpta. Muszáj gyorsan kitalálnia valamit, hogy csökkentse a
presztízsveszteséget, amit a nővéreink világszerte elszenvednek
ennek az ostoba ügynek a következményeként. Csak hogy tudja:
a püspöki palotában elégedetlenkednek.
Az ajtón halk kopogás hallatszott, ő pedig felállt, bár a teába
még bele sem kortyolt.
- Megjött a kocsi, anyám.

- Köszönöm, Marguerite. Mondja meg a többieknek, hogy

kerüljék a feltűnést, amíg távol vagyok.
Assumpta zárdafőnöknő begombolta az esőkabátját, és egy
kis táskával a kezében lassan elindult lefelé az íves kőlépcsőn
Gerry O'Hare kocsijához.
- Kellemes az idő egy kis kiruccanáshoz, anyám - jegyezte

meg a férfi, ő pedig bólintott, és elmosolyodott, hogy Gerry

O'Hare azt hiszi, kikapcsolódni indul. A táskájában ott lapult a
levél, ami a tegnap délutáni postával érkezett. Igyekezett nem
gondolni a tartalmára, de tisztában volt azzal, hogy van ok az
aggodalomra.

Sea Road .
Malakide
Dublin megye

Tisztelt Assumpta zárdafőnöknő!

A nevem Frances Rees, leánykori néven Murtagh,
Rathsorney-ból, a Bridge Streetről. A húgom, Mary Murtagh
ugyanitt lakott, és egy gyermeknek adott életet 1959. április
15-én a wicklow-i közkórkázban.
Igen komoly ügyben fordulok önhöz. A húgomnak annak
idején azt mondták, hogy a gyermeke meghalt, ő pedig nem
volt képes túltenni magát ezen a veszteségen. Azt állította,
hogy a kicsi nem halt meg, hanem elvették tőle.
Elmegyógyintézetben halt meg, majdnem napra pontosan
tizenkét hónappal a gyermeke születése után. Mindvégig
kitartott amellett, hogy a gyermekét elvették tőle, és most,
hogy hallottam a rádióban Deborah Kadinget, azon töprengek,
vajon a húgomnak nem lehetett-e mégis igaza. Sosem árulták
el nekünk hol van a gyermek sírja, Consuelo nővér azt ígérte, ő
mindent elintéz.
Nem tudom, ennyi idő után lehetséges-e megfejteni ezt a
rejtélyt. Kapcsolatba szándékozom lépni Deborah Kadinggel is.
Remélem, tudnak segíteni.
Üdvözlettel:
Frances Rees

Gerry O'Hare-nek volt annyi esze, hogy ne erőltesse a

beszélgetést, és az apáca a Moyastába vezető út nagy részét
végigbóbiskolta. Amikor megálltak a régi zárda előtt, O'Hare
hangosat köhintett, Assumpta pedig ijedten riadt fel.
- Megyek, eszem egy szendvicset a faluban, utána pedig
szundítok egyet a kocsiban - mondta a férfi, Assumpta pedig
bólintott, és még hozzátette, hogy az apácákkal küldet majd neki
teát.
Consuelo a pincében töltötte a reggelt, aktákkal teli
dobozokban kotorászott az egykori éléskamra és gabonaraktár
mélyén. Verejték gyöngyözött a halántékán, egyik dobozt a
másik után emelte fel az asztalra, és kipakolta belőlük a vastag,
barna gumiszalaggal átkötött aktákat. A Kading-akta a negyedik
dobozban volt. Jól emlékezett Agnes Kadingre, erőszakos,
makacs nő volt. Az volt az egyik legszerencsésebb baba,
Kadingék jövedelme már önmagában garancia volt arra, hogy a
gyermeknek kényelmes élete lesz, és nyilván egyetemen
taníttatják majd. Ki vethetné a szemére, hogy helytelenül
cselekedett? A fiatal leányanya hangoskodott, a gyerekéért
sikított, de mind úgy gondolták, majd abbahagyja. Tán az ő
hibája, hogy a szülei nem tudták észre téríteni, hogy új életet
kezdjen valahol, ahol senki sem ismeri?
Amikor fentről meghallotta Assumpta fagyos hangját,
idegességgel vegyes izgalom töltötte el. Megigazgatta a
szoknyáját, ellenőrizte, be van-e tűrve és gombolva a blúza, majd
felkapta a Kading-aktát és elindult felfelé.
Consuelo kisietett a hallba, hogy lesegítse a kabátot a
zárdafőnöknőről.
- Nem kellett volna ideutaznia, anyám. Szíves-örömest
mentem volna én.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem lehetséges, Consuelo.
Consuelo egy pillanatra megállt, és Assumptára meredt.
- Az én lelkiismeretem tiszta, anyám. Nekem ne mondja

senki, hogy nem tettem jót azokkal a gyermekekkel.

- Egyelőre maradjunk ennyiben, amíg négyszemközt nem
maradtunk - felelte ingerülten Assumpta.
Consuelo engedelmeskedett, és elindult a rózsakertre néző
szalon felé, amelyet amúgy fontos vendégek fogadására tartottak
fenn.
Miközben ott ültek, és a teájukra vártak, Consuelo
megpróbált beszélgetést kezdeményezni.
- Nagy felfordulást okozott az ügy a zárdában?

Assumpta kényelmetlenül fészkelődött a széken, tudta,

hogy Consuelo megpróbálja úgy irányítani a beszélgetést, hogy ő
maga kerekedjen felül.
- Meglehetősen nagyot, képzelheti, hiszen a világsajtó ott áll
a kapuban.
Szándékosan rideg, savanyú hangot ütött meg, Consuelo
pedig hátradőlt a székén és összekulcsolta a kezét az ölében.
Amikor Angéla nővér megérkezett a teával, érezte a
feszültséget a két nő között, ezért szükségtelen udvariaskodásba
kezdett, a zárdafőnöknőt cukorral és tejjel, édes teasüteménnyel
és csokoládés keksszel kínálgatta. Udvarias érdeklődésére,
kellemesen telt-e az utazás, egyszavas választ kapott. Amikor
Angéla nővér zavartan kisietett a szobából, Assumpta visszatette
a teáscsészét a csészealjra.
- Térjünk a lényegre: megvan a Kading-akta?
Consuelo meglobogtatta a mappát.
-Jó otthont szereztem annak a gyermeknek, a papírok is
bizonyítják.
Assumpta előrehajolt, és kezét nyújtotta, hogy elérje a
barna mappát.
- Úgy döntöttem, hogy a kialakult rendkívüli helyzetben
segítséget nyújtunk azoknak, akik megkeresnek minket: az
anyáknak, akik örökbe adták a gyermeküket, és a
gyermekeknek, akik meg akarják találni a vér szerinti anyjukat.
Consuelo karba fonta a kezét.
- Deborah Kadingnek jó sokáig kell várnia, mert a vér
szerinti anyja halott.
- Mary Murtagh?

- Úgy egy évre rá öngyilkos lett. De mondja a szemembe,

hogy nem tettem jót azzal a kisgyermekkel! Szerető családot
biztosítottam neki, amit attól az éretlen Mary Murtagh-tól
sosem kapott volna meg.
 - Mary Murtagh nővére elkezdett kérdezősködni, azt
mondja, a lány mindvégig állította, hogy elvették tőle a gyerekét,
és neki csak annyit mondtak, hogy meghalt.
Kijelentése a remélt hatással volt Consuelóra: az idős apáca
összetörtnek látszott.
- Édes Jézusom, maga csak nem hisz neki! Mondja, hogy
nem hisz neki! - Consuelo többször is keresztet vetett, és egy
üdvözlégyet kezdett mormogni.
- Nem tudom, mit higgyek - szólalt meg Assumpta.
Consuelo talpra ugrott.
- Mary Murtagh apja egyértelműen megmondta, hogy a
gyereket örökbe kell adni, és a lánynak azt kell mondani, hogy
meghalt. Szegény ember csak meg akarta kímélni a lányát a
felesleges sóvárgástól. Isten a tanúm, hogy én helyesen
cselekedtem, segítettem egy kétségbeesett apán, akinek ilyen
önfejű leánya volt.
- Manapság ezt lehet, hogy másként látják már.
Consuelo felhorkant.
- Az utólagos előrelátás remek dolog. A lány apja adta a
kezembe a gyermeket, most mondja meg nekem, mit kellett
volna tennem?
- Ezzel már kissé elkéstünk - csettintett Assumpta
türelmetlenül. - Gyorsan kezdenünk kell valamit ezzel a rémes
zűrzavarral. A Kading-aktát és a többit is át kell adnunk. Ezt a
bizonyos kettős könyvelést nem lehet a szőnyeg alá söpörni.
Lacey püspök úr tajtékzik.
Assumpta az ablakhoz lépett. Odakint két apáca gazolt és
metszett, közben beszélgettek. Nyilván a látogatásom okát
találgatják, gondolta Assumpta, azzal visszafordult, és Consuelo
szemébe nézett.
- Az összes aktáját magammal viszem. Mondja meg a
nővéreknek, hogy tegyék be a csomagtartóba.
- Teherautóval kellett volna jönnie, igen sok gyermeken
segítettem.
- Consuelo, a szavát adja nekem, hogy minden legálisan
történt?
- Ugye, nem várja tőlem, hogy ezt a kérdést válaszra

méltassam?
- Azt mondják, hogy kettős könyvelés zajlott. Az egyik
nyilvántartás ott van a zárdában. Mást fogok látni ezekben az
aktákban?
Consuelo nagyot sóhajtott.
- Anyám, a végeredményt nézze! Hát nem az az egyetlen,

ami számít? Ezek a gyermekek csodálatos otthont és életet

kaptak, olyat, amilyenről mi csak álmodhattunk. Mindent
megtettem, hogy mindkét oldalt védjem, és ha emiatt
megtagadtam az okvetetlenkedőktől az információt, akkor bűnös
vagyok.
- És mi a helyzet a vér szerinti anyákkal, akik fel akarták

venni a kapcsolatot a gyerekükkel?

Consuelo felhorkant.
- Hatékony rendszert vittem, ahogy az összes többi zárda.
Jobb volt lezárni az aktákat, és nem bátorítani a
kapcsolatfelvételt.
- Tudja, hogy ezeket az aktákat át kell adnom a
vizsgálóbizottságnak.
 -Tudom, hogy bűnbakot keresnek, hát akkor legyek én az.
Remélem, a vizsgálóbizottság azt is firtatja majd, hogyan
kaphatlak ezek a gyerekek útlevelet és vízumot, ha az
örökbefogadások nem voltak legálisak.
- Ez már nem a mi gondunk.
Consuelo egy csipke alátétet babrált, az ujjait sorra
beleerőltette a horgolt lyukakba.
- Nem is olyan régen még nem akart tudni a részletekről,
anyám.
- Sajnálatos módon a helyzet nagyban megváltozott,
Consuelo nővér, és ha nem módosítunk a stratégiánkon,
lehetséges, hogy nem fogunk tudni kimászni ebből a
slamasztikából. - Assumpta belelapozott a Kading-aktába. -
Minden üggyel egyenként kell foglalkoznunk, ez nem lesz
könnyű.
- Én mindent vállalok, amit tettem, és ezt mindenkinek
szívesen el is mondom.
Assumpta becsukta a mappát.
- Szó sem
lehet róla.
- Úgy bánik velem, anyám, mintha valami rosszat tettem
volna.
- Valljuk be őszintén: helytelenül bántunk azokkal a fiatal
nőkkel, és az új otthon keresésekor kizárólag az örökbefogadó
szülők jövedelme volt a szempont. Ez nagyon úgy fest, mintha
pénzért adtuk volna el azokat a gyerekeket. Ha ezt én átlátom,
akkor egészen biztos, hogy mások is erre a következtetésre
jutnak majd.
Consuelo dühtől vöröslő arccal ugrott talpra.
 - Mi munkám volt abban, hogy új otthont kerestem azoknak
a hálátlan gyerekeknek. Hát mondja meg nekem, ugyan mit
kellett volna tennem, a sorsukra hagyni őket az árvaházakban,
mindenféle népség játékszeréül?
- Fékezze a nyelvét, Consuelo! - Assumpta felállt, és a hóna
alá vette a Kading-aktát. - Reggel visszaküldöm Gerryt a többi
aktáért. Kérem, ne beszéljen az ügyről senkivel, még a többi
nővérrel sem.
Consuelo sápadtan bólintott.
- Majd jelentkezem - mondta Assumpta, és elindult a hall

felé, ahol Angéla nővér téblábolt, várva, mikor viheti el végre a

tálcát. - Nővér, kérem, hívja a kocsit. - Assumpta hangja éles volt
és parancsoló. A bejárat felé menet még odafordult Consuelóhoz.
- Találkozni fogok Miss Kadinggel, tudnia kell az édesanyjáról.
- És a többiek?

- Majd meglátjuk.
 17. fejezet

Ella ingerült volt. Amikor a telefon megcsörrent, először

nem vett róla tudomást, de amikor az ötödik csörgés után sem
hallotta Roberta csoszogását a hallban, elindult lefelé a lépcsőn.
Sietve kopogott végig a kövön, és felkapta a súlyos, régi
telefonkagylót.
- Te vagy az, Ella? Az a szemét férjem hajléktalant csinált

belőlem!
Iris olyan hangosan kiabált, hogy Ella kénytelen volt
eltartani a fülétől a kagylót.
- Micsoda? Gyere onnan, gyere át ide!
- A háromrészes ülőgarnitúrám kint hever a ház előtt a
kertben, a diófa komódom oldala pedig összekarcolódott.
- Hívj oda valakit, aki vigyáz a holmidra, te pedig gyere át
ide! Gerry ott lakik a közelben. Szólok neki, hogy nézzen rá a
házra. Te pedig gyere át hozzám, és kitalálunk valamit.
Tudta, hogy Iris sír, mert a hangja a szokásosnál is
vékonyabbnak és édeskésebbnek hangzott, mintha igyekezne
úgy tenni, minden rendben van.
- Ugyan már! Itt maradhatsz Roscarburyben, amíg
összeszeded magad.
- Biztos?
- Igen, és minél előbb ideérsz, annál jobb, iszunk egy teát, és
beszélgetünk.
- Ella!
- Igen?
 - Köszönöm szépen.
- Nincs mit, gyere, amilyen hamar csak tudsz, majd

kinyitunk neked egy szobát.

Amikor letette a telefont, Roberta ott állt az asztal mellett a
hallban, és szúrós tekintettel meredt rá. Felhúzta az orrát,
dühösen fújtatott, de nem szólt semmit. Kitépett egy oldalt a
piros jegyzettömbből, és vadul írni kezdett. Ella úgy tett, mintha
észre sem vette volna, elment mellette, fel a szobájába, hogy
onnan figyelje Iris érkezését. Amúgy sem kellett elolvasnia az
üzenetet, tudta, mi lesz benne.
Egy órával később Ella látta, ahogy Iris befelé igyekszik a
rododendronbokrok mellett, az egyik kezében sporttáska, a
másikban egy jókora bőrönd. Lehet, hogy kocsit kellett volna
érte küldenie. Iris még egy hatalmas bőröndöt taszigált maga
előtt, lassan haladt felfelé a kavicsos kocsifeljárón. A hosszú
pórázra eresztett kutya megugatta a bőröndöt, és morgott,
valahányszor elgurult mellette. Iris motyogott, méltatlankodott,
néhány lépésenként megállt, megdörzsölte a tenyerét és rúgott
egyet a kutya felé. Ella lesietett, hogy ajtót nyisson. Amikor Iris
meghallotta, hogy kattan a zár, ledobta a csomagjait.
- Az átkozott taxis nem volt hajlandó felhozni a fasoron.

Vidd már valamelyiket, Ella! - mordult fel Iris vörös arccal.

- Gyere be, feldúltnak látszol.
Iris bosszúsan összecsapta a kezét.
-Még szép, hogy feldúlt vagyok, Ella! Úgy volt, hogy a ház
az enyém. Amikor az a semmirekellő férjem három hónapja
otthagyott, megállapodtunk, hogy a ház az enyém. Azt mondta,
nem kell ide ügyvéd, én meg hülye voltam, és megbíztam benne.
 - Biztosan van valami megoldás.
Iris odament az eukaliptuszhoz, és akkorát rúgott bele,
hogy egy kéregdarab lepottyant róla.
- Ella, nincs hová mennem! Hajléktalanná válni az én

koromban! Megállapodtunk, hogy nekem adja a házat, de

kiderült, hogy nem is az övé, hanem a bátyjáé, és két éve nem
fizette senki a jelzálogot, úgyhogy a bank az utcára tett. A
becsületes Iris O'Callaghant, aki egész életében tisztességesen
fizette a számláit, kilakoltatták! A bútoraimat kidobálták a
kertbe, összetiporták a szép bokraimat.
Elhallgatott, hogy összeszedje magát, igyekezett
abbahagyni a sírást, de beleremegett a válla és megbicsaklott a
térde.
-Hajléktalan vagyok, Ella. Ha még egyszer a szemem elé
kerül, én megölöm! Azzal egy csapásra megszabadulok a
gazembertől, lesz tető a fejem felett, és a napi háromszori
étkezés is megoldott.
Ella felnevetett, Iris pedig gúnyosan mosolygott.
-Majd küldünk neked csomagot meg könyveket, jó sok
könyvet.
- Meg cigit. Más nem is kell.

-Na gyere, menjünk be, igyunk egy whiskyt. Felhívom

O'Hare-t, hogy szervezze meg a bútorszállítást.
Várta, hogy Iris tiltakozni kezdjen, de ha Iris hallotta is
Gerry O'Hare nevét, most nem reagált rá.
A Jack Russell terrier beszaladt a park közepére, majd
leguggolt, és kis csomagot hagyott maga után a gyepen.
- Ne haragudj. Muszáj volt elhoznom. Idióta kutya.
 - Nem baj. Gyere be, ülj le - felelte Ella.
- Roberta dührohamot fog kapni. Megértem. Én se

szeretném, ha valaki csak úgy odaköltözne hozzám. Plusz még a

kutya is.
- Robertát bízd rám.
A bőröndöket otthagyták az útban, egy kupacban a bejárat
előtt, és bementek a konyhába.
- Ma este a szalonban kéne aludnod a kanapén, de holnap

szerzünk neked egy ágyat.

- Vendégházat kellett volna nyitnod kávézó helyett.

Nemsokára találkozom az ügyvéddel, úgyhogy remélhetőleg nem

marad sokáig ez a felállás.
Ella nem felelt.
Később, miután Iris becsapta maga mögött a bejárati ajtót
és az ügyvédhez indult, Ella felment az emeletre kinyitni a
kávézót, és megállt, hogy elolvassa Roberta gyors
egymásutánban lefirkantott üzeneteit.

Iris úgy jön-megy itt, mintha az övé volna a ház. Semmi

szükség rá, meg a hülye problémáira. Hogy van képed idehozni
és megengedni, hogy itt maradjon? R.

A férje otthagyta. Fogadok, hogy ezt nem mesélte neked.

Ez az én házam is, és én nem tűröm meg itt. R.

Most aztán lesz mink köszörülni a nyelvét a sok pletykás

némbernek! Szeretett-otthont csinálsz Roscarburyből. R

Ella apró darabokra tépte a cédulákat, és az asztalra szórta,

azután sietve választ firkantott, majd egy nagyot csapott rá az
öklével az asztalon.

Iris O’Callaghan családtag, talán elfelejtetted? Addig

maradhat, ameddig kedve tartja. Hagyd békén, vagy
részletesen beszámolok neki arról, miféle ember vagy. Egy
rossz szót szólsz, és napvilágra kerül a titkod, akkor aztán azon
köszörüli majd a nyelvét a sok pletykás némber. E.

Roberta felkapta a cédulát, és bevitte a szalonba. Leült a

sárgaréz dohányzóasztal mellé, és elővett egy doboz gyufát.
Meggyújtott egyet a metszett kristály hamutartó felett, majd az
üzenetet a lángba tartotta. Nézte, ahogy a tűz felemészti a
szavakat, és a papír megfeketedik. Végül a hamutartóba hullott,
fekete lett tőle a tál oldala, a hamu pedig egy kupacba gyűlt az
alján.
 18. fejezet

Debbie-nek végül hajnaltájban sikerült két órát aludnia. A

bőre száraz volt és enyhén hámlott, a szeme körül sárgás foltok
ütköztek ki. Nancy venné észre leginkább a változást, futott át
rajta. A betegség kezdte felemészteni. Hamarosan vissza kell
térnie Bowling Greenbe, és ott várni, hogy vége legyen.
Ella a szokásosnál is korábban kelt. Bekapcsolta a sütőket,
és úgy döntött, legalább két adag keksz kell majd egész napra.
Felszorozta a mennyiségeket a citromtorta és csokoládétorta
receptjében hárommal, tojást tört, beleöntötte a cukrot, majd
erőt vett magán és kimérte a sütőporos lisztet, mert ha túl sokat
tesz bele, nehéz és tömött lesz a citromtorta. Felvágta a
citromokat, a lehető legjobban rászorította őket a facsaróra, hogy
minél több levet ki tudjon préselni belőlük, közben pedig
eldöntötte, muszáj lesz vennie egy gépet erre a célra. A
csokoládétortába kerülő tojásokat szétválasztotta, addig
öntögette ide-oda a sárgáját, míg az összes fehérje belecsorgott a
nagy keverőtálba, ott aztán kemény habbá verte őket. Kinyitotta
a darált mandulás zacskókat és összetörte a csokoládét, azután
egy nagy tálban, forró víz felett megolvasztotta. Nem tudta
biztosan, a többi recept honnét származik, de ez az anyjáé volt: ő
úgy hívta, a Finom Süti, mert mindig ezt sütötték, amikor le
akarták nyűgözni vendégeiket. Bernie O'Callaghan nagyon
büszke volt arra, hogy a sütemény, amihez a Gorey-ban kapható
legeslegfeketébb csokoládét használta, bűnösen gazdagnak és
dekadensnek nézett ki, mégis könnyű volt és cseppet sem száraz.
Még jobban élvezte, amikor a vendégei megküzdöttek az utolsó
szeletért, vagy megpróbálták kideríteni a titkos összetevőt, ami
az intenzív csokoládéízt és a könnyűséget adja. Bernie kihúzta
magát ültében, és megvárta, amíg elcsendesedik a szoba, azután
fensőbbséges hangon kijelentette:
- Ez annyira egyszerű sütemény, nem is értem, miért

csaptok ekkora hűhót körülötte. Biztos vagyok benne, hogy bárki

ki tudja találni a hozzávalókat.
Ült, várta a jelentkezőket, és szélesen mosolygott a
vadabbnál vadabb ötletek hallatán, azután tapsolni kezdett,
amikor az egyik nő ráhibázott a mandulára.
- Szép volt, de a legfontosabb dolog még hiányzik a

receptből.
Nevetséges hozzávalókat soroltak, míg végül Bernie beadta
a derekát.
A liszt. Egyáltalán nem kell bele, de ennél többet nem
-
mondok.
Mire eljött az idő, hogy elárulja a receptet a lányainak,
Bernie O'Callaghan már akkora ügyet csinált a Finom Süti
receptjének titkából, hogy a lányai kicsit csalódottak voltak,
amikor kiderült, a sütemény csakis a hófehérre vert
tojásfehérjének köszönheti varázslatos könnyűségét.
Ella betette a süteményeket a két sütőbe, és megzörgette a
rácsokat, hogy elegyengesse a tésztát.
Épp kivette a citromtortákat a felső sütőből és betette a
kekszeket, amikor Debbie dugta be a fejét az ajtón. Az orrát
megcsapta a csokoládé és a mandula meleg illata, egyszerre
otthon, biztonságban érezte magát, és szélesen elmosolyodott.
 - Miért nem szólt? Segíthettem volna.
Ella a fejét rázta.
- Lesz még épp elég dolga, hiszen ma megy be a zárdába
belenézni a nyilvántartásba, nem igaz? Reggelizzen valamit.
Gerry fél óra múlva itt lesz.
- Nem bírok enni, émelyeg a gyomrom.

- Akkor igyon egy erős, édes teát. Az szépen rendbe hozza.

Ella nem törődött Debbie tiltakozásával, kitöltött egy bögre
teát, és két púpozott kanál cukrot kevert bele. Debbie elfogadta,
az ablakhoz ült, lassan kortyolgatta, a teából felszálló gőzfelhő
eltakarta a kilátást.
Ella elkészült, és felszaladt az emeletre átöltözni. Pettyezett
tweedszoknyát és puha, kék kardigánt választott a bő fekete
kabát alá. A fésülködőasztalhoz ült, és keresgélni kezdett a
brossok között.
Betűzött a nap, és megvilágította a kedvenceit az ezernyi
szín között az ezüstdobozban. Ella benyúlt a doboz jobb sarkába,
és a legkisebb Weiss brosst vette elő. Hallotta, hogy Iris üdvözli a
vendégeket odalent a kávézóban. Nem sietett, úgy tűzte fel a
brosst, mintha csak egy apró, színes éjjeli lepke szállt volna le a
vállára.
Kinézett az ablakon, és látta, hogy egy idegen fényképezi a
társát a ház előtt, a kavicson. Gerry O'Hare megint a szökőkút-
nak támaszkodott. Ella látta, hogy a férfi öltönyt vett fel. Amikor
Debbie megemlítette neki, hogy úgy érzi, egyedül képtelen
odavezetni, Gerry rögtön jött. Ella tudta, hogy Debbie kedvéért
teszi, így elhatározta, hogy most nem fogja letorkolni Gerryt,
amiért nekidőlt a szökőkút kövének.
 Debbie lesimította a haját, és megigazította az esőkabátját,
amikor meglátta Ellát.
- Nem tudtam, hogy ilyen elegánsan kell felöltözni.
- Inkább én öltöztem túl, meg vagyok verve ezzel a

rögeszmével, hogy ki kell csípnem magam, valahányszor

hivatalos személlyel találkozom.
Ezen mindketten kuncogni kezdtek. Iris jelent meg az
emeleten, nyomában May Dorkinnal.
- Az ajtóban találkoztam May-jel, sok szerencsét akart

kívánni magának - mondta Iris.

May előrelépett.
- Voltak vitáim Ellával, de remélem, ez már a múlté.

Szeretnék sok szerencsét kívánni, és elmondani, hogy bármit is

tud meg ma, mindkét anyja büszke lehet magára. - Benyúlt a
zsebébe és dadogva hozzátette: - Hoztam pár édes zsemlét, a
tyúkoknak már biztos hiányzik a főztöm.
- Te magad is egy nagy tyúk vagy - vágta rá Iris, és kivette
a kezéből a zacskót.
May szégyenlősen nevetett.
Debbie megfogta és megszorította a kezét.
- Nagyon meghatott ez a kedves gesztus.

May valósággal ragyogott a büszkeségtől.

- Ha már itt vagyok, iszom egy teát - jelentette ki.
- Egyél hozzá egy szelet süteményt - tette hozzá Ella. - Az új

citromosból, a ház ajándéka.

A két nő biccentett egymásnak.
A középső asztalnál ülő asszony oldalba bökte a barátnőjét.
- Ella O'Callaghan kezd puhulni - súgta oda neki.
 - Jobb
lesz, ha indulunk - szólalt meg Ella, és elindultak.
May és Iris a kávézó emeleti ablakából integetett nekik.

A zárdában csend honolt, amikor a Mercedes ráfordult a

kocsifeljáróra, egy kertész gereblyézte épp össze a
cseresznyevirágok szirmait a gyepen. A bejárat nyomban kinyílt,
egy öltönyös férfi állt az ajtóban.
- Deborah Kading? Jöjjön be! - szólalt meg, és egy kis

irodahelyiségbe vezette őket. A helyiség közepére egy íróasztalt

toltak, több támlás szék állt körülötte.
- A nevem Bemard Morrissey, miniszteri biztos, a
feladatom, hogy felügyeljem az iratbetekintést azok esetében,
akik ezt igénylik, ellenőrizendő a kapott információkat. Rögtön az
elején elmondom, hogy én elsőre nem látom nyomát az ön
születésének a nyilvántartásban.
- Ez a jó könyv? - tette fel a kérdést Ella.

Mr. Morrissey felsóhajtott.

- Mindenki ezt kérdezi, aki idejön. Igen, ez az. - 1959. április
15-nél nyitotta ki a könyvet. - A levelében azt írja, hogy 1959.
április 15-én született a zárdában, és az akkor New York-i
illetőségű Agnes és Robert Kading fogadta örökbe. Amint látni
fogja, azon a napon két leány és egy fiú született. Az egyik lányt
egy philadelphiai házaspár fogadta örökbe. A másik sajnos már
születésekor meghalt. A fiút egy ír házaspár adoptálta.
Tovább beszélt, közben a megelőző és rákövetkező napok
bejegyzéseit is megmutatta Debbie-nek, aki látta a neveket és
címeket Amerika keleti partjáról, de Agnes és Robert Kading
adatait nem találta köztük.
Amikor a férfi befejezte a mondókáját és becsukta a
könyvet, Debbie képtelen volt megszólalni. Az agya zúgott, a
halántéka lüktetett. Úgy érezte, a távolból figyeli a jelenetet,
tárgyilagosan és minden érzelem nélkül.
- Ez mit jelent? - kérdezte Ella.

Mr. Morrisey levette a szemüvegét.

- Attól tartok, hogy a zárda hivatalos nyilvántartásában

nincs feljegyzés Miss Kading születéséről. Sajnálom, hogy ezt a

hírt kell közölnöm, tudom, hogy nagy reményekkel tekintett a
mai találkozóra. Viszont Assumpta zárdafőnöknő roppant
segítőkész volt, és további iratokat adott át, ezeket jelenleg
vizsgáljuk.
- Ez pontosan mit jelent?
- Az öné távolról sem egyedi eset. Több örökbefogadott

férfiról és nőről tudunk, akiknek a születése nem szerepel a

nyilvántartásban. Ez egy rejtély, amit csak alapos nyomozás után
fogunk tudni megoldani.
- Úgy hangzik, ez hosszú időt vehet igénybe - jegyezte meg
Ella.
- Minden relatív.

Debbie még mindig nem tudott megszólalni, egyre jobban

zúgott a feje, és egyre magányosabbnak érezte magát.
- Mi a következő lépés? - tette fel a kérdést Ella.

- Jelentkezem,
amint új információhoz jutunk.
- Akkor hát ennyi? - kérdezte Ella feszülten, és érezte, hogy

elönti a düh.
- Szörnyen sajnálom, pillanatnyilag nem tudok mást tenni.
Reméljük, hogy a több száz újabb akta alapos vizsgálata újabb
eredményeket hoz.
Debbie félresimította a haját, és a szék peremére csusszant.
Mr. Morrissey megigazította a mandzsettáját, majd az
órájára pillantott.
Debbie felállt, hogy elköszönjön.
- Mr. Morrissey, köszönöm, hogy időt szánt ránk - mondta,
azzal túlságosan energikusan kezet rázott a férfival és kiment.
Ella tétovázott.
- Most semmiben sem tud segíteni neki?

A férfi megrázta a fejét.

- Bár tudnék!

Amikor kiléptek a zárdából, Gerry O'Hare odaintette Ellát.

- Minden rendben? Miss Kading egy szót se szólt, amióta
kijöttek onnan.
- Nincs rendben, távolról sincs. Kérem, vigyen haza minket,
Gerry!
Néma csendben kanyarodtak ki a zárda udvarából és
indultak el Roscarbury felé. Gerry O'Hare szándékosan a
hosszabbik úton ment, hogy Debbie-nek legyen ideje összeszedni
magát. A hátsó ülésen ült, a lélegzete visszhangzott a kocsiban.
Amikor Gerry indexelt, hogy bekanyarodjon Roscarbury
kapuján, Ella a karjára tette a kezét.
- Nem kell felhajtania a házig. Csak tegyen ki minket itt a

kapunál, Gerry.
- Biztos benne? Szívesen felhajtok.

- Biztos vagyok benne.

Ella megveregette Gerry vállát, köszönetet suttogott neki,
azután kiszállt a kocsiból, és elindult a vizes füvön át a virágzó
cseresznyefa felé. Pár lépés után megállt, hogy bevárja Debbie-t.
A fejük felett felhők rohantak át az égen, a parkon átsüvítő hideg
szél megnyikorgatta a fa ágait, azután nekirontott Roscarbury
Halinak, megzörgette az ablaktáblákat, és besurrant a bejárati
ajtó hatalmas kulcslyukán.
- Ne csüggedjen, nem mindig lehet rögtön elsőre győzni.
- Van, hogy soha - felelte Debbie.

- Találunk más módot. Esetleg újabb felhívást teszünk közzé

a rádióban.
- Mire gondol?
- Közvetlenül az édesanyjához.

-Nem hinném. Ő titokban akarta tartani a dolgot, és ez

remekül sikerült is neki. Szerintem ennek üzenetértéke van.
Haza kell mennem, és feladni ezt az ostoba, hiábavaló erőlködést.
-És mi lenne, ha felkeresnénk Consuelót? Állítólag a
moyastai zárdában van. Esetleg elmehetnénk oda.
- Hogy egy újabb ajtót csukjanak be az orrunk előtt, és az

együtt érző sajtó odacsődüljön, hogy sokadszorra is meghallgassa

a történetemet?
- Elkísérném. Senkinek sem kellene tudnia róla.

- Hát nem épp ez a baj ezzel az átkozott hellyel? A

titkolózás. Miért számít minden olyan nagy titoknak, az istenit
neki? - kiáltotta Debbie, és elindult a füvön át a rododendronnal
benőtt ösvény felé.
Ella követte, de ő a közeli kavicsos utat választotta, ez vizes
volt és sáros, de nem nőtte be annyira a növényzet. Debbie gyors
léptekkel haladt, nem hallotta a méltatlankodó madarak
csipogását, miközben félrelökte az útjából a burjánzó
rododendron ágait. Nem törődött azzal, hogy az ösvény
helyenként vizes és sáros, leszegett fejjel haladt, hogy ne térjen
le a régi jégveremhez és a tóhoz vezető útról. A növényzet
helyenként eltorlaszolta az utat, de ő zsebre dugott kézzel haladt
előre, a vállával lökte félre az ágakat és vadrózsabokrokat.
Egy helyütt raklapokat tettek le az átázott földre, hogy
járható legyen az út, de ezek is elmerültek a sárban. Debbie meg
sem próbálta átlépni a sarat és a pangó esővízzel teli pocsolyákat,
inkább átgázolt rajtuk. Érezte a vastag raklapokat a cipőtalpa
alatt. Ázott nadrágszára a lábára tapadt. A hideg víztől fázni
kezdett, a sár lelassította. Az adrenalin első hulláma
alábbhagyott. Továbbgyalogolt, a könyökével hajtotta félre a
nyárról maradt száraz vadrózsaágakat, csalánon taposott.
A tavat itt-ott benőtte a nád, de a stég még állt. Folytatta
útját, bokáig süppedt a tóparti puha sárba. Egy gém hangos
kiáltásokkal ereszkedett a vízre, szárnyai ütemesen suhogtak,
mint egy vitorla a kedvező part menti szélben. A régi stégen
jókora lyukak tátongtak ott, ahol a fa elkorhadt és leesett. Debbie
megállt egy alacsony kőfalnál, lesöpört pár lehullott levelet, és
leült. A zoknija elszakadt, a bokáján apró vágások látszottak ott,
ahol a vadrózsa tüskéi megkarcolták.
Hányszor akarta látni az anyja arcát, megtudni, milyen
színű a haja, megtudni, mit szeret és mit nem. Hányszor
reménykedett abban, hogy együtt ülnek és teáznak, hogy
otthonosan érzik magukat egymás társaságában, még beszélniük
sem kell. Hányszor volt szüksége egész egyszerűen egy anyára.
Nem hallotta, amikor Ella odaért mögé, de amikor erősen,
szorosan átölelte, elengedte magát, és hagyta, hogy a tó
visszhangozza üvöltő sírását, miközben a kiskacsák vidáman
köröznek a víz felszínén.
 19. fejezet

Némán ültek, a levegőt betöltötte a tó ezernyi hangja, a víz

a stég lábát nyaldosta, egyre hűvösebb lett, ahogy közeledett az
eső.
- Jobb lesz, ha visszamegyünk - törte meg a csendet Ella.

Együtt gyalogoltak végig a kavicsos ösvényen, most már

lassabban, nehezebb léptekkel.
- Menj fel és pihenj. Majd felviszek valami vacsorát. Itt
mindig otthon leszel, Debbie, ezt komolyan mondom. Egészen
komolyan - jelentette ki Ella a konyha felé menet.
- Tudom.
- Ígérd meg, hogy még nem adod fel a dolgot.
- Bárcsak feleannyi küzdőszellem szorult volna belém, mint
beléd.
Ella elfintorodott.
-A rengeteg tragédia, amit átéltem, bátorrá tett, de ezt ne
kívánd magadnak.
Hanyagul felvette a piros cédulákat az asztalról, mintha
nem is érdekelnék, épp csak átfutotta és a zsebébe gyűrte őket.

Azt tervez, hogy itt fog meghalni? R.

Mit remélsz, hogy meg tudod lovagolni a jenki iránti

együttérzés hullámát? Bolond vagy. R.

- Vannak dolgok, amelyek sosem változnak. Sajnos a húgom

keserűsége például állandó. - Ella megnyitotta a csapot, és nézte,
ahogy a víz a teáskannába zubog. - Felviszek egy csészével -
kiáltott Debbie után, aki elindult felfelé a lépcsőn. Amikor
észrevette, hogy Fergus Brown téblábol a hátsó ajtó előtt,
megigazította a haját, és kiment hozzá.
- Hogy s mint, Fergus?
- Már majdnem feladtam a várakozást, Ella.

- Sok dolgom volt.

- Roberta azt mondta, nem is jön vissza.

- Én nem hinnék el mindent, amit a húgom mond, Fergus.

Tudja, nem vagyunk túl jó viszonyban egymással.

- Kissé fagyos a hangja, amikor róla beszél. Ő pedig elég
ideges és ellentmondást nem tűrő természetnek tűnik.
- Az nem kifejezés, de inkább ne beszéljünk többet
Robertáról.
- Nem akar beszélni róla?

- Bár tudnék, Fergus, de nem lehet - felelte Ella, és szelíden

vállon veregette a férfit.
Fergus gyengéden megszorította a kezét.
- Megértem, hogy néha vannak olyan dolgok egy családban,
amelyekről kívülállókkal nem tudnak beszélni.
- Olyan jó látni magát, Fergus.

A férfi szédelgett, akár egy szerelmes iskolásfiú. A szája

kiszáradt, megnyalta az ajkát, mielőtt megszólalt.
- Nincs akadálya annak, hogy jobban megismerjük egymást,

Ella, hogy jó barátok legyünk. Én nagyon örülnék neki.

- Én is - suttogta Ella. Biztonságban érezte magát, már-már

boldog és elégedett volt itt, Fergus Brown oldalán.

Egy rigó csipegetett a maradékokkal teli serpenyőből a
hátsó ajtó mellett, két szarka okvetetlenkedett mellettük, a ház
előtt asztalról asztalra ugró erdei pintyeket figyelték. Ella
megfeledkezett a teáról, míg Fergus meg nem szólalt, hogy
mennie kell.
- Annyira örülök, hogy barátok lehetünk, Ella.
Ella rámosolygott, a férfi pedig egy apró nevetőgödröcskét
vett észre a jobb arcán. Már épp felállni készült, de mégis
visszaült, az arcán bizonytalanság tükröződött.
- Nem tudom, esetleg ráérne-e csatlakozni hozzám jövő

pénteken. - Fergus elhallgatott, és megállt, mintha nem volna

képes egyszerre felkelni és randevúra hívni Ellát. - Lesz egy
koncert a régi protestáns templomban Gorey-ban, nagyon
örülnék, ha megtisztelne azzal, hogy velem tart.
Ella érezte, hogy elpirul.
- Nem fog a szájára venni minket a város?

A férfi bosszúsan toppantott.

- Már túl öregek vagyunk ahhoz, hogy az ilyesmi miatt
aggódjunk, nem?
- És Margaret?
- Ella, barátok vagyunk, akik együtt töltenek egy estét.
Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
Ella végigsimított a férfi zakójának hajtókáján.
- Nagyon szívesen.
Ella haladt elöl a bejárat felé menet. Kicsit közelebb léptek
egymáshoz, a kezük kis híján összeért, azután elbúcsúztak, és
Ella szaladt a konyhába teát főzni.
Egy tálcára a kék borostyánlevéllel díszített kis
teáskannához való csészét és csészealjat tett. Egy kistányérra
szív alakú csokoládés kekszet készített ki, azután felvitte Debbie
szobájába, és bekopogott az ajtón.
- Elnézést a késlekedésért - mondta, miközben a csésze
apró csörrenéssel nekicsúszott a teáskannának.
Debbie már pizsamát húzott, és szélesre tárta az ajtót.
- El is felejtettem.

- Jobban nézel ki.

- Lehet, de nem érzem.

Ella leült az ágy szélére.

- Nem adod fel, ugye?

- Én nem, de a testem sajnos igen, Ella. Az orvosom azt

mondja, muszáj hazamennem. - Debbie benyúlt az ágy mellett
álló szék mögé, és egy üveg Bailey’st húzott elő. - Nem baj? Most
inkább nem teát innék. - Ellának a porceláncsészébe töltött,
magának pedig egy pohárba. - Nem jut eszembe, mire igyunk.
Ella felemelte a csészét.
- A barátokra.
Koccintottak a porceláncsészével és a pohárral, úgy
festettek, mint két farmer, akik egy korsó sörrel a kezükben
állnak a piacon egy jól sikerült nap után. Hosszú, nagy
kortyokban ittak, és Debbie az üvegért nyúlt, hogy újratöltsön.
- Nem lenne szabad, nem fogok tudni rendet rakni a
kávézóban - jegyezte meg Ella, de nem húzta el a csészéjét.
- Hogy csinálod, Ella?

- Mit?
-Hogy vagy képes ilyen kedves maradni, annak ellenére,
hogy elveszítetted a lányodat és a férjedet, a húgod pedig nem áll
szóba veled. Mifelénk ez súlyos tehernek számít.
 - Persze én is szívesebben letenném a terheket. De
komolyan mondom, hogy a ház az oka. Minden egyes tégláját,
minden törött ablakát, minden piszkos üvegét imádom, imádom
a kerteket és a rozoga öreg stéget. Az én emlékeim mind
Roscarburyhez kötődnek: a szépek és a szörnyen szomorúak is,
de ezekből áll össze az életem, és ez a ház a háttere minden
szerelmemnek és tragédiámnak, a jó és a rossz pillanatoknak, a
csendnek és a veszteség fájdalmának is. Rengeteg zug van itt,
ahová el lehet rejteni ezeket a terheket.
- Mesélj Carrie-ről!

Ella elmosolyodott.
- Tudod, mi a legrosszabb? Az emberek még a nevét sem

mondják ki, azt gondolják, mivel egészen kicsi volt, egészen

jelentéktelen is, mert nem volt ideje nyomot hagyni a világban. -
Egy kis bőrtárcát húzott elő lassan a zsebéből. - Akkoriban nem
készült sok fotó. Egy corki unokatestvérem fotózott le minket
Roscarbury lépcsőjén. Gyönyörű volt abban a sárga ruhában és
kabátkában, az volt a legszebb összeállítása.
Átnyújtotta a tárcát Debbie-nek. Egy vastag műanyag lap
mögött egy kis fekete-fehér fotón egy anya ült, mellette a
kisgyereke, aki a fényképezőgépre mutatott. Mind a ketten
nevettek.
- Olyan boldognak látszol.
Ella felsóhajtott.
- Akkoriban mind azok voltunk. Roscarbury Hall boldog
hely volt. John, a corki unokatestvérem a baleset után küldte el a
fényképet. Elhinnéd, hogy a halála napján is épp ezt a ruhát
viselte? Amikor reggel felöltöztettem, az járt a fejemben, hogy az
egész város biztos őt nézi majd, olyan szép.
Ella elhallgatott, és megint teletöltötte a poharát.
- Nincs rosszabb egy gyerek elvesztésénél: az érintést, az
illatot, a bizalmat, a kis kezet, ami megfogja a tiédet, szorítja az
ujjadat, azt a gyengéd érintést, azt a csilingelő nevetést semmi
nem pótolhatja. Utána már nem egyszerűen csak Ella
O'Callaghan voltam. Hanem a szerencsétlen Ella, aki elveszítette
a gyermekét. Az emberek úgy próbáltak segíteni rajtam, hogy a
szokott módon viselkedtek velem, nem hozták szóba Carrie-t, de
ettől még jobban elszigetelődtem. Végül belementem a játékba,
én sem hoztam szóba, részt vettem az életben, nem azért, mert
akartam, hanem mert ezt várták el tőlem. Tudod, én nem
vagyok olyan, mint Roberta. Őt átkozottul nem érdekli, mit
gondolnak mások, én pedig folyton amiatt aggódom.
Hallották, ahogy Iris leszedi a kinti asztalokat, és egymásra
rakja a székeket az oldalsó verandán, hogy ne ázzanak meg
éjszaka.
Évtizedek teltek el, de az idő mit sem számított. A
veszteség fájdalma lassan alábbhagyott, de ha felemlegették, újra
ugyanúgy fellángolt. Ella érezte Carrie élettelen testének súlyát,
a szeme nyitva volt, de már nem látott, a karja és a lába
élettelenül lógott, ahogy Michael Hannigan a karjában tartotta, a
feje hátravetve, immár örökre felfelé néz. Olyan gyorsan történt,
mint amennyi idő alatt egy macska átrohan az úton, a víz elönti a
csatornát eső után, vagy egy rigó összetöri a csiga házát.
Később elmondták neki, hogy futva, kiabálva ért oda, mint
egy őrült. Roberta odarohant hozzá, ömlött belőle a szó, próbált
magyarázkodni, a bocsánatát kérni, de Ella félrelökte az útból.
 Carrie hideg volt és nyirkos, göndör szőke fürtjei
kiegyenesedtek, tengervíz csepegett belőlük, a ruhája vizesen és
gyűrötten lógott.
- Gondolom, mindent hallottál róla.

- Mintha Iris mondott volna valamit - felelte Debbie.

- Azóta nem beszél velem Roberta. Soha nem sikerült

túltenni magunkat ezen. De ez már egy másik történet.

Debbie felemelte az üveget, hogy újra töltsön a csészébe, de
Ella elhárította.
- Már így is többet ittam a kelleténél. - Debbie-re meredt. -

Néha látom a szemedben, hogy magányos vagy, mert

elveszítettél valakit, akit szerettél, ez az értetlenség
magányossága.
- Nem tudtam, hogy ennyire látszik.
- Te is benne vagy a klubban, Debbie, csak a tagok ismerik

fel egymást.
- Az anyám... Eltűnt... Azután hazajött, de meghalt.
- Édes istenem! Hány éves voltál?

- Nyolc,majdnem kilenc.
- Szegénykém. Egy anyát elveszíteni minden életkorban
nehéz dolog, de ilyen kis korban gyötrelmes lehetett.
Fájdalom hasított Debbie testébe, kétrét görnyedt tőle. Ella
odahajolt hozzá.
- Ne menj még vissza az Államokba.

- Muszáj visszamennem, Ella.

- Adj még időt, hadd gondolkodjunk. Csak van még valami,

amit tehetünk.
- Nem tudom, akarok-e még tenni bármit is.
 Ella megpaskolta a fejét.
- Fürödj meg, és aludj rá egyet!

Debbie leroskadt az ágyra. Émelyítő fáradtság vett erőt

rajta. Az anyja temetésének képei villantak be... Még akkor sem
volt képes felidézni az anyja halálát, ha megpróbálta: csak arra,
hogy hazajött, azután pedig arra, hogy a koporsóban fekszik.
Sok vita volt arról, vajon Debbie-nek ott kellene-e lennie a
temetésen, de Rob ragaszkodott hozzá.
- Természetes, hogy ott kell lennie. Debbie-nek a

legfontosabb, hogy el tudjon búcsúzni tőle.

Azt mondták, hogy Agnest abba a kék tafota kosztümbe
öltöztették, amit a virágkötő fesztiválra varrt. Debbie csak a
lezárt koporsót látta, tele virággal. Amikor biztos volt benne,
hogy senki sem néz oda, némán becsúsztatta az ő nevében
küldött fehér virágok közé az arany csillagot, amit a füzetéből
vágott ki lassan, nagy műgonddal.
- Elhoztam neked az arany csillagot - suttogta, mielőtt
odébb kísérték.
Ella tartotta magát, amíg a szobájába nem ért. Zokogva
roskadt le az ágyára, benyúlt a párnája alá, és kitapogatta a kis
fekete-fehér tehenet. Piszkos volt és csapzott, kemény a több
évtizedes rászáradt piszoktól. Carrie szerette bedugni az álla alá,
és a füleit rágcsálta. Csak pár perce indultak el, amikor Ella
meglátta a földön, a szökőkút mellett. Felkapta és végigrohant a
rododendronnal szegélyezett oldalösvényen, hogy hamarabb
odaérjen a kapuhoz.
Ő ért oda előbb, megállt a nagy szilfa mögött, hogy kifújja
magát, amikor meghallotta a babakocsi kerekének surrogását a
köves fasorban. Michael Hannigan gyorsan lépkedett, mintha
feldúlt lett volna, Roberta igyekezett lépést tartani vele. A férfi a
kapunál lassított, a lány pedig a vállára tette a kezét, és
megkérdezte, jól van-e. A férfi vállat vont, odanyúlt és
megsimogatta a lány arcát. Ella, kezében a puha kis tehénnel,
érezte, ahogy hidegség kúszik a szíve tájára. A férje arcát nem
látta, de Roberta szégyenlős mosolyát, gyengéd tekintetét igen.
Ella a párnáját csapkodta, és újra meg újra elátkozta magát,
miért nem lépett akkor elő a fa mögül, és vonta kérdőre őket.
Carrie észrevette őt, és integetett neki, de Michael Hannigan
annyira el volt foglalva a duzzogással, hogy észre sem vette. Ella
kiejtette a kezéből a kis tehenet, és visszabotorkált a házba.
Nekilátott sütni, az ujjai között pergő liszt megnyugtatta és tiszta
gondolatokat hozott, mi legyen a következő lépés, mit kell tennie.
Amikor halk, tétova kopogás hallatszott az ajtón,
megfordult a fejében, hogy nem nyitja ki, de a fiatal fickó utána
már az ablakon kopogtatott be, és hevesen gesztikulált.
- Mi ütött beléd, Sean McHenry?

- Mrs. Hearty küldött a postahivatalból, jobb lesz, ha

gyorsan jön. Baleset történt.
- Mi? - Egy árnyék homályosította el a látását, és hidegség

kúszott végig a tagjain. Az ajtónak támaszkodott, szinte alig

hallotta, amit a fiú ezután mondott.
- A gyerek az. Próbálják kiemelni. Beleesett a vízbe.

Ella levette a kötényét, összehajtogatta, és a komódon

hagyta, ellenőrizte, hogy kikapcsolta-e a sütőt, mielőtt beszállt a
kocsiba. A fiatal McHenry nem szólt többet, de túl gyorsan
hajtott, ledudálta az útjukba kerülő kocsikat a Main Streeten.
Amikor Ella meglátta a kikötő bejáratánál összegyűlt tömeget,
képtelen volt ülve maradni.
- Állj meg! - kiabálta, azzal kinyitotta az ajtót, és még menet
közben kiugrott.
Később mindenki arról beszélt, hogy ordítva, a lánya nevét
sikoltozva rohant oda, térdre rogyott a gyerek mellett, és először
nem merte megérinteni a hideg, csuromvizes testet.
Ellának eszébe jutott a hideg, ahogy a keze remegett,
amikor megérintette a pufók kis arcot és a szájat, ahogy
csókokkal borította a kislányát, és kérlelte, ébredjen fel anya
kedvéért. Mozdulatlan volt, és látszott, milyen lett volna idősebb
korában.
Fájdalom hasított belé és düh: fortyogó düh. Michael
Hannigan hangosan zokogott, térdre rogyott, a bocsánatáért
esedezett. Ella ráförmedt, hallgasson el, a tömeg pedig szétvált,
hogy utat engedjen a mentőautónak. Amikor a férje megpróbált
beszállni a mentőbe, Ella visszalökte. Azon az éjszakán ott feküdt
a lánya mellett a halottasházban, hogy megmelengesse, azután
jött egy taxi, hogy hazavigye.
Roscarbury Hall sötét volt, eltűnt belőle az élet.
Amikor belépett a konyhába, a férje ott várt rá, az arcát a
kezébe temette.
- Meg fogsz nekem valaha bocsátani?
- Istent kell kérned, hogy bocsásson meg.

- Jött egy hirtelen szélroham. Próbáltam elkapni a

babakocsit, de pont elvétettem.
- Miért nem fogtad a babakocsit, amikor olyan közel volt a
vízhez? Ezt áruld el nekem!
 Ella kiabált, félrerúgott egy széket az útból, az öklével verte
az asztalt a férje előtt.
- Nem... nem tudom.
- De tudod. Tudod te azt, te gyáva, tudnod kell! - Ella teljes

erőből arcul csapta a férjét. A férfi nem védekezett. - Te rohadt

szemét, mondd meg az igazat! Megérdemlek ennyit.
Amikor a férfi felállt és átment a konyha túlsó felébe, Ella
azt hitte, elmegy, de csak távolabb akart kerülni a feleségétől.
- Mert épp megcsókoltam Robertát.

Ella alig hallotta, mit mond.

- Csókolóztunk, csak egy rövid kis csók volt. Egy pillanatra
elengedtem a babakocsit, csak egyetlen pillanatra.
Ella leroskadt az egyik székre, és úgy meredt a férjére,
mintha idegen volna, aki betört a konyhájába.
- Rögtön észrevettem. Épp nem értem el a fogantyúját.

Carrie azt hitte, viccelünk.

Ella felemelkedett.
- Ezt most vigasznak szánod, hogy a kislányunk nevetett,

miközben a halálba indult?

- Nem. Nem így értettem.
Ella felállt. A hangja tompán csendült.
-Szedd össze magad, hogy fogadni tudd a koporsót holnap.
Nem akarom, hogy összeomolj itt nekem. Még egyszer nem fogsz
cserbenhagyni.
Lassan lépdelt felfelé a lépcsőn a húga szobája felé. Roberta
szeme vörös volt a sírástól, és nyüszítő hangot adott ki, amikor
meglátta a nővérét.
- Ella, annyira sajnálom!
 Ella hallotta a félelmet a hangjában, látta az ijedt remegést,
a görcsösen reszkető vállat. Kinyújtotta a kezét, és látta, hogy
Roberta kicsit megnyugszik.
Hirtelen, gyors mozdulattal magasra emelte a kezét, és
pofon vágta a húgát. Roberta a fájdalomtól döbbenten kiáltott fel,
de a szavait elnyomta nővére fröcsögő dühe.
- Még ránézni se merj a férjemre többet!
Roberta visszabotorkált a szobába, az arca lüktetett.
- Üss meg, tegyél, amit akarsz. Semmi nem számít.

- Fogd be a szád, nem kell az önsajnálat! Ha nem akaszkodsz

rá egy nős férfira, a lányom most nem feküdne a halottasházban.

Hidegen, élettelenül, egyedül. Semmi nem maradt Carrie- ből,
elmosta a tenger.
Roberta igyekezett összeszedni magát, kinyújtotta a kezét,
mintha nyugtatni akarná Ellát.
- Michael Hannigan semártatlan ebben...
Ella rávetette magát, ezúttal a hajánál fogva ragadta meg
Robertát, és akkorát rántott rajta, hogy pár szál a kezében
maradt. Úgy rázta le, mintha piszok volna, és beljebb lépett a
szobába.
- Hagyd békén a férjemet, te pofátlan ribanc! Megengedem,

hogy itt maradj a házban, kénytelen vagyok, de soha többé nem

akarom hallani a hangodat!
Roberta megpróbált megszólalni, de Ella az ajkához emelte
az ujját.
- Egy szót se, soha többé.

Ella nem volt képes többet mondani, kiment, és a ruháit

átvitte közös hálószobájukból az elülső szobába, ahol lefeküdt egy
egyszemélyes ágyba, de nem tudott aludni, az üresség sötét
hullámai csaptak át a feje felett, azután reggel lett.
Roberta azon az éjszakán már nem ment Ella közelébe, csak
másnap jelent meg, amikor a temetkezési vállalkozó megérkezett
a koporsóval.
- Mondd meg neki, hogy nem akarom itt látni - mordult Ella

a férjére, ő pedig megmondta.

Roberta hátul állt, a bejárat előtt gyülekező tömegben,
könnyek szántották végig az arcát.
Hetek teltek el Roscarbury Hallban, de az sem változtatott
a hangulaton a nagy, szürke házban, hogy a tavasz nyárba
fordult. Roberta maga vásárolta be a saját élelmiszereit, és
felcímkézte őket. Délutánonként olcsó sherryt iszogatott. Ella és
Michael Hannigan együtt ültek, de nem szóltak egymáshoz, már
mindketten hozzászoktak a kínos csendhez.
Két hét elteltével Roberta bekopogott Ella ajtaján, és egy
fekete selyempapírba csomagolt dobozkát nyújtott feléje. Ella
átnézett rajta, az ablakhoz lépett, figyelte, ahogy egy zápor
végigsöpör a parkon, nem pillantott hátra addig, amíg azt nem
hallotta, hogy Roberta leteszi a dobozt a fésülködőasztalra és
kimegy.
Azóta sem nézte meg, mi van benne. Hirtelen elfogta a
késztetés, hogy megkeresse a dobozt a játszószobában, odafent a
padláson, ahová gondosan elrakta.
A szoba kilincse beragadt, erősen le kellett nyomnia, hogy
megmozduljon. Odabent félhomály honolt, dohos és áporodott
volt a levegő. Vastag pókhálók lógtak hullámzó mintában a
plafonról és a falakról, a fakuló esti fény még jobban kiemelte
őket. Rita, az öreg játék baba nézte, ahogy Ella lábujjhegyen
odaoson a kandalló alkóvjában álló polchoz. Egy egér surrant be a
régi építőjáték mögé, amikor Ella a piros, bőr zenedobozért nyúlt.
Óvatosan lesöpörte róla a vastag port és az egérürüléket, majd
felnyitotta a csatját. A fedele megnyikordult, de a zenedoboz, ami
egykor altatódalt játszott, néma maradt, amikor Ella kiemelte
belsejéből a fekete dobozkát.
Zsebre vágta, kifelé menet még megállt, hogy felvegyen a
padlóról egy régi tűzoltóautót, feltette az egyik polcra.
A szobájában kicsomagolta a dobozt. A benne lévő cédulán
ez állt: „Ellának. Mélységes szomorúsággal kérem a
bocsánatodat. Szívem minden szeretetével: Roberta."
A dobozban egy fekete, szélforgó alakú bross feküdt,
mindegyik küllőjét fekete strasszkő borította, csillogó sötétségük
visszatükrözte a lelkében gomolygó súlyos űrt, mindegyik küllő
egy-egy tőr volt, amit a húga és Michell Hannigan szegezett a
szívének. Még mindig nem tudta megbocsátani nekik, amit
tettek.
Egyszerre feketeség vette körül, olyan mély és sötét, mint
a kövek a brosson. Lefeküdt az ágyára, a falra meredt, a virágos
tapéta táncolt a szeme előtt.
Bizonyára elaludt, mert amikor felébredt, a ház sötét volt
és néma. A feje fájt, de az elméje tiszta volt. Fogta a szélforgó
alakú brosst, odalépett az ablakhoz, a kardigánt összehúzta
magán az éjszakai hideg ellen. Kinyitotta az ablakot, és minden
erejét összeszedve kihajította rajta a brosst. A
rododendronbokorba eshetett, mert hallotta a széles, fényes
levelek surrogását, ahogy az ékszer lepattant róluk a földre.
 20. fejezet

Debbie már a konyhában reggelizett, amikor Ella másnap

reggel benyitott.
- Úgy látom, jót tenne neked egy erős kávé. Apám mindig
arra esküdött a rázós esték után.
- Ivott?

- Azt hiszem, voltak esték, amikor nem tudta kiverni a

fejéből anyámat.
- Talán iszom egy kávét.
Ella elővette a keverőtálat és a sütőporos lisztet.
- Lefoglaltam a repülőjegyet.
Ella épp a kötényét kötötte fel, a keze megállt a levegőben a
háta mögött.
- Lehet, hogy előbb el kellene mennünk Consuelo nővérhez.
- Nem akarok, Ella. Sokat gondolkodtam ezen tegnap este.

Feladom. Ideje arra koncentrálni, ami ezután jön.

Ella elé tolta a bögrét.
- Nem bírom meginni. Kár érte, ha már megfőzted.

Belemarkolt a lisztes-zacskóba. Hagyta, hogy a liszt

kiperegjen az ujjai közül, nézte, ahogy a keverőtálba hull.
Debbie bekapcsolta a sütőket, halk búgás töltötte be a
konyhát.
- Arra gondoltam, hogy mindennap más süteményt sütök.

- Körbe kéne nézned az interneten.

- Bőven elég, amit most csinálunk.
- Annyi süteményreceptet ismersz?
 - Variációk egy témára, gondolom.
- Felzaklattalak. Nem akartam.

Ella már épp azt felelte volna, dehogy, de Iris rontott be a

hátsó ajtón. A betóduló hideg szél elsüvített a bokájuk mellett, és
meglebbentette az abroszt.
- Ella, nekem mennem kell! Az ügyvéd telefonált ma reggel.

Szerinte az a szemét férjem be fogja adni a derekát, úgyhogy

most sietnem kell Gorey-ba.
- De ma délelőtt valószínűleg sokan lesznek.

- Muszáj elmennem, Ella, rá kell bírnom, hogy egyezzünk

meg, még mielőtt meggondolja magát. Úgy tűnik, valami

megállapodásra jutott a bátyjával meg a bankkal. Lehet, hogy
visszakaphatom a házamat.
- De hát...
- Ella, lehet, hogy megszabadulsz tőlem. Ne mondd, hogy

nem szeretnéd.
Ella elmosolyodott.
- Néhány nap, és megint csak én leszek itt meg a néma

húgom - jegyezte meg feszülten, azzal felállt és a fehér cukros

zacskóért nyúlt.
Iris nem felelt, elrohant átöltözni. Debbie kiment
megteríteni a kinti asztalokat. Kettesével cipelte át a székeket a
harmattól nedves füvön, amikor megcsörrent a telefonja.
- Miss Kading, Assumpta zárdafőnöknő vagyok az Isten

Leányai rendtől, a Ballygally zárdából. Remélem, nem rosszkor

hívom.
- Nem, dehogy.
- Miss Kading, tudom, mennyire sürgős ez önnek, tudnánk
személyesen találkozni? A holnapi nap megfelelne?
- Azt hiszem.

- Délután kettőkor. Ha nem gond, találkozhatunk a zárdán

kívül? Én a Valley Hotelre gondoltam az NI l-es mentén.
- Jól hangzik.
Ella a bejárat előtt állt, és intett neki.
Debbie eltette a telefont. Egyelőre nem akart beszámolni
senkinek a találkozóról, nem akarta, hogy elkezdjék elemezni,
vajon Assumpta miért akar egyszerre találkozni vele. Ella
aggodalmas fecsegése tökéletes ürügy volt arra, miért nem
mondja el.
- Valami baj van? Nagyon el vagyunk maradva ma reggel.

Nem tudom, mi ütött belénk. Ma citromos és mákos

süteményeket sütünk. Muriéi biztos panaszkodni fog, amikor
mákszem megy a protézisébe. Megtennéd, hogy bekészíted a
kávégépet és megterítesz odafent?
Mielőtt Debbie felelhetett volna, Ella máris besietett, hogy
kivegye a tortákat a sütőből.
A következő két órában mindenki a nyitás előtti teendőkkel
volt elfoglalva. A sülő sütemények illata betöltötte a házat, a
kávégép gurgulázott, így amikor az első vendégek megérkeztek,
a Bálterem Kávézó a megszokott módon működött. Roberta
kétszer is megjelent az ajtóban, és benézett, mintha keresne
valakit, de nem szólt Debbie-hez. Amikor összetalálkozott Ellával
a szalonban, ahová a nővére tíz percre vonult el, hogy
összeszedje magát nyitás előtt, odament hozzá, és egy cédulát
nyomott a kezébe.

Elintéztem, hogy eladjuk a festményt Roscarbury Hallról.

Ma jön érte egy ember. Akkor talán majd felhagysz ezzel az
ostobasággal és bezárod a teázót. R.

Ella kis híján elnevette magát, de tudta, hogy utána

nyomban sírni kezdene, és nem tudná abbahagyni. Roberta épp
az ajtónál volt, amikor Ella utolérte, hogy egy sebtében firkantott
cédulát nyomjon a kezébe.

Azt hiszed, nekem ez nem jutott eszembe? A festmény alig

pár száz eurót ér, talán annyit sem. Mondd meg a becsüsnek,
hogy ne vesztegesse az idejét meg a benzint, a kávézó egy nap
alatt többet hoz, mint amennyit az a kép valaha is érni fog. E.

Roberta nem méltatta válaszra, kiment a ház elé, ahol

Gerry O'Hare várta, hogy elvigye a Molloy’sba.
Ella örült, hogy a festmény nem értékes. Valószínűleg ő volt
az egyetlen a világon, akinek tetszett a robusztus, vászonra
festett olajkép, de csak mert ő nem Roscarbury Hall szomorú
sötétségét és a szürke esőt látta benne, hanem a mögöttes
történetet.
Annak idején a festő megállapodott Becky nénivel, hogy
szállást és ellátást kap, amíg be nem fejezi a képet. Rebecca
O'Callaghan úgy gondolta, egy hétbe telik majd, talán kettőbe, de
amikor már két hónap is eltelt, odaállt a festő mellé, így
kényszerítette ki, hogy végre befejezze a képet, azután
kiebrudalta. Ezért hiányoztak a finomabb építészeti részletek a
ház egyik oldaláról, és a bokrok egy része nem is szerepelt a
képen.
Rebecca bosszús volt, hogy a képen látható ház sosem lesz
olyan szép, mint a valóságban. Azért is dühös volt, mert a festő
dühében szürke esőt festett a képre, így hideg, baljós hangulatot
árasztott.
Ella anyja számtalanszor tűzre akarta vetni a képet, de
John O'Callaghan hallani sem akart róla. Abba beleegyezett, hogy
a nappaliból eltávolítsák, de ott lógott a könyvtárban, az
olvasófotele felett. A tompa színű látkép Roscarburyt ábrázolta, a
ház sötétszürke volt rajta, komornak és elhagyatottnak látszott.
Ella szerette, hogy a kép ott lóg a Bálterem Kávézóban, de senki
másnak nem tetszett különösebben.
Látta, hogy fiatal lányok harsány csapata közeledik felfelé a
kocsifeljárón, úgyhogy elindult a kávézó felé.
- Szép kis társaság jön. Nem akarom, hogy elfoglalják az
ablaknál lévő asztalokat, az idősebbek nem fognak örülni neki.
- Nem örülsz, hogy a Bálterem Kávézó menő helynek

számít? - nevetett Debbie.

Ella elfintorodott.
- Csak nem gondoltam volna, hogy az effélék is ide fognak

járni. Remélem, nem törik össze a porcelánt. Hangosak, és nincs

semmi élettapasztalatuk. Azt hittem, hogy ez a típus inkább a
Molloy'st preferálja. - Elhallgatott, mert visítás, nevetés,
lábdobogás hallatszott a lépcső felől. - De persze ők is segítenek
befogni a bank száját - tette hozzá.
Az egyik lány benyitott a kávézó ajtaján, de megállt, amikor
meglátta Ellát.
- Jöjjenek csak, kedveseim, épp most nyitottunk -

mosolygott rájuk szívélyesen Ella.

A lányok betódultak, három asztalt foglaltak el, táskájukat
ledobálták a földre, az asztalokon a szabad helyet nagyrészt a
mobiljaik foglalták el.
- Meggondoltad magad - jegyezte meg Debbie, és oldalba
bökte Ellát.
-A pénz az pénz. Ne várakoztasd a vendégeket - dünnyögte
Ella komoly arcot erőltetve magára. Nézte, ahogy Debbie felveszi
a rendeléseket, a lányok kacarásznak, a terem szegleteit, díszeit
mutogatják egymásnak, beszélgetés közben SMS-t írnak,
boldogok a saját világukban, ahol nem érheti őket meglepetés.
Ella érezte, elönti az irigység, mert ő sosem érezte ezt.
Muriéi Hearty rontott be a terembe, az arca vörös volt az
izgatottságtól.
- Hallottam valamit Fergus Brownról!
- Mi a baj? - Ella, hogy nyugalmat erőltessen magára,
felvett egy kést, és elkezdte felszeletelni a citromtortát.
- Fergus Brown felesége meghalt. Leesett a lépcsőn.
Állítólag azt hitte, egy óceánjárón van, és a fedélzeten táncol.
Ella kezében megállt a kés a sütemény felett.
- Ez
szörnyű, szegény Fergus!
- Hát persze, de most legalább elkezdheti élvezni az életet.
Ami a legjobb az egészben, az, hogy többszörös milliomos. Hát
nem remek fogás? - fintorgott Debbie-re.
- Isten bocsássa meg neked, Muriéi Hearty! Hogy lehet
ilyeneket beszélni? Az az ember szerette a feleségét, és most
nyilván összetört. Nem tudod, mikor lesz a temetés?
- A temetés szerdán lesz, a tizenegyes mise után - felelte

Muriéi, de nem nézett Ellára.

Ellát gyengeség fogta el. Fergus Brown szerette a feleségét,
elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ilyen szomorúság érte, és
ennyire magára maradt. Megvárta, amíg kiszolgálják a miséről
érkezőket, azután megkérte Debbie-t, álljon be helyette.
Leült a konyhaasztal mellé. Emlékezett a melegségre, ami
akkor járta át, amikor Fergus megfogta a kezét, és hogy
menynyire megnyugtatta a férfi hangja. Akkor egy pillanatra úgy
tűnt, történni fog köztük valami. Napfény tűzött a szemébe,
úgyhogy felállt, és elkezdte letakarítani a konyhapultot.
Az járt a fejében, hogy a pletykás némbereknek végül
igazuk lett: O'Callaghanék balszerencsét hoznak. Muriéi Hearty
bökte ki ezt egyszer régen, és persze utána megpróbálta elütni a
megjegyzés élét. A mondat ott függött kettejük között, mintha
egy szárítókötélre akasztották volna ki súlyosan és nedvesen egy
szélcsendes napon.
- Olyan, mintha belőletek sarjadna, nem igaz?

- Mire gondolsz?
- A tragédia, a veszteség... - Muriéi Hearty fészkelődni
kezdett a székén.
- Kijutottbelőle mindkettőnknek, ha erre gondolsz.
- Nem én mondom, hanem a többiek. Én nem igazán
foglalkozom ilyesmivel.
- Akkorjó.
Ellának eszébe jutott, milyen zavarban volt Muriéi,
elmosolyodott, a gombjaival piszmogott, állig begombolta
báránybőr kabátját, és amikor elindult, olyan mereven és
nehezen lépkedett, mint egy ólomkatona.
Mire visszatért a kávézóba, a rohamnak vége volt, Debbie
az egyik ablak mellett ült.
 - Nagyon dühös vagy?
- Dehogy, Ella, rájöttem, hogy Fergus Brown miatt vagy

feldúlt.
- Elmegyek hozzájuk, úgy érzem, így illik. Bezárhatok most,

ha akarod, szerintem ennél többen már úgysem jönnek ma.

- Chuck és May nemsokára befutnak. Szívesen tartom a

frontot.
Ella könnyedén végigsimított Debbie haján.
- Csodás vagy. Tényleg nem tudom, mi lesz velem nélküled.

Debbie kinézett az ablakon.

- Azt hiszem, szörnyen fog hiányozni ez a hely.

Ella a fekete gyapjúkabátját vette fel, és hozzá lila sálat. Egy

Fergusra megszólalásig hasonlító fiatalember nyitott ajtót, a
szeme vörös volt a sírástól.
- Elnézést, de nem fogadunk látogatókat - mondta halkan.

Ella érezte, hogy zavarában elvörösödik.

- Nagyon sajnálom, nem tudtam. Csak azért jöttem, hogy
őszinte részvétemet nyilvánítsam.
A fiatalember láthatólag kényelmetlenül érezte magát.
- Ismeri az édesapámat?

- Igen, és az édesanyját is ismertem régről.

A férfi, aki farmert és pulóvert viselt, kilépett az utcára.
- Nem akarok udvariatlan lenni. Csak apám nagyon

összetört. Nem képes beszélni senkivel. Szörnyű sokk volt ez

nekünk. Ő talált rá anyámra a lépcső alján, amikor hazaért a
kora reggeli sétájából. Tudja, anyám általában kilenc után
ébredt.
Ella vigasztalón a férfi vállára tette a kezét.
- Mondja meg neki, hogy Ella O'Callaghan járt itt.
Megtenné?
A férfi bólintott, visszasietett a házba, és halkan becsukta
az ajtót.
 21. fejezet

Debbie korán érkezett, így oda ült le, ahonnan látta az ajtót,
mikor lép be Assumpta. Odakint egy nő rászólt a kislányára,
jöjjön már, a gyerek pedig igyekezett az anyja után, aggodalmas
arcocskáján látszott, nem szeretne elveszni ezen az idegen
helyen.
Debbie-nek eszébe jutott, hogy kiskorában mennyire
szeretett a kapun hintázni. A konyhai óra anyja nevét ketyegte, a
hűtőszekrény morgott a konyhában, a sütő hideg volt. A
nappaliban Agnes varrógépe állt letakarva, mintha anyja csak
vakáción volna. A nap ugyanúgy besütött, mint máskor, de
hiányzott belőle a melegség. Debbie néha bepisilt, mert már nem
bírta tovább visszatartani, de nem volt képes felmenni a lépcsőn,
várni, hogy a szíve összeszorul a második lépcsőfordulónál. Néha
a kerti szerszámoskamra mögé pisilt, de mindig félt, hogy Helena
Long, a kotnyeles jobb oldali szomszédasszony észreveszi.
Néha azt kívánta, bárcsak elütötte volna aznap egy autó
hazafelé jövet az iskolából, vagy bárcsak kiugrott volna
Gainsborough vad kutyája a kerítésen, és széttépte volna. Akkor
nem tudta volna meg, hogy az anyja nem azért jött haza, hogy
velük legyen, hanem hogy meghaljon.
Anya két teljes napon át volt otthon. Sokat aludt, és jött az
orvos. Debbie nem tudott vele beszélni, valahányszor megállt a
szobája ajtaja előtt, elvezették onnan. De azon a reggelen Agnes
felkelt. Majdnem normális reggel volt. Debbie csak arra a
reggelre akart emlékezni, amikor azzal a melengető, puha
érzéssel indult el az iskolába, hogy Agnes talán szereti.
Amikor lement a földszintre, Agnes egy adag áfonyás
palacsintával és juharsziruppal várta.
- Egyél gyorsan, drágám, nehogy elkéss - mondta, és

megcsókolta a lánya feje búbját.

Miközben Debbie a szájába tömte a palacsintát, látta, hogy
az anyja őt nézi, és boldogan elvigyorodott. Agnes leült vele
szemben egy muffinnal és csésze teával.
- Már nem járunk ki a játszótérre - szólalt meg Agnes, és az

ujjait belefúrta a muffinba a tányérján.

Debbie mindenáron a kedvére akart tenni, és nem is
csodálkozott azon, vajon miért morzsolja szét a muffint Agnes az
ujjaival, néha izgatottan felcsillanó tekintettel.
- Lehet, hogy iskola után elmehetnénk?
Agnes felhorkant.
- Ma nem - felelte, és felállt, hogy összekészítse az
uzsonnásdobozt. - Figyelj oda, hogy jól sikerüljön a mai felmérőd
helyesírásból, kicsim. Nem lehetünk mi az egyetlenek az
utcában, akiknek nem százszázalékos dolgozat van kitéve a
hűtőjük ajtajára.
Mást már nemigen mondtak egymásnak, míg el nem jött az
indulás ideje.
- Hozz egy arany csillagot, kicsim! Hadd legyek büszke rád -
mondta Agnes, és letérdelt a lánya mellé, megigazgatta a
kardigánját és a szoknyáját. Amikor Debbie megölelte, Agnes
nevetett.
Debbie még mindig érezte a melegséget, ami elöntötte,
amikor az anyját nevetni hallotta, és Agnes azt mondta: szereti.
 - Ígérem, hogy arany csillagot fogok kapni, és szaladni fogok
vele haza hozzád.
Agnes szorosan magához ölelte.
- Rendben, drágám. Legyen szép napod!

Az anyja nem lépett ki a verandára integetni, de Debbie

nem bánta, a tíz szó helyesírását gyakorolta fejben újra meg újra,
hogy biztosan arany csillagot tudjon hozni anyjának.
Most is elismételte a tíz szót, egyiket a másik után, a rímek
ritmusában hintázott a kapun, az öreg sarokvasak hangosan
nyikorogtak.

Debbie épp a selyemsálja rojtjait babrálta, amikor

észrevette, hogy Assumpta közeledik feléje, és felállt, abban már
nem volt biztos, hogy kezet kellene-e nyújtania neki üdvözlésül.
- Miss Kading, remélem, jól van. Elnézést a titkolózásért.
Négyszemközt szerettem volna beszélni magával. Nem
hivatalosan, hogy úgy mondjam.
- Van még valami, amit el tud mondani nekem?
Assumpta zárdafőnöknő leült az egyik bársony karosszékbe
és gondosan megigazgatta a szoknyáját a térdén.
- Remélem, nem tart kevesebbre minket a vér szerinti

anyja utáni kutatás közben tapasztaltak miatt.

Debbie nem felelt.
- Talán kissé nyersen viselkedtem korábban, de meg kell

értenie, hogy én az alapján nyilatkoztam, amit a

nyilvántartásban láttam. Fogalmam sem volt a múltbéli
gyakorlatról, de megbocsáthatatlannak tartom.
 Elhallgatott, remélve, hogy a másik nő megszólal, de
kénytelen volt folytatni, mert Debbie hallgatott.
- Beszéltem Consuelóval, és átadta nekem a maga aktáját.
Debbie előrehajolt a székén.
- Megnézhetem?
- Természetesen nem mutathatom meg, de ha én véletlenül
hangosan felolvasnám egyes részeit, nem tehetnék róla, ha maga
épp meghallaná azt az információt, amit keres.
Ünnepélyes arccal nyitotta ki az aktát, és felolvasta Agnes
és Robert Kading lakcímét és jövedelmét. Amikor a vér szerinti
anya adataihoz ért, lassan és jól érthetően olvasta fel a nevet:
- Mary Murtagh, a lakcíme Bridge Street, Rathsorney,

Wicklow megye. Tizenkilenc esztendős.

Debbie-vel forogni kezdett a világ, csak örvénylő színeket
látott maga előtt. Pokoli fájdalmat érzett a tarkójában, az agya
mintha megduzzadt volna.
- Így hívják?
- Igen.

- Miértnem szerepelt a könyvben, amikor megnéztem?

- Nem tudom.
- Mikor találkozhatok vele?

- Amit most mondani fogok, azt lehet, hogy nehéz lesz

elfogadni, de az édesanyja nem jelentkezett nálunk, és úgy
tudom, a Murtagh család nem sokkal a szülés után elköltözött a
környékről.
Debbie a kezébe temette az arcát, és igyekezett mélyeket
lélegezni. Fájdalom hasított belé, és egyszerre fáradtság fogta el.
- Ezt miért nem tudta elmondani korábban?
 -Mert nem tudtam. - Assumpta odanyúlt, hogy megfogja
Debbie kezét, de kénytelen volt visszahúzni, amikor Debbie
könnyekkel a szemében hátrahúzódott.
- Akkor most honnan tudja?

- Beszéltem Consuelo nővérrel.

- Én is beszélhetnék vele?

- Nincs jól. Nem lehetséges.

Debbie letörölte a könnyeit.
Némán ültek, egyikük sem tudta, mit mondjon, míg végül
Assumpta felállt a karosszékből.
- Megjött a kocsim. Elvihetem valahová?
Debbie a fejét rázta.
- Isten áldja,
Miss Kading! Imádkozni fogunk magáért.
Debbie biccentett, nem állt fel.
Hányinger fogta el. A szájában gyűlt a nyál, elétette a
tenyerét, ha esetleg valóban hánynia kellene. Látta, hogy
Assumpta egy nővel diskurál a lépcsőn a bejárat előtt, vidáman
felnevet, azután beszáll a taxiba.
Mary Murtagh: egy egyszerű név.
A feje nehéz volt a fájdalomtól, lehunyta a szemét.
Rohannia kellene, kinyomozni a Murtagh család hollétét, de
kimerült volt. Egyetlen bizonyosság létezett: hogy már sosem
fogja ismerni a fiatal Mary Murtagh-t és az idős Agnes Kadinget.
Agnes libbent el mellette. Péntek volt: a legújabb ruhája
próbanapja. Agnes minden hétfőn új feladatot tűzött ki maga elé.
A székeket félretolta a nappaliban, szabásmintát tűzött az
anyagra, vastag, nehéz ollóval kiszabta. Azután belemerült a
varrásba, egészen késő estig nyomta a varrógép pedálját, és
öltögetett kézzel. Péntekre általában elkészült vele, a kertben
parádézott, és a tornácon ült, hogy bejárassa a ruhát, ő így
mondta, azután műanyag zsákot húzott rá és betette a
gardróbba a többi ruha mellé, amelyeket mind kétségbeesett
igyekezetében varrt, hogy elfoglalja magát valamivel.
Debbie imádott a ruhák között lenni, amelyeket az anyja
olyan nagy gonddal varrt. Sokszor fellopózott a vendégszobába,
amikor Rob elaludt a hintaszékben, és a műanyag ruhazsákok
között matatott, beszippantotta Agnes édes illatát és stílusát,
megcsodálta a fodrokat, zsabókat, szatén- és selyemrészleteket,
amelyeken annyit dolgozott az anyja. Ha rossz napja volt, órákra
eltűnt, bevette magát a szekrénybe, ahol Agnes vette körül, a
fodros nyári ruhák puha érintése olyan volt, mintha vigasztaló
csókokat hintettek volna az arcára, a nehéz brokátblézerek
tartották és támogatták.
Soha nem próbálta fel a ruhákat, nem akarta megzavarni a
halott asszony gardróbjának precíz rendjét és szimmetriáját.
Ahogy idősebb lett, már nem volt akkora szüksége a gardrób
nyújtotta vigaszra, egészen addig, míg tizenöt éves kora körül
egy nap Johnny Thompson undok módon leszólta. Hazaérve
felrohant az emeletre, de amikor kinyitotta a gardrób ajtaját,
üres volt.
- Apa, hol vannak anya ruhái?
- Miféle ruhái?

-A gardróbból a vendégszobában.
- Á, az a sok régi kacat, azokat már rég kidobtam. Nem volt

értelme odaadni a szeretetszolgálatnak, senki se venné fel -

felelte Rob.
 Még csak fel sem nézett az újságból, amit épp olvasott.

Iris aznap késő este költözött ki, néhány órával azután,

hogy visszaszerezte a háza kulcsait.
- Pár nap szabadságot veszek ki, Ella, hogy rendbe tegyem a

házat - vetette oda, miközben az utolsó holmijait pakolta be a

taxiba.
- És a kávézóval mi lesz? Debbie is elmegy, tudod.

Iris visszafordult.
- Én még azelőtt visszajövök, hogy ő elmegy, csak pár

napról van szó. Muszáj, Ella.

Debbie kilépett a bejáraton, hogy búcsút intsen Irisnek.
- Mind itthagytok.

- LegalábbIrisnek sikerült elérnie, amit akart.

- Maradj még, Debbie! Tudunk gondoskodni rólad.
- Már mindent elrendeztem, Ella.

- Nem tudlak valamiképpen rábeszélni mégis?

Debbie átkarolta Ella vállát.
- Nincs kedved egy pohárka Bailey'shez?

Ella elmosolyodott, egymásba karoltak, és együtt mentek

be a szalonba. Ella elővette az anyja kristálypoharait, és míg
Debbie felszaladt az üvegért, a szoknyája szegélyével letörölgette
a poharak peremét.
- Elkezdhetnél ebédet is felszolgálni a tea és a sütemények

mellé - jegyezte meg visszatérve Debbie.

- Ha itt maradsz, lehet, hogy kipróbálom. Iris vaskos keze
csak kertészkedésre jó.
 - El kell mennem,
Ella.
- Tudom. Bárcsak ne kellene!

- Szerinted én nem ugyanezt kívánom? Azt, hogy ne haljak

meg, hogy Agnes és Rob éljen, hogy valaki meg tudja mondani,
hová költözött az anyám, Mary Murtagh. Az is lehet, hogy végig
Amerikában volt.
- Mary Murtagh?
- Így hívták az anyámat, a családja nem sokkal azután

elköltözött innen, hogy megszülettem. Assumpta végre

elmondta.
- Assumpta zárdafőnöknő? Mikor történt ez? Nekem nem is
akartad elmondani?
Azt hiszem, a megfelelő pillanatra vártam. Csak tegnap
-
árulta el.
- Legalább Muriéi Hearty előtt megtudtam - sóhajtotta Ella.

Te olyan jó voltál hozzám, Ella, persze, hogy elmondtam

-
volna neked, de még én magam is csak próbálom felfogni.
Ella letette a poharát, odalépett Debbie-hez, és átkarolta a
vállát.
- Ne is törődj velem, önző, irigy vén tehén vagyok.
- Nincs sok mindent elmondani, Ella. Itt laktak Rathsorney-

ban?
-A Bridge Streeten.
- Arrafelé eléggé átépítették a házakat az évek során.

- Nemezt reméltem - szólt halkan Debbie.

- Tudom - felelte Ella.

Ültek a hatalmas karosszékekben a kandalló mellett, az

italt kortyolgatták, nem volt szükség több szóra. Debbie
újratöltött volna, de Ella visszautasította.
- Nagyon korán kelek, mert Iris nem lesz itt.

Ella felállt, Debbie követte felfelé a lépcsőn, félt egyedül

maradni a sötétben.
 22. fejezet

Másnap reggel Ella épp a kávégépet tisztogatta, amikor

Chuck Winters sietett felfelé a fasoron.
- Mi szél hozta ilyen korán, Mr. Winters? - kérdezte Ella a

férfi kivörösödött arca és kigombolt kabátja láttán.

Chuck a kávézó közepén állva igyekezett kifújni magát, úgy
lihegett, mint egy öreg kutya, aki megkergetett egy nyulat.
- Bocsássa meg nekem, hogy így berontottam, Miss

O'Callaghan, de nincs itt véletlenül Debbie?

- Épp a konyhában teázik, mielőtt elkezdődik a hajtás.
- Megvárom.

Chuck leült az ablak mellé, ujjaival dobolt az asztalon, az

ajtóra szegezte a tekintetét.
- Szóljak neki?

- Nem, nem szükséges.

- Hozzam a kávéját, amíg várakozik?
Chuck kissé zaklatottan bólintott. Amikor meghallotta,
hogy Debbie felfelé jön a lépcsőn, felpattant.
- Miss Kading, fontos hírt hoztam.
Debbie, aki épp felkötötte a haját, rámosolygott.
- Ésmég Muriéi előtt. Ez nem sok embernek sikerül.
- Beszélhetnénk valahol négyszemközt?

Ella kilépett a pult mögül.

- Még legalább húsz percig nem jön senki. Üljenek oda az

egyik asztalhoz az ablak mellett. - Látva, hogy Chuck tétovázik,

még hozzátette: - Egyéb dolgom is van, mint hogy hallgatózzak,
Mr. Winters.
Chuck zavartan tiltakozott, hogy ilyesmi eszébe sem jutott,
de a konyhától és a pulttól legtávolabb eső asztalt választotta.
- Elnézését kérem, Miss Kading. Egy barátom, akinek van

rálátása a vizsgálatra, fontos információt osztott meg velem.

- Rólam?

Chuck még halkabbra fogta.

- Azt hiszem, fontos lehet a maga számára.

Debbie odapillantott Ellára, aki akkurátusan törölgette a

régi festmény üvegét.
- Miről van szó?
A férfi most kicsit közelebb húzta a székét, így háttal ült
Ellának.
- Ez az ismerősöm elmondta, hogy egy asszony fontos
információval állt elő. - A nagyobb hatás kedvéért itt szünetet
tartott. - Ez az asszony, aki a megyei kórházban dolgozott, azt
állítja, hogy a nőknek a kórházban és az árvaházban is azt
mondták, meghalt a gyerekük, pedig valójában kicsempészték
őket, hogy amerikai házaspároknak adják örökbe.
Debbie hátradőlt.
- Azt mondja, hogy az anyám engem végig halottnak hitt?

- Nem tudom, Miss Kading, csak azt tudom, hogy egy

tizenöt éves időszakot vizsgálnak, 1954 és 1969 között, és hogy
az árvaházban felássák a Kicsi Angyalok parcelláját, ahová ezeket
a csecsemőket eltemették.
- Nem vagyok biztos abban, hogy ez engem érint, Mr.

Winters.
Ella gyomra összeszorult. Lesietett a földszintre, hogy friss
levegőt szívjon, közben úgy tett, mintha a kinti asztalokat
szemlélné. Muriéi Hearty futva közeledett a fasoron át.
- Kordonokkal kerítették körül a zárdát. Azt beszélik, ki
fogják ásni a sírokat! - hadarta izgalomtól kivörösödött arccal.
- Tudom.
- Honnan tudod?

- Megvannak a forrásaim, Muriéi.

- Akkor mesélj, mi ez az egész? Van valami köze Debbie-
hez?
Az ajtóban Debbie jelent meg.
- Én semmit sem tudok erről.
Muriéi csalódottnak látszott.
Ott a helyem. Ne haragudj, Ella, de nem hinném, hogy
-
képes lennék itt kávézgatni és süteményt enni, miközben
felássák azoknak a szerencsétlen csecsemőknek a sírját -
jelentette ki.
Ella integetett Murielnek, azután bezárta a kaput, és
gyorsan kitette rá a „Zárva" táblát, arra az esetre, ha netán
valaki arra téved, és épp kávézót keres. A feje lüktetett. Vajon
mit találnak majd, ha felássák azt a kemény földet, ami az apró
csontokat fedi? Sok nő nem tud majd egy szemhunyást sem
aludni addig, amíg pontot nem tesznek a zavaros ügy végére.
Nem bírta elviselni, hogy szünet nélkül erről beszél mindenki,
mintha valami hatalmas botrány, és nem egy tragédia készülne
kibontakozni. Alufóliát tett a süteményestálakra. Ha holnap elég
tejszínt tesz rájuk, senki nem fogja észrevenni, hogy előző nap
sütötte őket.
Kikészítette az ágyra a legszebb sötétkék kabátját és a
hozzá illő sálat Margaret Brown temetésére. Kinyitotta a nagy
ezüstdobozt, az ezüst és kék csillagos Weiss brosst vette elő, és
feltűzte a kabát hajtókájára. Tetszett neki, hogy szinte beleolvad
a kabát kékjébe, az ezüst sugarak pedig egy középső kék kőből
indulnak ki. A peremét apró kék kövek szegélyezték, a sugarak
között színjátszó kristályok csillogtak.
Korán elindult, gyalog ment be a városba, a távolabbi
templomba. A padsorok közepe táján ült le.
Fergust a fia és a lánya kísérte, erőtlennek látszott. Öltönyt
vett fel és hosszú, fekete kabátot, amit Ella még nem látott, ízig-
vérig úriember benyomását keltette.
Egykor szépek lehettek együtt, Fergus és Margaret, futott
át Ella fején, és érezte, hogy elönti a féltékenység. Amikor rajta
volt a sor a részvétnyilvánításnál, Fergus arcon csókolta, Ellát
ettől egyszerre öntötte el a boldogság és a zavar. Nem volt
kétsége afelől, hogy ezt a bizonyos puszit alaposan kivesézik
majd Rathsorney hölgyei, ha lesz rá idejük.
- Ella, olyan kedves tőled, hogy személyesen kerestél fel

minket. Nagyon sajnálom, hogy Michael elküldött.

- Rettenetesen sajnálom, ami Margarettel történt, Fergus.
Látta, hogy Fergus szemébe könny szökik, és a férfi még
erősebben megszorította a kezét.
- Haza fogjuk vinni, hogy a legidősebb fiunk, Miles mellé
temessük el. A temetés után Dublinban leszek a lányomnál.
-Tedd, amit tenned kell, Fergus - felelte Ella, és kicsit
megszorította a férfi kezét.
Mire Ella hazaért, Roberta már két különböző színű cédulát
hagyott a hallban az asztalon.
 Ez az amerikai nagy bajt kevert, és akár tetszik akár nem,
minket is utolér, hála neked. R.

Ne képzeld, hogy Fergus Brown ezentúl itt fog ücsörögni a

konyhánkban. Nem tűröm el. R.

Ellának nem volt energiája kidobni a cédulákat, úgyhogy

csak összetépte őket, a darabokat otthagyta az asztalon a
hallban, azután felrohant az emeletre, hogy megnézze a híradót.
- Az exhumálást az egyik szülésznőtől származó információ
nyomán rendelték el, aki 1954 és 1969 között dolgozott a
Wicklow megyei kórházban. Információink szerint bizonyos
esetekben a nőknek azt mondták, a gyermekük meghalt, pedig
valójában anyjuk tudta és beleegyezése nélkül elvitték és örökbe
adták őket. A rendőrség egy apáca kihallgatására készül, aki
annak idején a leányanyák számára fenntartott otthont vezette.
Egy szóvivő azt nyilatkozta, hogy átvizsgálják a
nyilvántartást, minden érintettel fel fogják venni a kapcsolatot a
következő napokban, és mindenkit tájékoztatnak a
fejleményekről...
Ella kikapcsolta a tévét. Nem volt kedve aludni, visszament
a kávézóba, és leült az ablak mellé, nézte, ahogy a holdfény
végigsiklik a tengeren. Amikor gyerekek voltak, Robertával
sokszor belopóztak ide a bálterembe, és azt játszották, hogy
estélyt adnak, táncolnak, üldögélnek, társalognak, majd amikor
elálmosodtak, visszaosontak az ágyukba. Néha látták, ahogy az
apjuk kocsija befordul a fasorba, a lámpája bevilágított a
terembe, mintha utánuk kutatna. Ilyenkor hasra vágódtak, mint
a katonák.
 Azok voltak a legboldogabb idők, amikor a testvéreknek
még nem voltak titkaik. Megalapították a Bálterem Klubot, és
felesküdtek Roscarburyre. Roberta mindkettejük kezét
megvágta, és vérrel fogadtak hűséget egymásnak. Bernie
O'Callaghan később észrevette a vágásokat, és olyan dühös lett,
hogy mindkét lány kapott hármat a hátsójára.
Debbie dugta be a fejét az ajtón.
- Tudok még valamit segíteni, mielőtt felmegyek aludni,

Ella?
- Nem, kedves, aludj jól.

Debbie nem mozdult az ajtóból.

- El sem tudom képzelni, micsoda fájdalom lehet megtudni,

hogy egy halottnak hitt gyerek valójában életben van.

Ella nem felelt. Éles fájdalmat érzett a karjában, egy ideig
még ott ült a kávézóban.
Mi van, ha őt is felkeresik? Mi van, ha a gyereke nem halt
meg? Hogyan is hihetett nekik? Vajon hogy nézhet most ki a fia?
Nyilván egy fickó, aki furcsán öltözködik, és olyan frizurát hord,
ami neki nem tetszik. Vajon felkeresné őt, akarna beszélni vele?
Vajon érezne iránta valamit? Egek, mennyire remélte, hogy
őt is felkeresik, hiszen akármilyen tragikus is ez az egész, nem
lenne fantasztikus dolog találkozni a fiával? Félt beleélni magát, a
szörnyűséges helyzet elködösítette a gondolatait, valósággal
letaglózta. Felbotorkált az ágyába, bár tudta, hogy nem lesz
képes elaludni.
Annyira akarta őt: a feloldozást a Carrie elvesztése miatt
érzett gyászból. Minden részletre emlékezett, csak épp őrá nem,
még azt sem engedték, hogy lássa az arcát, hogy a karjában
tartsa, hogy megcsodálja. Nem ismerte az illatát. A fal felé
fordulva feküdt a megyei kórházban.
Verejtékben úszott az arca, belefolyt a szemébe,
elvakította, csak szürke vonalakat látott. Kinyújtotta a kezét, de
eltolták, mintha egy őrült volna a tömegben.
- Meg akarom fogni a gyerekemet! - kiáltotta. Ügyet sem

vetett rá senki.
Consuelo nővér azt mondta, hogy maradjon csendben, hogy
vége van. A fájdalom ránehezedett. Hallotta, hogy rosszallóan
csettintenek, mintha felesleges cirkuszt csapna. Újra kérte őket,
kinyújtotta a kezét, megpróbálta elérni a gyermekét, de nem
foglalkoztak vele. Megpróbált felülni, de durván visszalökték.
- Hagyd. Így lesz a legjobb - sziszegte a fülébe gyors, forró
lélegzettel Consuelo.
A karját lefogták, egészen elzsibbadt, köd vette körül,
kísérletek lebegtek a feje felett. A feje nehéz, a nyaka duzzadt
volt a fájdalomtól, képtelen volt felemelni a kezét, képtelen volt
beszélni. Alámerült a könnyek folyamában.
Consuelo nővér horkolására ébredt. Az apáca feje a mellére
csuklott, két karját összefonta, olyan volt, mint egy liszteszsák a
kamra padlóján. Ella körbenézett a szobában, a kiságyat kereste.
Nagyot rántott az apáca kikeményített uniformisán.
- Hol a baba? Hol van a kisbabám?
Consuelo lassú mozdulatokkal megdörzsölte a szemét.
- Meghalt. Mindent megpróbáltunk.
- Hallottam, hogy felsírt.

Consuelo felállt.
- Egyetlen lélegzet erejéig. Aludj tovább!
 - Fiúvagy lány?
- Mit számít? A halott gyerek az halott gyerek.

Ella megpróbált felülni, felkelni az ágyból, megkeresni a

gyermekét, de valaki vállon ragadta, Consuelo pedig csengetett.
- Mindig azokkal van a baj, akikre az ember nem is számít.
Le kell nyugodnod - jelentette ki, miközben teljes súlyával Ella
mellkasára nehezedett. Valaki beadott neki egy injekciót. Kábult,
nehéz álomban tartották.
A harmadik napon Consuelo már át akarta adni a szobát a
következő páciensnek, ezért becsörtetett, és széthúzta a
függönyt, a tavaszi napfény Ella szemébe tűzött.
- Ma hazamész, kedves. Ideje felkelni és összeszedni a

holmidat.
Ella érezte a keményítő szúró szagát, és elhúzódott.
- Ugyan, az önsajnálatnak semmi értelme. Csak egy

csecsemő volt.
- Láthatnám, megfoghatnám?
- Ne légy ostoba! Kinek lenne az jó?

- Fiú volt vagy lány?

- Azt hiszem, fiú. Ne aggódj, gondoskodtunk a temetésről.
- Elmondhatok egy imát a sírjánál?

- Semmi értelme, hogy felzaklasd magad és mindenki mást.

Eredj haza és felejtsd el! Úgy lesz a legjobb.
Ella most felült, nyilván elaludt. De a rémálom, amitől
verejtékben úszott, sajnos valóság volt, ami elől soha nem
menekülhet. Reszketett a hidegtől, miközben a sötétségben a
villany kapcsolót kereste. Még azt sem tudta, hová temették a
fiát. Nem kérdezte, nem hitte, hogy szabad. Consuelo nővér azt
mondta neki, felejtse el. Eszébe jutott, hogy amikor hat hónappal
később találkoztak, elsírta magát.
- Kedvesem, ez már a múlt, engedd el és lépj tovább. Még
most is elég fiatal vagy ahhoz, hogy megismerkedj valakivel,
férjhez menj, és szülj még egy gyereket. Te a szerencsések közé
tartozol. És mi van azokkal a nőkkel, akiknek már nem lehel
gyerekük? Szedd össze magad!
Nem volt más választása. Mindenkitől azt hallotta, lépjen
tovább. Visszament, hogy beszéljen a szülésznővel, hogy a
gyerekről kérdezze, de ő nem tudott segíteni.
- Miss O'Callaghan, én rengeteg gyereket segítek a világra,
van, amelyik él, van, amelyik meghal. Nincs időm azt
számolgatni, hány szál hajuk van.
- Még látni sem volt alkalmam őt. Csak tudni akartam,
hajjal született-e. A lányomnak puha, aranyszőke hajacskája volt.
- Nem tudok segíteni.
Nem volt semmi kapaszkodója, csak az az éjszaka, amikor a
fia megszületett. A keményítő szaga, az egyetlen szag, amire
emlékezett, fojtogatta, elhomályosította a gondolatait. Nem mert
arra gondolni, hogy a fia talán él, túl sok elfojtott bánat várt arra,
hogy elboríthassa. Ezzel az erővel sütni is lemehet.
A konyhában hideg volt, először a sütőket kapcsolta be,
hogy befűtsön, azután főzött egy csésze teát. Reggel nyilván nagy
tömeg lesz a kávézóban, mindenki az árulkodó jeleket lesi majd,
hogy vajon ő is azok közé a nők közé tartozik-e, akik a híreket
várják.
 23. fejezet

Debbie megállt a kis sorház előtt. Óvatosan félretolta a

kapu reteszét, és elindult a bejárati ajtó felé az esőtől csillogó
rózsabokrok sora mellett. A postaláda reklámokkal volt tele, egy
telefonkönyvet támasztottak az ajtónak. Hangosan bekopogott az
ajtó üvegén, de bentről nem hallatszott semmi zaj.
- Ki akarja bérelni a házat?
Egy asszony dugta át a fejét a rózsabokrok felett.
- Murtagh-ékat keresem.

- Sose hallottam róluk. A házat évek óta bérlik. Biztos, hogy

jó helyen jár?
- Murtagh-ék régen laktak itt, távoli rokonaim.
- Akkor Mrs. Messitt-tel kellene beszélnie a 22.-ben. Ő
egész életében itt lakott.
- Nem haragszik meg, ha csak úgy bekopogtatok hozzá?
- Amúgy is arrafelé megyek. Majd én bemutatom. Maga
nem az a nő a kávézóból?
- Roscarbury Hallból.
Debbie várt, amíg az asszony bezárta a háza ajtaját.
- Manapság nem lehet elég óvatos az ember. Volt idő,

amikor csak akkor zártuk be az ajtót, ha külföldre költöztünk.

A bevásárlószatyrában kotorászott, pár lépéssel Debbie
előtt haladt, miközben átgyalogoltak az utca túlsó végébe.
- Ella hogy van?

- Jól.
- Mondja meg neki, hogy Martina Cleary üdvözletét küldi. -
Befordult a 22-es számú ház csinos gyalogösvényén, és hangosan
kopogtatott azt ajtón. - Beszéljen majd hangosan, Betty egy kicsit
süket.
Egy alacsony, vékonycsontú asszony nyitott ajtót, az arcán
szégyenlős mosollyal.
- Betty, ez a nő olyasvalakit keres, aki ismeri a környék

történetét, én mondtam neki, hogy te mindent tudsz az utcáról

és a lakók botrányairól.
Az idős asszony idegesen felnevetett.
- Szépen megfogalmaztad, hogy mindenbe beleütöttem az

orromat.
Debbie kezet nyújtott, és feltűnt neki, hogy a törékenynek
látszó Betty Messittnek bivalyerős kézfogása van. Martina
búcsút intett, de úgy tűnt, ezt sem Debbie, sem Betty Messitt
nem vette észre.
- Murtagh-ékról szerettem volna többet megtudni.
- Magarokon?
Debbie tétovázott.
- Egy távoli rokonuk vagyok Amerikából.
- Isten hozta, kerüljön beljebb! Emlékszem Murtagh-ékra,
volt két csinos lányuk. Folyton ideát voltak nálunk, mindenféle
frizurákat próbálgattak. A nővérem barátságban volt velük.
Debbie szorítást érzett a mellkasában.
- Mit tud mesélni nekem Maryről?

- Volt egy Mary nevű lány, meg egy Frances. Frances

nagyon magas volt, Mary volt a fiatalabb, a csendesebb.
Betty megtöltötte a vízforralót, majd porceláncsészéket és
csészealjakat vett elő.
 -Nagy öröm ez nekem, hogy van kivel teáznom. Manapság
a legtöbben túl elfoglaltak, nem érnek rá beszélgetni. Maga
miképpen rokona Murtagh-éknak?
Debbie zavartan fészkelődött a bársonyszéken. Észrevette,
hogy ugyanaz a tearózsa van a vázában, amelyik a Murtagh- ház
mellett nyílik.
- Anyai ágon.
- Tudja, nem sokáig laktak itt. Az éjszaka közepén költöztek

el, egyesek szerint kivándoroltak, mások szerint csak Dublinig

mentek. - Elhallgatott, és Debbie-t figyelte. - Én nem akarok
semmi kellemetlent mondáni.
- Kérem, meséljen, minden, amit mond, nagy segítség.

Betty kitöltötte a teát, a cukorral és a tejjel piszmogott.

- Ne kerülgessük a forró kását! Őszinte leszek magához, ha
maga is őszinte hozzám. - Debbie zavarba jött, az idős asszony
pedig folytatta. - Hallottam magát a rádióban. Tudja, igaz, hogy
öreg vagyok, de az eszem azért még a helyén van. Úgy gondolja,
hogy Mary Murtagh volt az édesanyja?
Debbie érezte, hogy elpirul.
- Igen.
- Hasonlít rá: ugyanilyen hosszú, fényes haja volt neki is,

igaz, hogy ő mindig valami bonyolult frizurát hordott. Még senki

se hallott a tupírozott kontyról, amikor Mary Murtagh már úgy
hordta a haját fenn, a feje búbján.
- Itt
járt iskolába?
- Nem, a nővére ugyan kisegített a fodrászüzletben a

szomszéd városban, de Mary otthon maradt, mert az anyjuk

beteges volt, főleg őt ápolta. Túl sok ideje volt annak a lánynak.
 - Ezthogy érti?
- Fiatal volt és csinos, és vonzódott a nagyon rövid

szoknyákhoz. Nagyon magas sarkú cipőt hordott hozzá. Apám

mindig azt mondta, nem érti, hogy engedhetik ki a szülei az
utcára ilyen ruhában. Pletykáltak róla.
- Hogyhogy?

Betty a csipketerítőt babrálta az asztalon.

- Csak pletyka volt, olyanok terjesztették, akiknek nem volt

jobb dolguk.
Debbie odanyúlt, és megfogta az idős asszony kezét.
- Kérem, ne kíméljen.
- Maga semmit sem tud erről?

- Semmit.
Betty egy zsebkendőt húzott elő, érezte, hogy már
gyülekeznek a könnyei.
- Ugye, tudja, hogy csak azt mondhatom el, amit én tudok,
meg amit hallottam. Azt nem tudom, mi az igaz és mi a mese
belőle.
- Rosszhír, ugye?
- Nem kertelek: azt hallottam, hogy meghalt, megbolondult
a gyereke születése után.
Debbie szíve hevesen kalapált. A nappali, a mintás tapéta, a
szőnyeg egyszerre nyomasztani kezdte, úgy érezte, mindjárt
megfullad.
- Akarja, hogy folytassam? - kérdezte Betty gyengéd
hangon.
- Kérem.
- Azt pletykálták, hogy a kis Mary várandós, és hogy ki
tudja, melyik férfitól a sok közül. Az apja bezárta Maryt a házba,
amikor elment dolgozni, és amikor hazajött, akkor is csak a hátsó
kertbe mehetett ki az ő felügyelete mellett, de hát akkor már
megvolt a baj. Akkor bezzeg nem tett semmit, amikor a lánya
kint lófrált az utcán, mindenféle férfiakkal találkozgatott, az
utcasarkokon ácsorgott. A házban nagy veszekedések zajlottak,
Felicity Feighery, aki a szomszédban lakott, hallotta, hogy
zokogott Mary, miután az apja mindennek elmondta. Mindig
ugyanaz volt a nóta: az apja tudni akarta, kitől van a gyerek, a
lány pedig nem volt hajlandó elárulni. Onnantól fogva, hogy
odahaza elmondta, gyereket vár, úgy bántak vele, mint egy
utolsó ronggyal. Francesre is hatással volt az eset: őt egy
wexfordi fiatalemberhez adták hozzá, akinek fogalma sem volt a
család dolgairól, őt soha többé nem láttuk itt Rathsorney-ban.
Amikor Betty látta, hogy Debbie elsírja magát, elhallgatott,
benyúlt a vitrin egyik fiókjába, és egy csomag papír zsebkendőt
vett elő.
- Tessék. Akarja, hogy folytassam?

- Egypercet kérek.
Betty felkelt, azt mondta, amúgy is ki kell teregetnie.
- Maga csak szusszanjon egyet.

Debbie kifújta az orrát. Fájdalmat érzett valahol mélyen

bent, a mellkasa alatt. Most már esélye sem maradt arra, hogy
találkozzon az anyjával, hiszen Betty biztosan nem tévedett a
legfontosabbat illetően, hogy Mary már régóta halott.
Körbepillantott a nappaliban. A fal minden
négyzetcentiméterét fényképek borították: érettségik, esküvők,
keresztelők képei, Betty büszkén állt a sok szeretett gyermek
között.
Felugrott, és kiment az idős asszony után a hátsó kertbe.
- Nagyon kedves magától, hogy ennyi időt szán rám.
Betty épp törölközőket csíptetett fel a szárítókötélre, nem
fordult felé.
- Az idő az egyetlen dolog, amiben sosem szűkölködöm.

Csak azt sajnálom, hogy ilyen nagy fájdalmat okoztam azzal, amit
mondok.
- Szörnyű arra gondolni, milyen egyedül lehetett.

Betty felemelte az üres kosarat.

- Menjünk inkább be, mert ebből a kertből minden
kihallatszik, aztán mire észbe kapunk, Muriéi Hearty már szét is
kürtölte a postán.
Odabent újabb csésze teát töltött, és kibontott egy doboz
csokoládés kekszet. Egy pillanatig némán ültek, azután Betty
folytatta.
- Megdöbbent, ugye, amikor megtudta, hogy Mary halott?
- Lehetséges, hogy ezt rosszul tudja?

-Odakint teregetés közben azon járt az eszem, hogy maga

most biztosan erre gondol. Nem így kellett volna elmondanom.
Egyszer találkoztam a nővérével, Francesszel, úgy tíz éve
lehetett. A középső unokám diplomaosztóján voltam a dublini
egyetemen, ő is ilyen okból volt ott. Egy kicsit sem változott,
most is magas, szép a frizurája, látni lehetett rajta, hogy jól
alakult az élete. Csak pár percet beszélgettünk, de
megkérdeztem tőle, igaz-e, hogy Mary meghalt, és ő azt mondta,
hogy igaz. Láttam rajta, hogy nagyon felzaklatja már az is, ha
beszél róla. Egyikünk sem akarta elrontani a nagy napot,
úgyhogy ostobaságokról fecsegtünk tovább. Azt mesélte,
Dublinban él, de nem jut eszembe az asszonyneve, még ha
agyonütnek, akkor se. A férje üzletember. - Betty elhallgatott, és
megpaskolta Debbie térdét. - Nem sok hasznomat veszi.
- Sok részletet megtudtam, és maga nélkül azt sem tudnám,
hogy meghalt. Ez sokat jelent nekem. - Debbie felállt, hogy
induljon, de hirtelen éles fájdalmat érzett, és visszaroskadt a
székre.
- Minden rendben?

- Csak egy percet kérek.

- Sok volt ez az egész magának. Akarja, hogy felhívjak

valakit?
- Mindjártrendbe jövök.
- Főzök még teát.
Betty idegesen tett-vett a konyhában, és közben éberen
figyelte a vendégét.
Debbie hátradőlt ültében, tudta, hogy a fájdalom elmúlik
majd. A porceláncsészék csörrenése hangos csattanásnak tűnt, a
teaforraló sípolása hajókürt hangjának tetszett. A fájdalom ködén
át hallotta, hogy Betty ott sürgölődik körülötte, betakarja,
telefonál. Kimerültséget érzett, megpróbálta lehunyni a szemét,
az estélyi ruhás Agnes képe lebegett előtte, a Blue Grass parfüm
illata szállt a levegőben, édes puhasága körülvette Debbie-t.
Agnes mindig Blue Grass parfümöt viselt. Ha csak a postaládához
ment ki, először akkor is mindig leült a fésülködőasztalhoz,
megigazította a sminkjét, parfümöt hintett a csuklójára, a
nyakára, és végül még a szoknyája szegélyére is. Azt mondta a
lányának, hogy egy hölgy nem igazán jól öltözött, ha nem visel
parfümöt, az pedig nem lehet túl édes vagy túl erős illatú, csakis
kellemes.
Amikor megcsörrent a telefon Roscarbury Hallban, Roberta
vette fel.
- Nagyon kedves magától, hogy idetelefonált, Mrs. Messitt,
de mégis mit vár tőlem, mit tegyek? Alig ismerem azt a nőt,
nekem úgy tűnik, orvosra van szüksége.
- Talán jobb lesz, ha Ellával beszélek.

- Akkor tartsa, azt hiszem, a kávézóban van.

Betty Messitt odahúzott a hallban álló telefon mellé egy

széket, és várt.
Roberta sietve lefirkantott egy üzenetet.

Valaki telefonon keres, állítólag a jenki rosszul lett a

városban. R.

Megállított három nőt, akik épp felfelé igyekeztek a

lépcsőn.
- Hölgyeim, nagyon fáj a lábam, odaadnák ezt a
nővéremnek, Ellának? - Újból felemelte a kagylót, és beleszólt: -
Mrs. Messitt, a nővérem hamarosan jön, biztos vagyok benne,
hogy ő tudni fogja, mi a teendő. Én most megyek.
Betty az égre emelte a tekintetét. Sosem kedvelte ezt a
Robertát: mindig fenn hordta az orrát.
Roberta izgatottan rántotta elő zsebéből a jegyzetfüzetét, és
újabb üzenetet körmölt, ezt a telefon mellé tette.

Megmondtam neked, hogy ez a nő bajt hoz ránk. Most

talán végre elküldöd a házból. R.
 Ella lerohant a lépcsőn, és felkapta a telefont.
- Mi történt, Betty?

- Szegénykém Murtagh-ék felől kérdezősködött, teáztunk,

és nem is tudom, azt hiszem, elaludt. Úgy tűnt, fájdalmai vannak.
- Odaküldöm Irist, és ő elviszi dr. McCarthyhoz. Nekem is
feltűnt, hogy az utóbbi napokban kimerültnek látszik.
- Túl sok neki ez az egész.
- Lehet, hogy igazad van. Tudtál neki segíteni?

- Azt ő tudja megmondani, én nem a postán dolgozom, Ella.

- Te sosem voltál olyan, Betty, ezt értékelem.

Alig tíz perc telt bele, és Iris megérkezett a Bridge Streetre.

- Nincs nagy baj, Betty?

- Alszik,de nem néz ki valami jól.

Bementek a nappaliba, megálltak, és Debbie-t nézték.
- Túl sokat vállal - szólalt meg Iris.

Betty már épp válaszolt volna, amikor Debbie megmozdult,

kihátráltak a hallba.
Debbie először nem tudta, hol van, az esküvői képre
meredt, nem értette, Agnes és Rob miért néz ki olyan furcsán.
- Elnézést kérek, azt hiszem, elbóbiskoltam. Nem sokat
aludtam az éjjel.
- Semmi baj, kedves. Itt van Iris, jött, hogy hazavigye.
- Először talán elmehetnénk az orvoshoz - jegyezte meg Iris.
- Semmi szükség rá, jól vagyok.

- DeBetty azt mondta, neki úgy tűnt, fájdalmaid vannak.

Debbie elmosolyodott.
- Rákos vagyok, Iris, ezzel a fájdalom is együtt jár. -
Bettyhez fordult. - Köszönöm, hogy ilyen kedves volt hozzám, és
ilyen őszinte.
- Bárcsak boldogabb történetet tudtam volna mesélni!

- Én csak az igazságot akartam megtudni, maga pedig

elmondta.
Iris türelmetlenül csettintett.
- Ella azt mondja, vigyelek el az orvoshoz.

- Nem szükséges, de azt megköszönöm, ha elviszel

Roscarburybe.
Betty addig integetett utánuk, amíg el nem tűntek a Main
Street előtti kanyarban.
- Gondolod, hogy súlyosabbra fordult a betegséged? -
kérdezte Iris gyengéd hangon.
- Áttétes rák, ennél súlyosabb már nem lehet.
- Biztos vagy benne?
- Biztos.

Beértek Roscarbury fasorába.

- Beszélnem kell Ellával. Szerinted ki tudna jönni Carrie
padjához?
Debbie lassú léptekkel haladt a fűben, időről időre megállt,
hogy kifújja magát és körülnézzen.
Mindkét anyja halott, nem maradt más rokona, csak
Nancy, aki annyit aggódott miatta és foglalkozott vele az évek
során. Ideje megkérni arra, hogy segítsen összecsomagolni a
holmiját, és vigye el a hospice házba. A kutatás a végéhez ért.
Látta, hogy Ella sietve magára kapja a kabátját a bejárat
előtt, üdvözli a kinti asztaloknál ülő vendégeket, azután elindul a
parkon át, a kabátját menet közben gombolja be. Amikor
közelebb ért, Debbie látta, hogy gondterhelten ráncolja a
homlokát, és a keze ökölbe szorul a zsebében.
- Nem lettem volna képes most találkozni a vendégekkel.

Ne haragudj, hogy kirángattalak ide.

- Ugyan már! Hogy érzed magad?

- Mary Murtagh meghalt.

- Szentséges atyaúristen, ezt honnan tudtad meg?

- Betty Messitt emlékezett rá, és találkozott is a nővérével

pár éve.
Ella leült, és átkarolta Debbie-t.
- Ez rettenetesen szomorú hír. Nagyon sajnálom.

- Azért jöttem ide, hogy válaszokat kapjak, és most már

tudom. Talán valahol mélyen mindig is tudtam, hogy nem egy
megható találkozás lesz a vége.
- Mind azért imádkoztunk, hogy végül az legyen.
- Tudom, és olyan kedvesen fogadtatok. Nagyon szerettem

a kávézóban dolgozni. Borzasztóan élveztem.

Ella megfogta, és maga felé fordította Debbie arcát.
- Itt az idő, hogy elmenj, igaz?

- Már megvan a helyem a hospice házban.

Ella érezte, hogy a szíve összefacsarodik.
- Maradj itt, mi melletted leszünk.

- Tudom, hogy komolyan gondolod, Ella, de Nancy

nagynéném lesz mellettem, ő vette át Agnes helyét, és mindig
számíthattam rá. Nem foszthatom meg ettől a drámától.
Debbie még kuncogott is egyet, Ella pedig megpaskolta a
csuklóját.
- Örülök, hogy a humorérzékedet nem veszítetted el.
- Legalábbis egyelőre.
 - Azt hiszem, nem ismertem Mary Murtagh-t.
- Csak úgy egy éven át laktak itt. Legalább a nevét tudom.

Az is valami.
- Hatalmas lavinát indítottál el itt. Nem semmi, amit tettél,

Deborah Kading Murtagh.

- Túl nagy érdemet tulajdonítasz nekem, Ella.

- Elmondod a többieknek, hogy elutazol?

- Még akkor sem bírnám elviselni Muriéi reakcióját, ha

makkegészséges lennék.
- Csalódott lesz.

- Én ezt annyira nem bánom, Ella.

- Jól meggondoltad, hogy visszautazol?

- Igen.
Némán ültek, nézték, ahogy a szél fodrozza a magas füvet a
park túloldalán, a fák pedig hajladoznak a feltámadó szélben.
- Kezd fújni a szél, ideje bemenned.
Kart karba öltve gyalogoltak vissza, a bejárat helyett a
hátsó ajtót választották.
- Szerencsés nap volt, amikor találkoztam veled, Ella.
Ella felhorkant.
- Ugyan már, te voltál az, aki felébresztette ezt az öreg

házat. Nem bánnád, ha ültetnék egy fát neked is Carrie fája

mellé? Nagyon kellemes hely lenne úgy a parknak az a szeglete.
- Örülnék neki.
 24. fejezet

Iris kinyitotta a nagykaput, és a rendőrautó befordult rajta.

Martin Moran felügyelő tisztelegve köszönte meg, majd
továbbhajtott a ház felé, és hátul leparkolt.
Roberta, aki a fallal körülvett kertben üldögélt, a ház felé
indult.
- Valami baj van, Martin?
- Ellát keresem.

- Odafent a kávézóban megtalálja. Miről van szó, Martin?

- Ellával kell beszélnem.

- Menjen be a hátsó ajtón, aztán fel az emeletre. Az első

lépcsőfordulónál.
Martin Moran levette a sapkáját, az első ülésre hajította,
azután bekopogott a hátsó ajtón.
-Nem fogja meghallani. Menjen csak fel! - kiáltott utána
Roberta. Ő lemaradt, megvárta, míg a férfi elindul felfelé, csak
azután eredt a nyomába.
Iris bukkant fel a ház mögül, épp egy cigarettát pöfékelt.
- Mi a baj?
- Biztos, hogy a gyerek miatt jött, a gyerekről derült ki

valami.
- Az lehetetlen - jelentette ki Iris, és félretolta az útból

Robertát.
Martin Moran bekopogott a kávézó ajtaján, és várt.
Hallotta, hogy valaki tesz-vesz odabent, így még hangosabban
kopogott. Ella lecsapta a tálcát és megtörölte a kezét egy
konyharuhában.
- Istenem, mi jöhet még? Éjjel-nappali kávézót akarnak -

morogta az ajtó felé menet. - Sajnálom, még zárva vagyunk! -

kiáltott ki.
Martin Moran kényelmetlenül érezte magát.
- Ella, Moran felügyelő vagyok, beszélnem kell magával.

Ellát egyszerre körülvette a keményítő szaga, elborította a

szívét, beszivárgott a bensőjébe, fojtogatta, képtelen volt
megszólalni. Behatolt az orrába, a szúrós szagtól könnyek
szöktek a szemébe. Tudta, miért van itt Martin, nem kellett
kimondania.
- Bejöhetek, Ella?

Ella kinyitotta az ajtót és félreállt, beengedte a kávézóba a

nagydarab férfit, aki betöltötte a teret az asztalok között. Iris
rontott be mögötte. Roberta az ajtóban megállt.
- Tudunk valahol négyszemközt beszélni?
Ella Irisre nézett.
- Hadd beszéljek Moran felügyelővel!

Iris kihátrált, és halkan betette az ajtót maga mögött. Ella

hallotta, ahogy suttogva figyelmezteti Robertát, hagyja őket.
- Iris nagyon félt engem - mondta Ella. Leült az asztalhoz,

hol ökölbe szorította, hol kiengedte a kezét, így próbálta

megőrizni a nyugalmát. Intett Martin Morannek, üljön le mellé. -
A fiam miatt jöttél?
- A csecsemő miatt, akinek 1959. december 21-én adott
életet a megyei kórházban.
- Uramisten, nem halt meg, igaz?
- Nem tudjuk, Ella. A szülésznő, Alice Kearney ötven ügyről
szolgáltatott információt, a magáé is köztük van. Ma délelőtt fel
akarjuk ásni a gyermeke sírját.
- Ballygallyban van?
- Nem tudta?

- Isten bocsássa meg nekem, nem tudtam. Nem mondták el.

Adtak neki egyáltalán nevet? - Ella keze ökölbe szorult az
asztalon.
- Egy számot kaptunk hozzá. Hannigan-baba a neve.

Ella bólintott, hogy mutassa, érti. Beleharapott az öklébe. A

fájdalom azt jelezte, életben van, már ez is valami.
- Nehéz munkád van, Martin.
- Nagyon sajnálom, Ella. Mit akar tenni? Várakozhat a

rendőrőrsön, vagy elmehet Ballygallyba is. De előre szólok, hogy

ott nagy a tömeg, sok az újságíró és a bámészkodó.
- Itthon maradok. Mikorra derül ki?

- Délre. Fel kell majd vennünk a vallomását, amikor készen

áll.
- Ugye, nem hiszed, hogy megtalálják a gyerekem
holttestét?
- Őszintén mondom, hogy nem tudjuk, amíg fel nem nyitjuk
a sírt, Ella. ígérem, hogy maga lesz az első, aki megtudja. Hagyok
itt egy mobilt, és abban a percben hívom, amint biztosat tudunk.
- Ha nem halt meg, akkor mi következik?
- Mindent a maga idejében. Hosszú időbe telhet, míg

megtudunk valamit.
- Tehát lehet, hogy megkönnyebbülhetünk, mert a

gyerekünk nem halt meg, de tovább kell szenvednünk, mert

nyoma veszett?
 -Először a következő néhány órán és napon legyünk túl,
rendben?
Martin szavai erőt sugároztak, Ella megbízott benne.
- Consuelo nővér azt mondta, ők gondoskodtak a

temetésről.
- Ella, a végére járunk ennek. Most egyet tehet: vár.

Tudom, hogy szörnyű ez az egész, de segítünk magának

átvészelni. Van valaki, aki itt marad magával?
- Nemsokára egész Rathsorney itt lesz a kávézóban.

- Van itt valaki, aki át tudja venni addig a teendőket?

Ella felállt, és megigazította a kötényét.

- Jó ember vagy, Martin, az édesanyád szerencsés asszony.

- Carol Moran két nappal előtte szült, Ella fia és Martin akár
barátok is lehettek volna, együtt járhattak volna iskolába,
bálokba. - Megnősültél már?
- Pár
évvel ezelőtt.
- Örülök. Miattam ne aggódj. Én várok, te pedig telefonálsz,
amikor megtudod.
- Akkorminden rendben lesz?
- Amennyire lehetséges.
Martin elindult, Ella pedig ott maradt ülve, előtte az
asztalon a mobiltelefonnal. Hallotta, hogy a férfi halkan vált pár
szót írisszel és Robertával, mielőtt lemegy. A rendőrautó már
messze jár majd, mire Muriéi és a barátnői ideérnek.
- Jól vagy,
Ella? - lépett be Iris, a nyomában Robertával.
- Mondd meg neki, hogy menjen innen. Nem akarom, hogy

a közelemben legyen. Most nem.

Roberta sarkon fordult és kiment a teremből.
 - Ezgorombaság volt, Ella. Aggódik érted.
Ella felállt és a pult mögé lépett. Elkezdte felszeletelni a
répatortát.
- Az ő aljas árulása miatt veszítettem el a lányomat, és

lehettem azoknak a boszorkányoknak a prédája, akik elvették

tőlem a fiamat. Tudták jól, hogy nincs férjem. - Elhallgatott, a kés
megállt a kezében. - Képzeld csak el azt a sok elveszett évet,
vajon egyáltalán szóba áll majd velem?
- Ella, hagyd az egészet, majd mi visszük a kávézót. Igyál

egy whiskyt - felelte Iris, azzal kivette a kést Ella kezéből, és

szelíden arrébb tessékelte a pulttól.
- Muszáj elfoglalnom magam, képtelen vagyok leülni, Iris.

Mit csináljak?
- Várni fogsz, Ella, és mi veled várunk.
- Mi lesz a kávézóval?

- Mit akarsz, mi legyen?

Ella az ablakhoz lépett.
- Még három óra, míg valami hír várható. Jobb lesz, ha

elfoglalom magam.
Iris tiltakozni kezdett, de Ella tudomást sem vett róla,
elkezdte megteríteni az asztalokat.
-Most annyi idős, mint Martin Moran. Vajon mit dolgozik?
Mit gondolsz, ha találkoztunk volna, éreztünk volna valamit?
Vagy elmentünk volna egymás mellett az utcán, nem mozdult
volna meg bennünk semmi?
Debbie lépett be felkötött hajjal, épp zuhanyozni volt.
- Minden rendben?
- Minden más lett - felelte Ella, és lehúzta a tolóablakok
tetejét, hogy kiszellőztesse a termet.
Iris behúzta Debbie-t a konyha paravánja mögé. Ella
hallotta fojtott, sietős suttogásukat. Nem volt ereje ellenállni,
amikor odamentek hozzá, és azt mondták, pihenjen - azt felelte,
felmegy a szobájába.
- Majd én is felmegyek, ha vége a hajtásnak - szólt utána

Debbie.
Ella megállt a bálteremmel szemközti „Privát" feliratú
szoba ajtaja előtt. Egykor úgy gondolta, ez lesz a fia kis kuckója,
majd ha nagyobb lesz. Elkezdte kifesteni a falakat citromsárgára.
Rendetlenséget hagyott odabent, amikor elment lefeküdni azon a
napsütéses keddi napon, de soha többé nem lépett a szobába,
mert a hét végére a baba halott volt, ő pedig nem bírta elviselni a
mozgalmas hátsó udvarra néző kis szoba látványát.
Kicsi Michaelnek akarta elnevezni a fiát, bár lehet, hogy ő
később aztán neheztelt volna a neve elé biggyesztett jelző miatt.
Tudta, hogy fiú lesz, mert képtelen lett volna megbirkózni egy
újabb lánnyal.
A festék mállott a falról, a plafonon, az ablak közelében
felhólyagosodott a nedvességtől. A festékes vödör csupa rozsda
volt, a felújításból csak egy kevés megszáradt olajfesték és egy
megkeményedett ecset maradt. A levegő hideg volt és nyirkos.
Egy barna papírzacskóban ott feküdt összehajtva a függöny, amit
Mrs. Murphyvel varratott - aki már tíz éve meghalt. Többet
fizetett neki, hogy egy sor autót is varrjon a szegélyére. Mrs.
Murphy azt mondta, kihívja maga ellen a sorsot azzal, ha ennyire
biztos benne, hogy fiú lesz.
Lesöpörte az egérürüléket az egyik karosszékről, és leült.
Hideg áradt a padlóból, még az ablakon besütő napfény sem
tudta átmelegíteni a régóta üresen álló szobát.
Hallotta, hogy Muriéi rohan felfelé a lépcsőn. Megismerte a
dobogásáról a lépcsőfokokon, ilyenkor pár pillanatra megállt,
hogy kifújja magát, azután következett a hangos belépő és a
kíséretében lévő nők tolongása a legjobb helyért Muriéi oldalán.
- Hol van Ella? - kiáltotta el magát éles hangon Muriéi.
- Ma délelőtt nincs itt. Kettőnkkel kell beérnetek - felelte

Iris, aki épp kötényt kötött a derekára.

A csapat csalódottan mormogott, Ella pedig hátradőlt a
piszkos, nyirkos, öreg karosszékben, és boldog volt, hogy nem
látja senki.
- Ballygallyba
ment?
- Nem, ott nem lehet vásárolni. Kivett egy nap szabadságot,
és átment Gorey-ba.
Ella minden zaklatottsága ellenére elmosolyodott. Iris még
sok év múlva is ezzel a lódításával fog majd dicsekedni.
- Tud arról, hogy mi folyik?

Iris elkezdte felszolgálni a teákat, és elengedte a füle

mellett a kérdést, Muriéi pedig csalódottan leült. Amikor Debbie
kihozta a kávéját, Muriéi karon ragadta.
- Ugye tudja, hogy felássák a kisbabája sírját? Ellának
tudnia kellene róla!
Debbie Irisre pillantott.
Iris tovább sürgölődött a teremben.
- Mind másként dolgozzuk fel, ami történik velünk. Ella

vásárolni ment.
- Ilyet még életemben nem hallottam! - csattant fel Muriéi,
a körülötte ülők pedig egyetértően hümmögtek. - Mikor jön
vissza? - fordult Debbie-hez.
- Úgy tudom, jó hosszú a bevásárló-listája. Valamikor
estefelé, azt hiszem.
Muriéi bosszúsan csettintett.
- Ma nem tudok sokáig maradni, nagy forgalom lesz a

postán - jelentette ki, és az utolsó cseppig kiitta a poharát,

mielőtt felállt fizetni.
Ella néma csendben ült, amikor meghallotta, hogy Muriéi
három másik nő társaságában kifelé indul.
- Ilyet még életemben nem hallottam! Ezek az
O'Callaghanék mindig is fura népség voltak, és tessék, itt a
bizonyíték. Pedig azt hittem, a mai aztán tényleg érdekes nap
lesz a Bálterem Kávézóban! - horkantotta.
A következő órában továbbra is nagy volt a forgalom a
kávézóban. Ella ült a hideg, nyirkos szobában, amit a napfény
sem volt képes átmelegíteni, ölében a mobiltelefonnal, és
hallgatta a hangokat. Ha lehunyta a szemét, fel tudta idézni,
amikor a falak még citromtorta-színben pompáztak, nem volt
rajtuk pókháló, barna légypiszok, beázás, felhólyagosodott folt.
Énekelt festés közben, és nem törődött azokkal, akik intették,
nem lenne szabad ilyen nehéz munkát végeznie. Nappal
bezárkózott ide és festett, úgy tett, mintha az élete normális
mederben folyna, és Michael épp hadgyakorlaton lenne. Csak
akkor hagyta abba, amikor már annyira elfáradt, hogy sajgott a
karja. Csupán este, lefekvés után kezdett sírni, szorongott,
hogyan fog egymaga felnevelni egy gyereket.
Másoknak csak Michael halála után árulta el, hogy gyereket
vár. A szülést követően azon gyötrődött, hogy biztosan a fárasztó
festés és a sok negatív gondolat ölte meg a kicsit. Gyűlölte magát
a sok kesergés miatt, mert nyilván emiatt hiányzott a
gyermekéből az élni akarás. Önmagát okolta, rázárta az ajtót
erre a szobára és a saját szívére is. Nem reménykedett többé
abban, hogy egyszer még juthat neki akár csak egy darabka
boldogság is, nem hitte, hogy megérdemli. Ahogy ott ült a hideg,
piszkos szobában, Ella rájött, hogy nem csak a fiát veszítette el,
az életét is elvette tőle az, aki eldöntötte, hogy más fogja
felnevelni helyette.
Arra gondolt, hogy most dühösnek kellene lennie, de csak
magányt és dermedtséget érzett, mintha sűrű köd ülné meg az
agyát.
- Ne vigyek fel egy kávét Ellának?
- Nem a szobájában van, láttam, amikor bement ide
szembe, abba a kis szobába.
- Akarod inkább te bevinni neki?
Iris nagyot nevetett, miközben könyékig a vízben épp
mosogatott.
- Én nem bírom ezeket az érzelmi dolgokat. Inkább itt
tartom a frontot.
Debbie kitöltött egy kávét, kilépett a lépcsőfordulóra, és
halkan bekopogott a szoba ajtaján.
- Én vagyok az, Debbie. Bejöhetek?

Ella felállt a székről, a mobiltelefon leesett az öléből.

- Várj! Megyek - kiáltott ki, miközben a telefon után

kotorászott a padlót borító régi újságpapírok között, nagy, fekete

pókokat és fülbemászókat riasztva fel. Óvatosan nyitotta ki az
ajtót, nehogy Debbie-re pottyanjon egy málló festékdarab.
- Ne gyere be ide, hideg és nyirkos ez a szoba. Szerinted le

tudunk jutni a konyhába anélkül, hogy vendégekkel

találkoznánk?
Debbie odament a lépcsőhöz, és lenézett a hallba.
- Tiszta a levegő.

Ella lesietett a földszintre, Debbie a nyomában. A tágas

konyhában Ella a régi Aga tűzhely mellé telepedett le, bár nem
volt bekapcsolva.
- Idd meg a kávédat - mondta Debbie, közben egy kisasztalt

tolt Ella elé, és megterített.

- Kedves tőled, hogy így gondoskodsz rólam.

Debbie leült vele szemben, gondterheltnek látszott.

- Rengeteg felesleges bajt okoztam.
- Az ég szerelmére, te lány, neked aztán végképp nincs

miért bocsánatot kérned! Ha te nem vagy ilyen makacs, úgy

szálltam volna sírba, hogy halottnak hiszem a kisbabámat. - Ella
a kávéscsészén melengette a kezét. - Életben van. Érzem, csak
azt nem értem, hogy eddig miért nem éreztem. - A csésze
melege a karjába sugárzott, és egyszerre elmosolyodott a
gondolatra, hogy a fia él. - Nagyjából annyi idős, mint te. Mit
szólsz? - kérdezte, de Debbie tudta, hogy nem vár választ.
Csendben ültek, csak a konyhai óra ketyegett. A hátsó
udvarból behallatszott az öreg tyúk kotkodácsolása, a libák épp
meztelen csigák után kutattak a felásott ágyásokban az ablak
alatt. A hallból időről időre lárma hallatszott, amikor a kávézóból
távozó és az érkező csoportok összetalálkoztak.
- Ki hitte volna, hogy ekkora forgalma lesz a kávézónak? -
szólalt meg Ella, Debbie pedig bólintott.
- Mit mondott a rendőr, mikor telefonál?

- Amint felnyitják a sírt. De vajon akkor is telefonál, ha

találnak maradványokat a sírban? Már majdnem dél van.
- Muriéi azt mesélte, tegnap két sírt nyitottak fel, és csak
régi újságpapírok és ruhák voltak bennük.
- Csak nem hiszi el Muriéi, hogy tényleg vásárolni mentem.
Debbie elmosolyodott.
- Szerintem elhitte. Lehet, hogy már épp Gorey felé tart.

- Szerintem inkább épp fűnek-fának mesélgeti, hogy én

Gorey-ban korzózom, miközben felássák a gyerekem sírját.

- Akarod, hogy itt legyek veled, amikor telefonálnak? Ella

odahajolt Debbie-hez, és megpaskolta a karját.

- Kérlek, maradj, nem akarok egyedül lenni.
Tovább ültek és vártak, egyikük sem akart többet szólni.
 25. fejezet

Roberta fel-alá járkált a kis könyvtárszobában. Innét jól

látszott, hogy a körtefákat megmetszették és acéldróttal
szorosan a kőfalhoz erősítették. Egy évtizedek óta feledésbe
merült kőpad került elő a vadrózsabokrok és a csalán alól előző
héten, amikor Iris sarlóval esett neki az ágyásnak. Roberta
benyúlt a világatlasz mögé, hogy elővegye a sherryspoharat és az
üveget. A pohárral nem bajlódott, lassan húzott egyet az üvegből.
Azon az éjszakán, amikor Ellát bevitték a megyei kórházba,
Roberta arra ébredt, hogy a nővére a lépcsőfordulón nyöszörög.
Hívta a mentőt, de amikor megérkezett, nem szállt be a nővére
mellé. Egész éjjel fent volt, de nem jött hír a szülésről. Amikor
felhívta a kórházat, nem mondtak neki semmit, így aztán hívta
Gerry O'Hare-t. Consuelo odament hozzá a kórház
várótermében.
- Ella miatt jöttél?
- Hogy van?

- Nagyon nehéz szülés volt, pár napig bent tartjuk.

- Ésa gyerek?
- Meghalt.

Consuelo levette a fityuláját, hogy lesimítsa sűrű, fénytelen,

csatokkal hátratűzött fekete haját.
- A gyerek meghalt?
Consuelo a kandalló feletti tükörhöz lépett, hogy
visszategye a fityuláját.
- Hát nem járt jobban így? Egy gyerekkel sosem szerez már
új férjet magának.
- Ella hogy van?

- Még nem tudja. Legjobb lesz, ha kialussza magát. -

Consuelo odafordult Robertához, és megfogta a két kezét. - Te
csak menj haza. Mi majd mindent elintézünk, eltemetjük a kicsit.
- Adjak rá pénzt?

Consuelo felnevetett, mintha még a gondolatot is

nevetségesnek találná.
- Ugyan, kedves! Ez a legkevesebb, amit megtehetünk.

Mind tudjuk, hogy mindkettőtöknek bőven kijutott a

tragédiákból az utóbbi időben.
Roberta már nyúlt a tárcájáért, hogy átadjon egy kisebb
ősszeget, de a keze megállt a levegőben.
- Eszedbe ne jusson, Roberta O'Callaghan! Együtt jártunk
iskolába, barátnők vagyunk.
- Vigyázol Ellára?
- Minthaa saját vérem volna.
Consuelo kisietett a szobából, Roberta pedig megkért egy
nővért, hívja Gerry O'Hare-t. Miközben az ablaknál állva a
kocsira várt, egy magas, jól öltözött nő lépett be a váróterembe.
Leült, és szórakozottan dobolt a kövön a cipője sarkával.
Rámosolygott Robertára, de csak akkor szólalt meg, amikor egy
ballonkabátos férfi lépett be.
- Mennyi idő még? Nem mondták?

- Nem sok, még egy kis papírmunka, és mehetünk is -

felelte a férfi, és megnyugtató mosolyt vetett az ideges
asszonyra.
- Szerettem volna ott lenni a szülőszobában - felelte
bosszúsan a nő, a férfi pedig leült mellé, és átkarolta a vállát.
Még várakoztak, amikor Roberta látta, hogy Gerry O'Hare
kocsija begördül a kórház elé, és kiment hozzá.
Nem sírt, csak akkor, amikor hazaért, és egy új üveg
sherryt bontott ki a konyhaasztalon. Látni akarta Michael fiát,
azt akarta, fiú legyen, akit lát majd felnőni, aki olyan lesz, mint az
apja. Ellával nem beszélhetett, ebbe belenyugodott, de tudta,
hogy a nővére nem akarná összezavarni a fiát, azt nem tiltaná
meg a húgának, hogy a gyerekkel beszéljen. Azt tervezte, hogy
engedékeny nagynéni lesz, és Ella ez ellen nem tehet majd
semmit.
Szerette Michael Hannigant, még mindig szereti. Ő
ismerkedett meg vele elsőként, bár Ella ezt biztosan kétségbe
vonná. Gorey-ban találkozott vele egy táncmulatságon. A férfi
felkérte táncolni, neki pedig tetszett, ahogy mozog. Nem beszélt
sokat, de amikor a zenekar lassú keringőt játszott, magához
húzta Robertát. Beszélgettek. Akkor még nem akart katona
lenni, át akarta venni a családi halkereskedést. Robertának
eszébe jutott, hogy kicsinosította magát a rákövetkező héten, de
Michael nem volt ott, és később sem. Roberta még a halboltba is
bement Gorey-ban, de a férfinak nyoma veszett. Belefájdult a
feje, a szíve, folyton rá gondolt.
Ella péntek esténként Dublinba ment táncolni, és néha ott
is aludt. Szemérmesen titkolta, kivel ismerkedett meg, de egy
szombat este izgalomtól kipirult arccal szállt le a vonatról.
- Találkoztam egy férfival, ő lesz a férjem - jelentette ki, és
sietniük kellett haza kitakarítani a házat, mert az illető azt
mondta, másnap eljön látogatóba.
 Ella izgatott volt, korán kelt, süteményt sütött. Amikor a
Morris Minor befordult a fasorba, lekapta a kötényét, újra-
rúzsozta magát, és kiszaladt a ház elé. Roberta követte, örült,
hogy a nővére boldog.
- Nem semmi ez a ház! Az egész a tiéd? - kérdezte Michael
Hannigan, azzal kiugrott a volán mögül, és szorosan magához
ölelte Ellát.
- A látszat csal, kész pénztemető ez a hely - felelte Ella, és

eltolta magától a férfit, hogy bemutassa a húgának.

Apja régi bőr karosszékében ülve Roberta úgy képzelte,
még most is hallja Michael Hannigan hangját, látja a szeme
csillogását, miközben bókol, milyen szépek a nővérek.
- Igazán szerencsés vagyok, hogy ilyen társaságban lehetek!
- jelentette ki, a két nő pedig nevetgélt.
Visszagondolva, Michael .Hannigan kimondottan pimasz
volt, de neki akkor imponált a merészsége, amivel mindkét
testvért levette a lábáról. Ellának fogalma sem volt arról, hogy az
udvarlója a háta mögött csókokat dobál Robertának, pirulásra
készteti; hogy egyszer hátulról elkapta a húgát és hozzásimult,
miközben a lány a tyúkokat etette.
Sok vasárnap telt így, nyáron pedig piknikezni jártak a
tóhoz. Michael néha rábeszélte Robertát, menjen be vele a vízbe,
úgy pancsoltak, mint az iskolás gyerekek. Hallotta, hogy Ella
kilopózik vele a régi jégveremhez, amikor azt hitték, ő már alszik,
Roberta mégis elhitte, hogy a férfi őt szereti, mert ezt mondta.
Michael Hannigan egyszer rábeszélte, menjen fel egy napra
vonattal Dublinba, ahol kéz a kézben sétáltak. Elvitte egy rémes
panzióba, és egy foltvarrott terítővel letakart vaságyon
szeretkezett vele. Roberta azt mondta neki, mindennél jobban
szereti.
Ott feküdtek egymás karjában a göröngyös matracon,
amikor a férfi elmondta neki, hogy feleségül veszi Ellát.
- Most, hogy a hadseregben vagyok, ideje megházasodnom.
Hozzád túl öreg vagyok, Roberta, Ellával jól illünk egymáshoz.
- Neked csak a ház kell. Hiszen csak öt év van köztünk! -
felelte Roberta, azzal felkelt és öltözni kezdett.
- Nem tagadom. Szeretlek, Roberta, de Ellát veszem

feleségül.
- Szereted?
- Azt hiszem, mindkettőtöket szeretlek. De ugye tudod,

hogy minden maradhat a régiben.

Roberta fejbe vágta a táskájával, amiben nem volt más,
csak a vonatjegye és egy rúzs.
- Ella szeret téged, minden porcikádat! Egy utolsó szemét
vagy, én pedig egy ringyó!
Kirohant a panzióból. Fogalma sem volt, hol van. A hóna alá
szorította a táskáját, úgy indult el, mint aki tudja, merre kell
mennie, és amikor meglátott egy idős asszonyt egy
buszmegállóban, tőle kért útbaigazítást.
- Vigyázzon magára, aranyom, mert errefelé egy pillanat
alatt kirabolják - felelte az asszony, és megmutatta, merre van a
pályaudvar.
Amikor visszaért Roscarbury Hallba, Ella szökdécselve
szaladt ki elé.
- Roberta, Roberta! - kiabálta, a húga pedig azt hitte,
lelepleződött, és rémülten megállt.
 - Jólvagy? - kérdezte Ella, de még mielőtt felelhetett volna,
a nővéréből ömleni kezdett a szó, szavakkal töltötte be az űrt
kettejük között. - Michael felhívott, és megkérte a kezemet. Azt
mondta, van pár szabadnapja, és menjek fel Dublinba
kiválasztani a gyűrűt.
Robertának elakadt a lélegzete, Ella pedig döbbenten nézett
rá.
- Tudom, én magam is alig bírom elhinni. Mrs. Michael

Hannigan leszek!
Körbeugrándozott a füvön, és Robertának eszébe jutott,
hogy még sosem látta ilyen boldognak.
- Persze te leszel a koszorúslány. Rózsaszín legyen a ruhád?

Az olyan jól állna neked. - Ella újra szökdécselni kezdett, átugrott

egy dáliaágyást. - Szerinted itt tartsuk a fogadást a hallban? Az
csodás lenne, nem? Jól vagy? - Ella odament a húgához, és
átkarolta. - Rengeteg rendes pasas van még, Roberta, te is
hamarosan megismerkedsz eggyel. Még van pár éved, mielőtt te
is ebbe a korba érsz. Egyébként hol voltál?
Roberta megfordult, és a nővérére nézett.
- Gorey-ban, néhány lánnyal találkoztam.
Ez volt az első a hazugságok hosszú sorában. Nem sok időbe
telt, míg Michael Hannigan meggyőzte Robertát arról, nincs azzal
semmi baj, ha ők ketten továbbra is találkozgatnak. Hetente
kétszer járt fel Dublinba, még az esküvő előtti napon is. Azután
pedig a jégveremnél találkoztak.
Michael néha a lépcsőn kapta el és csókolta meg, vagy
megjelent mögötte, hogy hozzásimuljon, Roberta pedig élvezte az
izgalmat. Amikor Ella terhes lett Carrie-vel, sokat volt rosszul.
Akaratlanul is ő maga hozta össze kettejüket, amikor megkérte a
húgát, gondoskodjon Michaelről.
Roberta elmosolyodott, amikor eszébe jutottak azok a lusta,
piknikezéssel töltött napok, amikor egy kockás pléden feküdtek a
stég mellett, Ella az ágyban feküdt odahaza felpolcolt lábakkal, és
olvasás közben elbóbiskolt. Ők pedig énekeltek, cigarettáztak, és
időnként bementek szeretkezni a jégverem feletti régi faházba.
Carrie születése új bűntudatot ébresztett Michael
Hanniganben, és azt javasolta, tartsanak szünetet, mert szeretne
minél jobb apa és férj lenni. Roberta beleegyezett, mert
akkoriban bármibe beleegyezett volna, amit a férfi mond. Azt
hitte, most is olyan lesz, mint máskor, amikor Michael Hannigan
megpróbált ellenállni neki; ráállt, úgy gondolta, úgyis csak
napokig vagy hetekig tart. De a férfi ráunt a két testvér
nyújtotta élvezetekre, és gyakran töltötte az estét bent a
városban, a pultot támasztva, magas termetét és csillogó szemét
minden nő vonzónak találta. Ellát annyira lefoglalta a kislánya,
hogy nem törődött azzal, merre jár a férje, de Robertát mélyen
felzaklatta a dolog. Amikor a férfi végre hazajött, Roberta
mindent bevetett, hogy megpróbálja visszaédesgetni magához.
- Ha itt vagyok Roscarburyben, Elláé az elsőbbség -
jelentette ki Michael Hannigan, és eltolta magától.
Roberta most a férfira gondolt, és azon tűnődött, vajon mit
talált benne olyan izgatónak - a házassága két esztendeje alatt
zsémbes lett, és neheztelt a feleségére, amiért egymás karjába
taszította őket. Meghúzta a sherrysüveget, és igyekezett nem
gondolni arra a napra a kikötőben, amikor a babakocsi elgurult,
és Carrie visított örömében.
 26. fejezet

Amikor megcsörrent a telefon, Ella felpattant, a mobil

pedig lezuhant az öléből. Felkapta, de annyira remegett a keze,
hogy alig tudta megnyomni a gombot.
- Ella, maga az?

Remegő kézzel tartotta a füléhez a mobilt.

- Igen, Martin.
- Ugyanaz, mint a többi sír esetében: csak rongyok,

maradványok nincsenek.
Ella érezte, hogy forogni kezd vele a világ: a gyereke felsírt,
hallotta, érezte a keményítő szúrós szagát.
- Biztos
vagy benne, Martin?
- Itt van a patológus, és azt mondja, nincsenek emberi
maradványok.
A szája kiszáradt. Leült. Nem tudta, mit feleljen.
- Ella, minden rendben?
- Igen, igen. Hol van most a fiam, Martin? Hol van?

- Nem tudom. Van ott maga mellett valaki?

- Debbie itt van. Debbie Kading.
Akarja, hogy elmondjam neki, mi most a teendő? Ella nem
felelt, csak átadta a telefont Debbie-nek, ömlött a könny a
szeméből. Hallotta, ahogy Debbie a rendőrrel beszél, a
zsebkendőjéért nyúlt, az arcát beletemette a vászonba és a
csipkébe. Soha nem fogja megtudni, milyen volt a gyereke
gyámoltalannak, kicsinek, csak felnőtt férfiként ismeri meg.
Debbie az asztalon hagyta a telefont, és feltette a vízforralót
a gázra.
- Azt mondta, reggel idejön, felveszi a vallomásodat, te mire

emlékszel a szülés körülményeiről. Tovább kell nyomozniuk,

mert arról még nincs feljegyzés, hová kerültek a gyerekek.
Ella felállt.
- Mi az, hogy „nincs feljegyzés"?

- Az összes aktát lefoglalták a zárdában, a nyomozók mindet

átnézik, de eddig nem találtak semmit.
- Tehát nem tudják, hová küldték a fiamat.

- Biztos, hogy megtalálják, Ella. Csak türelemmel kell

lennünk. Egy csapat most a kórházi aktákat nézi át.

Ella az asztalra csapott az öklével.
- Évtizedeken át vártam, azt hittem, az életben nem fogom
már visszakapni fiamat. Találkozni akarok vele!
- Moran felügyelő azt mondta, készülj fel arra, hogy még

hetekig eltart, de az is lehet, hogy még tovább.

- Tudják ezek, milyen érzés megtudni, hogy talán mégis
beszélhetsz egyszer a gyerekeddel? Mit nem adtam volna, ha
még egyszer beszélhettem volna Carrie-vel, amikor ott feküdt a
kikötő kövén, vízzel telt tüdővel!
- Előbb-utóbb sor kerül rá, várnunk kell.

- De nem kell! Az a szemét Consuelo tudja.

Debbie elővette Ella virágos teáskannáját, és forró vizet
töltött bele.
- Nem gondolod, hogy inkább a rendőrségre kellene bízni?
Ella leült, és a kezébe temette a fejét.
- Képtelen vagyok tétlenül itt ülni. Képtelen vagyok rá.
Iris lépett be.
 - Muriéi Hearty telefonált, azt mondta, felnyitották a sírt.
- Tudom. Üres - felelte Ella.

- Akkor az ég szerelmére, hol van a gyerek? - kérdezte Iris,

és leült Ellával szemben.
-A felnőtt, Iris, a felnőtt.
- Jesszusom, igazad van.

Ella ragaszkodott ahhoz, hogy maga zárjon a kávézóban.

Épp az asztalokat takarította le, amikor Fergus Brown dugta be a
fejét az ajtón.
- Megint eltévesztettem, Ella? Azt hittem, szerdán van a

félnapos nyitva tartás.

Ella ránézett. A férfi arca még mindig sápadt volt. Ella
gépiesen megigazította a ruháját, és igyekezett mosolyt erőltetni
az arcára.
- De örülök, hogy látlak, Fergus! Sajnos zárva vagyunk,

közbejött egy sürgős ügy.

- Remélem, nincs baj.
Fergus látta, hogy Ella tekintete feldúlt, a homlokát
ráncolja, mintha aggódna, vagy erősen törné a fejét valamin.
- Nem is tudom, hol kezdjem. Hallottad a híreket
Ballygallyból?
- Igen,
szörnyű história.
- Ma délelőtt ásták fel a kisbabám sírját.
Fergus két lépéssel ott termett mellette.
- Fogalmam sem volt róla. Rettenetesen sajnálom.
- Az a kisbaba ma már felnőtt férfi, életben van. Valaki más

nevelte fel, szerette, egyengette az útját helyettem. Most még az

emléke sem maradt meg nekem, hiszen nem halt meg. Hát nem
különös, hogy pár perc leforgása alatt lett egy élő gyerekem, de
elveszítettem azt, ami eddig az enyém volt? És most azt
mondják, hetekbe telhet, talán hónapokba is, amíg felkutatják,
eddig nem találtak róla semmilyen feljegyzést... - Ellából ömlött a
szó, nem tudta abbahagyni.
Fergus egy székhez kísérte, és leültette.
- Van valaki, aki elvégzi a munkát helyetted?
- A munka legalább lefoglal.

- Hozzak neked egy kávét?

Ella bólintott, a férfi pedig a pult mögé lépett, hogy

csészéket hozzon. Consuelo tervelte ki az egészet, Ella ebben
biztos volt. Nem fogta le, nem mondta neki, hogy felejtse el az
egészet? A középiskolában padtársak voltak, Ella sokszor
noszogatta, szedje össze magát, különben nem lesz belőle semmi.
Folyton a fiúk után koslatott, amíg az anyja rá nem
kényszerítette, hogy minden reggel misére járjon.
Ella tudta, hogy Consuelo titkon szeret a zárdatemplomban
lenni, sokszor kilopózott oda szünetekben. Nem lepődött meg,
amikor a húsvéti szünet után nem tért vissza az osztályba, és
elterjedt a hír, hogy zárdába vonult. Ella öt éven át nem
találkozott vele. Amikor összefutottak, Consuelo nagyon meg volt
hízva, erőszakosan és nagyképűen viselkedett.
Fergus egy tálcán két csésze teával tért vissza.
- Arra gondoltam, a forró, cukros tea lesz a legjobb -

mondta, és Ella elé tette csészét.

- Olyan kedves vagy, Fergus. Hogy vagy mostanában?

- Furcsa, mert Margaretet már rég elveszítettem, elvette

tőlem az Alzheimer-kór. De bevallom, nem készültem fel a
fájdalomra, amit a halála okozott.
- Nagyon szeretted őt.

- Így van, de ezek az utolsó évek valójában nagyon nehezek

voltak. Nem hiányzik a sok szemrehányás és a kóborlásai, mert
megesett, hogy mérföldeket gyalogolt, és nem volt hajlandó
hazajönni. Be kellett volna adnom egy otthonba, de még az
elején, egy tiszta pillanatában megesketett, hogy nem teszem.
Ella odanyúlt, és megszorította Fergus kezét.
- Te mindent megtettél, Fergus, ennél többet egyikünk sem

tehet.
Kézen fogva ültek, pár másodpercig mindketten a
gondolataikba merültek, aztán Fergus megszólalt.
- Okkal jöttem ma ide, Ella - mondta a felindultságtól
kiszáradt szájjal. Köhintett, azután nagyot nyelt, mielőtt
folytatta. - El akartam mondani, mennyire hiányoztál nekem az
elmúlt időszakban. Szörnyű csapás volt elveszíteni Margaretet,
de hogy őszinte legyek, egyben megkönnyebbülés is, hogy az
életemnek ez a szakasza, az ő ápolása véget ért. Szeretném
újrakezdeni, és szeretném, ha te az életem része lennél.
Ella elhúzta a kezét.
- Fergus, én most csak az elveszett gyerekemre tudok

gondolni. Kérlek, ne mondj semmit, mert csak egy válasz létezik.

Cserbenhagytam azt a kisbabát, tudom, hogy így van.
- Itt te vagy az áldozat! - csattant fel Fergus ingerülten.

-Nagyra értékelem, hogy a védelmemre kelsz, igazán, de

mondd meg nekem, mit tettem annak érdekében, hogy
megtaláljam a gyerekemet? Nem kérdezősködtem eleget. Az ég
szerelmére, hiszen még azt se tudtam, hogy hol temették el. -
Könny szökött a szemébe, de letörölte. - Nagyon kedvellek
téged, Fergus, de nem érdemlem meg a boldogságot azok után,
amit tettem. Most arra kell koncentrálnom, hogy megtaláljam,
ha másért nem, hát azért, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért
cserbenhagytam.
Fergus felállt, és Ellát is felhúzta ültéből.
- Hadd mutassak neked valamit - mondta, és az ablakhoz
vezette. Ella kicsit vonakodott. - Nézz ki oda! Mit látsz?
- A kertet, azt, hogy Iris nem tisztította ki végig a

vízelvezető csatornákat, márpedig ha hamarosan nem fejezi be,

akkor még jobban eltömődnek, és ha annyi eső esik, mint a múlt
télen, akkor a víz elárasztja az egész parkot.
A férfi átölelte a vállát, és gyengéden a fülébe suttogott.
- Ott vannak a földek, a tenger, az út, ami a többi városba
visz, ott a széles égbolt. Egy egész világ van Roscarburyn túl,
Ella, és amikor készen állsz, majd meg akarom neked mutatni.
- Most nincs itt az ideje, Fergus.
A férfi szomorúan húzódott el tőle.
- Ella, mindketten túl sokat láttunk már az életből. Nagyon
fájdalmas, amit most átélsz. Én tudom, hogy találkozni fogsz a
fiaddal. Amikor készen állsz, majd közösen lépünk, de csak
akkor.
Ella a férfi mellkasára tette a kezét, érezte a szívdobogását.
- Margaret nagyon szerencsés asszony volt, és én is az

vagyok, hogy ilyen jó barátra leltem ilyen idős korban. Köszönöm

neked, de nem mondhatok többet, még akkor sem, ha szeretnéd.
Most a fiam a legfontosabb. Ennek így kell lennie.
- Megértem, Ella - felelte Fergus halk, fáradt hangon.
 Elmondta Ellának, hogy el akarja adni a házát
Rathsorneyban.
- Mindig is szerettem Olaszországot, azon gondolkodom,
hogy ott telepednék le. - Elhallgatott, mert látta Ella arcán a
feszültséget, hogy próbál udvarias maradni, miközben valami
sokkal mélyebb dolog emészti belül. - Csak fecsegek itt
összevissza, Ella, neked pedig sok a dolgod.
- Dehogy, Fergus.

A férfi felállt, Ella pedig nem tiltakozott. Fergus odahajolt,

arcon csókolta, és azt mondta, nem kell kikísérni.
Ella látta, ahogy végigporoszkál a fasoron, de nem nézett
vissza az ablakra. Iris trappolt felfelé a lépcsőn.
- Mitkeresett itt Fergus Brown?
Ella a fejét rázta, és hogy összeszedje magát, begombolt két
gombot a kardigánján.
- Csakbeugrott. Azon gondolkodik, hogy eladja a házat.
- Ó, milyen kár. - Iris alaposan szemügyre vette, figyelte,
hogyan reagál.
- Lehet,hogy Olaszországba költözik.
- Hiába, a pénz szabadságot ad - felelte Iris, és elkezdte
bepakolni a piszkos edényeket a mosogatóba.
- Hagyd csak, Iris - szólalt meg elfúló hangon Ella.
 -

27. fejezet

Debbie nem tudott aludni, ezért leosont a szalonba, és

csendben ült a dohos félhomályban, egy kis olvasólámpa halvány
fénykörében. A ház sötét volt, csak a falak mentén surranó
egerek neszezése hallatszott. Betakargatta a lábát a
bársonykanapén, előtte még töltött magának egy nagy pohár
Bailey'st.
Elbóbiskolt, már kis híján elaludt, amikor kinyílt a nappali
ajtaja, és Roberta lépett be.
- Láttam a fényt, azt hittem, valaki véletlenül égve hagyta a
lámpát. Elnézést a zavarásért - szólalt meg, de az arca elárulta,
csalódott, hogy nincs egyedül.
- Bőven jut hely mindkettőnknek. Iszik egy pohár Bailey'st?
Debbie felállt, és elővett egy kristálypoharat a vitrinből.
Roberta figyelte, nem tudta, mitévő legyen.
- Tudja, hogy elutazom?
Roberta feszültsége engedett, leült a bőr karosszékbe, és
betakarta térdét egy pléddel.
- Így lesz a legjobb.
- Lehetséges - felelte Debbie, és Roberta kezébe adta a

poharat.
Kínos csendben ültek, az egerek hangosabban kaparásztak
a falnál, felfelé másztak, a konyhába igyekeztek átjutni.
- Van valami hír a gyerekről? - szólalt meg Roberta, és
megigazította a táskáját az ölében.
- Nincs. Szörnyű ez Ellának.
 - Mindannyiunknak az.
Roberta belekortyolt az italába, élvezte, hogy nem a szúrós,
olcsó sherryt issza, amit mostanság venni kénytelen.
- Azt beszélik, maga rendes nő.

- Jó ezt hallani.
- Ezért nem értem, miért nem ment el akkor, amikor

megkértem rá.
- Addig maradtam, amíg volt remény, hogy megtalálom a

vér szerinti anyámat.

- Nem sikerült?

- Nem. - Debbie felhajtotta az italát, és felállt. - Jobb lesz, ha

lefekszem. Hosszú volt a nap.
- Köszönöm az italt.
Debbie rámosolygott, és halkan kilépett a szobából, a karja,
a lába sajgott, kimerült volt.
Miután magára maradt, Roberta leemelt a legfelső polcról
egy viharvert kötetet, a Shakespeare összes műveit. A Hamlet
első felvonásához lapozott, és elővette az elrejtett borítékot. Az
orrához emelte, nyirkos volt és dohos, ő mégis úgy képzelte, érzi
a férfi illatát. Neki címezték, de valójában egy apa levele volt a
fiához. Ha Michael Hannigan fia visszatér Roscarburybe, neki
teljesítenie kell az apja végakaratát, akár tetszik a nővérének,
akár nem.

1954. szeptember 4.
Drága Robertám!
Amit most tenni készülök, azzal cserbenhagylak
benneteket, elsősorban Ellát és születendő gyermekünket.
Érzem, hogy fiú lesz, és ez hatalmas öröm nekem. Ella
gyászában rettenetesen haragszik majd rám, ezért arra kérlek
képviselj te engem a gyermekem előtt. Szeretném, ha
megtudná, hogy jó apja lettem volna, de a körülmények
szorításában idáig jutottam, és már nem látok más kiutat.
Én vagyok az oka a gyönyörű kis Carrie halálának, és ezt
soha nem tudom megbocsátani magamnak. Azért nem kérek
feloldozást, mert szeretettelek téged, valójában
mindkettőtöket. Robertát és Ellát is szerettem. Nagyon
sajnálom, hogy ilyen fájdalmat okozok nektek.
Kérlek, Roberta, mondd el a fiamnak, hogy szettem őt, de
nem maradhattam. Mondd el neki, hogy legyen jó
mindkettőtökhöz, és hadd legyen rá büszke az édesapja, amikor
felnő. Mondd el neki, hogy az édesanyja erős, szerető asszony,
akit mindig tisztelnie és szeretnie kell. Maradj te is erős,
tartsátok a lelket egymásban.
Isten áldjon mindháromótokat, remélem egy nap tiszta
szívből meg tudtok bocsátani nekem, és szeretettel emlékezni
rám.
Roberta, kérlek, maradj Ella mellett, és segíts neki, amikor
szüksége van rá. Ő büszke nő, és tudom, hogy szeret veled
lenni.
Nem voltam jó férj, sem hű szerető. Idővel megtudod
majd, milyen gyenge voltam, és mennyit ártottam nektek.
Alázatosan kérem a bocsánatotokat. Gyáva és gyenge férfi
vagyok. Nagyon sajnálom. Ha megtörtént, kérlek, ne ítéljetek
el engem. Remélem, idővel mindketten meg tudtok bocsátani
nekem.
Szeretettel:
 Michael

A levelet egy közlegénynek adta oda, aki a betegsége miatt

eltávozást kapott. Késve adta fel, csak két héttel később jutott
eszébe, hogy bedobja egy postaládába, amikor visszatért a
laktanyába, Michaelt pedig már egy hete eltemették. Roberta
futott, hogy megmutassa a levelet Ellának, de ő nem volt
hajlandó szóba állni vele. Ezután még többször próbálkozott, de
Ella úgy ordított vele, hogy végül már habzott a szája. Ezután
Roberta a könyvben tartotta a levelet, és időről időre elolvasta.
A borítékot gondosan visszatette, mielőtt kiment a
nappaliból és lekapcsolta a villanyt, mert odakint már
világosodott, és a madarak is felröppentek, hogy üdvözöljék az új
napot.
Ella egy órával később jött le a földszintre, hogy bekapcsolja
a sütőket. A feje fájdalmasan lüktetett, ezért kiment, hogy friss
levegőt szívjon. A fűszernövényes ágyásban egy meglepett
sündisznó döcögött arrébb szuszogva, Iris kutyája feszülten
figyelte, de nem mert közelebb menni hozzá.
Két szarka szállt le a tyúkól mellé, várták a maradékkal teli
vödröt. Ella nem tudott volna egyebet adni egy gyereknek, csak
ezt a helyet, ami minden pénzét és energiáját felemésztette. A
kávézó sem lesz soha több annál, mint ami most: egy hely, ahol
teát és süteményt árulnak, hogy egy kis pluszbevételre tegyenek
szert.
Ma reggel megint kekszet sütött, szerette a vaj és a liszt
tapintását, kinyújtani a tésztát, kiszaggatni a különböző
formákat.
Lehet, hogy akkor kellett volna eladnia a házat, amikor még
jó pénzt kínáltak az efféle öreg épületekért. De hová mentek
volna Robertával? Képtelenek lettek volna egy kis házban élni,
jóban lenni a szomszédokkal, ahhoz most már mind a ketten túl
rigolyásak.
Négy süteményt betett már a sütőbe, és épp az első csésze
teáját itta, amikor Moran felügyelő kocsija megállt a hátsó ajtó
előtt. Ella kiegyenesedett, bátornak érezte magát, és még a
kopogtatás előtt ajtót nyitott.
- Korán jöttél, Martin. Valami baj van?

- Bejöhetek, Ella?

A férfi belépett a konyhába, széles válla kitöltötte az ajtót.

Ella émelyegni kezdett, a térde megbicsaklott. Amikor
meghallotta Consuelo nevét, a gyomra összeszorult. Négy
összeszáradt citromot számolt össze a tálban a konyhaasztalon,
meg egy foltos almát. Arra gondolt, később majd kidobja őket.
Érezte, ahogy a férfi kézen fogja, és az asztalhoz vezeti, ő pedig
leült, a szája száraz volt.
- Kérem, hallgasson végig, Ella!

Fájdalom nyilallt a nyakába, az arcáig felsugárzott.

- Az aktákat az ágya alatt rejtegette régi bőröndökben. A
magáé volt legfelül. New Yorkba küldték a fiát.
Hát ilyen egyszerű, gondolta. New Yorkban van. A szíve
lángolni kezdett, fájdalom lüktetett a végtagjaiban, jó lett volna
izgatottságot érezni, de kimerült volt és magányos, valósággal
fuldoklott a veszteségtől.
A kezébe temette az arcát, Moran felügyelő azt hitte, sír.
Hallotta, ahogy a férfi Roberta konyhaszekrényében matat,
bögréket vesz elő. Letette Ella elé a teát, túl sok tejet öntött bele,
de Ella csak akkor nézett fel, amikor a gőz az arcába gomolygott.
- Jó családhoz került?

- Az iratok szerint jómódúak voltak. Beszélnünk kell arról,

Ella, ami most következik.
- Mi következik?
- Nem olyan egyszerű a dolog, hogy én most csak úgy
elmondom magának a részleteket. Egy szakértő fogja átvenni az
összes ügyet, és ő veszi majd fel a kapcsolatot az érintett
családokkal.
- Megint várni kell.

- Ella, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak. A

fia dönti majd el, fel akarja-e venni magával a kapcsolatot, azt
pedig maga, hogy akar-e találkozni vele.
- Annak ellenére, hogy elrabolták tőlem.
- Most nem tehet egyebet, Ella, mint hogy vár.

- Azt
hiszem, abban gyakorlott vagyok.
Roberta lépett be a konyhába, és feltette a vizet forrni.
Martin Moran hátratolta a székét, majd felállt.
- Telefonálni fogok.
- És Debbie?
- Most dolgozzuk fel az aktákat, rengeteg van. A zárda
Ballygallyban is átadott egy nagy halommal, és a moyastai
zárdában is találtunk még újakat a házkutatás során - felelte a
férfi, miközben kiöblítette a bögréjét a konyhai csap alatt.
Moran felügyelő megérintette Roberta vállát, intett neki,
hogy menjen ki vele. Odament a kocsijához, hogy hallótávolságon
kívül legyenek.
- Tudom, hogy nincsenek igazán jóban, de Ellának most
szüksége van magára, Roberta. Esetleg megpróbálhatna beszélni
vele.
- Mi történt, Martin? Megtalálták a gyereket?
- Olyasmi - felelte a férfi, és beszállt a kocsiba, mielőtt

Roberta újabb kérdéseket tehetett volna fel.

Roberta visszament a konyhába, forró vizet öntött egy
bögrébe, és egy púpozott kanál kávét és cukrot kevert bele. Úgy
érezte, képtelen lenne megszólalni. Az óra ketyegése
hangosabbnak tűnt, mint máskor. Eldadogott egy mondatot.
- Hol van most?

Ella hallotta Roberta kérdését, de úgy érezte, minden ereje

elszállt.
Némán ültek, az óra ketyegett, odakint káráltak a tyúkok,
az etetést várták.
Roberta leszegett fejjel apró szöszöket szedegetett le a
pongyolája ujjáról, mintha nagyon koncentrálna. Ella figyelte,
ahogy megfog és megránt egy apró bolyhot.
- New Yorkban.

Roberta keze megállt a levegőben.

- Az nincs olyan messze, örülök.
Nem tudták, mi egyebet mondjanak még egymásnak,
túlságosan mély volt közöttük a sok évtizedes szakadék.
- A kávézó nem nyit ki magától - jegyezte meg végül Ella
elég hangosan ahhoz, hogy Roberta is hallja. Felpattant,
kikapcsolta a sütőket, és elkezdte kiszedni a süteményeket a
formákból. Roberta bevitte a teáját a nappaliba.
 28. fejezet

Debbie úgy tett, mintha rengeteg dolga lenne, jött-ment a

kávézóban, még Muriéi sem tudott beszélgetésbe elegyedni vele.
A postásnő többször is megpróbálta megszólítani, odahívta az
asztalukhoz, és fennhangon tudakolta, hol van Ella, de Debbie
épp csak odalépett, vagy egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem
ér rá.
- Volt idő, amikor még megálltak beszélgetni, de amióta az
országos sajtó is felkapta a helyet, kezd a fejükbe szállni a
dicsőség - súgta oda Muriéi a mellette ülő nőnek.
Chuck Winters Debbie-ről és Elláról érdeklődött.
- Nem tudom, Chuck, néha azt kívánom, bárcsak ne jöttem

volna ide.
- Ilyet még gondolnia sem szabad, mi lenne maga nélkül
Mrs. Heartyval? - súgta oda Chuck, és megérintette Debbie
karját.
-Rémes újabban itt a kiszolgálás! Lehet, hogy nem kellett
volna otthagyni a Molloy'st - jegyezte meg Muriéi bosszúsan, de
a többiek nem haraptak rá a feszült, irigy hangra. Muriéit
mindennél jobban bosszantotta, hogy nem tudja, mi zajlik a
színfalak mögött Roscarburyben. Felpattant a helyéről. - Nincs
időm egész nap itt ücsörögni és pletykálkodni! - jelentette ki, és a
tea árát az asztalon hagyta. Még egy oldalpillantást sem vetett a
pultra, amikor kiviharzott.
- Nekem mindig egy sok tekintetben imádnivaló,
elkényeztetett gyerek jut róla eszembe - jegyezte meg Chuck,
azzal fogta a csészéjét, és átült az ablakhoz.
Muriéi távoztával elcsendesedett a terem, így Debbie
leülhetett pihenni az egyik asztalhoz. Nehéz volt feldolgozni,
mekkora felfordulást okozott azzal, hogy ideutazott. Ha Ella fia
esetleg nem akar találkozni az anyjával, Ella majd nyilván őt,
Debbie-t fogja okolni: miért kellett felhánytorgatni a múltat,
miért kellett akkora tüzet gyújtani, amit már senki nem képes
eloltani?
Hamarosan egyedül maradt az üres kávézóban, az
asztalokat még le kellett szednie. Amikor Moran felügyelő
megkocogtatta a vállát, ijedten rezzent össze, felborítva egy kis
vázát a benne virító tulipánnal, a víz az abroszra ömlött. Moran
felügyelő szabadkozva lépett hátra.
- Miss Kading, tudunk valahol négyszemközt beszélni?
Debbie-t kiverte a verejték. Körbemutatott a termen.
- Nincs
itt senki, biztos úr.
Moran felügyelő levette a sapkáját, és gondosan lerakta egy
székre.
- Ellaemlítette, hogy újabb akták kerültek elő?
- Igen.
Debbie torka fájdalmasan kiszáradt, feje borzalmasan
lüktetett, nehezére esett koncentrálni.
- Még csak most kezdtük el feldolgozni őket, de az egyikben
információt találtunk a maga örökbefogadásával kapcsolatosan.
Debbie képtelen volt a rendőr szemébe nézni, a parkot
figyelte, ahol egy golden retriever szaladgálta körbe csaholva a
gazdáját.
- Engem is az anyám tudta és beleegyezése nélkül vittek el?
 Nézte, ahogy a kutya kitér a gazdája elől, és arra vágyott,
hogy odakint legyen a harmattól nedves füvön; egy olyan napra
vágyott, amikor nincs miért aggódnia, csak feledhető, hétköznapi
apróságok bosszantják.
- Idetudok hívni valakit, aki itt marad magával?
Debbie kihúzta magát ültében.
- Senkit. Kérem, essünk túl rajta, mondja el!
Látta, hogy a férfi nagyot nyel, mielőtt belekezd.
- Úgy tudtuk, hogy 1959. április 15-én született, és pár

nappal később fogadta örökbe Agnes és Rob Kading, de úgy

tűnik, mindez csak azután történt meg, hogy a csecsemő, akit
eredetileg örökbe akartak fogadni, szülés közben váratlanul
meghalt. Mrs. Kading kétségbeesett, és Consuelo nővér úgy
rendezte, hogy egy másik csecsemőt kapjon.
Debbie felemelte a kezét, hogy megállítsa. Látta maga előtt,
ahogy Agnes jelenetet rendez, a fejükre olvassa, mekkora utat
kellett megtennie, kijelenti, hogy ő innen gyerek nélkül el nem
megy. Számtalanszor tanúja volt hasonló jeleneteknek Bowling
Greenben, ha nem az ő kedve szerint alakult valami, ilyenkor
jeges hangon kikérte magának, és a táskáját pedánsan, mereven
az eltökéltségtől letette a pultra.
- Folytathatom?
Debbie bólintott.
- Consuelo nővér úgy intézte, hogy egy másik csecsemőt

fogadjanak örökbe, akit két nappal később szült meg egy

leányanya. Úgy hisszük, hogy a maga valódi születési dátuma
április 17. Az anyának azt mondták, a gyermeke meghalt.
- Még a születésnapom sem valódi. - Debbie felállt az
asztaltól.
Moran felügyelő egyenesen Debbie szemébe nézett.
- Tudja, hogy Mary Murtagh az édesanyja?
- Igen. - Debbie megigazította a falon függő festményt. -

Jobb lesz, ha leszedem az asztalokat, mert kikapok Ellától.

- Nem hiszem, hogy Ella ezt ma szóvá tenné - felelte a férfi,

és nézte, ahogy Debbie túlságosan megpakol egy tálcát. Még épp

időben lépett oda mellé, hogy a levegőben elkapja az egyik kék
bogáncsmintás csészét. - Üljön le - mondta, és visszakísérte
Debbie-t a székhez. - Egy újszülöttnek is útlevélre volt szüksége
ahhoz, hogy elhagyja az országot. Lehetséges, hogy Agnes Kading
úgy tett, mintha maga a vér szerinti gyereke lenne, ő állíttatta ki
az anyakönyvi kivonatot, és a férjét és saját magát jelölte meg
szülőként.
- Ilyet lehetett?

- Sok amerikai járt el hasonlóan, akik az Egyesült

Királyságban állomásoztak, vagy ott éltek, még várnunk kell,
amíg ez kiderül.
Debbie hátradőlt a székén. A mellkasát szúró fájdalomtól
nem tudott felugrani, így hát zokogni kezdett, könnyek folytak
végig az arcán, a vékony selyemsál itta fel őket.
-Főzök egy teát - szólalt meg Moran felügyelő, és elindult
csészét keresni, Debbie pedig mozdulatlanul az ablakra meredt.
A nő odakint pórázra kötötte a kutyáját, és a tó felé indult
vele. A kutya hamarosan majd rángatni kezdi a pórázt, szagot
fog, a kacsák pedig a tó közepére menekülnek, ott biztonságban
vannak. A múlt héten egy cocker spániel beugrott a vízbe, és
elkapott egy kiskacsát, a felnőtt kacsák vad gágogása közepette.
Kisütött a nap, és megvilágította a padot a virágzó cseresznyefa
alatt. Szürke felhők rohantak az égen, Debbie tudta, hogy a tavat
hamarosan esőfüggöny takarja el.
- Túlságosan hozzám nőtt ez a hely - szólalt meg

félhangosan, mire Moran felügyelő félbehagyta a teafőzést, és

megkérdezte, jól van-e. Debbie nem felelt.
- Itt ért véget az utam - jegyezte meg, amikor Moran
felügyelő egy teáscsészét és egy kis teáskannát tett le elé. Debbie
töltött magának, és egy cukrot tett a csészébe. - Ella azt mondta,
maga nagyon kedves ember, és igaza volt.
Moran felügyelő köhintett egyet, hogy leplezze zavarát.
- Ideje mennem.

Debbie összeszedte magát, felállt, és a kezét nyújtotta.

- Megígér nekem valamit?
- Ha teljesíthető.

-Kérem, találja meg Ella fiát, és mondja meg neki, hogy

muszáj eljönnie ide.
Moran felügyelő elmosolyodott.
-Nem hinném, hogy van olyan ember Rathsorney-ban, aki
ezt másképp gondolná.
Kiment, Debbie hallotta, ahogy súlyos léptei távolodnak a
lépcsőn, azután megáll, és szót vált Robertával, mielőtt elhajt.
Nézte, ahogy a rendőrautó végigdöcög a fasoron a kapuig, és ott
balra fordul, a város irányába.
Nem tudta, mit is érez tulajdonképpen: csalódottságot,
persze, de inkább dühöt, hiszen miután ledöntött egy hatalmas
falat, most egy még magasabb tornyosult előtte. Mary Murtagh
talán ismerte Roscarbury Hallt, végigsétált a fasoron, belopózott
a régi jégverembe.
Furcsán üresnek érezte magát, és nagyon-nagyon
fáradtnak. Felállt, hogy leszedje az asztalokat, amikor Roberta
lépett be.
- Leszedhetek maga helyett.
- Majdén.
- De komolyan, szívesen megcsinálom.
Debbie letette a tálcát, és ránézett az idősebb nőre, aki
mosolyogva unszolta, pihenjen egy kicsit. Debbie tette, amit
mondtak neki, túl kába volt ahhoz, hogy az okát tudakolja.
Egyedül akart lenni, hogy eltöprengjen azon, vajon Mary
Murtagh szerette-e az ékszereket; hogy lehunyja a szemét, és
sötétségben legyen.
 29. fejezet

Ella megpróbálta maga elé képzelni a felnőtt férfit, de

képtelenség volt, hiszen a gyereket, a kisbabát sem ismerte.
Csak reménykedni tudott abban, hogy a fia találkozni akar majd
vele. Szinte félt rágondolni, arra, milyen lehet, úgyhogy az
ékszerdoboza után nyúlt. Örülnie kellene, mégis szorongás
töltötte el. Mi lehet rosszabb annál, mint tudni, hogy a fia életben
van, és elviselni a fájdalmat, hogy nem kíváncsi az anyjára?
Addig kotorászott a dobozban, míg meg nem találta a vékony
selyempapírt, amibe a boldog brosst csomagolta.
Ha a fia találkozni akar vele, ezt fogja viselni. Még sosem
adódott eléggé örömteli alkalom ahhoz, hogy kitűzze az utolsó
brosst, amit az anyja az apjától kapott.
Az apró, domború bross egy csodaszép rózsaszínű virágot
formázott a tenyerén. A közepét egy rózsaszín strasszkő foglalta
el, hegyesre csiszolt, ovális strasszkövek indultak ki belőle
sugárirányban. Az apja nem egy különleges alkalomra
ajándékozta az anyjának, és ettől még izgalmasabb volt a dolog.
John O'Callaghan egy egészen közönséges hétköznapon lepte
meg vele mindannyiukat. A felesége, Bernie épp a konyhában
sürgölődött, a keze csupa liszt volt, a barna kenyér tésztáját
gyúrta, készült betenni a sütőbe. A halántékán verejték
gyöngyözött, épp feltűrte a blúza ujját, amikor a férje belépett.
- Kicsit le vagyok maradva, csinálj magadnak egy teát és
egyél hozzá kekszet, hogy ne legyél éhes - mordult rá Bernie
hátra sem fordulva.
 - Nem vagyok éhes - felelte a férje, és egy dobozkát tett le
mellé.
Az asszony azt tudakolta, mi van benne, korholta, hogy
miért akkor hoz neki ilyesmit, amikor épp a hónaljáig lisztes, de a
férje nem tágított, rávette, gyorsan mosson kezet, nyissa ki a
dobozt.
Ella emlékezett a mosolyra, amitől átszellemült az anyja
arca, és minden feszültség elillant, amint megpillantotta a finom
rózsaszínű virágot.
- Ez a legszebb az összes eddigi közül, te eszement bolond! -

jelentette ki, és szájon csókolta a férjét. A szeretet ilyesfajta

megnyilvánulása annyira szokatlan volt, hogy Ella és Roberta
tátott szájjal nézte őket. Amikor azt tudakolták, mit ünnepelnek,
John O'Callaghan egyszerűen csak annyit felelt: „Azt, hogy
anyátok nagyon boldoggá tesz engem".
A „boldog brossnak" elnevezett melltűt Bernie O'Callaghan
csakis a lehető legkivételesebb alkalmakkor viselte ruhája
hajtókáján.
Ella selyempapírba csomagolta a brosst, és a nagy
ezüstdoboz távolabbi sarkának az alján tartotta. Egyszer sem
jutott eszébe, hogy felvegye, de most eldöntötte, hogy az a nap,
amikor találkozik a fiával, egy boldog nap lesz, tehát méltó egy
ilyen különleges brosshoz.
Ült és a tükörképét nézte. A fia nem fogja már csinos fiatal
nőként ismerni. Egykor csillogó, gesztenyebarna haja volt, mint
az anyjának. A szeme ugyan még most is zöldesbarna, de már
nem ragyog úgy, mint régen. Úgy gondolta, egész jól tartja
magát, de azt nem tudta, mit szól majd a fia egy öregasszonyhoz,
aki egész életében a halott és az élő gyermekét gyászolta.
Aprólékos gonddal púderezte ki magát, mert tudta, hogy
sok helybéli asszony figyeli majd árgus szemmel, vajon ő is fontos
híreket vár-e.
Egy apró, karácsonyfa alakú Weiss brosst tűzött fel a
kardigánjára, csak hogy elvonja a vendégek figyelmét, és legyen
miről csevegniük, a haját hátrafésülte, és azzal a teknőcpáncélból
készült fésűvel tűzte fel, ami egykor Bernie O'Callaghané volt.
Néhány laza fürtöt kihúzott, hogy keretet adjon az arcának.
Még napokba telhet, mire megtudja, hogy hívják. Martin
megígérte, hogy a keresztnevét mindenképpen elárulja Ellának,
amint kiderül. Ahogy hagyta elkalandozni a gondolatait, ostoba
módon ábrándozni kezdett: hogy együtt sétálnak a parkban,
bemennek a városba, megtanítja sütni az unokáit, megengedi
nekik, hogy a játék autóikkal a lisztkupacokon játsszanak.
Beleborzongott a vágyott boldogság gondolatába, azután újra
elöntötte a szorongás, hogy a fia talán hallani sem akar róla, és
ezt követően az élete már örökre elviselhetetlen lesz.
Kifelé menet még összeszedte a szanaszét heverő ruhákat.
A kávéházba lépve látta, hogy az asztalokat már leszedték. Az
ablak melletti asztalnál ismeretlenek ültek.
- Szép kis munka lehetett feltakarítani egy ekkora horda
után - szólalt meg fennhangon, miközben lehajtott fejjel a kasszát
ellenőrizte.
Mivel nem jött válasz, belépett a paraván mögé, ahol
Roberta törölgette a kezét egy konyharuhával.
- Van külön kéztörlő, azt használd - mordult rá Ella halk és
határozott hangon.
 Roberta lassú mozdulatokkal összehajtogatta a
konyharuhát.
- Elnézést, csak jót akartam.
Ella nem felelt.
Roberta az ujját babrálta.
- Miss Kading híreket kapott. Feldúlt volt. Neki segítettem.

Ella igyekezett megőrizni a hidegvérét, de érezte, ahogy

átsöpör rajta a régi szorongási hullám.
- Biztosan hálás érte - felelte, és gyorsan visszafordult a

pulthoz, hogy a húga ne lássa a könnyeit, mert a férje és a lánya

emlékei törtek fel benne, és képtelen volt bármit is mondani.
Roberta kikerülte, és kiment a teremből, May Dorkin és
Chuck Winters pedig épp befelé igyekeztek. May leült az utolsó
szabad asztalhoz az ablak mellett, Chuck pedig odasétált a
pulthoz.
- Kétteát kérnénk és két csokoládétortát, Miss O'Callaghan.
A pulton dobolt az ujjaival, miközben várakozott.
- Mondani akar valamit, Mr. Winters?

- Azon tűnődtem, Miss O'Callaghan, hogy esetleg tudna-e

tanácsot adni nekem.
- Remélem, Mr. Winters.

- Teázni hívtam
Miss Dorkint. Maga szerint zokon venné, ha
egyik este meghívnám vacsorázni is abba az új étterembe
Ashfordban?
- Eztmiért tőlem kérdi, Mr. Winters?
A férfi zavartan, idegesen simított végig a szakállán.
- Elnézését kérem, tudom, hogy sokkal fontosabb gondja is
van ennél.
 Ella halkan felelt, hogy kedvesebbnek hasson. A férfi
áthajolt a pult felett, hogy jobban hallja.
- Nézzen rá, Mr. Winters! Mondja meg nekem, maga szerint
örült ez a nő annak, hogy meghívta teázni?
Mindketten May-t nézték, aki épp a blúzát igazgatta, az
arcán mosoly ült, és idegesnek látszott, többször kigombolta,
majd újra begombolta a legfelső gombot.
- Nagyon remélem.

- Nos, akkor ez nem válasz a kérdésére?

Debbie becsomagolta a bőröndjét, bepakolt a kocsijába,

azután felment Ellához a kávézóba.
Ella épp a kekszeket rendezgette a tálon, a keze megállt a
levegőben.
- Milyen jól nézel ki!
- Esetemben a külső megjelenés kimondottan csalóka.

- A pokolba ezzel a rohadt betegséggel! Bárcsak engem

talált volna meg, és nem téged.
Debbie átkarolta Ella vállát, és megölelte.
- Ne mondj ilyet most, hogy talán találkozol a fiaddal.
- Igazságtalan ez a világ, Debbie, nekem senki ne mondja,
hogy nem az. Fel sem tudom fogni, ami veled és a fiammal
történt.
- Megtörtént.
- És most mi lesz veled?

- Haza akarok menni, itt az utam végére értem. - Debbie

leült a sámlira, amit Ella akkor használt, amikor már túl fáradt
volt ahhoz, hogy állva számolja át a bevételt a nap végén. -
Annyira örülök, hogy megismertelek téged, Ella.
 Ella elsírta magát, és kotorászni kezdett a zsebében egy
zsebkendő után.
- Ugyan mit tettem én, Debbie? Ha te nem vagy, sosem
tudtam volna meg, mi történt a fiammal.
Debbie megint megszorította Ella vállát.
- Még sokat kell ma vezetnem.

Ella kibontakozott az ölelésből, zsebre vágta a zsebkendőjét

és megigazgatta a ruháját.
- Persze, menj csak, ennyi elég volt belőlem meg az

önsajnálatomból.
- Nem így értettem.
- Tudom.

- Fáradtvagyok, Ella. - Debbie elvett egy citromos kekszet,

és beleharapott. - Sok a dolgod most. Nagyon örülök, Ella.
- Tudom, drágám, de még nem tudjuk, akar-e majd

egyáltalán találkozni velem a fiam.

- Bolond lenne, ha nem akarna - felelte Debbie, és megfogta
Ella kezét.
- Találkoztál Robertával?
- Igen.
- Ne hagyd, hogy tovább mérgesedjen helyzet, szerintem
mindketten eléggé egyedül vagytok.
Ella a mosogatóhoz lépett, és elkezdte kisikálni.
- Nincs semmi baj az egyedülléttel, én egyedül vagyok, nem

pedig magányos.
Debbie felvette a kocsikulcsát.
- Lejössz integetni?
Ella bólintott, hirtelen nem tudott megszólalni. Lassan
megtörölgette a kezét, azután belekarolt Debbie-be és lekísérte a
kocsihoz.
- Mindened megvan? A bross is?
Debbie bólintott, közben az első ülésre hajította a táskáját.
Meglátta Robertát a régi kőpadon, és odament hozzá.
Roberta sietve bedugta a laposüveget a méretes
kézitáskába.
- Elmegyek. Csak szerettem volna megköszönni a mai

reggelt, és elbúcsúzni.
- Nincs mit. Jó utat! - felelte Roberta, és kezét napellenző

gyanánt a szeme elé emelte.

Debbie már sarkon fordult, amikor Roberta még
hozzátette:
- Sajnálom, hogy magának nem sikerült.
Debbie valami köszönetfélét mormolt, és visszament a
kocsinak támaszkodó Ellához.
- Nem kellene elmenned.
- Muszáj.

Debbie beugrott a volán mögé, mert attól félt, ha megöleli

Ellát, meggondolja magát. Megfordult a kocsival, túlpörgette a
motort, amikor Ella bekopogott az ablakon.
Én nem vagyok a szavak embere, Debbie, de tudod, hogy
-
nagyon szeretlek.
Debbie kinyúlt az ablakon, Ella megszorította a kezét,
azután elengedte.
Ella állt és nézte, ahogy a kis piros kocsi lefelé halad a
fasorban, és megáll, amikor egy befelé tartó csoport leinti. A
kocsi kikerült egy kráter méretű kátyút, majd megkerülte a
rododendront, és kikanyarodott a Rathsorney-ba vezető útra.
Nem tudta megmagyarázni az okát, de szörnyű magányosság
vett erőt rajta. Nem hallotta Roberta közeledtét a háta mögött. A
húga egy cédulát nyomott a kezébe.
Zárd be a kávézót! Nem volt még elég a dicsőségből? R.

Ella összegyűrte a cédulát.

- Szeretnéd, mi? A Bálterem Kávézó nyitva marad! -
csattant fel, azzal beviharzott a házba, és felsietett a lépcsőn,
hogy megelőzze az érkező vendégek következő hullámát.
Iris lépett be mögötte az ajtón.
- Nem Debbie-t láthattam kifelé menni?

- De.
- Visszajön még?

Nem - felelte Ella, és olyan vékony szeleteket vágott a

-
csokoládétortából, hogy eltörtek, amikor a szervírozótálra tette
őket.
- Akkor most hogyan fogunk boldogulni?
Ella letette a kést.
- Fogalmam sincs, Iris, egyszerűen fogalmam sincs.
- Rossz passzban vagy, Ella.
- Nagyon fog hiányozni Debbie. Elvették az anyjától, és

Amerikába küldték, és nézd meg, milyen élete volt. Mi van, ha a

fiam boldogtalan, ha olyanokhoz került, akik nem tudták
szeretni?
Iris betolta Ellát a paraván mögé.
- Majd én átveszem, menj, pihenj egyet.
Ella a kezébe temette az arcát.
- Hát nem érted, hogy nem tudok addig megpihenni, amíg
nem találkozom vele, és az elveszett évek még akkor is kísérteni
fognak?
- Ne zárjunk be mára? Már csak páran vannak.
- Akkor mindenki tudni fogja, hogy én vagyok az egyik

érintett.
Iris bosszúsan tárta szét a karját.
- De hát nem tudja amúgy is mindenki? Te csak ülj itt, én
pedig kiteszem a kapura a táblát.
Ella leült a kis sámlira, amit akkor használtak, ha a felső
polcon tárolt szalvétákat kellett elérni. A feje zúgott a fia iránt
érzett aggodalomtól és a félelemtől, hogy talán sosem láthatja őt.
Hol összekulcsolta, hol ellazította a kezét, hallgatta a beszélgetés
halk moraját a kávézóban, és félt, hogy valamelyik helybéli
vendég esetleg megjelenik a pultnál.
Kétségbeesett, tudta, hogy ezt Iris is látja rajta. Sírni
szeretett volna, de nem lehetett, sikítani szeretett volna, és meg
is tette, magában, az ujjai még erősebben mélyedtek a
tenyerébe, míg a fájdalomtól abba nem hagyta a néma sikítást. El
akart pakolni, de nem volt képes felállni a sámliról, a lelke és a
teste megbénult, újra átélte azt, amikor elvették tőle a gyerekét.
Hogy is hihette halottnak? Tudnia kellett volna, hiszen kilenc
hónapon át hordozta magában, és mindennap beszélt hozzá.
Amikor meghallotta, hogy valaki belép a pult mögé, azt
hitte, Iris az. Ügyet sem vetett a halk kopogásra a paravánon.
- Ott vagy, Ella?
Ella felugrott a férfi hangja hallatán, zavarba jött, válaszolni
akart neki, de nem akarta, hogy ilyen állapotban lássa.
- Ella!
 Bénultan állt, képtelen volt megmozdulni, egy szót sem
tudott kipréselni magából. Szerette volna, ha a férfi elmegy, vagy
ha visszajön Iris és szóval tartja. A paravánt óvatosan hátrébb
húzták, és Fergus Brown dugta be a fejét.
- Jól vagy,Ella?
Belépett a mosogató melletti szűk helyre, Ella pedig
igyekezett megtörölni az arcát, és mélyeket lélegezni, hogy
megnyugodjon. A férfi átölelte, és halkan beszélni kezdett hozzá,
mint egy apa a síró kisbabához.
- Hallottam a hírt. Ide kellett jönnöm.

Ella nem felelt, Fergus mellkasára hajtotta a fejét, és

hagyta, hogy a férfi a haját simogassa.
Így álltak egy ideig, azután Iris visszatért a kávézóba, és
nekilátott a zárás előtti rendrakásnak.
- Elmegyünk egyet kocsikázni? - kérdezte Fergus.

-Menj, jót fog tenni egy kis levegőváltozás - szólt be Iris a

paraván mögé a kassza mellől, ahol a bevételt számolta.
Úgy tett, mintha észre se vette volna Ellát és Fergust. Ella
kisurrant a pult mögül, és felment a szobájába átöltözni.
Málnaszínű rúzs mellett döntött, a fekete táskához és cipőhöz
pedig a puha, bíborszínű kabátját vette fel. Már épp kilépett
volna az ajtón, amikor meglátta az ékszerdobozt a
fésülködőasztalon.
Belenyúlt, és a strasszköves, háromszögletű Weiss brosst
vette elő. Az anyja azt mondta, az egyszerű, áttetsző kőből
készült háromszög olyan tiszta szépséggel bír, hogy csakis
különleges alkalmakkor szabad felvenni.
- Egy anyának nincs ideje az ilyesmire - jelentette ki, és a
bross visszakerült a dobozkába, amelyben érkezett. Ella most
feltűzte a hajtókájára. A bross megvillant, minden mozdulatra a
szivárvány színeit szórta szét, Ella színpompásan elegánsnak
látszott tőle, és annak is érezte magát.
Elindult lefelé, Fergus már a lépcsőfordulóban várt, Iris
pedig épp bezárta a kávézót.
- Elmegyünk egy körre a hegyekbe.
Fergus kinyitotta Ella előtt a kocsi ajtaját, Ella pedig beült a
Rolls-Royce-ba. Az jutott eszébe, ha nem a fia kötné le minden
gondolatát, mennyire élvezne átkocsikázni Rathsorney-n. Még
ebben a nyomott kedélyállapotában is elmosolyodott, amikor az
egyik stoplámpánál Muriéi Hearty intett oda Fergus Brown-nak,
majd kis híján orra bukott a járdán a meglepetéstől, amikor
meglátta, ki az utasa.
- Hát nem jó érzés tudni, mekkora felfordulást okozunk

azzal, hogy áthajtunk a városon? - kérdezte Fergus, miközben

ujjaival halkan dobolt a kormánykeréken.
Meghitt csend honolt a kocsiban, miközben Fergus felfelé
hajtott a keskeny hegyi utakon. Ella hagyta elkalandozni a
gondolatait, messze túl a hangabokrokon, a sziklákon, fel a
felhőkig, azon tűnődött, vajon egyszer megmutathatja-e ezeket a
helyeket a fiának.
Amikor Fergus megállt az egyik pihenőnél, Ella nem szólt
semmit.
- Vettem a bátorságot, és összepakoltam egy piknikkosarat
- nyúlt a hátsó ülésre Fergus. Forró kávét töltött krómozott
poharakba, füstölt lazacot és barna kenyeret ettek hozzá.
- És ha nemet mondtam volna? - kérdezte Ella.
 - Akkor kénytelen lettem volna Irisre vagy Muriéi Heartyra
fanyalodni. A levegő itt fent kitisztítja az ember fejét, a kilátás
pedig megnyugtatja.
- Hallottad, hogy a fiam New Yorkban van.

- Muriéi mindig naprakész.

- Lehet, hogy előbb tudta, mint én.

- Most mi lesz?
- Lehet, hogy Muriéi már tudja. - Ella kihörpintette a

kávéját. - Várok, Fergus. Moran felügyelő azt mondta, ha írok

neki egy levelet, ők eljuttatják hozzá. Onnantól már tőle függ.
- Ez mind időbe telik, Ella.
- Tudom. Csak tudnám, mit írjak a levélben. „Én vagyok az

anyád, aki hagyta, hogy elvigyenek, aki halottnak hitt, de sosem

látogatta a sírodat, azt se tudta, hol van, mert nem kérdezte
meg." Mit fog gondolni rólam?
- Túl szigorú vagy magadhoz.
- Tényleg?
Fergus Brown nem felelt azonnal, hagyta, hogy Ella
összeszedje magát. Amikor megszólalt, megfogta Ella kezét.
- Számíthatsz rám. Először is, talán besegíthetnék a
kávézóban. Nem fogom hagyni, hogy egyedül csináld végig ezt az
egészet.
Ella megszorította a kezét, de csak egy köszönömöt tudott
elmotyogni, mielőtt eleredtek a könnyei, és kanyargós csíkokat
vájtak a púderbe.
 30. fejezet

Fergus Brown állta a szavát. A Rolls-Royce pár perccel hét

után jelent meg a fasorban. Ella egy csésze tea mellett ült a
konyhában, hallotta a motor duruzsolását és a tyúkok izgatott
reggeli kotkodácsolását. Látta, ahogy a férfi kiszáll a kocsiból,
leveszi a kabátját, beteszi a hátsó ülésre, azután megsimogatja a
kutyát, és elindul a hátsó ajtó felé.
- Nagyon korán jöttél - üdvözölte Ella.
- Szolgálatra jelentkezem! - Fergus kifogástalanul
tisztelgett, összecsapta a bokáját és vigyázzba állt.
- Gyere be, vén bolond, mielőtt halálra fázol! Vár a munka.
- Nincs időnk előbb meginni egy csészével?

-Majd ha minden asztalt megterítettünk, leülhetünk. A

bank ebben a hónapban is tartja a markát - jelentette ki Ella
határozott hangon. Felvezette Fergust az emeletre, és
megmutatta neki a porcelánkészleteket a mahagóni tálalóban. -
De vigyázz, le ne ejtsd, eddig szerencsénk volt, egy se tört el.
A férfi megfordította az egyik csészét, hogy megnézze,
milyen gyártmány.
- Ha egy ilyen eltörik, nagyon nehéz pótolni. Miért nem
sima fehér csészét használsz, mint a többi kávézó?
- Na persze, meg bolti süteményt, akkor aztán tényleg más
leszek, mint az összes többi hely - hahotázott Ella.
Fergus Brown akkurátusan feltűrte a kardigánja ujját.
- Te tudod, Ella.
Lassan járt asztalról asztalra, először a tányérokat és a
csészealjakat tette le, azután visszatért a tálalóhoz, és hat csészét
vett magához.
- Csak lassan a testtel! - jegyezte meg Ella, és elkezdte
kiszámolni a szeleteket.
- Igyekszem - horkant fel Fergus, és fütyörészni kezdett.
Ellának mindene fájt az áthánykolódott éjszaka után, de azon
kapta magát, hogy ringatózik a dallamra.
- Nem lesz időnk kávézni, ha nem kötöd fel a nyúlcipőt.

- Nem csoda, hogy Miss Kading itthagyott. Igazi

rabszolgahajcsár vagy.
Ella lepisszegte, mert hallotta, hogy Iris közeledik felfelé a
lépcsőn.
- Mintha érezné, mikor főzzük le a kávét - jegyezte meg.
Iris látta, hogy a kocsi a ház mögött parkol, és azt hitte, Fergus
Brown a parkban sétál. Amikor meglátta, hogy egy asztalnál ül,
és kávéra vár, odasúgta Ellának:
- Még egy óra van nyitásig, mit keres itt Fergus Brown?
- Fergus volt olyan kedves, és beleegyezett, hogy kisegít

minket, míg meg nem találjuk Debbie utódját.

- Murielék azt fogják hinni, hogy karácsony van. Fergus már
ide is költözött?
Ella lecsapta Iris bögréjét a pultra.
- Ezt meg hogy érted?
Iris három kockacukrot dobott a kávéjába.
- Szerintem jobb lesz, ha kitaláljátok, mit fogtok mondani,
mielőtt a hölgyek befutnak.
- Ne butáskodj - felelte Ella, azzal odament Fergus
asztalához.
 A férfi kézen fogta, amikor leült, de Ella sietve elhúzódott.
- Most mit butáskodsz, Ella? Hadd higgyenek, amit csak

akarnak. Mi tudjuk az igazságot.

- Nem szeretem, ha rajtam köszörülik a nyelvüket, Fergus.

A férfi közelebb hajolt.

- Fogd fel inkább úgy, hogy amíg rólunk pletykálkodnak,

nem lesz idejük a másik dologról faggatni.

Iris az égre emelte a tekintetét, és kiment magokat ültetni
a konyhakertbe. Ella a kávéját kevergetve kinézett az ablakon.
Látta az asszonyokat, akik a rövidebbik úton, a templom felőli
oldalkapu irányából közeledtek Roscarbury Hall felé. Még a
távolból is látszott, hogy a szokásosnál többen érkeznek ezen a
reggelen.
- A csőcselék követi a vezérét - jegyezte meg Fergus.
Ellának felelnie sem kellett, de nyugtalanság fogta el,
bement a paraván mögé, és úgy tett, mintha szalvétákat
válogatna. Fergus körbesétált a teremben, megigazgatta az
evőeszközöket, és közben nézte, ahogy Muriéi Hearty, csapata
élén, egyre közelebb ér a fasoron át.
- Mindjárt itt vannak a nyakunkon.
Ella kilépett a paraván mögül, és lesimította a kötényét.
- Csakőrizd meg a nyugalmadat. Muriéi beszél helyetted is,
ha hagyod - suttogta Fergus.
Ella válaszolt volna, de hallotta, hogy az érkezők már a
hallban vannak.
- Na tessék! Mondtam én, nem történhet olyan, ami miatt a

Bálterem Kávézó zárva tartana! - harsogta Muriéi Hearty, és

szaporázni kezdte a lépteit felfelé a lépcsőn. Bő, világoszöld
tavaszi kabátját viselte, belibbent a kávézóba, és Ellát
szólongatta. - Ó, Mr. Brown! Örülök, hogy látom. Nem is tudtam,
hogy a környéken van látogatóban.
Fergus széthajtott egy kis kötényt, kirázta, és felkötötte a
derekára.
- Nem csak látogatóban, Mrs. Hearty. Miss O'Callaghan
volt oly kedves, és átmenetileg állást ajánlott nekem.
- Hogy maga? Itt dolgozik? Mi jöhet még? Debbie hol van?

- Hazament, tegnap délután utazott el - szólalt meg Ella a

pult mögül.
- És még csak el sem búcsúzott! - fintorgott Muriéi a
többiek felé.
- Megkért, hogy adjam át neked a jókívánságait.
- Ez igazán kedves tőle - köhintett Muriéi, és a pultnak
hátat fordítva, fennhangon közölte: - A szokásost kérném, Ella!
Az asszonyok letelepedtek, és nagy élvezettel adták le a
rendelésüket Fergusnak, aki gondosan feljegyzett mindent, majd
végigkérdezte, ki kér tejszínhabot a süteményre.
- Elkényezteted őket, Fergus. Nincsenek hozzászokva ilyen
figyelmességhez. Kihűl a kávé, amíg te társalogsz - jegyezte meg
Ella, aki a szervírozásra váró kávéval és teával teli csészéket
rakta ki a pultra.
- Túl szigorú vagy vele, Ella. Hát nem remek dolog egy férfi
a háznál? - kérdezte Muriéi, aki átült az egyik bárszékre a pult
mellé.
Ella a tortaszeletek tálalására koncentrált, Muriéi pedig
nézte, ahogy Fergus kivisz egy tálca kávét.
- Valamit nem mondasz el nekünk, Ella O'Callaghan?
 - Eztmeg hogy érted, Muriéi?
Muriéi áthajolt a pulton, könyökével félretolta a
süteményestálakat.
- Mindannyian tudjuk, hogy nincs szüksége állásra.

Ella letette a kést és felemelt egy ezüsttálcát.

- De nem is lesz sokáig, ha nem viszi ki időben a

rendeléseket - dünnyögte.
Muriéi megvárta, míg Fergus kiviszi a következő tálcát és
az ablakok közelébe ér, csak azután szólalt meg újra.
- Ugyan, Ella, nekem elmondhatod! Én csak örülök nektek.

Ella keze megállt.

- Kisegít nálunk. Mi baj van ezzel?

- Semmi. Édes tőle.

Ella a fejét rázta.
- Egy szép napon, Muriéi, egy szép napon valaki még...

- Valaki még mit csinál, Ella O'Callaghan? - kérdezte Muriéi,

és felállt.
- Semmit, Muriéi, semmit.

- Nincs semmi hír?

Ella leült.
- Még nincs, Muriéi. Akár hónapokba is telhet. Lehet, hogy

sosem lesz.
Muriéi odanyúlt és megfogta a kezét.
- Mi mind drukkolunk neked, te is tudod.

Ella felállt.
- Tudom.

- Debbie-nek nem kellett volna elmennie.

- Nem volt oka maradni.
 - Nem emlékszel Mary Murtagh-ra?
- Csak homályosan.

- Tupírozott kontyot hordott, és a legrövidebb miniszoknyát

az egész megyében. Azt hiszem, Ausztráliába költöztek.
- Kedves lány volt - felelte Ella.
- Mindenkinek hiányozni fog Debbie, bár Fergus igazán

kitesz magáért.
- Ő jó barát - mondta Ella, és arra a pillanatra

megfeledkezett arról, hogy Muriéi Heartyval beszél.

Muriéi a pult felett átnyúlva megcsipkedte Ella arcát.
- Senki nem fogja elirigyelni tőled ezt a kis boldogságot. -
Muriéi úgy kacarászott, mint egy gyerek.
Ella zavarba jött, és odaszólt Fergusnak, kezdje el leszedni
az asztalokat.
- Meg kell tanulnod kevesebbet csevegni, és többet dolgozni

- mordult rá, amikor a férfi egy edényekkel teli tálcát tolt a

pultra.
- Mi élvezzük a pluszfigyelmességet - jegyezte meg Muriéi,

azzal visszatért az asztalához, hogy befejezze a kávéját.

Ella állt, és pár percen át nézte, ahogy Fergus minden
asztalnál megáll, a nők pedig izgatottan kacarásznak és évődnek
vele. Amikor Fergus közelebb ért, Ella észrevette, hogy kicsit
sántít. Halkan hívta, intett neki, jöjjön be a pult mögé.
- Túlhajtod magad. Most tarts egy kis szünetet.

- Élvezem, Ella. Jól vagyok.

- Te ostoba vénember, ha nem tartasz szünetet, ki vagy
rúgva!
Fergus hangosan felnevetett, mire több asszony is
megfordult, remélve, részesei lehetnek a tréfának.
- Ha nem tudnám, hogy kedvelsz, azt hinném, komolyan

beszélsz - felelte a férfi, azzal leült.

- Szólok Irisnek, vegye át az utolsó órára.

- Ez a beszéd! Mi pedig talán akkor elmehetnénk egyet

sétálni a tóhoz.
- Az jó lenne - felelte Ella, és nekilátott, hogy leszedjen pár
újabb asztalt.
Muriéi és a barátnői távoztak utolsóként. Mindegyikük
megállt a pultnál, hogy szót váltson Fergusszal.
- Nagy sikered van a hölgyeknél - jegyezte meg Ella.
- Csak a munkámat végzem. Indulhatunk a tóhoz? -

kérdezte Fergus.
- Majd a mosogatás után.
Ella mosogatott, Fergus törölgetett, a porceláncsészéket
sorban a pultra állította, hogy Iris meg tudjon teríteni délutánra,
ha megérkezik.
- Iris nem bánja? Nekem az az érzésem, ő azt élvezi

legjobban, ha két lábbal a trágyát tapossa.

A hátuk mögül megszólaló hangra mindketten
összerezzentek.
- Én nem pontosan így fogalmaznám meg, Mr. Brown, de
igaza van.
Fergus Brown a nyakkendője csücskét kezdte babrálni
zavarában, és már megszólalt volna, de Iris leintette.
- Inkább induljatok, fiatalok, mielőtt meggondolom magam -

jelentette ki, és egyszerre annyi csészét kapott fel, hogy

hangosan összekoccantak a kezében.
 - Vigyázz a porcelánra, légy szíves! - szólt rá Ella színlelt
bosszankodással.
Átgyalogoltak a parkon, a napfény a hátukat melengette.
Ella csak akkor mert belekarolni a férfiba, amikor már messze
voltak a háztól.
- Mit gondolsz, mikor kapsz hírt Amerikából?

- Még meg sem írtam a levelet. Martin Moran szerint több

hétbe is beletelhet. Közölniük kell vele és a szüleivel. Nyilván
nagy csapás lesz ez mindenkinek. Jamesnek hívják. Tetszik ez a
név, erőt sugall.
- Én várok veled, Ella. Együtt dolgozunk a kávézóban -
felelte Fergus, azzal kézen fogta Ellát, és megdörzsölte az ujjait,
mert hidegnek érezte őket. A zsebébe dugta Ella kezét, úgy
sétáltak végig a vízparton.

Roberta épp a postahivatal előtt ment el, amikor Muriéi

behívta.
- Hogy vagy, Roberta? Jól nézel ki.
- Mi a baj, Muriéi? Tegnap találkoztunk. Mi nyomja a

lelked?
Muriéi odahívta a férjét.
- Beszélnem kell veled, Roberta. Várj, amíg átadom a boltot
a férjemnek.
Roberta nagyot sóhajtott, többször is az órájára pillantott,
míg Muriéi eligazítást tartott a férjének, kilépett az aprócska
postahivatalból, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Van időd egy csésze teára? Felmehetnénk a lakásba.
 Elindultak felfelé a lépcsőn, Muriéi folyamatosan beszélt,
hogy leplezze idegességét. A szobába lépve Roberta körbenézett.
- Mi ezrekért adhatnánk ki Roscarburyt, ha te heti kétszáz
eurót kapsz ezért - jelentette ki, és az ablakhoz lépett.
- Bögre is jó lesz? A bérlőknek nem tartok porcelánkészletet
- magyarázkodott Muriéi, azzal elmosott két bögrét, és feltette a
vizet forrni.
- Miről van szó, Muriéi? Miért rángattál fel ide?

- Akkor te nem hallottad?

- Mit?

- Az amerikai megtudta, ki volt az anyja.

- Miss Kading? Elutazott.

Muriéi instant kávét és cukrot kanalazott a bögrékbe, és

fel- öntötte forró vízzel, mielőtt válaszolt.
- Hallottad, ki volt az anyja?

- Láttam rajta, hogy feldúlt. Elbúcsúzott. Semmit sem

tudok.
- Mary Murtagh. Ő volt az anyja.

Roberta nem felelt.

Muriéi egyre izgatottabb lett.
- Emlékszel, kicsit vadóc lány volt. Michael Hannigant

nagyon elbűvölte.
Roberta letette a pultra a bögréjét.
- Mit akarsz ezzel mondani, Muriéi?

- Roberta, ne add itt nekem az ártatlant! Mindannyian

tudjuk, milyen volt Michael Hannigan. Ella volt az egyetlen, aki
feddhetetlennek hitte a férjét.
- Nem tudtam Mary Murtagh-ról - szólalt meg Roberta, a
hangja halk volt, a feje fájt.
- Persze, ha ő volt az apa, akkor Debbie Kading rokon...

Roberta olyan gyorsan pattant fel, hogy a kávé kiloccsant

az új szőnyegre.
- Isten bocsásson meg neked, Muriéi Hearty! Nem
gondolod, hogy a nővéremnek épp eleget kell elviselnie a te
folyamatos pletykálkodásod nélkül is?
Muriéi törlőrongyért szaladt, hogy felitassa a kiömlött
kávét.
- Csillapodj már, csak beszélgetünk!

Roberta magához szorította a táskáját.

- Ez felelőtlen és bántó beszéd, Muriéi, és figyelmeztetlek,

hogy ha továbbra is ilyeneket terjesztesz, Reidyhez, az

ügyvédhez fordulok.
Muriéi keze megállt a szőnyeg felett.
- Én csakkimondom, amit mindenki más gondol.
- Hagyd abba, Muriéi! Ella már így is szenved. Nem
gondolod, hogy bőven elég az, ami kijutott neki? Ebbe belehalna.
Debbie Kading visszament az Államokba, hagyjuk hát az egészet.
- Nem kell mindjárt ügyvéddel fenyegetőzni! Én nem
szoktam pletykálkodni. Nem tehetek róla, hogy ott ülök az üveg
mögött egész nap, és mindenki nekem mondja el minden
gondját-baját.
- Mennem kell, sok a dolgom ma délelőtt - felelte fagyos

hangon Roberta, és az ajtó felé indult.

- Egyik nap le kell ülnünk rendesen beszélgetni - szólt utána

Muriéi csalódottan, majd kikísérte.

Roberta nem felelt, kiviharzott a postahivatalból, mielőtt
Muriéi a lépcső aljára ért. A szíve kalapált, italra volt szüksége.
Balra fordult, mintha hazafelé indulna, mélyeket lélegzett, hogy
nyugodtnak tűnjön. Egy férfi megemelte előtte a kalapját, ő pedig
igyekezett mosolyogni, pedig legszívesebben sikítva elrohant
volna. Hány éven át szerette ezt az embert, és végig azt hitte, a
két nővér között őrlődött. Emlékezett Mary Murtagh-ra:
mindenki csendes lánynak tartotta, azután egyszer csak
elkezdett lotyó módjára öltözködni.
A temető mellett elhaladva lassított a léptein. Az ösvényt
ritkán használták, de ő befordult rajta, megkerülte a temető
falát, végül a tisztáshoz ért. Ella gondozta a sírt. Friss virágok
voltak rajta egy vázában, amin az állt: „Sosem felejtünk el".
Roberta benyúlt a táskájába, előhúzta a laposüvegét, és
lassan letekerte a kupakot. Hányszor állt itt és siratta a férfit,
kérlelte, küldjön egy jelet, hogy jobb helyen van.
Nagyot húzott a sherryből, addig kortyolt belőle, míg a
flaska majdnem kiürült. A keze fejével megtörölte a száját,
azután leült a hatalmas kőre, amit a földből emeltek ki, amikor a
sírt ásták. Lustán arrébb lökdöste a fehér márványköveket, Ella
szórta szét őket pár évvel ezelőtt. Volt, amelyiket moha
borította, volt, amelyik piszkos és foltos volt az esőtől és a
fagytól. A sherry átmelegítette, de a lába átfázott a felfelé kúszó
nyirkos hidegtől. Érezte, hogy elered a könnye, nem próbálta
megállítani őket.
Gerry O'Hare épp a felesége sírjától gyalogolt visszafelé,
amikor a falon túl megpillantotta Robertát. Úgy tett, mintha nem
vette volna észre, továbbment a kocsija felé. Még onnan is látta a
fák között, a régi kövön ült felhúzott vállal, lehajtott fejjel.
Elindult a keskeny ösvényen, és halkan megszólította.
- Ne vigyem vissza Roscarburybe, Miss O'Callaghan?
Roberta sietve letörölte az arcát.
- Köszönöm, Gerry. Nem tudom, mi ütött belém. Sok

minden történt az elmúlt napokban.

Gerry O'Hare állt a nedves füvön, és maga elé engedte
Robertát.
- A hátsó ajtónál teszem ki, ha úgy jó lesz, és amint beér,

azonnal igyon egy teát.

- Úgy lesz, Gerry.
 31. fejezet

Debbie végiggyalogolt a füvön, és fellépdelt a veranda

lépcsőjén. Szélesnek és üresnek látszott a hintaszék nélkül. A ház
még mindig eladó volt, a sarokban szemetet hordott össze a szél,
az ablakokon vastagon ült a por. Az üveghez nyomta az orrát, és
benézett a nappaliba. A karamellszínű kanapé, a hátulján a
csipkével, amit az anyja maga horgolt; az alacsony
dohányzóasztal, amire sosem tehette fel a lábát; az üvegtál,
amibe Agnes minden héten új, piros almákat tett, szám szerint
négyet, ez volt a tökéletes szám. Az aranybrokát fotel a kandalló
mellett háttal állt az ablaknak, mintha Agnes épp most is ott
ülne, és kézzel varrná fel a finom gombokat, vagy szegné be a
szaténszoknyákat.
Az esküvői képük ott lógott a falon: Agnes a férjének dőlt,
Rob nevetve karolta át a derekát.
Betolakodónak érezte magát, hátrált egy lépést.
- Debbie, Debbie! Mit keresel te itt? - Nancy Slowcum

parkolt le a kocsifeljárón. - Csak későbbre vártalak, drágám. Még

nem vették meg. Csak egy kívülállónak kellhet egy ilyen ház.
Olyannak, akit nem érdekel a története.
- Nem tudtam csak úgy elmenni mellette.
Álltak, mintha csak azt várnák, hogy Rob Kading bukkan fel
a gazzal benőtt kerti úton, a kezében egy bögre kávéval. Nancy
felment a verandára.
- Megtudtad, hogy örökbe fogadtak?
- Te tudtál róla?
 - Agnes megesketett, hogy titokban tartom.
- Te mindenről tudtál?

- Csak közvetlenül a halála előtt tudtam meg.

- Robnak elmondtad?

Nancy nekidőlt a veranda oszlopának.

- Hogy mondhattam volna el, Debbie? Mit használt volna

egy mély gyászban levő embernek, ha elmondom, hogy a

gyerekét az igazi anyja karjából rabolták el? Rob képtelen lett
volna együtt élni ezzel.
- Nekem miért nem mondtad el?

- Képtelen voltam rá - felelte Nancy, és addig rugdosta a

málló festéket, míg le nem potyogott a veranda padlójára. -
Könnyebb volt eltitkolni, remélni, hogy sosem kerül szóba.
Szánalmas, gyáva alak vagyok.
- Nem hibáztatlak téged, Nancy, csak nem tudom, miért

nem mondtad el. Hány éve tudhattam volna!

- Debs, drágám, most már tudom, hogy el kellett volna
mondanom, annyi stressz ért odaát, és ezt mind elkerülhettük
volna. Amikor elárultad, hogy Írországban vagy, nem bírtam
mondani semmit, telefonon nem. Muszáj lett volna személyesen
beszélnünk.
- Most itt vagyok - felelte Debbie halk, határozott hangon.
Egy kisgyerek gurult arra egy rolleren, az apja intett.
- Az ott Haussmann fia, két hónapja költözött vissza, három

házzal arrébb lakik. Mindenki szeretné, ha elkelne a ház, mert

rontja az utca renoméját - jegyezte meg Nancy, és a cipője
orrával lesöpörte a port a lépcsőről.
- Nance néni, el kellett volna mondanod.
 Nancy lement a lépcsőn, és lehajolt egy rózsabokorhoz.
- Idén nem metszette meg senki. Lehet, hogy el kellett

volna mondanom, de utólag könnyű okosnak lenni. Be akartál

menni a régi házba?
- Nem hinném, hogy képes lennék rá. Azt hittem,
kipakolják.
- Az ingatlanos azt mondta, hagyjunk bent mindent, úgy
otthonosabb. Beszélhetünk az én konyhámban.
Mire Debbie kocsival átért Nancyhez, a nagynénje már
feltette a teát. Nyugtalannak tűnt, Debbie látta rajta: túl sok
kekszet tornyozott fel egy tálra, kilöttyintette a tejeskancsót,
amikor letette az asztalra, feleslegesen babrált a szalvétákkal.
Amikor végre ráöntötte a teára a forró vizet és leült, a tea kifolyt
a kanna csőrén, mire Nancy újból felpattant, és egy
konyharuhával felitatta. Debbie odanyúlt, hogy megfogja a kezét.
- Nance, nincs semmi baj.
- Csont és bőr vagy, Debbie, ez az átkozott rák tönkretesz.
- Mindent el kell mondanod. Hallani akarom, amíg még van

energiám arra, hogy feldolgozzam. - Debbie köhögött és

krákogott, a nagynénje egy doboz papír zsebkendőt vett elő, és
otthagyta mellette.
Nancy mély levegőt vett, majd belekortyolt a teájába.
- Sosem gyanakodtam. Sőt, mindig is úgy gondoltam, hogy
Agnes vékony orrát és Rob hajszínét örökölted. Amikor
ideköltöztek Bowling Greenbe, Agnes a világ legboldogabb
asszonya volt. Mrs. Haussmann, akinek kilenc gyereke van,
mindig azt mondogatta, hogy te vagy a legszerencsésebb kislány
a világon. - Nancy a szeme alá nyomta az ujja hegyét, hogy el ne
sírja magát. Bekapcsolta a vízforralót.
- Szerintem rá kell tölteni egy kis forró vizet.

Debbie elmosolyodott, mert a nagynénje híres volt arról,

hogy túl sok cukros teát iszik.
- Te olyan rendes lány vagy, de amikor elmentél
Írországba, attól féltem, hogy többé hallani se akarsz rólunk.
- Ez nem fordulhat elő - felelte Debbie.
- Mit tudtál meg a szülőanyádról?

- Egy évvel a születésem után meghalt.

- Annyira sajnálom, Debs.

- Mondj el mindent, amit tudsz!

Debbie kinyújtotta a lábát és karba fonta a kezét, várta,
hogy a nagynénje belekezdjen. Nancy imádta, ha közönsége van,
még akkor is, ha csak a bevásárlólistát olvasta fel.
- Agnes annyira akart egy kislányt, de azt hiszem, a valóság

nem ért fel ahhoz az ideálhoz, amit ő elképzelt magának. Félre ne

érts, te kicsit se voltál nehezen kezelhető, sőt, a létező
legkedvesebb kisgyerek voltál, de Agnes valami miatt sosem
tűnt egészen boldognak. Agnes perfekcionista volt. Nem tudott
leülni egy szobában, ha a bútorok nem épp olyan szögben álltak,
ahogy kellett. Egyszer még a karácsonyfát is visszavitette
Robbal, mert miután feldíszítették, kicsit balra dőlt.
Nancy megállt, hogy szusszanjon egyet, egy újabb doboz
kekszért nyúlt, és kiszórt belőle párat egy tányérra.
- Ezeket az apróságokat azért mesélem el, mert átkozottul
nehéz a többit elmondani.
- Muszáj tudnom, Nancy. - Debbie igyekezett leplezni a
hangjában bujkáló türelmetlenséget.
 - Kapcsold be a sütőt, az bemelegíti a konyhát.
Debbie elfordította a kapcsolót, és kinyitotta a sütő ajtaját.
- Még ne, Debs, előbb hadd melegedjen fel.
Nancy megvárta, míg Debbie újra elhelyezkedik a székén,
és csak rá figyel.
- Aggie eljött hozzám. Hónapokra eltűnt, és két napja tért

haza. Az egész annyira furcsa volt. Semmit nem volt hajlandó

elárulni nekünk arról, hogy addig hol volt, semmit. Aznap reggel,
amikor átjött, feldúlt volt, de leültettem, és teáztunk. Elmondta,
hogy elment Montanába, és egy kis motelben húzta meg magát,
de most már biztos benne, hogy végleg hazajön. El akarta
mesélni nekem, hogy miért ment el. Megesketett, hogy titokban
tartom, azt mondta, hogy egy gonosz dolgot követett el, és
emiatt bűnhődik most minden nap minden pillanatában.
Elmondta, hogy téged Írországból fogadtak örökbe, de elvettek
az édesanyádtól, aki fiatal volt és hajadon. Hogy ő titokban pénzt
fizetett egy újszülöttért, Rob semmit sem tudott erről az
egészről, csak azt, hogy Írországba utazott egy gyerekért. A
kisbaba, akit a tervek szerint örökbe kellett volna fogadnia, a
születése után meghalt, Agnes pedig jelenetet rendezett,
kijelentette, hogy ő márpedig gyerek nélkül el nem megy onnan.
Rengeteg pénzt ajánlott. Ez bevált. Az apácák azt mondták, egy
héttel tovább kell maradnia. Csukamáj olajat adtak a fiatal
nőnek, akinél megindult a szülés. Agnes egy másik szobában
várt. Téged rögtön hozzá vittek. A szerencsétlen anyának azt
mondták, meghaltál. - Nancy felállt, és nekitámaszkodott a
mosogatónak. - Azt mondtam, nézze meg, milyen életet
biztosítottak neked, milyen szép, boldog kislány vagy. Azóta is
átkozom magam, milyen ostoba voltam. Ha tudtam volna, mire
készül, Debs, nem hagytam volna hazamenni. Azt mondta, haza
akar menni, hogy rendbe hozza magát, és kész legyen, mire ti
ketten hazaértek.
Nancy elhallgatott, bekapott egy kekszet, hogy az édes falat
elvonja figyelmét a történetről.
Debbie odahajolt hozzá, és megsimogatta a vállát.
- Nem a te hibád volt, Nancy.

- Nem lett volna szabad hagynom. A halálom napjáig bánni

fogom, hogy hagytam egyedül hazamenni. Ostoba voltam.

- Mi történt?
- Hát nem emlékszel?

- Mire?
- Te találtad meg.
- Mondd el, Nance, kérlek! Én csak annyit tudok, hogy
meghalt. - Debbie hol ökölbe szorította, hol szétnyitotta kezét,
hol vad dühöt, hol pedig szánalmat érzett halkan sírdogáló
nagynénje iránt.
Nancy elkezdett fel-alá járkálni.
- Csak emlékszel valamire! Onnantól fogva hat hónapon át
nem szólaltál meg, nyilván a sokk miatt.
- Mirekéne emlékeznem, Nancy?
A nagynénje rámeredt.
- Hazaszaladtál az iskolából. Arany csillagot kaptál
helyesírásból. Te találtad meg őt.
- Micsoda?

- A második lépcsőforduló felett lógva.

Debbie a nagynénjére bámult, hallotta, ahogy a déli
tehervonat átdöcög a városon.
- Nem emlékszem.

Nancy megfogta Debbie kezét.

- Jobb is. A sokktól hónapokra megnémultál, nagyon

aggódtunk miattad.
Debbie lehajtotta a fejét, túl kimerült volt a síráshoz.
Nancy bekapcsolta a vízforralót.
- Rob találta meg másodiknak. Te elbújtál, ott reszkettél a

kerti fészerben. Még valamit tudnod kell. Búcsúlevelet is

hagyott. Rob elejtette a hallban. Utána mindenütt kereste, egy
szóra sem emlékezett belőle. - Nancy elvörösödött, és az asztal
szélét kezdte babrálni.
- Nálad
van a levél, ugye?
- Hagyjuk, drágám, már ennyi is elég ahhoz, hogy
megszakadjon a szíved.
- Nance
néni, te vagy az egyetlen forrásom. Ha még valamit
tudsz, kérlek, segíts nekem.
- Mi egyebet tudnék még?

Debbie megragadta a nagynénje kezét.

- Sosem tudtál eltitkolni semmit, Nancy. Nekem kell az a
levél.
Nancy keze elernyedt Debbie szorításában, megint sírni
kezdett.
- Hát nem tudsz még eleget? Egy életre elegendő

szomorúság van abban, amit már eddig megtudtál.

Nancy elrántotta a kezét, és a mosogatóhoz lépett. Látta,
ahogy a kardinálispintyek leröppennek a kis madáretetőre, amit
Bert fabrikált és tett az ablak elé, hogy mosogatás közben a
madarakat figyelhesse.
Nancy gondolkodás nélkül elmosta és a szárítóra tette a két
bögrét. Debbie nézte. Nancy odahúzott egy széket, hogy elérje a
konyhaszekrény tetejét. Egy régi, hátracsúszott kekszesdobozt
kotort elő. A bádog itt-ott rozsdás volt, megfakult, a teteje
szorult, amikor megpróbálta kinyitni. Leült az asztalhoz, és
lefeszegette róla a fedelet.
- Nem akartam, hogy valaki véletlenül megtalálja.

A levél nem volt borítékban, vékony, puha, rózsaszínű

papírra írták.
Debbie fázott, a levél súlyosan ült a kezében. A semmi
tengere nyújtózott előtte, készen arra, hogy elnyelje, ha hagyja.
- Azthiszem, ezt egyedül kell elolvasnom.
- Hát persze. Csak nyugodtan, nekem úgyis van néhány
tennivalóm.
A szék megcsikordult a padlón, amikor Nancy sietségében
hátratolta.
Debbie hallotta, hogy nagynénje az alagsorban matat, és
lassan széthajtogatta a rózsaszínű papírt.

Rowling Green,
1968 októbere

Drága Rob!
Emlékszel, milyen boldogok voltunk? Mindent odaadnék,
ha újraélhetnék egy olyat napot. Fekete köd vesz körül. Ennek
így is kell lennie. Nem tudok tovább hazugságban élni.
Sok évvel ezelőtt megbocsáthatatlan dolgot tettem. Eddig
menekültem előle, de már nem lehet.
 Nem tudok megbocsátani magamnak, és tudom Deborah-
t nem okolhatom ezért, de ez a gátja annak, hogy szeretni
tudjam őt. Szörnyűséges dolgot követtem el, és nincs semmi
mód arra, hogy jóvátegyem.
Amikor megérkeztem Írországba, a nekünk szánt baba
meghalt valami lázban. Emlékszem, olyan érzés volt, mintha
valaki gyomorszájon rúgott volna. Az apácák főnöke, Consuelo
nővér azt mondta, majd lesz másik gyerek, és a listájuk elején
vagyunk. Én szokásomhoz híven toppantottam egyet és
jelnetet rendeztem, mire adtak nekem egy másik kisbabát.
Szégyellem még leírni is, kimondani is, Rob, de képtelen
vagyok szeretni őt. Szörnyű dolog ezt egy anyának beismerni,
ugye?
Ahogy Deborah növekszik, úgy lesz bennem egyre
erősebb az öngyűlölet. Nem látok kiutat. Feketeség vesz körül.
Ő jó gyerek, és tudom, hogy te képes vagy szeretni. De én nem
bírok itt maradni és végignézni, ahogy fiatal nővé serdül. Azt a
nőt látom benne, aki ellen vétettem. Ő a megtestesülése annak
a hatalmas bűnnek, amit elkövettem, vannak napok, amikor
látni sem bírom.
Azt akarom, legyen vége a színlelésnek. Hamisan
jegyezettem be a születését Írországban, a mi nevünket adtam
meg a szüleiként. Nem kérem a bocsánatodat, mert nem
vagyok érdemes rá. Csupán ezt a magyarázatot tudom
felkínálni. Ideje véget vetni ennek a színjátéknak.
Elintéztem, hogy ez a gyermek idekerüljön hozzánk
Amerikába, de vétettem ellene és ellenünk. Mindig szerettelek,
és azért tettem, amit tettem, mert tudtam, mennyire szeretnél
apa lenni.
Idővel próbálj meg szeretettel emlékezni rám.
Szeretettel:
Aggie

A szíve üres volt, a térdízülete pedig merev, így amikor

felállt az asztaltól, úgy tűnt, mintha nagy fájdalmai lennének.
Visszatette a levelet a dobozba, és erősen rányomta a fedelet,
hogy rajta maradjon. Látta, hogy Nancy a kertben jön-megy, a
virágait babrálja. Összerezzent, amikor Debbie megszólalt.
- Nancy, azon gondolkodtam, hogy segítenél-e nekem
beköltözni a hospice házba.
Nancy megfordult, könnyek csorogtak végig ráncos arcán,
és a gödröcskében gyűltek össze a nyaka alatt.
- Drágám, ez nem kérdés.
- Nem lesz könnyű neked.

- Neked sem, édesem, de én veled leszek végig, ettől nem

kell félned.
- Visszatettem a levelet a dobozba.

- Ott jó helyen van.

 32. fejezet

Isten Leányainak Rendje

Rathnew Wicklow megye
2008 áprilisa

Lucey püspök látogatásának híre csak egy órával az

érkezése előtt futott be.
- A főtisztelendő atya elnézését kéri, hogy este érkezik, de
nincs más választása, mert a sajtó letáborozott a püspöki palota
előtt - közölte a titkára Assumptával telefonon.
- Itt marad vacsorára?

- Ez nem udvariassági látogatás. A maga irodája is megfelel.

A főtisztelendő atya mondandója nem vesz sok időt igénybe.
Assumpta friss virágokat kért az ablakba. A szebbik párnát
kiporolták, és a zárdafőnöknő íróasztala előtt álló támlás székre
tették.
Assumpta várakozás közben egy papírlapra firkálgatott, a
fiókba rejtette, amikor meghallotta a csengőt.
A kövér, tokás Ciaran Lucey püspök mosolyogva lépett be a
szobába, a hangja joviális volt és könnyed. Assumptát nem
tévesztette meg a viselkedése, tudta, hogy a püspök csak a többi
nővér miatt színlel. Megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó,
akkor nyomban összevonta vastag szemöldökét, a homlokán
elmélyültek a ráncok.
- Anyám, jobban is kezelhette volna ezt a sajnálatos
helyzetet, nem gondolja? - A püspök leült, és összeillesztette az
ujjai hegyét.
- Ez roppant nehéz helyezet, főtisztelendő atyám. -

Assumpta igyekezett nyugodt hangon beszélni, de közben az

asztal alatt ökölbe szorult a keze.
Lucey püspök az ujjaira támasztotta méretes tokáját.
- Az a probléma, Assumpta anya, hogy maga erdőtüzet

okozott azzal, hogy nem sietett kíméletlenül eltaposni az első

szikrákat, és a tűz továbbterjedt. Hamarosan abba a helyzetbe
kerülünk, hogy képtelenek leszünk eloltani ezt a tomboló tüzet,
és akkor mihez fogunk kezdeni?
- Nyilván nem én tehetek róla, vagy a rendünk, hogy újabb
és újabb nők állnak elő azzal, hogy illegálisan elvették tőlük a
gyermeküket.
Lucey püspök felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
Assumpta nyilalló fájdalmat érzett a mellkasában, és elnémult. A
püspök felállt.
- Fel kell készülnünk a legrosszabbra, ez a helyzet
tarthatatlan. Nem csak nekem okozott csalódást ez a
nemtörődöm hozzáállás. A maga felettesei nyilván szintén
kifejezésre juttatják majd az elégedetlenségüket. Döntés
született a zárda bezárásáról.
Assumpta érezte, hogy elönti a düh.
- Mi lesz velünk?
- Az nem igazán tartozik rám, anyám.

- Minket hibáztatnak egy múltbéli, borzalmas gyakorlat

miatt.
- Azt
tanácsolnám, hogy fékezze a nyelvét, Assumpta anya.
Assumpta kihúzta magát ültében.
 - Mit kellett volna tennem, főtisztelendő atya,
megakadályozni, hogy felássák a temetőt?
Lucey püspök kibámult az ablakon az éjszaka sötétjébe.
- Természetesen nem, de ennyi aktát átadni, ahogy hallom,

több teherautónyit, anélkül, hogy először megkereste volna a

püspöki palotát, nos, ez ostobaság volt. - Visszafordult
Assumptához. - Sajnos ez az ügy túlnőtt rajtunk, és én már nem
tehetek semmit.
- Ezt hogy érti?

- Az ügy most már az állami hatóságok kezében van, és nem

tehetünk mást, mint teljesítjük a kéréseiket, együttműködünk,

amennyire csak tudunk. Amikor visszatemetik a sírokat, eladjuk
a birtokot. Amúgy is kétlem, hogy bárki szeretné, ha továbbra is
itt állna ez a zárda.
- De hová menjünk?

- Úgy hallom, Moyastában bőven van hely. Talán jót is fog

tenni magának, ájtatos életet élhet, megszabadulva a
felelősségtől és a terhektől, amelyeket az utóbbi hónapokban
cipelni kényszerült.
- Én nem tettem semmi rosszat.
Lucey püspök váratlan mozdulattal Assumpta íróasztalához
lépett.
-Kivéve, hogy ajtót nyitott a perek és az önfejű nők előtt,
akik pénzt akarnak kicsikarni az egyháztól, pedig mi nem tettünk
egyebet, mint befogadtuk őket akkor, amikor senki más nem
volt rá hajlandó. Most búcsúzom, jó éjt!
Sietve távozott a szobából.
Assumpta leült a kényelmes karosszékébe az ablak mellé,
és nézte, ahogy Lucey püspök a nyitott bejáraton kiömlő fény
körében beszállt egy Rolls-Royce hátsó ülésére. Az ezüstgyűrűt
babrálta a bal kezén, újra és újra megfordította. Buzgón
imádkozott, Isten adjon neki erőt ahhoz, hogy képes legyen
betartani engedelmességi fogadalmát, és elfogadja a mások által
meghozott döntést.

Assumpta nem tudott elaludni, hajnalig imádkozott, azután

lement az első lépcsőfordulóra, és onnan nézte a folyó
kanyargását. A víz hömpölygött, a nárciszok lassan kezdtek
megbarnulni, és a füvet hamarosan nyírni kell. Ismerős,
megnyugtató látvány volt; ha valami felzaklatta, a táj sugárzó
békéje eszébe juttatta az évszakok változását és a természet
állandóságát. Ezen a napon azért nézte, mert ez volt az egyetlen
hely a gyönyörű épületet körülvevő többhektáros birtokon, amit
nem szálltak meg valamilyen formában a kívülállók és a
bámészkodók. Ezt az idilli látványt hamarosan csak az emlékei
őrzik majd. A birtok eladásából befolyó pénzt nagy
valószínűséggel a kártérítési igények kielégítésére fordítják,
amelyek nyilván sorban érkeznek majd a nőktől, akiknek a
gyermekét felhatalmazás nélkül adták örökbe.
Belefacsarodott a szíve, és dühös volt, hogy az ő neve egy
ilyen kellemetlen epizóddal kapcsolódik majd össze a rend
történetében. Tömegek szállták meg a zárdát, bámészkodók és a
sajtó képviselői, azóta, hogy egy héttel ezelőtt nyilvánosságra
hozták, hogy felássák a Kicsi Angyalok parcelláját.
Többé már a sétát és az imát sem kockáztathatta meg a
kerti ösvényeken, nehogy összetalálkozzon valakivel, aki
megválaszolhatatlan kérdéseket szegez neki.
A parcella a kertek túlsó sarkában, egy ciprusliget mögött
húzódott, kordonnal kerítették körbe, és egy hatalmas sátrat
feszítettek ki fölé, mintha régészeti ásatás folyna. Assumpta nem
mert a meg nem élt életekre gondolni, sem azokra, amelyek
kezdetére árnyék vetült. Elviselhetetlen volt a történtekre
gondolni, és arra, mi lesz mindannyiuk sorsa.
Ő megtette, ami tőle telt. Amikor tudatták vele, hogy
kiterjesztik a nyomozást, és bűncselekmény gyanúja is felmerült,
összehívta a nővéreket. Arra gondolt, ez élete legnehezebb és
legszomorúbb pillanata azóta, hogy felszentelték.
- Úgy tűnik majd, mintha ostrom alatt állnánk, bizonyos
értelemben így is van, a feltételezett múltbéli bűnök miatt.
Szeretném, ha mindannyian lehetőség szerint
együttműködnének a rendőrséggel és azokkal a hivatalos
szervekkel, melyeket ezzel a borzalmas feladattal bíztak meg.
Viszont arra biztatok mindenkit, hogy legyen óvatos, a
meggondolatlan szavak nagy kárt okozhatnak a jelenlegi
helyzetben.
A nővérek nem kérdezősködtek, érezték a fojtott dühöt a
hangjában, de Assumpta tisztában volt azzal, hogy a háta mögött
bőven lesz mondanivalójuk. Azt is tudta, a többi nővért nagyon
aggasztja, hogy elküldte Consuelót, de úgy döntött, inkább kerüli
ezt az érzékeny témát.
Alig pár órával korábban közölte Consuelóval, készüljön fel
a visszatérésre Moyastába.
- Anyám, nekem csakis az volt a szándékom, hogy rendes
otthont találjak azoknak a gyermekeknek, Isten a tanúm rá!
- Nem az én dolgom eldönteni, mi a helyes és mi a helytelen,

Consuelo, az én dolgom csupán annyi, hogy igyekezzek

megmenteni azt, ami a jó hírnevünkből még megmaradt.
- És engem okol érte.
- Senkit sem okolok, de azt mondom, hogy elvenni az

újszülötteket az anyjuktól a hozzájárulásuk nélkül, és aláírásokat

hamisítani hivatalos iratokra helytelen. Mit számít, hogy kinek az
ötlete volt?
- Más időket éltünk, anyám, azoknak a gyerekeknek

nélkülem semmiféle életük nem lett volna.

- Mitől ilyen biztos ebben, Consuelo, mitől ilyen biztos?

Consuelo hangosat fújtatott.

- Az a Deborah Kading tehet szinte mindenről. Az ő
felbukkanása előtt minden rendben volt.
- Úgy érti, senki nem tudott róla.
Consuelo idegesen fészkelődni kezdett.
- És talán nem úgy volt a legjobb mindenkinek?

Assumpta letette a tollát, és nagyot csapott az íróasztalra.

- Lehetetlen, hogy még ezek után is őszintén ezt hiszi,
Consuelo!
-Tudom, hogy a mai kor normái szerint ítélnek meg. De
melyik leányanya tarthatta meg akkoriban a gyerekét? Ezt
mondja meg nekem!
- Itt
nem erről van szó, Consuelo, ezt maga is tudja.
Az idős apáca felpattant.
- De épp erről van szó! Ugyan melyik család akarta, hogy
ekkora szégyen érje őket? Akiket Amerikába küldtem, azok
átkozottul szerencsések voltak! Isten tudja, hány másik gyerek
született az árokparton, az éjszaka sötétjében, akiket azon
nyomban el is földeltek!
Assumpta érezte, hamarosan elsírja magát dühében.
- Nem látja be, hogy rosszat tett.
- Maga nem látja be, mennyi jót tettem a hét minden

napján!
- Most már nálam jóval magasabb szinten hozzák a

döntéseket, Consuelo. Én csak az utasításokat követem. -

Assumpta igyekezett határozottan beszélni, de nem tudta
legyűrni a hangja remegését.
- Mi lesz a sorsa ennek a kis csapat nőnek, anyám?

Assumpta felhorkant, és próbálta visszatartani a könnyeit.

- Attól tartok, nem tudom.
- Mondja meg, anyám. Tudnom kell, mit tettem.
- A rend tette ezt saját magával a múltbéli cselekedeteivel
és a közönyös hozzáállásával, valamint azzal, hogy még most sem
hajlandó mindezt elismerni.
Assumpta vadul megrázta a fejét, hogy elűzze a
szégyenteljes időszak emlékét, amit ő maga nem élt át, mégis
végigkíséri az egész életét. Elfordult az ablaktól, és könnyek
csorogtak végig az arcán.
 33. fejezet

Roscarbury Hall
Rathsorney
Wicklow megye
Írország
2008. május 9.

Drága Jamesem!
Nem igazán tudom, mit is írjak ebben a levélben, csak azt
tudom, hogy túláradó örömmel tölt el a gondolat, hogy élsz, és
túláradó szomorúsággal, hogy ilyen hosszú időre
elveszítettelek. Azt is tudom elmondás alapján, hogy remek
ember vagy, és szerencsés, hogy Mr. és Mrs. Spring a szüleid.
Kérlek, add át nekik, hogy a legkevésbé sem neheztelek rájuk,
inkább megköszönöm nekik, hogy felneveltek téged, és olyan
gyermekkort biztosítottak neked, amilyet érdemeltél.
A vizsgálat vezetője elmondta, hogy egy szép lakásban
nevelkedtél Manhattanben, és köszönöm Istennek, hogy bár
elvettek tőlem, szeretetben volt részed kisgyermekkorodban.
Tudnod kell, hogy anyádnak és apádnak semmi okuk nem volt
arra, hogy gyanút fogjanak, amikor azt mondták nekik, én
belehaltam a szülésbe.
Nagy vigasz számomra a tudat, hogy volt anyád, akit
szerethettél, és hogy apád is. Úgy tudom, testvéreid nincsenek,
így nem kellett versengened a szülői szeretetért.
Mi lesz velünk, James? Én hoztalak a világra. Nekem azt
mondták, meghaltál. Annyi tervem volt. De ez a sok terv már a
múlté, és most meg kell találnunk a módját annak, hogyan
lehetünk barátok.
Mit gondolsz, lenne kedved meglátogatni? Megszállhatnál
itt, vagy a szállodában is pár mérföldnyire innét. A James erőt
sugárzó név, az az érzésem, hogy anyád, Mrs. Spring erős és
szerető asszony, és határozott is. Nagyon szerencsés ember
vagy.
Tudom, hogy ez az egész hatalmas megrázkódtatást és
felfordulást okozott neked, a szüleidnek pedig szorongást és
fájdalmat. Nagyon szeretnék találkozni veled, de majd akkor,
ha már készen állsz. Megértem, ha időre van szükséged, hogy
átgondold a dolgokat, imádkozom azért, hogy te is annyira
várd a találkozásunkat, mint én.
Szeretettel:
Ella
O'Callaghan

Egy egész napon át nem írta alá, azon töprengett, nem

hangzik-e túlságosan hivatalosan a teljes neve. Nem akart sem
túl barátságosnak, sem fagyosan udvariasnak mutatkozni,
nehogy elriassza a fiát, akit nem ismer.
Ő kitárta előtte a karját, most a fián a sor, hogy tegyen
feléje egy lépést. Felhívta Gerry O'Hare-t, aki bevitte Gorey-ba,
hogy postára adja a levelet.
- Muriéi kedves nő, de minél kevesebbet tud az ügyeimről,
annál jobb - vetette oda Gerrynek.
A férfi bólintott, és továbbra is az utat figyelte, nehogy Ella
O'Callaghan azt higgye, érdeklődik az ügyei iránt.
 - Mennyi időbe telik manapság, amíg odaér egy levél
Amerikába? - tette fel a kérdést Ella, mert annyira izgatott volt,
hogy nem tudott másra gondolni, mint Jamesre, és emiatt
folyton beszélgetésbe elegyedett mindenkivel, mert úgy
kiélvezhette a gondolatot, hogy a fia sikeres ember New
Yorkban.
- Manapság? Nem is tudom. Ki ír még levelet? Miért nem e-
mailt küld inkább?
Ella nagyot nevetett.
- Amit írtam, az a szívemből egyenesen a tollamra

kívánkozott. Nincs az a számítógép, ami úgy tudná kanyarítani a

J-t a James elején, hogy abból látsszon a szeretet, amit a gyerek
és a felnőtt férfi iránt érzek.
- Így igaz - felelte Gerry, azzal rágyújtott, füstfelhőket fújt a
szélvédő felé.
Ella annyira elmerült gondolataiban, hogy elfelejtett
összerázkódni vagy látványosan köhögni, hogy kifejezze
nemtetszését.

Több hét telt el, mire Ella választ kapott. Attól a naptól
fogva, hogy feladta a levelet, folyton a kerti asztaloknál téblábolt
a postás érkezése idején.
Roberta észrevette a nővére járásán, hogy vár valakire, és
minden reggel odaült a könyvtár ablakába, nézte, ahogy Ella
leszedi az asztalokat, elrendezi a székeket, átrendezi a
gyertyatartókat és a virágdíszeket.
Egy alkalommal, amikor egy fiatal nő lejött a lépcsőn, és
megkérte, szolgálják ki odafent, Ella hangos sóhajok kíséretében,
vonakodva hagyta el megfigyelőhelyét. Ha odafent felszabadult
egy asztal az ablak mellett, odaült, hogy lássa, mikor érkezik a
postás furgonja.
Roberta mindennap végignézte a jelenetet. Néha
izgatottságában kitöltötte a sherryt, de elfelejtette meginni,
hagyta elpárologni a pohárból. Egyik nap egy cédulát hagyott a
konyhaasztalon a nővérének.

Jogom van megtudni, ha hírt kapsz felőle. Ő az

unokaöcsém. Tudnia kell az apjáról. R.

Ella tudomást sem vett róla, gombóccá gyűrte, és

behajította a papírkosárba. Egy választ hagyott ott helyette.

Az apja cserbenhagyott engem, és őt is. Ehhez neked

semmi közöd. E.

A levél hivatalos borítékban érkezett: a feladónál a neve állt

rajta, James Spring, és egy Long Island-i cím, virágokkal
keretezve. Ella félt felbontani, a zsebébe mélyesztette, amikor
meglátta, hogy Muriéi siet felfelé a fasoron.
- Megjött a posta, Ella?

- Meg.
- És?
- És, Muriéi?
Muriéi, akit sosem riasztott vissza az éles hang, nem
tágított.
- Eljön?
- Kicsoda? - Ella úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog.
 Muriéi leült.
- Ella, sok éve vagyunk barátnők. Én egyet kívánok neked:

hogy boldog légy.

Ella vállat vont, és megtörölte a homlokát, mert kiverte a
víz.
-Még nem bontottam fel, Muriéi. Nem arról van szó, hogy
nem mondom el neked. Félek felbontani.
-Ó!
- Olyan hosszú időbe telt, míg írt, hogy attól félek, csak egy

lehet a válasz.
- Bontsd fel, Ella! Bontsd fel!
- Ne haragudj, Muriéi, de ahhoz egyedül kell lennem. A

levélnek várnia kell, míg be tudom zárni a kávézót, mert Fergus

épp Dublinban van üzleti ügyben, mikor máskor, mint épp ma.
- Ella, én majd felszolgálom a kávét meg a teát, és

felszeletelem a süteményt. Te eredj, tedd, amit tenned kell.

- Komolyan mondod?
- Ella, csak megoldom valahogy! Indulj! A postán

helyettesítenek, úgyhogy ráérsz.

Ella tétovázott, megtapogatta a szoknyája zsebét, mintha
félne, hogy elveszíti a borítékot.
- Eredj!
- szólt rá Muriéi, és kicsit meglökte.
- Felveszem a kabátomat - felelte Ella, azzal a hátsó hall felé
indult, hogy belebújjon az esőkabátjába.
Muriéi már a lépcsőnél tartott, amikor Ella visszajött a
hallból.
- Nem tudom, mennyi ideig leszek távol. Keresek egy
csendes helyet a parkban.
 Muriéi türelmetlenül csettintett, és tovább igyekezett
felfelé a kávézóba. Felakasztotta a kabátját és a kalapját az ajtó
mellett álló fogasra, és belépett a pult mögé. Mennyivel jobb,
mint a posta, gondolta magában, és rendezgetni kezdte a
süteményestálakat. A kávégép is rossz helyen van, de az még
kibírható. Két kézzel a pultra támaszkodott, és végignézett a
hosszú termen. Ella igazán többet is költhetett volna rá, el
kellene takarni a padlót, és rendes függöny kellene az ablakokra.
Ha Muriéi Hearty vezetné ezt a helyet, meleg és barátságos
lenne. Összerezzent, amikor halk köhintést hallott az ajtó felől.
Roberta, aki kínzó reumája miatt elővette a sétabotját,
Murielre meredt.
- Ne mondd, hogy téged rángatott ide segíteni! Nem igazán
tolonganak a vendégek.
- Gyere be, Roberta, igyál egy kávét!

-Nem, Muriéi, nekem jobban ízlik az, amit a Molloy’sban

főznek. Köszönöm.
Muriéi kilépett a pult mögül, és odament Robertához.
-Ugyan már, csak mi ketten vagyunk itt, és van még jó tíz
percünk, mielőtt bárki más megjelenik. Le tudok ülni csevegni
egyet veled.
- Nem hinném, hogy Ella örülne, ha ideszoknék a
kávézójába - felelte Roberta, és elindult kifelé.
- Ella nincs itt. Most én vagyok a főnök, és én meghívlak -

jelentette ki Muriéi, azzal leült, és megpaskolta a széket maga

mellett. - Nem akarod hallani a nagy hírt a nővéredről?
Roberta tétovázott, de csak egy pillanatig.
- Még az is lehet, hogy akarom.
 - Iszol
inkább teát? Kicsit félek használni azt a kávégépet. -
Muriéi levett egy teáskannát, és beledobott pár teafiltert. -
Tudom, hogy Ella a darjeelinget meg a jázminteákat szereti, de
semmi sincs, ami egy jó, szimpla filteres teához fogható. El ne
mondd neki, de én egy lépést sem teszek a filteres teám nélkül.
- Nem valószínű, hogy a közeljövőben csacsogni fogok a

nővéremmel - felelte Roberta, Muriéi pedig idegesen felnevetett.

- Téged nem zavar ez? Én képtelen lennék betartani.

Roberta cukrot tett a teájába.

- Dehogynem zavar, de nem én kezdtem, ő mondta azt,

hogy soha többé ne szóljak hozzá, és ő jött ezekkel a hülye

üzenetekkel.
- Miféle üzenetekkel? - érdeklődött Muriéi, és közelebb
hajolt, bár senki nem volt rajtuk kívül a kávézóban, aki
meghallhatta volna.
-Muszáj valamilyen módon kommunikálnunk egymással,
Muriéi, maradjunk ennyiben.
Muriéi hallotta a remegést Roberta hangjában, és megfogta
a kezét.
- Csak az a gyerek ne fulladt volna a vízbe.
- Muriéi, ezt hagyd!

- Legalább most jó hírek vannak kilátásban - folytatta

Muriéi.
Roberta kihúzta a kezét Muriéi szorításából.
- Eztmeg hogy érted?
Muriéi izgatottnak látszott.
- Hát csak úgy, hogy írt neki a fiú.
Muriéi a pulthoz sietett, hogy kiszolgálja a két frissen
érkezett vendéget. Roberta utánament.
- És milyen a fiú?

- Én is csak annyit tudok, amennyit te. Állítólag egy gazdag

házaspár nevelte fel Manhattanben.
- Idejön?
- Ella elment elolvasni a levelet. Istenkém, nagyon
remélem, hogy idejön a fiú, a nővéred már épp eleget szenvedett.
Roberta bólintott, és lassan az ajtó felé indult. Muriéi észre
sem vette, annyira lefoglalta négy barátnője, akik mind a pult
köré gyűltek, neki pedig micsoda mesélnivalója volt!
Roberta átfurakodott a lépcsőn felfelé tartó nők között,
azok pedig félreálltak, hogy utat adjanak neki.
-Minden rendben, Roberta? - kérdezte az egyik, de
Roberta nem felelt.
Ella után akart menni, elolvasni a levelet, és beszélgetni
vele a fiatalemberről, akit nekik ketten kellett volna
felnevelniük. Az, hogy az ellenségeskedésük ilyen régóta tart,
szomorúsággal töltötte el, de igyekezett nem foglalkozni vele.
Néha, amikor kint ült a kertben, elképzelte, hogy Roscarbury
újra vidám hely, de a szíve így is hideg maradt. Ha Iris odament
hozzá, könnyebb volt ráförmednie. Hirtelen fáradtság vett rajta
erőt. Kint, a legtávolabbi asztalnál egy csoport nevetgélt, de
elcsendesedtek, amikor elment mellettük.
Belekotort a táskájába, a laposüvegét kereste, de ellenállt a
késztetésnek, hogy meghúzza. Látta, ahogy Ella átszeli a parkot,
és a nyomába eredt. Lassan haladt, a botja belesüppedt a nedves
földbe, de kitartott. Tudta, hogy Ella a tóhoz megy, arra a padra
ül majd le, amit Michael Hannigan ácsolt az esküvőjük utáni
héten. Roberta is üldögélt ott, amikor biztosan tudta, hogy senki
nincs a közelben. Aki leült ide, a csendes sarokban, a
fuksziasövény takarásában zavartalanul élvezhette a kilátást a
tóra és hegyekre. Michael Hannigan egyszer behúzta ide,
megcsókolta, benyúlt a pulóvere alá. Ő eltaszította magától, félt,
hogy rajtakapják őket. A férfi nevetett, újra megragadta, és
benyúlt a lába közé.
- Mit gondolsz, miért csináltam ilyen hosszú és széles padot?

Az egyszer biztos, hogy nem a kilátás miatt - nevetett, és

hanyatt döntötte Robertát a padon.
A talaj itt-ott süppedős volt és csúszós, az öreg páfrányok
vastag leveleibe kapaszkodott. Odafent az égen felhők rohantak,
szél korbácsolta a fákat, mintha jelezni akarná Roberta
közeledtét. Egy egér surrant át előtte az ösvényen, a kacsák
vadul hápogtak a vízen. Átgázolt a fukszián, a leveleken megülő
vízcseppek átitatták könnyű kabátját és a szoknyáját.
Ella a padon ült, kezében a levéllel, nem hallotta a húga
közeledését. Amikor Roberta a vállára tette a kezét, ijedten
rezzent össze.
- Jesszusom, halálra rémítettél! - kiáltott fel, és gyorsan
visszafordult a tó felé, hogy jelezze a húgának, semmi kedve
beszélgetni vele.
A szél felkorbácsolta a tó felszínét, és Ella megborzongott,
mert csak egy vékony kabátot viselt. Gondosan összehajtogatta a
levelet, és visszatette a zsebébe. Megigazította a haját, majd
felállt, hogy elinduljon visszafelé, de Roberta útját állta. Ella
nehéz sóhajjal visszaroskadt a padra, és egy megbarnult, kemény
bogáncs leveleit kezdte babrálni.
 - Idejön?- Roberta olyan halkan szólalt meg, hogy nem volt
biztos benne, Ella hallotta-e, de látta, hogy a nővére válla
megremeg. - Ella, kérlek, beszélni akarok veled.
Ella fészkelődni kezdett a padon, előrenyúlt, és
megrángatott egy hosszú fűszálat.
- Ella! - szólt rá Roberta hangosabban, és előrébb lépett,

hogy leüljön a padra.

Ella felállt.
- Ennyi év után miért épp most jössz utánam? Miért épp

most, Roberta? - Ella kiabált, és megpróbálta kikerülni a húgát.

Roberta felemelte a botját, hogy megállítsa.
- Kérlek, Ella, kérlek!

Ella nagyot rántott a boton.

- Engedj át.
- Nem beszélhetnénk?

Ella gúnyosan felnevetett.

- „Nem beszélhetnénk?" Bocsásd meg nekem, ha
megkérdem, hogy miért! Miért most?
Roberta toporogni kezdett.
- Miért? Elfogyott a pénzed az italra?
Ella jókorát taszított a boton, félrelökte az útjából, Roberta
pedig kénytelen volt a padba kapaszkodni, hogy el ne essen.
- Dolgom van a kávézómban - vetette oda Ella, és
átviharzott a bokrokon.
Roberta leült, nézte, ahogy a felhők elszállnak a tó felett, és
a víz egyszerre szürkévé válik.
Ella már félúton tartott a ház felé a parkon át, amikor bánni
kezdte, hogy nem hagyta a húgát beszélni. Michael halála után
Roberta mindent elkövetett, hogy megvigasztalja; azóta a húga
csak egyszer próbált meg szót váltani vele: amikor hazajött a
kórházból. Ella depresszióba esett és gyászolt, elzavarta
Robertát, kiabált vele, őt okolta, és addig szórta rá a szidalmakat,
míg a húga végül bezárkózott a szobájába.
Tálcán hordta az ételt Ella ajtaja elé, de ő arrébb rúgta
mindegyiket, míg végül a harmadik napon Roberta kihívta dr.
Haslettet. Ella még három napig feküdt benyugtatózva, azután
egy ködös reggelen felkelt és felöltözött. Összeszedte a maga
kötötte kis kardigánokat, cipőcskéket és pulóvereket, és egy
sekély sírba temette őket a tó túlsó partján.
Ella hátul akart beosonni, de Muriéi, aki a kerti asztaloknál
ült udvartartása körében, lelkesen intett neki, és odakiabált,
csatlakozzon hozzájuk. Ella fél kezét még most is a zsebébe
mélyesztette, és mosolyt erőltetett az arcára. Az élénk
beszélgetés elnémult a közeledtére.
- Majd' belehalunk, hogy megtudjuk. Mikor érkezik?
Ella a zsebe varrását babrálta, a kilógó cérnaszálakat
huzigálta.
- Azt hiszem, hamarosan.
Muriéi közelebb hajolt.
- És?
- Ennyi. Nem mondhatok többet, Muriéi. Bizonyára
megérted.
A nők csalódott pillantásokat váltottak, páran újra
nekiláttak a süteményüknek.
- Köszönöm, hogy vigyáztál a kávézóra, Muriéi. Még egy kis
ideig igénybe vehetném a nagylelkűségedet? Muszáj felmennem
és kicsit kifújni magam.
Muriéi, aki kissé csalódott volt, hogy ilyen keveset derített
ki a levélről, bólintott, de hozzátette, hogy még ebéd előtt vissza
kell érnie a postára.
- Csak pár perc kell, amíg rendbe hozom a sminkemet -
szólt vissza Ella a bejárat felé menet. Amikor elment a kávézó
ajtaja előtt, látta, hogy tele van, és bosszankodott, hogy Muriéi
őrizetlenül hagyta a kasszát, pedig a sajátját a postán biztosan
nem hagyná ott. Sietnie kell vissza, idegesség fogta el.
Leroskadt a székre, látta, hogy Roberta épp megkerüli a
házat, de elhatározta, hogy még csak bele sem gondol, vajon
miért akart beszélni vele a húga. Elővette a levelet a borítékból,
és kisimította maga előtt a fésülködőasztalon. Nyomtatott
papírlap volt, az alján egy kézzel írt résszel. Újra elolvasta.

Riverside Walk
Manhattan
2008. május 14.

Kedves Ella!
Remélem, nem bánod, hogy a keresztneveden
szólítalak, de a Miss O'Callaghan túlságosan
hivatalosan hangzik. El kell mondanom, hogy nagyon
örültem a levelednek, és rettentően sajnálom, hogy a
születésemkor elszakítottak bennünket egymástól.
Szeretetteljes légkörben nevelkedem, és a szüleim, Jim
és Stephanie számára traumatikus időszak ez.
Fogalmuk sem volt arról, hogy a tudtod nélkül vették el
tőled a gyermekedet, és elborzasztja őket a helyzet.
Nekik azt mondták, meghaltál, és a fontos ünnepek
idején, például a születésnapomon rólad is
megemlékeztünk, és imádkoztunk érted. Anyám
mindig azt mondta, az égbolt legfényesebb csillaga az
én írországi anyukám. Furcsamód felnövekedvén ez
segített nekem, mert nem reménykedtem titkon abban,
hogy egyszer még találkozunk, tudtam, milyen
szerencsés fiú vagyok, hogy ilyen szerető szüleim
vannak.
Tudom, hogy számodra ezt nehéz lehet olvasni, de
elmondom, hogy tudd: míg te szörnyű, betölthetetlen
űrt érzel, én egy igazán boldog gyerekkorra emlékszem
vissza, és a szüleim is támogatnak abban, amit most
javasolni fogok neked.
Nagyon szeretnék találkozni veled, és segíteni
neked, hogy megismerd a gyermekkoromat. Apám
beteg, de anyám szívesen elkísérne engem Írországba.
Stephanie nagyon szeretne megismerni téged, és kéri
ehhez az engedélyedet.
Bevallom, hogy én nagyon izgulok, és örülnék, ha
Stephanie ott lenne mellettem. Kérlek, írd majd meg,
mi a véleményed erről.
Ügyvédként dolgozom, és meglehetősen sikeres
vagyok a munkámban. Arra gondoltunk, hogy
júniusban utaznánk Írországba. Megfelelne neked?
Félek, hogy a munkám miatt korábban nem tudok
elutazni. Mindenesetre addig írhatunk egymásnak,
beszélhetünk, megismerkedhetünk. Vannak
unokatestvéreim, akikkel találkozhatnék? Nagynénik,
nagybácsik? Még sosem jártam Írországban, bár az
utóbbi években többször is megfordult a fejemben.
Most már bánom, hogy nem mentem el.
Anyám azt mondja, küldjek egy fényképet is
magamról - attól tartok, talán nem ilyennek képzeltél.
Kérlek, te is küldj egy képet magadról és
Roscarburyról.

A kézírásos részben pedig ez állt:

Ella! El sem tudom képzelni, micsoda fájdalmat kellett

átélned, és azt remélem, most egy kis napfényt hozhatok az
életedbe. Nagyon várom, hogy találkozhassak veled, és együtt
legyünk.
Szerető fiad.
James

Ella végigsimított az ujjával a kézzel írt részen. Töltőtollal

írta, ez tetszett neki: iskolázott, stílusos ember benyomását
keltette. A papír is vastag volt, a boríték pedig nehéz. A fénykép
egy kis portré volt, a diplomaosztón készülhetett. James
mosolygott rajta, Ellának pedig elállt a lélegzete, annyira
hasonlított az apjára. Ugyanúgy tartotta a fejét, és épp olyan
sötét haja volt, mint Michaelnek. Saját magát nem igazán látta a
fiában, talán a nagy, őszinte szemek hasonlítottak az övére.
Összerezzent, mert egy emelettel lejjebb mindenki
búcsúzkodni kezdett, és rájött, túl sokáig maradt fent. Gondosan
nekitámasztotta a fényképet a tükörnek. Muriéi pár percet még
igazán várhat. A fia írt neki, és ez olyan alkalom, amihez brosst
kell felvennie.
A százszorszép-bross: a leveleit fehér, gömbölyűre csiszolt
kövek adják, a közepén pirosas-rózsaszínű kristályok, hosszú,
ívelt szárral, mintha most szedték volna kint a réten. Bernie
O'Callaghan túlságosan közönségesnek találta, ezért sosem vette
fel. Ha Ella ránézett, újra kint volt a réten, ott feküdt a fűben a
kankalinok és százszorszépek között, és nézte a rohanó felhőket.
A gondtalan idők jelképe volt, érezte a habos felhők mámorító
vidámságát a kéklő égbolton, a nap sugara egyszeriben
elpárologtatta hosszú évtizedek fáradtságát. A kardigánjára
tűzte, és úgy érezte, évekkel fiatalabbnak látszik tőle.
Muriéi épp mosogatott, amikor Ella belépett a kávézóba.
- Ne haragudj, hogy ennyit várattalak, Muriéi.
- Na és jó hír jött? - húzta ki Muriéi a mosogató dugóját.

-A fiam jól menő ügyvéd, és találkozni akar velem.

Ella elhallgatott, mert a hangja elcsuklott, a sírás határán
állt. Muriéi még a kezét sem törölte meg, odalépett hozzá, és
olyan erővel ölelte meg, hogy Ellának végül úgy kellett
kiszabadítania magát a szorításából.
- Annyira örülök, Ella, azt el sem hiszed.
 34. fejezet

Michael megérdemli, hogy a fia megtudja, milyen volt. Ő

is így akarta. Kérlek, vedd a fáradságot, és olvasd el a levelét.
Hamlet, első felvonás, a legfelső polcon a könyvtárban. R.

Ella egyenesen a polchoz ment a könyvtárban, levette a

Hamletet, és addig rázta a könyvet, míg a levél ki nem pottyant
belőle. Hogy merészelt a férje levelet írni másnak rajta kívül? Mi
joga van Michael Hannigannek ahhoz, hogy szeretettel
emlékezzenek rá? Az első zsebébe tette a levelet, hogy majd
később elolvassa. Egy cédulát hagyott Roberta székén a
könyvtárban.

Ami elmúlt, az elmúlt. Michael Hannigannek már

nincsenek jogai: halott. Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd az
egyetlen boldog pillanatot, ami még vár rám ezen a világon. E.

A kávézóban megtapogatta Michael Hannigan levelét. Ha

később lesz ideje, talán átfutja, de a húgának nem fogja elárulni.
- Még életemben nem láttam senkit ennyit ülni egy csésze
tea felett - dünnyögte Ella.
Szemügyre vette az idegent. Görnyedten ült, az asztalra
könyökölt, és elmélyülten bámult kifelé az ablakon. Törökmintás
kendője lecsúszott az ölébe, de mintha észre se vette volna.
- Lehet, hogy csak elmélázott - súgta oda Fergus, és

elindult, hogy leszedje a távolabbi asztalokat.

Muriéi Hearty és néhány fős társasága halkan beszélgetett
a középső asztaloknál, majd Muriéi intett Ellának, csatlakozzon
hozzájuk.
- Tudsz valamit Debbie-ről?
- Tegnap este beszéltem vele telefonon. Rendesen ápolják,

ennél többet nem tudok mondani. Most már csak várni lehet.
- Itt kellett volna maradnia, mindannyian besegítettünk

volna.
- Ott van mellette a nagynénje, a nagybátyja és a barátai.

- De közösen éltünk át valamit, mi szívesen ápoltuk volna.

A többi asszony egyetértően mormogott.

- Ez butaság, te is tudod. A legszakszerűbb ellátást kapja
abban a hospice-ban. A jó szándék azzal nem ér fel.
Muriéi közelebb húzta Ellát.
- Ki az a sápadt nő az ablaknál?
- Fogalmam sincs.

-Hát, nem nagyon fogja megdobni a kávézó forgalmát -

nevetett fel Muriéi, a többiek pedig kacarászni kezdtek. Mind
egyszerre álltak fel, zajosan tolták hátra a széküket a padlón. -
Ma este bingó van a nagyteremben, Ella. Gyere el! Hozd
magaddal Fergust is.
Ella nem felelt, fogott egy tálcát, és elkezdte leszedni az
asztalt. Egy tálcát már megtöltött, épp a másikat kezdte
megpakolni, amikor az ablaknál ülő nő felállt, és odament a
kasszához, hogy fizessen.
- Egy perc, és megyek - szólt oda neki Ella, közben magában
morgott, hogy a nő pont ezt a percet választotta arra, hogy
kifizesse azt az egy csésze teát. - Minden rendben volt? -
kérdezte, miközben kinyújtotta kezét az apróért.
 - Hát persze. Egy csésze teát nem igazán lehet elrontani.
Ella nevetett.
- Azt hiszem, igaza van.
- Maga Miss O'Callaghan, a tulajdonos?

- Igen, Ella vagyok, Ella O'Callaghan.

- Biztos nem emlékszik rám. Fran Murtagh vagyok.

- Fran Murtagh?
- Mary Murtagh nővére. A híd mellett laktunk Rathsorney-

ban. Most Frances Rees a nevem.

Ella szemügyre vette az előtte álló magas, jól öltözött nőt.
Látta, hogy drága esőkabátot visel, és a táskája bőrből készült.
Ella levette a kötényét, és visszasétáltak az ablak melletti
asztalhoz.
- Nem is tudtuk, hogy vannak családtagok, akik még az
országban élnek, vagy talán külföldről érkezett?
- Én egész életemben Malahide-ban laktam, Dublin mellett.
A családom oda költözött Rathsorney-ból.
- Értem.

- Azt reméltem, hogy meg tudja adni Deborah Kading címét

vagy telefonszámát.
- Tudja, mi a helyzet?

- Igen, épp ezért vagyok itt. Írtam a zárdának, az ő

segítségüket kértem, de válaszra se méltattak. Sajnos úgy tűnik,
elkéstem, Deborah már elutazott.
- ÉsMary?
- A húgom szíve megszakadt, elmegyógyintézetben halt

meg, mert senki sem hitte el neki, hogy elrabolták tőle a

gyerekét. Neki azt mondták, a kicsi meghalt, de ő nem hitte el.
Szerintem hetek kérdése, és bebizonyosodik, hogy igaza volt,
de...
- Debbie-nek az már túl késő lesz.
- Pontosan.

- Hogy van Deborah?

- Nagyon gyenge, vannak jobb és rosszabb napjai. Nagy

fájdalmai vannak, folyton nyugtatózzák, úgyhogy főleg a

nagynénjével, Nancyvel szoktam beszélni. - Frances előrébb
csúszott a székén, hogy közelebb hajolhasson Ellához. - Arra
gondoltam, el kellene mondanom neki, hogy szívesen fogadjuk a
családban, hogy az anyja nagyon akarta őt. Boldog volt
Kadingékkel?
- Úgy tudom, igen, bár az anyját kicsi korában elveszítette. -
Ella félrenézett, nem akart többet mondani.
Fran Rees arcán egy könnycsepp gördült végig, és
megrázta a fejét, mint egy ló, aki egy legyet akar elhessegetni.
- Azok az apácák sok magyarázattal tartoznak. Írtam a
zárdának azután, hogy hallottam Deborah-t a rádióban, de nem
kaptam választ. Valahányszor telefonáltam, azt mondták, nem
tudnak segíteni. Assumpta csak akkor volt hajlandó találkozni
velem, amikor bekopogtam a zárda ajtaján, és azt mondtam, a
sajtóhoz fordulok.
- Mit mondott?
Fran kinézett az ablakon. A messzeségben a tenger úgy
tündökölt, mint a csillagfényes éjszaka. Egy szélroham söpört
végig a távoli erdő fáin, a rododendron imbolygott, ágairól
elhervadt virágok peregtek. Egy csapat lány közeledett a
kocsifeljárón, egymást lökdösték bele a bokrokba.
 - Azt mondta, hogy Deborah elutazott, és minden egyéb a
vizsgálóbizottságra és a rendőrségre tartozik, és ő nem mondhat
semmit.
- Ez jellemző Assumptára, kerülgeti a forró kását.

- Deborah-nak elmondták, hogy Mary Murtagh volt az

édesanyja?
- Igen.
- Odarepülhetnék. Vihetnék neki fotókat Maryről.

Ella érezte, hogy könny szökik a szemébe.

- Megtenné?

Fran Rees a csészét babrálta, amit Fergus csendesen letett

mellé.
- Tartozom ennyivel a húgomnak, Miss O'Callaghan. Pár
évvel voltam idősebb nála. Amikor arról beszélt, hogy megtartja
a babát, nem mondtam el neki, hogy apánk sosem nyugodna
bele. Hagytam, hogy Mary tervezgessen, kis kardigánokat
kössön különböző színekben, apró cipőcskéket horgoljon. Azt
hiszem, túlságosan lefoglalt a saját életem, akkoriban terveztünk
összeházasodni Richarddal. Amikor megszülte a gyereket,
közölték vele, hogy meghalt, én pedig semmit sem szóltam. -
Elhallgatott, és belekortyolt a teába. - Engem úgy neveltek, hogy
elhiggyem, a szüleim mindent jobban tudnak. Amikor
elmegyógyintézetbe csukták, nem hittem, hogy ilyen sokáig bent
tartják. Valahányszor meglátogattam, és szégyellem bevallani,
hogy csak húsvétkor és karácsonykor mentem, ő könyörgött,
hogy segítsek megtalálni a gyerekét. Annak ellenére, hogy
gyanítottam, apám örökbe adta a kicsit, és több mint valószínű,
hogy életben van, Marynek nem árultam el. Vétettem ellene,
érti? Most megpróbálom jóvátenni a vétkemet.
Ella megpaskolta Fran kezét.
- Fiatal volt. Utólag megbánni mindig könnyebb.
- Gondolja, hogy jelentene neki valamit?

Ella megszorította Fran kezét.

- Tudom, hogy ez jelentene számára mindent. Most rögtön

foglalja le a repülőjegyet! - Benyúlt a zsebébe, előhúzta a

jegyzetfüzetét, és leírta Debbie címét és telefonszámát. - Tessék,
és tudassa majd, ha elutazott hozzá.
A másik asszony képtelen volt megszólalni, csak
rámosolygott, Ella pedig, aki hallotta, ahogy a fiatal lányok
közelednek felfelé a lépcsőn, sietve eltűnt a pult mögött.
 35. fejezet

Marigold hospice ház

Ohio
2008 áprilisa

- Ő a nagynéném, Mary nővére?

Nancy bólintott, a szemét elfutotta a könny.
- Nem muszáj találkoznod vele, ha nem akarsz, drágám.
Debbie megfogta Nancy csuklóját.
- Ne butáskodj! Persze, hogy találkozni akarok vele. Honnan
tudta meg, hogy hol vagyok?
- Ella
O'Callaghantől. Besétált a kávézóba.
Ez három nappal korábban történt, amikor Debbie még
képes volt beszélgetni. Most minden mondat erőfeszítést
okozott, és azon töprengett, vajon az anyja testvére időben
ideér-e még.
Megkérte Nancyt, tegyen egy kis púdert az arcára, és
rózsaszín rúzst a szájára, mert annak ellenére, hogy haldoklott,
valamiért jól akart kinézni, amikor először találkozik ezzel a
nővel.
-Itt az idő, megnézem, megérkezett-e már - szólalt meg
Nancy és az ajtó felé indult, de félúton megállt. - Biztos, hogy
készen állsz erre, Debs?
Debbie rámosolygott.
- Menj már, Nance, légy szíves! Ne aggódj!
Frances Rees idegesen várakozott a recepciónál, és azon
tűnődött, hogy lehet mindenki ilyen vidám egy olyan helyen,
ahová meghalni jönnek. Könnyen eldöntötte, hogy ideutazik, de
amikor felhívta Nancy Slowcumot, az asszony nem fogadta kitörő
lelkesedéssel a tervet.
-A végét járja. Ugye, tisztában van ezzel?
- Van néhány fényképem az édesanyjáról. Nem szeretnék

zavarni, de arra gondoltam, talán segítenék vele.

Frances idegesen szorongatta a családi képekkel teli
borítékot, és azon töprengett, őrültség volt-e rokoni érdeklődést
mutatni a nő iránt, aki Mary lánya, az ő unokahúga, és haldoklik
ezen a helyen, ahol mindenki szelíden beszél a másikkal.
Egy testes, szabadidőruhás, vastagon sminkelt asszony
tartott felé kitárt karral.
- Mrs. Rees, majdnem rokonok vagyunk, nem igaz? Annyira
kedves magától, hogy eljött.
Nancy erős karjaival átölelte Francest.
- Debbie nagyon várja magát, de hamar elfárad, úgyhogy
nem sokáig tud bent maradni nála - folytatta Nancy, és
végigvezette egy folyosón egy kék ajtóig. - Gyönyörű kilátása
van a kertekre, bár ő azt mondja, nem is fogható Roscarbury Hall
szépségéhez.
Nancy lassan nyitott be, és intett Francesnek, kövesse.
Debbie háta mögé párnákat tettek, mintha külön erre a
pillanatra rendezték volna el így az ágyát.
Amikor megszólalt, hangja halk volt, de határozott.
- Annyira örülök, hogy ideutazott, jöjjön, üljön ide mellém.

Nancy megállt az ágy végében, de Bert végül kihívta a

szobából.
 - Folyton aggódikmiattam, mindig is ilyen volt.
- Deborah, nagyon sajnálom...

Debbie felemelte a kezét.

- Frances, ne vesztegessük az időt. Húzzon ide egy széket,

és meséljen nekem Maryről.

Frances leült egy székre, és áradt belőle a szó.
- Szólíts csak nyugodtan Frannek, mindenki így hív a
családban. Mary öt évvel volt fiatalabb nálam, és elmondhatom,
hogy amikor nővé serdült, elég kikapós volt, folyton a fiúk után
járkált. - Frances elhallgatott.
Debbie elmosolyodott.
- Kérlek, mindent mondj el.

- Nem akarom, hogy lenézd emiatt. Kedves és jószívű lány

volt, kicsit félénk, és olyan ügyes keze volt, hogy bármilyen
hajból képes volt frizurát készíteni. Én Arklow-ban dolgoztam
egy fodrászatban, de Mary volt az igazi tehetség. Egyszerűen
ösztönösen értett hozzá. Egyszer befestette a haját tiszta
szőkére, mondanom sem kell, apám őrjöngött. Egyszer pedig
kiegyenesítette a haját, kivasalta, teljesen tönkretette a hosszú
fürtjeit, úgyhogy muszáj volt levágnia rövidre, ez persze még
jóval azelőtt volt, hogy a rövid haj divatba jött. Olyan dögös volt a
fiús frizurájával és a miniszoknyájával! Apám nem tudta
kordában tartani. Mind csodáltuk a merészségét, és az összes
fiatal srác utána koslatott. De neki csak egy férfi kellett.
Semmirekellő alak volt, ráadásul nős.
- Az apám?

- Attól tartok. Mary bármit megtett volna érte. Elment

Arklow-ba, hogy találkozzon vele, órákon át várt rá a hideg kőhíd
mellett, a férfiban meg annyi tisztesség sem volt, hogy
magyarázatot adjon a késés miatt. Néha csak fél órát tudott
maradni. Mary fülig szerelmes volt belé. A férfi nem sokkal
korábban nősült meg, de Marynek hiába mondtam, hogy ez a
fickó egy senkiházi. - Frances elhallgatott, érezte, hogy könny
szökik a szemébe. - A húgom egyik nap azt mondta, hogy meg
fognak szökni együtt, elmennek Írországból, és a férfi majd
megtalálja a módját, hogy feleségül vegye. De ha nem, akkor is
együtt lesznek. Nagyon szerette, és kész volt arra, hogy hátat
fordítson miatta a családjának.
- Ki volt?
- Egy szemétláda, aki becsapta őt.

- Ezt
hogy érted?
Frances mély lélegzetet vett.
- Mary nem szólt neki a babáról, csak akkor, amikor már

annyira előrehaladott volt a terhessége, hogy nem tudta tovább

titkolni, hatalmas piros csíkok voltak a csípőjén a fűzőtől, amit
egyfolytában viselnie kellett.
Debbie lehunyta a szemét, Frances elbizonytalanodott,
folytassa-e.
- Fárasztalak. Akarod, hogy elmenjek?

Debbie felemelte a kezét, mintha meg akarná állítani Frant.

- Ki tudja, lesz-e még következő alkalom!
Fran újra elhelyezkedett a széken.
- A férfi hallani sem akart róla. Aznap este Mary teljesen
kiborulva jött haza, mert a férfi azt mondta, hogy neki családja,
felesége van, és Marynek meg kell szabadulnia a gyerektől.
- De már több hónapos terhes volt.
 - Hát ez az, a rohadék! El akarta vinni egy nőhöz Dublinban,
illegális abortuszra.
- Nem olyannak tűnik, mint aki igazán szerette Maryt.
- Egy nős férfi, akinek egy fiatal lánnyal van viszonya? Csak

magára gondolt az az ember, sosem változott volna meg.

- Mary nyilván teljesen összetört.

- Azt tudta, hogy meg akar szülni téged, folyton azt

mondogatta, hogy Dublinba költözik, amint megszülettél, és ott
fogtok élni együtt. Ennek semmi realitása nem volt azok után,
hogy a szüleim tudomást szereztek a terhességéről.
- Betty Messitt azt mesélte, hogy bezárták a házba.
Frances a könnyeit nyelte.
- Nekem volt egy lakásom Arklow-ban, és a hét nagy részét
távol töltöttem. Örökké szégyellni fogom, de annyira lefoglalt a
saját életem, hogy akkoriban nem sokat törődtem Maryvel.
Apám nagyon csúnyán bánt vele. Mind tudtuk, kizárt, hogy
megengedje Marynek, hogy megtartsa a gyereket, de ő kitartóan
és makacsul tervezgette a közös életeteket.
- Mitgondolsz, apád valamikor is beadta volna a derekát?
Frances vadul rázta a fejét.
- Fel sem merült, hogy megtarthatja a babát, valahol

mélyen neki is tudnia kellett. - Frances a borítékba nyúlt, és

néhány fényképet húzott elő. - Gondoltam, ezek talán tetszeni
fognak neked. Ugye, milyen csinos lány volt?
Debbie nézte a széles mosolyt, a látványos frizurát, a
karcsú termetet, a manöken módjára csípőre tett kezet.
- Volt saját stílusa, nem?
- És saját gondolatai, ez volt az ő baja. Azonnal elvettek
téged tőle, azt mondta, nem ölelhetett magához, még az arcodat
sem láthatta.
Frances elhallgatott, mert Debbie arcát könnyek áztatták.
- Talán jobb lesz, ha elmegyek.

- Kérlek, mondd el, mi történt vele.

- A család többé nem ment vissza Rathsorney-ba, apám

munkát szerzett Dublinban, és Coolockba költöztünk. Azt hitte, a

levegőváltozás majd elfeledteti Maryvel a gyerekét, de szörnyű
volt. Egyre csak sírt, még álmában is azt sikoltozta, hogy elvették
tőle a kisbabáját. Azzal fenyegetőzött, hogy a rendőrséghez
fordul. Apám azt mondta, úgysem fognak hinni egy ilyen
ribancnak. Rászokott arra, hogy egész napra bezárja Maryt a
házba. Mary továbbra is ellenszegült, mire apám beadja az
elmegyógyintézetbe.
- És felvették?

- Erősen be volt nyugtatózva. Egy ideig hetente látogattam,

de hihetetlenül feldúltak a látogatások. Ott ült az öregasszonyok
között, akikkel összezárták, és magában beszélt, hogy elrabolták
a gyerekét. Ha bárki belépett, odarohant az illetőhöz, és
megpróbálta elmondani a történetét.
- Te nem tudtál segíteni rajta valahogyan?

Apám volt az egyetlen, aki kihozhatta volna onnan, és ő

-
nem volt rá hajlandó.
Francest elöntötte a megkönnyebbülés, amikor egy nővér
dugta be a fejét az ajtón, és megkérdezte, szükségük van-e
valamire. Hogy összeszedje magát, megigazította a sálját, haját
pedig lesimította.
- Hogyan halt meg?
 Frances mély levegőt vett.
- Átszoktam a havi egyszeri látogatásra, azután már csak

kéthavonta mentem. Most nagyon szégyellem ezt. Apu felhívott,

hogy Mary meghalt, és menjek haza a temetésre. Egy
üvegcseréppel vágta fel az ereit, a társalgóban találta, miután
kicseréltek pár ablaktáblát. Csak akkor találtak rá, amikor már
késő volt.
Debbie megfogta Frances kezét.
- Te nem tehettél róla.

Frances elhúzta a kezét.

- Hát nem érted? Ha meghallgattam volna, ha hittem volna
neki, talán segíthettem volna rajta. De én átkozottul önző voltam,
csak a saját szánalmas kis életem érdekelt.
- Túl szigorú vagy magadhoz.
- Nem igaz, ki kellett volna állnom mellette. Fordított

esetben ő foggal-körömmel harcolt volna értem apu ellen.

- Ki volt az apám?
Frances zavartan fészkelődni kezdett a széken.
- Halott. Még Mary előtt meghalt, de sosem mondtuk el
neki.
Debbie feljebb tornászta magát a párnákon.
- Miért
nem akarod elárulni?
- Nem okoztam már épp elég fájdalmat azzal, amit
elmondtam? Hagyjuk inkább!
Ez egy kulcsfontosságú elem, ami még hiányzik a
-
kirakójátékból, Frances. Mások tudják a környéken?
- A férfi csakis Rathsorney-n kívül találkozott vele, úgyhogy
igazából senki sem tudott róla. Mary nekem elmondta, még
akkor, amikor megbízott a férfiban.
- A nevet, kérlek, Frances. - Debbie hangja határozott volt,

az arca eltökélt.
- Michael. Michael Hannigan.

- Ella férje?
- Igen. Egy szörnyű, jellemtelen fráter volt, azután, hogy

otthagyta Maryt, egy másik fiatal lánnyal kezdett ki. A felesége

egy szent volt.
- Ella tud erről?

- Nem tud, és tőlem nem is fogja megtudni, szerintem

belepusztulna.
- Fáradt vagyok, Frances.

Kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy Frances gyengéden

megölelje.
- Holnap is eljöhetek, és kellemesebb dolgokról is

beszélhetünk.
- A holnap még olyan messze van, nehéz előre tervezni, de
jó lenne.
- Hozhatok valamit, mielőtt elmegyek?
- Pihenek, míg Nancy be nem jön fontoskodni.
Debbie lehunyta a szemét. Örvénylő színek húzták
magukkal. Hallotta, hogy Frances az ajtóhoz megy, és
összeszedte az erejét, hogy utána szóljon.
- Frances, anyám nem mondta, milyen nevet választott
volna nekem?
Frances elmosolyodott.
- Ezt el kellett volna mondanom. Meggyőződése volt, hogy
kislánya lesz. Rachelnek akart elnevezni, mert az előkelően
hangzik, és az előkelő nevű lányoknak előkelő életük is lesz.
- Tetszik. Megtennél nekem valamit?

Frances közelebb lépett.

- Mondd meg Ellának, hogy köszönöm. - Debbie a szekrénye

felé intett. - Ott van még a bross, amit Ellától kaptam?

Frances felvette a brosst, a kövek megcsillantak, ahogy
Debbie kezébe nyomta.
Debbie lehunyta a szemét, Frances pedig csendesen kiment
a szobából és halkan betette maga mögött az ajtót.
Debbie most már emlékezett arra, milyen izgatott volt,
hogy szerzett egy arany csillagot; a szúnyoghálós ajtó hangjára,
amikor felrántotta; a bejárati ajtó puffanására, amikor teljes
súlyával belökte.
Az iskolatáskát a földre hajította, és az anyját szólongatta.
Debbie újra gyereknek érezte magát, szaladt megkeresni az
anyját.
- Anya! Anya!
Beszökdécselt a nappaliba, azt várta, hogy az anyja az ablak
mellett ül. Lehajolt, hogy felhúzza a zokniját, majd megigazította
a hajpántját. Anyja szerette, ha rendesen néz ki. Odalépett a
varrógéphez, és megtapogatta a csipkeszegélyű, fénylő kék
selyemblúzt, amit az anyja összegyűrve félretolt, és még mindig
ott lógott a géptűbe befűzött cérnaszálon. Óvatosan ért hozzá,
megcsodálta a virág alakú ezüst és gyöngyház gombokat.
- Anya! Anya!
Hangosabban szólongatta, kipillantott a kertbe és a
szárítókötélre, az arca kipirult az izgatottságtól, a feje zúgott,
izzadt tenyere a füzetre tapadt. Kinyitotta, és megnézte a fényes
arany csillagot, amit a tanítónő gondosan rátűzött a helyesírás
dolgozatára. Odaszaladt a lépcsőhöz, és benézett a nappaliba. Az
asztal ragyogott, a szobában bútorfény szaga terjengett. Egy
rózsaszínű boríték állt egy tavaszi virágokkal teli vázának
támasztva, az apja nevét írták rá vastag, de csinos nagy
betűkkel.
- Anya! Anya!
Egyre izgatottabb lett, érezte, a bizonytalanság könnyei
szöknek a szemébe. Újra szólongatni kezdte, de a hangja most
már remegett. A harmadik lépcsőfoknál tartott, azután
visszament, és megnézte a fogast a hallban. A fehér ballonkabát
és sapka ott volt a helyén, mellettük a széken az anyja
kézitáskája.
- Anya! Anya!
A lépcsőfokok magasabbnak tűntek, mint máskor, a ház
túlságosan néma volt. A szíve kalapált, fájt a térde.
- Anya...
A hangja elcsuklott, a szája kiszáradt. Olyan szorosan
markolta a korlátot, hogy görcsbe rándult az ujja, érezte, ahogy a
fejbőrét kiveri a verejték. Könnyek szöktek a szemébe.
Először a selyemcipőt látta meg, amit anyja tavaly
karácsonykor vont be, hogy passzoljon a ruhájához. A gardrób
tetején tartotta egy dobozban, selyempapírba csomagolva. A szív
alakú strasszdísz a cipő orrán visszaverte a fényt, színes sugarak
égtek bele az agyába. Anyja nem vett fel harisnyát.
- Anya!

Mennydörgő zúgás járta át, a bensője fájt tőle, de nem jött

hang.
 Mrs. Balcomb a szomszédban az uszkárját hívta. Mr.
Haussmann a szemközti házban hangosan krákogott, a torkát
köszörülte, majd leült a fonott székbe a verandán.
Anyja a rózsaszín, lekerekített gallérú szaténruháját viselte
a kagylógombokkal. Mozdulatlan volt, könnyű teste a második
lépcsőforduló felett lógott.
Debbie kezéből kiesett a füzet, lerohant a lépcsőn, ki a
kertbe, zihálva kapkodta a levegőt, nem tudta, mit tegyen, félt,
hogy hányni fog, és akkor fel kell majd takarítani. A kis kerti
fészer ajtaja résnyire nyitva volt. Kinyitotta, és bebújt az asztal
alá, a sámli mellé, ahová Rob szokott leülni, amikor hajtásokat és
magokat ültet a földdel teli dobozkákba. Összegömbölyödött,
szorosan átfogta a térdét, és egy dallamot dúdolt, amiről azt
hitte, nem is ismeri. Újra és újra eldúdolta, azután meghallotta a
szirénákat. Egyre csak dúdolt és dúdolt, közben a térdét
szorította. Az apja a nevét kiabálta, de ő nem hagyta abba a
dúdolást.
- Debbie! Debbie!
A hangja megbicsaklott, amikor érezte, hogy Rob hatalmas
keze felemeli.
Rob most halkan a nevét mondta, és intett neki, kövesse;
Debbie készen állt. Az ujjai megmarkolták a brosst, érezte a
pillangók suttogását, ahogy a levegő megmozdul leheletfinom
szárnycsapásaiktól, a nevén szólítják, és felemelik.
 36. fejezet

Három hónappal később

Ella az ablaknál állt, és a fasort figyelte. Még két órája volt,

de nem volt képes belekezdeni semmibe. Rathsorney hölgyei
érkeztek és távoztak a Bálterem Kávézóból a hallon át. Ella
lesimította selyemruháját, aggódott, hogy túlöltözött, hogy a
bíborszín túl harsány egy ilyen korú asszonyon. Talán mégis a
sötétkék csipkegallérost kellett volna választania, amit az
eladónő, Hetty Flood ajánlott. A haja húzódott, a fejbőre
viszketett a tegnap reggeli dauertól a rathsorney-i fodrászatban.
A boldog brosst babrálta a gallérján, és az órájára pillantott, nem
sok idő telt el. Tengernyi idő maradt még az érkezésükig.
Szép hangja van, gondolta, szabatosan és udvariasan
beszélt előző este, amikor idetelefonált. Lassan és tagoltan ejtette
ki a szavakat, és Ella is igyekezett, bár a gondolatai kavarogtak,
annyi mindent akart elmondani.
- Stephanie és én már alig várjuk a találkozást. Arra
gondoltunk, legjobb lenne, ha kialudnánk az időeltolódást, és
délelőtt érkeznénk kocsival. Alkalmas lenne így?
- Persze, tökéletes. Bármikor jöhettek.
- Azt hiszem, ebédidő környékén érkezünk, egy óra körül.

- Pompás. Várlak benneteket.

Amikor a fia letette, Ellán átfutott, micsoda fellengzős vén
marhának hangzott. Az elmúlt tíz évben talán egyszer használta
ezt a szót: pompás. Épp most kellett eszébe jutnia.
 Iris haladt lefelé a fasoron, hogy kitegye a „Zárva" táblát,
az utolsó néhány vendég a kinti asztaloknál beszélgetett. Muriéi
nagy csokor virágot hozott reggel. Úgy kiöltözött, mintha azt
várná, őt is meghívják ebédre.
- Ez a te napod, Ella, élvezd ki minden percét! Muszáj lesz
hamarosan találkoznunk a fiaddal.
- Idővel, Muriéi, idővel biztosan fogtok.
- Itt száll meg Roscarburyben?

- Neary szállodájában foglaltam szobát neki és az anyjának

az NI l-es mellett.
-Ó!
- Így kicsit egyedül is lehet.

- Az anyját is idehozza?
- Persze, találkozni akarok vele.
- Nem tudom, én képes lennék-e rá. Nem vagy semmi, Ella

O'Callaghan.
A hallban álltak, Ella a gyűrűit forgatta, míg Muriéi végül
észrevette magát, és kijelentette, jobb, ha most megy.
Ma jönnek be a hegyekből a munkanélküli-segélyért, és
-
Matthew dühös lesz, ha nem megyek segíteni.
Végigrohant a fasoron, nem volt maradéktalanul elégedett
a délelőtti pletykákkal.
Iris leszedte a kinti terítékeket, a székeket az asztaloknak
támasztotta, azután bejött.
- Énvégeztem, Ella. Összetoltam két asztalt a kávézóban, és
megterítettem három személyre. Nem árt, ha van hely. Neked
már csak a kávégépet kell megtöltened. Az étel ott van a pulton,
a szép konyharuhákkal letakarva.
 Ella nagyot nyelt.
- Mihez kezdenék nélküled, Iris?

- Sok pénzt fizetnél valakinek.

- Nemsokára itt vannak. Biztos, hogy nem akarsz itt

maradni?
- Én? Mit mondanék én nekik?

- Talán igazad van.

- Tudod, hogy egy ember van, akit meg kellene kérdezned

erről, de többet nem mondok.

Ella megérintette a boldog brosst.
- Nem akarom, hogy bármi tönkretegye ezt a napot.
- Majd te eldöntőd, a Molloy’sban viszont ma van

ebédmenü, úgyhogy én megyek is.

Iris becsukta maga után a bejárati ajtót. Szép munkát
végeztek a házon: az ablaküvegek ragyogtak, az első kert
gondozottnak látszott, cserepes petúniák virítottak a bejárati
lépcsőn, a sövényeket megnyírták, a fasor szélét ásóval
egyengették el. Látta Ellát a szalon ablakában. Roberta a
könyvtárszoba ablakában ült, és egy pohár sherryt
kortyolgatott. Iris észrevette, hogy a szürke kosztümjét vette fel,
amit Gorey-ban vett két hete, a rózsaszínű blúz gallérja szépen
kiemelte finom vonásait.

Amikor Ella elment fodrászhoz, Roberta tudta, hogy itt az

idő. Iris létrán állva mosta le a kinti ablakokat, Sheehy pedig a
szokásosnál hetekkel korábban lenyírta a füvet a parkban, ez is
mind árulkodó jel volt.
 Nem kérdezte, melyik nap érkezik a fiú, de Iris két nappal
ezelőtt kibökte, mintha képtelen lett volna magában tartani.
- Itt fog megszállni? - kérdezte Roberta, aki fel sem
pillantott, továbbra is újságolvasást színlelt.
- Nem hinném. Ella bezárja a kávézót, hogy együtt tudjanak
ebédelni.
- Nekem szólt volna?
- Nem tudom. Ne áruld el, hogy tőlem tudod.

- Nem hiszem, hogy erről csevegnénk - felelte fagyos

hangon Roberta.
- Találkozni akarsz vele? - Iris aggódott, hogy bajt kevert,
és Ella dühös lesz rá.
- Miért ne akarnék?
- Persze, persze - felelte Iris, azzal újabb vödör szappanos
vizet töltött, hogy lemossa a hátsó ablakokat.
- Kétlem,hogy a fiút érdekli majd, lemosták-e az ablakokat,
vagy sem - szólt utána Roberta, és a tollért nyúlt, hogy egy piros
cédulára üzenetet firkantson.

Jogom van találkozni az unokaöcsémmel. Ezt ne feledd!

Ne hidd, hogy te vagy az egyetlen, aki bele akar kapaszkodni a
boldogság utolsó szalmaszálába. R.

Kocsival érkeznek Dublinből, úgyhogy nyilván éhesek

lesznek. Ella felment, hogy megnézze, minden rendben van-e a
kávézóban. Iris egy vászonabrosszal terített meg, a különleges
alkalmakra tartogatott ünnepi porcelánkészlet pedig csak úgy
ragyogott. Muriéi virágait egy vázában a pultra tette. Az ételt
vászon konyharuhával leterített tálcákon a pult belső párkányán
hagyta, a túlsó falnál zsúrkocsi állt whiskyvel, brandyvel,
sherryvel és két doboz sörrel.
Ella gyomra émelygett, fel-alá járkált az asztalok között, a
padlódeszkák göcseit számolgatta. Amikor megcsörrent a telefon,
rohant a földszintre, kicsit meg is csúszott az utolsó lépcsőfokon.
- Késni fogunk, Ella. Anyám nem érezte jól magát reggel,

úgyhogy később indulunk, mint terveztük.

- Nagyon sajnálom, jobban van?

- Szerintem csak ideges. Lehet, hogy fél három is lesz, mire

megérkezünk.
- Vezess óvatosan!
Ella lement a konyhába. Ingerült volt, a ruha túlságosan
szorította, a bross szúrta a nyakát a vékony selymen keresztül.
Amikor meghallotta Roberta lépteit a folyosón, behajtotta az
ajtót, reménykedett, hogy nem jön be.
Roberta kinézett a fasorra, jön-e már a kocsi, azután
végigment a hallon. Feltűnt neki Ella felhúzott válla, ahogy a
mosogató felett áll és kifelé bámul.
- Mégsem jönnek?
Ella a nyüszítő öreg kutyát nézte, akit Iris kikötött, mielőtt
elment.
- Ez a kutya szégyent hoz ránk - jegyezte meg inkább csak
magának, azzal kiment, hogy elengedje, és nagyot taszított az
állaton, amikor az farkcsóválva felugrott a ruhájára.
Roberta a konyhaasztalnál ült, amikor Ella bejött.
- Valami baj van?

Ella végigmérte, észrevette az új ruhát, a csinos kontyba

hátrafésült hajat és a csepp alakú fülbevalót.
 - Késnek.
- Mikor érkeznek?
- Fél háromkor. Nem akarok bajt.
- Nem is lesz.

Ella kilöttyintette a teája maradékát a mosogatóba, és

kiöblítette a csészéjét. Épp megkerülte az asztalt, amikor
Roberta újra megszólalt.
- Hallottad a pletykát Mary Murtagh-ról?

Ella megállt, most már gyöngyözött rajta a verejték, és

átitatta az új frizura szoros hullámait.
- Na és?
Roberta tétovázott, az ujját végighúzta az abroszon.
- Ésakkor az amerikai jogot formálhat Roscarburyre.
Ella az asztalra csapott az öklével.
- Sem neki, sem bármiféle hozzátartozójának nincs joga

Roscarbury Hallhoz! Az jog szerint a fiamat illeti, és ez így is

marad!
- De mi van, ha Deborah Kading az ő lánya?

- Ezt nem tudhatjuk. Csak szóbeszéd. Mary Murtagh rég

meghalt. A pletykát lehetetlen bizonyítani. A pletykának nincs
jogi hatálya.
- Örülök.
Ella szája sarkából nyál fröccsent, leült.
- Debbie meghalt. Nem tudom, hallottad-e.

- Nagyon sajnálom.
- Olyan kevés idő adatott neki.
- Igen.
Csendben ültek, csak a kutya kaparászása zavarta meg a
gondolataikat.
Roberta Ellát figyelte, azután megszólalt.
- Michael Hannigan elég sok fájdalmat hagyott örökül.
- Több kárt csinált, mint hasznot, én csak azt sajnálom, hogy

ezt akkoriban nem tudtam.

Ella a kanál után nyúlt, és forgatni kezdte a kezében.
Roberta elmélyülten babrálta az asztalkendőt.
- Én is - felelte, és tovább babrált.

Csendben ültek egymással szemben, nem hallatszott más

hang, csak az óra ketyegése a kandallópárkányon és a tyúkok
kárálása a hátsó lépcsőn. Roberta felállt, és a
konyhaszekrényéből elővett egy üveg sherryt a magas
spagettitartó belsejéből.
- Megmondtam Murielnek, hogy ha tovább pletykál
Michaelről, ügyvédhez fordulok.
- Tényleg?
Roberta megfordult.
- Én talán nem ugyanúgy szeretem Roscarburyt, mint te?

Ella a fejét rázta, próbálta elhessenteni a feltörő könnyeket.

- Tudom - suttogta.
A hallban megszólalt a telefon, így nem mondott többet.
Kirohant, hogy felvegye, Roberta pedig töltött egy pohár sherryt,
és elindult a könyvtár felé. Már elhelyezkedett a székében az
ablaknál, amikor Ella dugta be a fejét az ajtón.
- Hamarabb ideérnek, mint gondolták. Már bent vannak a
városban. Legfeljebb öt perc - mondta remegő hangon.
Roberta nem felelt rögtön, helyette a régi takarót igazgatta
a térdén.
 - Én idebent maradok.
Ella tétovázott, de nem felelt, lassú léptekkel átment a
szalon ablakához. El akart még szaladni a vécére, de tudta, lehet,
hogy közben megérkeznek, és szörnyű lenne, ha nem nyitna
nekik ajtót senki.
A nap végigtűzött a kerteken, felragyogott az öreg kőrisfa
körül, és megcsillant a szökőkút vizén. A szája kiszáradt, fájdalom
nyilallt a tarkójába. Annyira émelygett, hogy úgy érezte, hányni
fog, egy régi bársonyszék támláját szorongatta, hogy elterelje a
figyelmét. Amikor meglátta, hogy a nagy fekete kocsi
bekanyarodik a fasorba, azt hitte, menten elájul. Tudta, hogy az
arca bíborvörös, mint a ruhája, és átkozta magát, amiért ilyen
fiatalos színt választott.
A kocsi lassan közeledett, a sofőr óvatosan kerülgette a
kátyúkat. Szólnia kellett volna Michael Hegartynak, hogy
temesse be a legnagyobbat félúton a kapu és a bejárat között, de
ez is csak most jutott eszébe.
Kijjebb hajolt, de nem látta a sofőrt. A nő az első ülésen
termetesnek tűnt, és kalapot viselt. Ella megigazgatta a haját, a
torkát köszörülte, a teste megfeszült a várakozástól, a feje
lüktetett a fájdalomtól. Olyan átszellemülten figyelte a fasort,
hogy nem hallotta, amikor kinyílt a szalon ajtaja.
Roberta jött be, és odaállt a nővére mellé. Nem volt biztos
abban, hogy Ella észrevette. A kocsi megállt a bejárati lépcső
előtt, de a sofőr meggondolta magát, és kicsit hátrébb tolatott,
hogy ne állja el az utat. Ella lélegzete elakadt, amikor a kocsi
leparkolt.
Roberta lassan odanyúlt, megfogta a kezét, és gyengéden
megszorította. Ella belevájta az ujjait a húga száraz bőrébe.
Roberta nem szólt, hogy fáj, nem húzta el a kezét.
Némán, kézen fogva nézték, ahogy James kiszáll a kocsiból,
széles mosollyal körülnéz, és halkan füttyent egyet.
- Annyira hasonlít az apjára - szólalt meg Ella elcsukló
hangon.
- Igen - felelte Roberta, és még jobban megszorította a
nővére kezét.
- Michael örült volna neki - mondta Ella, és ő is

megszorította Roberta kezét. - Menjünk ki együtt elé - tette

hozzá halkan.
Robertának nem kellett válaszolnia, kéz a kézben indultak
el a bejárathoz, hogy üdvözöljék a vendégeiket.
 Köszönetnyilvánítás

Apám, Patrick, született mesélő volt, anyám, Anne pedig

lelkes olvasó. Öt gyermeket neveltek fel egy történetekkel és
könyvekkel teli házban. Patrick és Anne O'Loughlin egy
kisvárosban élt Írország nyugati részén, de szeretetük,
támogatásuk az egész világot megnyitotta előttünk. Mindent
nekik köszönhetek. De a köszönet szó nem képes kifejezni a
hálámat azért a támogatásért, amit tőlük kaptam, hogy
megvalósíthassam az álmomat, és írni kezdjek. Az álom nem
válhatott volna valósággá férjem, John, és csodálatos
gyermekeim, Roshan és Zia nélkül. Sosem engedték, hogy
feladjam, és ezért még jobban szeretem őket.
Hálás köszönet illeti az ügynökömet, Jenny Brownt, aki
sosem kételkedett a képességeimben, és a Black and White
Publishing kiadónak, különösen Alison McBride igazgatónőnek,
szerkesztőmnek, Karyn Millarnek, valamint a jogkezelőmnek,
Janne Mollernek jókedvükért és hasznos tanácsaikért.
Köszönöm minden újságíró és jogász barátomnak, valamint
a helyi közösségünknek és a szívemnek oly kedves embereknek
Indiában - sosem lettem volna képes megírni ezt a könyvet a ti
biztató, bátorító szavaitok nélkül.

Ann