Írta: Adi Alsaid

A mű eredeti címe: Never Always Sometimes

Fordította: Komáromy Rudolf
Szerkesztők: Szaszkó Gabriella, Vajna Gyöngyi
Nyelvi korrektor: Tóth Eszter
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit
© Adi Alsaid
© Komáromy Rudolf
© Maxim Könyvkiadó Kft.
A kiadvány az Alloy Entertainment, LLC engedélyével készült.
A könyvben szereplő idézeteket Arany János és Vas István
fordította.
Borítóterv: Debreczeni Kinga (vintezis creative studió)
ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 261 862 3 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1185

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített,
illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli
engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Sylasnek és Lucynak
 PROLÓGUS: A LISTA
DAVE A LÁBA MELLÉ dobta a hátizsákját, és leült a padra,
amelyik a Morro-öböl kikötőjére nézett. Imádta az itteni kilátást:
az óceán úgy terült el előtte, mint maga a jövő, egyöntetű
felületét nem bontotta meg más, csak a lehorgonyzott vitorlások
fehérlő árbocai meg a rozsdás vaskorlát, amire a naplementében
gyönyörködök támaszkodtak. Tetszett neki, hogy nagyon
messzinek érzi San Luis Obispót, holott csak negyedórányi
távolság választotta el onnan. Legfőképpen azt élvezte, amint
Julia homlokráncolva bukkant föl a látótere szélén. Színlelt
bosszankodással rajta tartotta a szemét, próbált nem
mosolyogni, mialatt odalépett hozzá, azután úgy huppant le
közvetlenül mellé, mintha a világon sehova máshova nem
tartozna.
– Helló, dinka! Bocs, hogy késtem.
Dave pont akkor nézett föl, amikor Julia leült. A lány a
szokásos öltözékét viselte: sortot, vállpántos felsőre vett kék
skót kockás inget és a strandpapucsot, amit annyira szeretett,
hogy most már több volt rajta a szigetelőszalag, mint az eredeti
gumianyag. Gesztenyebarna haját laza lófarokba fogta, a fülénél
egy-egy tökéletes tincs kunkorodott. Dave biztosra vette, hogy
ha a lány jelenlétében valaha is kihunynak a fények, csillogó
szeme többet ér az elemlámpánál.
– Semmi gond. Milyen volt a hétvégi kikapcsolódás
anyukáddal?
 – Világbajnok. Ne érts félre, az apák is szuperek, de anyukám
a legmenőbb fej a földkerekségen.
– Túlozni nem ér – mondta Dave.
Julia bokánál keresztbe tette a lábát, és körülnézett a
kikötőben.
– Lemaradtam valami érdekesről?
– Egy pár összeveszett a fagyizó előtt. Nem hallottam, mit
mondtak, de a lány szívszaggatóan sírt. Legszívesebben
megölelgettem volna, de az talán kicsit furán vette volna ki
magát.
Julia rámosolygott, és lopva szürcsölt a bubble teából, amit a
fiú eddig a kezében tartott.
– Mesélj még anyukádról! Mitől olyan jó fej?
– Mindentől – felelte Julia. – Olyan életet él, amiről nem
gondoltam, hogy egyáltalán lehetséges. Egyszer elkerekezett
Kanadától Chiléig. Nem mocin, hanem bicajon. Hónapokon
keresztül. Más felnőttek kilenctől ötig dolgoznak, azután
hazamennek tévét nézni. Ő meg végigpedálozott egy egész
kontinenst.
– Azta! – ámuldozott Dave. – Ez király. Hogyhogy még
sosem járt erre?
– Túlságosan leköti a saját szupersége – mondta Julia. Kis
ideig nézelődött, lötyögtette az italt a kezében. Dave követte a
tekintetét egy kisfiúhoz, aki háromkerekű biciklin igyekezett le
a kikötőbe, a szülei büszkeségtől sugárzó arccal, ráérősen
ballagtak mögötte. – Szóval holnap középiskola. Nagy nap.
– Aha – felelte egy vállrándítással Dave, és a teájáért nyúlt,
hogy visszaszerezze.
Elképzelte, mit csinálhatnak más srácok a középiskola
kezdete előtt. Kiválasztják a szerelésüket, levágatják a hajukat,
civakodnak a szüleikkel és a testvéreikkel, olyan SMS-eket
küldözgetnek egymásnak, amelyekben több a hangulatjel, mint
a szabályos központozás.
– Ötletek? Aggodalmak? Mesterkedések?
 – Hát… tudod. Semmi különösebben középiskolás.
Világuralomra törés.
A lány féloldalasan elmosolyodott, azután mélyen a fiú
szemébe nézett, amitől Dave mindig vagy mázlistának érezte
magát, vagy azt hitte, menten pocsolyává olvad. Igen, mióta
megismerkedett Juliával, egyfolytában mázlista pocsolyának
érezte magát.
– De azért továbbra is önmagunk maradunk?
– Ezt hogy érted?
– Hát úgy, hogy… mi eléggé elütünk a legtöbb embertől,
igaz? Nem azt tesszük, amit mindenki más. Nagyobb
valószínűséggel biciklizünk végig egy földrészen, mint hogy
egész délután tévét néznénk.
– Azt hiszem, igen.
Julia ivott a fiú bubble teájából, az ujjnyi vastag szívószállal a
papírpohár alján pihenő tápiókagyöngyök sötét pöttyeit vette
célba. Miután fölszippantott néhányat, elgondolkodva
majszolgatta őket, és lenézett a földre.
– Amíg nem változunk át igazi középsulissá, inkább a
többiekhez és kevésbé önmagunkhoz hasonlóvá, addig
részemről minden rendben.
A fiúra pillantott, azután a kikötőn túli öbölre nézett, ahol a
víz már kezdte átvenni a lenyugvó nap színét.
– Szóval nem lehetek a suli focicsapatának hátvédje, aki a
pomponlánykapitánnyal randizik?
– Mindjárt a képedbe vágom ezt a teát.
Dave a vállával finoman megbökte a lányt, és mint mindig,
most is izgatóan hatott rá Julia közelsége, bőrének a kockás ing
alól áradó melege.
– Szerintem semmi okod az aggodalomra. Akarva sem tudnál
sablonossá válni.
Julia mosolyogva fogadta ezt, és visszatűrt a füle mögé egy
tincset. Két kézzel a pad aljába kapaszkodott, kissé előrehajolt,
nyújtózkodott, és a barna hajfürt újra az arcába hullott. A lába
melletti hátizsákba rúgott.
– Van nálad valami papír? Támadt egy ötletem.

A Sosemek,
avagy
Dave és Julia útmutatója a Valódi Középiskolai
élményhez:
1. Sosem hagyjuk, hogy a kajáldai asztalunkról
jegyezzenek meg bennünket. Folyton vándorlunk.
2. Sosem pályázunk szalagavatói bálkirályi/királynői,
diákszövetségi elnöki, illetve más olyan pozícióra, ami
az iskolai évkönyvben saját oldallal jár.
3. Sosem veszünk részt a Kapoor fivérek házibuliján (se
más olyan bulin, ahol csak a „SÖR” a hívószó)
4. Egyértelműen sosem rendezünk sörközpontú bulit, ha
bármelyik szülő éppen elutazik.
5. Sosem festjük a hajunkat a szivárvány színei között
megtalálható árnyalatra.
6. Sosem nudizunk tengerparton, parkban vagy más
olyan helyen, ahol pucér fotó készülhet rólunk, ami
azután vírusként terjedhet a neten.
7. Sosem jövünk össze tanárral. (Helyettesítő tanerők
elfogadhatóak).
 8. Sosem epekedünk némán valaki után a középiskola
egész ideje alatt.
9. Sosem indulunk nagyszabású, „egész életünkre kiható"
autós túrára.
10. Sosem randizunk a legjobb haverunkkal.

ELSŐ RÉSZ
DAVE
 CSAKNEM
NÉGY ÉVVEL KÉSŐBB
A DAVE MELLETT elslattyogó srácok mintha egy másik
univerzumban léteztek volna. Szembeötlően gyorsan mozogtak,
izgágán viselkedtek, fülsértően hangoskodtak. Görcsösen
szorongatták a hátizsákjuk pántját, fölöslegesen gyakran
nézegették magukat a szekrényük ajtajának belső oldalára
akasztott pici tükörben, és úgy viselkedtek, mint akiknek
borzasztó fontos minden. Dave tudta az igazságot: semmi sem
fontos. Semmi más, csak az a tény, hogy amikor a tanítási
napnak vége, Juliával a Morro-öbölben töltik a délutánt.
Senki sem szólt neki előre, hogy az érettségi évének márciusa
olyannak fog tűnni, mintha gyümölcskocsonyából állna. Miután
a Kaliforniai Egyetemről értesítették, hogy felvételt nyert a Los
Angeles-i campusra, a középiskola lényegében valami átlátható
jelleget öltött. Két nappal később, amikor Julia a tengerparton
mindössze egyórányi távolságra elterülő Santa Barbara-i
campusról kapott gratuláló levelet, az egész világ felélénkült,
olyanná alakult, mint a bolti gyümölcskocsonyaporok rikító
alapszínei. Dave és Julia szünet nélkül röhögcséltek.
Egy fej jelent meg mellette, a szomszédos szekrénynek
támaszkodó Juliáé. Bár naponta láthatta a lányt, furcsa módon
mégis mindig meglepődött, milyen érzés a közelében tudnia.
Julia halkan a szekrényhez koppantotta a fejét, és a füle mögé
fésülte a haját.
– Olyan, mintha megállt volna az idő. Esküszöm, tíz évet
ültem Marroney óráján. Nem hiszem el, hogy még csak
ebédszünet van.
– Engem itt már semmi sem tud érdekelni – közölte Dave a
szekrénye belsejével. A hetek óta ki sem nyitott
történelemkönyve tetején halmozódó, gyűrött papírok közül
egyetlen kitépett lapot vett magához. – Tavaly egy rajz házira
egy hármast is beszedtem.
Megmutatta Juliának a művét: a türkizkék óceán közepén egy
holdsarló alakú, parányi szigetet, amelyen egyetlen pálmafa
nőtt.
– Az egyetemen ne mutogasd, mert még megvonják az
ösztöndíjadat.
Dave gombóccá gyűrte a papírt, és a közelükben álló
szemétkosárba hajította. A galacsin lepattant a kosár széléről, és
visszagurult a fiú lábához. Felvette, és visszarakta a szekrénybe.
– Marroney említésre méltó mai kunsztjai?
– Egy hangra sem emlékszem – mondta Julia, és oldalra
húzódott, hogy helyet engedjen Dave szekrényszomszédjának. –
Az egész nap alig jutott el az agyamig. – Mély sóhajjal Dave
vállára hajtotta a fejét. – Azt hiszem, megevett egy darab krétát.
Egészen fesztelenül tudott a fiúhoz érni, ezzel gyönyörteli
kínt okozott neki. Dave tovább fürkészte szekrénye sivár
pusztaságát, kidobott egy penészes fél bucit, időnként mérsékelt
kíváncsisággal széthajtogatott egy-egy papírlapot, igyekezett
nem sokat mozogni, hogy Julia is veszteg maradjon. Nagy
kupacba gyűjtötte a kidobásra szánt, és jóval szerényebb
méretűbe a megőrzendő papírokat. A kisebbik egyelőre Julia
két, órai üzenetcetlijét tartalmazta, valamint egy novellát, amit
Dave emelt szintű angolon olvasott.
– Ugye megyünk ma a kikötőbe?
– Egyedül annak köszönhetem, hogy nem hülyültem még
meg – felelte Julia elhúzódva. – Figyelj, minek vacakolunk itt
ennyit? Éhen halok. Marroney meg sem kínált a krétájával.
– Engem itt már semmi sem tud érdekelni – ismételte meg
Dave.
 A lány érintésének hiánya fölszabadította, a szemeteshez
lépett, és a szekrényéhez vonszolta, majd folytatta a selejtezést; a
könyvek kivételével mindent kidobott. Egy csokipapírba
csomagolt, kulimásztól ragacsos USB-drive is a szemetesben
végezte. Csak néhány lap maradt a sarkokba dugva, egy-két
fecni a vaskos történelemtankönyv alá szorult.
De valamin megakadt Dave szeme. Egy olyan gondosan
összehajtogatott papíron, hogy egy másodpercig azt hitte, talán
egy féltve őrzött levélke az anyjától. Kilencéves korában
veszítette el az édesanyját, és bár megtanult együtt élni ezzel,
továbbra is ereklyeként kezelte a hátrahagyott holmikat. Amikor
azonban kibontotta a lapot, és rádöbbent, mit tart a kezében,
mosolyra nyílt az ajka. Lesiklott a tekintete a lista nyolcadik
tételéig: Sosem epekedünk némán valaki után a középiskola egész ideje
alatt.
Juliára nézett, felidézte magában a napot, amikor azt a listát
írták, és hirtelen melegség öntötte el a gondolatra, hogy négy év
alatt semmi sem állhatott közéjük. Julia a hátizsákja pántjába
kapaszkodott, kezdte elveszíteni a türelmét. Dave mindent
gyönyörűnek talált benne, de profilból imádta leginkább. A
nyaka vonalát, finoman előreugró állcsúcsát, kidomborodó kék
szemét. A fülét, a leghelyesebb fület a földön, vagy talán az
egyetlen helyes fület, amit valaha is alkottak.
– David Nathaniel O’Flannery! Mit keresünk még mindig itt?
– Hogyhogy ilyen régóta a legjobb haverok vagyunk, és
mégsem tudod megjegyezni a teljes nevemet?
– A monogramodat nagyobbrészt tudom. Na, mehetünk
végre?
– Nézd, mit találtam!
– Marroney szemölcsét tizedikből?
– A Sosemeink listáját.
Julia megfordult, szembenézett vele. Pár focista haladt át
kettejük között, valami péntekre szervezett buliról beszélgettek.
A lány némán, fölvont szemöldökkel tanulmányozta Dave-et.
 – Ugye nem hazudnál nekem, O’Flannery? Azt soha nem
bocsátanám meg!
– Gutierrez. A családnevem Gutierrez.
– Ne térj el a tárgytól! Tényleg megtaláltad? – Intett a fiúnak,
hogy adja oda neki a papírt, amit Dave meg is tett, közben
ügyelt rá, hogy az ujjaik egymáshoz súrlódjanak. A
linóleumpadlós folyosók lassanként elnéptelenedtek, ki-ki
elvonult az ebédelőhelyére. – Egyik nap pont erre gondoltam.
Még anyukámnak is írtam róla – mondta Julia a listát
olvasgatva. Mosoly játszott az ajkán, ami egyébként elég vékony
volt, bár Dave el sem tudta képzelni, hogy másmilyennek
kívánja. – Egész szép munkát végeztünk, nem tértünk el tőle.
– Azt az esetet leszámítva, amikor összejöttél Marroney-val –
jegyezte meg Dave, a lány mellé állt, és vele együtt olvasta a
listát.
– De szép is lett volna! Az egy álompasi.
Dave becsukta a szekrényét, és menetközben bekukkantottak
a tantermekbe, figyelték a tanárokat, akik hozzáfogtak
ebédjükhöz, dolgozatot javítottak, mialatt műanyag
dobozokban magukkal hozott elemózsiájukat fogyasztották.
Dave és Julia szótlanul megálltak Mr. Marroney terme előtt, és
nézték, ahogy egy méterrúd végére állított ceruzát próbált
egyensúlyozni.
– Ezt az egyet bántad meg a középiskolás évekből?
– Van benne valami játékos vonzerő – jelentette ki Julia
fennhangon, nem törődve a nyitva hagyott ajtóval. – Meglepő,
hogy te nem látod.
Egy darabig bámészkodtak, azután a menzához indultak. A
létező leghosszabb sor fogadta őket, végigkígyózott az asztalok
között, és majdnem az ajtóig ért. Az összes helyet rég
elfoglalták, nemcsak bent, az étkezdei asztaloknál, hanem kint,
az aszfalton is.
– Egész frankó, hogy tényleg nem lett törzsasztalunk a
kajáldában – intett a kezében tartott listára Dave. – Nem is
emlékeztem, hogy ez szerepelt a listánkon. Hát te?
– Én sem – rázta a fejét Julia. – Furán működik a tudatalatti. –
A hátizsákjába nyúlt, előkapott egy szem zöld almát, és
lagymatagon a pólója szegélyéhez dörzsölgette. – Mit szólsz a
tornateremhez?
A fiú vállat vont, és átvágtak az aszfaltos részen, a focipálya
mögött megbújó kosárlabdacsarnokhoz. Maroknyi hely közül
szoktak választani, rendszerint szó nélkül állapodtak meg az
aznapiban, egyszerre indultak el abban az irányban, mintha
ugyanazon a láthatatlan kötélen vontatnák őket. Beléptek az
ódon épületbe, ami régen penészszagot árasztott, amíg új
kosárlabdapályát nem létesítettek benne, azóta penész és friss
faburkolat szaga keveredett odabenn. Az újrafestett falak az
iskola színeiben, sárgában és bordóban pompáztak. A
mennyezetre függesztett sportzászlók mellett egy leeresztett
focilabda díszelgett a szarufákhoz szegezve.
Julia a lelátó műanyag üléseihez vezette őket. Egy csapat srác
kosárra dobált, az egyikük Dave-re nézett, és odaordította neki:
– Figyelj, öreg, eggyel kevesebben vagyunk. Nincs kedved
beszállni?
– Kösz, nincs – felelte Dave. – Egyszer nagyon rosszat
álmodtam a kosárlabdával, és azóta sem bírok játszani.
A srác a homlokát ráncolta, azután a társaira nézett, akik a
fejüket csóválták, és nevettek. Dave helyet foglalt Julia mellett, a
srácok pedig folytatták a kosárra dobálást.
– Szerintem máskor is ellőtted már ezt a poént – mondta
Julia, és beleharapott az almájába.
– Tulajdonképpen meg vagyok sértve a nevedben, hogy
téged nem hívtak játszani.
– Egyszer hívtak.
– Komolyan? – Dave a hátizsákjában turkált a műanyag
doboz után, amit reggel pakolt be magának. – Miért nem
emlékszem erre?
– Irtó nagyot alakítottam. Zsákoltam. Több pontot szereztem,
mint az egyetemi felvételin összesen. A teremben tartózkodó
összes hímnemű egyed azonnal elfojtotta magában az emléket,
nehogy a hiúsága helyrehozhatatlan kárt szenvedjen.
Dave nevetve emelt a szájához a műanyag villájával egy falat
rizses csirkét. Az ételre halványan emlékezett gyermekkorából,
azután az anyukája egyik régi szakácskönyvében megtalálta a
receptet, és megtanulta egyedül elkészíteni. Az apja meg Brett, a
bátyja mindmáig egy szót sem szóltak róla, de két napnál
tovább sohasem állt a hűtőben a maradék.
– Anyukád hallatott magáról mostanában? – kérdezte.
Juliáról a két nevelőapja gondoskodott, de a vér szerinti anyja
állandóan ott lézengett valahol a háttérben, időnként
kapcsolatba is lépett vele. Julia bálványozta őt, Dave pedig, aki
évek óta sóvárgott a saját édesanyja után, nem tudta hibáztatni
ezért.
– Aha – felelte Julia, és nem bírta megállni mosolygás nélkül.
– Még telefonálgat is. A múltkor hallottam, ahogy apuim azt
mondták neki, bármikor szívesen fogadják, szóval sanszos,
hogy látogatni készül.
Dave odanyúlt, megfogta Julia fejét, és jobbra-balra ingatta.
Réges-régen, a felső tagozat félszeg éveiben ezt honosította meg
rokonszenvet kifejező gesztusként, és olyankor alkalmazta, ha
egyébként nem tudta, hogyan érjen a lányhoz.
– Julia! Ez király!
– Megfulladok az almától, te dilis! – rázta le magáról Julia. –
Nem akarok vérmes reményeket táplálni.
– Ő annál inkább táplálhat vérmes reményeket, mert a vér
szerinti lánya szuper.
– Eddig nyolc országban élt, híres festőkkel és szobrászokkal
dolgozott. Ne vedd zokon, drága barátom, de a szuperség
mércéje szerintem kicsit magasabb nála, mint a tiéd.
Dave még egy adag rizst tolt a szájába, és lassan rágcsált,
közben a kosarasokat figyelte, akik büntetőket dobtak, hogy
eldöntsék a csapatok felállását.
 – A nagyvilági élete hidegen hagy. Ha nem jön el hozzád
látogatóba, akkor a szuperséget illetően harmatgyönge az
ítélőképessége.
A szeme sarkából Juliára sandított, aki félretette az
almacsutkáját, és egy szalvétába csomagolt szendvicset vett ki a
zsákjából. Dave arra várt, hogy elcsípje a lány mosolyát, amiről
tudhatja, hogy ő idézte elő. Ehelyett csak azt látta, hogy Julia
tekintete a Sosemek listájára villan, ami az ő térdén pihen.
Mindketten a pályán zajló blokkolós játékra fordították
figyelmüket, és ímmel-ámmal eszegették az ebédjüket.
Dave az aznapi utolsó két órán a bőrén érezte a ketyegő
másodperceket, mintha bogarakként mászkáltak volna rajta.
Újra elolvasta a Sosemek listáját, magában mosolyogva
emlékezett vissza arra, ahogy Juliával egymás kezéből
lopkodták ki a tollat, hogy a következő tételt papírra vessék.
Kibámult az ablakon a kéklő kaliforniai égboltra, a padja alatt
SMS-ezett Juliának, mérgesen pillantott a leghátul ülő két
gyerekre, akik valamiért azt hitték, amit csinálnak, elég halk
ahhoz, hogy suttogásnak nevezzék. Közvetlenül mellette Anika
Watson szorgosan jegyzetelt, Dave nem értette, honnan merít
ennyi energiát. Eltűnődött, vajon Anika hány tételt teljesített a
Sosemek listájáról, és elmegy-e Kapoorék péntek esti bulijára,
amiről véletlenül hallott, amikor a többiek beszélgettek róla.
Körülnézett a tanteremben, és minden jelenlévő feje fölé egy-egy
számot képzelt, ami azt jelezte, hánynak tett eleget az illető a
Sosemek közül.
A nap legutolsó kicsengetésekor Dave és Julia a folyosón
találkoztak, szótlanul indultak ki a parkolóba, ahol Julia
eredetileg fehér Mazda Miatájának kellett volna csillognia a
kaliforniai napsütésben, de az egyesztendős porréteg jóvoltából,
aminek a letisztogatásával a lány sosem bajlódott, a kocsi
fényvisszaverő képessége elhanyagolható mértékűre csökkent.
Mielőtt Julia bármit mondott volna, Dave már tudta, mi jár az
eszében. Elég jól ismerte a lányt ahhoz, hogy olvasson a hosszú
szünetekből, amelyekben a lista megtalálása óta egyetlen dolog
honolt.
– Mi lenne, ha végigcsinálnánk a listát? – hangzott a lány
mosolyt fakasztó kérdése.
Dave vállat vont, és belökte a hátizsákját a Mazda
csomagtartójába.
– Miért tennénk?
– Mert még két hónap ebből, és begolyózok – felelte Julia.
Kicipzározta kapucnis világoskék felsőjét, és bedobta a kocsiba,
a fiú hátizsákjára, azután kilépett a szandáljából, és azt is
becsúsztatta a csomagtartóba. – Már semmi bizonyítanivalónk
sem maradt. A középiskola nem változtatott meg bennünket.
Talán ideje kipróbálni azt, amit az összes többi mostanáig
művelt. Csak balhéból. Bizonyisten ránk férne némi szórakozás.
A pompás huszonöt fokos idő inkább Los Angeleshez illett
volna, mint San Franciscóhoz, bár San Luis Obispo pontosan a
két nagyváros között félúton helyezkedett el. Párás tengeri
szellő lengedezett, és most, hogy Julián csak a spagettipántos
top maradt, a szépsége majdhogynem fárasztotta Dave-et. A fiú
hosszú ideje tartotta kordában a szerelmét. Hosszú ideje hagyta,
hogy mozizós estéiken a lány a vállára hajtsa a fejét, az ölében
nyugtassa szinte mindig harisnyátlan lábát, és közben
közömbösen szorongassa a bokáját. Dave a középiskola négy
teljes éve alatt a sablonosság szobraként, némán epekedett a
legjobb haverja után.
Kinyitotta az utasoldali ajtót, és átnézett Julia kocsijának
inkább barna, mint fehér teteje felett, amit esőcsepp alakú
koszfoltok borítottak, noha hetek óta nem esett.
– Úgy hallom, Kapooréknál pénteken bulit rendeznek.
Julia mosolyt ragyogtatott rá.
– Nézzenek oda! A kis jól értesült.
– A magamfajta befolyásos személyiségtől elvárható, kérem,
hogy lépést tartson a legfrissebb fejleményekkel!
A lány nevetve dobta le magát a vezetőülésre.
 – Szóval, elmarad a mozizós péntek este? Helyette buliba
megyünk? Piros műanyag pohárba töltött sörrel, fullra föltekert
toplistás számokkal, korunkbeli srácokkal? Az emeleti
szobákban összebújó párocskákkal, a kert bokrai közé
rókázással, és legalább egy sírva elrohanó lánnyal?
– Vélhetőleg – felelte Dave. – Voltaképpen sosem jártam még
buliban, úgyhogy fogalmam sincs, mi szokott történni ott.
Julia lenyitotta a kocsi tetejét, majd kifordult az iskola
parkolójából, jobbra kanyarodott, a kaliforniai 1-es út és a
Morro-öböl kikötője felé tartott.
– Szóval? Belevágunk? – kérdezte Dave. – Mostantól mi is azt
csináljuk, amit a többiek?
– Miért ne? – felelte Julia, és Dave oldalról önkéntelenül
rámosolygott, mert a lány szeme hihetetlenül kéklett a
napfényben, egyértelműen látszott rajta, hogy az édesanyjára
gondol. – A buli előtt átmegyek, hogy eldöntsük, mit vegyünk
fel.
– És megbeszéljük, mennyire rúgjunk be – tette hozzá Dave.
– És kivel smároljunk.
– Ühüm.
Dave előrefordult, és hátradőlt az ülésen. Lehajtotta az
ellenzőt, és oldalt kinyújtotta a karját a kocsiból, érezte, ahogy a
bőrét süti a nap. Egyre csak mosolygott, bőséges gyakorlatot
szerzett már abban, hogy leplezze: egy kicsit épp megszakadt a
szíve.
 PÉNTEK KAPOORÉKNÁL
PÉNTEKRE DAVE SZINTE teljesen megfeledkezett róla, hogy
azt tervezték, elmennek a buliba. De osztályfőnökin, amikor
megkérdezte Juliától, melyik filmet szeretné aznap este
megnézni, a lány emlékeztette, hogy abban maradtak, ezúttal
nem hagyják ki Kapoorék buliját. Enyhe rettegés töltötte el
Dave-et, amint elképzelte a részeg barmok társaságában, szar
zenével töltött estét ahelyett, hogy egy mozi sötét nézőterén
chipset rágcsálnának Juliával, azután pedig egy falatozóban
kávéznának.
Hatkor megérkezett Julia, hogy együtt készülődjenek.
Ugyanaz a ruha volt rajta, ami aznap a suliban, vagyis sort meg
egy San Franciscó-i könyvesbolt emblémájával díszített póló.
Mezítláb jött, de nejlonszatyrot hozott, amiben Dave egy pár
magas sarkút és néhány dobozt látott.
– Ugye, csak viccelsz ezzel a cipővel?
– Helló, ha én egyszer átmegyek sablonosba, nem állok meg
félúton. – Julia belépett a házba, és ahogy elhaladt a fiú mellett,
kissé hozzáért az oldalához. – Alig várom a pillanatot, amikor
az összes többi lány kibújik a magas sarkújából, hogy mezítláb
mászkáljon, és rádöbben, mekkora zseni vagyok, mert eleve
nem vettem fel cipőt.
– Nem hiszem, hogy ez középiskolás dolog – jegyezte meg
Dave, miközben követte a lányt a konyhába. – Szerintem a
magas sarkú inkább felnőttes sablon.
Julia a pultra pottyantotta a szatyrot, és a homlokát ráncolta.
– Ne fossz meg ettől, Dave! Az univerzum ma este igazolni
fogja a lábbelivel szembeni megvetésemet.
 Benyúlt a szatyorba, és süteményport, tojást meg egy csomag
szivárványszínű cukorgyöngyöt vett elő.
– Ez meg micsoda?
– Apuim azt mondták, bárdolatlanság üres kézzel betoppanni
egy házibuliba – felelte.
– Szóval saját készítésű muffint viszünk Kapooréknak?
– Igen, de őszintén szólva, határozottan arra számítok, hogy a
javát mi ketten faljuk be.
Dave a kezébe vette a süteményporos dobozt,
megvizsgálgatta, nemigen tudta, miként fogadják majd a
gesztust az évfolyamtársaik, de végül úgy döntött, bármilyen
zavaró is ez a mozzanat, képes belenyugodni.
– Úgy gondolom, ha már elmegyünk ebbe a buliba, ezzel az
erővel az édesség is belefér.
– Naná – helyeselt Julia, és a sütő fölé hajolt, hogy bekapcsolja
az előmelegítéshez.
– Csak ti vagytok az egyedüli érettségizők, akik péntek este
sütit sütnek.
Brett egy pillanatra fejcsóválva megállt a konyhaajtóban,
majd a hűtőhöz lépett, és kivett magának egy sört. Dave sem
maradt vissza a növésben, száznyolcvanas magassága
átlagosnál erősebb testfelépítéssel párosult, de ha Brett rendesen
kihúzta magát, az öccse óhatatlanul úgy érezte, eltörpül
mellette. Dave egy az egyben az apjára ütött, Brett azonban az
anyjuk vonásait, turcsi orrát és világosabb szemét örökölte.
– Mielőtt uraságod elhamarkodott következtetésekre
ragadtatná magát, szíves tájékoztatásul közlöm, hogy le lehet
szállni a magas lóról, ma este Kapoorék bulijába megyünk.
Julia addig nyitogatta a konyhaszekrény ajtajait, amíg nem
talált keverőtálat.
– Ti? – Brett az öccsére nézett, aki csak a vállát vonogatta. –
Azt megnézem!
– Biztosra veszem, te is minden alkalmat megragadnál, hogy
újra középiskolás lányokkal lóghass.
 – Ugyan, mellettetek esélyem sincs. – Brett húzott egyet a
söréből. Most töltötte be a huszonegyet, ezzel óriási
megkönnyebbülést szerzett az apjuknak, aki már egy ideje
megengedte, hogy Brett alkoholt igyon. Az édesanyjuk halála
után Brett segített gondoskodni Dave-ről, és ezzel az apja
szemében kivívta a jogot, hogy azt csináljon, amit csak akar.
– Szóval, mire fel ez a sütés?
– Bunkóság üres kézzel betoppanni – szólalt meg Dave.
– Nekem nyolc – nevetett Brett. – Sok szerencsét hozzá! –
Még egy kicsit a hűtőnél ténfergett, megitta a sörét. – Hogyhogy
még mindig járnak Kapoor testvérek abba a suliba? Azt hittem,
a legkisebbek velem egy évben végeztek.
– A hármasikrek csak jövőre érettségiznek – mondta Dave,
miközben cukrot és tejszínt öntött a keverőtálba a krémhez. – És
azt hiszem, utánuk becsúszott még egy baba, aki most felső
tagozatos.
– Azt rebesgetik, a Kapoor szülők csak azért sokasodnak,
mert hadsereget szerveznek – mondta Julia. Alig néhány perce
kezdtek hozzá a cukrászkodáshoz, de Juliának már sikerült
tetőtől talpig összemaszatolnia magát. Jutott a süteményporból
a hajára meg az orra hegyére, és a keverékből egy pöttynyi az
állára kenődött. Dave nehezen állta meg, hogy lefényképezze,
vagy áradozzon, hogy milyen imádnivaló így. – A családjuk
nemzedékek óta dolgozik rajta, hogy elfoglalja San Luis
Obispót.
– Rég tudtam – bólogatott Brett, és a szemetesbe dobta a
sörösdobozt, elővett egy másikat, és olyan öblöset böffentett,
hogy a hang egy basszusgitárosnak is becsületére vált volna. –
Apu, nem kérsz sört? – kurjantott be a nappaliba, ahol az apjuk
valószínűleg a főiskolás kosárlabda-bajnokságot nézte.
Válaszul valami dörmögés hallatszott, úgyhogy Brett
előkapott még egy sört, és maga mellé, a konyhapultra tette.
– Azt ne bontsd ki! – szólt rá Dave. – Kell egy sofőr a bulira.
Brett dacosan felpattintotta az újabb sört, és leszürcsölte a
nyíláson kisistergő habot.
– Tizennyolc évesen legfőbb ideje, hogy jogosítványt szerezz.
– Most az a szándékunk, amiről az agyatlan haverjaiddal azt
mondanátok, hogy totális elázás. Ebből a szempontból kevésbé
lényeges, hogy Dave-nek nincs jogsija – magyarázta Julia. –
Máskülönben én is vezethetnék, ha akarnék.
Brett a fejét csóválta.
– Teljesen egymásra vagytok utalva. Ez már kölcsönös
függőség.
Dave elvörösödött, de Julia szemrebbenés nélkül keverte
tovább a sütemény tésztáját.
– Nem függőség, hanem kötődés – jelentette ki.
– Talán összenövés. Csípőben – vélte Brett, és a sörét
kortyolgatta. – Úgyhogy csak óvatosan azzal a piával, mert
valószínűleg közös a májatok. Egy óráig sem fogod bírni a
gyűrődést azon a bulin.
Julia összevonta a szemöldökét, azután a fiú orra előtt
veregette le a kezéről a süteményport.
– Mi a francért ne bírnám?
Brett köhögött, elhessegette az arcától a fehér porfelhőt.
– Nekem a viselkedésed nagyon… nem is tudom…
Művészies.
Julia nevetett.
– Nem festek, nem írok, nincsenek szobraim, nem játszom
semmilyen hangszeren. Szerintem nem tudod, mit jelent az,
hogy művészies.
– Azt hiszem, intelligensnek próbál nevezni téged, csak
lekicsinylőén.
– Arra céloztam, hogy poénból mész el egy buliba, mezítláb
és muffint viszel. – Brett újra ivott, és közben átgondolt valamit.
– Igazatok van, a művészies nem megfelelő szó. Azt kellett volna
mondanom, hogy tudatlan. Kapoorék házibulijai legendásan
féktelenek. Kétlem, hogy tudod, mire vállalkozol.
– A sörpongbajnokság bizonyára félelmetes – mondta Julia, és
visszafordult a sütitésztához. – Tudod, mielőtt beléptél, voltak
kétségeim. De most már tuti, hogy eszelős nagy parti lesz. Alig
várom, hogy láthassam valaki szemében azt a csillogást, amikor
kezdi úgy vélni, hogy a középiskolás időszak a csúcs. A te
tekinteted is olyan, Brett.
Brett körülnézett a konyhában, gúnyos nevetést hallatott, ami
inkább nyerítésre hasonlított. Dave látta rajta, hogy valami
visszavágáson töri a fejét. Egy idő múlva Brett a homlokát
ráncolta, dörmögött valamit a sütiről, azután bement a
nappaliba az apjához. A tévénézés a kedvenc elfoglaltságaik
közé tartozott. Csöndben művelték, sosem mutatták ki, hogy ez
a tevékenység közelebb hozza őket egymáshoz. Olykor Dave-
nek is kedve szottyant, hogy csatlakozzon hozzájuk, de
valahogy úgy tűnt, ez csak a kettejük időtöltése. Dave nem
nagyon bánta ezt, mert megvolt a maga szótlan módja arra,
hogy közel érezhesse magát az apjához: főztek egymásnak,
ahogy azelőtt Dave anyukája mindannyiuknak.
– Én sosem tudom elérni nála, hogy az enyém legyen az
utolsó szó. Meg kell tanítanod erre! – kérte Dave, és beledugta
az ujját a krémbe, hogy megkóstolja.
Volt valami élvezetes abban, ahogy Juliát figyelte, aki
önfeledten tett-vett a konyhában, szétkenődött süteménytészta
meg tojáshéj darabkák nyomvonalát hagyta maga után. Mire
végzett, a kőpadló ragadt a szutyoktól, vaníliaaroma pettyezte.
A fekete szekrényajtókon és a tűzhelyen mindenütt a lány
ujjlenyomatai díszelegtek. A mosogatóban szennyes edény
halmozódott, jóval több, mint amennyire a sütéshez valóban
szükség lett volna. Dave a maga részéről enyhén rendmániás
volt, de Julia közelében a rumli szemet gyönyörködtetőnek, az
élet rendetlensége könnyebben érthetőnek tűnt.
– Hát így ér véget a hagyomány – mondta, és helyet foglalt a
reggelizőpult melletti egyik ülőkén. – Muffinnal és a Kapoor
hadsereggel.
– Inkább bummal, mint nyüszítéssel – felelte Julia, és a
szomszédos hokedlira ereszkedett. Kinyújtotta a kezét, és
lesöpört valamit Dave válláról, mintha a fiú maszatolta volna
össze magát a sütemény hozzávalóival. – Különben sem kell a
drámázás. Nem áll jól neked. A jövő pénteken mozizhatunk, ha
megunjuk a bulizást. És a társaságot.
Dave bólintott, értette a célzást, bár talán nem pontosan úgy,
ahogyan a lány gondolta. Julia az iskolában meglehetősen
magának való benyomást keltett, és ebből kifolyólag Dave is. A
fiú azonban eléggé barátságosan viselkedett az
évfolyamtársaival, különösen olyankor, ha Julia nem volt
mellette, hogy elvonja a figyelmét. Pár srác esetében talán még
odáig is elment volna, hogy a haverjainak nevezze őket, bár az
iskolán kívül igazából szóba sem állt velük. Csak egyszer vagy
kétszer lógtak együtt, délben elmentek kajálni, azután egy
lefüggönyözött tévészobában videojátékoztak, ahol állott
tortillachips szaga terjengett és minden felületet kutyaszőr
borított. A srácok szövegelése untatta Dave-et, nagyjából egy
óra elteltével ráeszmélt, hogy hiányzik neki Julia társasága, és
honvágyszerű hevességgel tört rá a mehetnék. Az egyedüllét
sosem zavarta, de azt kívánta, hogyha valaki mással kell egy
levegőt szívnia, az Julia legyen.
– Igazad van – helyeselt Dave, és a buli miatti nyugtalansága
oszladozni kezdett. – Ha már itt tartunk, esetleg azt az ígéretet is
próbálhatnám megszegni, hogy nyilvánosan nem nudizunk.
– Majd gondoskodom róla, hogy a kép elterjedjen a neten, és
egész hátralévő életedben szégyenkezve bánkódhass miatta.
– Ez igazán szép tőled! – Dave a lány fejére tette a kezét, és
finoman megrázta. – Nem is tudom, mihez kezdenék ilyen
hűséges barát nélkül.
– Például üres kézzel toppannál be házibulikba.
Dave kuncogott, még egy ujját beledugta a krémbe.
– Azért ismerd el, hogy ez elég fura! Ilyesmit művelni,
miután éveken át óvakodtunk tőle.
Julia vállat vont, kisujjával csente el a krémet a fiú ujjáról,
mielőtt Dave lenyalhatta volna.
– Nem hiszem, hogy ez ennyire súlyos. Egyszerűen rövid
távú társas érintkezési kísérletnek tekintem. – Leszökkent a
konyhai ülőkéről, és a sütőhöz lépett, bekukkantott az üvegajtón
a süteményre. – Egyszer anyukám is kipróbálta.
– Elment Kapoorék házibulijára?
A szemét forgatta a fiúra.
– Dehogyis, te dilis! Hazajött az Egyesült Államokba, rendes
állást vállalt. Ez kilencéves korom körül történt. Egy bankban
helyezkedett el, az is eszébe jutott, hogy folytatja a
tanulmányait. Azt mondja, ez volt az ő „társas érintkezési
kísérlete a birkákkal”. Fél év múlva ismét felkerekedett, és még
nagyobb örömmel tért vissza a rendszertelen életéhez.
Julia a pultnak támaszkodott, karba tette a kezét, nem nagyon
nézett Dave szemébe. Tudta, hogy nyitott könyv a fiú előtt, de
az anyukájával kapcsolatban sosem tudta ügyesen leplezni az
érzelmeit.
– Látom, miben mesterkedsz. Párhuzamot vonsz a mostani
helyzetünk és anyukád között, hogy ugyanolyan jó fejnek
érezzem magam, amilyen ő.
Julia elmosolyodott, és egy konyharuhát vágott a fiúhoz.
– Ha nagyon béna lesz, egyszerűen lelépünk. Még titkos jelet
is megbeszélhetünk.
– Minek titkos jel? – morgott Dave. – Simán egymásra
nézünk, közöljük, hogy ez szívás, és elhúzunk.
– Légy szíves, éld bele magad ennek az egésznek a
hangulatába! A titkos jelünk az lesz, hogy táncpárbajt kezdünk.
– Te teljesen meghülyültél!
– És máris imádsz érte – mondta vigyorogva a lány.

ooo

Kapoorék az iskolától nem messze, gyalog körülbelül

negyedórányira laktak. Juliáék úgy ismerték az útvonalat, mint
a tenyerüket, kocsival, biciklivel és sétálva egyaránt
számtalanszor megtették a távot. Azon a péntek estén azonban
olyan különös érzést keltettek az utcák, mint amikor az ember
belép a saját otthonába, és azt látja, hogy átrendezték a
bútorokat. A fák valahogy furcsán hatottak, a szokottnál
lombosabbnak vagy magasabbnak, vagy vészjóslóbbnak. Jó,
teljesen normálisan néztek ki, mégis különös volt észrevenni
őket, miközben épp Kapoorék házához tartottak bulizni. Ebben
az összefüggésben még Julia mellett lépkedni is kissé
különösnek tűnt.
Amikor odaértek, Dave becsöngetett. Nem értette, mi ez a
viszonylagos csönd, miért nem hallatszik bentről a popzenének
állított, ütemes dübörgés. Amíg várták, hogy valaki beengedje
őket, a muffin tálcáját takaró alufóliát zizegtette. Julia a vállára
támaszkodott, amíg belelépett a magas sarkújába, a talpa
szürkéllett a járdától. Amint végzett a művelettel, a fiúra
grimaszolt.
– Miért… – szólalt meg, és Dave tudta, hogy ez nem kérdés,
hanem panasz.
A Kapoor hármas ikrek egyike nyitott ajtót, teniszpólójának
gallérja fölhajtva – ettől a jelenségtől Dave-nek mindig tompa
fájdalom ébredt a mellkasában. Julia pedig felhördült a Kapoor
fiú kezében pirosló műanyag pohár láttán.
– Sör a hűtőben, a mosogatóban és a fürdőkádban. Éppen
sörpongmeccs zajlik, ha be akartok nevezni. A tequilázáshoz
csak a tequila hiányzik. – A fiú becsukta mögöttük az ajtót, és
bekukucskált a süteményes tálca alufóliája alá. – Muffint
hoztatok?
– Ühüm – felelte Dave, és egyre fokozódó megbánással leste a
csukott ajtót.
– Királyság – mondta Kapoor, és visszaejtette az alufóliát,
majd elvonult mellettük, az üres nappalin át a konyha felé.
– Azt hiszem, rettenetes hibát követünk el – suttogta Dave.
– Még szép. Pont az volt a cél – mondta Julia, majd
lábujjhegyen elindult a rongyszőnyegen, olyan óvatosan haladt
előre, mintha mérgező cserjék között osonna. Széttárt kézzel
egyensúlyozott, Dave pedig mellette lépkedett, hogy Julia
rátámaszkodhasson.
– Tudatom veled, hogy rövidesen táncpárbajt kezdek.
– Jaj, csitulj el! Eddig egyetlen személlyel kerültünk
érintkezésbe, ő pedig nem viselkedett valami szórakoztatóan.
Dave megtorpant, emiatt Julia kis híján orra bukott.
– Ne már, Julia! Piros műanyag pohárba töltött sör és
felhajtott gallér. Teniszpólón. Ezt a bulibevezetőt csak az
űberelhette volna, ha fülsértő rikkantással összecsapja a kezét,
amikor meglát bennünket.
– Alacsonyra teszed a mércét. Megeshet, hogy ez az egyetlen
középiskolás házibuli, amire valaha is eljöttem. Szeretnék minél
többet látni belőle.
– Hogy majd jóleső érzéssel emlékezhess vissza a régi szép
időkre?
A lány Dave gyomrába bökött, amit a fiú nagyjából
egyenértékűnek vett azzal, amikor ő megfogta Julia fejét, és
megrázta.
– Te dilis!
Egy pillanatig álltak a kihalt nappaliban, leginkább csak
mosolyogtak egymásra. Dave elképzelte, hogyha most valaki
belépne a helyiségbe, talán úgy látszana, mintha ők ketten
egyformán szeretnék egymást.
– Ne csináld! – mondta Julia. – Fiatal még az este. Rengeteg
emberen mulathatunk.
A konyhában egy műanyag kerti asztal végénél a másik két
Kapoor iker állt. Piros műanyag poharakat rendeztek
háromszögbe az asztalon, mindegyikbe kis mennyiségű sört
öntöttek. Ők is teniszpólót viseltek, bár más színűt, és a gallérját
hál’ istennek normálisan lehajtva. Három, a suliból halványan
ismerős, másik srác lebzselt az asztalnál, azon vitatkoztak,
melyikük következik. Egy lány a sztereónál számokat
válogatott. Tornacsukában volt, nem pedig magas sarkú
cipőben, de Dave úgy döntött, nem hívja fel erre a figyelmet.
– Nem pont így képzeltem – súgta Julia fülébe Dave.
– Elég érdektelen – értett egyet Julia.
Integetéssel üdvözölték a buli mind a hat résztvevőjét, és
miután lazán leküldtek pár muffint, magukhoz ragadtak egy-
egy sört, majd a sörpongasztal mellé állva hallgatták, hogyan
fikázzák Kapoorék azt a két csávót, aki felülkerekedett az iménti
vitában, és a következő meccset vívta. Dave időnként besegített,
fölvette a leesett pingponglabdát, átadta a játékosoknak, azután
a farmerjába törölgette a kezéről a koszos sörmaradványokat.
– Mit gondolt Brett, mit nem tudunk ezen kezelni? – kérdezte
Dave.
– Biztosan az izgalmat – felelte Julia, kortyintott a söréből, és
csalódottan nézett körül a helyiségben.
Helyes, gondolta Dave. A jövő héttől visszatérnek a mozizós
péntek estéjükhöz.
Kisvártatva további vendégek kezdtek fölbukkanni, és
bömbölve megszólalt a slágerlista. A sörpongozók nagyobb
lármát csaptak, a fikázás kicsit röhejesebb hangnembe ment át,
de Dave nem tagadhatta, hogy így sokkal jobban szórakoztatja.
(„Az anyám simán beletalált volna abba a pohárba, miközben
engem gyártottak.”) Grant Stephens dzsesszelt be, és éppen a
suliválogatott emblémás dzsekijében feszített.
– Nem is tudtam, hogy a való életben is létezik ilyen hacuka.
Befutott a focicsapat többi tagja is, némelyikük a galléros
csíkos pólójában domborított. Juan és Abby, a régi kosaras páros
összeölelkezve érkezett. Dave mindig is úgy vélte, hogy ezek
ketten a nyilvánosság előtti gyöngéd érzelemnyilvánításra
vonatkozó iskolai előírások határait feszegetik, de ma esti
teljesítményükhöz képest a mindennapokban nyilvánvalóan
erősen visszafogták magukat.
Megjelent minden felismerhető klikk, valamint azok a
csoportba sorolhatatlan lődörgők is, akik jellemzően két-három
fős köröket, a Juliáékéhoz meglehetősen hasonló baráti
kapcsolatokat létesítettek, Dave és Julia a nevükön kívül nem
sokat tudtak róluk. Egytől egyig rámozdultak a sörre, majd
ismét társas biztonságérzetük kicsiny bolygóiba tömörülve
keringtek lassan a helyiségben, futólag érintkezésbe léptek más
planétákkal, azután visszatértek a sörhöz, és újra
továbblendültek tőle, körről körre hangosabbá váltak,
feltűnőbben hadonásztak. Mindezek az emberek azért jöttek
össze, hogy mérték nélkül, féktelenül piáljanak, vedeljék a sört,
vodkazselét nyeljenek olyan pohárkából, amilyet a kórházban a
gyógyszerbevételhez szoktak adni, alkoholos filccel firkáljanak
Melvin Olnyck képére, mihelyt a srác kiterül a kanapén.
Közvetlenül a számtalan Kapoor csemete családi fotói mellett, a
falnak támaszkodva Alexandra és Louise csókolóztak. Dave
közgázóráról ismerte a két lányt, de eddig nem sejtette, hogy
jóban vannak, arról nem is beszélve, hogy párt alkotnak.
– Elég fura ez az egész, nem?
Julia bólintott.
– Hihetetlen, hogy ez folyt egész idő alatt, amíg
középiskolába jártunk.
– Én is pont erre gondoltam – mondta Dave. Felhajtotta a
maradék sörét, és néhány lépést tett, hogy az üres
sörösdobozokból lassanként szerte a házban emelt piramisok
egyikének tetejére rakja. – Megpróbálom kideríteni, hol a slozi.
Addig vigyázz, nehogy magával ragadjon ez a téboly!
– Várj, Dave, ne menj még!
– Mi az?
Úristen, de szép ez a lány! Egy kicsit kipirult az arca az
alkoholtól és a házban összezsúfolódott tömeg által termelt
hőtől. Kilépett a tűsarkú cipőből, hirtelen visszaváltozott olyan
termetűvé, amilyennek Dave mindig is ismerte. Látható
megkönnyebbülés öntötte el. Egy másodpercre behunyta a
szemét, ki-be hajlítgatta a lábujjait a ragacsos konyhakövön.
– Ez olyan jólesett, hogy esetleg ezért a gyönyörűségért is
rászokhatnék a magas sarkúra. – Mosolyogva fölsóhajtott. – Na
jó, csak azt akartam, hogy te is lásd. Most már mehetsz pisilni.
Dave a lányra mosolygott, azután elindult mindinkább
lerészegedő iskolatársaik között, hogy megkeresse a
mellékhelyiséget.
 ÜRES KIFESTŐKÖNYVEK
DAVE LEHÚZTA A VÉCÉT, megmosta a kezét, és a farmerjába
törölgette, mivel az egy szál kéztörlő már csuromvizes volt. A
tükörbe pillantott, elképzelte, hogyan festhetne teniszpólóban,
azután elhessentette a gondolatot, vagy inkább lerázta magáról,
ahogyan a rémálmokat szokta. Eddig érdekesen
kísérletezgettek, de most már elérkezettnek látta az időt, hogy
megkeresse Juliát, és visszatérjenek kettejük kis világába.
Csakhogy mire Dave kijött a mellékhelyiségből, addigra
átrendeződött a buli. A konyhában tartózkodók létszáma
megduplázódott. A sörpongozás véget ért, már valami mást
játszottak, amit Dave korábban Brett-től és a haverjaitól látott,
de sosem érdekelte annyira, hogy próbálja megérteni. Juliát
pedig nem találta ott, ahol majdnem egész este ácsorogtak.
Dave körülkémlelt a helyiségben, de meglepő módon
továbbra sem lelte a lányt. Annyira hozzászokott a lány
kereséséhez, hogy elképesztő jártasságot szerzett benne, így
akármekkora tömegben könnyen kiszúrta. Julia bárhol a
szemébe ötlött, mint a világítótorony fénye az éjszakában.
– Dave! – kurjantott rá az egyértelműen részegen közeledő
Vince Staffert. – Hali!
– Csá, Vince!
– Gyere, játssz velünk pohárborítóst! Hiányzik még egy
ember.
A srác átkarolta Dave vállát, el akarta húzni a faltól.
– Fú, nem nagyon tudom, hogy kell – felelte Dave, és
igyekezett megvetni a lábát.
– Ne már, Dave, ha a Kaliforniai Egyetemre bejutottál, tuti,
hogy egy piálós játékban is képes vagy kiigazodni!
Dave-et váratlanul érte, hogy Vince tud a sikeres Los
Angeles-i felvételijéről.
– Ne… nem kéne beszállnom – dadogta. – Juliával épp
indulni készültünk.
Vince matekórán olykor segítségért fordult Dave-hez, és e
néhány alkalom tapasztalatai alapján Dave rendes csávónak
tartotta. Tudta róla, hogy nem mindig ilyen jámbor, elvégre a
focicsapat tagja, de ő csak egy nagydarab, szótlan srácot látott,
akinek nem erőssége a matek.
– Nem olyan nagy ez a ház. Majd Julia megtalál téged.
Vince a konyhaasztalhoz húzta. Az asztallapon szétdobált
vagy egymásra rakott műanyag poharak között sörtócsák
csillogtak. A másik csapat két srácból és két lányból állt, Dave
közelről egyiküket sem ismerte, bár a suliban már látta őket.
– Figyelj, nem biztos, hogy jól jártok velem, ha bevesztek a
csapatba.
– Ja, egyetértek – mondta egy másik focista Vince-nek.
– Ne legyél faszkalap, AJ! – intette le Vnce. – Tessék! – töltött
egy kis sört az egyik pohárba, amit a kinézetéből ítélve az este
folyamán már jó néhányszor használtak. – Nem komplikált a
játék – jelentette ki, és pillanatok alatt elmagyarázta a
szabályokat. – Vágod?
Dave és Julia egyszer figyelmetlenül olvastak el egy
szórólapot, azt hitték, a könyvtárban kedvenc írójuk szerzői
estjén fognak részt venni, ehelyett egészségügyi ismeretterjesztő
előadásra csöppentek, ahol a nyugati partvidék egyik neves
kutatója beszélt a klimax ártalmairól. Ez volt az a helyzet, ahol
Dave teljesen idegennek érezte magát, de azért ez a mostani sem
sokkal maradt el attól a megrázó élménytől.
Sóhajtott. Juliával azért óvakodtak éveken át mindettől, mert
kicsit eredetibbnek szerették volna a középiskolás időszakukat,
mint mindenki másé. És igen, most azért jöttek el, hogy
megnézzék maguknak, mi az, amit eddig sikeresen elkerültek,
de Dave csupán megfigyelői szerepet szánt magának.
Még egyszer utoljára körülnézett a helyiségben, kereste Juliát,
a lány szemének kékjét, a három szeplőt a nyakán. De sehol sem
látta, úgyhogy ellenőrizte a telefonját. A képernyőn a lány SMS-
e várta. Elvonultam, hogy önállóan tanulmányozzam az őrjöngést. A buli
végén a jobbik élménybeszámoló győz. Sikeres megfigyelést!
Mosolygott a megfogalmazáson és egyáltalán a szuper
ötleten. Julia ismét bebizonyította, hogy bármilyen helyzetet
képes lényegénél fogva érdekesebbé varázsolni. Hajrá! – írta
vissza, és máris örült a majdani viszontlátásnak, bár kétség sem
fért hozzá, ki áll majd elő jobb sztorival.
Ezután biccentett Vince-nek, és a játékra fordította a
figyelmét.

ooo

Zsinórban tizenhét győzelemmel később Dave úgy érezte,

valósággal pezseg a vérében az alkohol. Kicsit olyan volt, mint
amikor víz alatti szaltó után villámgyorsan felszínre bukkan az
ember, forog vele a világ, és melengető bizsergés fut végig a
gerincén. Kiderült, hogy Dave őstehetség a pohárborításban.
Egyszerűen nem bírt hibázni. Valahányszor őrá került a sor,
maximum két másodperc alatt benyakalta a sörét, majd
határozott mozdulattal úgy pöckölte föl a műanyag poharat,
hogy a szájával lefelé ért vissza az asztallapra, szinte odatapadt,
rezzenéstelenül állt, mint a cövek.
Vince magánkívül volt örömében, vaskos karjával átfogta
Dave vállát, a másik kezével körös-körül mindenkivel
összepacsizott, közben azt harsogta, hogy ők a világbajnokok,
míg végül már senki nem akart játszani velük.
Dave és Vince néma egyetértésben ballagtak ki a szabadba,
mintha mágnesként vonzotta volna őket a friss levegő. Dave
körülnézett, ismét Julia hiányzott neki, a közelségére vágyott,
hogy bugyután poénkodjanak egymás rovására, ahogy már
hosszú évek óta. Már-már a lány keresésére indult, de akkor
észrevette, milyen csípős a levegő, és milyen furán vigyorognak
a többiek, úgyhogy Vince-szel egy padra telepedett.
– Te, Dave, hogyhogy mi még sosem lógtunk együtt?
– Fogalmam sincs – felelte. Böffentett, ezután röhögcsélt egy
kicsit a gondolattól, ahogy két haver együtt sörözik és böfög. –
Valószínűleg Julia miatt – tette hozzá. – Általában vele vagyok.
– Sosem tudtam eldönteni, hogy jártok-e egymással.
– Á, nem, csak haverkodunk – adta Dave a szokásos választ,
a lehető legcsekélyebb érzelemnyilvánítással, mint valami kém,
aki gondosan vigyáz, nehogy leleplezzék.
Vince összegyűrte a markában a sörösdobozt, és lerakta maga
mellé a földre. A térdére tette a kezét – kisebb volt, mint
amekkorát Dave egy ilyen jól megtermett fickótól várt volna.
– Mivel a folyékony kenyér néven is ismert igazságszérum
cirkulál az ereimben, most egy kicsit megnyílok. Felkészültél rá?
– Lökjed! – felelte Dave, és szerette volna tudni, Julia mit
hozna ki ebből a társalgásból.
– Biztos meg tudsz birkózni vele? Kibírod, hogy a lelkem
mélyére tekinthetsz?
– Őszintén szólva, pillanatnyilag valahogy úgy érzem
magam, mintha bárkinek a lelkébe betekinthetnék.
– Ez elég ijesztően hangzik – vallotta be mosolyogva Vince.
Végigsimított a fején, amit épp mostanában borotvált le, még
csak alig észrevehetően kezdett kiserkenni a haja. – Fülig
szerelmes vagyok – sóhajtotta, a térdére könyökölt, és
előregörnyedt. – Már két éve, öregem. Olyan ez a lány, mint
valami betegség, amiből nem bírok kigyógyulni.
– Milyen lány?
– Carly – mondta halkan, bár senki sem figyelt rájuk, így nem
kellett attól tartania, hogy meghallják őket. – Éjjel-nappal csak ő
jár az eszemben – szomorodott el Vince egészen váratlanul.
– Tud róla?
– Folyton a megfelelő alkalomra vártam, hogy elmondjam
neki, azután megismerkedett egy Pacific Beach-i csávóval.
Ráadásul az egyik meccsünkön. Már több mint egy éve jár vele,
és azóta szinte le sem hunyom a szememet. Hajnali négykor
fölébredek, töröm a fejem, mi mindent mondjak neki, azután azt
hajtogatom magamban, amíg meg nem szólal az ébresztőm, és
akkor ideje suliba menni. Ott meg egész nap vigyázok, nehogy
kiszaladjon a számon.
Dave egyetértően hümmögött. A házban a bulizók a
telefonjukkal fényképezkedtek, lökött fejeket vágtak, puszit
nyomtak egymás arcára. Gyanúsan csillogott a szemük, és úgy
tűnt, mintha mind a helyiség túlsó felébe ordibálnának, vagy
valaki fülébe sutyorognának. Dave-nek nem rémlett, melyikük
Carly.
– Mégis elmondhatnád neki. Hogy könnyíts a lelkeden.
– Nem akarok megszabadulni ettől a nyomástól. Ettől
közelebb érzem magam hozzá. Azonkívül most boldog, és hogy
jövök én ahhoz, hogy fölzaklassam? – Vince hátratámaszkodott
a padon, és bánatosan elmosolyodott. – Ez furán hangzik?
– Á, egyáltalán nem. Sőt, mi Juliával írtunk egy listát… –
Dave hirtelen elhallgatott, mert nem tudta, hogyan fogalmazza
meg a mondandóját, mivel nem akarta Vince-t sablonosnak
nevezni. Olyan sokan titkolják a szerelmüket, hogy Dave és Julia
a normális középiskolás lét részének tekintették az ilyesmit,
éppen ezért fogadták meg, hogy ők tartózkodni fognak tőle.
Csakhogy Dave valójában már rég nem így gondolt erre. Némán
epekedni valaki után komplett közhely, ami azt jelenti, hogy
folyton akadnak olyanok, akik mélyen hallgatnak a
szerelmükről. Vajon mennyi viszonzatlan, kimondatlan
szerelem töltötte be nap nap után az iskola folyosóit? Az
osztályban hányan érezték magukat nap mint nap ugyanúgy,
ahogy Dave? – Nem vagy ezzel egyedül – döntötte el végül
Dave a helyes választ. – Tuti, hogy az órán a legtöbbünknek
valaki máson jár az esze.
– Ja, de az általában csak kanosság.
 Röhögtek egy sort, azután Dave fölhajtotta a sörét, és
ugyanúgy összegyűrte, ahogy az imént Vince-től látta.
– Akarsz még Carlyról beszélni?
– Nem – mondta Vince, és fölállt. – Csak ha időnként
kibeszélem magamból, akkor elviselhetőbb. Köszönöm, hogy
meghallgattál! Gyerünk vissza a házba, piáljunk be még jobban,
és dumáljunk másokkal, akiket elevenen elemészt a magukba
fojtott lamúr.
Dave mosolygott, elfogadta Vince felé nyújtott kezét, hagyta,
hogy a másik srác fölsegítse a padról. Kóválygott a házban,
szórakozott a többiek részegségén, és azon, hogy mennyire más,
mint képzelte. A Broken Social Scene lemezét juttatta eszébe, az
egyik kedvencét – You Forgot It in People: „Már nem is gondoltad
volna az emberekről” –, és kicsit szégyellte, hogy az összes
évfolyamtársáról ilyen egysíkú, torz képet alkotott magában.
Miután sehol sem látta Juliát, újra megnézte a telefonját, és
rájött, hogy lemerült az aksi. Egy pillanatra szorongás fogta el,
amikor a képernyő nem kelt életre, pocsék havernak érezte
magát, amiért nem elérhető, és Julia most talán nyugtalankodik
miatta. Azután ismét a csontjaiig hatolt a bulihangulat, és zsebre
vágta a telefont, biztosra vette, hogy Julia valahol a ház másik
részén található, és ugyanolyan jól mulat, mint ő.
Végül a tévészobában kötött ki, ahol megbámulta Kapoorék
könyvtárának több száz kötetét, kissé oldalra hajtotta a fejét,
hogy elolvassa a címeket.
– Én is így szoktam – szólalt meg egy lányhang.
Felnézett, és meglátta Gretchent, az emelt szintű kémiáról
ismert lányt, aki most neki háttal állt, de így is rögtön
azonosította annyira hullámos hajáról, amit talán már
göndörnek lehetett tekinteni. A barnásszőke tincsek lefelé
világosodtak, bár Dave se a lányt, se a haját nem ismerte eléggé,
hogy megállapíthassa, a szőkébb hajvégek természetesek-e,
vagy pedig egy régebbi festés árulkodó nyomai.
A lány most felé fordult, nagy barna szemével ránézett, és
halvány mosoly suhant át az arcán. Dave rögtön látta, hogy az
alsó fogsora kissé egyenetlen. A világ rengeteg apró részletet
kínált, amit azelőtt nem vett észre.
– Mit szoktál? – kérdezte.
– Idegen házakban lecsekkolni a könyvespolcokat – felelte a
lány, odalépett hozzá, és megszemlélte a könyveket, mintegy
bizonyítandó, hogy nem hazudik. – Általában kicsit
feszélyeznek az olyan házak, ahol életemben először járok, és
ezzel a módszerrel nem látszom furának. Ha olyasmit találok,
amit már olvastam, attól automatikusan otthonosabban érzem
magam.
Dave végigmérte Gretchent, aki a könyvekre szegezte a
tekintetét. Egyszerű kék ruhát viselt, és Dave önkéntelenül arra
gondolt, milyen bájos benne.
– Szóval, most ezt csinálod?
A lány egyetlen pillanatra a szemébe nézett, majd ismét
másfelé, és leplezni próbálta vigyorát.
– Jaj, igazából nem tudok olvasni.
Miközben ezt mondta, elnevette magát, és ismét kivillant
egyenetlen alsó fogsora. Nem csúnya, csak egyenetlen. Dave-
nek valamiért még tetszett is ez a tökéletlen látvány.
Kuncogott.
– Ez a leggyengébb hazudozási próbálkozás, amivel valaha is
találkoztam.
– A francba, tudom. – A lány egy kicsit elpirult, és a
mennyezetre emelte a tekintetét. – Próbálnék fejlődni, de mindig
elmosolyodom. Szerintem generációnk egyik legfifikásabb
svindlizője lehetnék, csak a szám nem hajlandó együttműködni.
Hülye mosolygás!
– Dave vagyok. Együtt járunk emelt…
– Emelt szintű kémiára, tudom. Ugyan már, Dave, kábé
egysaroknyira lakom tőletek. Egy időben ugyanabba a
laborcsoportba osztottak be bennünket.
– Tényleg. Bocsesz, csak általában abból szoktam kiindulni,
hogy engem nem ismernek.
– Én ismerlek – jelentette ki a lány. Egy szőke hajfürtje a
homlokába hullott, elkapta, kiegyenesítette, néhány
másodpercig vizsgálgatta a világosabb hajvégeket, azután
hátradobta a ruhájára. – Na és te olvastad ezek közül
valamelyiket?
– Az összeset – felelte Dave, mire néma, derűs pillantás
siklott végig rajta, elismerően nyugtázva a tényt, hogy komoly
képpel dobta be ezt a szöveget.
Gretchen előrenyúlt, és találomra kihúzott egy vörösesbarna
kötetet.
– Ez miről szól?
Megfordította a könyvet, és úgy tett, mintha a hátsó borítót
olvasná, noha azon egy árva szó sem volt. Homlokráncolva
koncentrált, de a szája szöglete mégis megvonaglott,
mindenáron mosolyogni akart.
Dave közelebb lépett hozzá, és feljebb emelte a könyvet, hogy
elolvassa a címét: KALIFORNIAI INGATLANJOG 1987-1992. Ebből a
csekély távolságból óhatatlanul mindenestül érzékelte
Gretchent. Máskor mindig csak a szeme sarkából látta, így szőke
fürtjein kívül nem sokat vett észre belőle. Gretchen sokat jártatta
a száját, olyasformán buzgólkodott a suliban, amit Dave és Julia
eleve helytelenítettek. A lába lebarnult a napon a labdarúgó
edzésektől, és itt-ott lehorzsolt drapp edzőcipőt viselt, ami nem
kimondottan illett a ruhájához.
– Ez kaland- és szerelmesregény – felelte Dave a lány állán
látható enyhe bemélyedést figyelve.
– Nahát, a kedvenc műfajom! Én meg a borítója alapján
ítéltem meg a könyvet.
– Mire tippeltél? Mármint a borítója alapján.
– Erotikus irodalomra – bólogatott a lány. – Határozottan
kőkemény erotikára gyanakodtam.
Dave nevetett, és a Gretchenről alkotott képe átalakult,
kezdett színekkel telítődni.
 – Mesélj erről a kaland- és szerelmesregényről!
Talán most fordult elő vele először, hogy a lányra nézve nem
csupán az arcát látta. A szavak, amelyeket tegnap használt
volna a leírására – miszerint csak egy a sok népszerű, csinos
lány közül, labdarúgó, aki talán jelöltette magát a diáktanácsba
vagy munkát vállalt az évkönyv szerkesztésében, vagy valami
efféle – egyszeriben mindennemű valós jellemzést nélkülözőnek
tűnt. Ráeszmélt, hogy ez a buli jó néhány résztvevőjére
érvényes. Mintha kifestőkönyvet hordott volna magával, ami
egészen mostanáig érintetlen maradt. Ő és Julia csak az emberek
körvonalait ismerték, többet nemigen.
– Nos – kezdte, és helyet foglalt a hátuk mögötti bőrkanapén.
Gretchen leült mellé, nehéz volt megmondani, mekkora hely
maradt köztük, mivel a lány ruhája ráomlott az ő farmerjára. –
Szerepel benne egy srác, akit… – Küszködött, hogy nevet
találjon, azután kikapta a könyvet Gretchen kezéből, és
vaktában felütötte valahol. – Akit Eszmei Kárfelelősségnek
hívnak.
– Helyesnek tűnik.
– Irtó helyes.
– Lány nincs a könyvben?
Dave mosolygott azon, ahogy Gretchen szembefordult vele,
ahogy visszamosolygott rá, ahogy ez az este mindenféle
váratlan fordulatot vett, még ha a Kapoor-házban bárki más
normálisnak vélte is ezt az egészet. Csak futólag gondolt arra,
vajon miként alakult elválásuk óta Julia estéje, a lány is
felfedezte-e ugyanezeket a dolgokat az évfolyamtársaikkal
kapcsolatban.
– Hát, nem szívesen árulnék el minden részletet. Inkább el
kellene olvasnod.
– Ne izélj már! Ma este szeretném hallani a teljes történetet.
– Nem hiszem, hogy sok maradt hátra a ma estéből – mondta
Dave, hátrapillantott a nappaliba, amely mostanára kifejezetten
elcsöndesedett. A buli lecsengett. Julia már biztosan lelépett,
hazament, és hamarosan alighanem neki is azt kellene tennie.
– Légy szíves, mesélj a lányról! Mi a neve?
– A neve – kezdte Dave, és lenézett az ölében kinyitva maradt
könyvre – Családjogi Törvénykönyv 165. Cikkely.
– Hm, milyen érdekes név.
– Svéd – magyarázta Dave.
Gretchen ráragyogtatta mosolyát, és biccentett, hogy mondja
tovább. Dave egy pillanatig elismerően gondolt a Sosemek
listájára, amit a szekrényében talált, és folytatta a mesélést.

ooo

Mire Dave kilépett Kapoorék házából, éjjel három múlt. A

fáradtság lassanként kikezdte az éjszaka izgalmasságát, a
sörvedelés jutalmaként enyhe fejfájás jelentkezett. Dave-nek
annyira a lefekvés körül forogtak a gondolatai, hogy kis híján
észre sem vette Juliát, aki a ház bejáratánál a járdaszegélyen ült,
átkarolta magát, a fejét a térdére hajtotta. Dave lehajolt hozzá, és
hallotta, hogy halkan szuszog álmában.
– Julia! – szólongatta, és a vállára tette a karját.
Ahogy a lány zavartan ide-oda cikázó tekintettel ébredezett,
Dave megkérdezte tőle, mióta vár rá.
– Nem tudom. Talán egy órája. Hol a francban voltál?
– Sehol. A földszinti tévészobában voltam.
– Nem vetted fel a telefont – Julia csípőre tett kézzel
nyújtóztatta a hátizmait. – Mi a nyavalya ütött beléd?
– Bocs, lemerült a telefonom.
– Bakker, Dave, nem tudtál volna szólni?
– Próbáltam. – Dave zsebre dugta a kezét, nem tudta, mi mást
kezdjen vele. Utálta felbosszantani a lányt. – Sehol sem
találtalak, úgyhogy azt hittem, elmentél.
– Nélküled? Na ne! – Julia ásított. – Tudod, rémes alak vagy,
hogy hagytad lemerülni a telefonodat. Kedves, David
Kriptaszökevény, ez itt a huszonegyedik század. Tessék szépen
bekapcsolva maradni! A haverod nyugtalankodott miattad.
– Miért nem mentél haza?
– Már megint kezdi. Nélküled? – Nyögött egyet, azután
kinyújtotta a kezét. – Segítsd föl az elhanyagolt, állítólagos
haverodat.
– Ne haragudj! – mondta Dave, és gyöngéden fölhúzta. –
Nyomorultul érzem magam.
– Helyes. Tipródj ezen egy cseppet!
Elindultak az úttesten, gyalogoló alakjuk elmosódott
árnyakat vetett az utcalámpák fényében. Kora este egészen
hajmeresztő ötletnek tűnt gyalog menni egy házibuliba. Most a
gomolygó ködben szemet gyönyörködtetően festettek a fák.
Julia karba tette a kezét, összeszorította a fogát.
A fiú megpróbálta kiolvasni a hallgatásából, mennyire
haragszik rá. Az alkohol azonban közbeavatkozott,
visszatérítette a gondolatait az utcalámpák éjjel három órai
csodafényeihez. Bűntudatosan sütötte le a szemét.
– Jaj, ne vágj olyan rettentően búskomor képet! – szólt rá
Julia, és amikor Dave fölnézett rá, a lány a szemét forgatta. –
Gyere, kávézzunk a falatozóban!
– Komolyan?
– Naná – felelte Julia. – Ha meghívsz egy szelet pitére,
minden meg van bocsátva. És még az élménybeszámolóinkat is
meg kell osztanunk egymással.
Dave most Gretchenre, a különös módon tetszetős egyenetlen
fogsorára gondolt, de furcsának érezte volna, hogy szóba hozza,
hiszen sosem szokott Juliának lányokról beszélni. Julia mesélt
neki arról a néhány srácról, akivel futólag randizgatott, és néha
megpróbált vallomásfélét kicsikarni Dave-ből, hogy esetleg
belezúgott-e valakibe. Dave azonban nyilvánvaló okokból
mindig azt felelte, senki sincs, aki érdekelné. Úgyhogy
helytelennek tűnt volna, ha ezt most megemlíti. Meg az nem is
nagyon nevezhető élménybeszámolónak, hogy „egy darabig
dumáltam egy csajjal”. Ezután a pohárborítós bajnokság jutott
eszébe. Heherészett magában, bár enyhe szégyenérzettől
borsózott a háta.
– Ha kínosat mondok, az jó, nem? Elvégre azért jöttünk, hogy
brutálisan beilleszkedjünk.
– Jesszusom, mit műveltél?
– Mondjuk, hogy istenigazából azonosultam Kapoorék
házibulijának szellemével.
– Fúj, Dave, csak nem galléros pólót vettél? Kénytelen leszek
kizárni téged az életemből.
Dave zsebre dugta a kezét, befordult a sarkon az utca felé,
ahol a gyorsétterem állt, kiviláglott az üzletek sötét portáljai
közül.
– Nem hiszem, hogy azt el tudnám fogadni – mondta, és
kuncogott.
 OSZTÁLYFŐNÖKI ÉS
AKCIÓS LAZULÁS
SEMMI SEM BIZONYÍTHATTA jobban az emberek alapvető
együvé tartozását, mint a hétfő reggelekkel szembeni össznépi
utálat. Mindenkinek az arcára volt írva: némelyik diák haja
szanaszét meredezett, mintha szökni próbálna. A tanárok
morcosan ültek az asztaluknál, az óravázlatot bámulták. Az
igazgató úgy nézett ki, mintha ideg-összeroppanás
környékezné. A folyosók gyakorlatilag akadályverseny-pályává
változtak, az emberek szétterpesztett lábbal heverésztek,
szekrényük elé lökött hátizsákjuk szolgált párna gyanánt.
Dave majdnem az egész szombatot átaludta, vasárnap este
pedig azzal a felkiáltással maradt ébren, hogy leckét próbál írni,
de valójában csak berzenkedett a gondolat ellen, hogy
márciusban az érettségizők még mindig házi feladatot kapnak.
Hiszen bejutott az egyetemre – miért nem bírják egyszerűen
tudomásul venni, hogy sikeresen leküzdötte ezt az egész
középiskolás izét? Miért nem hagyják végre békén?
Kevesebb mint négy órát aludt, és amikor Romero tanárnő
osztályfőnökin névsorolvasást tartott, a „jelen” kimondása
fizikai fájdalmat okozott. Julia pár perc késéssel érkezett, a
fülese még bedugva, az irodában kapott sárga későcédula a
kezében. Nem vesződött azzal, hogy átöltözzön a
pizsamanadrágjából, sebtében megfésült haja pedig azt juttatta
Dave eszébe, milyen érzés lehetne mellette felébredni. Julia szó
nélkül leadta a későcetlit a tanárnőnek, azután lerogyott Dave
mellé, kihúzta az egyik fülhallgatóját, és hagyományaikhoz
híven átnyújtotta a fiúnak.
Julia reggelente rühellt beszélgetni, így Dave tudta, hogy
amíg nem változik a helyzet, jobban teszi, ha zenét hallgat.
Neko Case elbűvölően turbékolt egy ideig, mialatt Ms. Romero
az írásvetítővel viaskodott, hogy feltegye az aznapi
bejelentenivalókat. Ilyesformán küzdöttek a hétfő délelőtt
iszonyatával. Az erősítő behalt, de a diákok rá sem hederítettek.
Ásításhullám söpört végig a tantermen, közben pár fej lecsuklott
a padra.
– Rögtön jövök – közölte Romero tanárnő, és ettől
megbomlott a terem csöndje. Az elszigetelt pusmogás szabályos
beszélgetéssé dagadt, betöltötte a légteret.
Neko Case váratlanul elhallgatott, és Dave hallotta, hogy
Julia szandálja a padlóra pottyan. Benntartotta az elnémult
fülest, mindig jólesett összeköttetésben maradnia a lánnyal.
– Milyen volt Carmelben? – kérdezte.
Julia szombaton reggel indult látogatóba az apukáival a
nagyszüleihez, és vasárnap tértek vissza, amikor Dave nyakig
ült az igazságtalanul kirótt házi feladatokban.
– Egész tűrhető. Mint mindig. – Julia alkarjával a padjára
támaszkodott, lehajtotta a fejét, és fáradt tekintettel nézett fel
Dave-re. – De inkább a bulin töprengtem.
Dave felvonta a szemöldökét. Julia a buli után a falatozóban
elsorolta neki a szerencsétlenségeket, amik érték, mihelyt
különváltak: pár csávó rettenetes próbálkozásait, hogy
lesmárolják, meg annál is bénább kísérletezésüket, hogy
érdekfeszítő társalgásba bonyolódjanak vele. Végül az
alagsorban kötött ki, egy csapat tizenegyedikessel
videojátékozott – nem számított rá, hogy épp ilyen füvezős
sablonfigurákba botlik a bulin, de sablonosaknak elég
sablonosak voltak. Dave zavarba ejtő pohárborító tehetségén
poénkodtak. Dave gondolatai egész hétvégén vissza-
visszakanyarodtak Gretchenhez, ahhoz, hogy úgyszólván
beleszeretett a bulihangulatba. Juliáról azonban feltételezte,
hogy már teljesen kibeszélte ezt magából.
– Ne már! Minek néztek ezek téged? És jól mulattál?
Elvigyorodott, de Julia meglepte a válaszával.
– Úristen, de még mennyire! Olyan iszonyú volt, hogy
óhatatlanul jól éreztem magam.
Julia kihúzta a fülhallgatóját, azután Dave-ét is kiszedte, és a
telefonjára tekerte a zsinórt.
– Úgy hemzsegtek a sablonok, hogy szerintem a falatozóban
meg sem említettük mindegyiket. Láttad a lányt, aki a bokrok
közé rókázott? Egy pillanatra azt hittem, te vagy az, és tényleg
büszke voltam rád, de azután leesett, hogy százötven magas,
göndör vörös hajú és jóval nagyobbak a dudái, mint neked.
– Szóval April Holmes? De hát ő miniszoknyában volt.
– Te is lehettél volna miniszoknyában. Szerintem megvan
hozzá a lábad.
Julia felült, és elrakta a telefonját a tatyójába, abba a kézzel
hímzett, tarkabarka hátizsákszerűségbe, amit az anyukája
Ecuadorból küldött neki ajándékba.
– Mindenesetre úgy gondolom, folytathatnánk.
Mostanára teljesen felébredt a beszélgetéstől. A háttérben
Romero tanárnőnek végre sikerült működésre bírnia az
írásvetítőt, és azt firtatta, van-e valakinek kérdése a
bejelentésekkel kapcsolatban. Ezt olyasformán fogalmazta meg,
mint akinek a legcsekélyebb kedve sincs bármilyen efféle
kérdésre válaszolni.
– A bulizást?
– Nem. Illetve igen. De most a Sosemekre gondoltam. Nálad
van a lista?
Dave turkált a hátizsákjában, amíg a kezébe nem akadt az
összehajtott papír, kissé szamárfülesen attól a hátizsákok
belsejében zajló akármitől, ami biztosítja, hogy minden papír
leamortizálódjon. Egyúttal elővett egy csokoládés muffint is, és
amíg Julia a Sosemeket szemlélgette, lehámozta róla a
frissentartó fóliát. Valaha az anyukája imádta ezt a csokoládés
muffint, és most az apja mindig feltankolt belőle otthonra,
időnként külön emiatt elruccant vásárolni. Dave a terem másik
oldalán ülő Nicky Marquez szemébe nézett, akivel valamikor a
buli folyamán beszélt. Ezelőtt semmit sem tudott Nickyről, de
most már tisztában volt vele, hogy a fiú szülei vendégmunkások
voltak, és kilencéves koráig nem is tanult angolul.
Julia pirossal kihúzta a hármas számú Sosemet.
– Ezzel irtó jól szórakozhatunk.
Közelebb tolta a papírt Dave-hez, hogy az is vele együtt
olvashassa. Dave-et mindig megőrjítette, milyen könnyedén
csökkentette Julia minimálisra a kettejük közötti távolságot,
mintha ez semmit sem jelentene. Azután, szinte teljesen
váratlanul az jutott eszébe, amikor Gretchen mellett ült, és most
megörvendeztette a gondolat, hogy harmadik órán, kémián
viszontlátják egymást.
– Egyértelmű, hogy eszelős színekre fogjuk festeni a hajunkat.
– Tényleg?
– Még ezen a héten – bólintott Julia, összekulcsolta a kezét a
padon, rátámasztotta az állát, és folytatta az olvasást, nem
nyitott vitát az iménti tételről. – Tulajdonképpen mindegyiket
végigcsináljuk. – Fürgén újra felült, elmosolyodott. – Ez a
tökéletes lezárás ehhez a dögunalmas évhez, tökéletes
sulibúcsúztató szertartás. Olyan szorosan magunkhoz öleljük a
sablonokat, hogy fojtogatni fognak bennünket. Szerintem
anyukám helyeselné.
Dave a faliórára sandított. Látta, hogy az osztályfőnökinek
mindjárt vége. Fáradt agya igyekezett feldolgozni azt a kilátást,
hogy az összes Sosemet végigcsinálják, és rögtön arra gondolt,
vajon mekkora az esély, hogy gyakrabban összefut Gretchennel.
Lecsípett egy darabot a muffinból, és majszolgatta.
Julia a listát figyelte, az ajkába harapott. Dave jellegzetes
arckifejezéssel elhúzta a száját és felvonta a szemöldökét, ezzel
azt akarta mondani, hogy persze, miért ne. Ezt mindjárt meg is
bánta, amint Julia ismét megszólalt.
 – Anyu valószínűleg szeretne itt lenni, hogy láthassa, amikor
a lánya a bálkirállyal megy a szalagavatóra. Mellékesen
megjegyzem: feltétlenül indulsz a bálkirályi címért.
Dave szájából muffinmorzsák záporoztak.
– Ne mondd!
– De. Eddig nem került rá sor, igaz? – Julia megütögette a
mellette ülő lány karját. – Mikor szavazunk a bálkirályos izéről?
A törékeny, félszeg, szégyenlős Margot még soha életében
nem tűnt ilyen értetlennek.
– Hát… a szalagavatón, nem?
Julia visszafordult Dave-hez.
– Tudakozódnunk kell Brettnél. Máris nagyszabású dolgokat
látok a kampányodban. Adománygyűjtő esteket.
Sebesen hintáztatni kezdte a lábát a pad alatt. Mindig
sugárzott az arca, ha izgalomba hozta valami. Féloldalra
csücsörítette a száját, a mosolya valahogy mégis megmaradt.
Leírhatatlanul édes volt.
Dave figyelte, ahogy a lány szeme elkerekedik, és keskeny
ajka kábé kilencvenöt százalékban huncutságból összetevődő
mosolyra nyílik.
– Marroney. A hetedik pont – bökött ujjával a megfelelő sorra
Julia. Sosem szűrjük össze a levet tanárral.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Miért ne mondanám?
– Julia, az a manus morzsát gyűjt a bajuszán. Zsebvédő
tasakot használ, aminek szerintem a nyolcvanas években
beszüntették a gyártását, nagyjából egy időben azzal, hogy a
bundesligás frizurája kiment a divatból. Irracionális számokkal
szokott viccelődni. A matektanár sablonjának a sablonja.
Fogadni mernék, hogy nem is létező személy, amolyan
Frankenstein fia, csak épp matektanáros sablonokból tákolták
össze. Azt híresztelik, hogy a pí összes ismert számjegyét a
fenekére tetováltatta.
– Elég hülye, aki ilyesmit híresztel. Alig várom, hogy
levetkőztessem a palit, és egyszer s mindenkorra cáfoljam a
szóbeszédet.
Dave szinte biztosra vette, hogy Julia tréfának szánta ezt a
megjegyzést, mégis féltékenység nyilallt belé. Kicsöngettek, a
többiek felszedelődzködtek, és úgy tolongtak az ajtónál, mintha
mára befejeződött volna a tanítás. Jenny Owens elkáromkodta
magát, és igyekezett lekörmölni néhány utolsó pillanatbeli
választ.
Julia fölállt, akkurátusan összehajtogatta a Sosemek listáját, és
felkapta a motyóját. Belebújt a szandáljába, majd finoman
búcsút intett Romero tanárnőnek, miközben kivonultak a
folyosóra. Dave követte, és még mindig azon filózott, vajon Julia
csak viccelt-e.

ooo

– Nem szokásom mások után sündörögni – jelentette ki Dave.

Épp a Chiliben várták, hogy a hostess asztalt keressen nekik
Marroney közelében, aki kollégái maroknyi társaságában a
péntek délutáni kedvezményes italakciót kívánta kihasználni.
– Ez nem sündörgés. Csak spontán egymásba botlás
megszervezése.
– Elég sündörgős megfogalmazás.
Miután Julia egész héten mániákusan azon agyalt, mivel
csábíthatná el legeredményesebben Marroney-t (Dave-et
minden alkalommal kirázta a hideg, amikor a lány megemlítette
a dolgot), kinyilatkoztatta, hogy a péntek Sosemes nap.
Megbeszélték, hogy tanítás után Juliáékhoz mennek, és
egyediségük rikító megnyilvánulásaként befestik a hajukat – az
egyediséget dobozolt kiszerelésben vásárolják meg a
drogériában. Mielőtt azonban sort keríthettek erre, le kellett
bonyolítani Julia és Marroney szívdobogtató egymásra találását.
– Készülj fel rengeteg kacér vihogásra meg igézően szellemes
benyögésekre – figyelmeztette a fiút Julia, amikor az iskola előtt
Marroney távozására vártak, hogy a nyomába szegődhessenek.
– Mármint kizárólag az ő részéről.
Dave most Marroney-t figyelte, aki küszködve keresgélte a
margaritájában a szívószálat, vakon csapkodott a nyelvével. A
fiú nem tudta, vajon Julia belátható időn belül színvallásra
kényszeríti-e a pasast. Marroney mustárszínű, rövid ujjú inget
viselt, a gallérján kávéfolttal. Nyakkendőjét pici kalkulátorok
díszítették. Öt másik tanerő ült az asztalnál, köztük Ms.
Romerón kívül Mr. Kahn, akihez Dave emelt szintű kémiára
járt. Mindegyikük előtt óriási pohár neonszínű fagyasztott
margarita.
Dave és Julia a tanárokkal átellenben lévő bokszban ültek, így
mindketten láthatták, ahogy azok nekiveselkednek egy
feneketlen kosár chipsnek, amihez pikáns szósz is járt.
Marroney-nak mindjárt első próbálkozásra bazi nagy adag
vérvörös chilimártás csöppent le a chipséről, és telibe találta a
nyakkendőjét.
– Tudod, elsőre nem vágtam – vallotta be Dave, és Julia felé
fordult, aki Marroney irányába mosolygott –, pedig igazad van.
Itt nagyszabású csábítás ígérkezik.
– A hanghordozásod azt sejteti, hogy próbálsz ironizálni, de a
humorod nekem magas.
– Julia, ez nevetséges.
– Hogy mondhatsz ilyet? – Julia a kezébe vette az étlapját, és
úgy tartotta maga elé, hogy feltűnés nélkül leskelődhessen. – Na
jó, a következő a tervem. – Bizalmasan az asztal fölé hajolt, és
nem szólt többet, makacsul hallgatott, amíg Dave nem követte a
példáját. A rosszban sántikálók klasszikus pózát vették fel,
ahogy olyan esetekben szokták, ha azon agyaltak, melyik filmet
nézzék meg a moziban, vagy meglepetésbulit szerveztek Julia
apuinak. Akkor is így dugták össze a fejüket, amikor a Morro-
öbölbeli padon a Sosemek listáját írták. Julia a fiú előtt
pihentette a kezét az asztalon, Dave élvezettel legeltette a
szemét a lány ujjain, beszívta narancsos illatát, amely mintha
pontosan az ilyen pillanatokban vált volna áthatóbbá. Mindig
komolyabb hangot ütöttek meg, mint amilyet a helyzet követelt
volna, suttogtak egymásnak, nyújtogatták a nyakukat, színleg
idegesen nézelődtek jobbra-balra, mintha tartaniuk kellett volna
valakitől. Úgyszólván kirekesztették az egész világot,
barátságuk valamiféle idilli zuggá változott, ahová csakis
kettejüknek volt bejárásuk.
– Megvárjuk, amíg felkel, hogy kimenjen a mosdóba.
– Percről percre idegtépőbb vagy – suttogta Dave.
– Idehallgass! – sziszegte Julia. – Amint a gyöngéd érzelmek
célpontja elszigetelődik…
– Mármint az áldozat.
– David Focibunkó, ha még egyszer a szavamba vágsz,
libazöldre festem a hajadat.
– Miért, máskülönben nem?
– Megvárjuk, amíg fölkel, hogy kimenjen a mosdóba –
ismételte Julia, és merőn nézett rá, hogy csöndre intse. – Akkor
majd követjük. – Az étlap fölött lopva ismét Marroney felé
pillantott. A férfi félig már végzett a margaritájával, a bajuszára
tapadt sókristályok meg-megcsillantak a fényben. Az
asztaltársaság közben lármásabbá vált, két társalgó csoportra
bomlott. A tanárok furcsa látványt nyújtottak, mivel egészen
úgy viselkedtek, mint a diákok a tanteremben. – Neked az a
dolgod – folytatta Julia –, hogy bemész a férfimosdóba, és
meggyőződsz róla, hogy nincs ott senki más. Amint
megállapítod, hogy tiszta a terep, leadod a titkos jelünket, és
benyomulok.
– Na és mi történik, miután a mosdóban sarokba szorítod?
– Kacérkodás – felelte Julia, fojtott hangon hosszan elnyújtva
a szót.
Könnyű volt elfelejteni, miről is beszél éppen. Senki sem
tudta úgy megnevettetni Dave-et, ahogy ő, még ha ennyire
leplezetten zajlott is, ez a nevetés nem hallatszott, de
mindketten tisztában voltak vele. Vajon miért nem tanulta meg
Dave, hogy ennyivel beérje? Miért nem bírta jobban elfojtani a
vágyat?
– Ez eddig messze az egyik legjobb terved.
– Köszönöm az elismerést! – hagyta figyelmen kívül a
gúnyolódást Julia. – De nyilvánvalóan megfeledkeztél a
hóvárról, amit kilencedikben terveztem.
– Ez itt Kalifornia, Juliám.
– Az, hogy itt soha nem havazik, még nem zárja ki egy
fantasztikus erőd lehetőségét. Maga a terv kifogástalan volt,
csak önhibámon kívül a kivitelezés bizonyult elégtelennek. – A
lány tenyerével az asztalra csapott, és a tanárokra nézett. – Ne
térjünk el a tárgytól! Azt kell tennem, amit sok tizenéves lány
megtett már: elcsábítok egy szexis idősebb férfit.
Dave alattomban a lány arcára sandított, majd vele együtt
leste őket. A tanárok jócskán leapasztották a chipset, és
fölemelték a kezüket, tekintetükkel a pincérnőt keresték, hogy
feltöltessék vele a kosarat. Mr. Kahn már bepuszilta az első
margaritáját, és fintorgott, mint akinek jegelték az agyát.
– Döbbenetes, hogy még egyiküknek sem kellett kimennie –
jegyezte meg Dave.
– Hát igen. Elég méretesek azok a piák. Talán Marroney
sokkal fiatalabb, mint amilyennek látszik. Úristen, micsoda
férfiasság buzoghat benne.
– Mindjárt kidobom a taccsot. Sok szerencsét a csábításhoz a
hányásommal bevonva!
– Ha megérzi rajtam egy másik férfi szagát, az csak fölszítja
benne a féltékenységet.
A következő húsz percben, miután rendeltek a pincérnőnél, a
tanárokat figyelték. Eleinte igyekeztek kerülni a feltűnést, de a
tanárok szemlátomást belemerültek a maguk kis világába, és
amint hozzáfogtak az újabb körhöz, ügyet sem vetettek többé a
környezetükre. Julia finomított a stratégiáján, és bár Dave-et
tompa fájdalom ütötte szíven a gondolatra, hogy a lány
egyáltalán bárkit is megpróbál elcsábítani, segített neki. Mire
Marroney felállt, Julia tökélyre fejlesztette a haditervét.
Legalábbis ezt mondta, amikor felemelkedett, és karon ragadta
Dave-et, noszogatta, hogy kövesse.
A kieszeltek szerint Dave elspurizott Marroney mellett, és a
férfi előtt ért a mosdóba. Senkit sem talált odabent. A biztonság
kedvéért bekukkantott a fülkeajtók alatt, nincsenek-e lábak.
Azután a csapokhoz ment, és amikor Marroney belépett, úgy
tett, mintha kezet mosna. Igyekezett eltakarni az arcát, nehogy
Marroney felismerje, azután megszólalt:
– A piszoársor nem működik, használjon egy fülkét!
– Köszönöm! – felelte Marroney, és anélkül lépett be az első
fülkébe, hogy egyetlen pillantást vetett volna a teljesen
üzemképes vizeldefalra. Amint becsukta az ajtót, Dave kisietett
az előtérbe, ahol Julia várakozott. A lány izgalmában egyik
lábáról a másikra állt, kicsi keze ökölbe szorult.
– Oké, első szakasz teljesítve – mondta a fiú. Ideges
megszokásból a tarkóját tapogatta. – Remélem, tisztában vagy
vele, hogy ez idiótaság?
– Rosszul ejtetted ki a „zseniális” jelzőt.
A lány mély lélegzetet vett, mint aki arra készül, hogy
búvárúszásban szelje át a medencét, majd bevonult a
férfimosdóba.
Dave idegesen leste, amint becsukódik mögötte az ajtó,
körülpillantott, hogy biztosan nem figyelt-e fel rájuk valaki. A
hostess hölgy javában telefonált, egy pincérnő ételre várt a
kiadóablaknál, az üzletvezető a bárpultnál állt, kapcsos
felírótáblán nézett valamit. A Chili alighanem a legalkalmasabb
hely volt efféle konspiratív műveletekre; oda se bagózott rájuk
senki.
A lány mindössze harminc másodperc elteltével kijött,
kipirult arcán bamba vigyor ült. Két kézzel elkapta Dave-et, és a
bokszuk felé taszigálta.
– Visszavonulás!
– Mi történt?
 – A francba, öregem, tiplizzünk! – rivallt rá a fiúra, de
hangjában nevetés bujkált, és miután becsusszantak a bokszba,
visszahelyezkedtek cselszövő összebújásukba, ki is tört belőle a
kacagás, Dave meg csak ült és bámult.
– Ha jól sejtem, az egymásra találás nem egészen terv szerint
alakult.
– Kérjük a számlát, mielőtt ideérnek a zsaruk!
– Julia! Mi az isten történt odabent?
– Lehetséges, hogy megcsikiztem – közölte a lány még
mindig kipirulva és nevetve, majd hátrasandított a mosdó felé. –
Merő véletlenségből.
Dave nem kereste tovább tekintetével a pincérnőt, hogy a
számlát kérje. Közelebb húzódott Juliához.
– Hogy tudsz merő véletlenségből megcsiklandozni valakit?
– Jó, hát lefagytam, na. Kilépett a fülkéből, én meg ott álltam,
próbáltam kiokoskodni, hogyan törjem meg a jeget. Egymásra
meredtünk, én meg csak úgy… szóval megcsiklandoztam. – A
lány a vizespoharáért nyúlt, és nagyot húzott belőle. –
Megjegyzem, ez csapnivaló terv volt. Sarokba szorítani a pasast
a mosdóban, és arra számítani, hogy magától kikezd velem?
Harmatgyönge. Ennél többet vártam tőled.
– De hát a te terved volt!
– Hagyjuk a szőrszálhasogatást, most már késő mentegetőzni.
Csak legközelebb jobban szedd össze magad! – Julia ismét
hátrasandított, és kicsit felszisszent, amikor meglátta, hogy
Marroney kilép a mosdóból. – Az is lehet, hogy valami
illetlenséget visítottam.
Dave a lány szemébe nézett, és visszafojtotta a lélegzetét,
amíg Marroney elhaladt az asztal mellett.
– Azt mondtam neki, hogy szeretném megnyalni az arcát –
hadarta suttogva, éppen azelőtt, hogy Marroney mustárszínű
inge ellibegett lehajtott fejük mellett.
 RUMLIZÁS
MIUTÁN TÁVOZTAK A CHILIBŐL, Dave-vel madarat lehetett
volna fogatni. A terv dugába dőlt ugyan, ám ez nagyon is
kapóra jött. így most örömmel nézhetett a Juliával töltendő este
elébe. Őszintén kételkedett abban, hogy a rikító zöld haj jól fog
állni neki, de megadta magát Julia okfejtésének, miszerint a
Sosemezés még érdekesebbé varázsolja a tanév végét. Szóval, mi
van, ha a lány valami eszelős kísérlettel próbálta bizonyítani
saját eredetiségét, azért, hogy ezzel kivívja az anyukája
elismerését. A Sosemek olyan jó kedvre derítették Juliát, amiben
Dave is boldogan részesedett. Úgy látta, amennyiben kettejük
között semmi sem változik, nincs oka panaszra.
– Egyáltalán miért adtuk ezt a listához? – kérdezte Dave,
miután elhagyták a drogériát, és leparkoltak Juliáék házánál.
Az ölében nejlonzacskóba zárva pihent egy-egy doboz zöld és
rózsaszín hajfesték.
– Az anyukám miatt – felelte Julia. – Mindig azt mondta,
hogy a külsőnk megváltoztatásának semmi köze sincs az egyedi
életvitelhez. Rendszerint a meglehetősen szokványos lelkivilág
jele.
Felballagtak a kocsibehajtón Juliáék házához, a szerény
egyemeletes épület garázsának nyitott ajtaján át látszott a lány
apjának munkapadja, fölötte szerszámok csillogtak.
A dús pázsit szinte túlburjánzott. A teraszon kissé
féloldalasan állt a hintaágy, ráfért volna, hogy újrafessék a
vázát. Julia benyitott a házba, a hátizsákját a kis előszobaasztalra
tette, a kosárka mellé, amely most csak kulcsokat és aprópénzt
tartalmazott, de gyakran kupacba gyűlt benne a felbontatlan
posta. A konyha felől ínycsiklandó illat szállt.
– Hahó, emberek! – köszönt Julia a konyhába lépve. Tom és
Ethan a konyhaszigetnél ültek, pár jegyzetfüzet fölé görnyedtek.
A tűzhelynél egy Dave számára ismeretlen személy állt,
körülbelül millió különböző dologgal foglalkozott egyszerre:
egy wokkal, két lábassal és egy vágódeszkányi
zöldséghalommal. A válla fölött Dave-re és Juliára sandított,
azután konyharuhával megtörölgette izzadt homlokát, majd
folytatta a főzést.
– Helló, helló! – üdvözölte a jövevényeket Tom, puszit
nyomott Julia arcára, és megölelte Dave-et. – Hogy telt a
napotok?
– Azt képtelenség pár szóban összefoglalni – felelte Julia,
Ethanhez lépett, aki homlokráncolva nézte a füzetét, és a
tollával a konyhasziget tetején dobolt. A lány hátulról átkarolta.
– Nyúzottnak látszol, apu.
– Éttermi ügyek – sóhajtotta a férfi, ledobta a tollat,
felegyenesedett ültében, és deresedő hajába túrt. Majdnem
mindig kockás ingben járt, a gallérját kigombolva hagyta. Egy
szál cigarettát dugott a füle mögé, bár Dave még sosem látta
dohányozni. Mielőtt örökbe fogadták Juliát, internetes vállalatot
alapított, azután eladta, és az elmúlt két évtizedben egész sor
vállalkozást indított, de egyik sem bizonyult olyan sikeresnek,
mint az első. Legutóbb a vendéglátó üzletággal próbált
szerencsét.
– Üdvözöljétek Mike séfet! Épp étlapot tesztelünk.
– Helló, Mike séf. – köszönt Julia és Dave egyszerre.
Julia odalépett Mike séfhez, hogy a munkáját figyelje, közben
elhárította az apja érdeklődését a mai napjáról, valószínűleg
azért, mert az említésre érdemes egyetlen mozzanat egy talán
középkorú tanár megcsiklandozásához kapcsolódott (Marroney
éveinek pontos számát nemigen tudta megállapítani). Dave
ezalatt a pulton kis kupacokba szortírozta a postájukat: számlák,
reklám, személyes/egyéb. Dave sosem kapott hagyományos
postai küldeményt, kivéve az elmúlt esztendei egyetemi
felvételi tájékoztató anyagokat. Máskülönben meggyőződésévé
vált, hogy a világ postájának kilencven százaléka hitelkártya-
ajánlat. Rábukkant egy Mexikóban feladott levelezőlapra,
amelyet ismerős kézírással Juliának címeztek.
– Képeslapod jött – nyújtotta a lánynak a küldeményt.
Julia mezítlábasan csattogott oda a konyhakövön, és kikapta
a kezéből a lapot. Gyorsan elolvasta, majdnem hangosan
dünnyögte a szöveget, azután felnevetett.
– Anyu csókoltat benneteket – mondta Tomnak és Ethannek.
Nem sűrűn érkeztek ilyen lapok, és Dave tudta, hogy amikor
igen, Julia újra meg újra elolvassa őket, mint a verseket, majd a
szobájában térképre tűzött zsinegre függeszti mindegyiket, így
jelöli meg feladásuk helyét. Ecuadort, Kínát, Ausztráliát,
Belgiumot, Chilét, Mexikót. Julia nyomon követte az anyja
világjárását, és a néhány részlet alapján, amit megtudott,
elképzelte, hogyan fognak telni a napjai, ha majd ő is
utazgathat. Dave kétségkívül élete legszebb estéjeként tartotta
számon azt, amikor Juliával a térkép előtt ültek, a garázsból
elcsent üveg bort iszogatták, és azt tervezték, milyen utazásokat
tesznek majd kettesben.
– Továbbra is Mexikóvárosban van? – kérdezte Tom, és
kanalat merített a tűzhelyen fortyogó egyik mártásba, hogy
megkóstolja. – Még egy kis gyömbért? – tudakolta Mike séftől,
aki a fejét rázta.
– Ühüm – felelte Julia. – Egy képzőművészeti galériában
dolgozik, másodállásban pedig egy bárral és étteremmel
kombinált művészmoziban.
– Ez neki valónak tűnik – mosolygott Tom. – Azt hiszem,
amióta megszülettél, ez a leghosszabb idő, amit egy helyben
tölt.
– Azt mondja, talán az eddigi legkedvesebb lakhelye. Bár
biztosra veszem, hogy nagyjából mindenütt ugyanezt mondja,
mert csak szuper helyeket szokott kiválasztani. – Julia a felsője
zsebébe csúsztatta a képeslapot. Felmegyünk a szobámba
befesteni a hajunkat. Szóljatok, ha elkészül valami ezekből az
étvágygerjesztő kajákból.
– Jaj, de muris, tisztára úgy értettem, hogy befestitek a
hajatokat! – mondta Ethan, és fölnézett a jegyzetfüzetéből.
Julia vigyorogva bólintott, és Ethan most Dave-re nézett.
– Én zöldben nyomulok – biccentett a fiú.
– Nem kéne engedélyt kérned tőlünk az ilyesmihez? –
kérdezte Juliától Tom.
– Felvettek az egyetemre – felelte Julia. – Ez többé-kevésbé
feljogosít arra, hogy azt csináljak, amit akarok,
bűncselekményeket leszámítva.
– Hogyhogy hagytad rábeszélni magad erre? – faggatta a férfi
Dave-et.
– A lányuk különös tehetség a fiúk megrontásában.
– Mintha nem tudnám – morogta Tom. Izmos karját
összefonta a mellkasán, úgy méregette kettejüket. – Nem igazán
akaródzik lemondanom arról, hogy vasököllel uraljam ezt a
házat.
– Semmi vész – mondta Julia, felkapta a drogériás zacskót a
pultról, és megpuszilta a férfit. – Apunak változatlanul reggeltől
estig dirigálhatsz.
– Helló! – méltatlankodott Ethan, de nem valami erélyesen, és
figyelme máris visszaterelődött a munkájára. – Ezért a
kiszólásért megorrontottam.
– Megorrontottál? Mi az, öregem, agyvérzésed van? Talán
megorroltál, nem?
– Ez egy régi kabarétréfa – magyarázta a lánynak Dave.
– Nincs veszve még minden remény – jelentette ki Ethan, és
Dave-re mosolygott, miközben Julia a karjánál fogva
kivonszolta a fiút a konyhából. – Ne csináljatok rumlit! – szólt
utánuk.
– Pedig kifejezetten az a szándékunk – suttogta a lány Dave-
nek, ahogy felmentek az emeletre vezető lépcsőn.
 – Melyikünkkel kezdjük? – kérdezte Dave, a dobozra
nyomtatott bolhabetűs használati utasítást böngészve.
– Kezdjük veled! Neked sötétebb a hajad, úgyhogy
valószínűleg tovább kell hidrogénezni.
Régi törölközőket szedtek elő a szekrényből, és szétteregették
őket a Julia szobájához tartozó fürdőben. Julia felhúzta a
dobozhoz mellékelt kesztyűt, Dave pedig a mosdó elé rakott
ülőkére telepedve figyelte, ahogy a lány még egyszer
végigolvassa a használati utasítást. Julia az eljárás minden egyes
lépésére mértéktelenül túljátszva reagált, és Dave
gyönyörködött mulatságos arcjátékában. A lány éppen Dave
karjára akart pöttyenteni egy kis festéket, hogy kiderítsék, nem
okoz-e allergiás bőrtüneteket, amikor Debbie, a macskája
fölugrott Dave ölébe, és zöld sávot kent a saját hátára.
– Hoppá! Apu nem fog ujjongani ettől.
Ahogy a hidrogén hatni kezdett, bármi is az, amit a szer
tulajdonképpen művel a hajjal, hogy kivilágosítsa, helyet
cseréltek. Dave törölközőt terített Julia vállára, a lány kibontotta
a lófarkát, és végigsimított gesztenyebarnán leomló haján.
– Kielégítően áttanulmányoztuk az eljárást?
– Attól függ, mit értünk „kielégítő” alatt.
– Hm.
– Talán nem úgy fog mutatni, mint egy profi szalonhajfestés,
de nem halunk bele.
– Gondolom, ezt megnyugtatónak szántad – mondta Dave.
Miután a hidrogén szőkévé varázsolta őket – Julia sokkal
jobban nézett ki így, mint Dave, bár a fiú tagadhatatlanul
elfogultan szemlélte –, Dave helyet foglalt, és figyelte, ahogy
legjobb haverjának kissé módosított változata a készlethez
tartozó kis flakonba tölti a festéket.
– Isteni illatú ez a cucc – állapította meg Dave.
– Nehogy betépj nekem a gőzétől! Maradj veszteg! – szólt rá a
lány, előre fordította a fiú fejét, és a festés feladatára koncentrált.
Hamar elkészült, mivel Dave-nek egyáltalán nem sok haja
volt. A használati útmutató szerint legalább huszonöt percig
rajta kellett hagyni a festéket, bár az interneten sokkal hosszabb
időt javasoltak, úgyhogy amíg arra vártak, hogy a zöld igazán
befogja a fiú haját, ismét helyet cseréltek. Most Dave próbálta ki
a festéket a lány karján, majd ugyanúgy összekeverte a kétféle
folyadékot, ahogy az imént Julia.
Felrázta a flakont, vigyázva, nehogy kifröccsenjen az anyag.
Amikor levette az ujját a flakon szájáról, a kesztyűs kezére
tapadt egyetlen rózsaszínű csöpp levált, és egyenesen Debbie
homlokának közepére hullott.
– Ezt kapja, amiért totálisan beléd szeretett – mondta Julia,
lenézve a macskájára, aki épp Dave lábához dörgölőzött, mit
sem tudva a foltos szőrfestésről, amit kapott.
Dave kinyomta a festéket az ujjaira, és a következő húsz
percben teljesen a feladatába feledkezett. Lassan dolgozott, nem
mintha húzni akarta volna az időt, de most Julia haja került
sorra, márpedig Juliával kapcsolatban mindent nagyon
gondosan végzett. Miután elkészült, úgy döntött, hogy bevárja
Juliát, és majd egyszerre öblítik le a festéket. Megpróbálták
tisztára törölgetni Debbie-t, de folyton izgett-mozgott, így a
rózsaszín és zöld festékcsöppek szanaszét kenődtek a bundáján.
– Úgy néz ki, mint egy félresikerült batikolt póló – mondta
Julia.
– Ez nem sok jót ígér a hajunkat illetően.
Julia a mosdópultra telepedett, és megszemlélte magát, közel
hajolt a tükörhöz, hogy megvizsgálja a rózsaszín
szermaradványokat a homloka felső szélén.
– Ebben az a zseniális, hogy ha szarul sikerül, akkor pláne
sablonos.
– Ez vigaszt nyújt majd, amikor mindenki rajtunk röhög.
– Nézzenek oda, amiatt izgatod magad, hogy mit szólnak
mások! Kezded átvenni a megfelelő szellemet – mosolyodott el
Julia, azután a lábfejével barátságosan megbökdöste a fiút. –
Szerintem ennyi idő már elég. Eljött az igazság pillanata.
 Leszökkent a pultról, és megnyitotta a csapot, kezébe vette a
zuhanyrózsát, és várta, hogy kicsit felmelegedjen a víz.
Segítettek egymásnak leöblíteni a hajukról a fölösleges
festéket, ezáltal még jobban összefestékezték az egész
fürdőszobát.
– Ez olyan, mintha két rajzfilmfigura robbant volna fel a
helyiségben – mondta Dave.
Szembefordultak egymással, és amikor Julia megkérdezte,
milyen lett a haja, a fiúnak gyorsan magába kellett fojtania a
szexis jelzőt.
– Egész jól mutat – felelte. – Hát az enyém?
Julia a fiú homlokára emelte a tekintetét, és az alsó ajkába
harapott.
– Nem is remélhettem volna jobbat – válaszolta, majd
elnevette magát. – Talán nézd meg a saját szemeddel! –
húzódott félre, hogy a fiú a tükör elé léphessen.
– Atyaúristen!
– Szerintem nem jó itt a megvilágítás – vélte Julia, és újabb
nevetést fojtott el.
– Julia, ez olyan, mintha valaki a fejemre okádott volna.
Dave megkövülten meredt a tükörbe. A lány a szájához
kapott, tökéletesen rózsaszín haj keretezte bájos arcát, ahogy
rázkódott a nevetéstől.
– Ez komolyan a legrondább zöld árnyalat, amit valaha
láttam. – Dave megnyitotta a csapot, vizet eresztett a hajára, és a
kellemesen zöldre színeződött víz, ami a mosdóba folyt, csak
még kegyetlenebbé tette a tréfát. – Nem létezik, hogy ilyen fejjel
szaladgáljak.
– Jaj, ugyan már! Simán elmegy – görnyedt kétrét a nevetéstől
Julia, és levegő után kapkodott.
– Kopaszra borotválom.
– Azt ne! Gondolj a Sosemekre! – A lány lehuppant a padlóra,
közben le nem vette a szemét a fiúról, és a hasát fogta. – Juj,
Dave, begörcsölt a rekeszizmom!
 – A Sosemekben csak hajfestésről volt szó. Arról egy hang
sem, hogy a tanév hátralévő részében leokádott fejjel
futkossunk. Elmegyek a plázába, és levágatom. Már itt sem
vagyok.
– Ha tovább nézem, összepisilem magam. – Julia megint
nevetett, és vagy tényleg egy könnycseppet törölt ki a szeméből,
vagy csak úgy tett, Dave most nem tudta megállapítani. – Várj
reggelig! Hátha napfénynél jobban néz ki.
Dave elhúzta a száját, de nem ment sehová.
– Csak mert irtó jó haver vagyok, és te nyilvánvalóan élvezed
ezt. – Egy-két pillanatig még a tükörnél maradt, lenézett Juliára,
aki megpróbálta elhárítani az újabb kacagórohamot. Dave-nek
nehezére esett, hogy ne akarja folytatni ezt, bármilyen is a haja,
az is nehezére esett, hogy ne kapaszkodjon bele a Sosemek
ötletébe, hiszen ennek eredményeként egy teljes napot töltött a
mellette kacagó Juliával, akinek az arca ugyanolyan rózsásra
színeződött, mint a haja, a szeméből pedig öröm sugárzott. –
Szó se róla, elég különösen végződik ez a tanév.

ooo

Dave haja másnap reggel nemcsak úgy nézett ki, mint amit
lehánytak, hanem mintha egész éjjel állt volna rajta a hányás.
Julia gyakorlatilag nevetve ébredt, és nem volt hajlandó
útjára engedni Dave-et, amíg az apui nem látják a fiú haját.
Lementek a földszintre, ahol Tom, Ethan és Mike séf mintha el
sem mozdultak volna onnét, ahol előző nap hagyták őket.
– Tökéletes időzítés, épp a vasárnapi villásreggeli étlapját
akarjuk tesztelni – közölte Ethan, amikor hallotta, hogy
belépnek a konyhába. A számítógépén pötyögött, miközben
Tom a séf válla fölött kukucskált, nézte, ahogy Mike feltör egy
tojást, és egy fazék forró vízbe engedi. Julia visszatartotta a
nevetést, várta, hogy a férfiak felnézzenek. Helyet foglalt a
konyhasziget köré rakott ülőkék egyikén, és Ethan végre
felpillantott a képernyőjétől, és jól hallhatóan meghökkent.
A másik két férfi odafordult, Dave-re nézett. Tom azonnal
hahotára fakadt.
– Azanyjakrausz! – szakadt ki Mike séfből, többet nem is
szólt, ismét a tojásbuggyantással foglalkozott.
– Na jó, most már frankón indulok a plázába – jelentette ki
Dave.
– Alighanem az a teendő, máskülönben még elmegy az
étvágyam.
– Ez fájt – mondta Dave, mindazonáltal letelepedett Julia és
Ethan mellé.
Ethan levette a szemüvegét, és Julia hajához nyúlt.
– Ez tulajdonképpen jól áll neked.
Dave imádott Juliával meg az apuival a konyhában
ücsörögni, imádta a fesztelenséget, ahogy egymással
beszélgettek, nevetgéltek. Sajnálta, hogy náluk Brett-tel meg az
apjukkal nem ez a helyzet. Mindig is foglalkoztatta a kérdés,
vajon Tom és Ethan hogyan kezelik Juliának az anyukája iránti
rajongását, vajon nem sérti-e őket. De miután leült velük a
konyhájukban, világossá vált, hogy itt nem szenvednek hiányt
szeretetben. Bármennyire sóvárgott az anyukája után Julia, egy
pillanatra sem hanyagolta el az apuit.
– Milyen állapotban leledzik a fürdőszobád? – érdeklődött
Tom, kitöltött egy bögre kávét, és Dave-nek kínálta.
Julia hamar betapasztotta a tenyerével Dave száját.
– Makulátlan.
– Szobafogság – közölte ítéletét fejcsóválva Tom.
– Ezt már tegnap letárgyaltuk. A fölöttem gyakorolt
rémuralmad véget ért. Törődj bele! – Julia visszahúzta a kezét,
és elvette Dave bögréjét, kicsit megfújta a kávé felszínét. A
hajfesték miatt leheletnyi vegyszerszag lengte körül kettejüket,
és Dave hálásan fogadta a kávéból bodorodó aromás
gőzpászmákat. Felemelkedett a székéről, és a hűtőhöz ment,
előkapta a tejet, épp csak egy löttyintésnyit adott a kávéhoz,
ahogy Julia szerette. – Na és hogy muzsikál az étterem? Mikor
láthatom a valóra vált álmot?
– Ez inkább rémálom – mormolta Ethan. Újra feltette a
szemüvegét, és Juliára nézett. – Ne pánikolj, csak vicceltem.
– Julia szokott pánikolni? – kérdezte Dave, és visszaült a
helyére.
Julia játékosan Ethan karjára csapott.
– Ne terjessz rólam ilyeneket, mert tönkreteszed a
renomémat.
– Tényleg létezik olyasmi, amit ez a kölyök nem tud rólad?
– Nem ez a lényeg – felelte Julia, ivott a bögréből, azután a
márványlapon Dave-nek csúsztatta.
A délelőttöt a konyha meghitt közegében töltötték, azzal a
kedélyes kötözködéssel, amit Julia eltanult az apuitól. Nagy
vonalakban beavatta őket a Sosemekbe, leszögezte, hogy Dave-
vel fontos szociológiai kutatást folytatnak napjaink
tizenéveseinek világában. Dave néha úgy érezte, neki is ebben a
konyhában a helye, noha tudta, csak Tom és Ethan
szívélyessége indítja arra az elképzelésre, hogy közte és Julia
között valami barátságnál többnek kell kialakulnia. Amikor már
délutánba hajlott az idő, Dave erőt vett magán, hogy elhagyja a
házat, levágassa a haját, és esetleg a saját családját is
meglátogassa.
A pláza csak csekély kitérőt jelentett hazafelé menet, és egész
úton azt sajnálta, hogy nem a sapkában mászkáló srácok
csoportjába tartozik. Nem sok járókelővel találkozott, de még
így is kínosan érezte magát a nyilvánosság előtt. Elképzelte,
hogy még az emberek hajviselete iránt egyébként teljesen
közömbös mókusok is őt bámulják a fákról, és undorodó pofát
vágnak.
Amikor belépett a pláza kétszárnyú teliüveg ajtaján, rögtön
tudta, hogy össze fog futni valami ismerőssel, valakivel a
suliból, valakivel, aki szemtanújává válik a gaztettnek, amit
Julia meg ő elkövettek a fején. A plázában családok, huszonéves
párok, műanyag pohárba töltött üdítőn közösködő felső
tagozatos lánycsapatok nyüzsögtek. A tetőgerendákra
függesztett hatalmas molinók különleges hétvégi leárazást
reklámoztak.
Dave sóhajtott, és lesütötte a szemét, igyekezett kerülgetni a
tömeget anélkül, hogy túl sokszor ütközne bele valakibe. Mire
észbe kapott, a fodrászhoz ért, ahol a vörös hajú, majdnem
teletetovált alkarú hipszter csaj feljegyezte a nevét a kapcsos
írótáblájára, és kérte, hogy foglaljon helyet a váróban.
Már megkönnyebbülten fölsóhajtott volna, amikor meglátta,
hogy az egyetlen üres szék közvetlenül Gretchen mellett
található. A lány olvasott, de szinte abban a pillanatban, ahogy
Dave tekintete megállapodott rajta, felnézett. Rámosolygott a
fiúra – ám csukott szájjal, sehol semmi egyenetlen fogsor –, és
integetett neki.
Dave is fölemelte a kezét, ajkával hangtalan hellót formált, és
reménykedett, hogy Gretchen figyelmét valamiképp elkerüli a
haja. Természetesen nem kerülte el.
– A mindenit! Veled meg mi történt?
A fiú gyomra görcsbe rándult, ahogy leült mellé.
– Hát igen.
– Ezt biztosan nem szántszándékkal művelted.
– Nem csináltam volna, ha tudom, hogy a végén úgy fogok
kinézni… – mutatott két kézzel a hajára, és próbálta megtalálni
azt a szót, ami precízen leírná a fején pompázó világkatasztrófát.
– Mint egy elgennyedt seb a tizennyolcadik században, jóval
az antibiotikumok felfedezése előtt?
– Ez erősen konkrét, de igen.
Gretchen széles mosollyal nézett rá. Farmert meg egyszerű,
fehér pólót viselt, hozzá azt a drapp edzőcipőt, amiről Dave
később megtudta, hogy legtöbbször abban jár. A fiú érezte, hogy
az arcába szökik a vér, és azt remélte, a lány hamarosan sorra
kerül a hajvágásnál, így nem marad ideje emlékezetébe vésni a
mostani kinézetét. Nem tudta, mit mondjon, de mellettük épp
beindult egy hajszárító, így szerencsére nem kellett további
megjegyzést tennie. Igyekezett lazának mutatkozni, miközben
körülnézett a fodrászüzletben – két másik srác a telefonjával
foglalkozott, amíg várta, hogy szólítsák, egy nő alufóliával a
haján képes újságot olvasott, egy idős hölgy fejére valami
ezüstösen csillogó búra borult –, de a szeme vissza-visszavillant
Gretchenre. A lány az ölében tartotta a könyvét, egy töredezett
végű tincsével babrált, és valahányszor találkozott a tekintetük,
a fiúra mosolygott, majd éppolyan szégyenlősen nézett másfelé,
mint Dave.
– Bocs, hogy egész héten nem beszélgettem veled kémián –
mondta Dave, amint a hajszárító elhallgatott. – Folyton akartam,
de minél többet gondoltam a múltkori estére Kapooréknál,
annál inkább álomnak tűnt, szinte elbizonytalanodtam, hogy
tényleg megtörtént-e. De ugye megtörtént?
Gretchen az arcához emelte a könyvét, mintha megszagolná,
de Dave-nek az volt az érzése, hogy csak a mosolyát próbálja
palástolni. Ez tükröződött a szemében.
– Megtörtént – mondta.
– Oké. – Dave figyelte, ahogy egy imént érkezett babakocsis
nő patáliát csap, mert az előre megbeszélt időponthoz képest
várakoznia kell. – Csak azt akarom mondani, hogy szóba fogok
állni veled kémián – magyarázta Dave, és furcsán érezte magát,
hogy efféle kijelentésre készteti valaki. – Már amennyiben nem
bánod.
– Jó. Segíthetsz fejleszteni a svindlizési képességemet.
– Tényleg baromi fontos neked, hogy komoly képpel tudj
kamuzni, mi?
Gretchen vállat vont, és bokánál keresztbe tette a lábát.
– Két bátyám van. Kicsi koromban állandóan az én
rovásomra humorizáltak, úgyhogy mostanára kellőképpen
megkeseredtem, bosszúra szomjazom.
– Hú, ez frankón elkeseredetten hangzik.
– Akkor jó, mert ez a stiklim lényege.
 Gretchen végigmutatott magán, mint akiből nyilvánvalóan
keserűség árad, mintha bármi mást is tudott volna sugározni,
mint kedvességet.
Álljon meg a menet! Honnét került elő ez a gondolat?
– Hatásos – jelentette ki Dave, és egy másodpercig egymásra
mosolyogtak, azután az egyik fodrász Gretchent hívta.
Dave figyelte, ahogy a lány hátrahajtja a fejét a hajmosó tálba,
és behunyja a szemét, miközben szőke fürtjeire zubog a víz.
Gretchen a kezében szorongatott könyvet babrálta, ide-oda
hajtogatta a borítóját. A körmén égszínkék lakkpettyek
csillogtak.
A fiú várt a sorára, és igyekezett észrevétlenül lesni
Gretchent, akinek közben már a haját vágták. A mellette
várakozó srácok még mindig a telefonjukkal szórakoztak,
időnként felpillantottak a hajára. Dave szinte biztosra vette,
hogy valamelyikük suttyomban lefotózta, miközben úgy csinált,
mintha a térerőt ellenőrizné. De iménti kínos érzése már
valamelyest enyhült.
Amikor sorra került, az egyetlen szabad hely ismét pont
Gretchen mellett kínálkozott. A lány olvasott, és ezúttal nem
azonnal vette észre őt. A fodrász – magas, fekete bőrű fickó,
testhez álló pólóban villogott szálkás izomzatával – védőkendőt
terített Dave-re, azután hátul tépőzárral rögzítette.
– Ezzel mi a teendő? – kérdezte, és kezével bátran
belegereblyézett Dave hajába.
– Az isten szerelmére, kapja le az egészet!
– Bölcs döntés – bólogatott a hajszobrász. A pulton sorakozó
munkaeszközei közül elektromos hajnyírót vett föl. – Jaj,
gyerekek, sosem tanuljátok meg, hogy profira bízzátok az
ilyesmit.
Gretchen abbahagyta az olvasást, és a tükörből Dave-re
mosolygott. Dave-nek sosem fért a fejébe, miért hozzák
összefüggésbe az emberek a kiugró járomcsontot a szépséggel,
de most, hogy felfigyelt Gretchen arccsontjára, egyszeriben
megértette.
– El kellene tenned az összes hajadat egy zacskóba – vélte
Gretchen. – Nem tudom pontosan, mihez kezdhetnél vele, de
mindig mindenben rejtőzik valami stiklizési lehetőség.
– Nem nagyon fűlik a fogam a zacskóban hajat gyűjtögető
csávó szerepéhez.
Gretchen úgy nevetett, ahogy Dave még sosem látta, olyan
lökötten, amitől kivillantak a metszőfogai, és úgy hangzott, mint
egy rajzfilmfigura vihogása.
– Majd akkor kezdek hajat gyűjteni, ha sikerül eljutnom az
abszolút mélypontra – tette hozzá Dave.
– Mit gondolsz, akik hajat gyűjtenek, mit csinálnak vele?
– Nem tudom, hogy tényleg léteznek-e olyanok. Szerintem
ezt csak a tévéműsorokban meg mozifilmekben találják ki, hogy
fokozzák a hátborzongató jelleget, vagy pedig megnevettessék a
nézőket.
– Á, tutira léteznek.
– Gondolod? – kérdezte Dave. Ebben a pillanatban a vörös
hajú hipszter csaj, aki mostanáig Gretchen haját vágta, lesöpörte
Gretchen válláról a lenyírt szálakat, és közölte, hogy kész. Dave
azon kapta magát, hogy azért fohászkodik, ne menjen még!
Ekkor a fodrásza bekapcsolta a hajnyírót, úgyhogy
mozdulatlanul tartotta a fejét, és Gretchen eltűnt a szeme elől.
Váratlan és kiábrándító elválás az ilyen. Mégis némi örömteli
izgalmat jelentett, hogy jót beszélgetett valakivel, aki nem Julia.
Őszintén szólva, kicsit felszabadult attól, hogy egy ideig valaki
más járt a fejében. Miután Dave immár teljesen tarra borotvált
fejjel felállt, hogy fizessen, látta, hogy szó sincs elválásról,
Gretchen ugyanis a bejáratnál várta.
– Nem tudom, kocsival jöttél-e – mondta Gretchen –, de
hazavihetlek, ha akarod. Ha már olyan közel lakunk
egymáshoz. – Válaszra sem várva, kinyújtotta a kezét, és
végigsimított a fiú simára borotvált kobakján. – Kellemes érzés.
– Köszönöm – felelte Dave, és kíváncsi volt, vajon a lány
kiszúrta-e, hogy megborzongott az érintésétől –, szívesen
kocsikázom veled.
– Helyes – mosolygott Gretchen, majd fejével intett. – Erre!
SAJÁTSÁGOS ÁRNYALATOK
ÚJABB VERŐFÉNYES KALIFORNIAI nap. Rengeteg akadt
ezekből az év során, olyan sok, hogy szinte
megkülönböztethetetlenekké váltak, az emberek már szinte
magától értetődőnek tekintették a jó időt, kivéve ha egymás
után három-négy fázós nap következett, és hirtelen mindenki
ismét derült égboltra vágyott. Úgyhogy, amikor Patch tanár úr,
akihez Dave és Julia emelt szintű angolra jártak, úgy döntött,
hogy a szabadban tartja meg az óráját, ez nem annyira a pillanat
szülte ötlet volt a szép idő kihasználására, mint inkább ürügy
arra, hogy mindenki elfecsérelhessen hatvan percet.
Elvileg a fogalmazást kellett volna gyakorolniuk, de még Mr.
Patch is annak a fának támaszkodva ejtőzött, amelyiknél
ebédidőben az érettségizők zöme szokott csoportosulni. Néhány
tanuló a menza előtti kerti asztaloknál ült, taneszközeiknek –
úgymint füzet vagy laptop – nyoma sem volt. Maroknyi diák
abban a pillanatban bedugta a fülhallgatóját, ahogy kilépett az
épületből. Julia és Dave azonnal elkülönültek a többiektől, és a
labdarúgó pálya szélén heveredtek le, ahol egy kis halom
emelkedett az aszfalt, illetve az iskola egyéb részei fölé. Julia a
fiú hasán nyugtatta a fejét, rózsaszín haja éppolyan élénken
virított, mint amikor befestették. Dave-re nehezedő súlya úgy
hatott, mintha hozzájárult volna a nap jóleső melegéhez.
Mindent elcsitított, mintha a lány fejének érintése Dave
gyomrán némítógombként működött volna, és már nem létezett
a világon más, csak ők ketten.
A hajfestés és a Chili mosdójában Marroney-val lebonyolított
műsor óta eltelt napokban Julia fantasztikus hangulatban
leledzett. Egyfolytában csak a hátralévő Sosemeken akart
spekulálni, Dave bálkirályválasztási hadjáratával kezdve.
Izgatottsága óhatatlanul átragadt a fiúra. Igaz, Dave a legutóbbi
két közös órájukon Gretchen mellett ült, majd elkísérte a lányt a
következőre, noha neki az iskola másik felébe kellett mennie,
így el is késett. Szórakoztatta a csevegés Gretchennel, és minél
többet tudott meg a lányról, annál színesebb egyéniségnek látta.
De tudta, hogy Julia más kategória, és egy talán már-már
rajongó fellobbanás nem említhető egy lapon vele.
Újabb osztály csatlakozott a nem hivatalos láblógatáshoz. A
diákok által kihozott nagyalakú vázlatfüzetekből ítélve
rajzóráról lett volna szó. A tanárnő menet közben valami puha
fedelű könyvet olvasott, abban a megnyugtató tudatban
lépkedett, hogy ha valaki büntetlenül tarthatja a szabad ég alatt
az óráját, hát a rajztanár mindenképpen. Dave a rajzóra
résztvevői között kiszúrta Gretchent, aki méregzöld
vázlatfüzetet cipelt a hóna alatt, a füzet spiráljába ceruza volt
dugva. Joey Plankóval, egy tizenegyedikes labdarúgó sráccal
beszélgetett, aki, ha Dave hihetett a Kapoorék házibuliján
hallottaknak, máris több ajánlatot kapott egyetemi ösztöndíjra.
Az igazat megvallva, a srác olyan benyomást keltett, mint
akinek kizárólag az izmosságáért kínálnak ösztöndíjat. Úgy
festett, mint a sportkocsi emberi megfelelője.
Dave figyelte, ahogy az aszfalton ballagtak, elhaladtak az
előtt a rész előtt, ahol ők Juliával feküdtek. Integetésre készen
várta, hogy Gretchen észrevegye őt, de a lány Joey felé fordította
a tekintetét. Azok ketten pár más ember társaságában a dús
füvű focipályán át a távolabbi focikapu felé tartottak, egy
pillantást sem vetettek Dave-ék irányába, és Dave nem is
nagyon bánta, hogy nem kell magyarázkodnia Juliának a
Gretchennel kialakult újkeletű haverkodása miatt, vagy mi a
csoda volt az.
– Debbie a farkán ékeskedő rózsaszín pöttyöket próbálja
levadászni. Olykor rajtakapom őnagyságát, hogy a hajamat lesi,
és látom rajta, milyen lázasan dolgozik az agya, hogy rájöjjön az
összefüggésre. Nemsokára engem is letámad.
Dave lenézett Juliára, aki még mindig csukva tartotta a
szemét.
– Dilis vagy.
– Nem használhatod a „dilis” szót. Azt én alkalmazom rád. –
A lány kissé felemelte a fejét, és megigazította a lófarkát, azután
visszafeküdt a fiú sajgó hasizmaira. – Fogadni mernék, hogy
amikor majd a világot járjuk, és más utazókkal
turistaszállásokon időzünk, meg minden, ahogy anyukám
szokott, akkor civakodni fogunk, hogy ki a soros a Sosemek
elmesélésében. „A múltkor te mesélted!” „Nem igaz, te voltál!
Most hadd mondjam el én!”
– Szerintem még semmi nem izgatott téged ennyire, mint
most ez.
– Nem kell túlzásokba esni. Nem emlékszel arra, amikor csak
egy fánklyukat kértem, és hármat adtak, ráadásul fizetni sem
kellett érte?
– De. – Dave mosolyogva idézte fel magában az esetet.
– Egész úton nem bírtad abbahagyni a vihogást a kocsiban.
Kiszedett egy fűszálat, ami a lány hajába akadt. Sikítás
hallatszott a focipályáról, és amikor Dave a hang irányába
nézett, látta, hogy Joey átkarolja Gretchent, a levegőbe emeli a
lányt. Gretchen nevetve hagyta, hogy ölelgessék.
– Kábé úgy, mint te, amikor a kedvenc íród válaszolt az e-
mailedre.
– Én nem vihogtam – mutatott rá Dave. – Csak elcsuklott a
hangom nevetés közben.
– Még sosem láttalak olyan boldognak – bökte oldalba Julia,
amitől Dave-nek ficánkolnia kellett.
Egyszeriben butaságnak tűnt, hogy egyáltalán azt hitte, talán
belehabarodott Gretchenbe. Néhányszor jóízűen elbeszélgettek,
és észrevette, hogy a lány csinosabb, mint addig feltűnt neki – ez
még semmit sem jelent. Oké, Gretchen barátságosabban
viselkedett vele annál, amire számított tőle. Ő ettől még
kívülálló maradt. Julia nélkül valószínűleg magányos lett volna,
márpedig Gretchen nem volt odáig a magányos fazonokért. A
volt fiúja, aki az előző tanévben érettségizett, Dave ködös
emlékeiben határozottan Joey Plankó-s típusként szerepelt:
sportos, a társaság középpontja és még csak nem is tahó ettől.
Dave a srác nevét nem jegyezte meg, de most felvillantak benne
a pár tavalyi képei. A pasinak tetkója volt, és egy hét leforgása
alatt bozontos szakállt tudott produkálni. Dave-nek kétoldalt
pontosan három-három szál szőrt sikerült növesztenie az orra
alatt.
Az iskolaigazgató, Dr. Hill lépett ki az aszfaltra, és mindenki
lélegzet-visszafojtva reménykedett, hogy az átmeneti idilli
állapotnak nem szakad máris vége. Az igazgató azonban
hunyorgott a napsütésben, egy-két pillanatig álldogált az épület
bejáratánál, azután helyet foglalt az egyik kerti asztalnál, és
jóváhagyólag mosolygott. Dave előhúzta a zsebéből a telefonját,
és lejátszotta az egyik kedvenc számát, a True Love Will Find You
in the End-et. Beck és Daniel Johnston énekelte, hogy az igaz
szerelem végül rátalál az emberre, kissé sziruposan és
közhelyesen adták elő, vagyis épp tökéletesen, annál is inkább,
mert Julia nem figyelt a tartalomra. A Sosemekben az állt, hogy
sosem epekednek némán. Ez most úgy hatott, mintha szót
emelnének.
Amint a csodás szájharmonikázás lecsengett, Dave megfogta
Julia homlokát, közvetlenül a halántéka fölött.
– Régen anyukám akkor csinált így, amikor azt akarta, hogy
elaludjak – magyarázta, és gyengéden körözni kezdett az
ujjaival.
– Érthető – sóhajtotta Julia. – Nagyon kellemes.
Mintha még jobban a fiú hasára nyomta volna a fejét.
Beck negédes hangja tovaszállt a balzsamos kaliforniai
levegőben, Dave ajkával némán formálta a szavakat:
– „Majd rájössz, ki volt a barátod.”
 Még egyszer hátrapillantott Gretchenre és baráti körére, majd
behunyta a szemét, és kizárta a gondolataiból a lányt.

ooo

Miután aznap véget ért a tanítás, szinte tapintható volt a

levegőben a boldogság. Dave tudta, hogy még további
végtelenül unalmas napok következnek, de egyelőre
megfeledkezhetett róluk.
Julia szekrényénél találkoztak, bár a lány nem vesződött
azzal, hogy akár egyet is visszarakjon a helyére a hátizsákjában
cipelt könyvek közül. Ráérősen indultak a Mazdájához, ez
egyszer nem siettek elhagyni az épületet.
– Tulajdonképpen kellemes volt. Ez szinte olyan érzés, mint
egy nosztalgikus séta a folyosókon – mondta Dave. Úgy tett,
mintha öklendezne. – Borzasztóan hiányozni fog!
– Talán napszúrást kaptam, de el tudom képzelni magamról,
hogy jólesően emlékezzek vissza a középiskola bizonyos
vonatkozásaira.
– Úgy érted, a véndiákok focimeccseire?
– Na persze, meg Kapoorék házibulijaira. – Julia kinyújtotta a
kezét, és ujjai hegyével végigsimított a szekrényeken. –
Olyasmikre gondolok, mint a határozattervezet, amit tavaly a
diák-ENSZ-hez írtunk, és a világ minden bajáért a Disney-t
hibáztattuk benne, vagy a szabadban tartott órákra. Arra a
videózási csoportfeladatra franciából, aminél rábeszéltük a
többieket, hogy készítsünk reklámriportot a tamponról. Az
utóbbi időben észrevettem, hogy sokkal többet nevetek az
órákon, mint valaha is tudatosodott bennem. Ma már figyeltem
is. Találd ki, hányszor nevette el magát valaki az órán!
Kiléptek a folyosóról az előtérbe, és kitárták a parkolóba
vezető kaput. Felhősávok látszottak, olyasfélék, amik
alkonyaikor teljesen el szoktak színeződni, és úgy lángba
borítják az eget, ahogy a nap önmagában nem tudná.
 – Fogalmam sincs. Hatszor.
– Tanóránként átlagosan tizenkétszer.
– Tizenkétszer?
– Tizenkétszer! – ismételte Julia, és amint elhagyták az iskola
területét, kibújt a mokasszinjából. – Tudom, hogy a suli
általában szívás, és itt sokaknak egész életükben egyetlen
eredeti gondolatuk sincs, de ez a hely nem mindig olyan rémes.
– Ha már a rémesnél tartunk – mutatott Dave a saját
autójához igyekvő Marroney-ra, és ezúttal egyáltalán nem
nyilallt belé féltékenység, nagyon is értékelte, milyen régóta
játszik szerepet az életében Julia, és mennyi mindennel
gazdagította. – Csábítás, második felvonás?
– Pont olyan színű az inge, amilyen a hajad volt.
– Voltaképpen meglepő, hogy nem próbálják lépten-nyomon
elcsábítani.
– David Ruth Gonzalez, leheletnyi epésséget észlelek a
hangjában, és figyelmeztetem: nem tűröm, hogy sértegesse az
életem szerelmét.
– Még nem is az életed szerelme. – Dave kikapta a lány
kezéből a slusszkulcsot. – Összeállítok egy számlistát, furikázás
közben majd azt hallgatjuk, közben élvezzük a gyönyörű időt,
beszélgetünk a kampánystratégiánkról a bálkirállyá
választásomhoz, meg arról, hogyan vesszük rá anyukádat, hogy
eljöjjön, és láthassa az egészet. Mindenekelőtt azonban odamész
a matektanárodhoz, és ügyetlenül udvarolsz neki. A
csiklandozástól ez alkalommal próbálj meg eltekinteni.
– Nem tudom, mit értesz azon, hogy „ügyetlenül” – Julia
kivette a hajgumiját, és a csuklójára csúsztatta, azután
színpadiasan jobbra-balra csapkodott a hajával. – Vigyázat,
szexiség készül a közelben.
– Hűha!
– Nem ér fel hozzám a gúnyolódás, Gonzalez.
– Gutierreznek hívnak. Na, cipeld oda az ügyetlen női
bűbájodat ahhoz a fura emberkéhez, mielőtt elhúz, én meg
mindent összehányok.
Julia széles mosolyt ragyogtatott Dave-re, azt a fajtát, ami
évek óta bearanyozta a fiú napjait. A tekintetéből látszott, hogy
szereti őt, még ha nem is feltétlenül a rokonszenvnek azzal a
sajátságos árnyalatával, ami legjobban megfelelt volna neki, de
Dave bolond lett volna, ha nem igyekszik minél többet magába
fogadni ebből.
A lány Mazdájának vetette a hátát, és figyelte, ahogy Julia a
parkolóban Marroney felé settenkedik, a kocsik mögé bújik, és
akcióhős vagy nindzsa módjára, ámde esetlenül
motorháztetőkön hemperedik át. Valami úrigyerek rá is ordított,
hogy szálljon le az autójáról, ezzel felhívta Marroney figyelmét
Julia közeledésére. A férfi megszaporázta a lépteit, a kocsija
ajtajához érve úgy csörgette a kulcsát, mint az áldozat egy
horrorfilmben, és éppen sikerült elszelelnie, mielőtt Julia
rátehette volna a kezét.
 NETES NÉPSZERŰSÉG
– JÓ NÉHÁNY ÉVE ismersz, és céloztam valaha is annak a
lehetőségére, hogy képes vagyok dupla hátraszaltót bemutatni a
háztetőről, és épségben a talpamra esni?
– Előfordultak célzások.
– Egy frászt, Julia.
– Hát nem hallom, hogy most ontanád magadból az ötleteket,
köpi. Egyelőre annyi az eredmény, hogy „Helló, Dave Gutierrez
vagyok”, és ez még csak nem is az igazi neved. Ha nem adunk
hozzá valami izgalmasat, ez a reklámvideó csak azt fogja
reklámozni, hogy nincs benned semmi érdekes.
– Ez fájt – mondta Dave, és ledobta magát az ágyára. – Miért
nem csinálunk inkább baromi ütős plakátokat?
– Tudod, hogy nem úgy értettem. És nem létezik olyan, hogy
baromi ütős plakát. Plakáttal nem fogod elnyerni a koronát. Az
emberek netes népszerűséget és szexis videókat igényelnek,
úgyhogy vírusként terjedő, szexis videókkal fogjuk ellátni őket.
Dave a kezébe vett egy kis plüss focilabdát, ami kiskora óta
megvolt, és csak azért nem dobta ki, mert az anyukájától kapta.
Néhányszor feldobta, próbált akkorát lendíteni, hogy a labda
súrolja a mennyezetet.
– Miért nem cserélünk szerepet? Te indulsz a bálkirálynői
címért, én pedig megpróbálok elcsábítani egy tanerőt.
– Nem fogod lecsapni a kezemről Marroney-t. – Julia a fiú
íróasztalához telepedett, és az interneten keresgélt további
bálkirályos kampányvideókat. – Egyelőre úgy látom, az
alapvető trend valami lagymatag próbálkozás a csekély
költséggel megvalósítható humorizálásra. Popkulturális
utalások, popzene, ripacskodó haverok. Időnként egy-egy pár
másodperces bevágás állítólag jó fej tanárokról meg csak
bennfenteseknek érthető sulipoénokról. – Hátraperdült, hogy
Dave-re nézzen, feltette a lábát a fiú ágyának sarkára, és az
ölébe rakta Dave számítógépét. Örökösen szürke talpát
bőrkeményedések borították, Dave imádta a látványt, még ha
tárgyilagosan szemlélve gusztustalannak minősült is. –
Némelyik tényleg rettenetes. Ha a miénk is ilyen rossz lesz, nem
érdekel, hányan szavaznak rád, a ballagáskor harakirit
követünk el.
– Nem kell túlreagálni. – A fiú felült, a hátát az ágy végének
támasztotta, a focilabdát előre-hátra görgette az ágyon, amíg
egy elhibázott pörgetéssel a földre nem küldte. – Utálom
bevallani, de talán Brett segítségére szorulunk.
– Mondasz valamit. Ha ezeknek a fejével akarunk
gondolkozni, akkor össze kell fognunk a saját fajtájukkal.
– Az utóbbi időben aggasztó a szóhasználatod. Enyhén
fasiszta módon fogalmazol. – Julia merőn nézett rá, és Dave
sóhajtott. – Dobd ide a telefonomat, kiderítem, meg tudom-e
pizzával vesztegetni Brettet, hogy segítséget nyújtson nekünk.
Julia az íróasztalon fekvő telefonért nyúlt, odalökte a fiúnak,
azután ismét a szalagavatós kampányvideókra fordította a
figyelmét. Dave még nem teljesen szokta meg a rózsaszínű
haját, de az arcát ugyanolyan szépnek látta, mint mindig. Néha
eltűnődött, hátha több szépséget lát Juliában, mint mások, és
talán csak azért tartja ilyen vonzónak, mert szereti. Fel sem
foghatta, hogy más srácok miért nem futnak állandóan Julia
után, bár nem is állandóan ezen a kérdésen járt az esze. Igaz, pár
sráccal azért összejött Julia az elmúlt években, de nem kapott
akkora figyelmet, amekkorát Dave szerint érdemelt.
– Szerinted hányszor használhatom egy SMS-ben a „tesó”
szót anélkül, hogy azt hinné, csúfolódni akarok?
– Max kétszer. – Julia a szájához emelte a mutatóujját, és
szórakozottan rágcsálta a körmét. – Tulajdonképpen
elképzelhető, hogy zokon veszi, ha nem tesózod néhányszor.
– „Csá, tesó! Juliával a bálkirályi bigyón agyalunk, és
segíthetnél, tesó…” Fú, máris pofán tudnám vágni magam.
Dave törölte az üzenetet, megnézte az e-mailjét és a közösségi
oldalakat, azután újra megnyitotta az SMS-t, és újra begépelte az
eredeti szöveget.
– Vajon nem lenne érdekes, ha minden bejövő SMS jelezné,
hogy elküldés előtt hányszor írták át?
Julia megborzongott.
– Ne fárassz ezzel! Egzisztencialista hangulatom támad tőle.
– Hogy támadhat egzisztencialista hangulatod az SMS-
ezéstől?
– Pont azon töprengtem, hogyan cenzúrázhatnak az emberek
egy gondolatot, mielőtt közölnék a világgal. Ezáltal a
valóságosnál választékosabbnak vagy viccesebbnek,
eszesebbnek mutatkoznak. Kezdem azt hinni, hogy a világon
senki sem az, akinek mondja magát, azután az jut eszembe,
hogy én is cenzúrázom magamat, nemcsak üzenetekben, hanem
a személyes érintkezésben is, kivéve azokat a ritka eseteket,
amikor rám tör a szájmenés, mint most is. Bár ez hazugság, mert
már előbb is végigpörgettem ezt a gondolatmenetet, és akármi
legyek, ha nem csűrtem-csavartam magamban néhányszor a
jobb hangzás kedvéért, azután olyan féktelenül nekiiramodik az
agyam, hogy nem bírok parancsolni a gondolataimnak, és
robotokon kezdek spekulálni, és már azon töröm az agyam,
hátha nem is vagyok létező személy. Azután muszáj
rajzfilmeket néznem, hogy lezsibbasszam a fejem.
Dave pislogott.
– Néha elfelejtem, hogy teljesen lökött vagy.
– Pont erről beszélek! Néha nem is tudom, mi tesz engem
annyira népszerűvé az iskolában. – Julia kattintott néhányat a
számítógépen. – Borzasztó sok bálkirályos kampányvideón
látok fehér kölyköket rappelni.
– Fehér kölyköknek is szabad rappelniük.
 – De nem így – vélte Julia.
– Apropó népszerűség: észrevetted, hogy Kapoorék
házibulija óta beszédesebbek veled az iskolában az emberek?
Olyan, mintha véletlenül egyszerűen azáltal fokoztuk volna az
elfogadottságunkat, hogy megjelentünk azon a bulin.
Julia a számítógép felett a fiúra pillantott.
– Nálad talán ez a helyzet, pohárborító bajnok. Engem
továbbra is úgy kezelnek, mint a pestis kicsit maibb válfaját.
– Biztos vagy benne, hogy nem sérted meg őket valamivel?
Elzárkózó a kisugárzásod, mit tudom én, lehányod őket, vagy
akármi.
– Másokat lehányni nem sértés.
Dave felkelt az ágyról, hogy a plüssfociért menjen. Miközben
tápászkodott fel, megszólalt a csengő, nem az a kellemes bimm-
bamm, mint más családi házakban, hanem vérfagyasztóan
gépies, hosszan elnyúló hangsor. Dave kirohant a szobájából,
mielőtt a jövevény újra megnyomhatta volna a csengőt.
Lerobogott a földszintre, közben a korlátba kapaszkodott,
nehogy a zoknija és a tükörsima tömörfa lépcsőfokok
összeesküdjenek ellene.
Miután a bejárati ajtóhoz ért, egy-két pillanatig levegő után
kapkodott, szidta magát, hogy a lefelé lépcsőzéstől is ennyire
kifogyott a szuszból. Miért nem szerepelt a Sosemek listáján a
testedzés? Kitárta az ajtót, arra számított, hogy Brett otthon
felejtette a lakáskulcsát.
– Szia! – köszönt Gretchen. A focis szerelésében volt, a térdén
fafolt zöldellt. Az arca kipirult. – Útba esett a házatok –
magyarázta, és arrafelé pillantott az utcán, amerről jött. A szél
az arcába csapta a haját. – Azt hittem, hogy miután a plázában
összefutottunk, esetleg többet is szeretnél, mint csak köszönni
nekem a suliban. Azt hittem, hogy talán szívesen… – Lenézett a
stoplis cipőjére, és megigazította a vállán a hátizsákját, aminek
fekete huzatára az alján valami fehér dörzsölődött, és a jobb
pántján nagy kitűző piroslott. – Mindenesetre mivel ilyen közel
laksz, úgy gondoltam, hogy beugrok, és megmondom, hogy
szeretnék többet beszélgetni veled. – Megint felemelte a
tekintetét, de egyetlen másodpercig nézett Dave szemébe,
azután elfordította a fejét. A szája szögletében mosoly bujkált,
mint Kapoorék házibuliján, amikor humorizálni próbált. –
Jólesik veled beszélgetni. És kedves vagy. És mindig
megnevettetsz. – Egy hajtincs hullott az arcába, egyenesen a
szájába, erre elnevette magát, és visszakanyarította a tincset a
füle mögé. – Tök jó fejnek látszol, Dave. És azt hittem, hogy
talán neked is ugyanez a véleményed rólam, de…
Egy autó haladt el az utcán Gretchen mögött, mexikói
népzene bömbölt belőle. Dave ráeszmélt, hogy már jó ideje
mosolyog, és ettől a puszta felismeréstől elvörösödött. A pólóján
sárga pecsétek díszelegtek a thai kajától, amit Juliával ebédeltek.
Csak tegnap számolt le azzal a kilátással, hogy bármi egyéb
fűzhetné Gretchenhez, mint barátság, és most olyan hirtelen
fogta el valami szédülés, hogy hiába is tagadta volna a jelenlétét.
Az ajtófélfának támaszkodott.
– Örülök, hogy eljöttél. Azon filóztam, mihez lehet kezdeni
egy egész zsák hajjal. Nincs valami javaslatod?
Gretchen elmosolyodott, nagy barna szeme felcsillant.
Mosolya olyan érzést ébresztett Dave-ben, mintha a lány egy
tálca frissen sütött csokis kekszet nyújtott volna át neki.
– Dave, támadt egy ötletem! – szólt ki a házból Julia. A fiú
megfordult, és látta, hogy a laptopjával a kezében jön lefelé a
lépcsőn. – Lehetséges, hogy több száz embert kell verbuválnunk
hozzá, de Brett segítségével mi is… – Julia megtorpant, amikor
észrevette az ajtó előtt Gretchent. – A… szia!
– Szia, Julia! – viszonozta Gretchen, és félénken integetett,
majd ismét Dave-re nézett. – Gondolkozz azon, amit mondtam!
Még találkozunk.
– Ja – bólintott Dave. Gretchen még egyszer utoljára
rámosolygott, azután elfordult, és kicsit szökdécselve ment le a
bejárati lépcsőn. Dave becsukta az ajtót, szembefordult Juliával,
kalapált a szíve. Valamilyen oknál fogva úgy érezte magát, mint
akit rajtakaptak valamin. Azon, hogy sablonokkal kacérkodik,
hogy egy fellobbanást leplez.
– Hm, elegyedünk a népszerűekkel – mondta Julia, és
felvonta a szemöldökét. – Agyafúrtan diplomatikus húzás.
– Köszi! – mondta Dave az ajtónál rostokolva. Várta, hogy a
szíve lecsillapodjon. Remegett a keze.
Julia a lépcsőn álldogált, és Dave nem tudta, vajon a lány
látja-e rajta, hogy az elmúlt percekben a legkevésbé sem a
diplomáciai ravaszság foglalkoztatta. Azután Julia lement hozzá
a bejárati ajtóig, és megmutatta neki a számítógép képernyőjét.
– Ezt figyeld! Mindössze háromszáz dolláros óradíjért plusz
anyagköltségért robbanószer-szakértőt fogadhatunk fel.
Kevesebbe kerül, mint az ügyvédek vagy a pszichiáterek!
Jótékony célú süteményvásár nincs a Sosemekben, de esetleg
összedobhatnánk valami muffint a szülői munkaközösséggel, és
gyűjthetnénk pénzt dinamitra.
Az este hátralévő részében Julia arról locsogott, hogy a
robbantgatás tuti biztos út a tömegek szívéhez. Sodró lendületű
melódiát talált a videó zenei aláfestéséhez, autóroncsokat
keresett apróhirdetésekben, a Google térképen környékbeli
mezőket nézett, ahol balesetveszély nélkül a levegőbe
röpíthetnének egy autót. Már forgatókönyvet is kezdett írni a
videóhoz, zsúfolásig tele a legutóbbi öt évben bemutatott
mozifilmekre való utalásokkal. Birtokba vette Dave telefonját, és
SMS-ezni kezdett Brettnek arról, mit kellene felrobbantania,
hogy bebiztosítsa a bálkirályi szavazatokat. Vicces volt,
elbűvölő, csupa energia, és Dave mégis egyre csak Gretchenre
tudott gondolni.
 AZ X MEGOLDÁSA
DAVE, JULIA ÉS BRETT a Fratelli teraszának egyik asztalánál
ültek, olasz szalámi fűszeres illata terjengett a levegőben. Brett
és Julia a népszerű videóról értekeztek, Dave azonban a
gondolataiba merült.
Amióta arra alkalmas életkorba jutott, lényegében azóta,
hogy megismerkedett Juliával, romantikus alkatnak tartotta
magát, szerelempártinak, aki híve annak, hogy az emberek
egymásba gabalyodjanak. Szívesen hallott híreket olyanokról,
akik összejöttek egymással, mert ebben újabb bizonyítékát látta
az ösztönök játékának, a kipattanó szikrának, ami összehozza az
embereket, még ha csak egy pillanatra is. De mivel soha nem
szeretett mást, csak Juliát, és mivel őt is ezen a sajátos módon
szerette, még soha nem tapasztalta első kézből, milyen
belehabarodni valakibe.
Egészen pontosan egy lányt csókolt meg életében: az
unokatestvére barátnőjét tizedikben, amikor valami családi
összejövetelre Fresnóba utazott. Arra a csókra csak azért került
sor, mert a lány megtévesztően gyors volt, és félszegsége
ellenére egészen jól célzott, amikor rávetette magát Dave ajkára.
Különös csók volt ez olyasvalakinek, aki olyan régóta
szövögetett romantikus álmokat az elsőről, ezért Dave rögtön
elmenekült, amint tudott. Azóta pedig nem volt más, csak a
szüntelen sóvárgás Julia után. Nem keresett magának senki
mást, mert soha senki nem tudta elvonni a figyelmét a lányról.
Emiatt rengeteg szokványos középiskolai élményt elmulasztott,
olyan sablonosságokat, amiket még Julia sem került el:
fellobbanásokat, első csókokat, a mohó, de tétován botladozó
közeledést a szexhez, különböző sikerekkel és kudarcokkal
tarkítva. Ő mindezt csakis Juliának tartotta fenn, és soha nem
ismerte be magának, hogy esetleg megvalósulatlanul maradhat.
Illetve azt nem ismerte be magának, hogy nem fog
megvalósulni, mert Julia egészen másként, mégis tökéletes
módon szereti őt. Julia szereti, mindig is szerette, csak olyan
módon, amibe nem szabad belepiszkálni.
Most talán végre elérkezett a keresés ideje. Előhúzta a
telefonját, és megnézte a neveket. Kapoorék házibuliján
Gretchen elcsente a telefonját, és Családjogi Törvénykönyv 165.
Cikkely néven vitte be a saját számát. Dave rákattintott a névre,
és megnyitotta az SMS-t. Eddig semmit sem üzentek
egymásnak, és kicsit elbátortalanodott, nem tudta, hol kezdje.
Csak köszönjön rá? Hívja el valahová? Süssön el egy faviccet?
Megdermedt a két hüvelykujja a billentyűk fölött, várta, hogy
beugorjon valami megfelelő. Azután rádöbbent, hogy már
hosszú ideje hanyagolja Brettet meg Juliát, ezért úgy határozott,
majd később SMS-ezik Gretchennek.
– Figyelj, tökre benne vagyok a robbantásban – mondta
éppen Brett, miközben szokás szerint mértéktelen mennyiségű
parmezán sajtot szórt egy újabb szelet szalámis-gombás pizzára
–, és hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy egy
magadfajta művészlélek ilyen vagány ötlettel áll elő. De a
szalagavatót szervező bizottság valószínűleg kizárna emiatt a
versenyből.
– Van külön szalagavatós bizottság? Ennyire fontos ez az
embereknek?
– Kérdezi a lány, aki pizzát vett nekem, hogy bejuttassa a
haverját a szavazólistára.
– Jaj, bocsánat, megsértettem az egykori bálkirályt azzal a
célzással, hogy a szalagavató nem elég fontos külön bizottság
felállításához? És ha kívánod, összetett szavak nélkül,
tőmondatban is meg tudom fogalmazni a kérdést.
– Ne adj ki egy ötdollárost, ha egy ötvencentes szó is
megteszi. Ezt a jó öreg Mark Twain mondta.
Brett csak pár évvel volt idősebb Dave-nél, és bár néha úgy
viselkedett, mint egy kiskamasz, sokkal inkább felnőttnek
látszott, vonásait öregítette, hogy építkezéseken, sokszor a tűző
napon dolgozott, tizenegy éves korában elveszítette az
édesanyját, és gondoskodnia kellett az öccséről.
– Basszus, ez egész jó – vágta Bretthez a szalvétáját Julia.
– Milyen szavazólistára? – kérdezte Dave.
– Köszi, hogy csatlakozol a társalgáshoz! – mondta Julia,
letört egy darabot a pizza széléből, és beletunkolta a külön
rendelt, fűszeres paradicsomszószába. – A kampány
tulajdonképpen nem közvetlenül a bálkirályi címért folyik,
hanem csak a szavazólistára kerülésért. Az ehhez szükséges
szavazásra áprilisban kerül sor. Azután a szavazólistán szereplő
négy-öt személy közül majd a szalagavatón választanak
bálkirályt.
– Ha Dave-et szánod bálkirálynak, már négy éve győzködnöd
kellene az embereket. A haverjaikat juttatják a szavazólistára,
tehát azok jutnak be, akik a legtöbb haverral dicsekedhetnek.
Dave-nek egyetlen haverja van.
– De az a lány nagyszerű haver! – csattant fel Julia.
– Helló, több haverom is van.
– Például kicsoda? – kérdezték ketten egyszerre.
– Stipistop, enyém a szó! – kiáltotta Julia, hogy a játék
értelmében mindaddig hallgatásra kényszerítse Brettet, amíg a
neve kimondásával fel nem oldja a némaság alól.
– Senki sem játszik már ilyet – hurrogta le Brett.
Julia nyelvet öltött rá.
– Tényleg? Akkor nyújts be irodalomjegyzéket az idevágó
forrásokkal. Egyértelműen dívik még a stipistopozás. Mellesleg
senki sem „játssza” a stipistopot. A stipistopozás kérlelhetetlen
szabályainak engedelmeskedünk, ahogy a tömegvonzásnak is.
Brett a szemét forgatta, bár a mosolya nem tűnt el. Olykor
éppolyan felszabadultan viccelődtek Juliával, ahogyan Julia és
Dave szoktak, csak ők többnyire egymás rovására tették.
– A lényeg az, hogy ha tényleg célt akartok érni, és továbbra
sem nagyon értem, miért érdekel most hirtelen benneteket a
szalagavató, akkor vagy egy rakat haverra kell szert tennetek,
vagy pedig olyan emlékezeteset kell művelnetek, hogy az
embereknek a szavazáskor majd Dave jusson az eszükbe.
– Miért, a robbanóanyag nem elég emlékezetes?
– Cuppanj már le a robbanóanyagról! Királyul hangzik, de
nem válna be. A totál népszerű videó viszont győzelemre
segíthet, amennyiben tényleg vírusként terjed.
– Hogyan érhetjük el, hogy a videó terjedjen? – kérdezte
Dave.
– Ha tudnám, nem pizzáznék most itt veletek. Szorgosan
élvezném az internetes hírnevet és az azzal járó nőnemű
rajongók tömegét.
– De durva! – mondták Dave-ék Brettnek egyszerre, és
összenéztek, hiszen a társalgás újabb stipistopos szituációt
idézett elő.
– Erre nincs kész recept. Nem árt, ha vicces, de önmagában az
sem biztosíték. Egyes videók terjednek, mások nem.
Brett beleharapott a pizzába, a fölös mennyiségű parmezán a
tányérjára záporozott, és az állára ragadt. A mellettük lévő
asztaltól felállt egy négytagú család, és a szemetet hátrahagyva
távozott.
Dave figyelte, ahogy elmennek, és mint oly sokszor, ő meg
Julia felálltak, hogy eltakarítsák a rendetlenséget.
– Vademberek – dünnyögte Julia, miután visszaültek
Bretthez.
– Hogy ti milyen furák vagytok.
– Miért? Mert összetakarítunk a vademberek után, ha ők
maguk képtelenek rá?
– Nem – mondta Brett, és egy papírszalvétával megtörölte az
arcát. – Mert pontosan ugyanakkor csináltátok, anélkül, hogy
egymáshoz szóltatok volna. Úgy viselkedtek, mint az ikrek, akik
gondolatolvasással érintkeznek. – Kuncogott, majd a szalvétát
üres tányérjába dobta, azt pedig eltolta magától. – Egyáltalán
miért foglalkoztok ezzel a bálkirályosdival? Ez nem rátok vall.
– Sosem értenéd – mondta Dave, és jelentőségteljesen Juliára
nézett.
– Sosem – ismételte majdhogynem suttogva Julia.
– Sosem – mondta még halkabban Dave. Oda-vissza
adogatták, amíg kacagásban nem törtek ki.
Brett értetlenül meredt rájuk.
– Irtó furák vagytok. De komolyan, mitől ez a hirtelen
érdeklődés? – Juliára nézett. – Végre beismered, hogy mindig is
a bálkirállyal szerettél volna a szalagavatóra menni?
– Ez a beszólás annyira durva, hogy visszavonok minden
dicséretet, amiben a Mark Twain-élc miatt részesítettelek.
– Nem hallom, hogy tagadnád.
– Brett, szégyent hozol a családunk nevére. Légy szíves,
hagyd abba! – mondta Dave.
Az agya legmélyén a szalagavató motoszkált, Juliával régóta
megállapodtak abban, hogy együtt mennek. Ostobaság volt
azon töprengenie, hogyan befolyásolhatja mindezt Gretchen,
már az is nevetségesnek tűnt, hogy gondolatban ennyire
előreszaladt. Mégis eszébe jutott a dolog, és gyökeret vert
benne. Hirtelen egy kép villant az elméjébe: Gretchen, amint
átkarolja a nyakát, és közelebb húzza magához.
– Basszus, elkésünk! – pattant föl az asztaltól Julia.
– Honnan? – csodálkozott Dave.
– Az meglepetés. – A lány összeszedte az asztalról a szemetet,
és a mellettük lévő hulladékgyűjtőbe dobta. – De most azonnal
kell indulnunk, vagy nem érünk oda időben.
– Elvigyelek titeket? – kérdezte Brett.
– Kösz, nem kell. A Kávébabba megyünk. Gyalog
egyszerűbb.
– Okés. Köszi a pizzát! Sok szerencsét a mindenféle titkos
elképzelésetek valóra váltásához! – mondta a fiú Juliának.
Kinyitotta kisteherautója központi zárát, de ahelyett, hogy
beszállt volna, még ácsorgott, mint aki Julia letorkolására vár.

ooo

Dave rögtön tudta, hogy érdekesnek ígérkezik az este, mihelyt a

Kávébab bejáratánál meglátta a feliratot, ami aznapra slam
poetryt hirdetett. Igazából azonban csak akkor fogta föl,
mennyire érdekes lesz, amikor épp helyet foglaltak, és
Marroney indult a pódiumra.
– Úristen!
– Hát ez az – bólogatott Julia. – Máris a hideg futkos a
hátamon. Készülj fel az elájulásra!
– Te sosem adod fel, mi?
– Az igaz szerelem állhatatos, barátocskám – felelte Julia
suttogóra fogott hangon, mivel Marroney már a mikrofont
igazgatta. A férfi bordó inget viselt, egész kivételesen hosszú
ujjút, hozzá olyan farmert, amin mintha mindenhová cipzárt
varrtak volna, és filckalapot, ami tulajdonképpen jól állt neki,
annak ellenére is, hogy hátul kikandikált alóla a nyakba lógó
sörénye. Hüvelyk- és mutatóujját szétterpesztve húzta jobbra-
balra a bajuszán, lesimítgatta a szőrszálakat, vagy egyszerűen
csak a fellépéséhez készülődött. Azután farzsebéből kis piros
noteszt vett elő, és olyan harsányan köszörülte meg a torkát,
ahogy csak a középkorúak tudják. A begerjedt mikrofon
sípolása végighasított a kávézón.
Ezután a férfi behunyta a szemét, és a helyiség
várakozásteljesen elcsöndesedett.
– Az egész lényemet a fiú halála formálta. – Hatásszünetet
tartott, hagyta, hogy a csönd sűrűsödjön a teremben. – Nem,
nem kell szomorkodni, ez régen történt, és a miatta ontott
könnyek már felszáradtak. Magam is kicsi voltam, csöppnyi
emberpalánta, még kialakulatlan, az élet püfölő öklei csak
ezután adták tudtomra, kicsoda válik belőlem. Azóta láttam a
szüleim, nagyszüleim, bácsikáim és nénikéim halálát, de az az
első temetés, amin részt vettem, az tanított meg arra, hogy
szeressem az életet.
Marroney kifogástalanul hozta a slam poetry magabiztos,
önérvényesítő hangját, ami meghökkentően hatott egy ilyen
külsejű pasasnál. Dave még sohasem látta ennyire
felvillanyozva, ámbár őt nem tanította a férfi, és eltűnődött,
vajon hogyan viselkedhet az óráin. A közönség egyszer csak
felmorajlott, tapsban és füttyögésben tört ki, Dave tudta, hogy
ilyesmi csak akkor fordul elő, ha a költő valami nagyon jót
mond. Julia vigyorgott, mint a vadalma, együtt rikoltozott a
tömeggel.
Marroney csettintett az ujjával, és a sokaság ismét
elcsöndesedett.
– Ez most közhelyesen fog hangzani, de az nem számít, mert
igaz. – Ismét csettintett. – Egy másodpercbe sem telik, amíg az
ujjaim egymáshoz súrlódásának hangja az önök fülébe jut. –
Újabb csettintés. – Ennyi választja el az életet a haláltól, és a
határvonal nem látható, de holtbiztos, hogy hallható. – Még egy
csettintés. – Füleljenek! – Csettintés. – Jól! – Csettintés. –
Minden! – Csettintés. – Másodpercre!
Amint Marroney taps kíséretében elhagyta az emelvényt, a
bowlingfelsőben és szivárványszínű nyakkendőben feszítő,
dagadt műsorvezető ürge közölte a bírák pontszámait, majd
bejelentette, hogy rövid szünetet tartanak, és a költők utolsó
köre következik.
– A szünet után az első Julia – olvasta a kapcsos író táblájáról.
– Úgyhogy készülj a produkcióra, Julia!
– Ezt nem jól hallottam – fordult a lányhoz Dave.
– De igen.
– Le akarod égetni magad?
– Eszemben sincs. De ha Marroney ma este nem szeret belém,
talán külső segítséget kell igénybe vennem, mert nem tudom, mi
mást tehetnék. – Julia egy összehajtogatott papírt vett elő a
zsebéből. Mielőtt kisimította, egészen olyannak látszott, mint a
Sosemek listája, a lány kacskaringós kézírása átsejlett a lap
hátoldalán.
Dave a címre pillantott.
– Távoltartási végzést fog kérni a pasas.
– Vagy házasságkötési időpontot – mondta vigyorogva Julia.
– A mostani performansza után tényleg nem bánnám.
– Nem vagyok biztos benne, hogy annyira jót alakított.
– Annyira jót, Dave, hogy valószínűleg már a szexis
szövegétől teherbe lehet esni.
Amikor Julia mezítláb és rózsaszín hajjal a dobogóra
penderült, teljesen úgy festett, mint akinek egy slam poetry est
színpadán a helye. Magas derekú szoknyát viselt, és puha
pamut anyagú, szürke pólót, elöl rányomott PURA VIDA felirattal.
Dave a matektanár felé pillantott, hogy lássa a reakcióját, de
nem jó szögben helyezkedett el.
– Jó estét! – üdvözölte a közönséget Julia kissé halkabbra és
öblösebbre fogott hangon, azzal a szégyenlős tekintettel, amiről
Dave pontosan tudta, hogy csábítani igyekszik. – Az előadásom
címe Az X megoldása, avagy ezért biztos, hogy a matematikusok jók az
ágyban.
Itt-ott heherészés hallatszott, de Julia nem zavartatta magát.
Lehajtotta a fejét, úgy kapaszkodott a mikrofonállványba, mint
egy rocksztár, rózsaszín haja az arcába hullott, akár egy
felvonásra váró függöny. Dave mozgást érzékelt a látótere
szélén, megfordult, és látta, hogy Marroney a homlokához emeli
a kezét, így takarja el az arcát.
– Ennek az illetőnek a dőlésszögében – Julia egy pillanatra
mosolyogva elhallgatott –, a koszinusza dőlésszögében valami
óhatatlanul az irracionális egyenletekhez terel. Képes negyven
számjegyig észben tartani a pí értékét, és ettől nekem
valahogy… exponenciálisan repes a szívem. Ha X az a pont,
ahol két egyenes metszi egymást, hadd találkozzon ott az én
érintőm meg az övé. – A nézőtéren felrikkantott valaki. Dave
kortyolt a kávéjából, nem bírta elrejteni a mosolyát. –
Grafikusan ábrázoltam őt, és az összes térnegyedemet súrolja.
Újabb kurjantások hallatszottak, és az egyik zsűritag
bólogatott. Julia kihúzta a mikrofont az állványból, és felemelte
a hangját, reagálásra sem hagyott időt hallgatóságának, máris
folytatta a műsorát.
– Soha nem fogunk elszakadni egymástól, mégis az x
tengelyének hív engem, mert mindig vízszintesen helyezkedem
el. Ha a közelembe kerül, lehetetlen a kivonás. Kettőnk
leképezésében nálam más változó se nem oszt, se nem szoroz.
Nyilvánvalóan az ő prímszáma vagyok, mert az egyenletemben
csakis neki jut hely.
A sokaság zsongani kezdett. Még a konyhai halk
edénycsörömpölés is lecsöndesedett. Dave alig egy hete még
valószínűleg megalázónak találta volna, hogy Julia szexuálisan
kétértelmű matematikai célzásokkal teletűzdelt költeményt
képes prezentálni, méghozzá Marroney-t megcélozva, miközben
soha egyetlen rezdülésnyire sem vonzódott a férfihoz. Ma este
azonban, miközben Gretchen uralta a gondolatait, Dave csakis
büszkeséget érzett, amiért Julia ilyen észlény. Bizonyos
engedékenység munkált benne, mintha a mellkasában a szó
szoros értelmében feloldódott volna a görcsös ragaszkodás. Úgy
látta, ideje értékelnie mindent Juliában anélkül, hogy azon
rágódna, amit nem kaphat meg a lánytól.
A jelek szerint Marroney nem így érzett. Ahogy Julia folytatta
az előadását, Marroney a mellette ülő vörös hajú nőhöz hajolt,
súgott neki valamit, azután felkapta a széke háttámlájáról a
blézerét, és lángvörös arccal nyomakodott ki a sorában ülők
előtt.
– Ha pedig… – akadt el Julia szava abban a pillanatban,
amint meglátta, hogy a tanár elhagyja a kávézót, és azonnal
kiesett a szerepéből. A mikrofont leeresztette a combjához, és az
alsó ajkába harapott. – A fenébe! – mérgelődött, azután vállat
vont, és visszadugta a mikrofont a tartójába.
 Amikor leszökkent a pódiumról, a váratlanul félbeszakadt
magánszám miatt zavarodott közönség szórványos tapssal
búcsúztatta.
– Nem kell ilyen pofát vágni, David O’Neal Macbeth. Végül
úgyis enyém lesz a pasas.
– Tudod mit, Julia, ezt nem is kétlem. Bolond lenne, ha nem
ragadná meg az alkalmat.
Julia nevetett, azután felkapta az ecuadori hátizsákot annak a
fotelnak a támlájáról, amiben korábban ült.
– Ezt úgy mondod, hogy kifejezetten durván hangzik. – A
vállára vetette a hímzett zsákot. – Tudom, hogy holnap suli, de
nincs kedved nálam aludni? Momentán egész jól érzem magam.
– A pizsamaparti bármikor bejövős.
– Akár skype-olhatunk is anyukámmal. Köszönhetsz neki.
– Nocsak, most már skype-os traccspartikat is rendezünk?
Julia nem bírta megállni mosolygás nélkül. Édesanyja iránti
rajongását Dave mindennél jobban értette, bár ezt a vonzalmat
ismeretségük kezdete óta csalódás, hiábavaló sóvárgás árnyalta.
Látta, ahogyan Julia minden tevékenységére kihatott. Tudta,
hogy a Sosemek listájának megírásakor az anyja lebegett a
szeme előtt, és most is az ő kedvéért viszi véghez az egyes
tételeket. Mint valami kislány az úszómedence szélén, aki nem
hajlandó beugrani, amíg az anyukája nem néz oda, Julia az
édesanyja figyelmét igényelte. Dave a világért sem mondta
volna ki ezeket hangosan, de meg akarta óvni a lányt az újabb
csalódástól, amit az anyja elkerülhetetlenül okozni fog. Míg
Dave saját anyukájáról kincsként őrzött keserédes emlékeket,
amelyekhez vissza-visszanyúlhatott, és időnként az apjával
együtt is felidézgethetett – mint azt a napot, amikor együtt
rándultak le a kikötőbe, hirtelen szeszélyből kishajót béreltek, az
óceán finom fehér ködpárája a hajótest oldalánál gomolygott –,
Juliának semmi efféléje nem maradt az anyjáról. A lány számára
nem létezett olyan múlt, aminek ő is részét képezte volna, nem
létezett más, csak az anyja utáni sóvárgás. Egyedül ezt
mondhatta magáénak.
Aznap késő este Julia a konyhaszigetre állította a
számítógépét, és izgatottan csevegett az anyukájával. Az
asszony ugyanolyan ragyogó kék szemmel dicsekedhetett, mint
Julia, túlnyomórészt gesztenyebarna hajában itt-ott néhány ősz
szálat csillantott meg a mexikóvárosi nappalit betöltő fény. Az
orrában ezüstkarikát viselt, és időről időre egy férfi vonult át
mögötte a szobában, bár nem vett tudomást a jelenlétéről. Dave
a hűtőszekrénynél állt, egy halom pattintós fedelű műanyag
doboz között kotorászott, mindegyiket kinyitotta, megkóstolta a
tartalmát, majd a véleményét öntapadós noteszlapra jegyezve
hagyta a dobozon Tomnak és Ethannek.
– Mi ez a frizura, Julia?
– Tetszik? – kérdezte Julia, és az arca elé húzott egy fürtöt. –
Poénból csináltam. Dave haját is befestettük, de az nem sikerült
olyan jól. – A továbbiakban a Sosemeket magyarázta, hogy mi
mindent valósítottak már meg a listából, és mi maradt még
hátra. Dave hallgatta, össze-összerezzent a Julia hangjából
kicsendülő leplezetlen sóvárgástól, reménykedett, hogy a nő
nem fogja helyteleníteni a dolgot, mert nem akarta, hogy bárki
is elvegye Julia kedvét. Ki tudja miért, Dave úgy képzelte, a
Sosemezés nélkül az egész Gretchen téma lecseng, visszatérnek
a normális keretek közé, ahol nincs senki más, csak Julia meg ő.
– Hol bujkálnak az apáid? Szeretnék köszönni nekik – vágott
közbe Julia anyja, egyetlen szóra sem méltatva a Sosemeket.
Dave figyelte, hogyan próbálja palástolni a lány a
csalódottságát, amit ő persze világosan látott. – Hiányzik a
fejük. Azonkívül egy kis ajánlatot tartogatok nekik.
– Nincsenek itthon. Kipurcantak az éttermi vesződségtől,
úgyhogy elmentek moziba meg fagyizni. Mi az az ajánlat?
Többé-kevésbé úgyis én vezetem a házat.
Julia anyukája rekedtes hangon nevetett, mint akinek több
évtizedre való cigarettafüst pácolta a torkát.
– Hát jó, házvezető kisasszony. Azon gondolkozom, hogy
meglátogatlak benneteket.
– Basszus, ez szuper! – derült egy csapásra jobb kedvre Julia.
A lába vadul remegni kezdett, mintha igyekezne távol tartani
izgatottságát a képernyőtől.
– Még semmi sem biztos, de hiányzik San Francisco és a
vidéke, meg aztán idén nyáron szerveznek a nyugati
partvidéken néhány olyan eseményt, amin szeretnék részt
venni. Úgy gondoltam, ha az apuid nem bánják, körülbelül egy
hétig időznék nálatok. A tanév vége felé.
– Nahát! Elkísérsz a szalagavatóra?
– Ne olyan hevesen! – nevetett ismét Julia anyukája. – A
ballagás körüli időszakra gondoltam. Magára a tanévzáróra
nem vagyok kíváncsi, mert azoknál a búcsúztató beszédeknél
nincs szörnyűbb a világon. De talán az azt követő buli érdekel.
Az apuid megengedik, hogy bulizz?
– Én engedem meg, hogy bulizzak.
– Hű, ez nagyon kemény. Helyes. E-mailben küldd el a
dátumokat meg mindent, nehogy elfelejtsem, és majd
jelentkezem. Ismétlem: nem ígérek semmit. De tényleg
szeretnélek látni. Rohannom kell, kicsikém.
– Oké – felelte Julia. – Majd még beszélünk.
– Szia! Ja, és Julia, az a Sosemes lista fantasztikus ötlet.
Okvetlenül folytassátok! Semmi értelme kevésbé szokványosan
élni, ha az ember nem tudja, hogyan fest a másik oldal.
Julia anyukája kiváló színpadi érzékkel vetett véget a
hívásnak. Julia nyugodtan, sugárzó arccal csukta le a
számítógépét.
Annyira izgalomba jött, hogy éjjel kettőig fenn maradtak és
beszélgettek, noha másnap iskolába kellett menniük. Azt a fajta
társalgást folytatták, ami náluk csakhamar nevetgélésbe
torkollott, és nemigen szólt másról, csak arról a vágyról, hogy ne
kelljen elaludni. Végül, amikor abbahagyták a nevetést, Dave
felnézett, és látta, hogy Julia békésen szendereg.
A fiú elnyúlt a padlón Julia ágya és ablaka között, félig-
meddig betakarózott az elnyűtt hálózsákkal, amit a lánynál
éjszakára szokott használni. Megborzongott, amikor Gretchenre
gondolt, a nevét bámulta a telefonján. A háta mögött Julia
összegömbölyödött az ágy szélén, az arcát bedugta a takaró alá,
fedetlen térde kikandikált az ágynemű alól. Mindig mélyen
aludt, olyan észrevehetetlenül lélegzett, hogy Dave olykor még
annyi év után is felült, hogy meggyőződjön róla, a lánynak nincs
semmi baja.
Debbie most Dave lábához simulva szuszogott, a reluxa résén
át a hold vékony sávja látszott, és a hálózsák áporodott szagot
árasztott, ez a szag mégis megnyugtatóan otthonossá vált attól,
hogy Dave sehol máshol nem érezte, csak itt. Megszokta, hogy
itt, a padlón elalvás közben szemérmesen fantáziál: Julia
egyszerűen kibújik az ágyból, lefekszik mellé, az orruk és a
homlokuk egymáshoz ér, a kezük összekulcsolódik.
Ezúttal minden efféle ábrándozás nélkül a telefonját
nézegette. Gretchennel egészen mostanáig nem váltottak
üzeneteket, de Dave végre tudta, mit akar mondani.
Szia, Gretchen! Dave vagyok. Az a véleményem, hogy te is tök jó fej vagy.
 LOMBKUNYHÓ
EGYIK REGGEL EGY újabb pont ötlete a „sosem” listára abban
a pillanatban jutott Dave eszébe, amikor az első falásnyit
kanalazta be az édes gabonapehelyből. Nem bírt kinőni a
gyerekes reggelizőpelyhekből, se abból az egyszerű élvezetből,
amit a dobozok hátoldalára nyomtatott játékok nyújtottak. Az
igazat megvallva, mindez az édesanyjára emlékeztette, aki
mindig hagyta, hogy kiválassza a neki ízlő pelyheket, amikor
együtt mentek bevásárolni, és homlokráncolva figyelte, ha
kiszürcsölte a tálka alján maradt tejet meg a benne kavargó
élelmiszerszínezéket. Némelyik nap még mostanában is ilyen
volt, csupa emlékeztetőből állt. Bár otthon soha senki nem hozta
szóba az anyját, ez nem jelentette azt, hogy az asszony nem volt
jelen. Legtöbbször tulajdonképpen a hallgatások juttatták őt
leginkább Dave eszébe, ma pedig az apja egy árva szót sem
szólt, csak magának is megtöltött egy tálkát ugyanazzal a
gabonapehellyel.
Dave ezen a reggelen hanyagolta a buszt, úgy döntött, inkább
gyalog megy a suliba, méghozzá sétatempóban. Hűvös szél fújt,
és Dave nem hozott magával pulóvert, de a hideg jólesett a
bőrének, talán azért, mert felszabadultnak érezte magát.
Felszabadultan örülhetett legjobb haverja társaságának,
nyugodtan tölthette a tanév hátralévő részét, nem kellett amiatt
őrlődnie, hogy mit kezdjen a szerelemmel, amely olyan sokáig
gyötörte. Gretchen másnap reggel válaszolt az SMS-ére, és azóta
is beszélő viszonyban voltak.
A nyár a Sosemek előtt valami távoli helynek tűnt, az unalom
ingoványai vették körül, amiken át kellett vergődnie. Most
viszont olyannak tetszett, mint egy kellemes kirándulás,
útközben rengeteg szemet gyönyörködtető látvánnyal és talán
egy-két hévforrással is. Na jó, kissé talán még korán volt a
hasonlatokhoz, de Dave most derűsen nézett a középiskola
utolsó pár hónapja elébe. A Sosemek végrehajtása mókásnak
ígérkezett, kivált akkor, ha nem kell amiatt szorongania, miként
alakul a helyzet Juliával. Nem tudhatta, mi fog összejönni
Gretchennel, de mindenképpen ígérkeztek lehetőségek, több,
mint igazából valaha is. Ősszel Los Angelesbe megy egyetemre,
Julia a közelében, Santa Barbarán lesz, és addigra talán teljesen
megváltozik az élete. Gretchennel fog járni, vagy legalábbis első
kézből tapasztalja meg a szerelmet. Vagy talán semmi sem lesz a
dologból Gretchennel, és az élete pontosan ugyanolyan marad,
csak épp a viszonzatlan szerelem terhétől mentesül. Annyi talán
elég is.
Majdnem Juliával egy időben, pont becsengetés előtt érkezett
meg az osztályfőnökire. Elfogadta a lány fél fülhallgatóját,
miközben együtt helyet foglaltak, és várták, hogy Julia a
társalgóképesség mértékéig felébredjen. Miután a lány
elnémította a zenét, Dave elmondta neki azt a gondolatát, hogy
megszegi a lista legelső Sosemét: Sosem hagyjuk, hogy a kajáldai
asztalunkról jegyezzenek meg bennünket.

ooo

Vasárnap este a sulinál találkoztak, Brett a kisteherautójával

egyenesen az aszfaltra hajtott, ahol Julia már várt rá, mivel ez
egyszer nem késett. Dave a sűrűsödő szürkületben alig tudta
kivenni a lány fának támaszkodó alakjának körvonalait. Annak
a fának, amit ők, Brett szavával élve „kicsicsázni” készültek.
Brett valamennyiüknek hozott kesztyűt és védőszemüveget,
valamint beszerzett minden szükségeset: deszkát, ötször tízes
pallót, sőt még áramfejlesztőt is, hogy lámpafény mellett
dolgozhassanak. Azt állította, ezt az egészet engedéllyel vette
kölcsön, amit Dave fölöttébb valószínűtlennek talált, bár
önkéntelenül hízelgett neki, hogy a bátyja ilyen erőfeszítéseket
tesz. Brett még tervrajzokat is készített, miután pénteken
kifaggatta Dave-et és Juliát, miként képzelik a vállalkozást.
Mielőtt munkához láttak, Brett elővette a kameráját, és nekiállt
filmezni.
– Minek videózol?
– Azért – felelte Brett –, mert ezzel jutsz be a
bálkirályválasztás szavazólistájára.
Néhány felvételt készített a fáról, amelynél kajaidőben a
végzősök szoktak csoportosulni, a hétvége alatt pedig itt
szándékoztak lombkunyhót létesíteni, hogy majd Dave és Julia
ebédelőhelyeként váljék ismertté. Ráközelített a tervekre, amiket
rajzolt, azután állványt nyitott ki a focipálya melletti kis halmon,
hogy onnan gyorsított felvételben örökítse meg az építkezést.
– Fura, hogy mennyit segítesz – jegyezte meg Julia, miközben
kesztyűt húzott, és Brettre meresztgette a szemét. – Nem is
tudtam, hogy Dave bátyja ilyen…
– Rendes? – kérdezte Brett. – Ezt egy kicsit zokon veszem.
– Semmire sem akartam célozgatni, csak nem találtam
alkalmas szót, hogy befejezzem a gondolatot. De a „rendes”
tényleg megfelel. Azt hittem, csak kritizálgatni fogod a
tervünket. Mint a robbantásnál.
– Az igazat megvallva, évek óta várom, hogy előbújjatok a
páncélotokból. A közelben akartam lenni, hogy láthassam,
amikor bekövetkezik.
– Páncélunkból? Miféle páncélunkból? Nem vagyok
szégyenlős.
– Ennek semmi köze a szégyenlősséghez. Arról a páncélról
beszélek, ami mögött rejtőzködtök, ami kirekeszti a külvilágot –
magyarázta Brett, bekapcsolta az aggregátort, és a berregő zaj a
válaszadás esélyétől is megfosztotta Juliát. A lány Dave-re
nézett, aki csak vállat vont, mert alighanem volt valami igazság
abban, amit a bátyja mondott.
 Eleinte úgy látszott, mintha nem sokra jutnának. Dave és
Julia halmokba rakták az építőanyagot a fatörzs körül. Brett
ceruzával megjelölgetett pallókat nyomott az öccse kezébe, és
megmutatta, hol kell szögeket verni beléjük, amit Dave igen
körültekintően végzett, vigyázott, nehogy elvétse a takaros kis
X-eket. A Brett teherautójából hallatszó zene töltötte be az estét,
bár gyakran elfojtotta a fűrészelés, fúrás zaja, valamint Julia, aki
gúnyt űzött a fiú zenei ízléséből.
Azután egyszer csak lépcső vezetett fel a fának arra a
szintjére, ahol a legalsó ágak nyújtóztak, hogy árnyékot
vessenek, amit a végzősök kisajátíthattak maguknak. Mintegy
varázsütésre jelent meg egy lombkunyhó váza. Még nem
olyasmi, amibe Dave bemerészkedett volna, de ha hunyorgott,
látta alakot ölteni, mint valami kipontozott rajzot, amiből még
hiányzik néhány összekötő vonal.
Minden egyes helyére szögezett deszkával, minden egyes
lefűrészelt, az útból eltávolított ággal még kitapinthatóbban
érződött a levegőben hármuk teljesítménye, vagy talán csak
Dave képzelte így. Időről időre hozzáért Julia karja, az esti hideg
ellenére fedetlen bőre – mindannyian hamar izzadni kezdtek,
gyorsan feltűrték a felsőjük ujját, majd egy kupacba dobálták a
pulóvereket a kisteherautó platóján, amelyen kora este még
többtonnányi építőanyag halmozódott, de mostanra szinte
teljesen kiürült. Dave hazudott volna, ha azt állítja, a lány
bőrének érintése semmilyen érzést sem kelt benne, hiszen a bőr
nem felejt olyan könnyen, és az sem felelt volna meg az
igazságnak, hogy nem esik jól neki, elvégre a szív még
nehézkesebben tesz magáévá új szokásokat, ám ez most már
nem tűnt fontosnak. Annyira nem, hogy a hátán végigfutó
borzongás gyorsan Gretchenhez terelte a gondolatait, és annak a
másik lánynak az arca lebegett lelki szemei előtt, miközben
összerakta a lombkunyhót.
Amikor a nap közeledett a horizonthoz, a trió tagjai letették a
szerszámokat, és a fára néztek. Dave izzadt, és hallotta, hogy
Julia meg Brett zihálva lélegeznek mellette. Amíg Brett elugrott
a közeli kis csemegeboltba egy nagy termosz kávéért és egy
doboz bagelért, Julia és Dave elvégezték az utolsó simításokat:
lakkréteget vittek fel a házikó külsejére, lecsiszolták az iskolával
kihívóan szembenéző pult érdes széleit, elrendezték a seregnyi
párnát, amit egy adományboltban vásároltak, majd mindet
befújták fertőtlenítővel, mielőtt szétrakosgatták a lombkunyhó
padlóján. Immár minden készen állt a végzősök számára, akik a
szabad élet előtti utolsó két bágyadt hónapjukat töltötték.
Együtt avatták fel, cukorszemcséket és tejszínes
kávécsöppeket hullajtottak művükre, és nem csekély
kimerültségük dacára örömittasan csevegtek. Dave-et és Juliát
kábé egy óra választotta el a tanítási napjuk kezdetétől, de úgy
érezték, valami maradandót és jelentőségteljeset hoztak létre.
– Fogd csak meg ezt a tollat! – kérte Julia, és farzsebéből
előhúzta a Sosemek listáját.
– Ezt komolyan mindennap magaddal hurcolod?
– Csitulj el, és fogd a tollat! – intette le Dave-et. A fiú
megmarkolta az írószert, azután Julia vezette a kezét, áthúzta
vele a megfelelő sort a lapon.
– Így ni! Most már van saját asztalunk.
Brett lenyelt egy falat bagelt.
– A francba, kár, hogy ezt nem vettem videóra! Pedig maga a
tökély. – Krémsajtot törölt le a szája sarkáról, és a kamerájáért
nyúlt. – Ismételd meg!
Julia nevetve rázta a fejét, és úgy hajtogatta össze a listát,
mint valami kincskereső térképet.
– Késő, öregem. Már túl vagyunk rajta.
Brett letette a kamerát, azután megfordult az ülőkéjén, hogy
gyönyörködjön a munkájában.
– Nem gagyi.
Dave-ék csatlakoztak hozzá, hármuk arcán egyforma mosoly
terült szét.
– Köszönjük szépen, Brett! Ez tényleg jófejség volt tőled.
 Brett biccentett, ivott egy kortyot a kávéjából. Néhány
másodperc elteltével felállt, és összehajtogatva a farzsebébe
dugta a kesztyűjét.
– Jól éreztem magam veletek, srácok – felelte, a jobbját
nyújtotta az öccsének, és kezet fogtak.
Dave-nek az eszébe villant, hogy talán Brett is azok számát
szaporítja, akikről tévesen azt hitte, szőröstül-bőröstül ismeri
őket. Eltűnődött, vajon mennyire hiányozhat Brettnek az
édesanyjuk, és vajon ő is sajnálja-e, hogy az apjuk olyan keveset
beszél róla.
– Köszi! – mondta, bár a szó egyszeriben elégtelenné vált
arra, hogy kifejezze az érzéseit.
Brett ismét biccentett, majd Juliának nyújtotta a kezét, aki
lenézett, és elnevette magát.
– Kézfogás? Ne már! – A pultra tette a kávéját, felállt, és
megölelte Brettet. – Alábecsültem a jófejségedet.
– Azt hiszem, én is – mondta Brett, és kissé félszegen
bontakozott ki az ölelésből.
– De szerintem még mindig nem tudod, mit jelent az, hogy
művészies.
– Jó, akkor mostantól piromániásnak foglak hívni –
mosolyodott el, majd eltűnt a lépcsőn.
Kisvártatva Brett teherautója elhagyta az udvart, az első
tanárok kezdtek felbukkanni, nyitogatták a tantermek
tolóablakait, látszottak a fejük kontúrjai, ahogy az asztalukon
rendezkedtek, a legtöbbjük még csak ki sem nézett.
– Hány Sosem maradt még? – kérdezte Dave.
– Marroney-t és a bálkirályságot egyelőre nem számolom,
úgyhogy három kihúzva, hét van hátra.
Dave ivott a kávéjából, a Sosemek utolsó tétele jutott az
eszébe. Ennek az egésznek a kezdetén valószínűleg egy szót
sem szólt volna. Most azonban, hogy felszabadult bizonyos
dolgok alól, nem bírt a kíváncsiságával.
– Mi a helyzet az utolsóval? Ugye, nem fogunk randizni?
 Julia vigyorogva a füle mögé simította egy hajtincsét.
– Tulajdonképpen már gondolkoztam ezen. – Megpördült az
ülőkén, amit magával hozott, tucatnyi másikkal együtt, a többi
most a kunyhó falánál sorakozott. A nap kikandikálni készült a
hegyek mögül, bár a reggeli köd nem valószínűsített megkapó
napkeltét. – A szalagavatóra mindenképpen együtt megyünk,
igaz? Azt kinevezhetjük randinak. Első és egyetlen randinknak.
– Rendben – vágta rá egyszerűen Dave, és valahogy
megnyugvást lelt az elhangzottakban.

ooo

Brett az ebédszünetig szétküldte a videót, méghozzá az

ismerősei hálózatán keresztül, akik közül sokan még most is
szoros összeköttetésben álltak a San Luis Obispó-i Középiskola
jelenlegi diákjaival. Mindenki tudta, kinek köszönhető a
lombkunyhó, amely csodás módon a hétvége alatt termett a fán,
és amikor Dave az iskolaudvarra lépett, az összecsődült
végzősök tapsviharban törtek ki. Julia addigra elvonult a
könyvtárba sziesztázni, de kikötötte, hogy Dave folytassa a
mesterkedését, kampánya érdekében haverkodjon a népszerű
társasággal. A fiú talán röstellt volna egyedül odamenni, ha nem
látta volna Gretchent is felmászni az ő közreműködésével épült
lépcsőn.
– Dave! – kurjantotta neki a lombkunyhó szögletéből Vince
Staffert. – Foglaltam neked helyet, öreg.
Vince egy zacskó chipsszel a kezében felállt, és integetve
hívta magához. A kunyhó zsúfolásig megtelt, minden ülőke
gazdára talált, a padlóra rakott párnákon is terpeszkedtek. Az
alsóbb évfolyamosok ámulva lesték a látványt, mint a tömeg
által odavonzott turisták, akik azon tanakodnak, vajon miből
maradnak ki.
Kiderült, hogy Gretchen meg Vince haverok, és amikor Dave
letelepedett a helyre, amit Vince foglalt neki, a lány csak
kettővel odébb ült. Vince néhányadmagával egyfolytában arról
szövegelt, mekkora királyságot műveltek Dave-ék, Dave
azonban csak fél füllel figyelt arra, amit mondtak.
Gretchennel teljesen nyilvánvalóan keresték egymás
tekintetét, megdöbbentően hatott, hogy senki sem teszi szóvá a
dolgot.
Dave kedélyesen cseverészett a körülötte lévőkkel, még
röhögcsélt is egy kicsit Vince-szel, aki viselkedésével egész idő
alatt azt bizonyította, hogy sokkal rendesebb, mint Dave valaha
is gondolta. Másik, sablonos focista énje, amit Dave létezőnek
feltételezett, egy pillanatra sem jelent meg. Végül azonban Dave
tisztázta magában, hogy valójában csak egyvalakivel kíván
beszélgetni, és amikor a Gretchen mellett ülő lány felállt, ő
azonnal átment oda.
– Hogy telt a hétvégéd?
– Nem pont olyan építő jellegűen, mint a tiéd – felelte
Gretchen, és mosolyogva bekapott egy falat papaját.
– Értettem ám a poént.
– Agyaltam is rajta vagy hat teljes percig.
Dave nevetett, a lányhoz hajolt, és megbökte a vállával.
– Na, komolyan, hogy víkendeztél?
Gretchen elgondolkodva majszolt egy ideig.
– Nem a legramatyabbul. Úgy vélem, némelyik hétvége
fabatkát sem ér egy rahedli szórakozás nélkül, némelyik meg
fabatkát sem ér egy rahedli alvás nélkül, én pedig most
mindkettőből alaposan kivettem a részemet.
– Mit csináltál szórakozásból?
– Hát aludtam – felelte Gretchen, és újabb gyümölcsdarabkát
csippentett ki a műanyag dobozából.
– Ma nagyon beindultál, valósággal sziporkázol.
– Szerintem te hozod ki belőlem – mondta vállrándítás
kíséretében Gretchen, és a fiú felé tolta a dobozát, hogy
megkínálja. A fiú egy ananászkockáért nyúlt, kicsit bénának
érezte magát, amiért arra áhítozott, hogy a kezük egymáshoz
érjen.
Amikor a csengő az ebédszünet végét jelezte, Dave és
Gretchen elkülönültek a társaságtól. Szinte mintha mágneses
erőnek engedelmeskedtek volna, kettesben elszakadtak a
többiektől, és csak egymással tartottak lépést.
– Szóval – emelt Gretchen egy dossziét a mellkasához, ahogy
a filmekben a stréber kölykök szokták – lombkunyhót építettél.
Dave vállat vont.
– Mások segítségével.
– Ez akkor is frankó. A te ötleted volt?
– Abból a vágyból fakadt, hogy saját ebédelőhelyünk legyen –
válaszolta, és tisztában volt vele, hogy szándékosan kerüli Julia
nevének említését, bár nem nagyon tudta, miért. – De az ötlet
valóban az enyém.
– Kíváncsi vagyok, hogy fogják érezni magukat az unokáid,
ha majd történelemkönyvekben olvasnak rólad.
– Nyilván határtalan büszkeség és szeretet tölti el őket.
Lassan ereszkedtek le a lombkunyhó lépcsőjén, egyáltalán
nem siettek, hogy becsengetésig odaérjenek az órájukra. A
többiek közben összeszedték a cókmókjukat, lélekben
rákészültek a tanítási nap utolsó, embertelen szakaszára, ami a
szabadságtól elválasztotta őket. Egyesek mosolyogva vagy
sugdolózva néztek Dave felé, vagy épp csak rápillantottak,
mielőtt elballagtak. Dave nem volt biztos benne, meg tudja-e
szokni valaha is a ráirányuló tekinteteket, de már nem érezte
teljesen szokatlannak a bámészkodást.
Amikor az épülethez értek, Dave megfogta a kaput, hogy
kinyissa Gretchennek, de egy másodpercig tétovázott. Egymás
szemébe néztek, és egyszerűen faképnél hagyták a szavak, nem
nagyon értette, hogy történhet ilyesmi, aztán hirtelen
elnehezedő esőcseppekként bukott ki belőle a kérdés, mintha
kiszakadnának egy felhőből, ami túl sokáig tárolta azt.
– Nincs kedved megnézni a kedvenc padomat a világon?
Gretchen elmosolyodott, de egy pillanatig hallgatott, mintha
azt várná, hogy leülepedjen benne a kérdés. Nicky Marquez
haladt el kettejük között, a telefonját nézte, és fel sem fogta,
hogy közöttük lépked. Miután Dave kinyitotta a kaput,
pillantása az előtérbe siklott, és meglátta a felé tartó Juliát, aki az
álmot dörgölte ki a szeméből.
– Gyerünk, David Bro Bronofsky! Még két óra, azután
szabadok vagyunk.
– Pénteken – tette hozzá halkan Dave. – A kedvenc padomon
fogunk kávézni.
– Igen – bólintott Gretchen. – Az tetszene.
 RANDI
DAVE AZ ELMÚLT mintegy fél percben tizedszer nézte meg a
telefonját, és csúsztatta vissza a zsebébe. A Morro-öbölbeli
padján ült, igyekezett türtőztetni magát, hogy ne nézelődjön
eszelősen, mikor jelenik meg Gretchen. Azt szerette volna, hogy
amikor befut a lány, ő lássa meg előbb, nyugodtan, előrenyújtott
lábbal, hasán összekulcsolt kézzel üljön, arcán elégedett mosoly
mutassa, hogy még egy ilyen szokatlanul borús napon is talál
örömöt a világban.
Bár kétségkívül jó kedve volt, sajnos semeddig sem bírt
megmaradni ebben a laza tartásban. Folyton a telefonjához
tévedt a keze, hogy megnézze, nem mondta-e le a lány a
találkozót. Előregörnyedt, és hol idegesen meredt a cipőjére, hol
a felsőjét vizsgálgatta, hogy nincs-e rajta pecsét.
Tudta, hogy ez randi. Talán. Életében az első, méghozzá
olyan helyen, ami gondolataiban Juliához kapcsolódott.
Rendszerint Julia érkezését leste innen, azt szokta várni, mikor
bukkan föl a távolban kék szeme, meztelen lába. Ma azonban
Julia az apuival egy esküvőre tartott, Dave pedig Gretchen
hullámos, szőke fürtjei és lehorzsolt edzőcipője után nézelődött.
Amint ez a gondolat átsuhant az agyán, hátradőlt a padon, mély
lélegzetet vett, kicsit elmosolyodott, de mindjárt újra komor
arcot öltött, a keze visszavándorolt a tarkójára, vagy a homlokát
törölgette, mivel most kopaszsága miatt akadálytalanul csorgott
róla az izzadság. Ha bárki látta volna, alighanem azt hinné,
hogy tudathasadásos. Bár világéletében sokat álmodozott a
romantikázásról, ez mégsem tette az első randik mesterévé.
Gretchen pár perc múlva jelent meg, Dave háta mögül jött, és
megütögette a vállát. A fiú felpattant.
– Á, szióka! – mondta idegesen, és érezte, hogy emiatt
legalább néhány éjszakán át szorongani fog, ha nem egész
hátralévő életében.
Mostanáig tanakodott, hogy kiegészítse-e az üdvözlést
öleléssel, puszival vagy kézfogással, és amikor bekövetkezett a
pillanat, azt a fura, oldalas ölelést adta elő, amit a társas
érintkezéstől feszengő bácsikája szokott művelni.
Gretchen a legkevésbé sem akadt fenn ezen, és mosolygott,
amikor szétváltak. Piros alapon fehér pettyes blúzt viselt, fölötte
kigombolva hagyott hosszú kardigánt.
– Jól nézel ki – mondta Dave, mert Julia futólag említette,
hogy ezt egy randevún sose mulassza el.
– Köszi! – felelte a lány. – Te is – nyújtotta ki a kezét, és
megfogta a Dave apjától kölcsönzött halványkék ing szegélyét. –
Tetszik az inged.
Dave megvakargatta a tarkóját. A francba, arra nem gondolt,
hogy a továbbiakban mit mondjon. Igazából még soha semmi
ilyesmit nem mondott egyenesen egy lány szemébe, és végképp
nem hallott a külsejére vonatkozóan hozzá intézett elismerő
megjegyzést, a nénikéit meg az iskolai könyvtárosnőt
leszámítva, akik mindenkinek efféléket mondtak. Mindketten
szégyenlősen mosolyogva álltak a padnál.
– Szóval ez lenne az? A kedvenc padod a világon?
– Ez az – felelte Dave, és lenézett a padra. – Legalább hetente
kétszer eljövök ide.
– Mitől a kedvenced?
– Anyukámra emlékeztet – mondta a fiú. – Kicsi koromban
jártunk ide, fagyiztunk, és figyeltük az embereket. – Szétnézett a
kikötőben, ahol a péntekenként megszokottnál mérsékeltebb
volt a forgalom. Néhány halász jött vissza a mólóról,
jégládáikból rózsaszín lé csöpögött. Az út másik oldalán lévő
padon pár hajléktalan fickó papírzacskóba burkolt üvegből
ivott. Az egyikük újságot olvasott, a másik két kortyintás között
a szakállát vakarta. Amikor Dave rákapott, hogy egyedül
látogasson a kikötőbe, az anyja elvesztése és a Juliába
szerelmesedése közötti időszakban, papírpohárban vizet hozott
a hajléktalanoknak, és leült hozzájuk, úgy gondolta, alighanem
éppolyan magányosak, mint ő. – Meg aztán nagyon
megnyugtató ez a hely, biztosra veszem, hogy angyaltollakból
és ezernyi kiskutya szeretetéből jött létre.
– Jaj, öcsém, manapság nagyon nehéz kiskutyaszeretethez
jutni – sóhajtotta Gretchen, és ismét nem bírta leplezni mosolyát.
Dave kezébe nyomta a magával hozott retikült, majd lassan a
padra ereszkedett. A fiú furcsa módon annyira szerette volna,
hogy Gretchen kényelmesnek találja a padot, mintha vagy a pad
vagy a lány értékét csökkenthétté volna, ha nem veszi észre a
hely szépségét.
Ám azután Gretchen elmosolyodott.
– Azt hiszem, golden retrievernek érzem magam – mondta,
és a helyén maradt, még hátra is dőlt abba a pozícióba, amit
korábban Dave magának képzelt el, összekulcsolta a kezét a
hasán, kinyújtotta, és bokánál keresztbe tette a lábát. Kicsit
magában bólogatva nézte a kikötőt, és tökéletesen elégedettnek
látszott.
– Mit kérsz a kávézóból? Hozok innivalót.
– Én is megyek – felelte Gretchen, és félig felemelkedett.
– Biztos nem maradsz itt? Látszik, hogy teljesen kényelembe
helyezted magad – mondta Dave. – Vigyázhatsz, nehogy valaki
elfoglalja a padunkat, és egykettőre visszajövök.
A nap kikukkantott a felhők hasadékán, emiatt Gretchen
hunyorogva nézett föl a fiúra, a haját teljesen aranylóra színezte
a fény.
– Nem sokan mászkálnak erre – vélte, teljesen
felegyenesedett, és elvette a retiküljét Dave-től. – Veled megyek.
Még alig találkoztunk, semmi kedvem máris elköszönni.
Dave nevetett, és elindultak a kávézó felé.
– Nem elköszönés lett volna, csak „rögtön jövök” szituáció.
 – Na persze – mondta Gretchen, és Dave már hallotta is a
hangjában azt a rezdülést, ami arról árulkodott, hogy
viccelődésre készül. – Én azonban súlyos szeparációs
szorongással küszködöm.
– Sikerült életedben valaha is elsütnöd egy hazugságot?
– Úristen, ennyire rosszul csinálom?
– Léteznek súlyosabb fogyatékosságok is.
– Például mi? – kérdezte hitetlenkedést színlelve Gretchen.
– Mit szólnál ahhoz, ha nagyon ügyetlenül ennél? – Dave
kinyitotta a kávézó ajtaját, és beengedte Gretchent. – Mondjuk,
kifejezetten rosszul céloznál a villával. Állandóan korogna a
gyomrod, és képzeld el, mennyi sebet ejtenél.
– De hát rengeteg viccet szúrtam már el. Tudod, mennyi
érzelmi sebet ejthettem ezzel? Lehet, hogy te normálisnak látod,
de a lelkem kész roncs.
Amíg beszélgettek, egyfolytában a szemkontaktustáncot
gyakorolták. A tekintetük ide-oda cikázott a helyiségben,
egymás homlokára, ajkára vagy lábára villant. Hogy képes bárki
is társalgás közben szemkontaktust fenntartani?
Forró csokoládét rendeltek, és visszavitték a padhoz. Dave az
úton felfedezte, hogy a lány tarkóján tetoválás díszeleg. Ez
közvetlenül leülés előtt ötlött a szemébe, amikor Gretchen fél
vállára söpörte a haját.
– Mi van a tarkódra írva?
Gretchen hörpintett a forró csokijából, és megilletődve húzta
vissza a haját, hogy eltakarja a nyakát.
– Egy könyvből való: „kicsit jobbá, mint ahogy találtad”.
– Ez mit jelent?
– Egy hosszabb idézet része, egy nagyon szép fejtegetés arról,
hogy az ember legjobb cselekedete az, ha egy kicsit jobb
állapotban hagyja hátra a világot, mint ahogyan találta. Nem
számít, miképpen teszi. Újfajta kenyérpirítót talál fel, vagy
segédkezet nyújt valakinek; egyszerűen csak egy kicsit jobb
állapotban hagyja el, mint ahogyan találta, érted?
 Dave észrevette, hogy összeér a térdük. Bámulatos, milyen
melegséget gerjeszthet egy ilyen könnyed érintkezés.
– Milyen könyv az?
– Paul Austertől a Timbuktu – felelte Gretchen. – Tudom,
hogy furcsa ilyet mondani, sőt akár gondolni is, de ez a könyv
tett azzá, aki vagyok. Nyilván nem egészen. Nem segített a
labdarúgásban, nem járult hozzá, hogy komoly képpel tudjak
viccet mesélni. De némelyik soránál úgy éreztem, egész
életemben magamban hordoztam azokat a gondolatokat, csak
nem öltöttek alakot, amíg el nem olvastam őket. Most mindent
ennek a jegyében látok: „kicsit jobbá, mint ahogy találtad”.
Nemcsak a világot, de mindent. Az embereket is. Szeretném, ha
az ismerőseim kicsit jobb helyzetbe keverednének, mint
amilyenben találtam őket. Úristen, ez ugye nagyon
mesterkéltnek hangzik?
– Inkább kedvesnek – mondta Dave.
– Köszi! A volt pasim mindig hülyeségnek titulálta. Utálta ezt
a tetkót. – Gretchen felpattintotta a forró csokoládéja fedelét, és
az ujjával kimert egy kis tejszínhabot. – Kérsz?
– Naná! – mondta Dave. – Nem bánod, ha én is beledugom az
ujjamat? – kérdezte rövid tétovázás után.
– Sőt, ragaszkodom hozzá – mosolygott Gretchen, és a fiú felé
nyújtotta a papírpoharat.
– Miért utálta az exed a tetkót?
– Arra tippelek, hogy azért, mert nem törődik másokkal. – A
lány visszapattintotta a fedelet. – Na jó, ez így nem igaz. Van,
akikkel törődik. Csak az elkeseredés beszél belőlem, de ezúttal
indokoltan.
– Megkérdezhetem, miért?
– Megcsalt – mondta Gretchen, és nem is nagyon tűnt
elkeseredettnek. Mintha ez a kijelentés már elveszítette volna
fájdalmas élét.
Dave nem tudta, kérdezzen-e többet, de két hajléktalan pont
ekkor toppant eléjük, köszöntek neki, és megkérdezték, nincs-e
egy kis aprója. Dave odaadta nekik a két egydollárost, ami csak
úgy a zsebében lapult.
– Ezek a pasasok név szerint ismertek téged – állapította meg
Gretchen, és követte őket a tekintetével, ahogy lassan
visszabandukoltak a kikötő túloldalára.
– Mint említettem, gyakran járok ide.
Dave letette a földre a kiürült poharát, próbálta nem
tudomásul venni, milyen érzés, hogy a lány őt nézi. A térdük
még mindig érintkezett.
– Én tényleg csak párszor voltam itt – mondta Gretchen, és a
kikötőben álló kishajókat nézte. – Amikor ideköltöztünk,
családostul meg akartuk nézni az akváriumot, de sose sikerült.
– Még soha nem jártál a híres Morro-öböli akváriumban? Ez
botrány. – Dave felállt, összekapkodta az üres papírpoharakat,
és a közeli szemetesbe hajította őket. – Gyerünk, könnyen lehet,
hogy a nyugati félteke harminckettedik legjobb akváriumát
hagyod ki… vagy legalábbis a nyugati partvidék
harminckettedik legjobb akváriumát.
– És mi lesz a paddal? Hátha viszontszeret téged, és
távollétedben borzasztóan hiányolni fog.
– Bőven őriz majd jóleső, részegítő emlékeket a hátsódról,
azok tartják majd benne a lelket a visszatérésemig – felelte Dave
végig sem gondolva, hogy mit beszél.
A kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse.
Gretchen nevetett; jóságos ég, milyen sokféle helyes nevetést
tudott produkálni!
– Ejha, eddig nem is voltam biztos benne, hogy ez randi, de
most, hogy elismerő megjegyzést tettél a hátsómra, azt hiszem,
talán az lehet.
Megfogta a fiú kezét, és felemelkedett.
Dave érezte, hogy elvörösödik. Továbbra is a lány kezét
szorongatta, miközben a kikötőn át az akváriumba igyekeztek.
Érezte, hogy Gretchen türkizgyűrűje az ujjaihoz nyomódik, a
fém hidege élesen elütött tenyerük melegétől. Nehezére esett
kigondolni, mit mondjon, és attól félt, hogy a hátralévő úton
netán csak a kezüket fogja bámulni, ezért eleresztette a lányt, és
a standra mutatott, ahol a bubble teát árulták.
– A szedreset eszedbe ne jusson kipróbálni. Olyan ízű, mint a
medvecukor, ami egy hétig szennyes ruha között hevert.
– Kóstoltál már szennyes ruhában aromásított medvecukrot?
– Apukám szeret a konyhában kísérletezni – felelte Dave,
tekintetét továbbra is a teaárus standra szegezve.
Bár továbbra is a tenyerében érezte Gretchen kezének
tapintását, a gondolataiban Julia motoszkált, mindazok az
alkalmak, amikor vele együtt ivott bubble teát, a fesztelenség,
amivel egymás italáért nyúltak, annyira feloldódtak egymás
jelenlétében, hogy még csak tudatosodnia sem kellett bennük,
voltaképpen mi történik. Elmerengett, vajon eléri-e valaha
Gretchennel vagy egyáltalán bárki mással a meghittségnek
ugyanezt a szintjét.
Az akvárium szinte kongott az ürességtől. Egy kisgyermekes
apuka a lányát kalauzolta, a karjába vette, hogy a kicsi az
üveghez nyomhassa a nóziját, és figyelhesse a méltóságteljesen
úszkáló cápákat. Egy hatvanas pár a medúzáknál egy padon
ülve szendvicset evett. A benti gyér világítás úgy hatott, mintha
sokkal későbbre járna, mint valójában, és Dave meg Gretchen a
legtöbb helyiségben egyedül voltak, zavartalanul
beszélgethettek.
Azokról a dolgokról cseréltek eszmét, amikről Dave
elképzelése szerint az emberek a (talán?) legelső randijukon
szoktak, mindenféle kedvencekről, itt-ott egy történet
közbeszúrásával, természetes ösztöneiket követve a társalgás
során. Ahogy a halakat meg a tengeri vidrákat figyelték,
viccelődtek és faggatták egymást, Dave megtudta, hogy a lány
havi egy hétvégén kizárólag azért önkénteskedik egy
ápolóházban, mert eleget kíván tenni a tarkójára tetováltatott
elvnek. Az ilyen hétvégék után mindig muszáj heteken át a
halállal tréfálkoznia, máskülönben nem vinné rá a lélek, hogy
visszatérjen. Megtudta továbbá róla, hogy a nyolcesztendős
öccse aspergeres. Hogy Gretchen olyan illatú, mint a méz. Hogy
fogalma sincs, mit akar tanulni az egyetemen, sőt még el sem
döntötte, hová fog menni. Hogy nem szereti az almát, és nem
érti, hogyhogy soha senki mással nem találkozott még, aki
hozzá hasonlóan az alma összes fajtájától idegenkedik. Hogy
elismerően hümmög, ha élénk színű halak kerülnek elé, és ha
egy különösen tetszetőset talál, arról le sem veszi a szemét, amíg
a hal el nem tűnik egy kis korallzugban, vagy amíg Dave a
derekára nem tapasztja a tenyerét, hogy gyöngéden átkísérje a
következő terembe. Hogy imád autót vezetni, és amikor nem
tud elaludni, néha késő éjszaka kocsikázik a környékükön,
megszámlálja, hány helyen maradt égve a villany, hány
televízió villódzik még mindig kékesen, hány másik autó jár az
utakon. Hogy olykor mindeközben még csak zenét sem hallgat,
mert szereti, hogy a csönd elcsitítja a gondolatait.
Amikor Dave elárulta neki, hogy nem tud vezetni, a lány úgy
döntött, vége az akváriumlátogatásuknak. Minden erőfeszítés
nélkül kézen fogta a fiút, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog
a világon, és a kijárathoz vezette.
Beszálltak a kocsijába, és a környék legnagyobb
autóparkolójába, a pláza mellettibe hajtottak. Az üzletek
addigra mind bezártak, az utolsó vásárlók szatyrokat cipelve
poroszkáltak az autójukhoz, a kezükben tartott slusszkulcs
visszatükrözte a parkolóvilágítás borostyánsárga fényét.
Gretchen a parkoló szélén állt le, és helyet cseréltek.
– Biztos, hogy ezt akarod? Nem szeretném totálkárossá tenni
a kocsidat.
Gretchen az anyósülésen becsatolta az övét.
– Ez a mozdulat válasz a kérdésedre.
– Nem értek ehhez.
– Véletlenül egész kiváló tanár vagyok. Csak ne nyírj ki
bennünket!
Dave megmarkolta a volánt.
 – Rendben, a halálos baleset nem cél. Értettem. Most mi a
teendő?
– Válts előremenetbe!
– Ez nekem magas.
– Ott az a kar a jobb oldaladon – mutatta Gretchen. – Told a D
betűhöz.
– Melyik a D betű? Említettem, hogy írástudatlan vagyok?
Gretchen nevetett, és sebességet váltott a fiú helyett, amitől a
kocsi előrelódult.
– Fékezz! – sikította.
Dave az általa ismert egyetlen módon fékezett, páros lábbal a
pedálra taposott. A hirtelen megállástól a biztonsági öve a
mellkasának feszült.
– Gretchen, az autód az életemre tör.
Megrángatta az övét, ami ettől csak még jobban szorította,
mintha ő meg az autó valamiféle kötélhúzásba bocsátkoztak
volna.
– Ez életem legmurisabb napjának ígérkezik – jelentette ki
Gretchen.
Egy órán át higgadtan magyarázott a fiúnak, apró
útmutatásokat adott neki, amíg az autó mozgása természetesnek
nem érződött. Időről időre megfogta Dave vállát vagy alkarját,
miközben tanácsokat osztogatott, és a fiú ezekben a
pillanatokban örült, hogy mostanáig várt ezzel a tanulással,
örült, hogy Julia mindeddig a rendelkezésére állt, ha vezetni
kellett.
Amikor mindketten úgy látták, első alkalomra elég a
gyakorlásból, újra helyet cseréltek, hogy Gretchen vezethessen.
Ahelyett azonban, hogy a lány rögtön elindult volna, néhány
pillanatig szótlanul ültek, és a csöndben Dave érzékelte a
kölcsönös vágyat, hogy hosszabbra nyújtsák az estét, még ne
menjenek haza. Gretchen GPS-t húzott elő a kesztyűtartóból, és
a fiúra mosolygott.
– Akarsz valami királyságot csinálni?
 – Szinte bármikor.
– Akkor idesüss! – mondta a lány, és különös útvonalon
kezdte vezetni az autót, meg-megállt, hol kikapcsolta a GPS-t,
hol újra be, és eltakarta a képernyőt, hogy Dave ne lássa, mi
történik.
Néhány perc elteltével leállította a kocsit, és a fiú felé
fordította a kijelzőt. A parkoló üres fehér területnek látszott a
GPS-en, a bevásárlóközpont körüli utcahálózat pedig sárgának.
Kék vonal mutatta az autó által megtett utat.
– Szmájlit rajzoltál.
– Szmájlit rajzoltam.
– A kocsival.
– Meg egy műholddal – tette hozzá a lány.
– Gretchen – ámuldozott a GPS képernyőjére meredve Dave
–, óriási vagy!
Egy óra hosszáig rajzoltak a GPS-szel – pálcikaembert,
macskát, a mumus szót –, majd elhagyták a parkolót, és Gretchen
hazavitte Dave-et. Már majdnem éjfélre járt, de a fiú nem akart
elválni Gretchentől, azt szerette volna, ha sosem ér véget az este.
Most azonban, hogy közeledett az a mozzanat, kíváncsi volt,
miként fog lezajlani. Tudta, hogy ez valóban első randi, mert
fontossá vált, milyen módon búcsúznak el egymástól.
Dave-ék behajtóján álltak meg, a házból nem szűrődött ki
más fény, csak Brett szobájából a tévé kékes derengése.
Gretchen parkoló fokozatba tette a kocsit, de majdnem fél percig
mindketten némán, szoborrá dermedve ültek.
A fiúnak szemernyi kétsége sem maradt, hogy meg akarja
csókolni Gretchent. Úgy érezte magában a vágyat, mint valami
energiagócot a mellkasa legfelső részén, de úgy tűnt,
semmiképpen sem mozdíthatja el onnan, mintha énjének egy
része ellenezné az egész ötletet, és nem engedné megvalósulni.
Óhatatlanul arra gondolt, hogy ezért valamiképp Julia felelős.
Észrevette, hogy a lány iPodja a pohártartóban áll, és vezeték
köti össze az autóval.
 – Játszd le nekem a kedvenc számodat! – emelte fel.
Érintésétől kivilágosodott a képernyő, halvány fehér fényt
vetett Gretchen arcára. A lány elvette Dave-től a lejátszót, ujjai
mintha szándékosan hosszú másodpercekig értek volna a fiú
kezéhez.
– Nem fogsz kicsúfolni?
– Soha életemben senkit nem csúfoltam ki.
Gretchen az iPod fölött a fiúra hunyorított, közel tartotta
magához az eszközt, miközben legörgette a képernyőt.
– Halálkomolyan. Senki sem tudja, hogy ez a kedvencem, és
ha úgy döntök, hogy megbízom benned, te pedig csöpögősnek
vagy mit tudom én milyennek találod, akkor egész hátralévő
életemben akárhányszor meghallgatom a számot, elönt a
szégyen. Ezzel örökre tönkreteheted a kedvenc számomat.
Dave lopva a lány ajkára sandított, ahogyan egész nap tette.
– A kikötői padra esküszöm, hogy nem nevetlek ki. Ha
mégis, akkor soha többé nem ülök le oda.
Erre Gretchen megnyomta a lejátszást, és Dave a
hangfalakból halkan szóló zenére fordította a figyelmét. Csak
néhány gitárakkord csendült föl, tisztán, egyéb kíséret nélkül.
Az énekes hangja olyasformán szólt, mint Breki, a béka egy
tipikus független énekes-dalszerzővel vegyítve.
Vissza ne tartsanak förgetegek, dühöngő cápák, özönvizek, szeress
bátran és önzetlenül!
Egyszerű kis dal volt, és Dave látta, hogy Gretchen ajkával
hangtalanul formálja a szavakat. Brett mindig gúnyolódott az ő
zenei ízlésén, úgyhogy Dave tudta, milyen érzés ellenállni a
késztetésnek, hogy az ember a kedvenc dalszövegét énekelje.
Szerette volna, ha a lány énekel, de beérte azzal a ténnyel, hogy
megosztja vele ezt a számot. Miután elnémult az ének, Gretchen
a hangerőszabályzóhoz nyúlt, hogy letekerje.
– Ha utáltad, ne szólj semmit!
– Imádtam – mondta Dave, és nem tudta, ez-e az a pillanat,
amikor az energiagóc végre feljebb indul, ő pedig odahajol, és
megcsókolja a lányt.
Gretchen rámosolygott, és elég sokáig néztek egymás
szemébe, hogy Dave azt hihesse, semmiképpen nem
búcsúzhatnak el csók nélkül. Sejtelme sem volt azonban,
miképpen vigyen véghez ilyesmit. Amikor eljött a búcsú ideje,
áthajolt a sebességváltó fölött, megölelte Gretchent, és ez a
hirtelen, szívet melengető mozdulat egész éjszaka vele maradt,
amíg álmatlanul feküdt az ágyban.
 NUTELLA ÉS MUFFIN
DAVE KIBONTOTTA AZ ebédet, amit az apja pakolt be neki:
csirkés szendvicset mexikói módra, de a paradicsomot, a fejes
salátát és a fűszeres, füstölt paprikás szószt külön csomagolva,
nehogy eláztassa a bucit. Az aszfaltra néző lombkunyhóban
készülődött az evéshez. Az előző órán dolgozatot írtak, és
hamarabb elkészült, így elsőként jött ki ebédelni. Már április
volt. Az emelt szintű írásbelik a tanévzárással és a
bizonyítványosztással együtt karnyújtásnyi közelségbe kerültek.
Megszólalt a csengő, másodperceken belül kitárult az épület
kapuja, és emberáradat tódult ki rajta. Mindenki vagy a
menzára, vagy a szokásos ebédelőhelyére tartott. Az aszfalt
szélére állított asztalnál lehetett voksolni, hogy kiket vegyenek
fel a szalagavatói bálkirályválasztás szavazólistájára. Dave
idejövet gondosan elkerülte az asztalt, mások azonban szinte
összefüggő sort alkottak ott, egymás után a világ legsilányabb
lakatjával lezárt faládához járultak, és beledobták
összehajtogatott szavazócédulájukat.
Dave azonnal megpillantotta Juliát, amint a lány kilépett az
udvarra, rózsaszínű haja szinte világított, ha vonzó külseje
egyébként nem lett volna elég. Kényelmes lett volna, ha Dave el
tudja felejteni, milyen csinos a legjobb haverja, ha a vonzerő
úgyszólván elillant volna, mihelyt Dave úgy döntött, hogy úgy
tekint a lányra, ahogyan az őrá, és mihelyt Gretchen kezdte
volna befészkelni magát a gondolataiba. Az élet azonban
nyilvánvalóan nem ennyire egyszerű. Dave beleharapott a
mexikói szendvicsébe, és lassan rágcsálva birkózott azzal a
ténnyel, hogy Julia iránti vonzalma és haverként való
megőrzésének vágya megférhet egymással. Erről az jutott
eszébe, mennyivel szótlanabbá és szeretetteljesebbé tette az
apját a gyász. Mintha az az édesapa, akire az anyja halála előtti
időből emlékezett, teljesen más embernek látszott volna: mindig
nevetett, ugratta a fiait, rajcsúrozásra biztatta kettejüket. Most
csöndesebben, ránézésre távolságtartóbban viselkedett, bár
gyöngéd érzései gyakrabban mutatkoztak meg. Dave tudta,
hogy ezek az egymást átfedő, ellentmondásos dolgok teljesen
természetesek, mindenütt érvényesülnek, meg kell szoknia őket.
Julia csatlakozott hozzá a lombkunyhóban, elfoglalta a
szomszédos ülőkét, és kizökkentette őt töprengéséből.
– Figyelj, dilis! Bocs, hogy ma osztályfőnökin hiába vártál
rám. Apuim annyira másnaposak a hétvégétől, hogy azt hiszem,
rám is átragadt. Majd részletesen beszámolok az egészről, de
előbb hallanod kell minden idők legjobb sztoriját.
– Ne essünk túlzásokba!
Julia felvett egy szem koktélparadicsomot, ami Dave
szalvétájára esett, és bekapta.
– Esküszöm, nincs benne semmi túlzás. Marroney óráján
voltam…
– Még beenged az órájára? Nem kaptál távoltartási végzést?
– Amilyen pillantásokat vet rám, csoda, hogy nem szöktetett
meg. Szerelem, ó! De ne szólj közbe, hadd mondjam el a
sztorimat. Tulajdonképpen áttételes történet, mert éppen ő
mesélte.
Dave telefonja zümmögött a zsebében, miközben Julia
belefogott a mesélésbe, és a fiúnak erőt kellett vennie magán,
hogy ne törődjön a telefonnal.
– Szóval egy pasast néhány esztendeje nagykövetnek
neveztek ki egy kis afrikai államban. A feleségével izgatottan
készülődtek. Évek óta jártak már abba az országba, jótékonysági
munkát végeztek, vagy valami más módon csillapítgatták a
fehér ember bűntudatát.
– Ez Marroney megfogalmazása, vagy hozzáteszed a saját
kommentárjaidat?
– Ki sem kellett mondania, Dave. Annyira bizalmas a
kapcsolatunk, hogy tudok a sorok között olvasni. – A lány
gúnyosan forgatta a szemét, és az ecuadori tatyójából alufóliába
csomagolt pizzát húzott elő. – Na mindegy, amint a nagykövet
és a felesége megérkeznek abba az országba, szeretnének jó
kapcsolatot kialakítani a helybeli törzzsel. Érintkezésbe lépnek a
törzsfőnökkel, aki lakomára hívja őket a házába, mindössze
annyit kér, hogy ők is hozzanak egy fogást az asztalra. A
házaspár azonban nem töltött elég időt az országban, hogy
megismerje a helyi konyhát, és ez még a Google korszaka előtt
történt, úgyhogy nemigen tudják kideríteni, miféle ételt
vihetnének. A feleség tanácstalanul téblából az
élelmiszeráruházban, Nutella ötlik a szemébe, és elhatározza,
hogy szépen tálra teszi, egy csomó keksszel fölturbózza, és
annyi.
– Marroney nem mondta azt, hogy „fölturbózza”.
– Dave, bírjál magaddal!
– Bocsesz! – Dave elővette a telefont a zsebéből, és
rápillantott. Gretchentől kapott SMS-t. Nincs kedved holnap este
segíteni, hogy felkészüljek előkészítős kémiára? Ha valaha is kétsége
támadt volna a szavak hatalmát illetően, ez a szöveges üzenet
bőséges bizonyítékként szolgált volna rá.
– Szóval elérkezik a lakoma estéje, és a nagykövet meg a
felesége megjelennek a malomkeréknyi tál Nutellával, ami úgy
néz ki, mint amit a főzőcskés csatornán azért mutogatnak, hogy
kisebbrendűségi érzést ébresszenek a nézőkben. – Julia
izgalomba jött, belemerült a mesélésbe. Dave kijelzővel lefelé a
saját készítésű pultra tette a telefont, ellenállt a kísértésnek,
hogy választ írjon Gretchennek, mielőtt Julia befejezi a
történetét. – A törzsfőnök átveszi a tálat, és a többi fogással
együtt az asztalra helyezi, majd megkezdődik a lakoma. Van ott
minden: párolt kecske, millióféle zöldség, gőzölgő rizshegyek,
és néhány olyan dolog is, amiről a nagykövetéknek sejtelmük
sincs, micsoda. A Nutella azonban érintetlen marad. Az egész
étkezés alatt senki sem nyúl a tálhoz, hogy a tányérjára
kanalazzon belőle. Még a kekszből sem fogy, amivel
körülrakosgatták a Nutellát. A nagykövet nyugtalankodni kezd,
hogy talán valamiképpen megszegték a helyi szokásokat, vagy
megsértették a törzsfőnököt azzal, hogy olyasmit hoztak, ami
üvegben kapható. Olyan idegesek, hogy alig esznek. Figyelsz,
Dave?
– Ja – felelte a fiú –, csak próbálom elképzelni Marroney-t,
amint tényleg ezt a történetet meséli.
– Sokkal jobban adta elő, mint ahogy én tudom. – Julia
letépett egy falatot a pizzájából, és Dave mexikói szószába
tunkolta. – Amikor aztán majdnem az összes ennivaló elfogyott,
önkéntelenül alábbhagy a lakomázás, mindenki a főnök felé
fordítja a figyelmét, aki a Nutellás tál elé áll. A nagykövet meg a
felesége majdnem összecsinálják magukat. Ekkor a főnök
nagyon megfontoltan – utánozta Julia a törzsfőnökutánzó
Marroney-t – a tálba dugja a kezét, hogy az ujjai tövig a
Nutellába merülnek. Azután pedig – játszotta el, hogy a
törzsfőnök a szájához emeli a kezét, és megkóstolja a Nutellát –
kiköpi!
Hisztérikus kacagásban tört ki, úgy hahotázott, hogy a
lombkunyhóban tartózkodók mind gyanakodva méregették
őket. Még a könnye is kicsordult, és eltelt némi idő, mire
észrevette, hogy Dave nem nevet vele. Megtörölgette a szemét,
és kihúzta magát ültében.
– Ennyi? Ez a mese vége?
– Hát nem érted? – kérdezte csalódottan Julia. – Kiköpi!
Tágra meresztett szemmel előrehajolt, mintha a csattanó
megismétlése érthetőbbé tenné a történetet.
Dave vállat vont, és újra megnézte a telefonját, megnyitotta
az SMS-t, hogy válaszoljon Gretchennek.
– Bocs, Julia, de ez a fickó pont olyan bizarr, mint a története.
– Nem is bizarr! Csak romantikus. Ez az egész történet egy
metafora.
– Minek a metaforája?
Julia megcsóválta a fejét, és ismét a kezébe vette a pizzáját.
– Az mindegy. – Egy ideig kedveszegetten majszolt, azután
leveregette a kezéről a pizzamorzsákat. – Egyébként ma este
elmegyünk a pasashoz.
– A pasashoz? Valami gyomorszorító érzés azt súgja, nem
rám célzol harmadik személyben.
– Csalhatatlanok az ösztöneid. Marroney házához megyünk.
Ez az udvarlás kissé lassú és Jane Austenos nekem. A tettek
embere vagyok, és itt az ideje, hogy bedobjam magam.
– Az nem volt elég, hogy erotikus slam poetryt szavaltál a
képébe?
– Az csupa rejtett utalás volt, túlságosan közvetett –
magyarázta Julia, és a szósz maradékát a második szelet
pizzájára öntötte. – Cukrásztermékkel fogom megkörnyékezni.
Ma este elmegyünk hozzá.
Dave lenézett a telefonjára, majd vissza Juliára, aki már az ő
szendvicsét tüntette el. A fiú felemelte a telefonját. Van, de csak
akkor, ha utána elmegyünk GPS-szel rajzolni – válaszolta Gretchennek,
és visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
– Tudtam, hogy a haverságunk jóvoltából előbb-utóbb
mindkettőnket letartóztatnak.
– Évek óta riogatsz ezzel, mégsem került még rá sor – mondta
Julia, és a szalvétáját a szemetesbe dobta, amit az iskola a
lombkunyhóban helyezett el. Az igazgatóság meglepő módon
szemet hunyt az intézmény területén váratlanul megjelent
építmény fölött. – Mindenesetre öltözz feketébe! Biztos, ami
biztos.

ooo

Juliáéknál gyártottak muffint. Dave a nap folyamán végig SMS-

ezgetett Gretchennel, de ahogy most az ismét a muffint – ezúttal
nutellásat – készítő Juliát figyelte, szinte úgy érezte magát,
mintha mi sem változott volna. A telefonját a zsebében hagyta,
és megfeledkezett róla, mintha az egész világa még mindig
Juliához tartozott volna.
– Miben segíthetek?
– Összetakaríthatnád a kupit, amit magam után hagyok –
intett a lány a pulton szétszórt szennyes edények botrányos
halmazára. – Apuim kinyiffantanak, ha erre jönnek haza.
– Hátha bérgyilkos vagyok, és mindez a tervem részét
képezte, amikor összehaverkodtam veled.
– Ki a nyavalya bérelné fel emberölésre a világ legaranyosabb
tizenhárom évesét?
– Egy sátáni lángelme – felelte Dave. – Azonkívül honnét
tudod, hogy a megismerkedésünk előtt is aranyos voltam?
Talán csak megjátszottam magam.
– Dave, nincs nálad jobb szívű ember a világon. Még ha
embert ölnél, akkor is vizet hordanál a hajléktalanoknak a
kávézóból. Lehetséges, hogy hosszú évek óta a vesztemre törsz,
de az aranyosságod nem színjáték.
– Mindegy, bakker, most tök szarul érzem magam, amiért
ravaszul rávettem az apuidat a megölésedre.
Dave megnyitotta a csapot, komótosan tisztogatta a koszos
keverőtálakat, elzárta a vizet, amíg súrolt, hogy ne pazaroljon,
és közben Julia ténykedését figyelte.
– David Beth Kacinski, maga elpirult?
– Micsoda? Dehogyis. Csak a felszálló gőz hatása.
– Elpirultál miattam! – A lány letette a még nyers sütivel
telerakott tepsit, és odalépett a mosogatónál álló fiúhoz,
átkarolta, és az arcát a hátához nyomta. – Egy bérgyilkos nem
pirul el, ha aranyosnak nevezik.
– Azt nem tudhatod… – felelte Dave, és egy pillanatra
megfeledkezett a csapból zubogó vízről, a tálak szélére tapadó
liszt- és cukormaradványokról. Nem értette, mi az oka, hogy
mindig az a lány jár az eszében, aki épp nincs vele.
 Miután alufóliával borított tepsibe rakosgatták a sütit,
beszálltak Julia kocsijába, és Marroney házához indultak. Dave-
nek életében először kedve szottyant az autóvezetéshez. De sok
mindent kellett volna elmagyaráznia, hogy megkérdezze
Juliától, vezethet-e, mivel az utóbbi időben megfeledkeztek róla,
hogy beszámoljanak egymásnak a hétvégéikről. Vagy talán nem
is annyira megfeledkeztek róla, mint inkább úgy döntöttek, nem
bolygatják a dolgot. Még mindig nem tudta, miként mondja el
Juliának, mi zajlik közte és Gretchen között. Ez ismeretlen
tájéknak számított, az álmok a valósággal találkoztak, de
másfajta szereposztásban, és Dave még azt sem tudta, saját
magának hogyan magyarázza meg a dolgot.
Ami nem jelentette azt, hogy meg sem próbálta.
– Emlékszel Gretchenre – kezdte, és rögtön tudta, hogy ez az
eddigiekből egyáltalán nem következő felvetés furán fog hatni.
Julia vezetett, a telefonja GPS-étől kapott útmutatást követte. –
A múlt hétvégén találkoztunk. Összefutottam vele. Mármint
nem a szó szoros értelmében, mert nem véletlenül történt.
Mondhatni előre megfontolt szándékkal.
– Csúcsszupi. Tovább dolgozol a népszerűsítésen. Azt
hiszem, a te oldaladon vannak a páros házszámok – felelte Julia,
aki nyilvánvalóan annyira belemerült a lépésről lépésre adott
utasítások végrehajtásába, hogy nem tudott ráhangolódni Dave
szószaporítására.
– Talán jobb, ha nem is kérdezem, hogyan szerezted meg
Marroney lakcímét – terelte Dave örömmel másfelé a társalgást.
– Szinte az az érzésem, újabb szépítő kifejezést fogok
megismerni a leskelődésre.
– Á, ezúttal szó sincs szépítgetésről – mondta Julia,
bekanyarodott egy mellékutcába, és a házszámokat nézte. – Ez
színtiszta leskelődés.
Dave korábban azt hitte, Julia viccel a feketébe öltözéssel, de
a lány most csupa megfigyeléshez való holmit vett fel, nem
látszott belőle más a sötétben, csak a fedetlen kéz- és lábfeje,
meg a kapucni alól kikandikáló rózsaszín haja.
– Na jó, szóval most mi a terv?
– A terv? A bejárati ajtóhoz megyünk, becsengetünk, és
átadjuk neki a sütit.
Julia egy jellegtelen családi háznál állt meg, olyannál,
amilyenben fél San Luis Obispo lakik: földszintes épület, fehér
garázsajtó, szabályos háromszög alakú tető, az a fajta, amit a
gyerekek szoktak rajzolni.
– Akkor minek a nindzsaszerkó?
Julia lenézett a saját szerelésére, mintha csak most venné
észre.
– Ja, hogy ez? Nem tudom. Azt hiszem, lopakodó
üzemmódra kapcsoltam.
Dave nevetett, megszokásból a lány fejére tette a kezét, és
kicsit megrázta, próbálta megállapítani, képes-e erre az egyetlen
gyöngéd gesztusra a lánnyal, miközben elkülöníti azoktól az
érzelmektől, amiket már nem táplál iránta.
– Aggódom miattad – mondta, visszahúzta a kezét, és
kicsatolta a biztonsági övét. – Tehát én is veled menjek?
Félig-meddig azt szerette volna, hogy a lány nemet mondjon,
ezáltal ne keverje bele őt az őrültségébe, bármilyen csodás is az.
Oda-vissza három SMS Gretchennel. Maradhatna a kocsiban, és
egy darabig SMS-ezgethetne Gretchennel, amíg Julia vissza nem
jön. Igen, pontosan ezt kellene tennie.
– Persze, szükségem van az erkölcsi támogatásodra. De ha
minden jól alakul, akkor esetleg meg kell kérnem téged, hogy
szaladj el a drogériába óvszerért.
– Kész, mindjárt hányok.
– Csak vicceltem – mondta vigyorogva Julia. – Odáig lassan
kell eljutnunk. Ma este csak összebújunk és enyelgünk.
A fiú hasába bökött, azután levette a pulcsiját, ami alól
vállpántos szürke felső bukkant elő, egy zenekar emblémájával.
És természetesen istenien nézett ki benne, és természetesen pont
ebben a pillanatban zümmögött Dave zsebében a telefonja,
kétségkívül Gretchentől jött SMS.
Kiszálltak a kocsiból, és a behajtón a ház bejáratához mentek,
Dave a fóliát zizegtette a sütin, mert a fóliazizegtetés apró
mozzanatára egyszerűbben koncentrálhatott, mint
ellentmondásos vágyainak zűrzavarára. Julia az ajtó elé
szökkent, és mély lélegzetet vett, mielőtt becsöngetett.
– Mit gondolsz, nem kellett volna valamiféle levelet
mellékelnem? Valami helyeset.
Dave vállat vont.
– Szerintem, ha mostanáig nincs képben, azon egy szerelmes
levél sem segít.
Eszébe jutott a szerelmes levél, amit tizedikben írt Juliának,
amikor úgy érezte, nem bírja tovább. Milyen lázasan írta azt a
levelet. Nem volt mersze átolvasni, mert attól félt, nem lesz
megelégedve a saját szavaival és azok mögöttes tartalmával.
Hetekig hurcolta a hátizsákjában, minden egyes nap szilárdul
hitte, hogy eljött az idő, most végre mindent tisztáz,
idegességében egész nap egy falatot sem evett, izzadt a tenyere,
reszketett a keze, amikor az órákon jegyzetelt. Aztán minden
egyes nap meggondolta magát, vagyis inkább nem bírt benyúlni
a hátizsákja zsebébe, hogy átadja a lánynak a levelet, nem bírta
elképzelni, hogy ott álljon, amíg Julia olvassa, de azt sem bírta
elképzelni, hogy eloldalogjon, mielőtt elolvashatná. Minden
mást felülírt a félelem, hogy ez visszavonhatatlan változásokat
okozna. Átrakta a szobájában egy fiókba, azután elrejtette egy
sohasem hordott dzsekije zsebébe, végül pedig olvashatatlan
fecnikre szaggatta szét, a foszlányok a szemetesbe hullottak, és
közben arra gondolt, hogy ezzel legyen vége!
Julia az ablakhoz lépett, és az üveghez nyomta az arcát, két
kezével beárnyékolta, hogy ne zavarja a tükröződés.
– Egyáltalán nem látok lámpafényt – mondta, majd újra
becsöngetett. Körülbelül egy perc múltán, amikor még mindig
az ajtó előtt álldogáltak, és Dave éppen javasolni akarta, hogy
induljanak vissza a kocsihoz, Julia kerülgetni kezdte a házat.
 – Ez nem tetszik nekem – morogta Dave, mivel Julia
megpróbálta benyomni az ablakot, amelyen az imént
bekukucskált.
– Ne izgulj, nem fogom betörni az ablakokat. Csak akkor
hatolok be, ha valamelyiket nyitva találom.
A lány elosont a rozmaringbokrok mellett, és befordult a ház
sarkán.
– Julia! – akart utánaszólni Dave, hogy ez nincs rendjén, de
rájött, hogy a hangoskodással csak magukra vonná a figyelmet.
A lány nyomába szegődött, aki közben már kinyitotta a konyhai
tolóablakot.
– Győzelem! – harsogta színpadias suttogással Julia.
– Julia, nem gondolod, hogy egy hangyányit túlzásba viszed
az őrültséget?
– „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék” – felelte a lány,
felhúzódzkodott az ablakpárkányra, és beütötte a fejét a félig
leeresztett reluxába. – Csupán célba juttatjuk ezt, és kivételes
odaadással hajtjuk végre a feladatot. Ha a posta is így járna el,
az emberek lelkesen reagálnának.
– Talán lelkesen hívnák a zsarukat.
Julia mászás közben megállt, egyszerre kihívó és kedves
tekintettel sandított hátra Dave-re, olyan helyesen, hogy a fiú
úgy érezte, ez az emlék elkíséri, amíg csak él.
– David Foster Wallace! Amennyiben uraságod ideges, hogy
letartóztatják, nincs más teendője, mint az ablaknál állni, és
benyújtani nekem a süteményt. Ígérem, hogy továbbra is úgy
fogom szeretni, ahogy csak a legjobb haverja képes.
Dave megzizegtette az alufóliát, azután az ablakhoz lépett,
miközben a lány folytatta a mászást Marroney konyhájába.
– Ezt egy pillanatig sem vontam kétségbe – erőltetett mosolyt
az arcára Dave.
 KÉMIÁZÁS
MÁSNAP, MIUTÁN CSODÁVAL határos módon megúszták
lebukás és/vagy letartóztatás nélkül, Dave az emelt szintű
kémiaórán ült, és lopva Gretchenre sandítgatott. A lány most a
terem másik oldalán ült, mivel Kahn tanár úr csoportokba
osztotta őket a tanév utolsó laborjához, mielőtt nekilátnának,
hogy teljes gőzzel a záróvizsgára készüljenek. Dave egy
csoportba került Doh Younggal, az osztály legokosabb
tanulójával, aki négyesnél sokkal jobb átlagot ért volna el, ha a
tantestületnek elég esze van ahhoz, hogy kitalálja, miként adjon
a fiúnak olyan minősítést, amilyet érdemel, úgyhogy Dave
gondolatai most elkalandoztak, tudván, hogy a jeles úgyszólván
biztosra vehető. A tekintete is elkalandozott, nem csupán
Gretchen bájos arcára, hanem a lány apró tantermi
beidegződéseire is, amelyekre Dave csak mostanában kezdett
figyelmet fordítani.
Kezdte megjegyezni Gretchen szereléseit, hogy milyen
szuperül áll neki, ha egy bizonyos módon fésüli a haját, hogy
milyen szexis akár a lehorzsolt edzőcipőjében is. Hogy időről
időre a távolba mered, vagy pedig a ceruzáját rágcsálja, vagy a
töredezett hajvégeit vizsgálgatja, azután lassan felocsúdik.
Ha Gretchen rajtakapta a leskelődésen, elmosolyodott, Dave
meg zavartan mosolygott vissza rá, és egy darabig másfelé
fordult. Tanulmányozta a lábak pad alatti titkos életét. A
toporgást és nyújtózkodást, a kényelmetlenül fészkelődést, a
kütyük és könyvek rejtekéül szolgáló öleket. Eltűnődött, vajon a
tanév végének közeledtével mi jár az emberek fejében, vajon a
többiek is összeállítottak-e kisded listákat a tennivalóikról, vajon
hiányjelek és kérdőjelek központozzák-e szerelmi életüket, már
ha egyáltalán van szerelmi életük. Azután a szeme lassan
visszatért Gretchen lehorzsolt edzőcipőjéhez, és nem bírta nem
őt lesni. Már az is boldoggá tette, ha a lányt nézhette, és
viszkettek az ujjai, hogy a tanterem túlsó feléből SMS-ezzen
neki, de valamiért türtőztette magát.
Gretchen szüntelenül eszegetett, hol narancsgerezdeket, hol
chipset, hol kis műanyag dobozból salátát vagy diákcsemegét.
Úgy tűnt, nem mindenkit ismer név szerint, Dave régebben
alighanem ezért tartotta valahogy elitistának. Ám minél tovább
figyelte, annál inkább arra a következtetésre jutott, hogy a lány
egyszerűen szétszórtabb, ábrándozóbb, mint hitte.
Ahogy Gretchen elfordította a fejét, ahogy mások szemébe
nézett, ahogy örökösen mosolygott. A padszomszédai gyakran
társas kapcsolatrendszerüktől függetlenül kikezdtek vele. A
srácok megpróbálták elcsenni a napszemüvegét vagy a füzetét,
ő pedig bosszúságát palástolva, azonnal visszaszerezte. Egyszer
elunta magát, felfújta az arcát, és szórakozásból ide-oda
mozgatta benne a levegőt, mialatt a csoporttársai vitatkoztak
valamin. Dave imádnivalónak találta, és nem értette, hogyhogy
korábban nem vette észre ezt az apró szokását. Baromira
idegesítette, ha valaki bénán suttogott, és különös
megelégedésére szolgált, amikor Gretchen súgott valamit, és
egyáltalán nem hallotta. Hát ezt a lányt várta ma estére
hozzájuk.
Megreccsent a hangosbeszélő, felrezzentette álmodozásából
Dave-et. Leslie Winters, a végzős évfolyam képviselőjének
eltorzított hangja szólalt meg.
– Jó reggelt, San Luis Obispó-i gimi! – köszönt a lány. –
Izgalmas újsággal szolgálhatok az idén érettségizőknek.
Megszámláltuk a szalagavatói bálkirályra és bálkirálynőre
előzetesen leadott szavazatokat, és örömmel jelenthetem be a
versenyben maradtakat. Bálkirálynőnek… – Leslie sorolni
kezdte a jelölteket, és Dave elcsípte Gretchen rávillantott
mosolyát. A randijukon beszélgettek egy kicsit a
lombkunyhóról, miután Gretchen a többiekhez hasonlóan látta a
videót. Dave nem nagyon bocsátkozott részletekbe, de a
Sosemekről említést tett a lánynak, azaz arról, hogy a bálkirályi
korteshadjárat voltaképpen Julia lombkunyhós szintű ötlete. – A
bálkirályi szavazólistán pedig az alábbiak szerepelnek: Carl
Alvarez, Hugh Corners, James Everett, David Gutierrez és Paul
Rott. Gratulálok a jelölteknek, és találkozunk a szalagavatón!

ooo

Tanítás után Julia a kocsijánál ökölbe szorított fél kezét magasba

emelve várta Dave-et.
– Mióta állsz ebben a pózban? – kérdezte a fiú, amikor odaért.
– Attól a pillanattól fogva, hogy győztél – felelte Julia.
– Hibbant.
– Tévesen ejtetted ki a lángész szót, durva fráter. – Julia
továbbra is sugárzó arccal engedte le a karját. A Sosemek listáját
tartotta a kezében. – Ideje újabb tételt kihúznunk!
– Hat maradt hátra – felelte Dave, és bedobta a hátizsákját a
lány kocsijába.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én legyőzhetetlennek
érzem magamat.
– Marroney mit szólt a muffinhoz?
– Képzeld, ma helyettesítették – mondta Julia. Leeresztette a
kocsija tetejét, becsússzam a vezetőülésre, és bedugta a
telefonját, hogy valami zenét játsszon. – Kiderült, hogy valami
konferenciára Arizonába utazott. Nem feltétlenül egyértelmű
jelzésként hathat majd rá, ha egy tányér romlott, hangyáktól
nyüzsgő krémes muffin látványára tér haza, de ma semmi sem
csorbíthatja a jó kedvemet.
– Az a férfi hideglelést fog kapni tőled.
– Talán szexis hideglelést. – Julia a telefonját nézte. –
Tökéletes zene az ünnepléshez! – Megnyomta a lejátszást, és a
Blister in the Sun bevezető akkordjai csendültek fel. Julia táncolni
kezdett az ülésen. – A kikötőbe? – kérdezte két sor között.
– Egy kicsit. Csoportos feladatot kaptunk emelt szintű
kémiából – magyarázta Dave, azután elszégyellte magát a
megfogalmazás miatt. – Hétre átjön az a Gretchen nevű csajszi.
– Addig bőven van időd – mondta Julia, a legcsekélyebb
gyanakvás nélkül véve tudomásul a bejelentést. Felhangosította
a zenét, és előremenetbe kapcsolta az autót, végighajtott az 1-es
főúton a kikötő felé, közben torka szakadtából harsogta a dal
szövegét. Ahelyett azonban, hogy a kikötőbe kanyarodott volna,
továbbrobogott északra a Csendes-óceán partján, olyan
ünneplős hangulatba került, hogy nem akaródzott megállnia.
Dave soha nem tudott betelni ezzel a látványos útszakasszal.
Úgy érezte, bármennyi időt tölt az ember ezen a részen,
egyszerűen megunhatatlan. Úgy elszaladt egy óra, hogy
tulajdonképpen Dave észre sem vette. Ködpászmák ölelésre
nyújtott karokként szelték át a műutat, majd lassan
visszahúzódtak, és feltárult az óceán csillogása, a parti szirtek
barnászöld fala. Ahogy az idő hűvösebbre fordult, Julia
lehalkította a zenét, és felvont szemöldökkel pillantott Dave-re.
– Mit szólsz, ha még egy tételt kihúzunk a Sosemek listájáról?
Ezzel előrenézett a kanyargó országútra.
A kilences pontra, a nagyszabású autós túrára célzott. Dave
elképzelte, hogy a hét hátralévő részében elbliccelik a tanítási
órákat, felmennek egészen Seattle-ig, a part mentén haladva
ráérősen térnek vissza, a fövenyen alszanak, csatangolnak a Big
Sur vidékén, kószálnak San Francisco és Portland utcáin, élvezik
a tájék esztétikai értékeit, miközben a többiek az iskolában
gubbasztanak. Gretchenre gondolt, amint becsönget hozzájuk,
és az apja közli a lánnyal, hogy Dave nincs otthon.
– Egyelőre ne! – felelte. – Ez a kémiafeladat nagyon fontos,
úgyhogy ez a hét nem a legalkalmasabb egy egész életünkre
kiható autós túrára.
– Tetszik, hogy azt mondtad, „egyelőre”. De nem az autós
túrára gondoltam, hanem arra, hogy a bálkirályi szavazólistára
jutásod örömére sörközpontú házibulit rendezek. Apuim a
következő hétvégén elutaznak a városból, és kedvem támadt
felelőtlenül viselkedni. Mi a véleményed?
Dave kidugta a kezét az ablakon, hullámokat rajzolt a
levegőbe, úgy tett, mintha a felvetést fontolgatná.
– Nem is tudom, talán. Most tényleg bálkirályjelölt lettem,
rengeteg a dolgom. Sajtóbanzájok, gálaestek, jótékonysági bálok.
Julia odanyúlt, és a gyomrába bökött.
– Dilis!
Még egy félórát autóztak, mielőtt visszafordultak. Julia a
visszaútra lehalkította a zenét, és a házibulit tervezgették,
leginkább viccelődtek rajta, rengeteget locsogtak robbantásokról
meg híres DJ-kről. Minél közelebb jutottak San Luis Obispóhoz,
Dave-nek annál inkább összeszorult a gyomra. Folyton az időt
nézte a mobiltelefonján, és azt számítgatta, mikorra érnek
vissza.
Julia háromnegyed hétkor rakta ki a házuknál. Dave úgy
gondolta, esetleg lezuhanyzik, azután aggódni kezdett, hogy
Gretchen akkor fut be, amikor ő a fürdőszobában tanyázik, vagy
pedig túlságosan nyilvánvalóvá válik, hogy éppen a lány
érkezése miatt zuhanyozott. Ámbár talán nincs abban semmi
rossz, ha konkrétan az ő kedvéért zuhanyozik. Bizonyos
gondosságot jelez. Vagy talán görcsös igyekezetről árulkodik.
Vagy talán csak azt mutatja, hogy bizonytalan a testszaga miatt,
ami nem valami vonzó. Vagy talán azt sejteti: úgy vélte, a lány
elég közel kerül hozzá, hogy megérezze a szagát, de mi van, ha
Gretchen egyáltalán nem óhajt közel kerülni hozzá? Dave végül
gondolataiba merülve ácsorgott a fürdőszobája ajtajában,
egészen addig a pillanatig vacillált a különféle érvek között,
amíg a csengetés véget nem vetett a fejében zajló vitának.
– Megyek! – ordította ki, azután lerohant a földszintre, a
lépcső tövében mély lélegzetet vett, egyidejűleg ráeszmélt, hogy
pont átéli a számtalan tévésorozatban látott sablont, miszerint
egy lány átjön az emberhez „tanulni”. Nevetett, kifújta magát,
majd ajtót nyitott.
– Hú, de jól nézel ki! – szaladt ki mindenekelőtt a száján.
Ezúttal nem tervezte, csak úgy kibukott belőle, mint az üvegből
kicsurranó folyadék.
Gretchen elpirult, és mosolyogva lesütötte a szemét.
– Szia! – köszönt egy idő után.
– Bocs! – felelte Dave. – Én csak… bocs! – Kitárta az ajtót, és
hátralépett, hogy beengedje a lányt. – Szia!
Gretchen belépett a házba, a hátizsákja félvállra vetve,
nyomában mézillat úszott.
– Semmi baj – mondta. – Ma még nem zuhanyoztam,
úgyhogy különösen jólesik a bók. – Gyorsan körülnézett,
bedugta a fejét a nappaliba, ahol Dave apja kosárlabdameccset
nézett a tévében. – Jó estét! – szólt be. – Gretchen vagyok.
Dave apja odanézett, majd felpattant, meglepte Gretchen
jelenléte. Dave arra számított, hogy kezet fog a lánnyal, és
köszönést dünnyög, azután visszaül a helyére a kanapén, de az
apja ehelyett szívélyesen bemutatkozott, a nappali bejáratánál
toporgott, nem úgy festett, mint aki vissza óhajt menekülni a
televízióhoz. Udvariasan és mosolygósan viselkedett, azt az
arcát mutatta, amire Dave évekkel azelőttről emlékezett. A fiú
már azt hitte, az apjának ez az oldala eltűnt, pedig talán csak
megváltozott, ha nem Dave és Brett társaságában volt. Talán a
munkahelyén, a barátaival visszatért a régi önmagához, meg
tudott szabadulni a néma gyásztól, amit a fiaival mintha nem
bírt volna lerázni magáról.
– Na, jó, hagylak benneteket tanulni – mondta, és Dave-nek
majdnem szétrobbant a feje, amikor az apja sokat sejtetően
rákacsintott, mielőtt elfordult.
Felmentek az emeletre, Dave szobájába. Amikor a fiú
kinyitotta az ajtót, már bánta, hogy a zuhanyozáson hezitálás
helyett nem rendrakással töltötte azt a negyedórát. Gretchen
ledobta a hátizsákját Dave íróasztalához, amely az ajtó melletti
falnál majdnem teljesen üresen állt, nem volt rajta más, csak a
fiú laptopja meg vagy hat-hét összegabalyodott fejhallgató. Az
ágya bevetetlenül díszelgett, az apja igen elnéző ágyazási
irányelveinek köszönhetően. A szennyesét legnagyobbrészt a
sarokban elhelyezett szennyeskosár tartalmazta, bár néhány
póló és zokni a kosár szélén lógott, mint megannyi szökni
készülő fegyenc.
– Bocs a kupiért! – mondta Dave, besöpörte a
fejhallgatógubancot a fiókjába, nem pedig a szemetesbe, ahová
már hónapokkal azelőtt kellett volna.
– Az én szobám még súlyosabb eset. – Gretchen csípőre tett
kézzel körülnézett. – Nincs tele a falad dögös pipikkel meg
sportplakátokkal – állapította meg. – Ez üdítő.
Az egyik fal teljesen csupasz volt, ugyanolyan fakózöldre
festve, mint Dave kisgyerek kora óta. Tulajdonképpen a két
másik is üres volt, de az egyikre ablakot vágtak, ami a
kertjükben zöldellő mutatós zsakarandafára nézett, a másikra
pedig Dave tévéjét szerelték fel, így nem érződtek üresnek. A
negyedik falra, az íróasztala fölé szárazon törölhető
mágnestáblát akasztottak, és Dave-nek csak most jutott eszébe,
hogy miután a kikötőben randiztak, a „kicsit jobbá, mint ahogy
találtad” szöveget írta a fehér táblára. Gretchen leült az ágy
szélére, a kezét összekulcsolta a combja között, és a táblára
meredt.
Dave legszívesebben kupán vágta volna magát, amiért nem
törölte le a feliratot. Mivel ez az egész csajozós téma újdonság
volt a számára, fogalma sem volt, hogyan kell lazán előadni. Azt
azért tudta, hogy egy lány vezérelvét egyetlen randi után az
otthoni táblájára írni minden, csak nem laza. A lazaság skáláján
ez meglehetősen közel állt ahhoz, hogy szentélyt emeljen a lány
tiszteletére, az pedig meglehetősen közel állt ahhoz, hogy
zacskóban gyűjtögesse a lány haját. Hogy tudott ilyen gyorsan
hajgyűjtögetővé válni?
– Ez tényleg helyes – mondta Gretchen, azután hanyatt dőlt
Dave ágyán, kitárta a karját, a haja szétterült mellette. Dave
megkönnyebbülten lélegzett föl. – Tartozom egy vallomással.
Ma este vajmi kevéssé érdekel az emelt szintű kémia.
Az vajon fura viselkedés, ha az ember böffent izgalmában?
Dave ösztönszerűen így reagált volna, de szerencsére sikerült
elfojtania az ösztönt. Ez is tovább szaporította élete rejtélyeinek
hosszú listáját.
– Nem érdekel?
– Nem – rázta a fejét Gretchen. – Sőt, általában a tanulás
vajmi kevéssé érdekel.
– Á, szóval te is így vagy vele. Érettségitisz.
– Lebuktam – mondta Gretchen. Felült, és Dave egy
pillanatra belátott a dekoltázsába, amitől egyszerre érezte magát
bűnösnek és áldottnak. – Támadt egy ötletem.
– Hazugság?
– Nem, most nem. – A lány a könyökére támaszkodott, mély
V kivágású pólója lehetetlenné tette, hogy Dave ne vessen
legalább egy pillantást rá. – Nem nézhetnénk inkább meg egy
filmet? A tanulmányi előmeneteled átvészeli, ha megtesszük?
Ma szeretnék veled mozizni, de azt nem szeretném, ha
felelősség terhelne a lezüllésedért.
– Tudod – mondta Dave, és felállt az íróasztaltól mivel úgy
tűnik, ez a mai este az a fajta, amikor mindenféle kiszalad a
számon – átkerült az ágy túloldalára, és az éjjeliszekrényről
felvette a távirányítóját, szinte el sem akarta hinni, hogy
megengedi magának ezt a kijelentést, sőt egyáltalán képes
ilyesmi kijelenteni –, nem hiszem, hogy bánnám, ha te magad
jelentenéd a lezüllésemet. Egy cseppet sem bánnám. A közös
mozizás tökéletes ötletnek tűnik.
Gretchen elmosolyodott, lerúgta a cipőjét, és megigazította
Dave párnáit, hogy kényelmesen hátradőlhessen. Dave
rengeteget álmodozott erről. Hogyhogy most a valóságban is
bekövetkezett?
– Te választod ki a filmet – mondta Gretchen –, de két
kategória valamelyikébe kell tartoznia: irtó helyes vagy
röhejesen rossz.
– Nem tudsz véletlenül olyat, amelyik mindkét kategóriába
tartozik?
– De, ami azt illeti, nagyon is sokat.
Egy erdei cápákról szóló kis költségvetésű horrorfilmet
választottak, és eloltották a villanyt. A főcím még le sem ment,
amikor Gretchen már Dave lábához tolta a lábát.
– Szerinted ki purcan ki elsőnek? – kérdezte Dave, és egy
kicsit közelebb hajolt a lányhoz.
– A legokosabb szereplő – vágta rá rögtön Gretchen.
– Tényleg? Miért?
– Okos szereplők horrorfilmekben nem maradhatnak túl
sokáig életben. Különben megoldásokkal állnának elő, és akkor
nem halnának meg elegen.
– Jogos – mondta Dave. A film kilencvennégy perces volt, és
Dave magában hálát adott, amiért mind a kilencvennégy percet
Gretchen mellett töltheti. – Alig várom a cápás szójátékokat.
– Miért, szerinted lesznek cápás szójátékok? – mosolygott
Gretchen. A fülbevalója zöldesen csillogott, visszatükrözte a
televízió fényét.
– Ötszáz pontot tennék rá a felvételi pontszámomból, hogy
valaki azt fogja mondani: „Ez halatlan!”
Gretchen felhorkantott, és pajkosan oldalba vágta a fiút.
– Hihetetlen, hogy milyen hamar kitaláltál egyet.
Dave vállat vont, összekulcsolta a kezét a hasán, és talán a
kényelmesnél kissé jobban kidugta a könyökét, hogy Gretchen
oldalához érjen.
Miközben ment a film, Dave észrevette, hogy Gretchennel
majdnem ugyanúgy beszélgetnek, mint a szereplők a
képernyőn. Minden megjegyzésnél vagy poénnál közelebb
hajoltak egymáshoz, Dave úgy tett, mintha nem tűnne fel neki a
csökkenő térköz, és nem tudta, vajon Gretchen is csak színlel-e.
Nevetett a filmen meg Gretchen tréfáin, és minden nevetésük
újabb apró ürügyet jelentett, hogy közelebb hajoljon a lányhoz.
Amikor Gretchen hajolt hozzá, Dave érezte a leheletét (az is
mézillatúnak bizonyult). Arra gondolt, hogy megcsókolja, de
inkább nevetett, vagy pedig úgy helyezkedett, hogy a lábuk
még jobban egymáshoz érjen. Minél közelebb került a lányhoz,
annál inkább kívánta a csókját, annál észvesztőbbnek tűnt, hogy
még mindig nem csókolta meg.
A képernyőn egy cápa úszott a patakban, a szereplők
táborhelyének közelében. A vörös csinibaba egy sátorban
smárolt a pasijával, aki állandóan azt hajtogatta, hogy tud
kungfuzni.
– Szerinted ez jó halálnem vagy rossz halálnem? – kérdezte
Gretchen, és behajlított térdét Dave combján pihentette.
– Ha cápa fal fel az erdőben? Elég rossz.
– Nem – mondta Gretchen –, hanem, ha közben smárol az
ember.
Dave ezen elgondolkodott egy kicsit. Vagy inkább
megpróbált tényleges válasszal előrukkolni, nem pedig arról
fantáziálni, hogy megcsókolja Gretchent.
– Léteznek rosszabb halálnemek is – felelte végül.
– Egyetértek. Ha már úgyis cápa általi halált szenved az
ember, azzal az erővel érheti meglepetésként is, olyasfajta
foglalatosság közben, ami olyan kellemes, mint a csókolózás.
Most! – sikoltotta Dave minden idegszála. Most! De a
képernyőre szegezte a tekintetét. Bal kezének ujjai Gretchen
látóterén kívül ökölbe szorultak.
– Ja – mondta egyszerűen, és továbbra is az járt az eszében,
hogy most, most, most! Mindennek dacára továbbra is Juliára
gondolt.
Öt csodálatos percen keresztül, amíg a végefőcím pergett,
Dave és Gretchen ujjai összekulcsolódtak. Dave nem tudta,
hogyan került sor erre, vajon ő kezdeményezte-e az érintkezést
vagy a lány. Csak annyit tudott, hogy az ujjaik egymásba
fonódtak. Elsütöttek egy-két viccet arról, milyen szörnyű és
szuper volt a film, egyikükben sem tudatosult egymás bőrének
nyirkos melegsége, a csók hiánya.
Dave-ben egyvalami tudatosult: Julia. Egész idő alatt Julia
motoszkált a fejében, ő korlátozta a mozgását. Akárhogyan és
akárhol ért Gretchenhez, arra gondolt, hogy elmulasztotta
megérinteni Juliát. A film mindkettejüket megnevettette, és
Dave eltűnődött azon, milyen régóta szerelmes Juliába, és
hogyan kezdett érdeklődni mostanában Gretchen iránt. Meg
hogy Julia ennyi év után még csak nem is tudja, hogy ő
szerelmes belé. Így hát még öt összekulcsolt kezű perc elteltével
is, még azután is, hogy arcukra merevült mosollyal néztek
egymásra; a mosoly gyakorlatilag mindent belengett a
szobában: mosoly csüngött a szennyeskosara peremén, mosoly
tapadt a televízió sarkára meg a mágnestáblára. Azután is
tartott, hogy Dave lekísérte Gretchent a földszintre, és közben a
kezét a lány derekára tapasztotta, és még azután is, hogy
kinyitotta a lánynak a kocsiajtót, túlságosan úgy érezte, hogy
megcsalná Juliát, ha csókolózna Gretchennel. Tudta, hogy ez
ökörség. Nevetséges butaság. Minden arra buzdította, hogy
csókolja meg a lányt, csak a fejében leledző Julia nem (holott, ha
Julia ténylegesen megjelenik, alighanem azt mondta volna, hogy
idióta, ha nem csókolja meg Gretchent). Végül csupán úgy ért
Gretchenhez, ahogy évek óta Juliához szokott: átölelte a lányt,
szívélyesen és barátian, de semmi több, majd pedig jó éjszakát
kívánt.
 CSAK AZÉRT IS
ÖSSZETARTOZÁS
– Ml A FRANC ütött belétek? – kérdezte Brett, amikor
leszállította a három kis söröshordót Juliáék házához. – Most
meg ti rendeztek házibulit? És Dave a bálkirályi szavazólistára
került?
– Köszönjük szépen a videót! – felelte Julia.
– Természetesen a videómnak köszönhető a dolog, de
továbbra is értetlenül figyelem ezt az egész másokkal
haverkodós témát. Hová tűnt a meggyőződésetek, hogy
mindenkinél különbek vagytok?
– Soha nem tartottuk különbnek magunkat másoknál –
jelentette ki olyan sóhajjal Julia, mintha már több tucatszor
próbálta volna elmagyarázni ezt a srácnak. – Ahogy magad is
mondtad, mindössze egy kicsit előbújtunk a páncélunkból. Ha
eddig másoktól eltérően viselkedtünk, az még nem jelenti azt,
hogy bárkinél is különbnek képzeltük magunkat.
– Persze – bólogatott Brett. – Most csak egy időre
leereszkedtek hozzánk, a pórnéphez, hogy lássátok, milyen is
ez.
Juliának az arcába szökött a vér.
– Ne kezdj megint utálatoskodni!
– Úgy érted, ne mutassak rá, hogy hülyeségeket beszélsz?
– Pontosan úgy – felelte mosolyogva Julia.
Juliáék házának kertjében beszélgettek, a három kis hordó
stratégiai megfontolásból három különböző zugba került, hogy
szétossza a tömeget. Dave a füvön heverészett, szundítani
próbált egyet, mielőtt kezdetét veszi a bulizás. Egész héten nem
aludt. Valahányszor elbóbiskolt volna, az eszébe ötlött, hogy
nem csókolta meg Gretchent, olyan makacsul tért vissza a
gondolat, mint egy újra meg újra a füle mellett elzümmögő
szúnyog. Másnap reggel SMS-ezett Gretchennek, hogy milyen
jól érezte magát vele, és kémiaórán lehetőleg azóta is egymás
mellé ültek, a folyosókon is együtt mászkáltak, amikor nem
Juliával töltötte az időt. De kedd este óta egy ujjal sem ért a
lányhoz, még a térdük sem súrlódott egymáshoz. Az elmaradt
csók úgy sajgott benne, mint valami izomláz.
Rekkenő hőség volt. Dave felnézett a felhőkre, és figyelte,
amint az icipici fehér pászmák egymás után illannak el a szeme
előtt. Izzadt a dereka, hozzátapadt a póló, és idegesíteni kezdték
a teste alatti fűszálak. A mobiltelefonja a hasán pihent. Úgy
érezte, kudarcot vallott, azért nem tapasztalta meg a szerelmet,
mert a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette érte. Csakugyan
lehangoló gondolat, de jogosnak érezte.
– Gyere, Dave, segíts bent előkészíteni a cuccokat! El kell
tennem szem elől apuim összes értékét.
– Álmos vagyok! – ellenkezett Dave, és megpróbált még
jobban a fűbe süppedni. – Minden energiámat össze kell
szednem, hogy ma este smúzolni tudjak a jónéppel.
– Egész héten zombiskodtál – mondta Julia, és Brett kezébe
nyomta a sörért járó pénzt. – Nem bánom, aludj, de egy órával a
buli előtt felébresztelek, hogy bálkirályi díszbe vághasd magad.
– Halvány gőzötök sincs a szalagavatóról – mondta Brett,
helyet foglalt a terasz ülőgarnitúráján, és ingzsebéből egy szál
cigarettát húzott elő.
– Halvány gőzöd sincs a humorról – felelte Julia, kikapta a fiú
kezéből a cigarettát, és a bokrok közé hajította. – Ez pedig
nagyon durva.
– Ennél sokkalta durvábban kell nyomatnod, hogy kihúzd
magad a csávából.
Julia sóhajtott, genyónak nevezte Brettet, majd egymást
cukkolva tűntek el a házban. Dave továbbra is késztetést érzett,
hogy a távozó lányt figyelje. Megnézte a mobiltelefonját, mintha
bármelyik pillanatban üzenet bukkanhatna fel, ami teljesen
megváltoztatja a helyzetét, Gretchen közli vele, hogy mostantól
a saját kezébe veszi az ügyeket. Vagy talán az apjától jön valami,
egy kis bölcsesség, amit az apja egészen mostanáig megtartott
magának, de tudja, hogy Dave-nek szüksége van rá. A telefon
azonban nem mutatott mást, csak az időt, és Dave cseppet sem
meglepve tette vissza a hasára.

ooo

Hét órakor Julia odalépett Dave-hez, leguggolt mellé, és

megpöckölte az orra hegyét.
– Ébren vagyok – mondta a fiú.
– Igen. Én pedig az orrodat pöckölöm. Továbbra is
tájékoztassuk egymást a tevékenységünkről?
– Amennyiben megígéred, hogy minden Marroney-val
kapcsolatos tájékoztatást kizársz – felelte Dave, és levette a
napszemüveget, amit eddig viselt.
– Áll az alku – bólintott a lány. – Megyek zuhanyozni. Elöl
hagytam neked egy törölközőt, amennyiben apuim
fürdőszobájában te is le akarsz zuhanyozni. – Újra megpöckölte
a fiú orrát. – Felkészültél a legvalószínűtlenebb győzelmed
megünneplésére?
– Már úgy jöttem a világra.
Julia felállt, és körülnézett a kertben, mintha méregetné,
azután a ház felé fordult.
– Ha bárki beállít, mielőtt lejövök az emeletről, mondd meg
neki, hogy korán érkezni nem elegáns, azután addig cikizd,
amíg kiközösítve nem érzi magát!
– Úgy lesz – ígérte Dave.
Az ég lassanként lilára színeződött, a néhány felhő, ami
átvészelte a délutáni hőséget, aranyszínt öltött. Dave a gyepen
maradt, nézte az eget, nem bírt erőt venni
mozgásképtelenségén, amíg végre be nem esteledett. Igyekezett
nem gondolni Gretchenre, de ezt a tehetetlenségét is nehezen
tudta legyűrni, úgyhogy bement a házba, és felvette azt a pólót,
amit a bulira hozott magával.
Julia feliratot függesztett ki a konyhában, amin ez állt: A
KIVÁLÓ ÉS ELISMERÉSRE MÉLTÓ REMÉNYBELI BÁLKIRÁLY, „NEM-
ÍGYHÍVNAK” DAVE GUTIERREZ TISZTELETÉRE! Szerte a házban a
stratégiai pontokon dobozos sört helyezett el, hogy a részegek
az este előrehaladtával belebotoljanak.
– Lehet, hogy a keblünkre öleljük a sablonokat, de nem tilos
egyedivé tennünk őket – jelentette ki huncut mosolyával.
Jutott a sörből a könyvespolcokra, a nappaliban a
mennyezetventilátor mindegyik lapátjára, a fiókokba, a
mikroba, valamint a kanapé párnái közé. Julia tálakban chipset
rakott ki, a tálak köré különféle mártogatókat. Némelyik
mártogató nem is igazi mártogató volt, újabb kísérletként, amit
Julia már évek óta borzasztóan szeretett volna kipróbálni.
Rakott ki csípős szószokat, vajat, szójaszószt és egy kis
felolvasztott vaníliafagylaltot, hogy kiderüljön, hányan
tunkolják a chipsüket bármibe, ami a kezük ügyébe kerül.
Mire érkezni kezdtek a vendégek, Dave és Julia újabb
Sosemet húztak ki, és egy miniüveg pezsgővel ittak rá, amit
Julia az előző hét végén tartott esküvőről nyúlt le. Kábé húsz
percig vitatkoztak, milyen zenét tegyenek fel, mivel Julia váltig
állította, hogy remek bulizós zenéi vannak, Dave pedig váltig
állította, hogy az emberek nem fogják díjazni Fiona Apple-t,
akármilyen briliánsak is a nő dalszövegei. Julia elküldött az
anyukájának néhány fotót az elrendezésről, és folyton a
telefonját leste, kap-e választ, amíg nem csöngettek.
– Kerüljetek beljebb! – üdvözölte Julia az elsőként érkezett
csoportot, három kissé mamlasz kinézetű, egyformán loboncos
hajú tizenegyedikest. – Vár a sör!
– Hm, köszi – felelte a legmagasabbik jövevény, bár nem
léptek be, amíg Dave nem integetett nekik.
Miután Julia becsukta az ajtót, Dave beszédhangokat hallott a
másik oldalról. A hátsó ajtóhoz ment, miközben Julia a
konyhába vezette a loboncos tizenegyedikeseket, és
álviktoriánus angolsággal hablatyolt a csodás estéről.
Egy órán belül zsúfolásig megtelt a ház. Hogy ne a bejáratot
lesse Gretchen érkezését várva, Dave igyekezett feltakarítani az
emberek után, összeszedte az üres sörösdobozokat és a piros
műanyag poharakat, amikből Julia a kelleténél sokkal, de sokkal
többet vásárolt. Azután Julia megdorgálta, mondván, hogy a
szülei házának elkuplerájosítása is az elgondolás részét képezi,
és ezzel a takarítással megfosztja őt egy tipikus középiskolás
élménytől.
– Vegyülj el a közönségeddel! – biztatta, kirántotta a kezéből
a szemeteszsákot, és egy képkeret sarkára akasztotta, ami
azonnal megbillent, és a padlóra zuhant. – Ezek az emberek
miattad jöttek ide.
– A sör miatt jöttek.
– Arra nincs bizonyítékod. A szórólapon az arcképed
ugyanakkora volt, mint a „sör” szó.
– Igaz. Mondtam már, mennyire feszélyez ez engem?
– Jaj, a tömegek rajongása rettentő teher – felelte Julia
eltúlzott homlokráncolással. – Megyek, megnézem, hogy Debbie
még mindig legnagyobbrészt fehér, zöld, rózsaszín és él-e még.
A lépcsőhöz indult, kikerülte a párnavárat, amit azért
emeltek a lépcső tövében, hogy elvegyék az emberek kedvét a
felmerészkedéstől. Szinte abban a pillanatban, ahogy Julia
befordult a fenti folyosón, Dave érezte, hogy megütögetik a
vállát.
– Gretchen! Szia!
Odahajolt, hogy megölelje a lányt, és valahogy az ajka
Gretchen arcához ért, a szája közvetlen közelében, jóval
érzékibben, mint szándékolta. Ez kissé mindkettejüket
meglepte, egy ideig hallgattak. Valaki átvette a hatalmat a zene
fölött, rapre váltott, a basszus bezengte a házat.
– Szia! – felelte a lány, és a kezét ahhoz a ponthoz vitte, ahol
Dave ügyetlenül megcsókolta. A haja befonva az egyik vállára
omlott, ezáltal a nyaka a másik oldalon fedetlenül maradt. A
blúza alatt kidomborodott a kulcscsontja. Teljesen másként
hatott egész nap elképzelni valakinek az arcát, majd pedig
testközelből látni. Ugyanolyan különbség ez, mint egy
tengerpart képét nézegetni, vagy a homokba lépni. – Ez őrület!
Mennyi ember!
– Ja, Juliával felbéreltünk egy rakás mindenre elszánt Los
Angeles-i színészt. Ez itt egyik sem igazi tizenéves.
Gretchen az alsó ajkába harapott, és egy pillanatra a
lehorzsolt edzőcipőjére nézett. Miután egy darabig egy szót sem
szólt, Dave azt mondta, túl nagy idebent a zsufi, menjenek
inkább ki a kertbe. Átkalauzolta a lányt a tömegen, lassan
átfurakodtak a véletlenszerűen, egymástól elszigetelten
kialakult táncpárbajok és máris javában smároló párocskák
között. A konyhaasztalnál Joey Planko egy szál alsógatyában
ülve, valamiféle piálós játékot szervezett, amihez egy pakli
kártya és az asztal közepére állított söröskorsó kellett. A többi
széken kettesével ülő lányok várták, hogy részt vehessenek a
viadalon.
A ház mögött, a kert közepén valaki tábortüzet gyújtott, ami
impozánsan és kissé aggasztóan hatott, mivel Juliáéknál se
tűzrakó helyet nem alakítottak ki, se tűzifát nem tároltak. Egy
srác a tűz mellett állva felhörpintette a maradék sörét, és a
dobozt a tűzbe hajította, ahol az rögtön összeugrott. Dave meg
Gretchen az egyik hordónál elcsípték Vince-t, aki épp teletöltött
egy poharat, és amikor meglátta őket, azonnal a lány kezébe
nyomta, majd másik kettőbe is töltött.
– Gratula, hogy felkerültél a szavazólistára, öregem! –
üdvözölte Dave-et. – Baromi tökös, amit műveltetek. Már maga
az ötlet is, hogy az iskola területén építettetek lombkunyhót. Be
voltatok tépve?
 – Á, dehogy! – nevetett Dave.
– Az a lombkunyhó világszám – bólogatott Gretchen.
Félénken kortyintott a söréből, és körülnézett a buliban.
Elragadóan festett, és Dave máshová kívánkozott, valami olyan
helyre, ahol kettesben maradhatnának.
– Hát, józanul még nagyobb bravúr. Fogalmam sincs, miért
bujkáltál a gimi négy éve alatt, de sajnálom, hogy nem mutattad
meg magad hamarabb. Kár, hogy ilyen későn derült ki, milyen
istenkirály csávó vagy.
– El sem tudom képzelni, mennyi királyságot vihettetek
véghez Juliával – tette hozzá Gretchen. Két kézzel szorongatta a
poharát, és mosolygott, de kerülte Dave tekintetét. – Valld be
őszintén: hányszor mentettétek meg a világot az azonnali
pusztulástól?
– Egyszer-kétszer – felelte Dave széles mosollyal.
Megpillantotta Juliát, aki rikácsolva lépett ki a házból.
– Oké, melyik tróger etette meg a macskámat sajtos pufival?
A lány átfurakodott a bulizókon, bűnjelet keresve ellenőrizte
a kezüket, végül leállt csevegni a Kapoor ikrekkel, akik
mindhárman ugyanolyan teniszpólót viseltek más-más
pasztellszínben, természetesen fölhajtott gallérral.
Dave, Gretchen és Vince kis kört alkottak. Gretchen és Vince
valami franciaórai házi dolgozatukról kezdtek beszélgetni. Dave
gyakori apró kortyokban fogyasztotta a sörét, az enyhén
kesernyés íz bevonta a nyelvét. Felnézett az égre, ahol a
gomolygó felhők kezdték eltakarni a csillagokat. Úgy érezte,
mintha nem tudna mást tenni, csak ott állni, és még ha eleredne
az eső, akkor sem mozdulhatna. Megunta a tétlenkedést,
megunta, hogy semmit sem tanult az évekig tartó veszteglésből.
Egyre halmozódott benne az elégedetlenség, mint a randijukon
a vágy, hogy megcsókolja Gretchent, csak ezúttal erélyesebben,
sürgetőbben. Mintha az utolsó esélyéhez érkezett volna,
jelentőségteljes elágazáshoz az életében.
– Figyelj, Vince, megengeded, hogy váltsak pár szót
Gretchennel?
Vince félbehagyott egy mondatot.
– Persze, öregem.
Megnézte magának Gretchent, azután a ház felé indult.
– Bocs, ha félbeszakítottalak benneteket – mondta Dave.
Kiemelt a söréből egy belehullott falevelet, és a fűre pöckölte. –
A múlt estéről szeretnék beszélni veled.
Gretchen egyik lábáról a másikra állt. Ő is lenézett a fűre. Ha
létezett olyasmi, amit Dave ebben a pillanatban megkérdezett
volna a felnőttektől, akkor azt, hogy a vele egykorúak miért
nézik folyton a földet, és kinövik-e ezt valaha is.
– Nem muszáj, Dave, minden rendben. Értem én.
A lány vállat vont, és elmosolyodott, de a mosolya valahogy
begyakoroltnak tűnt, olyasformán, ahogy Dave a kikötői
randijukon észben tartotta, hogy megdicsérje Gretchen külsejét.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hát hogy rendben van, megértem, hogy együtt vagy
Juliával. Elnézést, ha túlságosan nyomultam. – Gretchen
mosolya inkább csak féloldalas, kényszeredett vigyorrá
gyengült. Egyik kezével még a sörét fogta, a másikkal a
könyökéhez nyúlt, a türkizgyűrű megcsillant a kerti lámpák
fényében. – Így is szívesen vagyok veled, szóval…
– Nem vagyok együtt Juliával – felelte Dave. Eközben Julia a
buli sűrűjében épp Kapoorék gallérját próbálta lehajtani, és
rikoltozott valamit. – Nem úgy.
Gretchen felnézett rá, épp csak egy másodpercre. Az
arckifejezése semmit sem árult el. Vagy lehet, hogy elárult, csak
Dave nem ismerte annyira a lány arcát, hogy érzékelje a finom
változásokat; nem tudott úgy olvasni a hallgatásaiból, ahogy
Juliánál.
– Pedig eléggé úgy viselkedtek, mint akik együtt vannak –
felelte Gretchen újabb vállrándítással, amitől egy pötty habos
sör kiloccsant a fűre. – Nem kell sajnálnod engem. Semmi gond.
Majd valahogy másképp tanulok meg svindlizni.
 Dave még sosem találkozott olyannal, aki ennyire gyakran és
sokféleképpen mosolygott volna. Gretchentől még bánatos,
zavart arccal is tellett őszinte mosoly. Hirtelen őrültségnek tűnt,
hogy ilyen sokáig kapálózott Julia után. Vagy ha nem is
őrültségnek, mindenesetre éppen négy nappal tovább tartott a
kelleténél. Kedden este, amikor Gretchennel megnézte a filmet,
pontosan akkor kellett volna végleg feladnia.
– Nem vagyok Juliával – ismételte.
– Nincs semmi baj, Dave – mondta a lány, de Dave nem
hagyta, hogy folytassa. Ledobta a sörét a földre, nem törődött
vele, hogy a lábára fröccsen, és eláztatja a nadrágszárát, és végre
megcsókolta Gretchent.
Kiderült, hogy az íze is mézre emlékeztet, az ajka pedig puha,
meleg és nedves, kétségkívül ráillett minden leírás, amit már
ezerszer olvasott, hallott és elképzelt. Csakhogy sokkal több is
volt annál: valóságos és csodálatos.
 ÁRRAL SZEMBEN
MIUTÁN A BULIZÓK TÚLNYOMÓRÉSZT elhordták magukat
– kivéve a kanapékon meg a lépcső tövében emelt párnaváron
kiterülteket, valamint a kertben smároló párocskát –, Dave és
Julia hozzáláttak a feladathoz, hogy valamelyest szalonképessé
tegyék a házat, mire Julia apui reggel megjönnek Napából.
– Szerintem jól sikerült – mondta Julia, miközben
sörösdobozokat markolt fel, és dobott szemeteszsákba. Dave
átkutatta a házat szétdobált műanyag poharak után, még érezte
az ajkán Gretchen csókjának ízét, és valami melegség járta át,
sokkal erőteljesebb, mint Kapoorék házibuliján az a bizsergető,
egész világba szerelmes hangulat. Az fellobbanó láng volt, ez
pedig tűzvész.
– Ja, elég sokan eljöttek. Lehetséges, hogy egész idő alatt
tévedésben voltam, hogy mitől lehet valaki jó sörbulis
házigazda. Azt hittem, a bangladesi származás és több száz
testvér alap, de kiderült, hogy te is megfelelsz a
követelményeknek.
– Szerintem igazából nincs más feltétel, csak iszonyatos
mennyiségű szesz meg egy ház, ahová a piát bepakoljuk. És
persze vegyen részt rajta egy hozzád hasonlóan a hírnév
tetőfokára jutott férfi, mert az csábítja be a tömegeket. – Julia a
cipője orrával megpiszkálta a tábortűz üszkös maradványait,
azután egy el nem égett fahasábbal bekotort néhány
sörösdobozt a kukászsákjába. – Apuim menten lenullázzák a
továbbtanulási alapomat, ha ezt meglátják. Most jut eszembe,
szerencsére már az éttermi vállalkozásukhoz lenullázták. Hahó,
diákhitelt ide! – Dave nem szólt semmit, ugyanis még mindig
azon az emléken élvezkedett, hogy a ház ajtajában csókkal
búcsúztatta Gretchent, és a lány arcán üdvözült mosoly ült. –
Csak hülyéskedek, kicsit becsiccsentettem – folytatta Julia. –
Tutira eleve úgy tervezték, hogy diákhitelt vetetnek majd fel
velem.
Dave kicipelte a szemeteszsákjaikat a járdaszélre, azután
visszajött, és a mosogató alól újabbakat vett elő. Julia már a
konyhában vizsgálgatta a chips- és mártogatósmaradványokat.
– Ez milyen meredek, valaki behabzsolta az összes vajat. – A
mosogatóhoz vitte a tálkákat, és éktelen csörömpöléssel
zúdította be őket.
A kanapé felől valaki morgolódva nehezményezte a ricsajt.
– Mindegy, itt a padlószőnyegen tök jó – hangzott a válasz.
Dave zörögve gyűrögette a szemeteszsákot, hogy kinyíljon. A
konyhaasztalról némi morzsát meg pár műanyag poharat söpört
bele, azután az egyik székre telepedett, és a semmibe meredt.
– Figyu, észrevetted, hogy Gretchen is eljött?
– Észre – felelte Julia, körmével vakargatva valamit a
konyhapulton. – Láttam, hogy haverkodtatok. Talán a
diáktanácsba is jelöltetni akarod magad? Netán bálkirálynőnek?
Polgármesternek? Megpályázod a polgármesteri széket? Bocsáss
meg, világ, nagyravágyó, hataloméhes szörnyeteget
teremtettem! – kuncogott, azután bevonult a nappaliba. – Hú, a
francba! Talán mégsem volt nyerő ötlet, hogy sört raktam a
mennyezetventilátorra.
Dave követte a tekintetét egy sörösdobozhoz, ami
beágyazódott a válaszfalba.
– Jujj!
Julia a gipszkartonba fúródott sörhöz lépett, úgy
szemlélgette, mint aki attól fél, hogy ha megpróbálja kihúzni, az
egész ház összedől.
– Van egy vicc arról, hogy az alkohol öl, csak most nem ugrik
be.
Dave mély lélegzetet vett.
 – Tetszik Gretchen – mondta.
– Ne keverd a levegőt a piával? Nem, ez baromság – rázta a
fejét Julia, és töprengve húzta el a száját. – Dobd el a dobozt…
sörön kívül… vagy valami a lyukakkal? – Julia tehetetlenül
leejtette a kezét. – Á, semmi sem jut eszembe! – Ismét Dave-hez
fordult. – Mit mondtál Gretchenről?
– Semmit. Csak szerintem jó fej – felelte Dave, és hirtelen
rátört a fáradtság.
– Jó fej a lófej – nevetett Julia.
Dave a szemeteszsákkal piszmogva leplezte érezhetően egyre
erősödő nemtetszését. Tudta, hogy Julia berúgott, nem szabad
komolyan venni, amit mond.
– Emlékszel, Kapoorék házibuliján milyen jól szórakoztam
azon, hogy a többiek mind milyen bénák? Ma este ez
egyszerűen lehangolt. Három emberrel hajszálpontosan
ugyanazt a társalgást folytattam. Teljes mondatok ismétlődtek
meg szóról szóra. Mintha ugyanaz a személy írta volna a
szövegüket.
– Ez nyilván túlzás.
– Ne már, Dave, ezer éve megesküdtem, hogy nem fogok
túlzásokba esni. – Julia felkapott maga mellől egy sörösdobozt,
és átment a konyharészbe, ahol a doboz tartalmát a mosogatóba
ürítette. – Na és miről dumcsiztatok a hű, de jó fej Gretchennel?
Várj, hadd találjam ki! – kurjantotta a fiú háta mögött. – Nyári
programokról, meg hogy milyen szuper lesz egyetemre járni, és
hogy a csajnak sokkal jobban ízlett ez az itteni szar sör, mint a
többi szar sör.
Dave kényszeredetten nevetett.
– Látszik, hogy még sosem beszélgettél vele.
– Mi a fenének beszélgettem volna? – tért vissza Julia a
nappaliba egy pohár vízzel, amit mohón kortyolgatott.
A fiú mindazokra a csodálatos dolgokra gondolt, amiket
megtudott Gretchenről. Hogy a Clem Snide játssza a kedvenc
számát, hogy milyen fontos neki a család, hogy komolyan
igyekszik az alapelvéhez híven élni, kicsit jobbá tenni a világot,
mint ahogy találta. Ha Julia tudna ezekről, bizonyára ő is
értékelné Gretchent. Csak megfelelően kell elmondania neki,
hogy felnyissa a szemét.
– Gretchen meg én… – kezdte Dave. – Az utóbbi időben
párszor találkoztam vele tanítási időn kívül, és tényleg
megkedveltem. Nagyon is. Úgy gondolom, ez rád is tartozik.
Julia néhány másodpercig hallgatott, háttal állt Dave-nek,
felhajtotta a maradék vizet. Lassan megfordult, vigyorgott.
– Jaj, Dave, ez most komoly? Szép, szép, hogy sablonokért
lelkesedünk, de Gretchen Powers mégiscsak túlzás.
Dave felkapott egy műanyag poharat a szék alól, amin ült, és
a szemeteszsákjába dobta.
– Ő nem sablonos, Julia.
– A szőke csajszi, aki a labdarúgó csapat tagja, és idősebb,
tetovált pasikkal randizik, és úgy mosolyog mindenkire, mint
aki kurvára összehaverkodott az egész világgal? Ne röhögtess! –
Julia visszafordult a fal felé, kihúzta a gipszkartonból a
sörösdobozt, aminek a helyén most töredezett szélű nyílás
tátongott. A felsőjével letörölgette a doboz tetejét, majd
fölpattintotta, sisteregve bugyogott a kezére a hab, és a földre
csörgött. – Fogadni mernék, hogy önkéntes munkát is végez
valami nagymenő helyen, mert ezzel olyanra fényezi a felvételi
jelentkezési lapját, hogy a napra lehet nézni, de arra nem.
– Nem minden szembeötlő rajta – mondta halkan Dave. – Az
ilyen emberekben általában több az érték, mint gondolnád, csak
azért nem látod, mert azzal vagy elfoglalva, hogy mindenkiből
gúnyt űzz.
– Hohó, valaki védelmébe vette a népszerűeket. – Julia
folytatta a szemétszedegetést a nappaliban, lehajolt egy
műanyag pohárért, ami beszorult a duplafotelban elterült srác
feje alá. – Mondd csak, mikor álltál át a másik oldalra?
– Nem erről van szó – sóhajtott Dave. – Gretchen tényleg
szuper. Te is megkedvelnéd, ha vennéd rá a fáradságot.
 – Jó, a diáktanács következő ülésén majd mellé fogok ülni.
– Mi bajod a diáktanáccsal?
– Jesszusom! Mitől olyan szuper ez a lány, hogy a kedvéért
még a diáktanács pártját is fogod?
Dave hátradőlt a széken, végigsimított azon a kevésen, ami a
hajából maradt.
– Figyelj, csókolóztam vele. Párszor randiztunk. És igenis
szuper. Te is annak találnád, ha eltöltenél vele egy kis időt
ahelyett, hogy távolról ítélkezel.
– A szuperrel azt akarod mondani, hogy csinos? Mert azt
elismerem, hogy csinos lány.
– Nem, úgy értettem, hogy szuper.
– Csodás! Smároltál az egyik nagymenővel, őszintén örülök.
– Hagyd már abba, Julia! A barátságunk kezdete óta először
próbálom elmondani neked, hogy tetszik nekem valaki.
– Igazad van – bólintott Julia. – Nincs kedved pacsizni?
– Iszonyú seggfej tudsz lenni – csattant fel Dave. – Csak azért
nem láttam eddig, mert sosem ellenem irányult.
– Ajjaj, a szívedre vetted!
– Julia! Frankón tetszik nekem az a lány. – Dave felállt a
székről. Muszáj volt felállnia, valamennyit elhasználnia az
energiából, ami hirtelen túltengett benne. Ökölbe szorult a keze.
Végtelenül igazságtalannak érezte a helyzetet. Nagyon rég
beleszeretett Juliába, és mégis mindig sikerült vele együtt
örülnie, ha a lány akár futólag összejött más srácokkal. Most
pedig, hogy végre neki tetszett meg valaki más, és Julia képtelen
viszonozni ezt az egyszerű kedvességet. Julia a kanapé karfájára
ült, karba tette a kezét, még mindig a sörösdobozokkal teli
szemeteszsákot fogta, az egymáshoz ütődő dobozok úgy
zörögtek, mint a világ legrémesebb szélcsengője. – Tudod, mit?
Szerintem lövésed sincs, milyenek valójában az emberek.
Anyukád a fejedbe ültette ezt az elképzelést a közönségestől
eltérő életről, én meg azért hagytam, hogy engem is belerángass
magaddal, mert… – Kifújta a levegőt, elhallgatott, és hátat
fordított Juliának. Azután visszafordult, és igyekezett
szelídebbre fogni a hangját. – Teljesen elkülönültünk az
emberektől, mindenkitől, és azt hittük, tudjuk, kicsodák. Pedig
nem, egyáltalán nem tudjuk.
– Én tudom – ellenkezett Julia. – Csak nem gondoltam volna,
hogy őket választod helyettem.
– Jézusmária, hallod te saját magadat? – Dave a kanapé
mellett a falnak támaszkodott. – Eszemben sincs sutba dobni a
barátságunkat, te őrült! Csak azt mondom, hogy azok az
emberek nem olyan szörnyűek, amilyeneknek hittük őket.
Látta, hogy Julia ismét elvigyorodik.
– Csak a saját nevedben nyilatkozz! – felelte olyan hevesen,
mint aki cseppet sem fél, hogy elcsuklik a hangja. – Ezek
sablonos emberek, még inkább azok, mint képzeltem. Csak azt
hittem, hogy te más vagy.
– Tudod, mit? Te sem vagy más! – ordította Dave. Látta, hogy
Julia összerezzen, és különös elégtételt érzett, amiért sikerült
meglepnie a lányt. Ahogy elmozdult, véletlenül felkattintotta a
mennyezetventilátor kapcsolóját, és a készülék zajosan berregni
kezdett, rázkódva forgott, mintha kizökkentették volna rendes
tengelyéből. Bármely más szituációban hahotára fakadtak volna,
olyan reszketegen pörgött. Most azonban hallgattak, csak a
ventilátor hangja hallatszott a helyiségben, leszámítva a kanapé
felől jövő horkolást. – Azt hiszed, ha arra kényszeríted magadat,
illetve mindkettőnket, hogy kívülállókká váljunk, az egyedivé
varázsol bennünket? Hát nem. A lázongó kamasz lány az árral
szemben úszik? Tudod, hogy hangzik ez a fülemnek, Julia?
Sablonosan. Közhely a javából.
A szavak egészen az elhangzásuk pillanatáig helyénvalóknak
tűntek, még akkor is, amikor kibuktak belőle. Jogosnak érezte a
dühét, meg akarta leckéztetni Juliát.
Ám amikor a lány vonásai eltorzultak, amikor a
megbántottság átsuhant azon a gyönyörű arcon, ami szinte az
elméjébe vésődött, Dave már szerette volna valamiképp meg
nem történtté tenni az egészet, visszaugrani néhány fejezetet,
átírni a jelenetet, másképp közelíteni a témához, Gretchenhez,
olyasformán, hogy megértesse a dolgot Juliával.
– Légy szíves, menj el! – mondta egyszerűen Julia.
Dave nem mert megmoccanni. Úgy érezte, valami más
univerzumba kerültek, és ha most elhagyja ezt a házat, soha
többé nem tér vissza a való világ. Attól félt, a távozásával
véglegesíti ezt, de nem tudta, miként tegyen bármi mást,
úgyhogy csak állt. Nem értette, hogy haragudhatott meg
ennyire a lányra, hogy vehetett ilyen hirtelen fordulatot a
helyzet.
– Tűnj el! – szólalt meg újra Julia, mintha már bele is írná ezt
kettejük történetébe, így hát Dave elment.
MÁSODIK RÉSZ
JULIA
 TUDTÁN KÍVÜL
REJTÉLY, HOGYAN TÁPLÁLHATOTT Julia a saját tudtán
kívül ilyen huzamos ideje ilyen mély érzelmeket. Mintha a
szerelem valami padláson bujkáló szökevény lenne, aki még a
ház lakói elől is rejtőzködik. Szóval Dave-nek tetszett Gretchen?
Hát Julia meg szerelmes volt Dave-be. Szerelmes.
Ha ez nem fájt volna annyira, Julia talán csodálta volna az
ész, a szív, a lélek vagy akármi működését. Elvégre csak akkor
döbbent rá, hogy minden kétséget kizáróan szerelmes Dave-be,
méghozzá nagyon hosszú ideje, amikor a fiú azt mondta, valaki
mással csókolózott. Az az egyetlen szó – szeretlek! – olyan
kristálytisztán és olyan fennhangon zengett a fülében, hogy
eltűnődött: vajon tényleg soha nem mondta még a fiúnak? A
felismerés visszamenőleg áthatotta minden addigi együtt töltött
pillanatukat a szerelemmel, amiről azelőtt egyszerűen nem vett
tudomást. Hát persze, hogy szerelmes volt Dave-be. A
humorába, az arany szívébe – pedig ki nem állhatta ezt a
kifejezést, amely azonban most minden banalitása dacára
teljesen igaznak csengett –, az önzetlenségébe, amivel a fiú
minden tőle telhetőt megtett érte. A szégyenlős mosolyába. A
kezébe, abba a gyöngéd lapátkezébe. Hogyhogy egész idő alatt
szerelmes volt Dave kezébe, és nem tudott róla?
Julia még mindig a nappaliban állt, amikor a bejárati ajtó
halkan becsukódott. Arra számított, hogy Dave be fogja csapni.
A kezében tartott sörre meredt, egyetlen kortyot sem kívánt
már, mégis felhajtotta. Dave-nek nincs kedve ajtót csapkodni?
Sebaj. Majd ő megteszi.
A bejárathoz ment, és csak azért nyitotta ki az ajtót, hogy újra
nekivágja a tokjának, elégedetten hallgatta, hogy az ablakok
megzörrennek. Magában mosolygott, és megismételte a
műveletet. Eszeveszett szabadságérzetet adott a tudat, hogy
senki mást nem hibáztathat, ha most valamit tönkretesz.
Körülnézett a házban: a padlószőnyeg pecsétes, a válaszfalon
lyuk, valami egyelőre azonosítatlan helyről hányásszag terjeng.
A bulizás elég kárt okozott, hiába is próbálta volna takargatni
őket. A mosolya tovább szélesedett.
A legcsekélyebb habozás nélkül vágta a sörösdobozt a hátsó
ablakba. Dave iránti, újonnan felfedezett szerelmére gondolt, az
iszonyatosan hülye időzítésre, hogy most eszmélt rá, azután a
harag gyakorlatilag minden munkát elvégzett helyette.
Részegsége ködében gyönyörűnek tetszett az üvegtörés. A
csörömpölés megijesztette a kertben smárolókat, akik rögtön el
is húztak. Julia féktelen örömöt érzett, hogy megzavarta őket.
Következő lépésként megpróbált lyukat ütni a falba. Az első
kísérlete borzalmasan félresikerült, és fájdalomhullámot indított
el az ujjaiban, de azzal egyidejűleg nevetőgörcs tört rá attól,
hogy milyen jóleső érzés, ha az ember részeg dühében lyukat üt
a falba. Annyira beleszeretett a gondolatba, hogy muszáj volt
újra megpróbálnia, tehát másodszor is megtette. Csak a
fájdalom akadályozta meg a harmadik próbálkozást. Kihajított
egy chipsmorzsával teli tálat az udvarra, az edény úgy repült,
mint egy kajla frizbi. A pázsithoz csapta a széket, amin előzőleg
Joey Planko ült, és a bútordarabról letört szilánkok veszélyes
szögben meredeztek a kiégett fűből.
Lelki szemei előtt látta Dave-et – az ő Dave-jét, a
legmókásabb srácot, akit ismert, a legjobb haverját, az egyetlen
embert, akiről el tudta képzelni, hogy vele töltse a
mindennapjait – a szuperátlagos Gretchennel meg a lány
tökéletes, szőkén hullámzó hajával, és olyan nevetés fogta el,
hogy hanyatt kellett feküdnie, amíg le nem csillapodott. Kitépett
egy csomó füvet, és darabokra tépkedte a fűszálakat, a levegőbe
szórta a darabkákat, mint a konfettit. Ahogy a zöld fűtörmelék
visszahullott rá, arra gondolt, hogy felébreszti a kanapén alvó
srácot, és bosszúból csókolózik vele, de beérte azzal, hogy a
konyhába ment, és keresett még sört. Ám hogy megigya vagy
kidobja, azt még nem döntötte el.
Julia szerelmes volt Dave-be. És az egész házat lerombolta
volna, hogy bebizonyítsa ezt.

ooo

Arra ébredt, hogy dübörögve kinyílik a garázsajtó. Napfény

áradt be a szobájába. Tegnap este elfelejtette becsukni a reluxát,
és a levetkőzéssel sem bajlódott. A takaróján feküdt, kicsit
izzadt a melegtől, lüktetett a feje, fájt a keze. A telefonja a szoba
túlsó sarkában kijelzővel lefelé feküdt a padlószőnyegen, nem
tudta, hogy került oda. Úgy nézett ki, mintha falhoz vágta
volna, de nem emlékezett ilyesmire. Fúj, alkohol.
A garázsajtó újabb robajjal becsukódott, és a kocsiból kiszálló
apuinak fojtott beszédhangja hallatszott. Julia nem tudta, hogy
megvárják-e őt a földszinten, és ott rohanják majd le, vagy pedig
rögtön becsörtetnek hozzá. Azután az eszébe villant, hogy a
duplafotelt részegségében bevonszolta a fürdőszobába. Amint
az emlékezetébe idéződött ez a tegnap esti mozzanat, tudta,
hogy Dave távozása után történt a dolog, bár olyasminek tűnt,
amit együtt csináltak volna. A párnájába nevetett, miközben
kezdtek felelevenedni benne az este történtek, és most már
biztosan tudta, hogy az apui bármelyik pillanatban
beronthatnak. Annyira másnapos volt, hogy a nevetés is fájt;
kábé úgy érezte magát, mint a szárazságtól kirepedezett pusztai
talaj. Az üres éjjeliszekrényére nézett, sajnálta, hogy részegen
nem volt annyi esze, hogy pontosan erre a pillanatra egy pohár
vizet készítsen oda magának.
Az apui már felfelé trappoltak a lépcsőn. Kettőt kopogtak,
hangosat és erélyeset, akár két puskalövés. Tom lépett be
elsőnek, az arca rákvörös volt, pont olyan, amilyenné akár
egyetlen korty bortól is válni szokott. Ethan még rosszabb
formában követte, lihegett a sietős lépcsőzéstől.
– Julia! – szólalt meg karba tett kézzel Tom. – Volnál szíves
megmagyarázni, mi a francért néz ki úgy a házam, ahogy kinéz?
Julia úgy döntött, hogy csak fekszik az ágyon, egy darabig
megjegyzés nélkül tűri a rázúduló szóáradatot. Próbált
visszaemlékezni, hogyan került tegnap este a szobájába, de csak
valami tábortűz ködös képei jöttek elő, amik inkább álomnak
tetszettek. Vajon mitől fájdult meg a keze? És miért nem maradt
itt éjszakára Dave, miért nem alszik most az ágya mellett a
pézsmaszagú hálózsákban, ahogy szokott?
– Lyukas a fal, csupa cigarettahamu a padlószőnyeg és
rászáradt hányásfoltot találtam a velúrkanapén – ordította Tom,
a nyakán lassanként kidagadtak az erek. Ethan az ajtóban állt, a
hüvelykujját rágcsálta, olyan képet vágott, mintha ő tett volna
rossz fát a tűzre. – Az egész házat ellepi a szemét, és ez még
mind semmi ahhoz a tényhez képest, hogy fiatalkorúakat itattál
le itt. A fellelhető üres sörösdobozok számából ítélve, az egész
iskoládat. Felfogod, micsoda felelőtlenség ez?
Hirtelen felbukkant a Dave-vel folytatott veszekedés emléke,
a könnyeivel küszködés, miután a fiú távozott. Várjunk csak!
Részegen rádöbbent, hogy szerelmes Dave-be? Julia az apja
prédikációja közben majdnem elnevette magát. Azon, hogy ittas
állapotban mennyi hülyeség jut az ember eszébe; Julia a fejét
csóválta a gondolatra. Ez tulajdonképpen meg sem történhetett
volna. És még ha bekövetkezik, akkor is hivatkozhatott volna
sör előidézte beszámíthatatlanságra. De arra nem került sor.
– Mi lett volna, ha a szomszédok kihívják a zsarukat, ha
valakinek baja esik? – Tom most Julia fölé hajolt, üvöltözés
közben vadul hadonászott, mint valami karmester egy
crescendo közepén. – A francba, talán esett is, egyelőre nem is
igazán volt időnk, hogy meggyőződjünk róla.
Ethan ellépett az ajtótól, két kézzel megfogta Tom vállát, és a
fülébe súgott valamit, amit Julia nem hallott. A lány erőltette az
agyát, hogy jobban felelevenítse az est végét, a Dave-vel
történteket. Reménykedett, hogy nem művelt semmi kínosat,
például nem vallott szerelmet Dave-nek. Halványan rémlett
valami, hogy kimászott a tetőre, és tojásokat hajigált ki az
ablakon, figyelte, amint eltűnnek az éjszakában. Mindez szuper
lett volna Dave társaságában, de a fiú nem szerepelt az
emlékeiben, bár arra sem emlékezett, hogy egyáltalán
elbúcsúzott tőle, de máskülönben nyilván ott lett volna.
– Ez elfogadhatatlan – mondta Tom, még mindig Ethannel
tanácskozott, aki fojtott hangon beszélt, olyan halkan, hogy Julia
csak a susogását hallotta, magukat a szavakat nem.
– Nem, semmit sem hozhat fel a mentségére. Ugyan már,
talán véletlenül rendezett házibulit?
– Igen! – ragadta meg az alkalmat Julia. – Véletlen volt. A
kortársi nyomás okozta, és az égő vágy, hogy elfogadtassam
magam a környezetemmel.
Tom még jobban elvörösödött, Ethan pedig a fejét csóválta.
– Ennek fele sem tréfa.
Julia megpróbált feltápászkodni, de a mozgástól úgy érezte,
menten szétrobban a feje, úgyhogy visszarogyott a fekvő
testhelyzet megnyugtató biztonságába.
– Jól van már, csak kicsit oldani próbáltam a hangulatot!
Tudom, hogy mindent elszúrtam. Átugorhatnánk a lelki
fröccsöt, és rögtön rátérhetnénk a retorziókra? Elismerem a
bűnösségemet.
– Nem, nem úszod meg olyan könnyen – felelte Tom
továbbra is ordítva. – A büntetéshez a leckéztetés is
hozzátartozik.
Julia sóhajtott, és lassan kibújt a blézerből, amiben elaludt.
Megszagolta, de nyomban meg is bánta. A szoba másik felébe, a
szennyeskupaca felé dobta.
– Higgyétek el, amit most szimatoltam, az önmagában is
büntetés.
– A vegytisztítást te fizeted – szögezte le Ethan. Vérbeli
üzletemberként eszébe sem jutott más büntetés, mint anyagi
vonatkozású. Nehezére esett a fegyelmezés.
– Megértem, hogy anyagi felelősség terhel a lenti
felfordulásért. Nem rendeztem volna házibulit, ha nem
készülök fel arra, hogy felelősséget vállaljak a
következményekért. Úgyhogy nevezzük ezt az egyetlen óriási
kamasz balhémnak, és lépjünk tovább, jó? Nem utasítanék
vissza egy bögre kávét meg valami kiadós reggelit.
Ethan újra sóhajtott, és leült az ágy végére. Mosolyogva
nézett föl Tomra, és vállat vont.
– Keményebb nálam ez a lány. Rád hárul a leckéztetés. –
Ezután ismét Juliához fordult. – Tisztázzuk: egyáltalán nem
helyeslem a történteket.
– Elképesztő! – morogta Tom. Megrázta a fejét, és megcserélte
karba tett kezét. – Mégis mit vettél a fejedbe?
– Legyek őszinte? Azt reméltem, hogy lefektetnek.
– Julia!
– Csak vicceltem! Hol hagytátok a humorérzéketeket?
– Ezen a viccen egyetlen apa sem nevetne.
Ethan közelebb húzódott az ágyon, Julia mellé ült, az ágy
fejvégének támasztotta a hátát, és kinyújtotta a lábát.
– Most mit mondjak? – kérdezte Tomtól a lány. – A tanévnek
lassan vége, Dave bekerült a szalagavatói bálkirályválasztás
szavazólistájára, ti meg pont elutaztatok. Ez szerepelt a Sosemek
listáján, hát kihasználtam az alkalmat. Tizennyolc éves vagyok.
Engedtessék meg nekem nagy ritkán egy hebehurgya
megnyilvánulás.
– Bárcsak tényleg nagy ritkán fordulna elő!
Julia a szívéhez kapott.
– Ez fájt, apu! – Az este egy újabb részlete villant föl: egy kép,
ahogy Dave-vel kiabál. Valami szöszi labdarúgó lányról, akivel
Dave egész este jópofizott. Julia jólesően odabújt az apjához, el
sem akarta hinni magáról, hogy képes volt így kiborulni. –
Figyelj, bocsánatot kérek. Nem írhatom ezt a génjeim rovására?
 Tom megadóan emelte fel a kezét.
– Ezzel most nem tudok foglalkozni. Megyek egy kört a
kocsival. – Ujjával Ethan felé bökött. – Te pedig ne add alá a
lovat! – Ezután Juliára mutatott. – Ami téged illet, takarítsd ki a
házat! A kanapé orgiaszagot áraszt.
– Fúj, apu! – nevetett Julia. – Én is szeretlek!
Tom dörmögött valamit válaszul, miközben lefelé indult a
lépcsőn.
– Amikor legközelebb házibulit rendezel, szeretném, ha
engem is meghívnál – mondta Ethan. – Na persze leghamarabb
néhány év múlva, ugyebár.
– Nem ígérhetek semmit. – Julia a férfi oldalába fúrta az orrát,
a másnapossága egyre súlyosbodott. – Beszéltetek már
egyáltalán anyuval? Megvette a repülőjegyet?
– Légy szíves, apád előtt ne hozd szóba őt! Azt mondtuk
neki, lakhat nálunk, de ha apád azt hiszi, anyád látogatása miatt
viselkedsz ilyen éretlenül, esetleg meggondolja magát.
– Nem azért viselkedtem éretlenül, mert meglátogat, hanem
azért, mert sablonos tinédzserré változtam.
Ethan kuncogott, fél kézzel átfogta a lány vállát, dörzsölgette
a hátát, mint Julia kicsi korában oly sokszor.
– Attól, hogy házibulit akarsz rendezni, még nem válsz
sablonossá.
Julia elmosolyodott, még jobban odabújt hozzá, jólesett a férfi
testének melege, és a megkönnyebbülés, hogy behunyhatta a
szemét. Csábította a gondolat, hogy egész nap becsukva hagyja,
hadd maradjanak homályban a részletek. Bármit mondott is
Dave-nek, a fiú meg fogja bocsátani. Bármi választotta is szét
őket a buli végén, feledésbe fog merülni.
 BOCSÁNATKÉRÉSEK
JULIA ÉS DAVE egész hétvégén nem beszéltek egymással. A
lányt az apui természetesen szobafogságra ítélték, bár a
telefonját megtarthatta. Nem volt teljesen példátlan, hogy egész
hétvégén még csak nem is SMS-eztek egymással, de kicsit furán
hatott. Rendszerint azonban Julia hibájából nem beszélgettek, és
Dave mostani hallgatása ráébresztette Juliát, hogy talán
csúnyábban összevesztek, mint amire emlékszik.
Hétfő reggel iskolába ment, örült, hogy elszabadul otthonról,
és nem kell tovább takarítania. A telefonját telerakta a
felfordulás fényképeivel, hogy megmutathassa őket Dave-nek.
Más körülmények között valószínűleg SMS-ezett volna a fiúnak,
de most eltántorította a gondolat, hogy Dave a focis lánnyal
foglalkozik. Visszaemlékezett a fiú vallomására, arra, hogy
tetszik neki Gretchen, bár Julia továbbra sem nagyon tudta, mire
vélje Dave és Gretchen kapcsolatát. Bármit gondolt is azonban
Gretchenről, bocsánatkéréssel tartozott Dave-nek. A
veszekedésért és mindazért, amit mondhatott. A Dave-hez
fűződő barátsága négy év alatt mit sem változott, és továbbra
sem kellett változnia. Elhatározta, hogy mindenekelőtt
megkeresi Dave-et, és közli vele, bármilyen lány iránt ébredtek
is benne gyengéd érzelmek, ő vele együtt örül. Bár ezt
semmiképpen sem így óhajtotta megfogalmazni. Ám
osztályfőnökire menet dr. Hill csípte el a folyosón.
– Julia! – szólította meg az igazgató. – Gyere velem!
Julia szórakozottan követte, gondolatai továbbra is a péntek
esti veszekedésen jártak, próbálta szavakba önteni,
elmismásolni a bocsánatkérést. Azután meglátta, hogy az
íróasztallal szemben Marroney ül, és egyből kitisztult az agya.
– Tessék, foglalj helyet! – mutatott dr. Hill az íróasztala előtti
két szék egyikére.
Julia szót fogadott, de nem siette el a dolgot, azon töprengett,
mi mindennel vádolhatta meg Marroney. A matektanár úgy
nézett ki, mintha összezsugorodott volna. Amikor Julia leült,
esküdni mert volna, hogy a férfi távolabb húzódott. Hát ez
királyságnak ígérkezett!
Dr. Hill megkerülte, úgyhogy az íróasztalához, Julia és
Marroney közé állt. Karba tette a kezét. Julia apui folyton
emlegették, milyen jóképű az igazgató, sokszor tréfálkoztak
azzal, hogy elhagyják egymást miatta.
– Gondolom, már rájöttél, miért hívtalak ide. – Dr. Hill
előrehajolt, és ujjai hegyével a lány előtt az íróasztalra
támaszkodott. – Ennek véget kell vetni, Julia. Az illendőség
kedvéért, és hogy megkíméljem magam a fejfájástól, abból fogok
kiindulni, hogy csak szórakozni akartál Marroney tanár úr
rovására. Na, de követni őt a városban? Betörni a házába?
Tettlegesen rátámadni? Magad is beláthatod, hogy ez egyáltalán
nem helyénvaló.
Marroney gyakorlatilag megrázkódott a csiklandozós
incidens enyhített formában való említésétől. A legutóbbi
események miatt Julia szinte teljesen megfeledkezett a Chili
mosdójában lezajlott, rosszul kitervelt, szerencsétlen
flörtkísérletről. Hogy a francba hagyhatta ilyesmire rábeszélni
magát? Marroney most kifejezetten ijedtnek látszott, és Julia
kicsit megsajnálta azért, aminek kitette a férfit. Szórakozásból
szívesen piszkálta ugyan, de őszintén kedvelte ezt a különc
pasast.
– Igazgató úr, mentségemre szóljon, hogy a muffint
pedagógusnapi ajándéknak szántam.
– Az májusban esedékes.
– Annyira becsülöm a pedagógusokat, hogy nem bírtam
olyan sokáig várni.
 – Ebből elég! – intette le dr. Hill. – Marroney tanár úrnak
jogában állna feljelentést tenni, és távoltartási végzést kérni, de
annyira higgadtan járt el, hogy először az iskolához fordult, és
az igazgatóság közbenjárását kérte. Hálával tartozol neki ezért,
mert bármiféle hatósági eljárás veszélybe sodorná az
érettségidet, a továbbtanulásodról nem is beszélve.
Julia sajnálta, hogy nem veheti fel a beszélgetést, mert Dave-
vel mekkorát röhöghetnének ezen. A fiú is viccelődött már a
távoltartási végzéssel. Julia úgy látta, elsöprő siker, hogy
ténylegesen közel került ilyen intézkedéshez, talán még
nagyobb szám, mint összejönni egy tanárral. Julia anyukája jót
nevetett volna rajta. Nem ugyanaz, mint egy szingapúri
biztonsági őrrel kikezdeni, de azért a hatalommal szembeni
kellő tiszteletlenséget tükröz.
– Egyértelműen átlépted a határt, és szeretném, ha
megígérnéd, hogy ennek vége. Kérj bocsánatot Marroney tanár
úrtól az okozott kellemetlenségért!
Julia felemelte a két kezét.
– Teljesen jogos. Tanár úr, végtelenül sajnálom a
kellemetlenséget, amit okoztam. Egyáltalán nem állt
szándékomban. Igazából éppen ellenkezőleg.
Marroney biccentett, és lehajtotta a fejét. A homloka
izzadságtól fénylett. Julia talán csak képzelte, de látni vélte,
hogy a férfi ajka megremeg a bajsza alatt. A tanár úgy tördelte a
kezét, mint aki megnyugodni igyekszik.
– Ez egyszerűen rosszul sült el. Becsületszavamra nem
akartam kellemetlenkedni. Viccelődtem, és elnézést kérek, hogy
ilyen messzire mentem. Többé-kevésbé tréfa volt. – Az igazgató
felvonta a szemöldökét. – Teljes mértékben tréfa volt – igazította
ki magát Julia, bár a lelke mélyén valamit megnyerőnek talált
Marroney-ban. Nem a fizikai vonzerőt, amiről Dave-vel
humorizált, de olyasvalamit, ami miatt az összes tanár közül
Marroney-t szemelte ki. – Ígérem, hogy soha többé semmiféle
határt nem lépek át, nem adok a tanár úrnak süteményt és nem
mondok verset a tiszteletére.
– Mr. Marroney, elegendő ennyi bocsánatkérés?
– Csak zárjuk le az ügyet! – Marroney sóhajtani próbált, de
zihálásnak hatott. Julia ellenállt a csábításnak, hogy öleléssel
rendezze a dolgot. A férfi tényleg úgy nézett ki, mintha a
könnyeivel küszködne.
– Nagyszerű! – csapta össze a kezét dr. Hill. – Julia,
hamarosan kezdődik az első óra, innen egyenesen odamehetsz.
Julia kicsit szomorúan állt fel a székről, amiért visszakozásra
kényszerült. Szeretett volna rögtön Dave-hez rohanni, hogy
beszámoljon neki a fejleményekről, de a tanítás előtti
osztályfőnöki eligazítás már befejeződött, az angoltanára pedig
háklis volt a késésre, úgyhogy ezzel várnia kellett. A
szekrényéhez ment, hogy magához vegye A sötétség mélyén-t,
amiből addig pontosan nulla százalékot olvasott el. Rámolt egy
darabig, amíg nem talált egy félig kitöltött keresztrejtvényt,
amivel elszórakozhatott, azután becsukta a szekrényét, és
elindult a folyosón a tanterembe. Félúton, miközben tekintetével
már a keresztrejtvényt pásztázta, belefutott Dave-be.
– Szia! – köszönt a fiú, és elkapta az összeütközéstől
megingott Julia vállát, azután lassan elhúzta a kezét. – Láttalak
kijönni az igazgató irodájából. Mit kerestél nála?
A folyosó megtelt a tantermekbe igyekvők zsibongásával.
Julia nem értette, hogyan képesek a többiek ilyen kora reggel
ennyit locsogni, hangoskodni. Diákok nyomultak el mellettük
vállukra vetett hátizsákkal, kezükben tartott telefonnal. Dave
reggelenként istenien nézett ki. Julia nem tudta, hogy csinálja
ezt, mitől nyújt a betoppanása pillanatában olyan látványt, mint
aki máris felkészült a napra. Talán az alvási szokásaival függött
össze a dolog, vagy egyszerűen a lágy reggeli fény hatott
kedvezően az arcvonásaira. Alighanem teljesen normális
gondolatok jártak a fejében, míg Julia azon agyalt, mitől néz ki
reggel ilyen szuperül a legjobb haverja. Talán még mindig nem
múlt el a másnapossága. Julia elhessegette a gondolatot, rá akart
térni a bocsánatkérésre, meg akart bizonyosodni róla, hogy
pontosan az a helyzet, ami mindig is volt.
– Marroney végül beköpött. A sosem szűrjük össze a levet
tanárral tételt végleg levehetjük a napirendről.
– Igazán kár. – Dave odébb rántotta a vállán a hátizsákot, és
megtapogatta a tarkóját, ahogy idegességében szokta. Most
vajon kínos a helyzet? Ennyire csúnyán összevesztek? – Nem
beszélünk a péntek estéről? – kérdezte.
– Úristen, dehogynem! Bocs, hogy nem írtam. Apuim rám
parancsoltak, hogy glancoljam ki az egész házat, amit
alighanem meg is érdemeltem. És a veszekedésünkért is bocs.
Azt hiszem, kicsit berúgtam. Emlékszem, hogy Gretchenről
mondtál valamit, és ennyi. Szemétkedtem?
Dave azon a helyes, szégyenlős módján elmosolyodott, és
vállat vont.
– Talán egy kicsit.
– Hát az szívás. – Julia kilépett a cipőjéből, meztelen talpának
jólesett a padló érintése. – Bármit mondtam, elnézést kérek érte.
Te is ordibáltál velem?
– Volt némi ordibálás.
– David Daniel Davis, maga ordibált? Na ne szórakozz
velem! Irtó büszke vagyok rád. Mesélj még!
Dave elpirult.
– Gonosz voltam veled.
– Azta, felszínre hoztam a gonoszkodós énedet? Még sosem
láttalak gonosznak. Mit mondtam neked?
– Gúnyolódtál azon, amiért tetszik nekem Gretchen.
Dave még mindig a tarkóját tapogatta, és Julia nevetve
lehúzta onnan a fiú kezét. Gretchen említésétől valamiért
elszorult a szíve, de Dave érintése megnyugtató
biztonságérzetet adott neki.
Julia fintorgott.
– Bocsánat, hogy részeg seggfej voltam. Ez rettentően
sablonos viselkedés. Erre emlékszem, és teljesen igazad van.
Soha többé nem fog előfordulni. Kivéve azt az öt-hat esetet,
amikor még sablonosan kell viselkednem, hogy kipipálhassuk a
Sosemeket. Örülök nektek, Dave. Most már Marroney-val
négyesben mehetünk dupla randira!
Dave nevetett, és zsebre vágta a kezét.
– Én is sajnálom, amit mondtam. Valahányszor eszembe jut,
rosszullét fog el. Elragadott a hév. Nem gondoltam komolyan.
– Spongyát rá! – felelte Julia, és érezte azt a sajátos késztetést,
hogy megbökdösse a fiút. Ahogy azonban az ujja Dave hasához
ért, az nem húzódott el úgy, mint máskor. Ott maradt, mintha
önállósította volna magát, és Juliának hátra kellett lépnie,
különben kínossá vált volna a helyzet. Mi a nyavalya ütött belé?
– Igyekszem Gretchent is jobban megismerni – mondta.
– Tantestületünk egy bizonyos tagjának durva alábecsülését
nem számítva, te vagy a legjobb emberismerő a
környezetemben. Ha azt mondod, hogy Gretchen jó fej, akkor jó
fej.
– Köszi, Julia! – mosolygott Dave a szokott
szégyenlősségével.
– Nincs mit. – A folyosó mostanára elcsendesedett, csak
néhány lemaradozó csukta be a szekrényét, és sietett az
osztályba, edzőcipős talpak csattogtak szaporán a linóleumon.
Tanárkezek nyúltak az ajtó után, hogy a késők ne
surranhassanak be. – Mennem kell, különben a tanárnő kupán
vág a késésért. Csá! – búcsúzott Julia erőltetett vidámsággal.
Mosolyogva váltak el egymástól, és Julia helyet foglalt az
osztályban, örült, hogy ilyen könnyen sikerült feloldani a
feszültséget. Azt, hogy furcsa gondolatok kavarognak a fejében,
és bizsereg a fiú érintésétől, annak a számlájára írhatta, hogy
még mindig nagyon korán reggel van. Amikor eszébe jutott
Gretchen, összerezzent, de csak azért, amit tudott a lányról,
semmi köze sem volt ahhoz, hogy Dave-nek tetszett Gretchen.
Talán a bizsergés is csak megkönnyebbülést jelzett, hogy Julia és
Dave között továbbra is minden rendben, ezek szerint
veszekedésük vészterhes emlékét pusztán a túlzásba vitt
aggodalmaskodás szülte. Ez teljesen normális. Teljesen.
 SNITT!
JULIA JAVASOLTA, HOGY hármasban lógjanak. Látni akarta,
mit eszik Gretchenen Dave. Tényleg akarta, bár kétségek
gyötörték.
A Morro-öbölnél parkolt le, szokás szerint késve érkezett.
Kiszállt a kocsijából, kikerült egy összetört sörösüveget, ami a
jármű mellett hevert a földön. Amikor Dave padja megjelent a
látóterében, furcsa volt egy másik személyt látnia a fiú mellett.
Julia mindig rajongott ezért a pillanatért, a lassú, figyelmes
közeledésért, mielőtt Dave észrevette őt.
Most egy hullámos szőke fürtös fej világított Dave mellett, és
Julia hallotta a nevetésüket. A hang lelassította. Betolakodónak
érezte magát, pedig tudta, hogy ez marhaság, hiszen ez az ő
padja, amin Dave-vel osztozik. Ha valaki betolakodónak
érezheti magát, az Gretchen.
Ez nem volt rendjén. Se Gretchen jelenléte, se Julia emiatti
reakciója.
Mély lélegzetet vett, rendes menetsebességet erőltetett
magára, hogy fesztelenül lépjen oda.
– Helló, srácok! – köszönt messziről integetve.
– Szia! – viszonozta Dave. – Ugye, ti ismeritek egymást?
– Persze – felelte Gretchen, és kurtán intett a mellkasa előtt –,
tavaly együtt jártunk világtörténelemre.
– Azonkívül keddenként rendszeresen találkozunk, hogy a
hátad mögött kibeszéljünk téged – toldotta meg Julia. – Semmi
kritizálás. Csak hogy milyen színűre kellene festened a hajadat,
milyen beképzeltségre vall, hogy indulsz a bálkirályi címért,
meg ilyesmi.
 – Te jó ég, engem is taníts meg ilyen komoly képet vágni! –
kérte Gretchen. – Irtó jól csináltad. Meg sem rezzentél.
Julia mosolyogva Dave mellé ült, a közép felé tolta a padon,
keserédes érzés nyilallt belé, hogy a fiú most mindkettejükhöz
közelebb kerül.
– Bocs a késésért! Lemaradtam valamiről?
– Dave épp azt magyarázta nekem, hogy még sosem
plázapatkánykodott, és nehezemre esett elhinni.
– Létezik olyan, hogy „plázapatkánykodni”? Azt hittem, ez
csak kitalált kifejezés abból a kilencvenes évekbeli filmcímből.
– A jelek szerint létezik – mondta Dave. – Plázázás ezerrel.
Amikor az emberek órákon át a plázában nyomulnak.
– Aha, úgy érted, a fogyasztói magatartás nemes
hagyományának hódolnak, azután hazamennek, hogy élvezzék
frissen beszerzett anyagi javaikat – mondta Julia.
– Nem. Egyszerűen csak… az időt fecsérlik a plázában.
– Mármint azt akarod mondani, hogy a pénzt.
– Nem tudom megállapítani, hogy most csak ugrattok-e –
szólalt meg Gretchen. – Komolyan soha nem szoktatok plázában
lógni? Hivatalosan ki fognak zárni benneteket a tizenéves
korosztályból.
– Nem hinném, hogy eddig is beengedtek – mondta Dave. –
Tizennyolc után egyből átmegyünk hatvanöt évesbe.
– Figyelj, az, hogy jobb az ízlésünk, mint a korunkbeliek
zömének, még nem mentség arra, ha elszalasztjuk a serdülőkor
egy fontos összetevőjét.
– A tőkés rendszer egyik jelképében időt fecsérelni a
serdülőkor fontos összetevője!
– De még mennyire! – jelentette ki Gretchen, a hangja azonnal
elárulta a nevethetnékjét, és Julia nem tagadhatta, hogy
elragadónak találja. Hirtelen hányinger fogta el. Gretchen felállt,
farmerja zsebéből kocsikulcsot húzott elő.
– Gyerünk, én vezetek!
– Az az érzésem, a hölgy nem hagyja ezt ennyiben – jegyezte
meg Julia, felkelt, és Gretchen mellé állt. Észrevette, hogy
azonos alkatúak. A magasságuk majdnem pontosan
megegyezett, bár Julia levette a cipőjét, és Gretchen haja még fél
centi többletet jelentett. Julia nem tudta volna megmondani,
miért fontos ez, miért kezdi hirtelen ehhez a lányhoz mérni
magát, aki egyáltalán nem olyan, mint ő. – Te meg én lázadók
vagyunk. Azzal lázadjunk a kapitalizmus ellen, hogy a
pénzköltés elutasításával bélyegezzük meg! Ráadásul nem
szerepelt a listán, de ezzel az erővel akár szerepelhetett volna.
Közönséges középiskolás élményeket keresünk, és ha Gretchen
azt mondja, ezt érdemes kipróbálni, akkor rajta, adjunk neki egy
sanszot!
– Köszönöm, Julia! – bólintott Gretchen, és Julia figyelte,
amint a lány kinyújtja a kezét, elkapja Dave csuklóját, talpra
húzza a fiút, és az ujjai elidőznek Dave bőrén, mintha
megszokták volna a tapintását, mintha Dave-hez tartoznának.

ooo

A kocsiban a plázába menet Julia felfedezte, hogy az autók

hátsó ülése valóságos pokol, ha az ember egyedül foglalja el.
Gretchen mögött ült, így tökéletesen látta Dave-et, és azt is,
milyen gyakran leseget a fiú a vezetőülés felé. Alig hallotta a
beszélgetésüket, és kettejük közé kellett dugnia a fejét, hogy ne
érezze magát egy lakatlan szigeten.
– El kell ismernem, Gretchen – szólalt meg Julia az első
adandó alkalommal –, úgy rázatod ezt az kocsit, hogy nem
bírom megállapítani, hülyéskedsz-e vagy sem.
– Úgy érted, verdasztikus vagyok? Hülyéskedésről szó sincs,
imádom ezt a tragacsot. Kábé húsz éve a családunké. Alig
vártam, hogy vezethessem, bár az esetek többségében
halálfélelem gyötör, ha beleülök.
Dave hátrasandított Juliára, és úgy mosolygott a lányra, amit
ő rögtön megértett: Hát nem sokkal szuperebb Gretchen, mint
hitted? Julia kinyújtotta rá a nyelvét, bár a mozdulattól azonnal
nyolcadikosnak érezte magát, mint aki görcsösen tetszeni
igyekszik.
Amikor beléptek a pláza kétszárnyú teliüveg ajtaján, Julia
ösztönösen összerándult.
– Dave, légy szíves, magyarázd meg Gretchennek, mit jelent
az arckifejezésem.
– Julia mindjárt hányni fog.
– Nevetségesek vagytok.
Az ételudvar felé indultak, egymás mellett lépkedtek, Dave
haladt középen. Julia megpillantotta azt a srácot, aki a házibuli
végén elterült a kanapén, de most kissé messze volt tőlük ahhoz,
hogy odakiáltson neki.
– Szóval, pontosan hogy megy ez a plázázás? – kérdezte
Dave.
– Elvileg már hozzá is fogtunk – tárta szét a kezét Gretchen,
mintha új világgal ismertetné meg őket. – Jaj, de szupiii! –
ujjongott pontosan annyi öniróniával, hogy Julia megérezte a
változást. Kezdte megkedvelni Gretchent, és ennek nem lett
volna szabad gondot okoznia. Nagyszerűnek kellett volna
lennie, további oknak, hogy együtt örüljön Dave-vel. És mégis
gondot okozott, akkorát, hogy kiszáradt tőle a torka. –
Tulajdonképpen tudom, mi a legjobb módja, hogy rákapassalak
benneteket erre – mondta Gretchen. – És bevallom, ez nem
egészen sorolható a rendes plázázás kategóriájába, de a kedvenc
elfoglaltságom, különösen olyan napokon, ha kissé lehangolt
vagyok.
Az ételudvarba vitte őket, ahol egyetlen tölcsér fagyit vett,
nem engedte, hogy ők is vegyenek maguknak. Azután a
földszintre levezető mozgólépcsőhöz kísérte őket, és csak a
kezére pottyanással fenyegető csöppeket nyalogatta le. Egy
kisfiú előttük a mozgólépcső széle melletti résnél lóbálta a
cipőfűzőjét, miközben az anyukája a telefonját bámulta, szabad
kezével a gyerekét szorongatta, mintha ebben ki is merülne a
szülői figyelem. Julia észrevette, hogy Gretchen a fejét csóválja.
Három különböző helyen három tökéletesen egyformának
látszó sportcipőbolt mellett mentek el, azután beléptek a
sarokban megbújó díszállat-kereskedésbe.
A búskomorságot árasztó helyen üvegkalitkába zárt
kiskutyák hancúroztak, amennyire tudtak, igyekeztek kikerülni
a kis pisitócsákat, amiket maguk után hagytak. Egyesek
vidáman csaholtak, mások nyüszítettek, némelyik leverten
bámult ki az üvegen, mint aki végképp feladta. Egy rövid barna
szőrű blöki a mellső mancsára hajtott fejjel feküdt, felnézett
Juliára nagy, bánatos szemével, ami Dave-re emlékeztette. A
lány Dave-re pillantott, aki a kutya ketrecébe kukucskált, és
legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna, amiről persze tudta,
hogy ostobaság.
Egy eladó lépett oda, langaléta, görnyedt tartású, kiugró
ádámcsutkájú fickó. Gretchen közölte, hogy kiskutyát szeretne,
mire a fickó vállat vont, alighanem unatkozott, egész nap ebben
a nyomasztó üzletben zsibbadt az agya.
– Ezt! – kiáltott fel Julia, és a vékonyka barna kutyakölyökre
mutatott, kétségbeesetten vágyott a kutyus melegére, bármire,
amit megérinthet. – Ha tudom, hogy a plázázáshoz a
kiskutyadédelgetés is hozzátartozik, talán fogékonyabbnak
mutatkoztam volna – mondta, és a karjába vette az állatot.
– Várj csak! – lépett oda hozzá Gretchen. – Elsőre talán
furcsállani fogod, de bízd rám magad!
Kinyújtotta a kezét, és Julia orrához nyomta a fagylaltot.
– Mi a franc? – nevetett kényszeredetten Julia. Dave oldalra
hajtott fejjel állt Gretchen mellett.
Gretchen csak mosolygott, a blöki pedig egy-két másodperc
alatt megszimatolta a fagylaltot, és máris lelkesen nyalogatta
Julia orrát. Julia nevetett, ennek eredményeként a kutya
megpróbálta a szájába dugni a nyelvét, úgyhogy Julia kissé
oldalra fordította a fejét, hogy elkerülje a smacizást, de tovább
tűrte az egész orrnyalogatást.
 – Irtó boldog vagyok! – lelkendezett Julia, már jobban érezte
magát, pedig tulajdonképpen az égvilágon semmi sem
indokolta ezt.
– Már attól, hogy ezt figyelem, jobb kedvem lett, mint évek
óta bármikor – mondta Dave. – Komolyan, évek óta.
Ezen még a langaléta eladó is elmosolyodott. Hárman
egymásnak adogatták a kiskutyát, azután az orrukhoz
nyomkodták a mindinkább olvadozó fagylaltot. Nehogy a kutya
a nagy fagylaltozással elrontsa a gyomrát, és mivel a többi
ketrecbe zárt ebet láthatólag heves féltékenységi rohamok
kínozták, az eladó elvette a Dave-szemű blökit, és néhány
másikat hozott: golden retriever ikerpárt, egy foltos pitbullt,
meg egy nem annyira kutyának, mint inkább szörnyecskének
kinéző lényt. Ez így ment, amíg a fagylaltból nem maradt más,
csak az elázott tölcsér aljából kicsöpögő tócsa.
Enyhe kábulatban hagyták el a díszállat-kereskedést, a
mosoly odaragadt az arcukra.
– Telitalálat – mondta Julia. – Mostantól ezt csinálom.
Állandóan. Életem minden áldott napján.
Dave a másik lány mellett állva, a vállával kicsit megbökte
Gretchent.
– Mi van még műsoron?
– Snitt! – felelte Julia a kelleténél kissé epésebben, és ez a
váratlan féltékenység majdhogynem dühítette.
– Teljesen igaz – nevetett Gretchen. – Egy mozifilmben
pontosan itt következne egy vágássorozat.
Bementek a nagyáruházba, és különféle ruhadarabokat
próbáltattak fel Dave-vel, egyszerűen azért, mert ez történne
egy filmmontázsban. A próbafülke előtti padon ültek, miközben
az eladó bizalmatlanul méregette őket.
– Te öltözöl a leglassabban a földtekén – szólalt meg Julia,
leplezni próbálta bosszúságát, vagy legalább valami másra
átvetíteni, ami miatt jogos a bosszankodás. – Lelassítod a
montázsunkat. Észrevetted, hogy elhallgatott a vidám popzene?
Erről is te tehetsz.
– Nem tudom, mire jó a mellény.
– A felsőtestünkön viseljük – kurjantotta vissza Gretchen.
– Haha. És tényleg fel kell vennem a kalapot?
– Tényleg! – vágta rá kórusban a két lány.
Dave kilépett a fülkéből, láthatóan feszengett az öltözékében,
de kétségkívül jól mutatott benne. Julia meghökkent, ez a
gondolat úgy kavargott a fejében, mint egy most ízlelgetett ital.
Dave jóképű. Ez nem hatott rá újdonságként, hiszen mindig is
furcsának találta, hogy ilyen szuper srác ilyen külsővel soha
senkire nem hajt, soha még véletlenül sem botlik bele egy
futólagos románcba. De vajon Julia megfogalmazta-e ezt így
valaha is magának?
– Irtó helyes vagy – mondta Gretchen, és Juliának szinte
azonnal kedve támadt orrba vágni a lányt.
Rögtön az agyába villant, mi sülhet ki ebből: ő
összebarátkozik Gretchennel, Dave és Gretchen egyre
gyakrabban nyúlkálnak egymáshoz, ő pedig óhatatlanul
észreveszi lopva egymásra pillantásaikat. Harmadik kerékké
válik egy barátságban, amely eleve nem igényelt két személynél
többet.
Hirtelen kimelegedett, és elment mosdót keresni, hogy
lehiggadjon. Mi a büdös franc ez? Mások kinevetése a szokásos
alkalmazkodási módszere, nem pedig ez az eszelős
féltékenykedés. Ha valamire számított ma, hát arra, hogy csúfot
űz Gretchenből. Felidézte a házibuli estéjét, azt, ahogyan akkor
érezte magát, amikor hozzálátott feldúlni a házat. Előtte a füvön
feküdt, és azt mondogatta magában, hogy szerelmes Dave-be.
Bármennyire be volt rúgva akkor, talán nem tévedett. Talán
igaz, hogy szerelmes Dave-be.
Megtalálta a nagyáruház mosdóját, a kicsi, de tiszta helyiség
sarkában terebélyes szobanövény zöldellt, a levegőben
levendulaillat terjengett. A mosdókagylóhoz lépett, egy kis vizet
loccsantott az arcára, és hagyta, hogy lecsöpögjön, mialatt a
fejében most zakatoló kis mantra ritmusára rázta a fejét. Nem,
hajtogatta magában, nem igaz.
Miután sikerült meggyőznie magát, visszatért a
próbafülkéhez, és látta, hogy Gretchen meg Dave közvetlenül
egymás mellett állnak, összekulcsolják a kezüket. Egy ideig
bámulta a jelenetet, és elhúzta a száját. A francba. Tényleg igaz.
Igaz, hogy szerelmes Dave-be.
 CSAK ÚGY
JULIA FIGYELTE AZ óra ketyegését. Tudta, hogy ostobaság, a
másodpercek lassabban vánszorognak, ha lesi őket. Miután
azonban a Marroney iránti nyomulását nyilvánvalóan rossz
szemmel nézték, más tennivalója nem maradt az órán.
A telefonja rezgett a zsebében, előhúzta, és elolvasta Dave
SMS-ét.
Kitaláltam minden idők legjobb ötletét. Vagy legalábbis az elmúlt négy
percét. Nehéz leírni. Találkozzunk a szekrényednél!
Erős túlzás – írta vissza Julia.
Te vagy az erős túlzás.
Hát igen, imádta Dave-et. És az élet kicsit még inkább
szívássá vált, mióta ez leesett neki. Sok tekintetben azonban
továbbra is pontosan ugyanolyan maradt a helyzet. Időről időre
abból a kizárólagos célból vett egy zacskó chipset, hogy
rátaposson, és a szerterobbanó morzsákat figyelje. De hát effajta
frankó tevékenységeket tudott elképzelni magának élete
hátralévő részére, még akkor is, ha majd határtalan, kölcsönös
szerelembe esik valami ma még ismeretlen, eljövendő
személlyel. Minden más normálisnak tűnt. Az is, hogy Dave a
legjobb haverja. Ő pedig Dave-é. Tehát semmi sem változott.
Nem óhajtotta a tanítási óráit azon körülmény feletti
sopánkodással tölteni, hogy Dave valaki mással jár. Ideje
legnagyobb részében jóformán nem is figyelt. Furán hatott, hogy
Dave most autót vezethetett, hiszen Dave egyáltalán nem
szokott vezetni. Ettől, valamint a chipses foglalatosságtól és az
időnként rohamszerűen néhány pillanatra rátörő mélabútól meg
Gretchen-püfölési vágytól eltekintve Julia tulajdonképpen
baromi jól viselte a dolgot.
– Julia, nincs kedved felállni és megoldani ezt az egyenletet?
Julia felnézett, és látta, hogy az egész osztály tekintete rá
szegeződik. Marroney úgy tartott fel egy darab krétát, mint
valami szent áldozatot. Julia fontolgatta, hogy kimegy a
táblához, és slam poetryt ad elő, de másként döntött.
– Hát, nem nagyon. Nem figyeltem, és nem szeretnék
lebőgni.
Néhányan vihogtak, Marroney sóhajtott.
– Na jó, köszönöm az őszinteségedet!
– Szívesen, máskor is! – felelte Julia, és ellenállt a kísértésnek,
hogy a tanárra kacsintson.
Marroney kihívott valaki mást, Julia pedig visszarogyott a
székére, és a telefonját babrálta. A kijelző szélénél kis repedés
futott végig, a házibuli éjszakáján keletkezett, amikor a
szobájában földhöz vágta. Önkéntelenül Dave jutott eszébe,
ahogy meglátta azt az üvegszilánkot, ami olyan vékony volt,
hogy meg sem szúrta az ujját.
Néhány tanórával később, amikor a falióra végre fél hármat
mutatott, és a csengő felszabadította az ülőhelyéről, Julia fogta a
hátizsákját, és kirobogott a tanteremből. Az iskola kezdett
nagyobb teherként ránehezedni, mint amit el tudott viselni.
Arra számított, hogy Dave kicsit késni fog, Gretchennel smúzol
valahol, Julia bedugta a fülhallgatóját, kilépett a cipőjéből, és a
szekrényének támaszkodva figyelte a folyosón jövő-menő
embereket. Ha szólt a zene, nem érezte annyira szükségesnek,
hogy másokat kritizáljon. Pillanatnyilag ki nem állhatta a párok
látványát, de ha, mondjuk, Conor Oberst énekelt, mindenki más
kicsit kevésbé visszataszítónak, kicsit kevésbé idegennek tűnt.
Dave a vártnál korábban jelent meg, és egyedül. Julia
bedugva hagyta a fülhallgatóját, amíg a fiú közeledett felé,
próbált nem gondolni Dave szemének csillogására, nem nézni a
kezére. Amikor a fiú megszólította, egy kukkot sem hallott. Erre
Dave kihúzta a fülhallgatót.
 – Juj, haver, úgy utálom ezt az érzést! – morogta Julia,
megdörzsölgette a fülét, és a telefonjára tekerte a fehér zsinórt.
– Bocs. Mit szólnál egy kis összeesküvéshez?
Becsúsztatta a telefont a hátizsákjába.
– Nem tudom, kitelik-e tőlem még egy lombkunyhó.
– Nem, ehhez nem szükséges építkezés. Ez murinvitálás.
Értetlenül meredt Dave-re.
– Vágod? Ötvöztem a „muri” és az „invitálás” szót. Murira
invitálás. Meghívás a szalagavató murira.
– Ezt egyből értettem, csak, tudod nehezemre esett –
gesztikulált hevesen Julia – felfogni.
– Ez újabb sablon.
– Tisztában vagyok vele.
– Nem szerepelt a Sosemek listáján, de csak azért nem, mert
kilencedikesek voltunk, és nem igazán láttuk magunk előtt,
hogy valaki majd párnak kér fel bennünket. – Elindultak a
folyosón a parkoló felé, ez a szokás rég beléjük idegződött,
iskolai szertartásrendjük részévé vált. – De kellő előrelátással és
önbecsüléssel abszolút listára vettük volna.
– A magad nevében nyilatkozz, én mindig is tudtam, hogy
szuper vagyok. Folyton randizik velem valaki.
– Nem ez a lényeg. – Dave tartotta az ajtót Juliának meg még
néhány embernek. – Elhívom Gretchent a szalagavatóra, és a
segítségedet kérem, hogy a lehető legprofibban valósítsam meg
a dolgot.
– Vagy úgy, szóval te és Gretchen.
– Miért, mit gondoltál, kiről beszélek? – nevetett Dave.
– Nem tudom. Te meg Vince Staffert helyesek lennétek
együtt. Úgy látom, nagyon bejössz neki.
– Tudod, tényleg szeretek kiskifli lenni, ő meg úgy néz ki,
mint egy bazi nagy kifli. De most teljesen más a téma. Segítesz
nekem?
Julia felpattintotta a csomagtartóját, és mindketten bedobták
a hátizsákjukat.
 – Miért segítenék? Alig ismerlek.
A kocsi pohártartójába nyúlt a napszemüvegéért, és feltette,
noha ma a szokottnál is borúsabb volt az idő. A szalagavató bált
szánták a Sosemek listája utolsó kihúzandó tételének – sosem
randizunk a legjobb haverunkkal –, és talán lököttség, de Juliának
eddig nem is nagyon jutott eszébe, hogyan érintheti ez
Gretchent.
– Ne csináld már! Rendelek neked pizzát, ha segítesz a
szervezkedésben.
– Csak nem képzeled, hogy néhány szelet pizzáért
prostituálom az agyamat?
– De, abszolúte azt képzelem.
– Utálom, hogy ilyen rohadt jól ismersz – mondta Julia.
Azután a fiúra mosolygott, még csak erőltetnie sem kellett.
Annyira. – Rendben. Tervezzük meg a murinvitálást!

ooo

Julia és Dave egymás mellett ültek a Fratelli egyik bokszában,

előttük egy papírlap. Kicsit úgy festett, mint a Sosemek listája,
ugyanaz a szabványos vonalas füzetlap, kettejük kézírása
töltötte meg, nem feltétlenül a vonalazáshoz igazodva. Az
utolsó szelet pizza érintetlenül feküdt a tálcáján, a sajt
rádermedt a rozsdamentes acélfelületre. A vendéglő lassanként
megtelt, és egy társaság az ajtóból meresztgette a szemét a
négyszemélyes bokszra, amit Juliáék már több mint egy órája
elfoglaltak.
– Tényleg nem hiszem, hogy megengedhetek magamnak
ennyi rózsaszirmot – mondta Dave.
– Jó. Akkor annyit veszünk, amennyit megengedhetsz
magadnak, és iratmegsemmisítőben leszecskázzuk.
– Ez iszonyú ötletnek tűnik.
– Mióta iszonyú ötlet a rózsaszirom konfetti?
– Ha így fogalmazod, akkor tulajdonképpen nem is olyan
rossz.
Juliának annyira megtetszett az egész, hogy sikerült
figyelmen kívül hagynia a tényt, miszerint ezt az egészet
Gretchen számára tervezgetik. Most együtt lehetett Dave-vel,
vele üldögélt, nevetgélt, megérinthette a csuklóját, mintha
semmit sem akarna kifejezni ezzel. Az ilyen pillanatok
segíthették tovább őt addig, amíg már nincs szüksége effélére.
– Mi mást találhatnánk ki? Ez egy kissé visszafogottnak
látszik.
Julia megnézte a tervüket.
– Itt a kincsvadászatszerű kibontakoztatás, a tökéletes
helyszín és a rózsaszirom-konfetti. Feltételezem, hogy ha
robbantást javasolok, akkor újra lelősz.
– Milyen jól ismersz!
– Mi a helyzet zenei fronton? Zenekari hangözön nélkül
egyetlen giccses mozzanat sem teljes értékű.
Dave elgondolkozott.
– Brettnek elég tisztességes hangfalkészlete van, azt
kölcsönkérhetem.
– Ha beerőlteted Brett gagyi árleszállítós hangfalait az
általam csodásan megtervezett murinvitálásba, soha az életben
nem állok veled szóba. Az olyan lenne, mint tűzharcban
körömcsípőt bevetni.
– Jó, akkor mit tanácsolsz? Nem mintha személy szerint
bármiféle zenekart ismernék.
Egyszerre néztek egymásra. Julia pont így szerette Dave-et.
Beérte ennyivel, hogy ilyen közel lehet hozzá.
– Komolyan ezt akarjuk? – kérdezte Dave, de nem nyílt tágra
a szeme meglepetésében. Mosolyogtak, mintha már tudná a
választ.
– De még mennyire – felelte Julia.
– Hogyan?
– Ez meg miféle kérdés? Te vagy Dave, a lombkunyhó-
építész, akinek a barátnője egy helyes, hullámos szőke hajú
focista lány. Az iskolában jó néhányan lemondanának érted az
elsőszülöttjükről. – Julia a hatás kedvéért elővette a zsebéből a
telefonját. – Nahát, nézd már, itt egy SMS Christa Howardstól,
az ismert fuvolaművésztől és leányanyától. Azt mondja, vállalja,
és légy szíves, ne változtasd meg a kisbabája nevét.
Dave nevetett, és a távolba meredt, egyértelműen Gretchenen
járt az esze, azon, hogy mit hoz majd az este, amit a lánynak
tervez. Julia felkapta a tollat, amit eddig is használtak, és két sor
közé beszúrta a zenekar szót, azután nyilat rajzolt, hogy jelezze,
mikor csendüljön fel a zene, rögtön azután, hogy Gretchen
meglátja Julia kocsiját, közvetlenül a csók előtt. Sosem epekedünk
némán – gondolta magában, és elmosolyodott, mert most
pontosan azt tette, amit tenni akartak. Illetve Sosem akartak.
Vagy csak néhanapján.
– Tudod – mondta –, azt hiszem, tovább bővíthetnénk ezt a
listát. Néhány sablont még egyáltalán nem érintettünk. Mi a
véleményed a tejszínhab bikiniben megjelenésről?
– Az talán egy cseppet túlzás.
– Na és, ha a teljes zenekar tejszínhab bikiniben jelenik meg?
Egész álló nap folytatta volna ezt, tervezgetett volna Dave-
vel, azt színlelve, mintha ez éppúgy soha nem válna valóra,
mint a hóvár, amit kilencedikben álmodtak meg. Most nem
létezett más, csak ő meg Dave a pizzázóban. Akárhány család
tülekedett az ajtónál, akárhány iskolatársuk integetett a többi
asztaltól, akárhányszor körmölték Gretchen nevét az előttük
fekvő papírlapra, csak ő létezett, és Dave, ahogy kezdettől
fogva.
 A MURINVITÁLÁS
EGYHETI TERVEZGETÉSSEL KÉSŐBB Julia és Brett az iskola
kapujában várták a kicsengetést. A lány egy darab fehér
zsineget szorongatott, és merőn nézte, ahogy ferde szögben
emelkedett a parkoló szürke aszfaltja felett, enyhén lengedezve
a könnyű szélben. Julia hihetetlenül büszke volt erre a zsinegre,
bármennyi sablonhoz vezetett is, vagyis inkább éppen azok
miatt. Mert tudta, hogy ezzel hatalmas fityiszt mutat a világnak,
mert az anyukája helyeselte volna, mert az egészet Dave-ért
tette, és egyáltalán nem Gretchenért.
– Baromi meleg ez a szerkó – közölte Brett a plüssmackó-
jelmezből, amit kikölcsönöztek neki.
– Le ne merészeld venni a fejrészét! – figyelmeztette Julia, és
későbbi zsarolási célzattal néhány pillanatfelvételt készített róla
a telefonjával. – Emlékszel a szövegedre?
– Teljesen hülyének nézel? Egyetlen mondat.
– Sosem bántál mesterien a szavakkal, Brett.
– Te pedig sosem tudtál együttműködni más egyénnel, mint
az öcsémmel. Változik az ember.
– Nem tudom. Még mindig eléggé bizonytalan vagyok,
hogyan tárgyaljak bárkivel, aki nem Dave. A bizonytalan úgy
értendő, hogy aggódom.
Az iskolacsengő Brettbe fojtotta a választ.
– Oké, mindenki foglalja el a helyét!
A lány Dave mobilját hívta, miközben szorosra húzta a
zsineget. Az egyik végét Gretchen kocsijának ajtajához kötötték,
a másik a kis halomnál egy fához vezetett. Julia elbliccelte az
utolsó két óráját, hogy kifeszítse, most pedig Brett kisteherautója
mögé bújt, hogy Gretchen biztosan elinduljon a zsineg mellett,
amin egész hosszában Dave kézzel írt jelzései himbálóztak. Brett
eközben macikosztümjében, egy szál rózsával a kezében a
felezőponti jelzéshez caplatott.
– Még mindig azt hiszem, hogy rádión kellene tartanunk a
kapcsolatot – mondta Julia, amint Dave fölvette a telefont.
– Ez így elég béna.
– A rádió adó-vevő nem más, mint két irányban működő,
drága és szar mobiltelefon. Felkészültetek?
– Ühüm – felelte Julia, és az iskola kétszárnyú kapuján most
kitóduló tömegben Gretchen hullámos, szőke fürtjeit kereste.
– Rendicsek, a kikötőben találkozunk. Biztos, hogy rendben,
ha elviszem a kocsit?
Julia a parkolón át az ő hajdan fehér Mazdájára nézett.
Tréfálkozott Dave újkeletű népszerűségével, de tényleg
hihetetlennek tűnt, mennyit érhet el pár SMS, milyen sebesen
terjed a hír, milyen sokan jönnek el, hogy írjanak a kocsijára.
Julia nem magának, nem is a lombkunyhónak tulajdonította ezt.
Úgy vélte, csakis Dave-nek köszönhető. Bármennyire szerette
volna saját magának megtartani a fiút, lelkesítette a tudat, hogy
ez Dave-ért történik. Dave megérdemelte, hogy ilyen széles
körben ennyire szeressék.
– Ha nem viszed el, meglehetősen céltalanná válik a
háromezer darab „Dave-vel menj a szalagavatóra!” üzenet.
– Ez röhejes – nevetett Dave. – Túlteszünk saját magunkon.
– Túlsablonozódunk önmagunkon. Hű, már látom Gretchent!
Julia minden további szó nélkül letette a telefont, és
magasabbra emelte a zsineget. Az irányjelző papírnyilak
lengedeztek a szélben, és a diákok – olyanok, akiket be sem
avattak a tervbe – mutogatni kezdtek. Gretchen menet közben
könyvet olvasott, és Julia már-már azt kívánta, semmit se
vegyen észre, csak szálljon be a kocsijába, és hajtson el,
vonszolja maga után a madzagot. Azután Gretchen felnézett,
észrevette a zsineget és az első feliratot, amin ez állt: KÖVESS!
 Julia sosem hitte volna, hogy szeretne Gretchen, a focista lány
bőrében lenni. Vagy a mezében, egyre megy. Pedig most
pontosan ezt szerette volna: végigjátszani ezt a sablonokkal
teletűzdelt murinvitálást, ami végül Dave-hez vezet. Magába
fojtotta a gondolatot, hogy mindezt Dave-ért teszi, nem
Gretchen kedvéért, és várta, hogy a lány megfogja a zsineget.
Amint egyértelművé vált, hogy Gretchen a kellő irányba tart,
Julia megfordult, és bement az iskolaépületbe, ahol a zenekar
tagjai várták, hogy felpakolhassák a hangszereiket Brett
teherautójára. A féltékenységet későbbre halasztotta.

AZ ELSŐ RÓZSASZÁL
Brett a plüssmackójelmezében, a rózsával a kezében
mozdulatlanul ült. Ha Julia őszintén belegondolt, a macijelmez
valójában nem bírt kulcsfontossággal az egész hadműveletben.
Csak egy kicsit giccsesebbé, így még jobbá tette. És mekkora
eséllyel vágott neki, hogy rábeszélje Brettet a plüssmackó
szerepének eljátszására? Nem is tudta, mi a szándéka a
beöltöztetett fiúról készült fényképekkel, kivált most, hogy
Brettet inkább érezte havernak, mint Dave tökfej bátyjának.
Mindenesetre néhány hónapig legalább viccesen szekálhatta
a srácot. Amint Gretchen odaér hozzá, Brettnek át kellett
nyújtania a rózsát, és azt mondania, hogy szerte a városban még
tizenegy szál várja, azután ismét mozdulatlanná merevednie,
amíg a lány ki nem kerül a látóteréből. Azután
visszarohanhatott az iskolába, hogy segítsen felrakodni a
teherautójára.

A MÁSODIK RÓZSASZÁL
A parknál, miután a lány követi a nyilakat és Dave feliratait,
amik olyan aranyosak voltak, hogy Julia legszívesebben vett
volna egy zacskó chipset, hogy széttapossa, Gretchen azt
tapasztalhatta, hogy a zsineg egy fa ágai között tűnik el. Talán
valamiféle beteges vágytól vezérelve, hogy úgy tegyen, mintha
a saját örömére szolgálna, vagy talán merő önkínzásból, de Julia
ragaszkodott hozzá, hogy Dave megosszon vele minden
bennfentes poént, amit Gretchennel ismertek, elismételje a
legapróbb részleteket is, amiket a murinvitáláshoz
felhasználhatnak. Különös volt mindazt hallani, amit Dave már
tudott a lányról, különös volt látni a mosolyát, amikor a
legegyszerűbb dolgokról beszélt, például arról a tényről, hogy
Gretchen imád fára mászni. Na persze, frankón mindenki imád
fára mászni, aki csak egy kicsit is normális gyerekkorra
tekinthet vissza.
Julia elképzelte, amint Gretchen ügyesen manőverez fölfelé
az ágak között, és önkéntelenül azt kívánta, hogy a rózsaszál
még ott legyen, a szirmai közé dugott apró üzenettel, a
rejtvényes utalással, ami elég könnyű, hogy megfejthesse, de
elég komoly, hogy elgondolkodtassa. Az egyik legfelső
mászható ágon helyezték el, olyan magasan, hogy Gretchen
kidughassa a fejét a lombkoronából, és letekinthessen az alatta
elterülő San Luis Obispóra. Milyen különös szerelem kellett
ehhez, hogy önmaga ellen szurkoljon…

A HARMADIK RÓZSASZÁL
– Helyzet van – jelentette Brett. – A gordonkás lány
mindenáron a csellójával akar utazni, de nekem még tizenhat
hangszert és kottaállványt kell elfuvaroznom, úgyhogy
semmiképpen nem engedhetem fel a lányt a platóra. Nem
vállalhatok be még egy bírságot. Egy gordonkás életének
veszélyeztetése kábé hat pontba fáj a jogsinál.
E pillanatban, ha Gretchen kiokoskodta a rejtvényt, éppen a
fagylaltozóhoz érkezhetett, amit Dave apukájának barátja
üzemeltetett. A hét íze a rózsa volt. Amikor Julia a tervezésben
ehhez a részhez jutott, büszkeség töltötte el önmaga miatt,
ugyanakkor mélységes szégyen, hogy az agya egyáltalán képes
ilyen szirupos kategóriákban gondolkozni. Ámbár Dave
boldogságtól sugárzó arca az előbbi oldalra billentette a
mérleget.
– Basszus! – Julia most nem ért rá kukacoskodó csellistákkal
foglalkozni. – Mondd meg neki, hogy utazhat a teherautón, de
hason fekve, a csellója alatt.
Brett haja a prémsisaktól csapzottan tapadt a fejéhez, és a
mackójelmez többi része még most is rajta volt.
– Ez őrültség.
– Ne törődj vele, Brett! Nekem a sütiért kell mennem.
– Várj, Julia! Mielőtt elmennél…
– Mi az?
Brett belekezdett egy mondatba, azután keze fejével
megtörölte izzadt homlokát. Szélesen elmosolyodott, majd
lesütötte a szemét, a gesztus különös módon Dave-et idézte.
– Tényleg baromi jól csinálod ezt.

A NEGYEDIK RÓZSASZÁL
– Dave? Mi újság nálad?
– A második zsineg a helyén, és Gretchen mindjárt végez a
fagylaltjával.
– A fenébe! – Julia ötvenedszer nézte meg egy YouTube-os
videón, hogyan kell cukormázzal rózsaszirmokat rajzolni.
Tizenegy sütit már elrontott, egyetlenegy maradt, és abból
kellett készülnie a hatodik rózsaszálnak. A francnak nincs
kéznél Mike séf, amikor égető szükség lenne rá! Gretchennek a
terv szerint a könyvtárhoz kellett követnie az újabb zsineget,
ami majd a két kedvenc kötete közé dugott rózsához vezeti.
Juliának már nem sok ideje volt. – Nem mondtad, hogy ilyen
gyorsan falja a fagyit.
– Én sem sejtettem.
– David Pénzeszsák Gutierrez, hogyhogy randizol valakivel,
ha azt sem tudod, milyen sebességgel fogyaszt jégkrémet?
– Nocsak! Az igazi családnevemet használtad.
– Ez a cukormázas balhé képtelenség – panaszkodott Julia. –
A cukrászokat súlyosan alulfizetik.
– Gretchen végzett. Le kell tennem.

AZ ÖTÖDIK RÓZSASZÁL
Ezt a rózsát nagyon kemény volt hátrahagyni, és Julia utálta,
hogy ez rá hárult. Dave azt a helyet választotta, ahol először
csókolózott Gretchennel, és mivel Juliáék házánál történt a
dolog, logikus volt, hogy Julia csinálja. Miután végre sikerült
azzal a nyomorult cukormázzal rózsát művészkednie egy
cupcake-re, lement, és elhelyezte a zsineget. A
levélszekrényéhez kötötte, és onnan a ház mellett hátravitte a
kertbe. Dave néhány nappal azelőtt körbejárt, próbált
visszaemlékezni, pontosan hol történt, Julia pedig
legszívesebben sikított volna, hogy nem akarja tudni,
könyörgött volna, hogy a fiú kímélje meg a részletektől. Most a
rózsa szárához csomózta a madzagot, és a fűbe dugta a virágot.
Dave üzenetét a levélszekrényben hagyta. Reménykedett, hogy
Gretchen elég sokára találja meg, így ő eljuttathatja a sütit a
következő helyszínre.

A HATODIK RÓZSASZÁL
Julia visszament az iskolához, ahol Gretchen autóján kívül
nem sok jármű maradt. Marroney kocsija is ott állt még, és Julia
egy eszeveszett pillanatig fontolgatta, hogy üzenetet hagy rajta,
csak poénból, csupán tudtára adja, hogy nem teljesen tette túl
magát rajta. Ehelyett a sütit hagyta Gretchen autója
motorházának tetején, és a következő útmutatást az ablaktörlő
lapát alá dugta. Könnyen csúsztathatta volna olyan közel a
gumi széléhez, hogy a szél elfújja, és az egész dolognak véget
vessen. Ekkor csipogott a telefonja. A helyemen. Újra. Mondtam már,
hogy ez röhejes? Zseni vagy.
Julia mosolygott. Mi vagyunk azok – írta vissza.

A HETEDIK RÓZSASZÁL
A focikapu tetejéről lelógatott rózsa még murinvitáláshoz is
túl giccsesnek tűnt, de Julia gondosan középre helyezte, és
szépen, szorosan kötötte oda. A mellékelt kincskereső térkép
egészen különleges útvonalon vezette Gretchent a következő
rózsához. Pompás idő volt, a szellő éppen olyan kellemes volt,
ahogy Julia szerette, a napsütés is éppen olyan volt, ahogy
szerette, az ég olyan kék volt, mintha valaki egy egész heti
égboltot összegyűjtött és egybesűrített volna. A szerelem azt
jelenti, hogy az emberek emlékeket teremtenek egymásnak, és
Julia tudta, hogy ez a mai nap nem csak Dave-nek és
Gretchennek marad emlékezetes.

A NYOLCADIK RÓZSASZÁL
Brett haverjai csodálatos rózsát szíveskedtek graffitizni az
országút melletti elhagyott raktárépület oldalára. Feketével,
fehérrel, a szürke összes elképzelhető árnyalatával, mellette
Dave kézírásával az útmutatás. Dave olyan ideges volt, hogy
nappal nem bírta megcsinálni, éjjel kettőkor kerített sort rá, és
Julia szinte látta a fekete festéket a fiú mutatóujján, Brettet,
amint kicsúfolja az öccsét az idegeskedése miatt, Dave munka
közben meg-megáll, hátrales. Julia sajnálta, hogy nem ment
velük. Épp elhajtott a raktárház mellett, hogy még egy pillantást
vessen rá, amikor újabb telefonhívás futott be.

A KILENCEDIK RÓZSASZÁL
Meglepően könnyűnek bizonyult ilyen rövid határidővel a
cappella kórust találni. Az internet csodákra képes. Még a La vie
en rose is szerepelt az énekesek repertoárjában, és nyitottak
voltak az ötletre, hogy egyetlen dalt adjanak elő, a város
közepén egy stoplámpánál, egyfős közönségnek.

A TIZEDIK RÓZSASZÁL
Julia komolyan forszírozta ennél a fázisnál a repülőgépes
füstreklámot vagy a tűzijátékot. Dave ellenkezhetett, amennyit
csak akart, Julia nem látott olyasmit, ami vetekedhetett volna a
túlspilázottság diadalaként az égbolton tündöklő rózsákkal.
Végül a technikai korlátok parancsoltak megálljt a vitának. A
másik megoldás azonban egyáltalán nem volt rossz: a helyi
újság nemrégiben cikkezett Evan Roysterről, a tizenegyedikes
„tűzművészről”, aki öngyújtóba való folyadékkal aprólékos
rajzokat készített, amelyek néhány percig égtek, mielőtt végleg
eltűntek.
A fiú mackójelmezbe öltözve várakozott az öngyújtójával a
bevásárlóközpont parkolójának túlsó sarkában. Dave és
Gretchen abban a parkolóban játszottak GPS-es rajzolással.

A TIZENEGYEDIK RÓZSASZÁL
Julia el sem akarta hinni, hogy ilyen mázlisták, amikor a
jelmezkölcsönzőben, ahová a mackójelmezért mentek, egy óriási
rózsajelmezt is találtak.
– Ugye tudod, hogy neked kell belebújnod?
– Még szép – felelte Dave, és már le is kapta a cuccot az
állványról. – Hihetetlen, hogy léteznek rózsajelmezek.
– Soha ne becsüld alá az emberek giccsre való hajlamát! –
intette Julia, a fiú gyomrába bökött, és azt kívánta, bárcsak a
szokásos fejcsóválást kapná válaszul.
A TIZENKETTEDIK RÓZSASZÁL
Julia pont akkor érkezett a kikötőbe, amikor Dave a plázától
SMS-ezett neki, hogy rövidesen találkozik Gretchennel. Julia
Mazdája a kikötő parkolójában állt. A zenészek félkörben
sorakoztak föl a kocsi körül. A koncertszmokingjukat viselték,
javában gyakoroltak. A nap már az óceánba merült, egyre
sötétedett.
– Elindultak! – kiáltotta Julia, és a zenekar elcsöndesedett. –
Ne feledjétek, hogy akkor kezdjetek, amikor a lány meglátja az
autót, és közvetlenül a csók előtt crescendo!
– Honnét tudjuk, mikor fognak csókolózni? – kurjantotta az
egyik hegedűs.
– Ne komolytalankodjunk, kérem! Még soha nem láttál
csókolózó párt?
– Nem is tudom… – akadt el a hang olyasformán, hogy Julia
kellemetlenül érezte magát.
– Dehogynem. Tudni fogod. Találd ki! Amikor az arcuk
majdnem egymáshoz ér, az a megfelelő pillanat. – Körülnézett,
tekintetével Brettet kereste. – Hoztál konfettiágyút?
– Menj a sunyiba!
– Csak viccelek. Nálad vannak a rózsaszirmok?
– Itt vannak! – mutatott a fiú a kocsi két oldalán egy-egy
csordultig teli vödörre.
– Tökéletes. Az egyik a tiéd, a másik az enyém. Várj, amíg
nem csókolóznak!
A kocsi két oldalára álltak, a bevásárlóközpont felé néztek. A
zenészek is hallgattak, megszokták, hogy csöndben maradjanak,
amíg nem intenek nekik. Julia sokáig csak a pláza fényeit látta,
meg a kikötői utat szegélyező fák alkonyi fakózöldjét. Hallotta
az óceán moraját, a műúton haladó gépkocsik zaját. Úgy
szorongatta a vödröt, hogy megfájdultak az ujjai, és egy
másodpercre behunyta a szemét, azt kívánta, ez az egész
fulladjon kudarcba, Gretchen vallja be, hogy Dave a legkevésbé
sem érdekli, csak megjátszotta magát, mint ahogy Julia és Dave
is majdnem végig színleltek a Sosemekkel.
Azután Dave és Gretchen kiléptek a félhomályból,
mindkettejük arcán mosoly. Julia hátrafordult, és intett a
zenészeknek, hogy kezdhetik. Még ő sem állhatta meg mosoly
nélkül, amikor a pár közelebb ért. Pontosan látta, ahogy
Gretchen elolvasta a Julia kocsijára írottakat, és reménykedett,
hogy a boldogság a lány szemében igazi, mert Dave ezt
érdemelte.
– Nahát! – kiáltott föl Gretchen a jobban rázendítő vonós
szekció hangjától sugárzó arccal. – Guns N’ Roses! – Dave-hez
fordult, és átkarolta a fiú nyakát. – Te őrült! Egy gyogyós rózsa
ad nekem sablonos szerenádot.
– Segítségem is volt – pillantott Juliára Dave, ezzel darabokra
törte a szívét, azután átölelte Gretchen derekát. – Ezt igennek
vehetem?
– Már az első rózsánál igent mondtam volna.
Ahogy a zene felerősödött, Julia marékszámra szórta a
levegőbe a felaprított rózsaszirmot, a vörös-fehér virágzáporral
terelte el a figyelmet a szeméről. Így szerethette Dave-et.
Pontosan ebből a távolságból. Szemmel követhetően, de
elkülönülten. Buzdítva, mindazt a boldogságot nyújtva, amit
nyújthatott neki. Legjobb haverjaként.
 KOCSINVITÁLÁS
AZ OSZTÁLYFŐNÖKI SZOKÁS szerint többé-kevésbé
halandzsázással telt. Romero tanárnő a Facebookját nézegette,
amikor Julia későcédulával a kezében toppant be. Dave
mosolyogva állt, Jenny Owensszel meg azzal a sráccal dumált,
aki mindig sajtszagot árasztott. Julia integetett, nem vette ki a
fülhallgatóját, de Dave hátizsákokat és székeket kerülgetve
odaoldalazott hozzá, és szótlanul összepacsizott vele, majd
folytatta az előbbi társalgását.
Julia a padjára hajtotta a fejét, szundikálni próbált, de
leginkább Dave-et figyelte. A múlt éjjel nem bírt elaludni.
Először az adrenalin miatt, mert olyan jól sikerült a terv
végrehajtása. De miután a szemhéja már szinte leragadt a
fáradtságtól, az agyában akkor is kavarogtak a gondolatok.
Semmi egészen nyilvánvaló, mint például az, hogy megszakadt
a szíve. Inkább egy csomó apróság, vihar után a fa koronájába
akadt törmelék. Hogy miként viselkedhetett az anyukája a
középiskolában, művelt volna-e olyan sablonos dolgokat, mint a
némán epekedés a legjobb haverja után, és végül eljön-e.
Tudomást szerez-e bárki is a Sosemekről, vagy talán néhány
hónap múlva Julia egyetemi haverjai nem is sejtik majd, hogy
valaha is létezett az életének ez a szakasza. Nem tudta, hogy a
Dave-hez fűződő barátsága mostani formájának nincs-e
szavatossági ideje, és nem lehetséges-e, hogy már lejárt.
Kicsengettek, a diákok felszedelődzködtek, kivitték
társalgásukat a folyosóra, ahol lányok szelfiztek, két sportos
csávó müzliszeletekkel bombázta egymást, a leesetteket
felkapták és visszadobták, majd miután elunták a párbajozást, a
szétmorzsálódott maradványokat a földön hagyták, mint a kilőtt
töltényhüvelyeket. Julia követte Dave-et, és szó nélkül a
szemetesbe szórták a játék hulladékát. Azután a fiú
szekrényéhez mentek, ahol a hátizsákjában lévő egyik dossziét
egy másikra cserélte, ami addig az iratgyűjtő nélkül tárolt
papírkötegek alatt rejtőzött.
– Figyelj, meglepetésem van neked.
– Köszönöm, hogy az előzetes bejelentéssel enyhíted a
csapást.
– Nem is tudom, egyáltalán miért szólok hozzád
reggelenként.
– Mert a figyelem középpontjában sütkérező új pozíciód
dacára még mindig meghittségre áhítozol olyasvalakivel, aki
valóban megfog téged, és ezt a szerepet csakis én tölthetem be?
– Hú, de mély.
Julia a szekrények sorának támasztotta a fejét.
– Ezt igazán kipárnázhatnák.
Dave a dossziéjában keresgélt, műanyag irattartók és
ceruzával ráfirkált együttesnevekkel meg dalszövegekkel
borított elválasztók között lapozgatott. Hosszúnak tűnő idő
elteltével előhúzott egy lapot, és a lánynak nyújtotta.
– Mi ez?
– Ma este Neko Case játszik. Tudom, hogy San Francisco nem
éppen egész életünkre kiható autós túra, de a lehető leginkább
nagyszabásúvá tesszük. – A szavak értelme nem azonnal hatolt
el Julia tudatáig, és a szeme is csak kis késéssel koncentrált a
lapra. Akkor látta, hogy két koncertjegy San Franciscóba, aznap
este nyolc órára. – Köszönet a murinvitálásért és azért, hogy
ilyen fantasztikusan helytálltál.
– Dave, ezek Neko Case-jegyek.
– Rögtön tanítás után indulunk. Nekem pont annyi pénzem
maradt, amiből megvettem a jegyeket, úgyhogy a tankolást te
fizeted.
– Ezek ma estére szóló Neko Case-jegyek.
 – Agyvérzést kaptál, vagy mi? – nevetett Dave.
– Gretchennek mit mondtál?
Dave összevonta a szemöldökét, szája sarkában zavart
mosoly játszott.
– A ma estéről? Hogy Sosemes autós túrára viszem a legjobb
haveromat. Mi mást mondhatnék? Szerinte zseniálisan tervelted
ki a tegnapit.
– Vagy úgy. – Julia még mindig a kezében tartotta a
kinyomtatott jegyeket. – Hát ez igazán frankó.
– Durva aláértékelés. Tudom, hogy nem világrengetően
nagyszabású, de annyira azzá tesszük, amennyire csak
lehetséges. Bömböltetjük a zenét, stopposokat veszünk fel, és
óriási felismerésekre jutunk. Ha maguktól nem jönnek, akkor
keresünk egy rakás pejotlt, és kóborolunk a pusztaságban.
Valahol csak találunk pusztaságot. Azonkívül ezt figyuzd!
Visszapakolta a dossziét a hátizsákjába, és benyúlt a zsebébe.
– Szereztél jogsit?
– Aha, Gretchen a hétvégén elintézte.
Julia kikapta a jogosítványt a fiú kezéből, csak hogy kivonja
Gretchen nevét a társalgásból.
– Úgy nézel ki, mint egy gyilkos.
– Nem erre való a fényképes igazolvány? Így ha gyilkossá
válsz, ott viríthat a képed a híradóban, és mindenki bólogat,
hogy „Ühüm, ez a fazon tutira embereket öl.”
– Hogy tudsz egyáltalán így csinálni a szemeddel?
– Szívesen learatnám az összes babért, de ezúttal, kedves
haverom, a jó szerencse mosolygott le rám. – A lány visszaadta
a jogosítványt, és Dave bezárta a szekrényét. – Én vagyok a
Sosemszegő autós túránk hivatalos sofőrje, és rád ruházom a
főelemózsiás feladatkörét. Tudom, hogy komolyan veszed a
kötelességeidet.
– Világos. Aszalt szilva és langyos tej – felelte Julia leginkább
megszokásból, hogy egy pillanatra se szüneteljen a humorizálás.
A folyosóhoz értek, ahol ebédig elváltak útjaik.
 – Úgy gondolom, alaposan kihasználjuk ezt az ELSŐ
alkalmat, és koncert után valahol a városban késő esti thai
vacsorát csapunk. Visszafelé jövet talán még némi
csillagfürkészést is beiktatunk az egyik kis fövenyparton. Ha
nem túl durva a köd. Egész éjszakára kimaradunk, reggel totál
kimerülten és életuntan esünk be a suliba. Királyság lesz.
Mindig is szeretted volna élőben látni Nekót.
– Ja – bólintott Julia. – Mindig is.
– Ha jól viselkedsz, még bokszer vagy fecskét is játszhatunk.
– Ez homályosan hangzik. Mi az a bokszer vagy fecske?
– Az utas egy papírt mutat a mellettünk elhaladó kocsiknak,
hogy a sofőr dudáljon egyet, ha fecskét visel, és kettőt, ha a
bokszergatya híve. Amennyiben nem dudál, azt olybá vesszük,
hogy svédalsóban nyomja.
– Tök brutál.
– Ez fontos társadalomtudományi kutatás, Julia. Még szép,
hogy brutál.

ooo

Julia és Dave a parkolóban a lány kocsija előtt álltak. A valaha

fehér jármű immár minden volt, csak fehér nem. A szivárvány
összes színében pompázó filctoll felhasználásával hívták
Gretchent a szalagavatóra, túlnyomórészt lemoshatatlan
fajtával. Julia akkor teljesen egyetértett ezzel, a végsőkig el akart
menni. Most, a délutáni napfényben, valamint abban a
tudatban, hogy a gimnázium parkolóján kívülre furikáznak,
valami összerándult benne.
– Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy egyik napról a
másikra el fog tűnni – mondta Julia, és karba tette a kezét.
– Nincs olyan szerencséd. Na, fejezd be az időhúzást, és add
ide a slusszkulcsot.
– Ezt komolyan gondoltad? Azt hittem, hamis jogsit mutattál.
Férfiaknak szabad egyáltalán vezetniük?
 – Változnak az idők.
Dave kinyújtotta a kezét.
– Irtó fura. – Julia a tenyerébe tette a kulcsot, de nem engedte
el. – Az egész világom szétzilálódik. Minden a feje tetején áll, a
fekete kifehéredik, a kréta időszak a jura elé kerül.
– Ez nagyon stréberes duma.
– David Gofri Viszkisuborka, nincs ínyemre, ha aláértékelik e
számomra fontos pillanat jelentőségét. Az a benyomásom, hogy
maga a valóság szövete foszlik szálaira.
Julia érezte a kulcs alatt Dave tenyerének melegét, és különös
módon az a konkrét vágy körvonalazódott benne, hogy a fiú
szorítsa meg a kezét.
– Minden további nélkül, simán bevállalod a teljes listát,
aminek az összes pontjáról azt hittük, hogy soha az életben nem
tesszük meg, de ha a legjobb haverodat kellene vezetni
hagynod, aki több mint négy éve már az, akkor pánikroham tör
rád?
– Ezt úgy mondod, mintha észszerűtlen lenne!
Dave nevetett, és végleg kivette a lány markából a
kocsikulcsot.
– Te dilis. Szállj be a kocsiba! Hidd el, minden pontosan olyan
lesz, amilyen mindig is volt!
Mindenekelőtt a benzinkúthoz mentek, és felpakoltak
rágcsálnivalóból, leengedték a Miata tetejét, majd a tengerpart
felé vették az irányt. Úgy kezdték el az autós túrát, ahogyan
minden autós túrának kezdődnie illik, zenebonával, kalapáló
szívvel. Julia kidugta a kezét az ablakon, és bugyuta hullámokat
rajzolt a levegőbe, amilyeneket a gépkocsireklámokban szoktak,
hangosan kifejezésre juttatva, hogy ez tényleg nagyszerű érzés.
Lehúzta a hajáról a gumit, hadd lobogjon a szélben, és Dave felé
hajolt, hogy a rózsaszín tincsek a fiú arcát böködjék.
– Ki fogsz nyírni bennünket! – harsogta túl a zenét Dave,
miközben a szél süvített körülöttük.
A lány azonnal átkapcsolt a The Smiths There Is a Light That
Never Goes Out című számára, és egyenesen Dave képébe
énekelte a refrént.
Melletted meghalni igazán isteni halál.
– Egész úton sablonos zenét fogunk játszani?
– Ha még egyszer sablonosnak nevezed a The Smithst, akkor
ismétlésre állítom ezt a számot, azután lehajtok a sziklafalról,
hogy az emberek azt higgyék, két tinédzser összebeszélt, és
közös öngyilkosságot követett el. Akkor majd az egész iskola
sajnálkozni fog, látványos, könnyes gesztussal téged
választanak meg a szalagavató bálkirályának, és gyertyafényes
virrasztással emlékeznek rád olyanok, akik nem is nagyon
ismertek. Beszavaznak a sablonosság dicsőségcsarnokába.
– Hányni fogok a síromban.
– Igencsak gyönge lábakon állnak a halál természetrajzára
vonatkozó ismereteid.
Dave nevetett, és újra megfogta a lány fejét, majd gyengéden
eltolta magától. Julia nem bánta volna, ha végleg rajta hagyja a
kezét, netán az valahogy alásiklik a ruhátlan vállára, az ujjaira.
Abszolút szuper kocsikázás következett fel a tengerparton, a Big
Sur vidékén, ahol a sziklafalak meg örökzöld mamutfenyők
között lassan kacskaringózó utak ábrándosabbra szelídítették az
autóban uralkodó zenebömböltető hangulatot. Juliáék
átváltottak Neko Case-re, hogy előkészüljenek a koncertre.
Ködnek nyoma sem látszott, úgyhogy az óceán az út nagy
részén fényesen csillogott. Dave kölcsönvett egy régi
napszemüveget, amit Julia a kocsijában tartott, és nagyon helyes
volt benne, bár Julia a nyelvébe harapott, nehogy ki is mondja
ezt.
Folyton beragadtak óránként hatvannal döcögő lakóautók
vagy a kilátópontoknál a festői táj fotózása céljából félre-
álláshoz lelassító kocsisorok mögé. Nem valami világbajnok
tempóban haladtak, de úgy számították, amennyiben a kocsiban
betárolt rágcsán tengődnek, és nem állnak meg enni, sőt
mosdószünetet sem túl gyakran tartanak, akkor akár az
előzenekarra is időben odaérnek. Egyik-másik szebb kanyarnál
természetesen mégis megálltak, és néhány fényképet
készítettek, mert mások orra alá dörgölhető fotografikus
bizonyíték híján miféle egész életre kiható autós túra lehetne
teljes értékű?
Mire átkeltek a Bixby völgyhídon, és keresztülhajtottak
Monterey-n, a nap ereszkedni kezdett az óceán felé. A
láthatáron úszó ködpára tompította a sugarait, és csodálatos
narancsszínű golyóbissá változtatta, mintha valami különös
piskótatallér süllyedt volna lassított felvételben. A
Félholdöbölben megálltak, hogy végignézzék a napnyugtát,
Dave azzal érvelt, hogy az út hátralévő része kevésbé
kanyargós, tehát gyorsabban haladhatnak majd. Mivel a táj
sötétben jóval kevésbé lenyűgöző, nyugodtan nyomhatják a
gázt, és még mindig idejében befutnak San Franciscóba.
Dave egy út menti vegyesboltnál parkolt le, leballagtak a
vízhez, és helyet foglaltak egy padon, amely feltűnően
hasonlított a fiú Morro-öbölbeli padjára.
– Játszhatjuk az éjfél előtt játékot? – kérdezte Julia.
– Nahát, ezt nem szoktad kérdezni, rendszerint csak
kijelented, hogy ezt játsszuk.
Julia sóhajtott.
– Látod? Hiba volt hagynom, hogy te vezess. Már azt sem
tudom, ki vagyok.
– Még fenn van – nyújtotta előre a kezét Dave, ujjait
párhuzamosan tartotta a horizonttal, mert megtanulták, hogy e
trükk segítségével megállapíthatják, mikor nyugszik le a nap.
Egy-egy ujj nagyjából tizenöt percnek felelt meg.
A nap tökéletes narancssárga színben pompázott, alatta az
óceán valami acélszürkéhez hasonló árnyalatúra változott, és
egy csillámló vonal vezetett rajta merőlegesen az ülőhelyükhöz,
mesebeli sárga téglás útként egyenesen átvágott a vízen.
– Még fenn – szólalt meg kisvártatva Julia. A kissé butuska és
a legkevésbé sem eredeti játék mégis minden alkalommal
valamelyest katartikus érzést ébresztett Juliában, tekintet nélkül
arra, hogy ténylegesen átélt-e bármiféle katarzishoz hasonlót. –
Idejében oda fogunk érni?
– Nem lesz semmi gond. Majd a 101-esen megyek, úgy egy
kicsit gyorsabb. – A nap körüli égbolt ködösen szívta fel a színt,
ettől úgy tűnt, mintha valaki lyukat szúrt volna a napba, és
lassan vérezne. – Még fenn.
Egy vékony felhő élénkvörösre vált, és ketten egyszerre
kiáltottak fel ámulatukban.
– Egyértelműen még fenn.
A lány a szeme sarkából látta, hogy Dave most nem a nap felé
néz, elfordítja a fejét, igyekszik befogadni a teljes képet. Julia
nem ismert még egy ilyen embert, aki tudatosan emlékezteti
magát, hogy nézzen körül, mindenestül élvezze ki az adott
pillanatot. Erről a szokásáról sohasem beszéltek, de Julia már
évek óta figyelte.
– Azért ez nem semmi – jegyezte meg Dave. – Tanítási nap
estéjén. Háromszáz kilométerre hazulról. Útban San
Franciscóba, Neko koncertjére.
Julia felé fordult, ránézett. A nap aranya tükröződött a fiú
bőrén, verejtékcsepp bújt meg a homloka felső szélénél.
– Még fenn – mosolyodott el Julia.
– Még fenn – ismételte Dave.
Miután a napkorong utolsó narancsvörös szeletkéje is teljesen
az óceánba merült, egyszerre szólaltak meg:
– Eltűnt.
Julia ezúttal egészen konkrét felismerésre jutott, még ha
keserédesre is: továbbra is barátok maradhatnak Dave-vel.
Semmi sem változott.
 AZ A KAMASZOS ÉRZÉS
AHOGY AZ ELSŐ hang elhagyta Neko Case torkát, Julia karján
borzongás futott végig. A helyszín egy kicsiny bár volt, ahol a
hátul működő bárpult soha nem csöndesedett el teljesen, még a
halk számoknál is folytatódott a nyüzsgés. Ráadásul hőség volt,
Julia pólója szinte kezdettől a hátához tapadt. A közönség elég
ritkásan helyezkedett el, így Julia nem préselődött egy csomó
izzadt idegenhez, de Dave-vel a színpad közelébe húzódtak,
ahol fáradhatatlan ügyeskedés zajlott az előnyösebb pozícióért,
és az időről időre hullámzó tömegben Dave a lány vállára tette a
kezét, hogy egyenesen tartsa. Bármennyire imádta Julia az
énekesnő szövegeit, gondolatai elkalandoztak a koncert közben,
kivált amikor Dave karja a karjához ért, amikor a fiú a füléhez
hajolt, és megjegyezte, hogy Neko hangja élőben még
erőteljesebben szól.
Amint Julia felismerte a That Teenage Feeling bevezető
akkordjait, úgy érezte, hogy rajta, Nekón és Dave-en kívül
minden elszürkül. Előzetesen az interneten kikereste a szöveget,
amit akkor némileg affektálósnak talált, de most érzékelhette a
kolosszális különbséget egy papíron olvasható sor és egy
elragadtatott hallgatóságnak teljes szívvel elzengett sor között.
Különös, csodálatos érzés volt tudnia, hogy pontosan abban a
helyzetben van, amiről Neko Case énekel. Egy pillantást vetett
Dave-re, aki kissé elmosolyodott, dúdolni próbálta a szöveget,
noha nyilvánvalóan nem ismerte.
A koncert majdnem éjfélkor ért véget, és bár Juliáék abból
indultak ki, hogy temérdek thai kajálda tart későig nyitva,
kiderült, hogy San Francisco nem a sohasem alvó New York,
nagyon is élvezi az éjszakai nyugodalmat. Amíg Julia a
telefonján környékbeli éttermeket keresett, Dave felhívta
Gretchent, hogy jó éjszakát kívánjon, és jelezze, hogy másnap
reggel az iskolában találkoznak. Julia hallotta, milyen kedvesen
cseng a fiú hangja, és úgy döntött, hogy ez felvillanyozza őt. A
legjobb haverja végtelenül rendes ember, és ha őt nem részesíti
gyengéd érzelmeiben, hát legalább valaki mást igen.
Miután Dave letette a telefont, visszaindultak oda, ahol a
kocsit hagyták.
– Nincs szerencsénk a thai kajával – közölte Julia. – Gretchen
hogy van?
– Félálomban. Üdvözletét küldi. – Dave az ujja körül pörgette
a slusszkulcsot. Egy kávézó előtt csoportosuló szakadt
tizenévesek mellett haladtak el. Az egyikük kerek kötött sapkája
alól fakózöld tincsek kandikáltak ki, övbujtatója és farzsebe
között fémlánc himbálózott. Hullámpapírt tartott a kezében NEM
KAMUZOK, PIÁRA KELL! felirattal. Fű- és testszag terjengett a
társaság körül. – Szóval beszerzünk még egy adag
rágcsálnivalót a visszaútra?
– Jobb ötletem van – felelte Julia.

ooo

Végül Carmeltől kicsit délre találtak megfelelő partszakaszt. Egy

tökéletesen elszigetelt, a műút felől egy kis dombbal takart
homoksávot. A környéken járőröző zsaruk sem láthatták a
tábortüzet, amit Juliáék odalent illegálisan rakni készültek.
Vettek vegyileg kezelt gyújtóst, egy köteg tűzifát, nyársakat, egy
csomag mozzarellával és aszalt paradicsommal töltött
ínyenckolbászt, egy doboz ananászbefőttet, csokis, pirított
pillecukros kekszszendvicshez való nyersanyagot meg egy
filléres strandtörölközőt. Julia sajnálta, hogy nincs mindehhez
egy üveg boruk, de mivel hamis személyivel egyikük sem
rendelkezett, be kellett érniük egy palackkal a kedvenc jeges
teájukból.
A kettejük közül sokkal harcedzettebb kempingező Julia kis
gödröt ásott, abban gúlába rendezte a fahasábokat, visszaszaladt
a kocsihoz egy kis papírért, hogy a gyújtós még könnyebben
tüzet fogjon. Dave körberakosgatta az élelmiszert a törölköző
szélén, nehogy a szél fellibbentse, és mindent
összehomokozzon.
Julia percek alatt tüzet gyújtott, ananászkockákkal váltogatva
nyársra húzták a kolbászt, és a tűz körül a homokba temették,
hogy ott magától megsüljön. Törökülésben letelepedtek, az
óceán helyeslően morajlott a háttérben, az arcukat a szemükben
tükröződő lángok pici narancssárga villanásai derítették föl.
– Hú, ez fantasztikus ötlet volt – ismerte el Dave, letekerte a
jeges tea kupakját, és az ajkához emelte a palackot.
– Várj! – nyomta vissza a palackot Julia, mielőtt a fiú ihatott
volna. – Előbb mondj tósztot!
Dave az elébük táruló tájképre intett.
– Micsoda látvány kedd este! Kell ehhez még külön tószt is?
Julia kivette a kezéből a palackot.
– Ez hosszú. A tószt legyen rövid és velős. Akárcsak
Hemingway. – Egy pillanatig gondolkozott, majd felemelte a
teát. – A szívünkben lobogó tűzre! – idézte az anyukája egyik
levelezőlapjáról vett sort. Azután alaposan meghúzta a palackot,
és megrázkódott, mintha whiskey-t ivott volna. Dave kezébe
nyomta a palackot, közben tudatosodott benne, hogy az ujjaik
egymáshoz súrlódtak. A füle még csengett a koncerttől, és a
levegő enyhe csípősségét tökéletesen ellensúlyozta a tűz melege.
Dave letette a palackot maguk elé, a homokra, cuppogott az
édes italtól. Egy autó hajtott el mögöttük az országúton, halkan
surrogtak a kerekei a burkolaton. Még a reflektorfény sem hatolt
el hozzájuk. Egy ideig hagyták, hogy az óceán hangja uralja a
terepet, és felváltva kortyolgattak a palackból, közben
negyedeket fordítottak a nyársakon, hogy a kolbász mindenütt
átsüljön. Valahányszor egyikük felemelte a palackot, a másik
újabb köszöntővel rukkolt ki, ami megfelelt Julia hemingwayes
kritériumainak.
Dave: „Egy másik sorszámozott éjszakára!”
Julia: „Az apró különbségekre!”
Dave: „A végtelen hálámra, hogy ez nem pia, különben már
fejre álltam volna!”
Julia: „A haverom alacsony alkoholtűrő képességére. Legyen
az élete szerény kocsmacechekkel és előre kijelölt sofőrökkel
áldott!”
Egy óra elteltével már vihorásztak a vérpezsdítő
cukorbeviteltől. A nyársak eldobálva hevertek a fövenyen, az
oldalukon lefolyt ananászlére homok tapadt, az apró
kolbászdarabkákat hosszúra nyúlt árnyékok rejtették el a
tábortűz fénye elől. Juliáék épp magukhoz tértek egy fergeteges
kacagásból, bár a lány nem egészen emlékezett, mi váltotta ki.
Újabb hasábért nyúlt a fogyatkozó kötegben, és átlósan a tűzre
rakta. Hátradőlt, érezte, hogy izzadni kezd.
– Szerintem ez kifejezetten a jó ötletek éjszakája – mondta
Dave, és felpattant. Levette a cipőjét, széttárt kézzel
egyensúlyozott. – Egy Sosemet már kihúztunk ma este, nem
igaz? Miért ne folytatnánk a sort? – Fél kézzel megragadta a
pólója alsó szegélyét, és hirtelen lerántotta a fejéről.
– Mit művelsz?
– Hatos pont: Sosem, nudzunk tengerparton.
– Ez komoly?
A fiú vállat vont.
– Itt senki sem láthat meg. Semmi sansz rá, hogy valami
pucér fotó vírusként terjedjen, hacsak nem egyikünk a hunyó. –
Az óceánra nézett, és kigombolta a farmerját. – Nem tudom,
nálad mi a helyzet, de nekem pillanatnyilag semmi sem hangzik
jobban, mint megmártózni az óceánban.
Széles vigyor terült az arcára, azután elfordult Juliától,
kilépett a farmerjából meg a bokszerjából, miközben az érkező
hullámba rohant, sápadt feneke világított az éjszakában.
 Julia alig kapott levegőt a nevetéstől, és vajmi rövid habozás
után kicsusszant a sortjából, póló-melltartó-bugyi nyomvonalat
hagyott maga után, ahogy csatlakozott Dave-hez a Csendes-
óceánban.
– De hát ez kurva hideg!
– A szívünkben lobogó tűz melegen tart bennünket – felelte
Dave, bár máris vacogott a foga.
– A kihűlés előidézte didergés hatékonyabban működhet.
Egészen partközelben maradtak, és térdre kuporodtak, hogy
a víz ott is nyakig ellepje őket. Julia a vízbe dugta a fejét, érezte,
hogy a tüdeje levegő és meleg után sikolt.
– Nézd csak, Julia!
Kitörölte a szeméből a sós vizet, és tájékozódni próbált, amíg
meg nem pillantotta Dave-et, aki a horizont felé mutatott. A
tekintetével követte a kinyújtott kezet, és meglátta a holdat, a
néhány órája a vízfelszín alá merült narancssárga napkorong
haloványabb mását. Még nem kerekedett ki teljesen, de így is
kövérebben terpeszkedett, mint amilyennek valaha is látta, és
akárcsak az órákkal ezelőtt figyelt nap, ez is pontosan olyan
színben pompázott, mint az út mentén árult narancs.
– Azta! – csak ennyit bírt kinyögni.
Egy darabig egymás mellett lebegtek, gyönyörködtek a
látványban, összekoccanó foguk és a hátuk mögött a partot
ostromló hullámverés zaja egyidejűleg töltötte föl Juliát
adrenalinnal meg a békesség érzetével.
Néhány perc elteltével úrrá lett rajtuk a fázás, kiszaladtak a
partra. Julia nem annyira az illendőség, mint inkább karjának
melegítése végett ölelte át magát. A törölközőre ült, közel hajolt
a tűzhöz, bár most, hogy ott volt, ez már egyáltalán nem is tűnt
annyira szükségesnek, hiszen az adrenalin sokat segített. Dave-
nek is hagyott helyet, de a fiú fölemelte a törölköző szabadon
maradt részét, és Juliára terítette. Azután közvetlenül a lány
mellé telepedett, az oldaluk egymáshoz ért, a farmerja fölszívta
a lábáról a Csendes-óceán nyomait. Hangosan lihegtek, már a
tüzet bámulták, nem az emelkedő holdat, amely egyre
hétköznapibbá vált, ahogy felkapaszkodott az éjszakai égboltra,
a mosolyuk pedig sehogy sem akart eltűnni. Julia tudta, hogy
akadnak az ember életében pillanatok, amik jelentenek valamit,
mégis észrevétlenül múlnak el, és tudta, hogy ez most nem
olyan.
Újabb autó húzott el mögöttük, ez észak felé tartott. Julia alig
hallotta az óceán morajától és a tűz ropogásától, nem is szólva a
saját zaklatott mellkasáról. Dave mélyen a szemébe nézett, és
Julia érezte, hogy kezd újra felszínre bugyogni mindaz, amit
útközben elfojtott. Gondolt rá, hogy ismét azt teszi, ismét
magába temeti a szerelmet, és csak ehhez a mostani állapothoz
ragaszkodik. Csak így szereti Dave-et, vagy messzebbről.
Azután Dave, aki még mindig oldalra hajtotta a fejét, mint
egy összezavarodott kiskutya, odanyúlt, lesöpört a lány
homlokáról egy nedves hajtincset, a füle mögé simította, és
rámosolygott. Julia önkéntelenül elkapta a fiú kezét, mielőtt
visszahúzhatta volna, és összekulcsolta az ujjaikat. A tűztől és a
törölközőtől melengetve már egyáltalán nem fázott, mégis
végigfutott a hátán a hideg, amikor megértette, hogy egy
pillanatig sem bírja tovább magában tartani azt a szót.
– Dave! – kezdte, és egyfajta megkönnyebbülést okozott neki
a tudat, hogy most az a bizonyos szó következik, semmi, de
semmi nem akadályozhatja meg. A fiú lenézett összefogódzó
kezükre, de nem próbálta elengedni őt. Julia kivárta, hogy az a
jóságos tekintet ismét találkozzon a sajátjával, azután mintha ez
lenne a legegyszerűbb dolog a világon, szerelmet vallott.
HARMADIK RÉSZ
DAVE ÉS JULIA
 MERT HÜLYE VAGYOK
MINT EDDIG IS oly sokszor, mielőtt Julia kimondta volna,
Dave már tudta, mit készül mondani. Látta a szemében, a
gyönyörű kék szemében, amiről az elmúlt öt évben még ébren is
annyit álmodozott. Annyiszor elképzelte már ezt a nézést, hogy
pontosan felismerte a jelentését, mielőtt Julia a szavaival is
megerősítette.
A szíve már az úszástól is kalapált, hát még a röhejes és
csodálatos időzítéstől, hogy a hold pont akkor kelt föl, amikor a
dermesztő vízben fürödtek. Az imént próbált nem bámulni, de a
lány partra futó alakjának látványa mókásan hatott, ugyanakkor
egy álom vált vele valóra, ahogy a sötétben mozgott, formás
testének halovány domborulatai és hajlatai visszaverték a
holdfényt.
Julia most lazán a törölközőbe burkolózva ült, amit a carmeli
élelmiszerboltban vettek. Víz csorgott le az arcán, a
kulcscsontján, majd eltűnt a törölköző alatti sötétségben. A tűz
fénye kiemelte a szemét, az ajka színét, a hidegtől kipirult arcát.
Dave semmi másra nem bírt gondolni, csak hogy Julia milyen
szép így, ő pedig milyen régen álmodozik pontosan erről a
pillanatról. Ámbár ez most jobb volt, mint az álmodozás.
Azután elhangzott az a szó.
– Szeretlek – mondta Julia, éppen azon a módon, amitől ő
mindmostanáig visszatartotta magát. Dave azonnal odahajolt,
még közelebb került ahhoz az emberhez, akihez mindig is
nagyon közel volt.
Teljesen helyénvalónak tűnt, hogy megcsókolja.
Oly sokáig tartó álmodozás után most csalódásnak kellett
volna következnie. A fiú sosem fékezett elvárásai annyira
magasba rugaszkodtak, hogy a valóság nem felelhetett meg
neki. A képzeletét elragadta a hév, és az életre hárult a feladat,
hogy megmutassa, miként fest valójában a helyzet. Dave tudta,
hogyan téved az ilyesmi gyakran a fantázia világába. Az
emberek éveken át áhítoznak valamire, és amikor megkapják,
óhatatlanul becsapva érzik magukat.
Hát most egyáltalán nem ez történt. Julia csókja pontosan
olyan szuper volt, amilyennek lennie kellett. A szájuk
egymáshoz illett. El sem tudta volna képzelni másként. Nem
tartott nagyon sokáig a csók, és a világ nem ment át lassított
felvételbe, se semmi ilyesmi. Érezte a lány ajkának tapintását,
leheletén a tea édességét, nyelvük villanásnyi összetalálkozását.
Elég hamar visszahúzódtak, bár a kezüket egymáson hagyták,
az oldaluk így is egymáshoz nyomódott, az olcsó törölköző egy-
két centiméterre lecsúszott Julia válláról.
– Fogalmad sincs, milyen régen kívánom már ezt – mondta
Dave, akaratlanul is suttogva.
– Tényleg?
– Évek óta – bólogatott Dave, és újra közelebb hajolt hozzá.
A második csók hosszabb, mohóbb volt. Julia megfordult, a
fiú ölébe ült, mindkettejüket a törölközőbe burkolta.
– Miért nem szóltál egy szót sem?
– Mert hülye vagyok. – Dave újra megcsókolta a lányt, egyik
kezével Julia arcát fogta, a másikkal a törölközőt tartotta
magukon. A tűz lelohadt, Dave felkapta a még megmaradt
egyik fahasábot, és Julia hevenyészett gödrébe dobta, nem
akarta, hogy az egész elhamvadjon. Ez az este – az autózás, a
koncert, ez a tökéletesen elszigetelt tengerpart – már a csók előtt
is jelentőségteljesnek érződött, és nem akarta, hogy véget érjen.
Sajnálta, hogy nem vettek több tűzifát. – El sem tudom hinni,
hogy egész idő alatt csinálhattuk volna ezt.
Julia csókolózás közben nevetett, mintha egyetlen
másodpercre sem akarna elhúzódni.
 – Asszem, be kell hoznunk a lemaradást.
Ránehezedett a fiúra, amíg az le nem feküdt a homokra, és
úgy érezte, Julia súlya valóságos csoda. Furcsa, hogy annyi
mindent csodálhatott volna Julián, az arcára hulló haját, az
ajkához tapadó ajkát, meztelenségét, ahogy a törölköző
lecsúszott, de mind közül a súlyára koncentrált. A lány kissé
felemelkedett, hogy megcsókolja Dave nyakát, és a fiú azonnal
közelebb húzta, azt kívánta, hogy rajta maradjon a terhe.
– Nyugi, Dave! Nem megyek innen sehová.
– Tudom – mondta. – Csak isteni érzés.
– Irtózom a durvaságtól, de fogadjunk, hogy ha akarom,
jobban fogod érezni magad.
– Nem is irtózol a durvaságtól – mondta Dave, kicsit nevetett,
és félrevonta a lány haját az arcából, persze hiába, mert
visszahullott.
– Igaz. Sokkal szívesebben viszonyulok ehhez durván, mint
kényeskedve.
– Mihez?
– Ahhoz, hogy a legjobb haverommal szexeljek a
tengerparton – felelte Julia, elkapta a fiú két kezét, és lefogta,
vigyorgott még akkor is, amikor hozzálátott, hogy ismét
megcsókolja, és mást is tegyen vele.
Mire a hold kicsit kevésbé látványossá, kicsit jobban
önmagává változott, Julia és Dave már egymás mellett feküdtek
a törölközőn, tűzre vetették az utolsó fahasábokat, a nyársakat,
valamint a nasiszendvicsekhez fel nem használt pillecukor
elszenesedett maradványait. Az égvilágon minden homokos
lett.
– Ez rettentő sablonos – mondta Dave, miközben puszik
tucatjait hintette a lány egész arcára, a füle mögé, a nyakán
virító három darab szeplőre, és képes lett volna az éjszaka
hátralévő részében e tevékenységnek szentelni a figyelmét.
– Micsoda? – kérdezte Julia behunyt szemmel, karjával a fiú
meztelen hátán.
 – A tengerparton szexelés. – Dave elöl végigcsókolgatta a
lány nyakát, le a kulcscsontjáig. – A tűz, a hold. A romantikázás
közben kölcsönösen elveszített szüzesség. Rém giccsesen toljuk.
Julia felhúzta, erélyesen megcsókolta, a lábával átkulcsolta, és
annyira magához szorította, amennyire csak bírta.
– Panaszkodásnak nincs helye.
Továbbra is mindenhová jutott homok, és időről időre
láthatatlanul elrobogott az országúton egy autó, néha a nyitott
ablakon át zene harsogott. Legtöbbnyire azonban az óceán
hangja és csókolózásuk töltötte ki az éjszakát, egy-egy
eldünnyögött szeretlek vagy valami vicc, amitől mindketten
hahotára fakadtak, egymás nyakához dugták az arcukat, amíg le
nem higgadtak, és azután folytatták a csókolózást.
Ez, gondolta magában Dave, miközben a hátán lesiklott Julia
keze, ő pedig újra meg újra a lányt csókolta, ez maga a tökély.
 TÖKÉLY
EZ, GONDOLTA MAGÁBAN Julia, miközben az oldalán
lesiklott Dave keze, ő pedig újra meg újra a fiút csókolta, ez maga
a tökély.
 NAPKELTE
DAVE – AHOGY már oly sokszor elképzelte – Juliával a
karjában ébredt. A nap még csak alig kelt fel mögöttük. Köd
színezte halványsárgára az eget és szürkítette be a vizet. Julia
feje a fiú mellkasán nyugodott, a karja átfogta őt, testükkel
melegítették egymást a hajnali hűvösségben. Az óceáni fuvallat
megmozgatta Julia néhány hajszálát, fellibbentette a lány
békésen alvó arcáról. Ez még mindig maga volt a tökély, kivéve,
hogy most Gretchen járt Dave fejében.
Gretchen, aki még sosem látta a napkeltét. Jó, talán futólag,
az iskolába vagy egy korán induló géphez a repülőtérre menet.
De sosem ébredt konkrétan erre a látványra, sosem töltötte azzal
az időt, hogy figyelte, amint az égbolt a teljes sötétségből a
vitathatatlan nappalba világosodik. A lány a kikötői randijukon
mesélte ezt neki, és Dave akkor megígérte, hogy egyszer elviszi
őt napkeltét nézni. Ki is szemelte a helyet, ahová mehetnének –
Brett ismerte a feljárást az iskola tetejére, ahonnét akadálytalan
kilátás nyílt egészen a keleti hegyekig –, és elkezdett
összeállítani egy lejátszási listát, hogy közben azt hallgassák, de
úgy vélte, még nem elég hosszú.
Körülnézett rögtönzött táborhelyükön. A ruhájukat
szétszórták, Dave fél pár cipője veszedelmesen közel
helyezkedett el a tűzhöz. Egy szem ottfelejtett pillecukor félig
betemetve feküdt a homokban, az oldalára dőlt jeges teás palack
mellett. Az országútról még nem hallatszott folyamatosan a
motorzaj, de Dave tudta, hogy nemsokára úgy fog szólni.
Gretchen mostanában ébredhetett. Dave látta már őt
felébredni, bár odáig nem jutottak, mint Juliával. Most
valószínűleg az oldalán fekszik, összegömbölyödve, és amint
kinyitja a szemét, a keze kinyúl a mobiltelefonjáért. Dave
lefestette magának a lány arcát, ahogy visszatükröződik rajta a
kijelző fénye, nagy barna szemét, amelybe az elmúlt pár héten
olyan gyakran nézett, a kiugró járomcsontját. Felkavarodott a
gyomra.
Lenézett Juliára, aki továbbra is békésen aludt, egyenletes
lélegzetvétele mintha metronómhoz igazodott volna. A lány
száját nem egészen látta, de úgy képzelte, hogy mosolyogva
aludt el, és a mosoly még most is ott bujkál. Julia vele
ellentétben úgy fog felébredni, hogy nem jár más a fejében, csak
maga Dave.
A fiú visszaemlékezett számtalan mozizós estéjükre, amikor
türelmetlenül várta, hogy Julia feje lekókadjon, mert az azt
jelenti, a film már nem tartja ébren, és hamarosan az ő vállához
fog simulni az arca. Egy alkalommal mindketten elbóbiskoltak,
és Dave késő éjjel arra ébredt, hogy újra a film pereg, Julia pedig
belékarolt. Dave csukva tartotta a szemét, úgy tett, mintha még
aludna, nem akarta megzavarni ezt az egyszerű örömöt. Julia
mocorgott, azután visszabújt hozzá, mintha ugyanez járt volna a
fejében. Most furcsa volt arra gondolni, hogy már akkor
megtörténhetett volna, hogy mindaz, amit kívánt, karnyújtásnyi
közelségben volt.
Kétségtelenné vált, hogy szerelmes Juliába. Elképesztő
éjszakájuk volt, a részleteket tarkító sablonok ellenére
rendkívüli. Valóra vált álom, szó szerint és átvitt értelemben,
leszámítva, hogy az álom most összegabalyodott a Gretchent
illető álommal.
Dave kissé áthelyezte a súlypontját, Julia halántékához
emelte a kezét, és finoman, körkörösen dörzsölgette, hogy
gyengéden fölébressze. Pedig szívesen hagyta volna még
aludni. Jobb lett volna örömmámorban úszni, mint a boldogság
és lelkiismeret-furdalás között ingadozni.
Tudta, hogy Gretchen most majd megsértődik, és haragudni
fog rá. Talán szóba sem áll többé vele. A gondolattól pánik
költözött Dave mellkasába, már-már arra késztette, hogy
azonnal felkeljen, és felrázza Juliát, mintha a távozással meg
nem történtté tehetné mindezt. De olyan régóta reménykedett
pontosan ebben a fejleményben, hogy most semmiképpen nem
futamodhatott meg.
– Julia! – szólongatta halkan a lányt, nem tudta, mi mást
mondjon.
Julia megmozdult, de csak még jobban Dave-hez simult,
csókot nyomott a fiú mellkasára, majd folytatódott ütemes
légzése. Váratlanul egy sirály jelent meg mellettük, óvatosan
lépegetett a fiú felé. Gyanakodva sandított Dave-re, kis fekete
üveggolyóként csillogó szeme csak veszélyt látott benne. Dave
bólintott, mintha megerősítené, hogy ő folyton csak ártani tud.
A nap magasabbra hágott a ködben. A sirály elszelelt a
pillecukorral. Dave-et elcsigázta a lelkifurdalás, a szégyen feltört
a gyomrából, kipárolgott a pórusain. Még egy kicsit hagyta
aludni Juliát, a lehető legtovább késleltette azt, ami most
következett.
 NEVETSÉGES
AMIKOR JULIA FELÉBREDT, egyetlen szóval tudta jellemezni
az állapotát: nevetséges. Nevetséges, hogy ilyen boldogan
ébredjen az ember. Szerelmes rajzfilmfigurának érezte magát.
Bármelyik pillanatban festett kék madarak ereszkedhettek a
vállára, hogy trillázásba fogjanak. Olyanná vált, mint egy Jack
White gitárszóló.
Amint feleszmélt, újra megcsókolta Dave-et, nevetett azon,
hogy minden csupa homok. Felült, körülnézett kisded piknikjük
romjain: félig üres jeges teás palack az oldalán fekve, mintha
elájult volna, hamukupac a tűzhelyen, ruháik a törölköző körül,
mintha onnan robbantak volna szét. Három madár hagyott
nyomokat a homokban, és Julia magában mulatva képzelte el,
hogy azok a festett kék madarak daloltak kettejük mellett, amíg
ők aludtak. A nap már felperzselte a ködöt, és mire visszaérnek
San Luis Obispóba, valószínűleg tökéletesen derült időre,
mélykék égboltra számíthattak. Nevetséges.
Dave hallgatott, mialatt rendet raktak maguk után, és
felöltözködtek. Julia úgy vélte, aggódik, hogy elkapják a zsaruk,
és szeretne időben az iskolába érni, ami most már semmi szín
alatt nem sikerülhetett. Tudta, hogy Dave-nek ilyen a
természete, és viccelődéssel próbálta elterelni a gondolatait apró
aggodalmairól.
– Most jut eszembe, már tele az internet egy videóval, amiben
pucéran szaladsz be az óceánba.
– Hazudós! – felelte Dave, homokot rúgott a tűzgödörbe, és
lehajolt a teáspalack kupakjáért.
– Irtó alattomosan jártam el. Félreértés ne essék, borzasztó
rosszul éreztem magam amiatt, hogy megtettem, és ráadásul e-
mailben az egész iskolának elküldtem, de a Sosemek listája
kifejezetten említi, tehát úgy okoskodtam, hogy gyakorlatilag
muszáj megörökítenem az eseményt. De a nagyszüleidet
valószínűleg nem kellett volna felvennem a címzettek közé.
Dave kuncogott, azután felemelte a törölközőt, és lerázogatta
róla a homokot, majd a karjára terítette.
– Mehetünk?
– Úgy érted, máris haza? Azt hittem, maradhatunk még
néhány napig. Megtermeljük magunknak az ennivalót. Szakállat
növesztünk. – Dave közel sem nevetett annyira, amennyire
kellett volna. Pedig nagyon vicces volt. – Nyomathatnánk igazi
szakállas szexet. Dögös lenne. Tulajdonképpen tudsz te
egyáltalán szakállt növeszteni? Őszintén bevallhatod. Akkor is
vonzódnék hozzád, ha nem, csak jobb szeretném tudni, nem én
leszek-e a párkapcsolatunkban a szakállasabbik. Szervezési
szempontból.
Dave nem válaszolt, és Juliának összerándult a gyomra,
mintha valami nem stimmelne, de hát ugyan mi ne stimmelt
volna? A fiú mögé lépett, átkarolta a derekát, és a hátához
simult.
– Ugye tudod, hogy a viccelődésemnek semmi köze az
érzéseimhez?
Dave megszorította a kezét.
– Tudom.
– Akkor jó. – Julia puszit nyomott a fiú pólójára, komolyan
azt remélte, hogy esetleg egyáltalán nem mennek el. – Nincs
kedved… beszélni róla? Mármint… tudod… arról, hogy
lefeküdtünk egymással. És hogy most hogy viszonyulunk
ehhez.
Izgatottan, és kicsit meghökkenten is attól, amit kimondott,
Dave hátához dugta az orrát.
A fiú nevetett, azután szembefordult Juliával, és a karjába
zárta. Feltámadt a párás óceáni szél, a reggeli nap nem sokat ért
ellene, Julia hátán végigfutott a hideg. Érzékelte Dave szoros
ölelésében a gyöngédséget, fogadni mert volna, hogy a fiú most
ugyanúgy vonakodik hazaindulni, mint ő. Néhány másodperc
múltán Dave kibontakozott az ölelésből, hátrahúzódott, és
gyorsan szájon csókolta Juliát.
A lány a nyomába szegődött, kicsit lassan mozgott, mivel
kábé hat perce ébredt fel, és a lábujjai közé férkőző homok egész
egyszerűen elvarázsolta. Az egész világot meg kellene tölteni
homokkal. Dave közben a fenti útpadkához ért, kicsit erős
tempót diktált. Julia hátrapillantott a táborhelyükre, mert ez a
nap még egy sablont át tudott vészelni. Jól megjegyezte
magának a környezetet, az út túloldalán zöldellő fákat, a
deszkakerítést, ami bizonyára valami mögötte megbúvó
ingatlanhoz tartozott. Jaj, de banális szerep: a lány, aki
emlékezetébe vési az első alkalma részleteit.
Visszafordult, és látta, hogy Dave már beszállt a kocsiba, amit
este görgetegsziklák mögé állított, nehogy valaki kiszúrja. A
volánnál ült – a motor járt –, hunyorgott, bár a nap nem az egész
arcát érte. Kicsit több mint kétórás autózással juthattak San Luis
Obispóba, és Julia a hazavezető út minden kilométerét ki akarta
élvezni.
Felrakta a lábát a műszerfalra, kibontotta a haját, és hagyta,
hogy a szél elfújja a homokot, miközben rákanyarodtak az
országútra. Felkapta a napszemüvegét a középkonzolról, de
nem vette fel, nem akarta tompítani a ragyogást.
– Kár, hogy nem hoztunk reggelizős nasit – mondta, és
bedugta a telefonját az autóba, hogy zenét szolgáltasson. –
Nincs kedved megállni valami étteremnél?
Dave a kocsiajtóra könyökölt, aggodalmas arcot vágott.
– Nem ártana viszonylag hamar hazaérnünk.
– Irtó helyes, hogy még mindig a suli miatt parázol. – Julia
odahajolt, és a fiú hasába bökött. – Oké, kajálda kilőve. Némi
autós túrás elemózsia azonban kell. Méregerős Cheetost akarok
reggelire.
 – De durva.
– David Babapiskóta Howard, egyetlen rossz szó a méregerős
Cheetosra, és elkobzom a mexikói útlevelét.
Dave mosolygott, de aggódva hunyorított hozzá, mint akinek
a szemébe süt a nap. Előrenyúlt, hogy kicsit felhangosítsa a
zenét, ami furán hatott, mert éppen valami pörgős szám ment,
és Dave nem csípte a dance stílust. Julia hátradőlve dúdolt, a
vállát rázta, kilógatta a kezét az ablakon. A kinti hideg széltől
libabőrös lett, de Julia boldogságában fütyült rá.
Befordultak egy benzinkútra.
– Te mit reggelizel? – kérdezte Julia, ahogy kikászálódott a
kocsiból. Dave nem mutatott hajlandóságot, hogy kiszálljon. –
Hozzak neked valamit? Skittlest? Red Bulit? Méregerős
Cheetost?
– Hányózacskót – morogta válaszul Dave.
Amikor Julia a rágcsálnivalóval degeszre tömött szatyor
társaságában visszatért az üzletből, Dave behunyt szemmel
hátratámaszkodva pihentette a fejét. A lány egy-két
másodpercig bámulta, örült, hogy nem láthatja a saját
arckifejezését, fülig érő vigyorát. Dave viszont nem nagyon
vigyorgott.
Ami azt illeti, éppen ellenkezőleg. Nyúzottnak látszott. Julia
éppen a közösülés utáni fokozott érzékenységről akart
viccelődni, amikor rátört a felismerés, és meglepődött, hogy ez
nem előbb történt. A fiú Gretchenen agyalt. Az a nagy szíve
nem engedte, hogy ne gondoljon rá.
– Akarod, hogy én vezessek?
Dave kinyitotta a fél szemét.
– Ne is álmodj róla, hogy visszakapod a kulcsot. Most én
vagyok a sofőr.
– Kezdettől fogva ezt tervezted, igaz? Micsoda sumák.
Julia a szatyorba nyúlt, Dave-hez vágta a Cheetost, azután
visszacsusszant az anyósülésre. Mielőtt a fiú ismét beindíthatta
volna a motort, Julia elkapta a kezét, és összekulcsolta az
ujjukat.
– Ez elég frankó, nem?
Mosolyogva felemelte a kezüket, az ajkához húzta, és hosszas
csókot nyomott a fiú középső ujjának tövére.
Dave bólintott, azután ugyanígy tett a lány kezével, bár az ő
csókja rövidebbre sikeredett. Azután kihúzta az ujjait a fogásból,
és elfordította kulcsot. Vajon csak a lelkifurdalás némította el,
vagy más is? Talán kétely?
Julia két órán keresztül kapcsolgatta a számokat. Kibámult az
óceánra, ami szebb volt, mint valaha. Dave combjára tette a
kezét, és amikor látta, hogy a fiú arca megmerevedik, elhúzta a
kezét, számot váltott, elsütött egy poént. Igyekezett nem
gondolni Dave és Gretchen kettősére, de nem úgy tűnt, mintha
képzelődne. Dave tényleg összejött azzal a lánnyal. Alig egy
nappal ezelőtt is megcsókolta, ujjaival végigszántott a szőke
haján.
– Melyiket választanád? – kezdte Julia, bár még maga sem
tudta, hogyan fogja befejezni, csak meg akarta törni a hallgatást.
– Nyolcévi kötelező bejárást Marroney óráira vagy érzéstelenítés
nélküli homloklebenyirtást?
– Ez hülyeség, persze, hogy Marroney óráit választanám.
– Csörrr! Beugrató kérdés volt. A kettő egy és ugyanaz.
Dave nevetett.
– Totálisan beleszerettél abba a pasasba.
– Egy frászt, te dilis. – Julia felült, újra a fiú kezéért nyúlt, és
kinézett az 1-es főútra, ahogy az San Luis Obispóhoz közeledve
elkanyarodott az óceántól. – Beléd vagyok szerelmes.
– Nem állítottam, hogy a kettő kölcsönösen kizárja egymást –
nevetett Dave, és megszorította a lány ujjait. Most Julia
hangosította fel a zenét. Sajnálta, hogy nem maradtak
egyszerűen ott azon a carmeli tengerparton. Folytatniuk kellett
volna a túrájukat, még legalább ezen a napon. Figyelte, ahogy
San Luis Obispo ismerős környéke elsuhant az ablaka előtt. Az
étteremláncok egységei az üzletsorokban, az önki-szolgáló
mosodák és a műkörmösök, akik a forgalmat oda-vonzó
éttermek nélkül nem maradhatnának talpon. A város szélétől a
távoli hegyekig nyúló megművelt földek. A középiskola, ahol
most bármelyik pillanatban kicsöngethetnek ebédszünetre, az
érettségizők spuriznak a kocsijukhoz, hogy néhány házzal
odébb, Fratellinél pizzázzanak.
– Ugye simán továbbmész, elhajtasz a suli mellett? – kérdezte
Julia. – Mindjárt dél.
– Ja – mondta Dave, és nem szólt többet, de Julia ennyiből is
kihallotta, hogy Gretchenre gondol.
– Átmehetek hozzátok? Mozizni. A legutóbbi mozizós
estéinken majd meghaltam, hogy összebújhassak veled.
– Julia Harctéri Gunteski, nem is sejtettem, hogy kegyed ilyen
érzelgős.
– Kussoljál! Az összebújásnak semmi köze az érzelgősséghez.
A bőrhöz súrlódó bőr kimondhatatlan gyönyöréről szól, kivált
akkor, ha olyasvalakit foglal magába az a bőr, aki iránt többé-
kevésbé erős érzelmeket táplálunk.
Dave hallgatott, amikor egy stoplámpához értek. Görcsösen
szorongatta a volánt, megdörzsölte a tarkóját. A lány nagyon
igyekezett nem arra emlékezni, hogyan festett az énekkar,
amikor a túlsó sarkon előadáshoz készülődött.
– Ez komoly? Tényleg pont itt kapunk először piros lámpát a
városban?
Dave elmosolyodott.
– A mozizásról nem tudom, mit mondjak, de iskolába most
semmiképpen nem megyek.
Befordultak Dave-ék kocsibehajtójára, amely üresen fogadta
őket, mivel Dave apja és Brett dolgozni mentek. Amint
lefékeztek, Julia kicsatolta a biztonsági övét, áthajolt a konzol
felett, tarkón ragadta a fiút, és odahúzta magához, hogy
megcsókolja.
Dave ajka nem volt se merev, se elutasító. Egyáltalán nem azt
jelezte, hogy Gretchenen jár az esze. Távolról sem. Éppolyan
tökéletesen illett Julia ajkához, mint előző este, és ebben a
gyönyörűséges pillanatban Julia tudta, hogy még sok ilyen
következik.
Azután Dave a jellegzetes csókbefejező cuppantásával
gyöngéden leállította. A keze a lány oldalát fogta, a tekintete a
tekintetét. Julia rámosolygott, és már éppen el akart húzódni,
amikor a fiú szeme rávillant valamire a visszapillantó tükörben.
– Basszus! – morogta Dave, mintha hirtelen kiütötték volna
belőle a szuszt. Julia hátranézett, és meglátta mögöttük
Gretchen kocsiját. Az ajtaja félig nyitva, Gretchen arca már
könnyben úszott. A haját olyan féloldalas lófarokban viselte,
aminek nevetségesen kellett volna hatnia, nála valahogy mégis
működött.
A kocsi ajtócsapódásának hangja verte fel a délután csöndjét.
Dave gyorsan elhúzódott Juliától, fél kézzel már az ajtókilincset
fogta.
– Bocs! – mondta, bár Julia nem tudta biztosan, mire érti ezt.
A lány dermedten ült tovább a kocsiban, miközben Dave
üldözőbe vette Gretchent, aki már elindult az autójával.
Julia a Miatája hátsó ablakának keskeny sávján át nézte végig
az egészet: a síró Gretchent és az elkeseredetten magyarázkodó
Dave-et. Csak másodpercekig tartott, azután Gretchen
elrobogott, de Julia úgy érezte, mintha nagyon hosszú idő telt
volna el, akár egy kínosan terjengős, vontatott, túljátszott jelenet
valami szappanoperából, rengeteg közelivel, kétségbeesett
arcokkal. Gretchen távozása után Dave még ácsorgott egy kicsit
a kocsibehajtó szélén, a kezét tehetetlenül lelógatta, az arca nem
látszott. Úgy tűnt, holtpontra jutott, a legenyhébb fuvallat is
akár Gretchen után lökheti, akár visszatolhatja Juliához. Julia
visszafojtotta a lélegzetét, mintha csak ennyi kellene ahhoz,
hogy felé lendüljön a fiú.
– Könyörgök – rebegte, és ezen maga is meglepődött. –
Könyörgök!
Egy autó hajtott arra, a sofőr a rádióállomásokat kapcsolgatta,
tekintete az utat fürkészte, nem sejthette, mit nyerhet vagy
veszíthet ezekben a percekben Julia.
– Könyörgök – ismételte a lány.
Dave nem siette el a dolgot, Julia pedig hagyta, hogy egészen
addig tétovázzon, amíg vissza nem ér a kocsihoz. A fiú mélyen
lehorgasztotta a fejét, lelógatta a kezét, továbbra is úgy festett,
valami apróság határozhatja meg a döntését, elég, ha valahol
messze egy lepke megrebbenti a szárnyát, hogy eltávolítsa őt
Juliától. Amikor megfordult, és lassan visszaült az autóba, Julia
megkönnyebbült.
Dave beütötte a fejét, és csukott szemmel, újra elkínzott arccal
huppant az ülésre.
– Basszus!
Julia megdermedt, nem tudta, mit tegyen vagy mondjon,
amíg eszébe nem jutott, hogy ez itt még mindig Dave. Ahogy ő
is még mindig önmaga. Gretchennek talán megszakadt a szíve,
és Julia senkinek sem kívánt ilyesmit, de csak az imént csókolta
meg Dave-et, nem először, és pláne nem utoljára. Végül is itt
volt a srác. Juliát választotta.
– Tudod – kezdte Julia. – Az ösztöneim most azt súgják, hogy
a csajodként támogassalak, de gőzöm sincs, hogy ebben a
konkrét helyzetben mi következne abból. Szóval a legjobb
haverodként támogatlak, és így kérdezem: van kedved sajtos
tésztát enni?
Felvetése nem váltott ki olyan élénk reagálást, mint remélte,
csupán Dave jellegzetes, horkantásszerű kis nevetését. Ez nem
túlságosan nyugtatta meg. Azután Dave kinyitotta a szemét, és
rámosolygott.
– Tudod, milyen csodálatosan bizarrul hangzik, hogy a
csajomnak nevezed magad?
– Sejtem – felelte Julia, és a fiúhoz bújt.
 LUSTÁLKODÁS
AZELŐTT, VALAHÁNYSZOR DAVE a szerelemről álmodott,
az a következőképpen jelent meg:
Lustán. A szerelem pokoli lusta. A szerelem az ágyban
heverészik, melegíti a takaró és a szobába beáradó napfény. A
szerelem lusta ahhoz, hogy felkeljen, és lezárja a reluxát. A
szerelem elkényelmesedett ahhoz, hogy felkeljen, és kimenjen
pisilni. A szerelem folyton elszundikál, tévét néz, illetve
igazából nem, mert leköti a csókolózás meg a szunyálás. A
szerelem mókás is, ettől az ágy valahogy kényelmesebbé válik, a
nevetés melegíti az ágyneműt, puhítja a matracot és a
szerelmesek bőrét.
Dave most Julia arcát bámulta. A lány mellett feküdt, néhány
ujjnyi távolság választotta el Julia bőrének melegétől, rózsaszín
hajától, amivel Dave boldogan találkozott bárhol a szobájában.
Tágra nyitott szemmel oldalra hajtotta a fejét.
– Hogy te milyen fura vagy.
Dave pislogott, biccentett.
– Mit művelsz? – nevetett meghökkenten Julia.
Azután a fiú ráugrott, csókokkal támadta az arcát, több tucat
gyors puszival, úgyhogy Julia kifulladt a nevetéstől. Két kezébe
fogta Dave arcát, és a szájához húzta.
Ez pontosan egybevágott mindazzal, amiről a fiú azelőtt
álmodozott. Igaz, Gretchennel is valami ehhez egészen hasonlót
érzett. Igaz, még mindig talált hosszú szőke hajszálakat a
szőnyegpadlóján, a ruháján. Olykor azon kapta magát, hogy
ugyanolyan megjegyzésekkel kedveskedik Juliának, mint
korábban Gretchennek. Úgy képzelte azonban, hogy a szerelem
gyakran látszik az érintett személyekre való tekintet nélkül
hasonlónak. Próbált olyan bókot kitalálni, amit még sosem
mondott, és mivel semmi sem jutott eszébe, a lány nyakához
dugta az arcát. Órák óta semmit sem csináltak. A tévé ment, de
a jó ég tudja, mit adtak benne. A tanulnivaló napok óta nem
került ki a hátizsákjukból.
Dave a párnájára hanyatlott.
– Pisilnem kell.
– Ha felkelsz, pisilj helyettem is!
– Ezt már tényleg kiokoskodhatták volna a tudósok. Az kéne,
hogy az ember másra ruházhassa át a pisilési ingerét.
Dave visszahúzódott, felrázta a párnáját. Megkereste a
távirányítót, és a televízióhoz fordult, hogy egy mozifilmre
kapcsoljon. Így, egy párként még nem is néztek végig filmet.
Mire a végefőcímhez értek volna, mindketten vagy elaludtak,
vagy röhögcséltek, vagy pedig… na igen. A lista görgetése
közben elkalandozott a figyelme, lenézett Juliára. Rózsaszín
haját a füle mögé simította, és eltűnődött, vajon miért kelt a lány
gyakran olyan benyomást, mintha kiborult volna. Az első
néhány alkalommal megkérdezte, mi a baj, de a lány úgy nézett
rá, mint egy dilisre, úgyhogy abbahagyta a faggatózást. De
valahányszor meglátta a szemében ezt a csillogást, kíváncsi volt,
min rágódhat Julia. Talán semmin, és Dave csak képzelődött.
A lány vállára tette a kezét, és ismét a televízióra fordította a
figyelmét. Nehezen bírta, hogy ne érjen Juliához, ha a közelében
van. Az iskolában a pad alatt szüntelenül mocorogtak, és
mindig egymáshoz támaszkodott a lábuk.
– Ez mi? – kérdezte a tévére pillantva Julia.
– Ez… ööö… – hebegett Dave, nem akarta említeni azt a
körülményt, hogy a szóban forgó filmet nézte meg Gretchennel.
– Már láttam. Nem nagy szám.
– De nem röhejes módon nem nagy szám?
– Nem mondhatnám.
– Aha, szóval béna.
 Dave tovább görgette a választási lehetőségeket, Julia pedig
jobban odabújt hozzá, a mellkasára hajtotta a fejét. Lentről
hallatszott, hogy Brett meg az apja sportközvetítést néznek a
tévében, de egy szót sem szólnak. Dave végül valami politikai
témájú sorozatot választott, amiről korábban jókat hallott. Julia
nemsokára elaludt, és ahogy Dave érezte a szuszogását, szerette
volna követni a lány példáját. Ekkor a telefonja rezegni kezdett
az éjjeliszekrényen, és a karja a kényelem, a jóleső melegség
ellenére odalendült.
Gretchen neve látszott a kijelzőn. Nem SMS jött, hanem e-
mail. A tárgysort üresen hagyták, az üzenet szövegéből az
előnézetben csak néhány szó jelent meg: Tudtál róla, hogy… Dave
egy másodpercig a telefonjára meredt, azután lenézett Juliára. A
lány vállpántos felsőt, és bokszeralsót viselt, az utóbbit tőle
kérte kölcsön, ahogy a héten minden alkalommal, ha átjött
hozzá. A nyakán a három szeplő egyenesen Dave szemébe
ötlött. Számtalanszor végigcsókolgatta már mindhármat.
Dave a hüvelykujjával vonalat húzott a kijelzőn. Tartozott
ennyivel Gretchennek. Még ha a Juliával töltött idő
gyönyörűsége gyakran el is terelte a figyelmét a tényről,
borzasztóan érezte magát amiatt, amit Gretchennel művelt. Ha
ez most egy haragos e-mail, amiben a lány leírja, milyen
nyavalyás csirkefogó, hát megérdemli a kellemetlenséget, amit
az elolvasása jelent.
…hogy majdnem szerelmet vallottam neked? Tudom, hogy ez nem
normális, de mindig is hamar tudtam megszeretni valakit, és tulajdonképpen
meg vagyok lepve, hogy ezt ilyen sokáig magamban tartottam. Nem is lenne
szabad megírnom ezt az e-mailt. Ha a haverjaim tudnának róla, leordítanák a
fejemet, és holnap valószínűleg én is ordítozni fogok magammal. Legfeljebb
akkor nem, ha egyáltalán nem alszom, ahogy mostanáig sem, és még
rosszabb idegállapotba kerülök, mint amilyenben e pillanatban vagyok.
Megbántottál, Dave. Elég eszed van, hogy tudd. Egyrészt szívesen
dörgölném az orrod alá, mennyire megbántottál. Másrészt azonban annyira
szeretlek, hogy ki kell mondanom: ez nem teljesen, nem kizárólag, nem
egyértelműen a te hibád. A szíved egy seggfej, amiért valaki mást választott.
De tudom, hogy ez a választás nem rajtad múlik.
Majdnem mindennap, majdnem minden órában haragszom rád. De most?
Ebben a másodpercben? Most azt remélem, boldog vagy. Még akkor is, ha
vele. Őszintén remélem.
A tévéműsorban üvöltözött valaki. A napfény vékony sávja
hatolt át a reluxán, Juliára hullott, pontosan a derekára, ahol a
felcsúszott felsője alól kilátszott a csupasz bőre. Dave
megpróbálta még egyszer elolvasni az e-mailt, de nem bírt
magával. Körültekintett a helyiségben, megpróbálta követni, hol
tart éppen a műsor, figyelte Juliát. Azután a hüvelykujja ismét
átsiklott a telefonján, és újból elolvasta Gretchen szövegét.
Juliával összebújva aludt el, és amikor felébredt, a szobában
már nem volt olyan meleg, a nap elmúlt. Julia éppen a cipőjét
vette fel, visszaöltözött az iskolai ruhájába.
– Apuim hazavárnak vacsorára – mondta a lány. – Bocs, hogy
untattalak, és ilyen sokáig aludtam.
– Dettó. Úgy értem, bocs, hogy untattalak, és én is elaludtam.
Nem mintha te untatnál. Nem rémlik, hogy veled aludni
unalmas lenne.
Julia az ágy szélénél térdelt, megsimogatta Dave fejét.
– Hagylak összevissza locsogni, amíg teljesen le nem égeted
magad.
– Befejeztem.
– Csak ugratlak. – A fiúhoz hajolt, és megcsókolta. – Tetszik,
hogy így tölthetem veled az időt.
– Nekem is – mondta Dave, a lány keze után nyúlt,
hüvelykujjával megdörzsölgette a keze fejét, közben Gretchen e-
mailjére gondolt, és tudta, hogy újra el fogja olvasni, mihelyt
Julia elmegy.

ooo

Aznap késő este Dave-nek nem jött álom a szemére, a sok

szundikálás után persze cseppet sem volt fáradt. Befutott egy
SMS Juliától, aki ugyanezzel a helyzettel kínlódott.
Fogadok, hogy ha még most is ugyanabban az ágyban feküdnénk, el
tudnánk aludni – írta a lány. Egy bizonyos aktus után. Vagy kettő.
Mármint a szendvicsevésre célzol, ugye?
Naná.
Dave lejátszotta a következő epizódot a politikai drámából,
amire Julia távozása után rácuppant, noha tulajdonképpen nem
nagyon figyelt a cselekményre. Szerinted melyik fajta szendvics a
legszexisebb?
Alighanem a sajtos melegszendvics.
Ne már! – írta vissza Dave. A sajtos melegszendviccsel a
megállapodott emberek a csemetéiket lakatják jól. Én olyan szendvicsről
beszélek, aminek az eszegetéséért egész éjjel fenn akarsz maradni. Olyan
szendvicsről, amiről az apuidnak nem mesélsz, a haverjaidnak annál többet.
Jó ideig a kijelzőn villogott a három pont, ami azt mutatta,
hogy Julia gépel. Dave őt választotta, és egyfolytában erre
gondolt. Hogy tudatosan választotta Juliát.
Ez elég dögös volt.
Mi? A szendvics?
Te, te dilis.
Dave különféle válaszokat gépelt be, de egyik sem tűnt
megfelelőnek. Letette a telefont, és ismét a televízióra fordította
a figyelmét, várta, hogy valami más az eszébe jusson. Majdnem
tizenöt perc elteltével újra zümmögött a telefonja.
csinálsz valamit?
Talán a nagy kezdőbetű hiánya vagy a kurta, mindössze
kétszavas üzenet miatt eltöprengett, hogy vajon felzaklatta-e a
lányt, esetleg olyasmit mondott neki, amit nem kellett volna.
Nevetséges volt ezt hinnie, és Dave csóválta is a fejét a
gondolatra, hogy olyan alakká vált, aki mögöttes jelentés után
kutatva túlspekulálja egy SMS nyelvtani sajátságait. De a
tengerparti eset óta nem egykönnyen igazodott ki Julián, mintha
a fizikai közelség elködösítette volna a lányról addig szerzett
ismereteit. Azon kapta magát, hogy ha egy ágyban fekszik a
lánnyal, hiába töri a fejét, mit mondjon, ezért inkább más módon
próbálja megnevettetni. Nem sokat. Tévézek. Úgy filózok a
szendvicseken, ahogy ezelőtt soha.
Újabb öt perc pergett le, mielőtt hozzátette: Te?
Próbálom kitalálni, miként beszéljelek rá nyitott kapcsolatra, hogy mellesleg
továbbra is találkozgathassak Marroney-val.
Lökött!
Megrögzött monogám! – válaszolta Julia, és az üzenethez saját
nyelvöltögetős fotóját csatolta. A szobájában égett a villany, a
haja kibontva, egy másik vállpántos felsőt viselt, mint előzőleg.
Korábban keserédes érzést ébresztett volna egy ilyen kép tőle,
az öröm az arcán és a bánat, hogy nincs jelen.
Dave hasra fordult. A válla elgémberedett, mert
kényelmetlen pózban aludt, hogy magához ölelve tarthassa
Juliát. A mobiltelefonját a másik párnára tette, és behunyta a
szemét. Ezután mézillat csapta meg az orrát. A párnahuzat.
Logikus. Pár hete nem húzta át az ágyat. Nem tudta, vajon Julia
is kiszagolta-e, illetve tudja-e, milyen illatú Gretchen. És vajon
ezért tűnt-e úgy, mintha szomorúság suhant volna át a szemén.
Elalvás előtt Dave nem értette, miért nem kizárólag Julia jár a
fejében, miért nem tud azon spekulálni, mit válaszoljon neki.
Miért Gretchen e-mailjének az a bizonyos mondata hatja át a
gondolatait. A szíved egy seggfej, amiért valaki mást választott.
 ENERGIA
JULIA ÉS DAVE a tornateremben ülve figyelték a kosárlabdázó
srácokat. A lombkunyhót közben már csöndben feladták, többé
nem ott ebédeltek. Senki sem mondott semmit, ami távol
tartotta volna őket, de Julia ki nem állhatta, ahogy Gretchen
barátnői bámultak rá, mintha közvetlenül miatta szakadt volna
meg Gretchen szíve.
– Anyukádról semmi hír? Közeledik a tanév vége.
Dave egy zellerszárat tunkolt hummuszba, a zöldség
roppanása még a hajópadlón nyikorgó edzőcipők zaja ellenére
is hallatszott.
– Még semmi. Szerintem arra vár, hogy a repülőjegyárak
lemenjenek – felelte Julia, noha az anyukája semmi effélét nem
mondott neki. Tulajdonképpen pár hete egyáltalán nem hallott
az édesanyja felől, de igyekezett semmit sem belelátni ebbe. –
Némi szabályváltoztatással izgalmasabbá tehetnék a
kosárlabdát – vélte. – Például több labdával játszhatnák, vagy
titkos alagutak jutalompontokhoz vezetnének.
– Szóval lényegében azt szeretnéd, ha a kosárlabda inkább a
flipperhez hasonlítana.
– Az tökéletes lenne.
Dave zellerszára még egyet roppant. Julia harapott a csirkés
szendvicséből.
– Azt hiszed, hogy anyukád tényleg eljön?
Julia lassan rágcsált, figyelte a pályán fel-alá szaladgáló
srácokat, a pólójuk izzadtan tapadt a testükhöz.
– A francba, Dave, nem tudom! Remélem.
A napok kezdtek sokkal hosszabbaknak tűnni. Julia
észrevette, hogy alig várja az utolsó kicsengetést, ami végre
kiengedi őt meg Dave-t a maguk kis világába. Az iskolában
valahogy kevesebbnek érződött az együtt töltött idejük, mintha
immár párként nem tudták volna elfogadni, hogy úgy
viselkedjenek, mint addig. Julia folyton azon kapta magát, hogy
meggondolja, milyen közel üljön Dave-hez, hová tegye a kezét,
mennyi ideig nézzen a fiú szemébe.
– Én is. Bocs!
Julia még egyet harapott a szendvicséből. Dave vállára
hajtotta a fejét, és fásultan rágcsált.
– Nincs még vége a tanításnak?
– Úgy érted, mára? Kiújult a szélütésed? Ez csak az
ebédszünet.
– Erre az évre, te dilis. Brutális ez a hét. Azon kapom magam,
hogy kibámulok az ablakon, és mintha órák teltek volna el,
azután kiderül, hogy csak két perc, és a tanteremnek, ahol
éppen tartózkodom, egyáltalán nincs is ablaka. Az egyik
hegedűs, akivel együtt járok európai törire, olyan durva
figyelemhiány-zavarban szenved, hogy én sem tudok figyelni az
órán.
Abban a pillanatban, amint kimondta ezt, Julia ráeszmélt,
hogy az említett hegedűs részt vett a murinvitáláson. Julia
ezáltal Gretchent idézte fel, és Dave hallgatásában érzékelte a
másik lány jelenlétét. A pályán ide-oda vezetett kosárlabda
pattogása visszhangzott a tornateremben, egyenetlen ritmusban,
mint egy amatőr basszgitárszóló.
Julia felegyenesedett, végzett a szendvicsével, kis híján
összemaszatolta magát egy pötty csirkesalátával, ami végül
kettejük közé esett. Dave tovább ropogtatta a zellerszárakat.
– Hogy telt a napod? – kérdezte a fiútól Julia, noha utálta ezt
a kérdést. Mindig úgy érezte, olyanok teszik fel egymásnak,
akiknek nincs semmi egyéb mondanivalójuk. Az anyukája
egyszer azt írta neki, ha valaha is eszébe jut a „Hogy telt a
napod?” kérdéssel kezdeni a társalgást, ideje újra megvizsgálnia
az életvitelére vonatkozó döntéseit. Julia törte a fejét, próbált
visszaemlékezni, pontosan mikor és hogyan látta el ezzel a
tanáccsal az anyja. Mindig így szokott tenni az anyai
bölcsességekkel. Ezt alighanem tizenhat évesen kapta, az apui
akkor kezdték győzködni, hogy legyen szíves, bírja ki a
serdülőkort teherbeesés nélkül. A tanács Costa Ricából érkezett
egy zöld vulkánt ábrázoló képeslapon, amelynek hátoldalát
figyelmetlenül szétterpeszkedő kézírás foglalta el, így csak pár
mondat fért el rajta. Julia mindig sajnálta, hogy az anyukája nem
tud több közlést elhelyezni egy-egy levelezőlapon.
– Na és neked milyen volt a napod? – kérdezte Dave,
miközben visszapattintotta a hummuszos műanyag doboz
fedelét.
– Természetesen lenyűgöző – felelte a lány. – Gondolkoztál
már azon, miért cseng a „Milyen volt a napod?” kérdés
annyira… kétségbeesetten? Amikor kérdeztem, nem olyannak
szántam, de tényleg rém unalmasan hangzik, nem?
Dave vállat vont.
– Szerintem semmi baj sincs vele. Nekem fontos, milyen volt
a napod.
– Persze, de érdekesebben is meg lehet fogalmazni.
– Például?
Julia egy pillanatig hallgatott, hirtelen sarokba szorult.
– Nem tudom. Feltehetnénk konkrét kérdéseket, amik jobb
képet nyújthatnak a másik ember napjáról. Ez olyan, mint
vadidegenek hogyléte felől érdeklődni, mikor igazából fütyülsz
a válaszra.
– Te mit kérdeznél inkább?
Sóhaj hagyta el Julia ajkát, azután mindketten elnémultak. A
kosárlabdázók összevitatkoztak valamin, de mintha idegen
nyelven beszéltek volna, Julia semmit sem tudott kihámozni
belőle. Eltűnődött, mit is keresnek ők Dave-vel még mindig
ebben az iskolában. Az ebédszünetekben leléphettek volna,
elosonhattak volna a kikötőbe, távol mindazok tekintetétől, akik
segédkeztek a murinvitálásban, és most nem értették, Gretchen
helyett miért a rózsaszín hajú lánnyal lóg Dave. Egymásba
kapaszkodhattak volna. Julia benyúlt a hátizsákjába, kitapogatta
az oldalzsebet, amiben a Sosemek listája lapult, mióta
megtalálták. Kívülről tudta, és tisztában volt vele, hogy
mostanára a legtöbb tételt kihúzták belőle. Valami mást
azonban hiányolt onnan, valami új kalandot, amiben
osztozhatnának Dave-vel.
– Kérdezhetnél a merevedésről – mondta Dave, és az utolsó
szónál elcsuklott a hangja.
– Ne már! – hajtogatta össze nevetve a listát Julia. – Az
erekció egy nap minőségének legjobb mércéje?
– Talán nem a legjobb mércéje, de képet festhet róla.
– Elég undorító képet. – A lány Dave-re nézett. Ha kettesben
voltak, szinte fékezhetetlen vágy tört rá, hogy a fiúhoz nyúljon,
nem feltétlenül szexuális értelemben, csak az arcához simuljon,
megfogja a nyakát. Az iskolában elmúltak ezek a késztetések, és
néha azt vette észre, hogy éppenséggel ő forszírozza a dolgot,
átkarolja a fiút, mintha bizonyítani akarna magának valamit. –
Egyébként pedig a férfi központú kérdés eredendően durva
hímsovinizmusán túl tényleg azt akarod mondani, hogy minden
merevedés pontosan ugyanazt az elragadtatást hozza magával?
– Mi ez a bizarr társalgás?
– Most már ne táncolj vissza, David O’Ndóvezeték
Hereverőér. Te kezdted a társalgást.
David nevetett, a kezét a tarkójához emelte.
– Nem, valószínűleg nem pont ugyanazt.
– Egyáltalán nem azt. Úgy értem, ha a férfiak vágyai kicsit is
hasonlítanak az enyémekre, és belátom, milyen fogyatékos ez a
gondolatmenet, elvégre valójában dunsztom sincs a hímneműek
vágyáról, hogy ugyanaz a tészta-e, mint a nőneműeké, vagy
egészen más tünemény, szóval, ha hasonlít, akkor különféle
fokozatai léteznek. Van a sóvárgás annak a társaságára, akit
szeretsz – itt Julia a fiú hasába bökött –, van az ösztönös
vágyakozás, amit az iránt a személy iránt érzel, akit vonzónak
találsz, még ha nem áll is szándékodban követni ezt a vágyat.
Van az enyhe elkeseredés abban a hiszemben, hogy esélyed
sincs valaha is kiélni azt a bizonyos vágyadat. Van az a fajta
bánatos vágy, ami a magánnyal jár, a szexuális
kielégületlenségből fakadó dühös vágy. Ha a hímsoviniszta
kérdésnek, hogy hányszor volt már erekciód, tényleg lenne
tökéletes női megfelelője, még az is abból a teljességgel téves
feltételezésből indulna ki, hogy minden merevedés egyenlőnek
teremtetett.
David fölvonta a szemöldökét, alig észrevehetően leesett az
álla meglepetésében. Megszólalt a csengő, mintha a lány szavait
ellenpontozná, és a kosarasok bosszúsan mordultak fel.
– A következő pontszerző győz – kiáltotta valaki.
– Húbazz.
– Azonkívül – tette hozzá Julia, felállt, és félvállra vetette a
hátizsákját – semmiféle erekció nem ér fel azzal az örömmel,
amit egy Marroney-erekció szerez a világnak.
– Fúj, mindjárt hányok.
– Ez fura volt, mi?
– Mondanám, hogy „erősen fura”, de most különösen taszít
az „erősen” szó.
Leszökkentek a lelátóról, és kiléptek a tornateremből. Julia
vezetésével a hosszabbik úton kerülték meg a létesítményt,
hogy minél kevesebb emberrel találkozzanak. Kegyetlenségnek
tűnt, hogy még mindig másfél óra volt hátra a tanításból.
– Lógjunk az óráról! – torpant meg a lány az előtér
bejáratánál. – Nem bírok belépni ezen a kapun.
– Nem tudom, mit szóljak, Julia.
– Megígérem, hogy soha többé nem vetem fel Marroney
erekcióját. – A vállával megbökte a fiút, hirtelen kétségbe ejtette
a gondolat, hogy órára menjen, tanteremben gubbasszon, és a
tudásról szóló, házilag kinyomtatott idézeteket bámulja a falon,
ugyanazokat, amiket a tanév folyamán már több milliószor
elolvasott. – Gyere, csináljunk valamit!
Dave szeme előrevillant, mintha az ő kétségbeesése éppen az
ellenkező irányban rejlene.
– Az az érzésem, hogy mostanáig lazsáltam az órákon, és
közelednek a záróvizsgák.
– Én nem bírom, Dave. Most nem tudok tanteremben
ücsörögni. Nem fér bele az életembe, szétrobbanok.
– És ha tanítás után megyünk valahová?
– Nem. – Julia benyúlt a hátizsákjába, és megkereste a
kocsikulcsát. Már fordult, hogy elinduljon, biztosra vette, hogy
Dave követni fogja, elvégre mindig követte. Színpadiasan még
meg is csörgette a kulcscsomóját, fejével a parkoló felé intett, az
iskolán kívül az egész világ várta őket. – Most azonnal. Te meg
én meg a kaland. Az erekció fakultatív.
Dave lesütött szemmel, dermedten állt.
– Nem szeretném, hogy a jegyeim túl sokat romolnának,
Julia. A Kaliforniai Egyetem megvonhatja az ösztöndíjamat.
– Nem fognak romlani, Dave. – Julia néhány lépést tett vissza,
a fiú felé. Néhány lány csúfondáros képpel bámulva ment el
mellettük, és bár Juliának fogalma sem volt, kicsodák, hirtelen
rátört a lelkiismeret-furdalás, ami mostanában kínozta, a
bűntudat, hogy elszakította egymástól Dave-et és Gretchent. –
Ne csináld már! Tök jók a jegyeid. – Megfogta Dave oldalát,
odahúzódott hozzá, és lábujjhegyre ágaskodott, hogy
gyöngéden megcsókolja. – A csajod ezt-azt szeretne csinálni
veled.
Megszólalt a második csengetés, és becsukódó ajtók zaja
visszhangzott a folyosón. Dave megkísérelt egy mosolyt, de a
tekintete a lány válla felett arra az egyetlen helyre siklott, amitől
Julia most szabadulni kívánt.
– Bocs, de azt hiszem, ma röpdolgozatot írunk.
Most ő kezdeményezett csókot, ám az határozottan
búcsúcsók ízűre sikeredett.
Ha azelőtt Julia szerelemről álmodott, az mindig a
következőképpen festett:
Mintha két rövidtávfutó körözne a pályán. Energikus
hajrázásokat kimerült földre rogyások követnek. Mellkason
összefont, izzadó karok, mohón levegő után kapkodás. A
szerelem előrehalad, fut, megtesz egy távolságot, de többet
kíván látni, teljesíteni. Két ember tart lépést egymással.
 SZÉT
DAVE OSZTÁLYFŐNÖKIN ÜLT Juliával, a fülhallgató fehér
zsinórja kötötte össze őket. Eddig egy szót sem szóltak, bár
mosolyogva köszöntötték egymást. Dave a falinaptárt nézte,
próbálta felidézni, pontosan mikor történtek az egyes
események. A Sosemek listájának megtalálása, a balul sikerült
hajfestés, Julia slam poetry-s szereplése. Mintha időtlen időkkel
ezelőtt zajlott volna le mindez, pedig csupán hetek teltek el.
Minden figyelmeztetés nélkül visszatért a
gyümölcskocsonyás érzés. Talán azért, mert már majdnem az
összes tételt kihúzták a Sosemek listájáról. Alig hat perccel múlt
reggel nyolc, és még hat tanórán át kellett lesnie azt az órát a
falon, némán könyörögnie, hogy a tanárok ne követeljenek tőle
túl sokat. Szemével a másodpercmutatóra fókuszált, amely
dermedten vánszorgott. Még további négy hét maradt a
tanévből, és a dolgok mostani állása szerint Dave el sem tudta
képzelni, hogyan fogja kezelni ezt a helyzetet. Eddig összesen
tizennégy évet járt óvodába meg iskolába, és hirtelen az összes
tanítási nap terhe ebbe az egyetlen osztályfőnöki órába
sűrűsödött. Juliára nézett, aki behunyt szemmel, halkan
szuszogott. Most valami visszatartotta Dave-et attól, hogy
rázúdítsa elkeseredését a lányra, mint korábban mindig. Már azt
sem tudta, hogyan viselkedjen Juliával az iskolában, mintha
valamiféle zavar támadt volna kettejük között, ami
megakadályozta, hogy pontosan olyan maradjon minden,
amilyen mindig is volt.
Szinte csak egy-két másodperc telt el. Az óra minden
rezdülése egy egész élet tanulmányi kötelezettségeit vonszolta
magával, noha Dave ebben a szent pillanatban csak ült és zenét
hallgatott. Úgy tűnt, hogy még rengeteg teendő maradt, a
tanítási idő soha nem fog elmúlni, jóformán meg sem moccan. A
végén Dave egy ilyen teremben, a négy fal között fog meghalni.
Kihúzta a fülhallgatót.
– Klotyó – suttogta, és kiment az osztályból, megpróbált
lehiggadni. Emlékeztette magát, hogy már csak négy hét az
iskola, és azonnal tudta, hogy egyáltalán nem is az iskola
idegesíti. Hanem Julia. Valami nem stimmel.
Ha pontosan be tudja lőni, mi nem stimmel, bármi is az,
rögtön lepöcköli. Mert bosszantó, piti hülyeség. De valahogy
nem állt össze a kép. Istenieket csókolóztak. Az idejük nagyobb
részét mindig is együtt töltötték, tehát nem számított furcsának,
hogy hirtelen egész délutánra ágyba bújt Juliával.
A folyosói ivókútnál a szomját oltotta, addig időzött ott,
ameddig csak bírt, azután visszatért a tanterembe. Julia még
mindig a padjára hajtott fejjel pihent. A füldugó, amit Dave
kihúzott, lelógott a pad széléről. Romero tanárnő ez egyszer
több srác figyelmét élvezhette a hirdetnivalóival. Dave újra
helyet foglalt Julia mellett, közben tekintetével gondosan kerülte
a faliórát. Megfogta a fülhallgatót, de a kezében tartotta, a
zsinórt babrálva úgy tett, mintha a tök mindegy miről
magyarázó Romero tanárnőre figyelne. Azután lenézett Juliára,
aki közben kinyitotta a szemét, és rá szegezte a tekintetét. Dave
elmosolyodott, felemelte a fülhallgatót, és amikor a lány
egyszerűen újra behunyta a szemét, ismét rátört az érzés, hogy
valami nem stimmel.

ooo

Emelt szintű kémia, közvetlenül az ebédszünet előtt. Dave a

tengerpart óta mindig legelöl ült, az egész osztálynak hátat
fordított, ezáltal megkönnyítette Gretchennek, hogy elkerülje a
kínos szemkontaktust. A diákok nyughatatlanul fészkelődtek,
figyelmük a vércukorszintjükkel együtt hanyatlott. Kahn tanár
úr kérdéseit néma csönd fogadta, még poénkodni sem akart
senki. Pangás uralkodott, és Dave érezte, hogy mindenki a nap
végét várja.
– Ferrari? Ferrari? – hajtogatta Kahn. Felsóhajtott. – Senkinek
nem ugrik be az utalás?
– „Meglógtam a Ferrarival” – kurjantotta vissza valaki. –
Fáradtak vagyunk, nem műveletlenek.
Az osztály nevetésben tört ki. Kahn tanár úr a homlokát
ráncolta, majd az asztalához ment, és felvett egy papírköteget.
– Na jó, úgy látom, az oktatásnak mára annyi. Ez itt a házi
feladat. Az óra utolsó tíz percében hozzákezdhetnek.
Azonnal székek tolódtak hátra, a csivitelés hangereje olyan
hirtelen emelkedett, mint a szikrától berobbanó motor zaja.
– Csöndet kérek! – méltatlankodott Kahn, és a zsivaj szelídült,
de nem némult el. Ezután Kahn odalépett Dave-hez, és a kezébe
nyomta a feladatlapokat. – Kiosztaná?
Dave-nek összeszorult a szíve.
– Hogyne.
Felállt, vigyázott, nehogy a szeme Gretchen felé rebbenjen.
Vajon tükröződik a lány arcán a szerelmi bánat? Esetleg sír?
Kerüli a tekintetét? Talán csak ő, Dave nem tud róla, de létezik
egy e-mailes szolgáltatás, amelyik jelzi az érdeklődőknek, hogy
az ember hányszor olvasta az e-mailjeiket. Talán Gretchen
minden műszaki segédeszköz nélkül is látja ezt az ő arcán.
Mialatt átnyújtotta a lánynak a házi feladatot, igyekezett
valami semleges tárgyra, a padra, a falra, a padlóra irányítani a
tekintetét, de a padon Gretchen nyugtatta az aranypihés karját,
a falon az óra függött, a padlón pedig a lehorzsolt edzőcipő
pihent. Így hát Dave szeme végül a lányon állapodott meg.
Gretchen már a papírt nézte, lecsavarta a tolla kupakját, a válla a
pad felé görnyedt, hullámos szőke haja a lapokra hullott.
– Köszi, Dave! – mondta meglepően kedves hangon.
– Ne haragudj! – szaladt ki a fiú száján, mielőtt tudatára
ébredt, hogy feltörtek belőle a szavak. Gretchen egy kicsit
dobolt a tollával a padján, az alsó ajkába harapott. Dave most
jött rá, hogy eddig egyáltalán nem kért bocsánatot. Elszégyellte
magát, másfelé nézett, a tanteremben zajló eseményeket figyelte.
Nyugtalan ujjak között forgatott tollak jártak táncot, mindenfelé
buzgó firkálás folyt, Jane Henley almát evett.
– A feladatlapok, haver! – reklamált valaki, mire Dave a
Gretchen mellett ülő lány kezébe nyomta a megmaradt
paksamétát. Egy másodperccel azelőtt el sem tudta képzelni,
hogy Gretchen szemébe nézzen, most meg nem bírt odébbállni.
Elvégre Julia bocsánatkérést várt volna tőle, nem? Mostanáig
ügyelt rá, hogy szóba se hozza Gretchent, és talán ez nem
stimmelt kettejük között.
Gretchen végre felpillantott rá, és látszott, hogy táskás a
szeme. Hátranyúlt, összetekerte a haját, és beledugta a tollát,
hogy összetartsa a kontyot. Azután előrekönyökölt, a tenyerébe
támasztotta az állát.
– Csak a feladatlapot köszöntem meg. Nem kell bocsánatot
kérned.
– De én szeretnék. Sajnálom!
Gretchen körülnézett a teremben. Dave azon vette észre
magát, hogy szeretné egy kicsit jobban ismerni a lányt, eléggé
ahhoz, hogy kitalálhassa, mi jár most az eszében.
– Az nem elég – mondta néhány másodperc elteltével
Gretchen. – Ha sajnálkozol, mert megbántottál, az kevés ahhoz,
hogy megbocsássak neked.
Dave lesütött szemmel zsebre dugta a kezét. Hirtelen
késztetést érzett, hogy lerúgja a cipőjét, miután évek óta figyelte
ezt a műveletet Juliánál. A most támadt csöndben, ami – tekintet
nélkül a tanterem zajára – kitöltötte a közte és Gretchen közötti
teret, azon tűnődött, vajon honnan ered Julia mezítlábasság
iránti mániája.
– Tudom. Mégis úgy gondolom, hogy meg kell ismételnem.
Sajnálom. Ha ez számít valamit, nem előre kitervelten történt.
Azt hittem, csak egy baráti autós…
– Hagyd abba, Dave! – Gretchen mocorgott a székén, fél lábát
felhúzta, és maga alá dugta. – Csak azért, mert néha hajlamos
vagyok érzelmes e-maileket küldeni, ebből nem következik,
hogy kíváncsi vagyok a részletekre. – Kirántotta a kontyából a
tollat, mire leomlott a haja. Azután ismét az előtte fekvő
feladatlapra szegezte a tekintetét. – Választottál.
ooo

A délutánt megint ágyban töltötték. Dave a legapróbb

mozdulatokat is értelmezni próbálta. Amikor Julia hátat
fordított neki, a fiú arra gondolt, Julia is érzi-e, hogy valami nem
stimmel. Azután a lány a következő másodpercben arra kérte,
hátulról bújjon hozzá, és Dave nem értette saját magát, nem
értette, mi a fene ütött belé, miért beszéli be magának, hogy nem
tökéletesen jó minden. A lányhoz simult, és megcsókolta a
tarkóját.
Hamarosan nyomasztani kezdte a mozdulatlanság, nem
találta a helyét a lustálkodós szerelemben.
– Nincs kedved kajálni? Rá kell döbbennem, milyen rémesen
udvarolok, még egyszer sem hívtalak randizni.
– Évek óta járunk együtt, csak ez a része maradt ki. – Julia
szembefordult vele. – Nincs szükségem rá, hogy randizzunk. Ez
így is szuper.
– Nem vagy éhes?
– De. Egyszerűen rendelj pizzát, és tömd a képembe. Utána
szaftos, szakállmentes szexet nyomatunk.
– Tudod, előbb-utóbb komolyan kiakasztasz a
szakállhumoroddal, és végleg elveszítesz.
– Erre kell nekem a szexis matektanár. Ő a biztonsági
tartalékom.
– Meggyőződésem, hogy én vagyok a tartalék. – Dave
homlokon csókolta a lányt, azután felállt. – Menjünk el
itthonról! Lássunk világot. Úgy érzem, elsorvadnak az izmaim.
 – Milyen izmaid? Nem is tudtam, hogy vannak izmaid.
– Juj, ez fájt – mondta Dave, és a lány hasába bökött.
– Juj, de érzékeny valaki – felelte Julia, és kézzel-lábbal satuba
fogta. – Hol maradt ez a mehetnék, amikor lógni akartam a
suliból? Most lustálkodni van kedvem.
– Most mi van, engem sem hagysz felkelni?
Még jobban szorította a fiút.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Dave megpróbált felengedni a lány ölelésében. Végighúzta a
kezét Julia oldalán, azután körülnézett a szobában. Az ablaka
előtti zsakarandafa hajladozott a szélben. A szennyeskosárból
kidőlni készült a rengeteg ruha. A mágnestáblán még mindig ott
virított a Gretchen tetoválásáról vett idézet. Vajon Julia
észrevette? Dave-nek eszébe jutott, hogy akkor látta Gretchen
nyakán, amikor összebújtak, és az ujjával dörzsölgette.
Elhessentette az emléket. Vajon a szerelem mindig ilyen? Az
emlékek beburkolják az eseményeket, az embernek esélye sincs,
hogy lefejtse őket róluk? Vagy ez egyáltalán nem normális?
Elvileg nem így kell lennie?
– Be vagy sózva – állapította meg Julia. Továbbra is magához
ölelte a fiút, de egy kicsit enyhült a szorítása. Felnézett rá. –
Nem is sejtettem, hogy azok közé a srácok közé tartozol, akik
összebújásnál többet igényelnek.
– Alapvető létszükséglet.
– Miért, te tudod, mennyi kalóriát tartalmaz az összebújás és
mennyi vitamint?
Dave nevetett, tekintetét változatlanul a mágnestáblára
szegezte. Azt kívánta, hogy Julia folytassa a viccelődést, mert
amíg nevettek, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. De
hiába igyekezett szinten tartani az évődést, rövidesen csönd
borult rájuk. Kínos csönd, mint valami fortyogó folyadék.
– Figyelj, minden rendben?
– Persze, semmi baj – felelte Dave.
Julia kissé elhúzódott.
 – Ne csináld már! Ezt az egész „persze, semmi baj” műsort.
Ismerlek, úgyhogy nem veszem be ezt a dumát.
Levette a lábát a fiúról.
Dave a szemébe próbált nézni, de amikor meglátta ragyogó
kék íriszét, attól félt, minden gondolata lelepleződik. Elfordult, a
fényben táncoló porszemeket figyelte, megpróbált kiválasztani
egyet, hogy tekintetével azt kövesse.
– Nem tudom – mondta. – Nem bírok veszteg maradni.
– Hogyhogy, kocogni szeretnél?
– Nem kifejezetten.
– Frizbiznél? Szabadon engednél egy csomó egeret a
plázában, azután hajkurásznád őket?
– Tiszta hülye vagy – mondta Dave, és megszorította a lány
alkarját. Azután hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét,
mintha ez a kétség csak valami átmeneti szédülés lenne, ami
magától elmúlik, ha vár egy-két másodpercet.
– Nyögd már ki végre, mi jár az eszedben!
Dave mély lélegzetet vett, és lassan, csücsörítve fújta ki, mint
aki fütyülni próbál.
– Gretchen – felelte, és el sem akarta hinni, hogy tényleg
kimondta.
– Hoppá.
Becsukva tartotta a szemét, úgyhogy nem tudta, mit csinál
Julia, csak annyi volt világos, hogy egyre kevésbé ér a bőréhez.
A lány áthelyezte a súlypontját a matracon, végül már úgy
érződött, hogy az ágy sarkán ül.
– Milyen módon jár az eszedben?
– Nem tudom. Csak úgy.
– Kínosan érzed magad Gretchen miatt?
– Ja.
Julia puha és jólesően meleg keze a fiú combján landolt.
– Az rendben van, Dave. A jó szíved az oka. – Dave érezte,
hogy a lány hirtelen ismét közeledik hozzá, és kinyitotta a
szemét. Julia átkarolta a nyakát. – Én is sajnálom, hogy nem
másként történt, de örülök, hogy velem vagy. – A fiúhoz hajolt,
megcsókolta. – Jó a szíved, Dave, máskülönben nem szeretnélek
ennyire.
Dave mosolyt erőltetett az arcára, de most sem múlt el az
érzése, hogy valami nem stimmel. Sőt talán még élénkebbé vált,
mintha épp kezdene rájönni, hogy pontosan mit is jelent.
– A héten e-mailezett nekem – mondta. Julia visszahúzta a
kezét, ölbe tette, nem tudta, mi mást kezdhetne vele. – És
gondolkozom valamin, amit mondott.
Julia felkelt az ágyról, járkálni kezdett. Leült a fiú
íróasztalára, a kezével rátámaszkodott, összeszorította a fogát.
– Igen? Mit mondott?
– Tulajdonképpen kedves e-mailt küldött. Azt mondta, azt
kívánja, hogy boldog legyek, még akkor is, ha nem vele.
Julia megkönnyebbült, de távol maradt az ágytól.
– Értem.
– Azt is mondta, hogy nem választhatjuk meg, kibe legyünk
szerelmesek. Ezt írta: „A szíved egy seggfej, amiért valaki mást
választott. De tudom, hogy ez a választás nem rajtad múlik.” –
Dave kicsit felült, keresztbe rakta a lábát maga előtt. – Azon
gondolkodom…
Elhallgatott, próbálta kiokoskodni a helyes megfogalmazást,
ha létezik olyan. Ha egyáltalán pontosan tudná, mit akar
mondani. Odakint feltámadt a szél, a zsakarandafa ágai
csikorogva karcolták az ablaküveget.
– Nyögd már ki, a francba!
– Nyugodj meg, nem tudom, mit akarok mondani.
– Nahát, nem tudod? – Julia a szemét forgatta. – Honnan a
fenéből jön ez?
– Mi honnan jön? Még semmit sem mondtam.
– Azt hiszed, hogy rosszul választottál, Dave. Felőlem
hebeghetsz-haboghatsz estig, de ezt akartad mondani. – Dave
kifújta a levegőt, tagadni szerette volna a dolgot. Azután
lenézett az összegyűrt ágyneműre, a mélyedésre a párnán, ahol
az imént még Julia feje pihent. – Mondd, hogy nem igaz!
Mondd, hogy nem ezen gondolkodtál!
Dave azonban semmit sem tudott mondani. Keresgélte a
szavakat, de azok úgy viselkedtek, mint a fejhallgatók az
íróasztalán, egy csomó összegabalyodott egymással. Még ha
sikerül kibogoznia őket, akkor sem tudhatta, mi hasznukat
veheti.
Julia megint fel-alá járkált. A szoba sarkában megfordult, a
fürdőszobába ment, jellegzetes módon mezítlábasan csattogott a
padlócsempén. Amikor visszajött, a fiú látta, hogy könnybe
lábadt a szeme. Arra számított, hogy Julia ordibálni fog vele.
Kényszeríti, hogy mondjon valamit. Kényszeríti, hogy igazodjon
ki a helyzeten. De Julia helyet foglalt előtte az ágyon, felhúzta a
térdét a mellkasához, és a karjával még jobban magához
szorította. Közben egyfolytában a fiút nézte.
– Nem hiszem, hogy rosszul választottam – mondta végül
erőtlenül Dave. – Nem tudom, hogy egyáltalán választottam-e.
– Na és akkor? Mit akarsz mondani?
– Nem csak Gretchen a probléma – mondta Dave. – Nem
gondolod, hogy egy kicsit minden… Nem tudom.
– Dave, ha még egyszer azt mondod, hogy nem tudod,
hozzád vágok egy szótárat.
– Bocs! – Maga mellett egy darabon kisimítgatta az
ágyneműt. – Szétcsúszott – mondta. – Egy kicsit minden
szétcsúszott. Te nem így érzed mostanában?
Julia lehajtotta a homlokát a térdére. Ebben a tartásban lassan
megrázta a fejét, és amikor a térdkalácsa felett kinézett, könnyek
csillogtak a szemhéja peremén, megakadtak a szempilláján,
mint az elrugaszkodni készülő műugrók. Az ajkába harapott,
megint lehajtotta a homlokát, megrázta a fejét.
– Nem tudom – mondta végül kényszeredett mosollyal. –
Talán egy kicsit. De ez egészen új.
– Julia, öt éve a legjobb haverok vagyunk. Soha nem éreztem
úgy, hogy ez nincs rendben. Most vajon miért?
 Julia kinyújtotta a lábát maga előtt.
– Mert a világmindenség irtózik a boldogságtól? –
Megtörölgette a szemét. – De még ez sem igaz. Egészen
mostanáig tök szuper volt köztünk minden, nem?
– Az elmúlt hét szuper volt, Julia. De valami nem stimmel.
Semmi sem jut eszembe, amiről beszélgethetnénk. Nem tudom,
hogyan viselkedjek melletted. És igen, Gretchen jár az
eszemben. Olyan sokszor, hogy az már nyilvánvalóan jelent
valamit.
Dave-et felkészületlenül érte, hogy a lány arca eltorzult, és
sírt. Elszomorodni látta már egyszer-kétszer. De ilyennek…
ilyennek még soha. Eszébe jutott a sörközpontú házibuli estéje,
hogy mennyire megbántottnak tűnt Julia, amikor sablonosnak
nevezte. Ez most olyasféle volt, de rosszabb. Julia a tenyerébe
temette az arcát, és sírt.
Mintha űr támadt volna Dave mellkasában. Odakint még
sütött a nap, és furcsának érződött, hogy nappal
előfordulhatnak ilyen pillanatok. A veszekedéseknek, akárcsak
a rossz hírt közlő telefonhívásoknak csakis késő éjjel jön az
idejük, nemde? A sötétség leple alatt.
Julia felállt az ágyról, és az éjjeliszekrényen fekvő zsebkendős
dobozhoz ment. Megtörölte a szemét, kifújta az orrát, azután
leült az íróasztalhoz, és összeszedte magát. Dave tehetetlenül
figyelte.
– Nem akarok kínlódni melletted, Dave – mondta a lány a
papír zsebkendőt gyűrögetve. – Veled akarok lenni. Soha
semmit nem akartam ennyire. Igen, azt hiszem, kicsit
szétcsúsztak a dolgok. De úgy gondolom, talán rendbe
hozhatjuk ezt. – Újabb könnycsepp csordult ki a szeméből, és
gyorsan elmázolta, esélyt sem adott neki, hogy félbeszakítsa. –
Viszont nem állok neki parázni, hogy vajon te velem akarsz
lenni, vagy valaki mással. Nem állok neki minden lépésedet
elemezgetni. Nem akarom, hogy megutáljuk egymást, mert nem
tudjuk, hogyan tartsuk fenn a kapcsolatunkat. – Az íróasztal
alatti szemetesbe dobta az összegyűrt papír zsebkendőt. –
Komolyan hiszek benne, hogy működőképes, de hagylak
dönteni, mert különben örökké kétségek között vergődnék.
Megpróbáljuk ezt, vagy szerinted inkább ne?
Dave még néhány másodpercig behunyt szemmel a falnak
támasztotta a fejét, görcsölt a gyomra, azután kifújta a levegőt.
Mikor fordult a visszájára minden, amire valaha is vágyott?
– Szeretlek, Julia. De talán mégsem kellene így szeretnem
téged.
 DAVE-TELENUL
JULIA AZ OLDALÁN fekve bámulta a falinaptárát. Az apui
bejöttek hozzá, próbálták rábeszélni, hogy menjen le velük
filmet nézni, de nem bírta rávenni magát, hogy egy lépést is
tegyen az ágytól. Igényelte a szoba vigasztaló biztonságát, a
szobáét, ami lassanként sötétedett, ahogy a nap nélküle haladt
előre. A takaró alá dugta a fejét, elképzelte, hogy az ágynemű
redői föld alatti üregek, ő most barlangászik, mindenfélét
elképzelt, csak hogy lekösse valamivel a gondolatait, és ezáltal
enyhüljön a fájdalma. Órákon át nem mozdult. Próbálta
kiüríteni a tudatából Dave-et, bár fogalma sem volt, hogyan.
Hiszen évek óta csak rá gondolt.
Ez fájt. Olyan módon, hogy nem bírta lerázni, olyan helyen,
amit nem tudott megjelölni, és még soha nem élt át ekkora
fájdalmat.
 FELFORDULÁS
DAVE LETÁBOROZOTT A KIKÖTŐI padján. Második napja
lógott egyfolytában az iskolából, mert azt hitte, talán vigaszt
lelhet abban, ha kibámul a Morro-öböl hűs vizére. A bubble teát,
amit egy órája vett, lerakta a lábához, alig hiányzott valamennyi
a pohárból. Fenekestül felforgatott mindent, hát úgy kell neki,
most itt ülhet, és maradéktalanul kiélvezheti a rátörő
lelkiismeret-furdalást.
 TÖBBÉ-KEVÉSBÉ
AHÁNYSZOR CSAK AZ iskolában büntetlenül megtehette,
Julia a fülhallgatója világában élt. Immár napok óta szinte
egyfolytában szólt a zene. Ha rákényszerült, hogy szüneteltesse,
feszültségterhessé vált körülötte a levegő. Úgy látszott, a
többiek egyáltalán nem vették észre ezt. A többiek mintha
egytől egyig megrészegültek volna a boldogságtól. Eltűnt az a
csak pár hónappal ezelőtti érzése, mintha az iskolában mindent
vajba merítettek volna, mintha kínkeservesen vánszorgóra
lassult volna az idő. Az év vége felbukkant a láthatáron, és
Julián kívül mindenkit lázba hozott.
A parkolóban a kocsijában várta, hogy az első órai
becsengetés megkímélje a Dave-vel való találkozástól, és bár
már így is elkésett, még egy kicsit várakozott, amíg biztosra nem
vehette, hogy a fiú már kötelességtudóan helyet foglalt a
tanteremben. Ha bárhol az iskola területén szőke fürtöket látott,
az ellenkező irányba fordult. Ebédszünetben távol tartotta
magát a lombkunyhótól, inkább a könyvtár képregényrészlegén
harapdálta suttyomban a szendvicsét, vagy a pizzázóban már a
keresztnevükön ismert végzősök sereglete mögött két lépéssel
lemaradva hagyta el az iskolát.
A zenében talált vigasztalást és menedéket, de ahelyett, hogy
megpróbálta volna jobb kedvre deríteni magát, azt vette észre,
hogy a legszomorúbb számokat játssza le. A szakításokról és
azok zűrzavaros utóhatásairól szóló dalok hoztak leginkább
megnyugvást. Ha John Darnielle énekelt – valami olyasmit,
hogy: mint fuldokló kapkodok levegő után, vészjelzés a neved,
kimondom, ha rám tör a magány –, mindig azt gondolta, baromira
igaz. Az emberek hajlamosak lekicsinyelni a kamaszok szerelmi
bánatát.
Majdnem ennyire lesújtotta az az egyre nyilvánvalóbb tény
is, hogy nincs más barátja. Dave-vel hosszú-hosszú éveken át
kizárólag egymásba kapaszkodtak, és most egyedül maradt.
Magányosan evett. Magányosan autózott haza. Telefonjának
akkumulátora végtelennek tűnt a tétlenségtől. Esténként,
amikor sírás környékezte, Julia útifilmeket nézett a tévében, e-
maileket írt az anyukájának, érdeklődött, mikor jön haza. Ahogy
átolvasta őket, elkeseredettnek hangzottak. Már írás közben
érezte rajtuk az elkeseredettséget. Fantáziált az anyukájáról,
hogy érettségi után rögtön elröpíti San Luis Obispóból, délkelet-
ázsiai körutazásra viszi. Megannyi mozisablon, közhely közhely
hátán. Az anyukája az ünnepség közepén Thelma és Louise-os
kabrióval gördül a gyepre, nyomja a dudát, sálak lobognak a
szélben, bár Juliának sosem volt sálja. Néha úgy érezte magát,
mint valami testvérekre áhítozó egyke vagy képzeletbeli
játszótársakat kitaláló kislány.
A csütörtök reggelt abban a meggyőződésben kezdte, hogy a
tanév utolsó hónapjában pontosan ennek a kilátásnak
örvendezhet. Magányos búslakodás, könnyáztatta éjszakák,
zene, zene, zene. A kocsijában ülve várta az első órai
becsengetést, amikor Hill igazgató úr kilépett a parkolóba, és
Julia kénytelen-kelletlen úgy tett, mint aki máris indul. Fogta a
hátizsákját, és bedugott fülhallgatóval sietett be a kétszárnyú
ajtón, majd egyenesen elment a tanterem mellett, nem mert
benézni az osztályfőnökire. Újra megnézte az e-mailjét, és majd
kiugrott a helyéből a szíve, amikor az anyukája nevét látta
megjelenni. A hét során először majdnem elmosolyodott.
Azután kinyitotta az üzenetet, látta, hogy hosszú, és azonnal
könnyek szöktek a szemébe. Az anyukája csak olyankor
szószátyárkodott, ha bocsánatot kért. Julia átfutotta az e-mailt,
csak azt a nemet kereste, amiről tudta, hogy ott van. Amikor
rátalált, megtörölgette könnyes szemét, a hátizsákba csúsztatta a
telefont, és még elszántabban hallgatta a zenét. Pillanatnyilag
semmi mást nem bírt elviselni. Csak a fülhallgatójában zengő
világot.
Ha lóg az óráról, és egyszerűen az iskola körül kóvályog,
valószínűleg elkapták volna. Az iskolakönyvtáros híresen lazán
kezelt minden szabályt, azt az egyet kivéve, hogy csak
szaktanári aláírással engedett be bárkit is. Julia eljátszott a
gondolattal, hogy beül az igazgatói irodába, mivel dr. Hill
éppen odakint mászkál, de nem leledzett különösebben
vakmerő hangulatban, ezért úgy döntött, a lombkunyhóban
rejtőzik el. Alig várta, hogy néhány órát háborítatlan
magányban töltsön a padlón, az ülőpárnák között. Ám amikor
betoppant, meghökkenve látta, hogy Marroney tanár úr a
pultnál ül, dolgozatokat javít.
A férfi annyira a papírhalom fölé görnyedt, hogy szinte
púposnak tűnt. A kezében golyóstoll, az alkarján mindenütt
tintacsíkok kéklettek, mintha a tollat próbálgatta volna, vagy
nem tudná, hogyan kell használni. Ahogy megérezte a lány
jelenlétét, hátrafordult.
Julia dermedten állt a bejáratnál. Látta, hogy a férfinak mozog
a bajusza. Egy másodpercig nem is értette, mit mond, azt hitte,
csak a bajuszával van valami, amit eddig nem vett észre.
– Hogyan? – vette ki a fülhallgatóját Julia.
– Azt kérdeztem, nem órán kellene-e lenned.
Julia vállat vont.
– Hát magának?
Marroney kuncogott, és megpróbálta a tollára tenni a
kupakot, de végül újabb kék csíkot húzott a kezére, azután a
padlódeszkák közötti hézagon át leejtette a tollat.
– Ez a lyukasórám. Szeretek feljönni ide dolgozatot javítani.
Úgy hallottam, neked tartozom köszönettel ezért a kuckóért.
– Nem egészen – felelte Julia. Hátrasandított, hogy vajon
látta-e valaki, amikor kijött ide, a lombkunyhóhoz. Azután
letette a hátizsákját a padlóra, és befészkelte magát a párnák
közé, eltűnt szem elől. – Csak egy kicsit szeretnék itt ejtőzni, ne
tessék lebuktatni!
Vissza akarta dugni a fülhallgatója másik felét, talán
szundítani egyet.
– Épp azon gondolkoztam – mondta Marroney, és
hátraperdült az ülőkéjén, hogy Juliára nézzen –, hogy
mostanában nagyon szétszórt vagy az órán. Még a szokottnál is
jobban.
– Á, ez csak az év vége, tanár úr – felelte vállrándítással Julia,
remélte, hogy a férfi beéri ennyivel, és békén hagyja. Pár hete
bármit megtett volna, hogy itt tartsa Marroney-t, azután még
többet mesélhessen Dave-nek. Most azonban semmi értelmét
sem látta, hogy egymagában mulasson az ügyön. A zene tovább
szólt a fülében, valami filmből vett, szomorú nóta, amiben
szeretett volna elmerülni.
Ehelyett Marroney karba tette a kezét, és homlokráncolva
nézett rá, ahogy az órán szokott azokra, akik szemlátomást nem
értették a faramuci matekos poénjait.
– Elég régen tanítok ahhoz, hogy el tudjam dönteni, egy
gyerek csak szétszórt-e, vagy másról van szó. Minden rendben?
Julia ösztönei azt diktálták volna, hogy nevessen a kérdésen.
Egy másodpercre el is mosolyodott, szórakoztatta a gondolat,
hogy a tanár, akit ő egy ideig lényegében zaklatott, most az ő
hogyléte miatt aggódik. Azután lehervadt az arcáról a mosoly,
és gombóc nőtt a torkában, mert ez az ember törődött vele
annyira, hogy érdeklődjön iránta, pedig heteken át pokollá tette
az életét. Az anyukája fütyült rá, de Marroney törődött vele.
Julia érezte, hogy feltör belőle a zokogás, próbálta magába
fojtani, de tehetetlen volt vele szemben. A legutóbbi napokban
mintha egészen elárvult volna. Dave szinte teljesen eltűnt az
életéből, az anyukáját illetően pedig Julia már abban sem volt
biztos, hogy valaha is jelen volt-e ott. Most azonban, ahogy
Marroney-ra nézett, akit láthatólag nem ijesztett meg, nem
feszélyezett az ő összeomlása, hanem csakis aggódott érte, Julia
ráeszmélt, hogy ha magányos, az csakis a saját nyavalyás hibája.
Dave-en kívül mindenki mástól elzárkózott, és ezt kapta érte.
Besüppedt a körülötte heverő párnák közé, és szabad folyást
engedett az érzéseinek. Tenyerébe temette az arcát, érezte a
könnyei ízét, küszködve próbált egyenletesen lélegezni.
Phosphorescenttől a Song for Zula szólt a fülhallgatóban, amit
még mindig nem vett le. A helyzethez illett a szám, Julia
indokoltnak érezhette, hogy zihálva kapkodjon levegő után.
Fordulhatott volna segítségért az apuihoz, sőt talán még
Bretthez is, vagy tucatnyi más emberhez, aki a Sosemek kezdete
óta szép csöndben meglepte őt. A jelek szerint akár Marroney-
hoz is fordulhatott volna, akiről kiderült, hogy talán a létező
legsablonosabb matektanár, de van szíve, mert megkérdezte,
minden rendben van-e. Az anyukája valószínűleg éppen úgy
csúfot űzött volna a férfiból, ahogyan Julia tette, de az anyukája
eléggé seggfejként viselkedett, és Julia többé már nem akart
olyanná válni, mint ő.
Mire Phosphorescent száma befejeződött, Julia valamelyest
visszanyerte a lélekjelenlétét. Felnézett Marroney-ra, aki nem
látszott ijedtnek, se feszélyezettnek.
– Nem – mondta végül kuncogva, nehogy úrrá legyen rajta
valami más. – Nincs minden rendben. Nyilván nem valami
ügyesen lepleztem.
– Csak akkor kezdtem aggódni, amikor abbahagytad a
viccelődést. – A tanár fészkelődött, fél lábát felemelve a falnak
támasztotta, de még így is majdnem elveszítette az egyensúlyát.
– És azt hiszem, csak most tűnt fel igazán.
– Talán egyszerűen kifogytam a témából – mondta a lány.
– Ha az valaha is bekövetkezne, akkor komolyan aggódnék
miattad.
– Ezt elismerésnek veszem. – Julia kihúzta a fülhallgató másik
felét is, gondosan a telefonjára tekerte a zsinórt, becsúsztatta a
telefont a hátizsákjába, és tudta, hogy összevissza gubancolódik,
mire ismét előveszi. – Tényleg elmondjam?
 – Légy szíves!
Julia megtörölgette az arcát.
– Emlékszik az egyetlen srácra, aki a Kávébabban még jobban
zavarba jött a szereplésemtől, mint maga?
– Dave-re, a haverodra?
– Igen, a haveromra – sóhajtotta Julia, felhúzta a térdét a
mellkasához, és szorosan átölelte, hogy megnyugodjon. – A
lényeg az, hogy szerelmes vagyok belé, és nem fog összejönni a
dolog.
Marroney bólintott, lenézett az ölébe. Hüvelyk- és
mutatóujjával végigsimított a bajuszán.
– Mindig nehéz megállapítani, hogy a gyerekek mikor
unatkoznak és mikor szerelmesek. Az a gyanúm, hogy fele-fele
arányban, de sosem tudom eldönteni. Gondolom, legtöbbször
ott is romantikát látok, ahol nincs, mert én pont ennyi idős
koromban ismertem meg a menyasszonyomat.
Julia érezte, hogy elpirul zavarában, mert amikor mindenfélét
művelt, hogy „elcsábítsa” Marroney-t, egy pillanatig sem
gondolt a férfi magánéletére.
– Remélem, ő nem látta a muffinokat.
– Á, az még semmi, de ott volt a Kávébabban.
– Borzasztóan sajnálom.
– Semmi baj, rendben van. – A tanár mintha egy pillanatig
fontolgatta volna ezt, azután megrázta a fejét. – Illetve nincs
rendben, de hát tudod… Emiatt ne fájjon a fejed. Mesélj Dave-
ről!
Julia a falnak támasztotta a fejét.
– Tipikus középiskolás műbalhé. Viszonzatlan szerelem, más
nők, szex a tengerparton. – Rögtön érezte, hogy vérbe borul az
arca. – Elnézést.
Marroney heherészéssel igyekezett elütni saját pirulását.
– Eléggé beletanultam, hogy fenntartással kezeljem, amit
mondasz, tehát vegyük olybá, hogy csak vicceltél. Maradjunk az
érzelmeknél, és mellőzzük a fizikai leírásokat.
 – Nem tudom, mit mondjak. Az érzelmek nem kedvezőek. –
Julia a tanár válla felett az örökösen kéklő égboltra nézett, amit
ma reggel az öböl felől érkező sötét ködfelhők néhány pászmája
árnyalt kissé. A térdére hajtotta az arcát. Eddig sosem
tapasztalta, hogy a szomorúságtól kavarodott fel a gyomra. –
Nem értem, miként lehetséges, hogy valakik ilyen hosszú ideig
a legjobb haverok, egymásba szeretnek, azután ilyen gyorsan
szétzilálnak mindent.
Marroney bólogatott. A pultnak támaszkodott, kinyújtotta a
lábát, a nadrágján jókora kávéfolt éktelenkedett. Némán teltek a
másodpercek, és Julia azt hitte, hogy Marroney-nak talán nincs
is több mondanivalója. Behunyta a szemét, és Dave-re gondolt,
aki az osztályfőnökin nem hallgat vele zenét, ahogy máskor, a
szó szoros értelmében megszűnt közöttük az összeköttetés,
napok óta nem húzódik egyiküktől a másikukig a fehér zsinór.
A fiú kezére gondolt, Gretchenre gondolt. Azután Marroney
megszólalt.
– Az emberek többé-kevésbé képletek. Nem véletlenül
fogalmaztam így. Inkább többé-kevésbé, semmint határozottan
vagyunk bármik is. – Néhány pillanatig a bajuszát
masszírozgatta. – Többé-kevésbé rendesek vagyunk, vagy
többé-kevésbé nem azok. Többé-kevésbé önzők, bölcsek,
magányosak. Mint ahogy a dolgok ritkán mindig igazak vagy
sohasem igazak, egyáltalán nem jellemző ránk, hogy pontosan
ilyenek vagy olyanok vagyunk. Csak többé-kevésbé. Ugyanez
érvényes a szerelmi életünkre is. Szívesen képzeljük azt, hogy
pontosan egybevágó képletek vagyunk, tökéletesen egymáshoz
illünk. Pedig nem. Rengeteg emberhez passzolunk többé-
kevésbé.
– Ez mélyenszántó – morogta Julia –, de mennyiben segít
rajtam?
Marroney nevetett, közben felberregett a csengő, bár a
lombkunyhó falai tompították a hangját, így is eléggé távozásra
sürgető maradt. Julia felállt, leporolta magát, Marroney pedig
lecsavarta a tolla kupakját.
– Az egyenletnek talán akkor sincs megoldása, ha ti ketten
Dave-vel többé-kevésbé egymáshoz illetek. – A lányra
mosolygott, azután visszafordult a papírjaihoz. – Gondolkozz
ezen!

ooo

A tanítás véget ért, és Julia reggel óta nem hallgatott zenét.

Egész nap Marroney szavai jártak a fejében. Képleteket firkált a
füzetébe, de még önmaga számára is teljesen értelmetleneket.
Áthúzta a sorokat, kitépte a lapokat, azután a tanterem
szemeteséből előásta a gombóccá gyűrt papírokat, majd újra
kidobta őket. Mire eljött az ebédszünet, még mindig igyekezett
rendezni a gondolatait, de azt már pontosan tudta, mit fog
tenni.
Rászánta az aznapi utolsó két tanórát, hogy átgondolja a
dolgot. Annyit ismételgette magában a „többé-kevésbé”
kifejezést, hogy a hangokhoz tapadó jelentés kezdett lebomlani
róluk. Végigolvasta az anyukája e-mailjét, azután válasz nélkül
törölte.
Miután befejeződött a tanítás, egy szőke lófarkat keresett a
nyüzsgésben. Megpillantotta a kijárat felé tartó Gretchent a
vállán rugózó fekete hátizsákkal.
– Bocsi! – nyomult el a lassan haladó tömeg mellett, és
furakodott nyomban át a folyosókat eltorlaszoló, önfeledt
csoportosulások között. Mire jobban meggondolhatta volna, mit
művel, már közvetlenül Gretchen mögött lépkedett. El akarta
mondani azt, ami kikívánkozott belőle, mielőtt elpárolog a
meggyőződése, hogy azt tegye, amit kell.
Amikor Gretchen hátrafordult, Julia azonnal tudta, hogy
mostanában éppen annyit (azaz ugyanolyan keveset) alszik,
mint ő.
– Dave a tiéd – közölte Julia, mert nem bírt megálljt
parancsolni magának. Bárhogy sértették a fülét a szavak,
hihetetlen megkönnyebbülést hoztak. – Nem akartam
lemondani róla, de mindenki másnál jobban ismerem. Egyszer
megkaphattam volna. Kis időre majdnem sikerült is. De most
már a tiéd. Én bárhogy érzek, téged akar.
Gretchen szája félig kinyílt. A többiek tízesével húztak el
mellettük, mit sem törődtek a beszélgetésükkel. Julia nem tudta,
merre jár Dave, mire gondol, mit csinál, miben reménykedik.
Hiányzott a nevetése, bár csak néhány napja volt, hogy a fiú a
nyakát csiklandozta vele, forró lehelete csókok sorozatává
változott, ami akkor végeérhetetlennek tűnt.
– Ti ketten jobb egyenletet alkottok.
 PLAFONOK
CSÜTÖRTÖK ESTE DAVE a kikötő járókelőinek szokásos
tömegét figyelte. San Franciscóba vagy Los Angelesbe tartó
autósok álltak meg kicsit fényképezni az öbölben, huszonéves
párok ültek a kávézó teraszán, családok sétálgattak. Néhány
szörföző épp kibújt a vízhatlan védőruhából, az autók oldalának
támasztott szörfdeszkák viaszos felületén sós vízcseppek
csillogtak. Az emberek szemlélése közben Dave minduntalan
arra gondolt, milyen sokszor csinálták ezt Juliával, hány meg
hány órát töltöttek a padon kizárólag azzal, hogy az arra járók
sokaságát bámulták. Dave mindig úgy tett, mintha éppen a lány
irányában lesne valamit, csak hogy Julia a látóterébe kerüljön.
Olykor számolta, hány másodpercig képes megállni, hogy a
lányra nézzen, de körülbelül tizenöt másodperc után mindig
kifulladt a játék, mert nem bírta tovább.
Nem emlékezett, hogy pontosan mikor szeretett bele Juliába,
de alighanem azon a padon történt. Megkönnyítette volna a
helyzetét, ha most máshová megy, olyan helyet választ,
amelyhez nem fűződik rengeteg emlék. Csakhogy San Luis
Obispo nem nagy, és ha ő meg Julia az elmúlt öt évben nem
fordultak meg valahol ezerszer, akkor a legutóbbi két hétben ő
és Gretchen jártak arra a lány kocsijával, amikor GPS-szel
rajzoltak. A város minden nevezetessége, minden étterme,
minden fája vagy a bevásárlóközpont hirtelen felidézte Dave-
ben, milyen számot hallgattak Gretchennel, amikor elhajtottak
ott. Még soha nem működött ilyen élesen az emlékezete.
Mondjuk, elég szemétség volt a memóriájától, hogy pont most
indult be így.
 A nap lassan narancssárgára színeződött, a kikötőben
mindent ugyanolyan tündöklő fénybe vont, körberajzolta a
Dave szeme elé kerülők sziluettjét. A fiú figyelte a hajléktalanok
árnyalakjait, ahogy a pasasok összeszedték a motyójukat, és
továbbálltak éjszakára. Pár tizedikes lány a suliból most épp
előtte ment el. Nem vették észre, hogy a padon ül, mert szinte
beleolvadt a háttérbe.
– Nem kamuzok – bizonygatta az egyikük –, tök komoly. Ki
kéne próbálnunk.
– Ne már, ilyen nem létezik.
– A neten olvastam. – A barna hajú lány több tucat karkötője
hangosan csörgött a csuklóján. – Mountain Dew-ban pácolt, sült
Oreo keksz. Már ahogy kimondom, végigfut a hideg a hátamon.
A lányok továbbmentek, összefüggéseiből kiragadott
beszélgetésük elhalt. Dave-nek elzsibbadt a feneke. A lába is
teljesen érzéketlenné vált. A többi testrésze annál jobban sajgott.
Úgy tetszett, egy torokhangú dörmögés tökéletesen
összefoglalná mindazt, amit érez.
– Dave!
Először csak a nyakát nyújtogatta, azt hitte, talán a tizedikes
lányok megismerték, és a társas érintkezés közvetett jelzéséiből
nem vették le, hogy pocsékul érzi magát, nincs kedve
bájcsevegni. Azután meglátta az ellenfényben felé közeledő alak
körvonalait, és a hullámos hajfürtök félreérthetetlenül
Gretchenre vallottak. Dave felállt, amilyen gyorsan csak bírt,
tehát elmerevedett izmainak köszönhetően egyáltalán nem
valami gyorsan.
A lány nem sírt. Dave úgy gondolta, ez már valami. Ott volt
előtte, nem sírt, és anélkül ejtette ki a nevét, hogy sértéssel vagy
káromkodással toldotta volna meg. Nem mintha Gretchen
sűrűn dobálózott volna sértésekkel vagy káromkodásokkal akár
olyankor is, ha valaki megérdemelte.
– Szia! – mondta Dave, és ha nem is lélegzet-visszafojtva, de
várta, mi következik.
 Az iskolában történtek óta nem beszélt Gretchennel, kivéve
gondolatban újra meg újra. Egyszer órán a lány felé pillantott,
azután rögtön elvörösödött szégyenében, és elbújt, pontosan
úgy érezte magát, mint a kutya, amikor behúzza a farkát.
A lány az iskola nevével ellátott, cipzáros fekete pulcsit viselt.
A kezét zsebre dugta. Mézillat szállt Dave felé, és tudta, hosszú
időbe telik még, hogy elfelejtse, milyen érzés a közelében lenni.
– Gondoltam, hogy itt talállak – mondta Gretchen.
– A pad segít, hogy kevésbé érezzem seggfejnek magamat. –
Dave megvakargatta a tarkóját. – Gretchen, bocsánatot kérek.
Tudom, hogy ez nem elég, de muszáj újra kimondanom. Nem
érdemlem meg, hogy kevésbé érezzem magamat seggfejnek.
A lány bólintott, egyik lábával megdörzsölgette a másikat.
– Megbántottál, Dave.
Dave legszívesebben még egyszer bocsánatot rebegett volna,
de a könnyek továbbra is várattak magukra, és nem akarta
siettetni őket, hát csöndben maradt. Hagyta volna, hogy a lány
üvöltözzön vele, a nyakába zúdítsa minden keserűségét, ha ettől
valamelyest enyhül. Magába szívta volna Gretchen fájdalmát, és
Juliáét is, ha képes rá. De nem tudta, hogyan, tehát csak állt, az
egyik kezével a tarkóján, nézelődött a kikötőben, lopva egy-egy
pillantást vetett Gretchenre, aki mintha nem értette volna, miért
ácsorog ott vele.
A lány közelebb lépett, már nem annyira árnyalak volt,
élesebben kirajzolódtak az arcvonásai. Dave nem tudta
megmondani, mit érezhet most, vajon mindjárt pofon vágja,
vagy pedig átöleli. Teltek-múltak a másodpercek, és a
legcsekélyebb jel sem árulkodott Gretchen lelkiállapotáról. Az
emberek szinte gyorsított felvételben jártak körülöttük, mintha
valami filmtrükk hatott volna rájuk. Dave ráeszmélt, hogy
halvány fogalma sincs, mit forgathat bármelyikük is a fejében.
Juliával a Sosemek előtt abból indultak ki, hogy pontosan
tudják, mit gondolnak vadidegenek, mert az emberek
sablonosan éreznek és gondolkodnak. A Sosemezés közben
Dave felfedezte, hogy ez nem egészen igaz, vagy talán abban
tévedett, hogy rá nem illenek ezek a sablonok. Most már
mindenki kész rejtélynek tűnt. Még azt sem tudta megmondani,
ő maga mi a francot gondol és érez, vajon dühös-e, vagy inkább
szomorú, vagy bűntudatos vagy reménykedő vagy kíváncsi.
– Szeretném, ha megígérnéd, hogy soha többé semmi sem
lesz közted és Julia között – mondta Gretchen továbbra is
lesütött szemmel.
– Megígérem – vágta rá Dave, mielőtt igazán felfogta volna a
lány szavainak hatását.
– Ezt nem bírom még egyszer végigcsinálni. Teljesen
kiborultam. Még jobban, mint amikor az exem megcsalt.
– Megesküszöm rá, Gretchen.
A lány felsóhajtott, megcsóválta lehajtott fejét, azután
felnézett Dave-re, méghozzá nem akárhogy, hanem
mosolyogva.
– Veled boldog vagyok, Dave. És bármennyire bepöccentem
rád, ezt nem tudtam elfelejteni. Szeretném, hogy továbbra is
tegyél boldoggá. Szeretném, hogy kicsit jobb állapotban hagyd
hátra a világot, mint ahogy találtad.
Dave megkönnyebbült, ráadásul Gretchen még közelebb
lépett, és átölelte, a karjába zárta.
– Ilyen sokáig még sosem vágtál komoly képet – mondta
Dave, megszimatolta a lány haját, a hálától szinte riadtan
nyomott puszit az arcára. Reszketett a keze, és majdnem
elcsuklott a hangja, mintha nem is nevetés, hanem sírás
fenyegetné.
– Gondoltam, hogy büszke leszel rám – bontakozott ki az
ölelésből Gretchen, kézen fogta a fiút, azután odahajolt hozzá,
hogy megcsókolja. Csak néhány hétig nem csókolóztak, de ez a
szünet egy örökkévalóságnak tűnt.
A lány Dave mellkasához bújt, két karjával magához
szorította.
– Hiányoztál.
 – Te is nekem – viszonozta az ölelést a fiú.
Az emberek nem méltányolják eléggé az ölelést. Igaz, hogy
nincs rossz híre, de valójában nem is mérhető ahhoz, amennyire
elképesztően nagyszerű dolog. Mindenkinek folyton egymást
ölelgetve kellene mászkálnia.
A nap tovább süllyedt az óceánba, a kikötőben kigyúltak a
fények, megvilágították az egy másodperce még csak
körvonalaikat mutató alakok arcát, és hirtelen árnyékok
vetültek a földre. Az égbolt aranyba és bíborvörösbe, az óceán
püspöklilába öltözött.
 LEBEGÉS
ELJÖTT A PÉNTEK ESTE, és Julia szörnyen hosszú ideje nem
mozizott. Úgy igazából. Elhajtott a Pismo Beach-i mozi mellett,
ahol független stúdiók alkotásait vetítették, és látta, hogy dugig
van, persze ezt előre tudhatta volna. A szíve azonban pontosan
tudta, mire vágyik, úgyhogy pár sarokkal odébb keresett egy
parkolóhelyet, a telefonját a középkonzolon hagyta, a
fülhallgatóját rátekerte.
Pattogatott kukoricát vett, meglocsolta csípős szósszal,
ugyanis hozott magával egy üveggel, ezt a mókát azóta
próbálgatta, hogy az anyukája egy levelezőlapon említette,
miszerint Mexikóban így eszik a pattogatott kukoricát. Julia
bosszankodott, hogy az anyja még a lombkunyhós összeomlása
után is ilyen hatást gyakorol rá. Végleg le kellene mondania
mindenről, ami az anyjához kötődik, bálványozhatná inkább az
apuit, akik szép csöndben élnek, viszont tudják, hogy kell
szeretni. Ehelyett tessék, csípős szószt locsol a pattogatott
kukoricájára. Megvetően, de akkor is.
A nézőtér legnagyobbrészt megtelt, Julia elöl foglalt helyet,
ahol a vetítővászon betöltötte az egész látómezejét, és
belemerülhetett a filmbe. Ebben például sosem tudtak
egyetértésre jutni Dave-vel. Hogy milyen közel üljenek. A fiú
utálta nyújtogatni a nyakát, Julia pedig nem szerette, hogy a
szeme sarkából a többi néző apró árnyalakjait látta.
Lassan rágcsálta a pattogatott kukoricáját, igyekezett a javát
akkorra tartalékolni, amikor peregni kezd a film. Szórakozottan
bámulta a kvízkérdéseket, amelyek az ajánlók előtt jelentek
meg, könnyen lehetséges, hogy már tucatnyi különböző
mozilátogatás alkalmával szembesült ezekkel a kérdésekkel,
már a Sosemezés kezdete előtti időktől fogva. Egy felismeréstől
meghökkenten vizsgálta át a hátizsákja tartalmát. Strandpapucs,
amit az apui a biztonság kedvéért cipeltettek vele mindenhová.
Vajmi ritkán viselt fülbevaló, a határidőnaplója, pár tampon, A
sötétség mélyén, még mindig majdnem teljesen olvasatlanul. A
pénztárcája, tele nyugtákkal, amik nem is kellettek neki. Végül
az egyik oldalzsebben megtalálta a listát, előhúzta,
széthajtogatta. Az egyik hajtás már beszakadt.
Eddig három különféle színű tollal húzta ki a tételeket,
amelyeket Dave-vel végrehajtottak. Most a kezébe kapta a
határidőnaplójába dugott, sima fekete golyóstollat, alátétnek A
sötétség mélyént használta, és a toll hegyét a papírhoz érintette.
Tekintetével végighaladt az egyes tételeken, hamar eszébe jutott
minden, amit megtettek. Amikor a hetes ponthoz ért,
felnevetett. A lombkunyhói meghitt beszélgetés elégséges.
Kihúzta a Sosem szűrjük össze a levet tanárral sort.
Egyetlenegy maradt, aminek a kihúzására eddig nem
gondoltak, a tízes: Sosem randizunk a legjobb haverunkkal.
Végigsimított az ujjával az alcímen, amit Dave tizennégy éves
korukban adott a listának: Dave és Julia útmutatója a Valódi
Középiskolai Élményhez. A kisfiús kézírás annyira hasonlított a
sajátjára, hogy néha talált cetliket, amiket egymásnak írtak, és
nem tudta megállapítani, hogy a beszélgetés melyik fele az övé,
melyik a fiúé. Nem engedte meg magának, hogy merengeni
kezdjen, mi lett volna, ha egyáltalán nem találják meg a listát,
vagy bármi más után sóvárogjon, nem, most nem, nyilvánosság
előtt nem – az efféle gondolatmenet ugyanis azzal végződött,
hogy összerogyott, és vigyázott, nehogy telesírja az ágyneműt.
Egyelőre beérte ezzel a laza kis bánkódással. Talán sablonos
dolog elengedni valakit, mert szeretjük. Fájdalmas, de minden
más alternatívánál jobb.
Dave megérdemelte a boldogságot, még akkor is, ha nem
vele. Julia tudta, ez nem az az eset, amikor elengedünk valamit,
amit szeretünk, és reménykedünk, hogy visszatér hozzánk.
Dave nem valami szárnyas jószág, ő pedig nem kakasülő.
Összehajtotta a papírt, párszor jelentőségteljesen a combjához
ütögette, azután előrehajolt, és pár üléssel odébb egy
pohártartóba csúsztatta. Kivette a hátizsákjából a csípős szószt,
és néhány cseppet az első réteg pattogatott kukoricára löttyintett
az üvegből. Azután felrakta a lábát az előtte lévő ülésre, és
várta, hogy kihunyjanak a fények, hasztalanul próbálta
mérsékelni magát, hogy ne nyúljon túl hamar újabb adag
kukoricáért.
Mivel közel ült a vászonhoz, nem látott mindenkit, aki a
nézőtérre lépett, és megtöltötte a széksorokat. Néhányan
előremerészkedtek az ő soráig, az előtte lévő sorok azonban
teljesen üresek maradtak. A közönség duruzsolt, száz
különböző társalgást folytatott. Julia a szeme sarkából látta,
hogy valaki felé tart, ezért lerakta a lábát, hátha az illető el akar
menni előtte. De a fickó közvetlenül mellette foglalt helyet.
Julia odafordult, és látta, hogy Brett az. A srác a vászonra
szegezte a tekintetét, és hanyagul belemarkolt a pattogatott
kukoricába, majd visszarántotta a kezét, amikor megérezte a
csípős szósz nedvességét.
– Mi a franc? – vizsgálgatta az ujjait.
– Szia, Brett!
Brett megszaglászta az ujjait.
– Ez csípős szósz?
– Az bizony.
– Fura.
Ismét odahajolt, és óvatosabban markolt.
– Mit keresel itt?
– A haverjaim elhozták a csajaikat, ezért ahelyett, hogy a
nyakukon lógnék, melletted fogok ülni, ha nem zavarlak.
Onnan hátulról szúrtalak ki – intett nagyjából mögéjük. – A
hajad megkönnyítette.
– Úgy értettem, mit keresel ezen a filmen? Ez egy könyv
adaptációja. Nem robbantgatnak benne. Tudtommal cici sincs
benne.
– Ne légy már naiv, minden művészkedős filmben van cici. –
Brett tele szájjal mosolygott, és megint pattogatott kukoricáért
nyúlt. – Csak vicceltem. Már egy ideje készülök rá, hogy
megnézzem ezt a filmet. A könyvet nem olvastam, de a
rendezőt komálom. Figyelj, ez a csípős szószos pattogatott
kukorica bejön nekem.
– Ja, nekem is.
A nézőtér elsötétült, és a duruzsolás suttogássá halkult. Brett
a lányhoz hajolt, olyan közel, hogy Julia valami gyümölcsöset
érzett a leheletén.
– Nem bánod, hogy melletted ülök? – suttogta a srác.
– Az attól függ. Dumálni szoktál a film alatt?
– Egyfolytában. Ez a kedvenc elfoglaltságom.
Julia a könyökével eltolta.
– Ha mind befalod a kukoricámat, kinyiffantalak.
– Hozhatok utánpótlást. A hűségkártyámmal ingyen kapok.
– Nézzenek oda, hogy feltörtél.
Brett felcsippentett egy szem pattogatott kukoricát, és
Juliához vágta. Azután elcsitultak, hogy megnézzék a
filmajánlókat.
A film után együtt hagyták el a mozit, Julia még egy utolsó
pillantást vetett a harmadik sor egyik pohártartójából
kikandikáló füzetlapcsücsökre. Az anyukájára gondolt – hiszen
annak idején sok tekintetben az ő kedvéért állította össze a listát,
ami az anyjának vajmi keveset jelentett.
Egy darabig egy szót sem szóltak, követték a lassan kifelé
hömpölygő tömeget. Egyesek a kocsijukhoz siettek, mások a
filmről diskurálva ácsorogtak, további programot, vacsorát vagy
iszogatást beszéltek meg. Egyszerűen csodás volt az idő, és Julia
úgy gondolta, esetleg kávét vesz, kiül valahová egy könyvvel, a
telefonját pedig egész éjszakára a kocsijában hagyja.
– Sajnálom, hogy így alakult köztetek Dave-vel – mondta
Brett. Két kezét a farzsebébe dugva állt, és szégyenlősen nézett
körül.
– Nem kifejezetten a te hibád – nevetett Julia.
– Tudom. De talán jóvátehetem neked?
– Nem érdekes – válaszolta a lány. – Nincs semmi teendőd
ebben az ügyben; bőven elég, hogy a moziban élvezhettem a
társaságodat.
Brett haverjai jöttek ki a moziból, odaszóltak neki, a fiú pedig
azt felelte, hogy rögtön megy.
– Erre parkolok – mutatott Julia a háztömb vége felé.
– Elkísérlek – ajánlkozott Brett még mindig zavartan, és most
fordult elő legeslegelőször, hogy Julia hasonlóságot látott közte
és Dave között. Brett testesebb és magabiztosabb volt, de a lány
pillanatnyilag rajta is egy pici bizonytalanságot érzékelt.
Valamiért eddig sosem jutott eszébe, hogy Brett is elveszítette az
édesanyját.
Lassan ballagtak, nem sokat szóltak, amíg Julia kocsijához
nem értek.
– Tudom, azt mondtad, hogy nem kell jóvátennem – törte
meg a csöndet Brett. – De én mégis szeretném. Arról is tudok,
hogy Dave-vel egészen a murinvitálásig úgy terveztétek, együtt
mentek a szalagavatóra. Most viszont nincs kísérőd. Mi lenne,
ha én vinnélek a bálba? Nem szánalomból – tette hozzá gyorsan.
– Ez kicsit gáz lesz, de egy ideje beléd zúgtam. – Nem beszélt
idegesen, ahogy talán Dave közölte volna ezt, de nem is olyan
magabiztosan, mint máskor. A lányra mosolygott, felvonta a
szemöldökét. – Mit szólsz? Tudom, hogy a jövendő bálkirállyal
tervezted a részvételt, de talán egy volt bálkirály is megteszi.
– Ez irtó giccses – mosolyodott el Julia.
– A fenébe, én is tudom.
A lány elővette a hátizsákjából a kocsikulcsot, és játszott vele,
ujjaival megdörzsölgette a kulcstartóra akasztott
szerencsepénzt.
– Nem – hárította el határozottan a felajánlást. – De a gesztust
értékelem. Kedves tőled.
– Értem – horgasztotta le a fejét Brett, úgy bólintott, mint aki
előre látta ezt a reakciót.
– Elég őrült volt ez a néhány hét. Kell nekem egy kis idő,
hogy egyszerűen… – Julia szabad kezével intett, a megfelelő
szót kereste – …lebegjek.
Ez istenien hangzott. Egy tó képét idézte föl benne, a
szélcsendes időben meg sem rezdült a víztükör.
– Persze, rendben – bólogatott majdhogynem lelkesen Brett,
és megvakargatta az öccsééhez hasonlóan alig pelyhesedő állát.
– Logikus.
Egy pillanatig tétovázott, majd jó éjszakát kívánt, és el akart
indulni.
Ám, ahogy elfordult volna, Julia megállította.
– Köszönöm, hogy velem voltál! – mondta, felágaskodott, és
puszit nyomott a fiú arcára.
Brett mosolygott, egy pillanatra úgy tűnt, mintha szédülne.
– Szívesen, máskor is! – felelte végül, felemelte a kezét,
búcsút intett, és elment arra, amerről jöttek.
Julia figyelte az utcán távolodó alakját, ahogy hosszú
léptekkel igyekezett vissza a haverjaihoz. Brett a farzsebéből
kötött sapkát húzott elő, és épp felvette, amikor az éjféli
előadásra gyülekező nézőkhöz ért. Magasságának köszönhetően
még közöttük is látható maradt. Julia kinyitotta a kocsija ajtaját,
becsusszant, egy pillanatig csak ült, hogy felocsúdjon a röpke
párbeszéd után, magában átértékelte, amit Brettről tudott.
Azután bedugta a kulcsot a kormányzárba, elindította a kocsit,
becsatolta a biztonsági övét, és letekerte az ablakokat. A
telefonja a középkonzolon maradt, nem foglalkozott vele. Az
apui tudták, hogy moziba ment, tehát még egy darabig nem
aggódtak miatta. Az este hátralévő részében nyugodtan
lebeghetett.
 BÁL
DAVE ÉS GRETCHEN az iskola felé gyalogoltak, elegáns
cipőjük sarka kopogott a járdán. Gretchen kék öltözéke inkább
volt csinos utcai ruha, mint szalagavató báli. Csigákba feltűzött
hajával és minimális, hevenyészett sminkjével gyönyörűen
festett, Dave azon kapta magát, hogy hálásan pillantgat le
összekulcsolt kezükre.
Ő maga szmokingot vett föl, ez a viselet olyan sablon volt,
aminek a felvállalása nem okozott neki gondot. Szeretett
kiöltözni, és gyakran sajnálta, hogy az emberek ma már nem
mindenhová öltönyben járnak. Még nem sötétedett azonban, és
nappali világosságnál a szmoking kevésbé hatott lenyűgözően.
A szmokingot az éjszakai élet csillogásához találták ki, és Dave
izgatottan várta, hogy napnyugta után végre tökéletesen az
alkalomhoz illő szettben feszíthessen.
A sofőrös luxuslimuzint meg a ház előtti fényképezkedést
mellőzték. A lány csuklóján és a fiú gomblyukában pompázó
egyforma virágdíszt bazárinak ítélték, így azt is elhagyták. A
késést természetüknél fogva kerülték, viszont bénáskodásnak
tűnt, hogy korán érkezzenek a szalagavatóra, ezért most lassan
lépkedtek.
– Mit gondolsz, kapunk kaját? – kérdezte Dave.
Gretchen ezen elgondolkodott egy kicsit. A magasba nézett,
mint aki valahol a fák koronája fölött keresi a választ.
– Nem tudom. Szerintem a sulink szalagavatója előkelőbb
annál, hogy egy tál chipsszel szúrják ki a szemünket, de annyira
nem előkelő, hogy franciás hideg előételekkel kínáljanak.
– Tényleg? Félig-meddig azért megyek erre a hogyishívjákra,
mert szökőkutakra számítok.
– Jaj, azok semmiképpen nem maradhatnak el. Amint
odaérünk, rögtön beleugrok a tejcsokoládésba.
– Beleugrasz? Mit képzelsz, Gretchen, hogy néz ki egy
csokoládészökőkút?
– Tudom, hogy kicsi, de akkor is bele fogok ugrani.
– Lenyalogathatom rólad a csokit?
– Csak ott, ahol nem érem el.
– Pompás! Csoki és könyök. A két kedvenc ízem.
Gretchen nevetett, elkapta összekulcsolt kezüket, és a dupla
ököllel játékosan oldalba csapta a fiút. Virágillatú parfümje
elfedte a mézes aromáját, Dave mégis érezte az édes ízt, amikor
megcsókolta a lányt. Napsugarak táncoltak a közeli fák lombján,
és Dave arra gondolt, ez most pont olyan érzés.

ooo

Még hogy tornaterem? Egy fenét: Kalifornia az Kalifornia.

A bálszervező bizottság hatalmas szőnyeggurigákat
kölcsönzött, és leterítette velük a focipályát. Húszméterenként
rockkoncertre való hangfalakat állítottak fel. A pálya végét teljes
szélességében kissé ingatag színpad foglalta el, és amikor Dave-
ék megérkeztek, a zenekarok még javában pakolták ki a
felszerelést a szülők furgonjaiból. Néhány tanár állt kis körben a
GRATULÁLUNK AZ ÉRETTSÉGIZŐKNEK! transzparens alatt, amelyet a
lelátókra feszítettek ki. Kávéztak, csevegtek, egyelőre nem
izgatták magukat azért, hogy éberen felügyeljék az ifjúságot. Az
italos asztalon szénsavas üdítők és palackozott vizek
sorakoztak, és szemlátomást senkit sem zavart különösebben a
felturbózható bólé hiánya, mivel Kapoorék afterpartyt
szerveztek.
– Csokoládészökőkútnak semmi jele – állapította meg Dave,
és lemondóan csettintett az ujjával.
– Helyes. Gondolkoztam rajta, és irtózom a hangyáktól.
Talpig csokoládéban vonzanám a hangyákat, az pedig
egyáltalán nem tűnik nyerőnek.
– Hogyhogy félsz a hangyáktól?
– Egyszerűen nem bízok semmiben, aminek olyan kicsi a
szeme, hogy nem tudok belenézni. Nem tudhatom, mire
gondolnak. Nem is sejteném, ha a vesztemre törnének.
– Imádnivaló vagy!
– Nem kell ez a lekezelő hang, a hangyáktól való félelem
teljesen indokolt. Az a sok láb, meg minden. Láttál már hangyát
kinagyított képen? Kész rémálom.
Dave továbbra is a lány kezét szorongatva húzta közel őt.
Tudta, hogy Gretchen nem szereti a nyilvános tapizást, úgyhogy
moderálta magát, nem ölelte meg, csak annyira közel állt,
amennyire feltűnés nélkül tehette, örült, hogy ezáltal az oldalát
kissé a lányéhoz nyomhatja. Az egyik szőke fürt után nyúlt, ami
úgy omlott le Gretchen halántékáról, mintha lassított felvételben
hullott volna alá.
– Nincs kedved piknikezni?
– Dave, mindjárt pánikrohamot kapok tőled.
– Piknikrohamot mondtál?
Gretchen hahotára fakadt, játékosan a fiú mellkasára csapott,
azután odahajolt egy gyors puszira. Felkaptak egy-egy palack
vizet, és helyet foglaltak az összecsukható székeken, amiket a
színpad körül négyszög alakba rendezve, úgy raktak le több
sorban, hogy középen bőven hagytak helyett a táncparkettnek.
Figyelték, ahogy megérkeztek a bál résztvevői. Dr. Hill lépett
a színpadra, kihirdetett néhány hivatalos szabályt, amit az
erősítőrendszer hosszasan ismételgetett: tilos szeszes italt
fogyasztani, illetlenül táncolni, csirkéket (a tanintézet
hagyományaihoz híven) a tömegben szabadon ereszteni. Ezután
mindenkinek jó szórakozást kívánt, majd a színpadot az első
zenekar vette birtokba, egy tizedikes csapat, ami rock
örökzöldek elektropop feldolgozásait játszotta. Gretchen
haverjai csatlakoztak kettejükhöz a színpad melletti részen.
Mostanában kezdtek újra megenyhülni iránta, és Dave hálásan
fogadta a második esélyt, szívesen bizonyította a társaságnak,
hogy többé nem fogja megbántani Gretchent. A táncparkett
csakhamar benépesült. Dave-nek egyáltalán nem volt kedve
táncolni, és örült, hogy Gretchen sem erőltette.
Így inkább az égen kigyúló csillagokat figyelte.
Bugyutaságnak érződött a dolog, kissé túlságosan olyannak,
mintha valami sulizáró megvilágosodás zajlana le benne,
mintha hű, de komoly leckét kapna az életről. Illetve
tulajdonképpen nem is olyannak érződött. Egyszerűen
gyönyörködött a csillagokban, ugyanolyan szemmel nézett
rájuk, ahogy a táncparketten forgolódókra, a térség szélén
álldogálókra: egymás kezét fogó párokra, a rendkívüli
eseménytől elérzékenyülő vagy bármelyik közönséges estéhez
hasonlóan viselkedő haverokra.
Megpillantotta Juliát, aki éppen kilépett a pályára. A lány
egyáltalán nem szalagavatósan öltözött, sima farmert és pólót
vett föl, cipő nem volt rajta, a haja világosabb rózsaszínben
pompázott, mint amilyenre Dave emlékezett. Azt hitte, el sem
fog jönni. Julia tekintetével egy kicsit pásztázta a tömeget,
alighanem valami mulatságforrást keresett. Dave elképzelte,
hogy ha most a közelében tartózkodna, Julia elsütne egy poént,
olyan frappánsat, amihez hasonlót ő nem tudna kicsiholni
magából. Figyelte, ahogy átvág a sokadalmon az italbüféhez, és
leolvasta a lány ajkáról a némán formált kérdést: Hová a francba
dugták a rendes piát? Egy pillanatra belésajdult a sóvárgás, hogy
Julia mellett lehessen, de hamar tovarebbent. Gretchen épp
Vince-szel csevegett, de Dave látta, hogy ő is észrevette Julia
jövetelét. A lány kissé megfeszült, olyasformán, mint amikor
Julia az iskolában ráköszönt, azon néhány alkalommal, amikor
szóba elegyedtek. Gretchen nem is tagadta a féltékenységét, de
leszögezte, nem kívánja, hogy Julia és Dave barátsága miatta
szakadjon meg. Ha Julia nincs, ők ketten talán soha nem is jöttek
volna össze.
 Dave újra felnézett az égre meg a focipálya felé irányított
reflektorokra, amelyek mindenkit kedvezőtlen sápkóros fénybe
vontak, ugyanakkor a legfényesebbek kivételével minden
égitestet elhalványítottak. Zene szállt az esti szélben,
beszélgetők és nevetgélők százainak zsivaja vegyült hozzá,
fiataloké, akik unott, cseppet sem eredeti és teljesen
felfoghatatlan módon élték az életüket.
ooo

– Felkérhetlek erre a táncra? – ütögette meg Julia vállát Dave.

A lány homlokráncolva fordult hátra, azután meglátta, ki az,
és megnyugodva öltötte fel szokásos pókerarcát.
– Ne már, haver, mindjárt leokádlak!
– Nem először történne meg. Nem tudtam, eljössz-e.
Julia vállat vont.
– Gondoltam, beugrok, lecsekkolom a rendezvényt. Tisztára
középiskolás sablon lenne csak azért kihagyni a szalagavatót,
mert bénaság.
– Egy ölelés furán venné ki magát? – mosolygott rá Dave.
– Te nagyon hülye – mondta Julia, közelebb lépett, és
magához húzta. Két-három kurta másodpercre szorosan
összefogódzkodtak, és egyszerre engedték el egymást. –
Apropó, nem láttad Marroney-t? Kínos a kísérőm nélkül
mutatkoznom.
– Szerintem elment a szállodai szobafoglalást intézni.
– Remélem, a nászutas lakosztályt kéri, ahogy a lelkére
kötöttem.
Dave nevetett, és a vizespalackja címkéjét piszkálgatta.
– Még meg sem köszöntem neked, hogy beszéltél
Gretchennel.
Julia az ajkába harapott, és másfelé nézett. A fiú látta, hogy
meztelen lábujjaival a szőnyegbe kapaszkodik. A zenekar
befejezett egy számot, és ügyetlenül átváltott a következőre,
néhány elszerencsétlenkedett indítás után a trombitás beszámolt
a többieknek, és az egy-két-há-néggyel nyugisabb tempót diktált
nekik, így végre az elektromos hegedű is kihallatszott a többi
hangszer közül.
– Szívesen – felelte végül Julia szokatlanul higgadt hangon. –
Te is megtetted volna ugyanezt értem. – Negyed fordulatot tett
a színpad felé, így Dave alig látta a profilját. – Mármint, akkor
ha Marroney kapott volna rajta bennünket.
Úgy tűnt, mintha könnyek szöknének Julia szemébe, de
azután a lány elfordult, és felvett az asztalról egy palack vizet.
Lecsavarta a kupakját, azután kettejük között felemelte, mintha
pezsgővel készülne pohárköszöntőre.
– A szívünkben lobogó tűzre! – mondta mosolyogva.
Figyelték, ahogy a zenekar végigjátszotta a számot, Dave
időről időre megfordult, Gretchenre nézett, megnyugtatóan
mosolygott és integetett neki. Azután Leslie Winters, a végzős
évfolyam képviselője lépett a színpadra. A lány égszínkék
szmokingot viselt, oldalt felnyírt, fejtetőn magasra fésült haját a
szerelésével egyező árnyalatra festették. Dave és Julia egymásra
néztek, és a Julia fürdőszobájában lezajlott katasztrófára
emlékezve némán megcsóválták a fejüket. Julia egyszerű
lófarokba fogta a haját, csak a két tincs kanyarodott a füle elé,
ahogy mindig.
– Megint befestetted a hajadat?
Julia igazán elpirult.
– Bakker, kiszúrtad.
– Debbie ezúttal átvészelte?
– Fodrászhoz mentem. – Még egyet kortyolt a vízből,
érezhetően próbált fesztelenül viselkedni, de biztosan
észrevette, hogy Dave szájtátva bámulja. – Mi az, talán nem
tehetek a magamévá egy-két sablont? Tetszik, világos? Hagyjál
békén, mert mindjárt felhajtom a gallérodat.
Leslie megragadta a mikrofont.
– Még egy kis tapsot kérek a bandánk, amelyiknek a neve
tényleg illetlen ahhoz, hogy iskolai rendezvényen
kimondhassuk! – Kivárta, hogy a közönség lagymatag
tetszésnyilvánítása elhaljon, azután szmokingkabátja zsebéből
borítékot húzott elő. – Most pedig elérkezett a várva várt
pillanat. – Becsúsztatta az ujját a boríték füle alá, hogy feltépje. –
Jó, igazából nem. Mindannyian az afterpartyt várjuk, vagy a
jövő hét végét, amikor kiosztják az érettségi bizonyítványokat,
és végleg befejezzük a középiskolát. De kábé hatan eléggé
izgulnak a boríték tartalma miatt, úgyhogy lássuk a medvét!
Kotorászott a borítékban a levélpapír után.
Kihirdette a bálkirálynőt, mire üdvrivalgás hullámzott végig
a közönségen. A hangfalakból felcsendült Amerika szépének
dicshimnusza, Dave nem tudta eldönteni, hogy iróniából vagy
komolyan. Egyre Gretchen felé lesegetett, mint aki meteorokra
várva fürkészi az égboltot.
– A bálkirály pedig… – folytatta azután Leslie, mire Julia
megütögette Dave vállát.
– Ha nem te nyersz, borzasztóan hiábavaló volt minden –
súgta a fülébe.
– James Everett!
– Kisemmiztek! – méltatlankodott Julia.
– Ma este úgy fogok sírni, mint egy sportcsillag, akinek véget
ért a fénykora.
– Én is veled sírok – közölte Julia.
James Everett a bálkirálynő, Rosie Barajas kíséretében felment
a színpadra, ahol továbbra is a Miss Americás opusz hangjai
mellett koronázták meg őket.
– Tudod, örülök, hogy így történt – mondta Dave. A lányra
nézett, felmérte a reakcióját, meggyőződött róla, hogy nem hat
érzéketlenségnek, amit mond. Julia azonban fesztelennek,
higgadtnak látszott.
– Mármint mi történt így?
– Minden – felelte a fiú. – A Sosemek, a tengerpart, még az a
néhány óra is, amíg a földkerekség legtragikusabb színű
frizuráját viseltem. – Körülöttük mindenki féktelenül
viselkedett, a gyerekek megrészegültek a becsempészett piától
és az illetlen táncolástól, a karnyújtásnyi közelségbe került nyári
vakáció érzésétől, attól a gondolattól, hogy örökre végeztek a
sulival. – Te voltál az első lány, akit szerettem, akár haverként,
akár más értelemben. Te vagy a legjobb haverom, Julia.
– Ahogy te is nekem, David Kanálgép McGee.
– Galádkép McGee?
– Fogd be. Volt már jobb poénom is. – A lány körülnézett a
focipályán, kék szeme elmélyült gondolkozásról árulkodott.
Dave szerette volna tudni, mi jár most a fejében, mennyire
megbántott még. A bálkirályi pár elhagyta a színpadot, és újabb
banda jelent meg, a zenészek csatlakozásokkal bíbelődtek,
tartalék gitárokat helyeztek állványra, egy-egy begerjedt
mikrofon hangja hasított az éjszakába. – Tudod, újabb listán
töröm a fejemet – mondta Julia. – A Mindigeken. Az egyetemen
mindvégig gyakorlandó sablonok jegyzékén. Diákszövis bulik,
szerkesztőségi cikkek a kari újságban a dékáni hivatal gonosz
üzelmeiről, hamis személyiért ötven ruppó kicsengetése valami
tenyérbemászó fazonnak. Egy egész világ vár felfedezésre.
Dave nevetett, és a vállával megbökte Juliát.
– Van nálad papír meg toll?
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
MINDENEKELŐTT ÓRIÁSI KÖSZÖNET a Harlequin Teen
fantasztikus csapatának, amely ezt a mostani könyvkiadási
élményemet olyanná tette, hogy ahhoz képest minden korábbi
publikálási álmom vérszegénynek tűnik. A szerkesztőségi
kollektívától az értékesítési munkatársakig és minden közbeeső
területen olyan támogatásban részesítettek, ami enyhén szólva
zavarba ejtő.
Természetesen köszönetet érdemel Tashya és TS a szerkesztői
útmutatásért. Lisa Wray mindazért, amit könyves utazásaim
kapcsán tesz értem. Amy Jones és Michelle Renaud, amiért
örökké együtt lógnak velem. Dave Carley, Heather Foy, Melissa
Anthony, Brent Lewis. Jaj, nekem, annyi mindenkit kellene
felsorolni. Sosem értettem, tulajdonképpen hányan vesznek
részt egy könyv létrehozásában. Most aztán első kézből
értesülhettem róla, nagyon sokukkal találkoztam is, de még
mindig nagyon nehezen fér a fejembe a dolog. Köszönök nekik
mindent.
Köszönetet érdemel továbbá Laura, mert sokáig könyörgött,
hogy mondjak valamit a könyvről, mielőtt bármit is elárultam,
és mégis szeretett engem. Meg azért is, mert kalandozásra vitt
magával, és segített közösen megírni a legnagyszerűbb
popszámot, amit a világ valaha is hallani fog.
A családtagjaim, mert sokáig könyörögtek, hogy mondjak
valamit erről a könyvről, mielőtt bármit is elárultam, és kicsit
kevésbé szerettek emiatt. Csak viccelek, anyu. Aki ismeri a
családtagjaimat, tudja, hogy mind remek emberek, segítőkészek,
és külön bekezdést érdemelnek a könyveim
köszönetnyilvánítási részében.
Köszönetet érdemel Annie Stone, mert nem hagyott teljesen
magamra. Emilia Rhodes, mert bár magamra hagyott,
számottevő szerepet játszott e könyv létrehozásában. Sara
Shandler a bölcsességéért, különösen a könyv második felének
drasztikus jobbítását illetően. Köszönet Josh Banknek is, aki
nélkül a propagandairoda nem lett volna ugyanaz. Már csak
azért sem, mert az ő szobája volt.
Köszönet azon YA szerzők hihetetlenül segítőkész
közösségének, akikkel első megjelenésem óta személyesen vagy
az internet révén volt szerencsém megismerkedni.
Természetesen köszönet azon olvasók, könyvtárosok, blogírók,
könyvkereskedők, esetleges egyszeri e-mailezők támogató
közösségének is, akikkel vagy fizikai valójukban, vagy a
világhálón találkoztam. A lényeg az, hogy szeretek emberekkel,
különösen könyves emberekkel megismerkedni. Ez a
publikálásban a legkedvesebb a szívemnek: a sok ember, akivel
azóta megismerkedtem.
Köszönetet érdemelnek az American School Foundation-nél
tevékenykedő tanár barátaim, akiknek engedélyével beülhettem
középiskolai órákra, hogy hús-vér tinédzserekből merítsek
ihletet képzeletbeli tinédzsereimhez, mivel bármennyire
szeretnénk az ellenkezőjét tettetni, a felnőttek a tizenéves kor
elmúltával rögtön elfelejtik, milyen tizenévesnek lenni.
Köszönetet érdemel tehát Brett Sikkink, Carlos Kassam-Clay,
Perri Devon-Sand, Renee Olper, Julien
Nembírommegjegyeznihogyírjaavezetéknevét, Mark Abling,
Guy Cheney, Amy Gallie és mások, akiket biztosan
kifelejtettem. John Powell, mert korrepetítori állást adott nekem,
mégis hagyta, hogy könyvírási ügyek után szaladgáljak. Harry
Brake és Daniel Thomas, mert hagyták, hogy betolakodjak a
Szabad a mikrofon! estjeikre. Becsszóra nem róluk mintáztam
Marroney tanár úr alakját. Köszönet jár persze az ASF
diákjainak is.
Még egy utolsó bekezdést kapnak a barátaim, akik
megérdemlik, hogy nyomtatásba kerüljön a nevük: Chris
Russell, David Isern, Maggie Vazquez, Edgar Gutierrez,
Gonzalo Scaglia, Sergio Rodriguez, Paul Donnelly, Cassie
Harrell, John Kennedy (tényleg így hívják), Gillian Horbach,
Chris Farkas, Lundon Boyd, Ryan Troe. Joshua Zoller, aki
mindig készenlétben tart nekem egy vízipipát. Dawn Ryan,
mert hozzájárult, hogy mindez valóra váljon. Cris de Oliveria,
aki egyszer majd az én nevemet nyomtatja ki a
köszönetnyilvánítási részben. Whytnee, Dennis, Bugs, Leah,
akik mindig szívesen fogadnak New Yorkban.
Végezetül fintorogva mondok köszönetet annak a
balfácánnak, aki általános gyakorlattá tette a
köszönetnyilvánítást. Rengeteg embernek vagyok irtó hálás, de
ez megerőltető volt.