A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Vi Keeland: Beautiful Mistake, EverAfter Romance, 2017

Fordította
SERES NOÉMI

Copyright © Vi Keeland

Hungarian translation © Seres Noémi, 2018

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám, Németh Renáta

Szerkesztette: Bardi Erzsébet

Korrektúra: Hoppe Adrienn

Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5875-28-1

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

Készült 2018-ban az Alföldi Nyomda Zrt.-ben

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Mottó

Előfordul, hogy magunk választhatjuk meg az utunkat.

Néha pedig az út választ minket,
és nem tehetünk mást, mint követjük.
 ELSŐ FEJEZET

Rashel

Kell, hogy legyen tudományosan igazolt összefüggés: akit

természet anyácska genetikailag megáldott, az kötelezően
seggfej.
A barátnőm önsajnálatának az oka ott állt a férfivécé előtt.
Természetesen a hölgyeknél hosszú sor kígyózott, hiszen csak a
férfiak könnyíthetnek magukon kényelmesen. A Házas Srác ott
álldogált és sms-t írt a telefonján – valószínűleg egy újabb
gyanútlan nőt szédített. Alaposan megvizsgáltam a jobb kezén
lévő gyűrűsujját, miközben iszonyatos sebességgel pötyögött.
Nem volt rajta gyűrű. Micsoda meglepetés. Biztos voltam
benne, hogy az a fényes fémkarika, ami az örök elköteleződést
hivatott szimbolizálni, csak még jobban megnehezíti egy pasi
számára, hogy elhitesse bárkivel is, álmai nőjét keresi.
Ahhh. Mekkora egy seggfej.
Kedveltem Avát, de azt hiszem, én bármelyik harmincas
pasira gyanakvó szemeket meregetnék, ha ilyen béna dumát
adna elő az első randin.
A Házas Srác kezéről az arcára vándorolt a tekintetem, pont
akkor, amikor felnézett. Ha a szemek ölni tudnának...
Szemmel vertem a majmot. Nem is tudom, miért lepett meg,
amikor ennek ellenére rám mosolygott.
 Paraszt.
Valószínűleg azt gondolhatta, érdeklődöm iránta.
Én is kivettem a telefonomat a zsebemből, hogy eltereljem a
figyelmemet, és lesütöttem a szememet, hogy elolvassam az
üzeneteimet. Bárcsak látnám azokat a rohadt betűket a
szemüvegem nélkül. Eltettem a telefont. Magamon éreztem a
tekintetét, miközben türelmesen várakoztam. De egy bosszús
tekintet sokkal több arcizmát veszi igénybe az embernek, mint
a mosolygás. És ez a paraszt egyetlen ráncot sem ért meg.
Miután végeztem és majdnem leforráztam a kezemet,
amikor megmostam – az O'Leary’sben, ahol a csapokból
nemcsak hideg és meleg víz folyik, hanem kurva meleg is –,
hazafelé készülődtem. Már egy órája lejárt a műszakom. Ava
azóta maga alatt volt, amióta besétált az életébe ez a csaló,
úgyhogy kételkedtem benne, hogy ellenkezne, ha kora este
együtt mennénk haza.
Egy selymes bariton állított meg, amikor kijöttem a
mosdóból.
– Ismerlek valahonnan?
Megfordultam, és láttam, hogy a Házas Srác támasztotta a
falat, mintha csak rám várt volna. Ne is vedd észre, Rachel!
Nem éri meg pazarolni rá az időt. A srác szemébe néztem,
hogy megbizonyosodhasson róla, hallottam, amit mondott,
majd hátat fordítottam neki, és kimentem a bárhoz.
Nem vette a lapot. Felvette velem a lépést, és éppen
belefogott a mondandójába, amikor hirtelen megálltam és felé
fordultam.
– Hatalmas seggfej vagy. Tudtad?
Megdöbbent.
– Én? Akkor hát ismerjük egymást?
– Ismerem a fajtádat.
 – Mi a fenét jelentsen ez?
Forgatni kezdtem a szememet.
– Azt hiszed, hogy csak azért, mert istenien nézel ki, bárkibe
belerúghatsz, és aztán csak mosolyogsz tovább? Nagyon
remélem, hogy a karma visszaüt, és egy nap a csinos kis
feleséged lefekszik fél New Yorkkal, és átad majd neked valami
kórt, amitől leszárad a farkad.
A srác feltartotta mindkét kezét.
– Figyelj, nem tudom, kinek hiszel, vagy hogy miért
gondolod, hogy egy fasz vagyok, aki csak árt másoknak, de
biztos vagyok benne, hogy összekeversz valakivel.
Elég volt az arcomra néznie, hogy kitalálhassa, nem vagyok
kíváncsi a szövegére.
– Avával vagyok itt.
– Á, Ava. Ez mindent megmagyaráz.
Rámorogtam. Szó szerint.
– Grrrrrrr... Remélem is.
A paraszt rám villantott egy százwattos mosolyt.
– Nagyon izgi vagy, amikor így morogsz.
A szemem kis híján kiugrott a fejemből a csodálkozástól.
– Csak azt ne mondd, hogy most engem akarsz felszedni?!
– Mert az rossz pont lenne, nemde? Hiszen ismersz... és ott
van Ava, meg az egész.
– Hogy te mekkora egy szar alak vagy – mondtam neki, és
elsétáltam.
– Várj! – Megfogta a karomat. – Kérdezhetek valamit?
– Mit akarsz?
– Ki az az Ava?
Hihetetlen. Egy ilyen srác, még az is lehet, hogy nem
emlékszik a nők nevére, akiket meghúzott. Pedig csak két hét
telt el azóta, hogy utoljára lefeküdtek egymással.
 – Menj haza a feleségedhez, Owen!
Otthagytam a srácot a folyosón, és visszamentem az
asztalhoz, ahol Ava csendesen iszogatott, hogy elfeledje a
bánatát.
– Nem akarsz kiszabadulni innen? Egy kicsit fáradt vagyok,
és amúgy is korán kell kelnem.
Tudtam, hogy semmi értelme nem lenne megemlítenem
neki Owent. Avval csak még több bánatot okoznék neki. Ava
sajnos beleszeretett abba a seggfejbe. Abban a hónapban,
amikor találkozgattak, elcsábította, megetette a béna
dumájával, hogy látja a közös jövőjüket, két gyerekkel és egy
mopszlival.
A sors fintora, hogy igazat beszélt. A jövőjükben tényleg
szerepelt két gyerek és egy mopszli. A srác pórázzal a kezében
sétált a két kislányával a parkban, amikor összefutottak. Csak
azt felejtette el megemlíteni, hogy ebben a verzióban a felesége
még az egy hónapos kisfiúkat is a karján tartotta.
Ava megtántorodott egy kicsit, mikor leszállt a bárszékről.
– Fel kellene másznom erre a székre, és elmondani minden
nőnek, hogy vigyázzanak azzal a seggfejjel.
Normál esetben egyet is értettem volna ezzel az ötlettel, de
ma este biztos voltam benne, hogy ha felmászik rá, akkor
könnyen a sürgősségin fog kikötni.
– Nem éri meg. – Levettem a széke támlájáról a pulóverét,
és odanyújtottam neki, hogy vegye fel. Sóhajtott egyet, majd
elvétette a lyukat mindkét alkalommal, amikor megpróbálta
felhúzni.
A bárpult mögött Charlie, aki eddig majdnem egész éjszaka
minket hallgatott, épp sört mért.
– Ez az. Innentől fogva neveket kérek. – Odavágta a teli
korsót a pultra, amitől kiloccsant az ital. – Tudni akarom, kik
azok a seggfejek, akik zaklatnak titeket. – Charlie O'Learyé volt
a Brooklyn kocsma, ahol Avával dolgoztunk. Nem mellesleg
visszavonult rendőr volt.
Elmosolyodtam.
– Oké. Tudod, hogy szívesen megsúgnám neked az összes
gyanús sorozatgyilkos nevét, csak hogy lássam, ahogy a füled
lilás árnyalatot vesz fel, amikor dühös leszel rájuk. –
Áthajoltam a bárpulton, és adtam egy puszit az arcára. – Jó éjt,
Charlie!
Mormogott valamit arról, hogy hálás, hogy nincsenek
lányai, majd intett.
– Nem megyünk inkább a hátsó ajtón? – kérdezte Ava. –
Nem akarok összefutni vele.
– Persze. Menjünk.
Belekaroltam Avába, hogy ne botladozzon, majd néhány
lépés után felnéztem, és láttam, hogy ott van a Házas Srác. A
hátsó ajtó mellett álldogált.
– Ööö, Ava, jobb lenne, ha mégis az első ajtón mennénk ki.
A hátsó ajtó mellett áll.
Ava körülnézett.
– Nem. Ott van az első ajtó mellett, és Sallal, az új pincérrel
beszélget.
Jobban berúgott, mint gondoltam. Felszegtem az államat, és
elindultunk Owen felé.
– Még mindig biztos vagy a hátsó ajtóban, Ava?
– Igen. Owen az első ajtónál van.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Hát akkor az ott nem Owen? A kék ingben?
Ava felhorkant.
– Owen az a kék inges jóképű srác, nem pedig egy görög
isten földi mása.
 A bár belseje felé fordítottam a fejemet. Csupán egyetlen
srác álldogált az ajtóhoz közel, akit nem ismertem, és Sallal
beszélgetett.
– Owen az új pincérrel beszélget?
Ava újra odanézett, sóhajtott egyet, majd bólintott.
– Meg kéne mondanom Salnak, hogy üsse ki.
– Ava, biztos vagy benne, hogy ő az? Ő Owen?
– Igen.
– De barna az inge, nem pedig kék.
Ava újra az első ajtó felé nézett, hunyorított, majd megvonta
a vállát.
– Talán igen. De nem látom olyan jól. A kontaktlencséim
teljesen maszatosak lettek. A sok sírástól belement a
szemembe a szemfesték.
Amikor Ava közölte velem, hogy az exe besétált a kocsmába
és az első ajtó irányába mutatott, csak egyetlen srác volt ott, a
kék inges.
A fenébe.
Rossz srácot toltam le.
Amikor nem tudtam rávenni Avát, hogy az első ajtón
távozzunk, ahol az igazi Owen álldogált, tudtam, hogy pechem
van. Persze Nem Igazi Owen már engem vizslatott a szemével,
mosollyal az arcán, miközben a hátsó ajtó felé tartottunk.
Biccentett Avának, miközben elhaladtunk mellette.
– Jó éjt, Ava! Jó éjt, Vadmacs!
Gyáván távoztam, végig előreszegett fejjel, amíg ki nem
jutottunk az utcára. Még véletlenül sem néztem a srác
szemébe.
Ava már nem volt ennyire elszánt. Ahogy kifelé mentünk,
nem tudta levenni a szemét Nem igazi Owenről. Lehet, hogy
részeg volt, de vak semmiképp sem.
 – Azt a mindenit. Láttad azt a srácot? És tudta a nevemet.
Visszatekintettem, pont akkor, amikor becsukódott az ajtó.
Nem Igazi Owen egy csintalan mosoly kíséretében intett.
– Lehet, hogy csak félreértetted.

Istenem, el fogok késni!

Ha a hétfő reggelek nem lettek volna elég borzalmasak egy
vasárnapi dupla műszak után, még egy kávéfolt is került a
blúzomra, amikor le kellett fékeznem egy idős férfi miatt, aki
egy Cadillacben ült. Úgy döntött, hogy balra kanyarodik... a
jobbos sávból.
Az egyetem első napja mindig is rémálom volt. Az emberek
csak bóklásztak a kampuszon, megálltak az út kellős közepén,
miközben másoknak segítettek megtalálni a helyüket. Két
srácot is le kellett dudálnom emiatt, és még nekik állt feljebb,
hogy mi a fenét akarok.
Gyerünk, mozogjatok, emberek!
Miután háromszor körbeautóztam az Északi Épületet, végül
egy foglalt parkolóba álltam be. Előrehajoltam, és kotorászni
kezdtem a kesztyűtartóban, mely tartalmának jelentős része a
padlón végezte, mire megtaláltam, amit kerestem.
Megvan.
Bedugtam a régi jegyet az ablaktörlő alá, és elindultam a
208-as terem felé. Már nagyon kellett pisilnem, de ki kellett
bírnom óra végéig. Három dolgot biztosan tudtam West
professzorról, azon kívül, hogy a zeneszerzés tanszéken
dolgozott. Az egyik az, hogy azért szabadult meg az előző
demonstrátorától, mert nem volt hajlandó olyan keményen
osztályozni, ahogyan ő maga szokott. A másik, hogy amikor
bárkinek elmondtam, hogy kijelöltek West professzor mellé,
mindenkinek grimaszba torzult az arca – ami nem volt épp
bátorító –, és azt mondták, hogy West professzor egy seggfej,
akit majdnem elbocsátottak pár évvel korábban. A harmadik
pedig, hogy gyűlölte azokat a diákokat, akik elkéstek. Arról volt
ismeretes, hogy bezárta az ajtót, amikor elkezdődött az óra,
hogy a későn jövők ne szakítsák félbe előadás közben.
Egyik sem jelentett semmi jót rám nézve. De hát mi
választásom lett volna? A demonstrátori pozícióm Clarence
professzor mellett megszűnt, amikor három héttel korábban
meghalt ütőértágulatban. Szerencsésnek mondhattam magam,
hogy adódott ez a lehetőség. És demonstrátori állás nélkül
esélyem sem volt, hogy kifizethessem a konzervatóriumi
tandíjat. Hiába dolgoztam teljes állásban az O'Leary’sben, az
csak a rezsire és a tandíjam egy részére volt elég.
Izzadságcseppek gördültek végig a dekoltázsomon, amikor
megérkeztem. Az ajtó már be volt csukva. Egy pillanatra
megálltam, hogy elfogadható külsőt kölcsönözzek magamnak:
lesimítottam a sötét, rakoncátlan tincseimet, amik teljesen
begöndörödtek a nedves időben. Reménytelen lett volna
megpróbálni eltakarni a jobb mellemen lévő kávéfoltot,
úgyhogy felemeltem a bőrmappát, amit magammal cipeltem,
és az jól kitakarta. Vettem egy nagy levegőt, és a kilincs után
nyúltam.
Zárva.
A fenébe!
És most hogyan tovább? Az órámra pillantottam. Csupán
nyolc percet késtem, és ez volt az őszi szemeszter első napja.
Hallottam, hogy a professzor már elkezdte az órát. Kopogjak be
és zavarjam meg, amiről tudom, hogy ki nem állhatja? Vagy
inkább tegyek úgy, mintha meg sem jelentem volna az első
napon?
A két rossz közül talán a késés volt a kevésbé rossz.
Vagy legalábbis ezt gondoltam.
Halkan kopogtattam, s azt reméltem, hogy egy diák a hátsó
sorokban meghallja, kinyitja, és észrevétlenül belopódzhatok.
A professzor elhallgatott, amikor kinyílt az ajtó. Olyan
előadóterem volt, aminek a széksorai emelkedtek, úgyhogy
sikerült észrevétlenül beóvakodnom, a professzor épp a táblára
írt valamit.
– Kösz – suttogtam, mikor letelepedtem a legközelebb eső
székre, és megkönnyebbülve felsóhajtottam.
De még korai volt az öröm.
A professzor tovább írt a táblára, miközben megkérdezte:
– Ki az, aki késve érkezett?
Ahhh.
Legszívesebben elsüllyedtem volna ott, ahol ültem, és
letagadtam volna magam. De hát demonstrátor voltam, nem
pedig diák. Tiszteletet kellett kivívnom magamnak, hiszen elő
fog fordulni, hogy majd én tanítom ezt az osztályt.
Megköszörültem a torkomat.
– Én késtem el.
Rátette a kupakot a filctollra, és megfordult.
Pislogtam párat, olyan volt, mintha káprázott volna a
szemem. Belenyúltam a táskámba, kivettem a szemüvegemet,
és feltettem – jóllehet távolra kitűnően láttam –, mintha ettől
valamilyen csoda folytán a férfi, aki ott állt előttem, valaki
mássá változna.
De nem történt semmilyen csoda.
Nem történt semmi. Az arcát senki nem felejti el
egykönnyen.
 Istenien nézett ki.
Ő volt az.
A rohadt életbe.
Ez tényleg ő volt.
Basszus.
Ezt jól elcsesztem.
A professzor végigpásztázta a majdnem kétszáz diákot, s úgy
tűnt, nem tudta, honnan jött a hang. Reméltem, hogy annyiban
is hagyja, és általánosan figyelmezteti a diákokat azzal
kapcsolatban, hogy mennyire nem tolerálja a késést.
Nem volt ekkora szerencsém. Tulajdonképpen soha nem
volt szerencsém.
– Álljon fel! Bárki is késett el, álljon fel!
Ó, istenem.
A vállamon éreztem a huszonötezer dollárnyi
tandíjkedvezmény súlyát, amit demonstrátorként kaptam. A
gyomrom összeugrott, és ettől csak még nehezebb volt felállni
a székből. Márpedig a professzor várt. Nem kerülhettem el.
Gond lesz. Tudtam.
Felálltam, s reménykedtem benne, hogy nem ismer fel.
Lehet, hogy eleget ivott ahhoz, hogy ne emlékezzen a rövid
kis eszmecserénkre tegnapról.
– Nem viselem, ha késnek a diákok. Félbeszakítják az
előadást.
– Értem.
A lámpa belevilágított a szemébe, mint a színészeknek a
színpadon, s látszott rajta, hogy nehezen lát el a terem legfelső
soráig. A kezét árnyékolóként emelte a szeméhez. A huszadik
sorban magasodtam fölé, ahogy felálltam – vagy tizennyolc
méterrel álltam felette –, és amikor összetalálkozott a
tekintetünk, úgy éreztem, mintha hirtelen csak mi ketten
lettünk volna a teremben.
Rögtön tudtam, hogy felismert. Láttam, ahogy lassan
eljutott a tudatáig a felismerés. Lusta mosoly terült el az arcán,
de semmi örömet nem közvetített. Inkább azt mondanám,
hogy egy kutyára emlékeztetett, aki épp az imént kapott el egy
macskát, és most azt tervezi, hogy szépen eljátszik vele.
Nagyot nyeltem.
– Nem fog többet előfordulni. Rachel Martin vagyok,
professzor úr. A demonstrátora.
 MÁSODIK FEJEZET

Rachel

A terem teljesen üres volt. Nem voltam róla meggyőződve,

hogy tudja, még mindig a helyemen ülök. Ha mégis, ügyesen
hagyta figyelmen kívül a tényt, miközben összepakolta a
laptopját.
– A hírekkel ellentétben – amelyeket valószínűleg már
hallott – nem harapok.
Ugrottam egyet, amikor megszólalt. Most, hogy a terem már
nem volt tele diákokkal, a hatalmas tér akusztikája miatt
visszaverték a falak a mély hangját.
Felálltam, és leballagtam a terem elejébe. Nem volt kétség,
tartoztam egy bocsánatkéréssel, hiszen ez a férfi lesz a
főnököm az elkövetkezendő legalább tizenöt hétben.
Legszívesebben seggbe rúgtam volna magam, hogy nem
kértem bocsánatot még tegnap este, mielőtt elmentünk a
bárból. Most úgy fog tűnni, hogy csak azért kérek elnézést,
mert a helyzet megköveteli.
Ami igaz volt, félreértés ne essék, de nem akartam, hogy így
is tűnjön.
Vettem egy mély levegőt.
– Sajnálom a múlt éjszaka történteket.
Pókerarcot öltött.
 – Gondoltam, hogy elő fog hozakodni vele.
– Egyértelműen valaki másnak hittem.
– Igen, rájöttem. Azt hitte, hogy egy seggfej vagyok. Egy
nagy fasz, nem igaz?
Becsuktam a szememet. Az eltelt kilencven percben újra és
újra felidéztem a tegnap este elhangzottakat. Azt hittem, hogy
minden eszembe fog jutni, amit mondtam, de nem így volt.
Amikor újra kinyitottam a szememet, West professzor még
mindig engem bámult. Szúrós volt a tekintete.
Dadogni kezdtem.
– A barátnőm, Ava randizott egy Owen nevű fickóval úgy
egy hónapig. Már a legelső nap is gyanús volt, de Ava nem
látta. Egyszer, amikor végzett a munkával, odasétált hozzá a
srác, és megkérdezte tőle: – Nem bánod, ha hazakísérlek?
Anyám mindig azt mondta, hogy ne mondjak le az álmaimról.
Hát Ava nem mondott le, és beleszeretett. Aztán egy szombati
napon, amikor a srác elvileg nem volt a városban, Ava pedig a
belvárosban lófrált, hogy bevásároljon az anyjának, levágta az
utat a Madison Park felé, és belefutott Owenbe. A feleségével
és a gyerekeivel sétált.
– És azt gondolta, hogy én ő vagyok?
Bólintottam.
– Én voltam épp a felszolgáló aznap a bárban. Ava bejött, és
inni kezdett. Amikor Owen besétált, Ava rámutatott, és azt
mondta, hogy ő az a kék ingben.
– És mindkettőnkön kék ing volt. Értem.
Nem tudtam megállni, és elmosolyodtam, ahogy eszembe
jutott a tegnap este és Ava.
– Tulajdonképpen nem. Ava nem szokott inni. Jobban
berúgott, mint feltételeztem róla. Owen inge barna volt, még
csak nem is fekete, amit könnyedén összekeverhetett volna a
sötétkékkel.
Láttam, hogy West professzor arca rángatózni kezd.
– Akárhogy is történt, elnézést kérek. Nem is adtam rá
lehetőséget, hogy kimagyarázza magát, és amikor rájöttem,
hogy mi történt, annyira lesújtott, hogy képtelen voltam
bocsánatot kérni.
– Elfogadom a bocsánatkérést a tegnap éjszakát illetően,
bár nem hinném, hogy helyes dolog odamennie bárkihez is
egyedül, csak azért, hogy lehordja, de a szándékai, melyek
vezérelték, csodálnivalók.
Be kellett volna fognom inkább és hálásnak lenni, amiért
elfogadta a bocsánatkérésemet. Igen, ezt kellett volna.
– Miért ne menjek oda egy férfihoz?
Megint rám bámult.
– Azért, mert a százhatvan centi magasságával egy hangos
bárban senki nem vette volna észre, ha berántom a
férfimosdóba és magunkra zárom az ajtót.
Összefontam a karomat a mellkasomon.
– Tudok vigyázni magamra.
– Nem állítottam, hogy nem tud. Csak arra akartam célozni,
hogy nem kéne kitennie magát ilyen helyzeteknek.
– De az előbbi állításával mégis azt sugallta, hogy nem
lennék rá képes.
Összecipzárazta a bőrtáskáját.
– Miss Martin, éppen az imént fogadtam el a
bocsánatkérését, amiért seggfejnek nevezett múlt éjszaka.
Szeretné, ha visszavonnám?
Ó, istenem. Én tényleg totál idióta vagyok. Ennek a férfinak
a közelében úgy viselkedek, mint egy pszichopata.
– Nem, bocsánat. Egy idióta vagyok. És szeretném, ha tiszta
lappal kezdhetnénk, már ha lehetséges.
 A professzor bólintott.
– Minden, ami a mai reggel előtt történt, el van felejtve.
– Köszönöm.
– De késés nincs. Nem tűröm a késést. Ne forduljon elő még
egyszer!
Nagyot nyeltem.
– Nem fog.
Felemelte a viseltes, barna bőrtáskáját, és a vállára
akasztotta.
– Holnap délután ötkor itt találkozunk. Átbeszéljük a
tanmenetet és az órákat, amit ön fog tartani, valamint az
osztályzást.
Ez pontosan a műszakom közepére fog esni, de majd
kitalálok valamit.
– Rendben.
– Végzett mára?
– Igen. Tulajdonképpen vissza kell mennem dolgozni. Én
viszem Ava műszakját is, mert a tegnapi éjszaka után nincs túl
jól. Mindketten az O’Leary’sben dolgozunk.
– Csak nem ott pincérkednek?
– Pincérkedünk, pultozunk és néhanapján még a
vendégeket is leszidjuk.
Ezen West professzor elmosolyodott. Ó, istenem, sűrűbben
kéne ezt csinálnia. Nem, ezt el kell felejtenem. Nincs erre
semmi szükség.
– Kikísérem.
Végigsétáltunk a folyosón egészen ki, a parkolóig. Amikor
odaértünk az autómhoz, megálltunk.
– Ez itt az enyém. Szóval akkor... holnap öt?
A professzor végigmérte az ütött-kopott Subarumat.
– Fenntartott helyre parkolt. Ez itt a dékán helye. És még
parkolójegye is van. – Bandzsított erre. – Sőt, úgy tűnik, két
parkolójegye is van. Csaknem lejárt a műszakija vagy valami
ilyesmi?
A fenébe!
– Ööö... nos, nem. Tartok egy extra jegyet a
kesztyűtartóban, és kiteszem a szélvédőre, amikor nincs más
lehetőségem, mint hogy tilosban parkoljak.
A professzor felvonta a szemöldökét.
– Kreatív.
– De persze nem mindig működik.
– Hát igen.
– Amikor például késésben van az ember, lehetetlen, hogy
találjon magának helyet.
A professzor az arcomat fürkészte.
– A késés gyakran előfordul önnel, jól gondolom?
– Sajnos, igen.
– Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha tisztázom azt, amit már
korábban is említettem.
– Jaj, nem szükséges. Többé nem fogok késni az óráiról.
Egy lépéssel közelebb jött, és odahajolt hozzám.
– Örülök, hogy ezt hallom, Miss Martin. De nem is erről van
szó.
Nagyot nyeltem. Te jó ég, milyen remek illata van.
– Korábban említettem már, hogy nem harapok. –
Elmosolyodott, én pedig úgy éreztem, hogy a pajkos tekintete
érdekes helyekre vándorolt. – És ezután sem fogok megenni
egy diákot sem. De azt egy szóval sem mondtam, hogy
demonstrátorokat nem eszem.
 Vannak olyan lányok, akiknek az apja készenlétben tartja a
fegyvert arra az esetre, ha a srácok eljönnének érte a házhoz,
hogy randizni vigyék. Nekem ott volt Charlie.
Annak ellenére, hogy New York városa már vagy tíz évvel
ezelőtt betiltotta a dohányzást az éttermekben és mindenféle
helyen, ahol ételt szolgálnak fel, Charlie néha még mindig
rágyújtott a bárpult mögött. Filter nélküli Benson & Hedgest
szívott. És amúgy is, ki fogja megtiltani egy keménykötésű volt
rendőrnek, hogy bármit is tegyen?
– Szóval kivel találkozol ma este? – kérdezte, majd előhúzta
a baseballütőjét, és kitette a pultra. – Ezt itt hagyom, arra az
esetre, hogy lássa, ha bejön.
Nevettem, aztán felvettem az italostálcát.
– Minden rendben, Charlie. Harminckét éves és könyvelő.
– Ne hagyd, hogy hülyét csináljon belőled. A külcsín
becsapós lehet. A látszat csal.
Nem is tudtam, hogy miért akartam randizni vele. Amikor
nyolc hónappal ezelőtt véget ért a kapcsolatom Davisszel,
magam határoztam úgy, hogy nem fogok randizni egy darabig.
Nem volt se időm, se energiám, amit beleinvesztálhattam
volna egy kapcsolatba. Hogy azt már ne is említsem, nem
voltak túl jó tapasztalataim a férfiakkal. Tulajdonképpen Ava
felvidítására használtam a történeteimet. Tavaly nyáron, a
huszonötödik születésnapján szakítottak a barátjával, akivel
már hét éve együtt voltak. Középiskolás koruk óta jártak.
Hónapokig néztem, hogy maga alatt van, majd rábeszéltem,
hogy regisztráljon az egyik társkereső oldalon. Szolidaritásból
én is regisztráltam, bár nem állt szándékomban bárkivel is
találkozni. Remek ötlet volt: ezen az oldalon ismerte meg a
házas Owent. Olyan barátokkal, mint én, aki csak fel akarta
vidítani, hamarosan kis híján drogfüggő lett.
 Kivittem az italokat az asztalhoz, és felvettem a rendelést a
nyolcas asztalnál, bár a műszakom már lejárt. Tulajdonképpen
el akartam odázni, hogy át kelljen öltöznöm és készülődni
kezdjek a randimra. A kiszolgálást bármikor, amikor csak
kedvünk volt, befejezhettük az O'Leary’sben este nyolc után. Ez
volt Charlie mottója. Odakint már vár rád egy jó kis
marihuána. Ne hagyd, hogy az ajtó seggbe vágjon kifelé. És
ezt bárkinek előadta, akinek nem tetszett, hogy már nincs
kiszolgálás az asztalnál.
Miután a mosdóban átöltöztem, megmosakodtam, és egy kis
szempillaspirállal meg szájfénnyel feldobtam a külsőm,
alaposabban belenéztem a tükörbe. Szerencsés voltam, hogy az
anyám természetesen tiszta, porcelánbőrét örököltem. Soha
nem kellett sok sminket viselnem. Úgy határoztam, hogy
kiemelem a zöld szememet fekete szemceruzával, de aztán
meggondoltam magam. Így is jó lesz, gondoltam. Valószínűleg
ennél azért egy kicsivel több energiát fektethettem volna egy
első randiba.
Az első bemutatkozó mondatok után Mason kedvesen
viselkedett, úgyhogy tovább cseteltem vele az elmúlt néhány
hétben. Jó gyereknek tűnt, akivel nyugodtan elmehetek
randizni. Jövedelmező állás,jó modor, elmúlt harminc, de még
nem közelített a negyvenhez, nem használt szlenget, egy szó,
mint száz, meggyőzött. De ennél azért izgatottabbnak kellett
volna lennem. És ami azt illeti, elég sok idő telt már el Davis
óta. Ideje volt továbblépni.
Már azelőtt észrevettem, hogy ő meglátott volna. Bementem
a raktárba, hogy előrehozzak Charlie-nak pár üveg tequilát,
Mason pedig közben körbenézett. Úgy nézett ki, mint a
képeken, ez már csak jót jelenthetett. Talán egy kicsivel
soványabb volt, mint vártam, de nem volt semmi drasztikus
különbség, ami meglepett volna. Közepesen magas volt, jó
felépítésű és helyes, de azért nem az a fajta, akinél görcsbe
rándul az ember gyomra. Mason is kék inget viselt.
Emlékeztetett West professzorra. Különös módon, ettől máris
egy picit összerándult a gyomrom.
„Azt nem mondtam, hogy demonstrátorokat nem eszem.”
Megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle a butaságokat,
vettem egy nagy levegőt, és odamentem Masonhöz.

Masonnel kapcsolatban az volt az érzésem, mint amikor az

ember azt hiszi, hogy valami más folyadék van a poharában,
mint ami valójában, és aztán beleiszik. Nem mintha nem
szeretné, ami ténylegesen benne van, csak egyszerűen más ízre
készült, a szóda helyett mondjuk üdítőre.
Mason buborékos szódaként hatott rám a csapvíz helyett,
amit vártam. Lehet, hogy a könyvelő foglalkozása vezetett
hamis elképzelésekhez? De sokkal magabiztosabb volt, mint
gondoltam.
– Tényleg istenien nézel ki. Nem mintha másra számítottam
volna, de csak az arcodról tettél fel fényképet. Nem
számítottam rá, hogy nyaktól lefelé is úgy nézel ki, mint Megan
Fox.
– Köszönöm. – Bókolt ugyan, de nem tetszett, ahogy
végignézett rajtam. Elmentünk vacsorázni a közeibe, aztán
visszamentünk az O’Leary’sbe meginni valamit. Egyfolytában a
testemet vizslatta, miközben már a negyedik italát itta, ami
számomra figyelmeztető jel volt. Három rövidital egy első
randi alatt? És mindegyiktől egyre inkább olyan lett a
viselkedése, ami egyáltalán nem tetszett.
– Azt mondtad, hogy olasz származású vagy, nemde?
– Nem. Német gyökereim vannak.
Odahajolt hozzám, és az egyik kezét a térdemre tette.
– Mit szólnál, ha egy kicsivel több német kerülne beléd ma
este?
Ahhh. Már épp készültem neki megmondani, hogy
szórakoztassa saját magát ma éjjel, amikor Charlie közbelépett.
A baseballütővel. Odadobta a bárpultra, pontosan közénk,
amitől Mason hátrahőkölt.
– Minden rendben? Nem tűnik túl boldognak a hölgy.
Nem akartam jelenetet, csak azt szerettem volna, ha ennek a
szörnyű randinak vége szakad.
– Csak nem az apád? – kérdezte Mason.
Figyelmen kívül hagytam, és Charlie-hoz szóltam.
– Minden rendben van. Már úgyis menni készültem.
Mason félreértette. Legurította az italát, és felállt.
– A te lakásod, vagy az enyém?
– Te a tiedbe mész haza, én az enyémbe.
Felém nyúlt, mire én hátráltam egy lépést.
– Menj haza, Mason! Mielőtt még Charlie a seggedbe nem
dugja a baseballütőjét.
Mason rájött, hogy eljátszotta az esélyét, úgyhogy kifizette a
számlát, és elment. Charlie-ra mosolyogtam.
– Dupla árat fizettettél vele legalább?
– Naná. Seggfejfelár.
Elnevettem magam. Nem akartam elindulni Mason után,
úgyhogy leültem egy kicsit a bárpulthoz.
– A randizás szar dolog – sóhajtottam. Nem is csoda, hogy
nem gyakran adom ilyesmire a fejemet.
– Én boldog vagyok, hogy a randizás régen nem olyan volt,
mint manapság. Különben soha nem találkoztam volna
Audrey-val.
Charlie felesége körülbelül tíz évvel ezelőtt halt meg. Az
ötvenes évei vége felé járhatott, és szívrohamot kapott.
– Hogyan találkoztatok?
– Régimódian. Egy boltban.
– Aranyos. Csak nem összekoccantak a bevásárlókocsik,
mint a filmekben?
– Valami ilyesmi. Audrey ott állt a zöldség- és
gyümölcspolcnál, padlizsánt válogatott, és rossz kocsiba
pakolta a dolgait. Már majdnem a sor végénél tartott, amikor
észrevette. Visszament, hogy megkeresse a sajátját, de közben
észrevette, hogy a kocsiban, amit elvitt, egy kézzel írt
bevásárlólista volt.
– Elvitte a kocsidat?
– Igen. Visszaadta a listát, és azt mondta: Rossz kocsit
vittem magammal. Nem szeretném, hogy kimaradjon valami
fontos a bevásárlólistádról.
– És mi volt a listán?
Charlie megvonta a vállát.
– Talán sajt és más hasonló hülyeségek. De engem csak a
sajt érdekelt komolyan. Szeretek enni egy szeletke cheddart,
mielőtt lefekszem. A többi nem volt fontos. – Charlie maga elé
bámult. – Audrey rám mosolygott, a szívem pedig zakatolni
kezdett úgy, ahogy előtte soha. Azt hittem, hogy szívrohamot
fogok kapni. Le kellett ülnöm pontosan a padlizsánok mellé,
hogy levegőt kapjak. Aztán kiderült, hogy nem csak sajt és más
hülyeségek voltak a listán, amiket aznap összevásároltam a
boltban.
– Lehet, hogy nekem is a boltban kéne próbálkoznom. De az
igazat megvallva a randizás szerintem nem nekem való.
 – Soha nem próbáltam, de elég nagy bolondságnak tűnik.
Az ember egyszerűen csak pipálgatja magában, hogy megvan-e
a partnerében az, amit keres. De a valóságban ez mind nem
számít. Ha a megfelelő emberrel találkozol, a szíved úgyis
tudni fogja. – Kacsintott. – És más testrészeid is.
 HARMADIK FEJEZET

Rachel

Nem voltam késésben. Egyáltalán nem voltam késésben.

Le kellett volna zuhanyoznom, szükségem lett volna egy
szerelőre, egy üveg borra és valószínűleg egy másik munkára,
és nem feltétlenül ebben a sorrendben. Vagy félórával
korábban terveztem érkezni, ez elegendő idő, hogy
parkolóhelyet találjak, és még akkor is marad vagy
negyedórám, hogy megkeressem West professzort, így legalább
megmutathatom Mr. Pontosságnak, hogy én is képes vagyok
időben érkezni. De aztán... minden romba dőlt. Egy hangos
bumm hallatszott, aztán egy husss. Próbáltam figyelmen kívül
hagyni és tovább vezettem, de az ismétlődő csattogás és a tény,
hogy jobbra húzott a kocsim, megállásra kényszerített.
Szívás. De volt időm, és Davis megtanította, hogyan
cseréljek kereket. Minden úgy tűnt, hogy menni fog... elsőre.
Kivettem az emelőt, és felemeltem az autót, mint egy profi,
majd nekiálltam a kerékcserének. Minden jól haladt, mígnem
az utolsó csavarhoz értem. Be volt ragadva. Nagyon be volt
ragadva.
Mivel a beragadt anya három óránál volt, ráálltam a
csavarlazítóra, és próbáltam a lábammal lerúgni, de meg se
moccant. Aztán az a nagyszerű ötletem támadt, hogy talán az
egész testsúlyommal rá kéne nehezednem. Úgyhogy
ráugrottam a hosszú karra annak reményében, hogy a hirtelen
erőkifejtéstől majd meglazul. De ehelyett a kar lecsúszott a
csavarról, és jól sípcsonton vágott.
Most már húsz perc késésben voltam, a lábam borzasztóan
fájt, iszonyatosan le voltam izzadva, és áradt belőlem a
gumiszag. Így érkeztem meg az egyetemre. Az egyetlen
reményem az volt, hogy talán West professzor is defektet
kapott és ő is elkésett. Még messze volt a terem, de muszáj volt
tartanom magam, ha nem akartam teljesen összeroppanni,
úgyhogy átrohantam a folyosón.
Megérkeztem az előadóba. Bekukucskáltam, mielőtt
benyitottam. West professzor persze ott ült az asztalnál.
Vettem egy mély levegőt, hogy szembenézzek a haragjával.
– Mielőtt bármit is mondana, fél órával korábban kellett
volna megérkeznem. Esküszöm.
Valamit írogatott, s amikor felemelte a fejét, észrevettem,
hogy szemüveget visel. A fenébe! Így még szexibb. Bolond
voltam, hogy még a mogorva tekintetén is azt láttam, milyen
szexi?
– És mi történt ma, Miss Martin? Csak nem elvonták a
figyelmét, miközben valahol szabálytalanul parkolt még fél
órával ezelőtt? Jó lenne, ha befejezné a koszban való
játszadozást.
– Hogy micsoda?
Végigpásztázott a szemével.
– Az arca és a ruhája is koszos.
Ránéztem a kezemre, és dörgölni kezdtem az államat.
– Ó. Ez nem kosz, hanem olaj.
– Így már sokkal jobban hangzik.
– Defektet kaptam idefelé. – Fogalmam sem volt, hogyan
nézek ki, de olyan ideges voltam, hogy elkezdtem itt-ott
dörgölni az arcom, miközben próbáltam menteni a menthetőt.
– Beragadt az utolsó csavar, és nem tudtam kilazítani.
Megpróbáltam...
– Miss Martin – szakított félbe. – Ne csinálja ezt!
– De hát ez igaz. Tényleg próbáltam időben ideérni. Direkt
előbb indultam, aztán bumm! Defektet kaptam. Nem az én
hibám volt.
– Nem a szépen kidolgozott történetére reagáltam. Ne
dörzsölje az arcát. Inkább nézze meg a kezét.
Megvizsgáltam a tenyeremet. A fenébe! Csupa olaj volt
mindkettő.
– Teljesen összekentem az arcomat?
Kivett pár zsebkendőt az asztalából, felállt, és odasétált
hozzám.
– Az arca csupa olaj. Miért nem megy el a mosdóba és
mosakodik meg?
Bólintottam. Megfordultam, és tettem néhány lépést az ajtó
felé, majd eszembe jutott valami.
– Itt lesz, amikor visszajövök?
West professzor elmosolyodott.
– Igen, Rachel, itt leszek. Várni fogok önre. Úgy tűnik, ebből
szokás lesz.
Miután ledörzsöltem az olajat a kezemről és az arcomról,
arra gondoltam, hogy megpróbálom eltüntetni a felsőmről is a
foltot, de lehetetlennek tűnt. Eddig háromszor találkoztam az
új főnökömmel. Az első alkalommal lehordtam, a második
alkalommal elkéstem az órájáról a kávéfoltos blúzomban,
harmadszorra pedig majdnem fél órát várattam, s tetőtől talpig
olajosan jelentem meg. Egyre jobb.
Amikor visszamentem az előadóba, West professzor már
összepakolt,
– Elnézést. Csak nem órája lesz?
– Nem. De hamarosan sötétedni kezd, jobban tesszük, ha
elindulunk.
Sötétedni?
– Nos... rendben. Akkor megbeszélhetünk még egy
alkalmat? Akár holnap reggel óra előtt is bejöhetek, és akkor
gyorsan elmeséli, hogy mit vár tőlem.
– Nem. Ma este fogjuk megbeszélni. – A hátamra tette a
kezét, és a lépcső felé irányított. – Ma este nem kell dolgoznia
már, ugye?
– Nem. Szabad vagyok ma este.
– Nincsenek már ma este óráim, úgyhogy majd visszajövünk
ide, miután végeztünk.
– Miután végeztünk?
– Az autójával. Felteszem önnek a pótkereket, majd
követem az első gumisig. Aztán visszajövünk, és átbeszéljük a
szükséges dolgokat.
– Kereket akar nekem cserélni?
– Nem fogom otthagyni a bajban, Rachel.
– De West professzor, nem kell ezt tennie.
– De akkor is megteszem. És hívjon csak Caine-nak.

Caine izmos volt, és a testalkata tökéletesen illett az arcához.

Fehér inget viselt, amit levett, mielőtt kereket cserélt volna.
Csak egy vékony, fehér trikó maradt rajta. Az utolsó csavar
meglazításán dolgozott, mialatt én figyeltem, ahogy az
izomcsoportok dolgoznak, minden egyes alkalommal, amikor
megfeszítette a karját. Megmozdította a beragadt csavart, bár
nem volt egyszerű. Csodálatos bicepsze volt, a karja szálkás és
napbarnított. Egy véna kitüremkedett középen, mely
végigfutott az alkarján is. Ha létezik olyan kifejezés, hogy
karpornó, akkor az én privát csatornámat néztem.
Helytelennek éreztem, hogy nézem, de istenem, olyan
nagyszerű érzés volt!
Először levette a kereket, majd felemelte és betette a
csomagtartóba. Közben felcsúszott a trikója, és megláttam a
két, mélyen beágyazott V bevágást a hasizma alján. Még soha
nem éreztem ilyen sürgetést, hogy odanyúljak és megérintsem,
hogy beletúrjak a hajába, majd végigsimítsam a hasát és
belenyúljak a sötét alsónadrágja mélyére, aminek a korca egy
kicsit kilógott.
Betette a kilyukadt kereket a csomagtartóba, és elkezdte
felrakni a pótkereket.
– Normális méretű pótkerékre lenne szüksége – mondta,
miközben meghúzta a csavarokat az új keréken. – Ez így nem
biztonságos. Így nincs egyensúlyban az autó, és ha így szenved
balesetet, akkor valószínűleg el fogja veszíteni az uralmát a
jármű felett.
Miközben magyarázott, elég sokszor felnézett rám, s
majdnem rajtakapott, hogy bámulom. El kellett vonnom a
figyelmemet, úgyhogy inkább benyúltam az autóba a
telefonomért, hogy megnézzem, hol van a legközelebbi
gumijavító.
A nap lenyugvóban volt, mikor visszapakolta az emelőt a
csomagtartóba és lecsukta. Lehűlt ugyan egy kicsit a levegő, de
még mindig nagyon párás volt. Caine izzadt, a felsője pedig jól
összemaszatolódott.
– Azt hiszem, jövök önnek egy trikóval – mondtam, és
végignéztem rajta: mindenhol olajos volt.
Végignézett magán.
– Nem baj, attól még lehet másra használni. – Caine
beletörölte az olajos kezét a mellkasába, így a maradék fehér
felület is olajosan csíkos lett. Majd megfogta az alját, és áthúzta
a fején a koszos trikót.
Az egész testét szemügyre vehettem, az állam, azt hiszem, a
földet érhette, úgy leesett. Fogalmam sem volt, hogy
észrevette-e, hogy bámulom, mert képtelen voltam levenni a
szememet erről a nagyszerű látványról. A trikójával letörölte az
izzadságot a homlokáról, aztán még egyszer beletörölte a kezét.
Én magam is izzadni kezdtem, bár nem fejtettem ki egy
cseppnyi energiát sem.
– Tudja, hogy hol van a legközelebbi gumis?
– Ööö... nos, csak háromtömbnyire innen.
– Adjon egy percet, felhúzom az ingemet, és mehetünk is.
Micsoda szégyen.
– Persze. Köszönöm.
Beültem az autómba egy percre, és boldog voltam, hogy
összekaparhatom a gondolataimat, mielőtt indítok. Mikor is
volt, hogy legutóbb lefeküdtem valakivel? Nyolc hónapja? Ó, te
jó ég! Lehet, hogy tegnap el kellett volna fogadnom Mason
ajánlatát, csak hogy egy kicsit kiegyensúlyozottabb legyek ilyen
téren. Egy kis bicepsz és hasizom láttán máris nedves lett a
bugyim. Úgy éreztem magam, mint egy begőzölt tizenhét éves.
Amikor odaértünk a gumishoz, már majdnem fél nyolc volt,
és azt mondták, hogy majd csak reggel tudok a kocsimért
jönni. Caine végig mellettem állt, és segített kiválasztani egy
megfizethető árú gumit, mert amit ajánlottak, az többe került,
mint az egyheti borravalóm összesen az O'Leary'sben,
– Úgy érzem magam, mint egy csődtömeg – mondtam,
amikor beültünk Caine autójába. – Úgy érzem, hogy
bocsánatot kell kérjek, de egyben meg is kell köszönnöm, amit
értem tett.
– Semmi baj. Még mindig késznek érzi magát, hogy átfussuk
a szemeszterre vonatkozó ütemtervet? – Az órájára nézett. –
Elég késő van. Ha fáradt, akár haza is vihetem.
– Éjjeli bagoly vagyok. A reggelekkel van inkább
problémám.
Bólintott.
– Rendben.
Amikor beindította az autót, a gyomrom hangosan
megkordult.
Caine elmosolyodott.
– Mi lenne, ha kajálás közben beszélnénk meg a fontos
dolgokat?
Szó szerint éheztem. Azt terveztem, hogy eszem valamit,
mielőtt eljövök a munkahelyemről, de aztán olyan elfoglalt
voltam, hogy lebeszéltem magamat arról, hogy megállják
valahol, mert nem akartam megkockáztatni, hogy elkéssek. A
mai nap egyelőre csak tervekből állt.
– Nem lenne rossz.
Elindultunk.
– Mit enne szívesen?
– Teljesen mindegy. Amit ön szeretne, az nekem is jó lesz.
– Mit szólna egy hamburgerhez? Eszik húst?
Hál' istennek elég sötét volt, hogy ne látszódjon, elpirultam.
– Ööö... igen, eszem húst. – És tulajdonképpen pont erre
voltam hangolódva.
 NEGYEDIK FEJEZET

Rachel

– Csak a rend kedvéért, nem akartam semmivel sem tömni a

fejét, amikor először megláttam. De akkor is ismerősnek tűnik.
– Caine ivott egy kortyot a söréből.
A tényt, hogy sört rendelt, furának tartottam. Azt
gondoltam, hogy valami előkelőbbet iszik, egy drága bort vagy
whiskey-t. A korsó sörrel a kezében teljesen más fényben tűnt
fel előttem. Vagy az is lehet, hogy a bicepsze változtatta meg a
róla alkotott véleményemet.
– Lehet, hogy láttuk már egymást a kampuszon – mondtam.
Bár én teljesen biztos voltam benne, hogy még soha nem
láttam. Emlékeztem volna rá.
– Talán.
– Gyakran jár az O'Leary’sbe? – kérdeztem.
– A múltkori volt az első alkalom. Egy barátomat látogattam
meg, aki néhány tömbbel arrébb lakik, és megálltam hazafelé
menet.
– Nos, tulajdonképpen bárhol vagyok mostanság, az
O'Leary'sben, a kampuszon vagy otthon, csak alszom és
tanulok, másra nem nagyon jut idő. – Egy mozzarellarudat
fogtam rá, és elmosolyodtam. – És-nem valószínű, hogy ez a
közeljövőben változni fog. A People magazin szerint ez az év
számomra csak a munkáról fog szólni, nem pedig a
szórakozásról.
– Igen? People magazin? Nem tűnik túl megalapozottnak,
hogy a jövőre nézve túlzott következtetéseket vonjon le.
– Igen, talán igaza van. Válaszoltam öt kérdésre, hogy
megkapjam ezt az eredményt. De lehet, hogy mégsem annyira
légből kapott. Egyetlen rossz válasz, és máris egész éven át
kalandokban lehetett volna részem, vagy épp elmerülhettem
volna az önismeretben.
Caine elnevette magát.
– Nos, akkor is próbáljon meg beiktatni egy kis szórakozást.
Ismeri a mondást, miszerint a túl sok munka egyhangúvá teszi
az ember életét.
– Nincs bajom az egyhangúsággal. Már nem vágyom
izgalmakra.
– Hogyhogy? Mennyi idős? Huszonkettő, huszonhárom?
– Huszonöt – mondtam, és megvontam a vállamat. – Eleget
kalandoztam tizenévesen, amikor bármit megtehettem. Most
pedig próbálom utolérni magam a felnőtt életemben. Úgyhogy
nem bánom, ha elfoglalt vagyok.
Caine megvakarta az állát.
– Bármit megtehetett? Mint például?
– Erre nem szeretnék válaszolni. Épp elég rossz benyomást
tettem már önre. Ezeket a történeteket megtartanám azutánra,
amikor már megmutattam, hogy milyen zseniális is tudok
lenni.
Caine mosolygott. Ez volt az első megértő mosoly, amit
kaptam tőle. Hátradőlt a székében, s az egyik karját lazán a
másik szék támlájára tette.
– Jól van, Akkor meséljen a zenéről. Hiszen hallanom kell
egy keveset arról is, hogy milyen tehetséges. Ez majd segíteni
fog abban, hogyan tervezzük az órákat.
– Mit szeretne tudni?
– Miért választotta a zenét?
– Úgy érti, miért választottam a zenét főtantárgyamnak?
– Nem. Egyértelmű, hogy azért választotta, mert szereti. De
miért szereti?
– Ez egy elég tág kérdés, és nehéz is rá válaszolni pár
mondatban.
– Azért próbálja meg. Itt nincs rossz válasz.
– Jól van. – Elgondolkodtam egy pillanatra. – Mert a zene
mindent kifejez, amit az emberek képtelenek szavakkal
elmondani, és sosem hazudik.
West professzor nem válaszolt rögtön.
– Énekel talán, vagy játszik valamilyen hangszeren? –
kérdezte elmélyültem
Elmosolyodtam. Tudtam, hogy a válaszom összezavarja az
embereket.
– Egyik sem. Nem énekelek különösebben jól, és nem is
játszom hangszeren, mint a legtöbben az egyetemen.
Tulajdonképpen az odajáró diákok nyolcvanöt százaléka
énekel vagy gitározik, vagy pedig zongorázik. A maradék
tizenöt százalék dobos vagy szaxofonos.
– Azt nem állíthatom, hogy gyakran hallok ilyen választ.
– Tudom. Megtanultam pár hangszeren viszonylag
elfogadhatóan játszani, de nem szeretnék zenész vagy
rocksztár lenni. A mesterdiplomámat zeneterápiából
szeretném megszerezni.
Megérkezett a pincérnő a hatalmas hamburgerekkel. Azt
reméltem, hogy ez majd kicsit eltereli rólam a figyelmet, de
Caine nagyon is érdeklődött a részletek iránt.
– Azt hiszem, bármilyen zene ki tudja fejezni azt, amit nem
tudunk kimondani, és az is lehet, hogy ennek köze van ahhoz,
hogy évekig bármit megtehetett.
– Ennyire átlátszó lennék? Vagy olvas az emberek
gondolataiban?
Caine alaposan végigmért.
– Egyik sem. Inkább maradjunk annyiban, hogy jól
kombinálok.
Bólintottam.
– És mi a helyzet önnel? Szeretett volna valaha rocksztár
lenni?
– Igen, valami ilyesmi.
Elmosolyodtam, mielőtt a számhoz emeltem a hamburgert.
– Ez igen. Köszönöm, hogy megosztotta velem. Most már
nyitott könyv előttem.
Caine kuncogott.
– Mindig ilyen okostojás?
– Ön mindig ilyen határozott és agyafúrt, amikor nyíltan
feltesz egy kérdést?
Nem vette le rólam a szemét, miközben a hamburgerét
majszolta.
– Hát jó. Amikor fiatal voltam, szerettem volna rocksztár
lenni – szólalt meg két falat között. – Elég egyenes válasz ez az
ön számára?
Vigyorogtam egyet.
– Énekel vagy játszik valamilyen hangszeren?
– Doboltam.
– Dobol? Vagy dobolt?
– Elég sok kérdése van.
– És ez zavarja önt?
Ismét felnevetett.
– És itt az újabb. Egye a hamburgerét, Miss Martin!
 Ezek után relatíve csendben ettünk tovább. De kellemes volt
ez a csend, ami körülvett minket. Caine mindent megevett, én
pedig épp a sült krumpliból csipegettem, amikor megszólalt a
mobilja. Megnézte, hogy ki hívja, elnézést kért, azt mondta,
hogy ezt a hívást fel kell vennie, és felállt az asztaltól, hogy
nyugodtan tudjon beszélni. Nem randiztunk, meg semmi
hasonlóról még csak szó sem volt, de akkor is azon tűnődtem,
hogy házas lehet-e, és nem akarta, hogy a felesége tudja, valaki
mással vacsorázik. Owen emléke még mindig friss volt
számomra.
Amikor visszajött, még egyszer elnézést kért.
– Ne haragudjon a hívás miatt.
– Semmi baj. – De valamilyen megmagyarázhatatlan okból
kifolyólag, untatott. – Befejeztem a vacsorát, úgyhogy akár el is
kezdhetjük, már így is elég idejét raboltam.
Amint a pincérfiú leszedte az asztalt, Caine elővett egy
mappát a táskájából, és a tantervről kezdett beszélni. Nagy
vonalakban megterveztük az első óráimat, és megbeszéltük,
hogy a következő óra után találkozunk, hogy befejezzük a
tervezés további szükséges részleteit. Az ötből három órát végig
kell ülnöm, egyet pedig letanítanom. Caine megkérdezte, hogy
milyen beosztás szerint járok dolgozni, és aztán eltervezte,
hogy egy órát majd akkor fogok megtartani, amikor végeztem
az O'Leary’sben, ami elég jól hangzott. Mikor végeztünk, kávét
rendelt.
– Szóval, milyen pletykákat hallott rólam? – kérdezte, és
közben kényelmesen hátradőlt a székében.
– Biztos benne, hogy hallani szeretné?
– Igen. A legtöbbet szerintem már hallottam. De ha
végigrágjuk őket, akkor meg tudom mondani, hogy melyek
igazak és melyek nem.
 – Oké. Kezdésnek, azt hallottam, hogy imádja a
pontosságot. De azt hiszem, nincs rá szükség, hogy
megkérdezzem, igaz-e.
– Igen, jól sejti. – Elmosolyodott. – Más?
– A legutóbbi demonstrátorát azért bocsátotta el, mert nem
osztályozott elég szigorúan.
Bólintott.
– Igen, ez is igaz. Bár nem teljes így a történet. A barátját
nem osztályozta elég keményen. Hacsak nem azt értékelte
nála, amiket a papírra írt, azzal kapcsolatban, hogy miket
szeretett volna csinálni vele a srác... mert ebben az esetben
lehet, hogy helyesen osztályozott. Akkor szereztem erről
tudomást, amikor egyszer megnéztem, hogy miket írogatott a
fiú a dolgozatokban. A zenének nem volt túl sok köze a
válaszaihoz.
– Á, értem.
– Másvalami?
Nem tudom, hogy miért, de úgy határoztam, hogy egy kicsit
kiszínezem az utolsó dolgot, amire kíváncsi voltam.
– Azt hallottam, hogy házas, és majdnem elbocsátották,
mert lefeküdt a diákjaival.
Az arckifejezése arról árulkodott, hogy fájó pontra
tapintottam, Az állkapcsa megmerevedett, az ajkai
elvékonyodtak, annyira, hogy már csak egy vonal maradt
belőlük.
– Nem vagyok házas, és az első év után már nem feküdtem
le egy diákommal sem.
Felhúztam az orromat.
– Szóval akkor mégis lefeküdt a diákjaival?
– Fiatal voltam és ostoba. Az első évben, amikor tanítani
kezdtem, minden időmet a kampuszon töltöttem, ez volt az
egyetlen hely, ahol emberekkel találkoztam.
– Hallott már a randi.comról valaha?
– Hát persze, okostojás. De az emberek ritkán azok a
valóságban, aminek online mutatják magukat.
Gúnyosan felnevettem.
– Na, meséljen róla!
Caine felhúzta az egyik szemöldökét.
– Úgy tűnik, mintha magának is lennének tapasztalatai
ezzel kapcsolatban.
– Igen, tulajdonképpen tegnap esti a tapasztalatom.
– És...
– Csak egyetlen dologra tudott gondolni.
– Szex?
Bólintottam.
– A férfiak akkora seggfejek tudnak lenni. De persze a
jelenlévők mindig kivételek.
Caine szája széle újra felfelé görbült.
– Értem. Kivétel vagyok, mindaddig, amíg nem hív
seggfejnek. Azt hiszem, nem ez lenne az első alkalom.
– Töltött már valaha heteket avval, hogy egy nővel
beszélgessen, amikor is elmondja neki, hogy igazi kapcsolatot
szeretne, majd aztán az első randin semmi mást nem akar,
csak megdugni?
Caine tekintete találkozott az enyémmel.
– Én nem akarok semmiféle kapcsolatot. Sőt, inkább
szeretnék elkerülni bármilyen feltételezést is. Ennek ellenére
annyit mondhatok, hogy a nők nem mindig azt hallják, mit
mondok nekik, hanem inkább azt, amit hallani akarnak. –
Elhallgatott. – Azt hiszem, kijelenthetem, hogy néha a nők is
tudnak seggfejek lenni. De a jelenlévők természetesen
kivételek.
 Elnevettem magam.
– Rendben.
Az arcomat kutatta a tekintetével.
– Adhatok egy tanácsot?
– Persze.
– Maga csodálatosan szép. Bármelyik férfi, aki azt mondja,
hogy a szex még csak meg sem fordult a fejében, amikor
meglátta magát, az hazudik. De egy férfira, akiről
egyértelműen meg tudja mondani, hogy nem az esete, kár időt
pazarolni. Ha nem figyel magára, akkor ő sem éri meg a maga
figyelmét.
Teljesen igaza volt, és később lesz is rá időm, hogy
elemezzem ezt az elképzelést, de most csak egyetlen dologra
tudtam gondolni ...ő is arra gondolhat, hogy szeretne
lefeküdni velem?
 ÖTÖDIK FEJEZET

Rachel

Orális érzékelés. Na jó, az óra az aurális érzékelésről szólt.

De az elmém fel volt dúlva, ahogy West professzort néztem,
miközben arról adott elő, hogy az emberek – filozófusok,
zeneszerzők, orvosok, tinédzserek – milyen különböző módon
fogalmazzák meg a hallgatás fogalmát. Emlékszem, első
évesként részt vettem egy kurzuson, de nem voltam benne
biztos, hogy huszonegy évesen érett voltam hozzá, ahogy most
sem tudom, hogy huszonöt évesen mennyire tudok értékelni
egy ilyen előadást, de most legalább a professzor képes volt
lekötni a kalandozó figyelmemet.
Miközben figyeltem az előadásra, a mellettem ülő srác
meztelen nőket rajzolt tollas kalapban a füzetébe. Egy egész
oldalnyi arctalan testet rajzolt, és ami azt illeti, gyönyörű
rajzok voltak, még ha buják is. Megrántotta a vállát, amikor
észrevette, hogy nézem, rám mosolygott, és azt suttogta: –
Valamivel el kell foglalnom magam, amíg ez az öntelt barom
pofázik.
Caine nem volt az a fajta tanár, aki az asztal mögül tartotta
az órákat. Körbesétált az előadóban, és néha szóba elegyedett a
diákokkal.
– A hallgatást különböző kategóriákra lehet osztani:
információszerző, szórakoztató, kritikus, kapcsolatteremtő
jellegű, érzékelő és diszkriminatív. A mód és az időzítés
befolyással lehet arra, amit hallunk. Mondják csak meg nekem,
hogy hol hallgatnak zenét, hogyan hallgatják, és ki a legutolsó
zenész, akinek a zenéjét meghallgatnák?
Rengeteg kéz szökött a magasba. Egy nő, aki az első sorban
ült, válaszolt.
– Én a vonaton szoktam zenét hallgatni az iPhonomról, és
általában Adelét hallgatok.
Majd egy fiú is válaszolt a kérdésre.
– Én a Madison Square Kertben dolgozom, úgyhogy elég
sok élő zenét hallok a munkám során. A legutóbb Maroon 5
gyakorolt.
Az előadótermet két lépcsősor osztotta meg, a széles
széksorok mindkét oldalán egy. Én a legfelső sorban ültem, a
bal oldali lépcsősor mellett. Caine néhány lépcsőfokot haladt
egyszerre, miközben a diákok válaszát hallgatta.
Néhány sorral alattam megszólalt egy hosszú szakállú srác:
– Én a furgonban. A United Parcel Service csomagküldő
szolgálatnak dolgozom, és egy auxkábelen szoktam zenét
hallgatni. Múlt éjszaka éppen egy régi Slayer-albumot.
Egy lány a lépcső másik oldaláról azt mondta:
– Én is munka közben hallgatok zenét. A doki szobájából
hallatszik ki. Recepciósként dolgozom. És mindig ugyanazt a
hangszeres zenét hallgatja, újra és újra.
– Úgy tűnik, hogy a legtöbben utazás és munka közben
hallgatnak zenét. Van valaki, aki máskor szokott zenét
hallgatni? – Caine feljebb sétált egy kicsit, és két lépcsővel
előttem állt meg. Ez legalább jó kifogás volt, hogy ránézhessek
anélkül, hogy kutató lenne a tekintetem. Egy másik diákkal
beszélgetett, aki a közelben ült, miközben én stíröltem.
 Ma begombolt sötét öltönymellényt vett fel. Alatta fehér
inget nyakkendő nélkül. Nem voltam nagy divatmániás, de
már az első pillanatban tudtam, hogy nagyon drága ruhákat
visel. Caine többet fizethetett egyetlen öltözékéért, mint én az
egész ruhatáramért. Drága elegancia lengte körül, jóllehet az
inghez és a mellényhez farmert és fekete tornacipőt vett fel. A
bőre természetes napbarnított volt, úgyhogy joggal
feltételezhettem, hogy görög vagy olasz gyökerei vannak. Azt
nem tudtam megállapítani, hogy melyik inkább, de bármelyik
is volt rá igaz, egy nagyon megnyerő külsejű férfi lett a
végeredmény. Az orra egyenes volt és férfias, és profilból
annyira közel volt a tökéleteshez, hogy ilyet még nem láttam.
Oldalról a hatalmas szempillái is isteninek tetszettek.
Bármelyik nő egy kisebb vagyont fizetett volna azért a
bujaságért, amit a csokoládébarna szemei közvetítettek. Az
állát friss borosta pettyezte, és nem tudtam nem azon tűnődni,
milyen lenne a bőrömön érezni. Elvesztem ebben a
gondolatban, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy egyenesen
rám néz. Láttam, hogy szórakoztatta a látvány, pedig nem
bujkált mosoly a szája sarkában.
Amikor még egy lépéssel közelebb lépett, próbáltam
közömbösnek tettetni magam, mintha nem épp a felmenőin
agyaltam volna, és mereven magam elé bámultam, de ekkor
döbbentem rá, hogy éppen a lába közé esett a pillantásom.
Próbáltam valahol máshol nyugtatni a szemem... a... zsebén
például... vagy...?! Biztos voltam benne, hogy ez nem lehet
véletlen. Nagyon is jelentett valamit.
Caine csípőből hátrafordult, a másik lépcső felé, hogy
felszólítson egy lányt. A nadrágja megfeszült, és
nyomatékosította, hogy pontosan mit is bámultam. És csodák
csodája, a jóképű férfinak még a pénisze is hatalmas.
Elfordítottam a fejemet, meg kellett szakítanom a
szemkontaktust a hatalmas csomaggal, mire a mellettem ülő
aktművész egy csábos mosolyt villantott rám.
Visszamosolyogtam... pont azelőtt, hogy Caine őt szólította fel.
Az aktművész volt az első diák, akit a professzor felszólított,
a többiek kezüket feltartva jelentkeztek. Lehet, hogy rájött, mit
csinál a srác, és meg akarta nyerni a figyelmét.
– És ön? – kérdezte Caine kurtán. – Mi volt az utolsó dal,
amit meghallgatott, és hogyan?
A srác elmosolyodott.
– Pharreltől hallgattam valamit otthon a hálószobámban,
miközben épp elélveztem.
Az osztály felnevetett.
– Köszönjük, Mr...
Caine kinyújtotta a kezét, és várta, hogy a fiatalember
megmondja a nevét, amit meg is tett.
– Ludwig.
Caine bólintott, és az osztály felé fordult.
– Az összes példa, amit ma felhoztak, a szórakozásból
történő zenehallgatásra példa. A következő órára szeretném,
ha mindannyian letöltenék Jason Derulo Trumpets című
számát. Hallgassák meg headseten, miközben a vonaton ülnek,
vagy a furgonban, miközben csomagokat szállítanak ki, vagy
mint Ludwig úr esetében, otthon, miközben maszturbálnak.
Az osztály felnyerített.
– Amikor megvannak vele, szeretném, ha válaszolnának
ezen az oldalon található kérdésekre. – Caine elkezdte
kiosztani a papírokat az első sorban ülő diákoknak, akik
hátraadták őket. – Ez egy teszt, úgyhogy őszintén kell
válaszolniuk a kérdésekre. Ne olvassák el a papíron található
kérdéseket, mielőtt meghallgatják a dalt, különben az agyuk a
válaszok után fog kutatni, miközben hallgatják a zenét, és nem
fogják élvezni a számot. A következő órán összehasonlítjuk az
eredményeket, és közben egy teljesen másfajta hallgatást
fogunk elvégezni.
Néhány perccel később a másfél órás előadás véget ért, a
diákok az ajtó felé igyekeztek. Megvártam, amíg kiürül az
előadó, majd lementem a lépcsőn, hogy beszéljek Caine-nal.
– Időben, és nincsenek pecsétek a ruháján – jegyezte meg,
miközben összepakolta a laptopját anélkül, hogy felnézett
volna. – Megdöbbentő.
– Én mindig a negyedik alkalommal tett benyomást
részesítettem előnyben – mondtam, és elmosolyodtam.
Caine becipzárazta a táskáját. Azt hittem, hogy a
beszélgetésünk játékosnak indul, de tévedtem. Caine hangja
nyers volt, és hozzá illő tekintettel nézett rám.
– Nem kellene cimboráznia a diákokkal.
– Cimborázni?
– Hívja, ahogy akarja.
– Nem értem.
Felsóhajtott.
– Dugni! Nem kéne dugnia a diákokkal. Így már érthetőbb,
Rachel?
– Igen, sokkal világosabb. De nem tudom, miért gondolja,
hogy érdekelnének az egyetemista fiúk. Egyetlen
egyetemistával sem feküdtem le.
– És ezt Ludwig úr is tudja?
Az volt az érzésem, hogy ennek szólt a nyers hangvétel.
– Nem kell aggódnia, nem fog jobb jegyet kapni nálam. Nem
úgy, mint az utóbbi demonstrátora esetében. Ígérem.
Caine állta a tekintetemet. Talán az őszinteségemet tette épp
mérlegre, majd bólintott. – Szóval? Melyik hercegnő jött ki?
 Ekkor esett le, hogy valószínűleg meglátta, ahogy a hátsó
sorban az In Style magazin Melyik Disney-hercegnő lennél?
című kvízt csináltam. A könyvem tetejére tettem az újságot,
amikor elkezdődött az óra.
– Jázmin az Aladdinból – mosolyogtam.
– És igazuk van?
– Azt hiszem, igen. Jázmin logikus és szkeptikus.
– Ugye tudja, hogy ezek a tesztek semmit sem érnek?
– Igen, úgy remélem. Múlt hónapban megcsináltam egyet a
Férfiegészség című lapban, Milyen egészségesek a spermáid?
címmel. És az eredmény nem volt túl fényes rám nézve.
Caine ajkai mosolyra húzódtak.
– Okostojás. Készen áll rá, hogy végigbeszéljük a
tanmenetet?
– Van még körülbelül egy órám, mielőtt vissza kell mennem
dolgozni.
Felvette a táskáját az asztalról.
– Minden rendben volt az autóval?
– Ami azt illeti... nem.
– Mi történt?
– Amikor levették a gumit, azt mondták, hogy odavannak a
gömbcsuklók is, bármit is jelentsen ez. Azt ígérték,
megcsinálják még ma.
– Szeretné, ha elvinném dolgozni?
– Majd buszra ülök. Van egy megálló a kampusz előtt, és
pont az O'Leary's előtt tesz le.
– Épp javasolni akartam, hogy harapjunk valamit,
miközben befejezzük a megbeszélnivalókat. Van egy tanszéki
ülés ma este, és muszáj valamit ennem előtte. Mi lenne, ha az
O'Leary’sben ennénk? Így legalább már ott lenne helyben, és
kezdhetné a műszakot, amikor eljön az idő.
 – Az nagyszerű lenne. Majd én fizetek – vigyorogtam. –
Lévén, hogy ingyen lesz az étel.

– Mintha bevásárolt volna valaki? – Charlie átnézett a

vállam felett, és Caine-t bámulta, aki mögöttem állt.
– Nos... nem. Ő professzor Caine West. Én vagyok a
demonstrátora a zeneakadémián. Caine, ő itt Charlie. Az övé az
O'Leary’s.
Caine kinyújtotta a kezét.
– Örülök, hogy találkoztunk, Charlie.
Charlie kezet rázott vele.
– Esetleg van valami gond?
– Gond?
– Igen. Nem szeretném, ha Rachel bajba keveredne.
– Charlie, ő itt a tanárom. Nem szükséges kivallatni.
Charlie rám nézett.
– Jól van, de rajtad tartom a szememet.
Caine-t egy kicsit sem zavarta, amit Charlie az imént
fenyegetésként mondott. Inkább szórakoztatta.
– Jó hallani.
Charlie végül elengedte a professzor kezét, és fellélegzett.
– Mit adhatok önnek?
– Egy csapolt sört kérek. Az egyik barátom ideköltözött a
sarokra, és azt mondta, hogy remek a csapolt sörük. De amikor
itt jártam, a konyha már bezárt, úgyhogy nem volt alkalmam
kipróbálni. És szeretnék egy adag csirkeszárnyat is.
Charlie régimódi volt. Két dologtól érezte magát igazán
férfinak: egy erős kézfogástól és a felesége csirkeszárnyai
istenítésétől. Büszkén felcsillant a szeme.
– Audrey titkos receptje alapján készülnek a
csirkeszárnyaink. Rögtön hozom. Amúgy, ha akkor téved ide,
amikor a konyha már bezárt, csak annyit mondjon, hogy
Charlie barátja. A személyzet nagyon barátságos.
– Igen, tapasztaltam. Rachel nagyon kedves volt, amikor
először találkoztam vele. – Rám pillantott és csintalanul
megvillant a szeme. – Meg kellett volna kérnem, hogy
készítsen nekem egy adaggal, biztosan boldogan megtette
volna.
Charlie öntött egy pohár sört Caine-nak, nekem pedig diétás
kólát, majd bement a konyhába, hogy maga készítse el a
csirkeszárnyat. A délutáni tömeg már lement, de az esti
vendégek még nem érkeztek meg, úgyhogy csak néhány
törzsvendég lézengett a bárban, legtöbbjük nyugdíjas rendőr.
– Nagyon vicces, professzor, nagyon vicces.
– Szerintem is.
Caine-nal az egyik sarokban lévő asztalhoz ültünk le, ahol
elég hely volt ahhoz, hogy kiterítsük a papírokat, miközben
eszünk. Nekem kellett letanítanom a következő órát, úgyhogy
elmondta, mit akar, hogy a diákok kihozzanak abból a tesztből,
amit ma adott nekik.
– Az előadóban lévő zárt szekrényben vagy kétszáz
fülhallgató van, ami teljesen kizárja a külső zajokat. Tanítsa
meg nekik, hogy a szórakozásból történő zenehallgatás hogyan
válik kritikussá csupán azáltal, hogy megváltoztatjuk a
hallgatás módját. Hallgattassa meg velük újra a dalt, majd újra
töltsék ki a tesztet – a vonaton vagy munka közben –, csak
zárják ki a háttérzajt. Aztán válaszoltassa meg velük azokat a
kérdéseket, amiket ma kiadtam. Legalább a diákok fele észre
fog venni olyan dolgokat, amiket először nem. A trombiták
hangját nem is trombiták adják.
– Igen?
– Értesse meg velük a hallgatás hogyanjának fontosságát,
ami majd elvezet a következő óra anyagához: a mesterségesen
kreált zenéhez.
– Jól van. – Összeráncoltam a szemöldökömet. – Szóval
hagyja, hogy a diákok hazavigyék a majd kétszáz fülhallgatót?
A professzor nem engedte, amikor néhány évvel ezelőtt
elvégeztem ezt a kurzust. Az egyetem biztosan jobbakra
cserélte azóta a fülhallgatókat, amiket a zenehallgatás-órán
szoktak kiosztani.
– Ezek tulajdonképpen az enyémek. Nem pedig az iskoláé.
Gyorsan fejszámoltam egyet. Ez legalább ötezer dollárt
jelentett. És csak egyetlen óráról volt szó.
– De nem gond.
Elmosolyodtam.
– Csak mert az összes diák fél öntől.
– Nem úgy, mint az okostojás demonstrátorom – motyogta
Caine.
Charlie keze tele volt a csirkeszárnyas tálcákkal, úgyhogy a
hátsójával csukta be a konyhaajtót. Kicsusszantam a bokszból,
hogy elvegyem tőle a tálcákat.
– Fütyülhettél volna nekem, ahogy szoktad. Nem kéne még
a füleden is tálcákat cipelned.
– Nem akartam megzavarni a randidat.
– Ez nem randi.
Caine-ra sandított, majd megvonta a vállát.
– Nekem pedig nagyon úgy tűnik.
– Pedig nem az – ismételtem közömbösen. – A holnapi óra
vázlatát dolgozzuk ki.
– Oké zsoké – mondta Charlie, és visszament a bárpulthoz.
 Letettem az asztalunkra a tálcákat, és észrevettem, hogy
Caine söröspohara üres.
– Kér még egy sört?
– Csak ha maga is iszik.
– Én nem iszom.
Caine összeráncolta a szemöldökét, de aztán mintha
megértette volna. Tudtam, hogy mi futhatott át az agyán.
– Nem vagyok alkoholista, ha erre gondolt.
– Oké.
Nem akartam részletekbe bocsátkozni, de láttam, hogy azt
várja, megszólaljak.
Az alkoholizmus árnyékolta be a gyerekkoromat. Egyszer,
amikor az életem kezdett kicsúszni a kezem közül, azon
kaptam magam, hogy talán túl sokat is ittam. De nem
jelentkeztem be elvonóra, meg semmi ilyesmi. Nem akartam
örökös vendég lenni Billnél, és nem akartam törzskártyát vagy
épp divatos józanzsetonokat. De azóta is próbálom az
ünnepekre és különleges alkalmakra korlátozni az
alkoholfogyasztásomat.
Azért nem szerettem soha magyarázkodásba bocsátkozni,
mert az emberek ilyenkor együttérzéssel a szemükben néztek
rám. Szegény! Milyen szörnyű gyerekkora lehetett. Furcsa
módon, nem láttam ugyanezt Caine tekintetében. Inkább
csodált amiatt, amit mondtam. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel,
Kényelmetlenül éreztem magam,
– Jól van, Akkor hozok még egy sört, én pedig iszom egy
O‘Doult.
Melegen mosolygott rám.
– Jól hangzik.
Amikor visszatértem az asztalhoz, újra a munkára tereltem a
szót.
– Azon gondolkodtam, hogy amikor be kell gyűjtenem a
füleseket, nem érek hozzá Ludwigéhoz. Először fertőtleníteni
kellene őket.
Caine már a szájához emelte a sört.
– Ugye tudja, hogy önt rajzolta ma?
– Engem? Arc nélküli nőket rajzolt, akiknek nagyszerű
testük van.
Caine ivott egy korty sört.
– Miből gondolja?
– Nem engem rajzolt.
Caine szeme összeszűkült, s azt gondoltam, éppen azt
mérlegeli, hogy mondja-e ki, amit gondol, vagy inkább mégse.
Láthatólag úgy határozott, hogy kimondja.
– Két anyajegye van a nyaka bal oldalán.
A kezemet a nyakamhoz kaptam. Tökéletesen igaza volt, de
a hajam eltakarta.
– Miről beszél?
– Az egyik oldalra szokta tűrni a haját, általában jobbra.
Akkor vettem észre, amikor az autómban ültünk.
– Oké...
Caine elkapta a tekintetemet.
– A vázlatok, amiket a barátja rajzolt... a nőknek nyakuk
volt, de fejük nem.
– Igen, észrevettem. Nem volt épp helyes, hogy az órán
rajzolta őket, de igazán nagyszerű művész a srác.
– Igen, a srác odafigyel a részletekre. Az összes nőben egy
közös volt.
Kikerekedtek a szemeim.
– Ne!
Caine bólintott.
 – Két anyajegy a nyak bal oldalán. Önt rajzolta.
– De hiszen soha nem is látott meztelenül.
– De képzelete van. – Caine tekintete a dekoltázsomra
tévedt. Pajkosan csillogott, amikor újra a szemembe nézett. –
Méghozzá elég jó.
– Összerándult a gyomrom.
Ó, istenem!
Próbáltam viccel elütni a dolgot.
– Na, éppen ezért nem randizok egyetemista fiúkkal.
Szükségtelen mondanom, hogy nem is fogom begyűjteni ennek
a srácnak a fülesét, ahogy többé mellé sem fogok ülni.
– Jól van – mosolygott Caine. – Ragaszkodjon is csak a
férfiakhoz.
Igaza volt. Jóllehet elkezdtem megkérdőjelezni, hogy a
férfiakhoz való ragaszkodás egyben azt is jelenti-e, hogy
megragadok egyetlenegynél.
 HATODIK FEJEZET

Rachel

Végre eljött az idő, amit annyira vártam. Davis havi sms-ei

óraműpontossággal érkeztek. Lenéztem a telefonomra.

Davis: Következő szerda este 7? Hiányzol.

Minden hónap első szerdáján a három régi egyetemi

csoporttársammal elmentünk vacsorázni. Davis is két éven át
volt szobatársunk. Volt köztünk valami egy rövid ideig, de nem
volt jó az időzítésünk.
Visszaírtam neki.

Rachel: Alig várom.

Éppen elküldtem, amikor Ava besétált. A kora esti

műszakokban a fogadóasztalnál dolgozott, ami azt jelentette,
hogy én a bárpult mögé kerültem, Charlie pedig hazament.
– Szia, Rach!
– Szia! Épp most írt sms-t Davis. Jövő héten együtt
vacsizunk.
Ava összeráncolta a szemöldökét.
– Épp ideje volt. Úgyis kihagyta az utóbbi három alkalmat.
Lehet, hogy végre leitathatod egy kis likőrrel, hogy megtörd az
átkot.
– Fogd be!
Ava volt az egyetlen ember, aki tudott rólunk Davisszel.
Hozzávágtam a konyharuhát, amivel a bárpultot töröltem le.
– Nem kellett volna elmondanom neked.
– Elmondani? – kérdezte, majd elkezdte cirógatni magát a
kezével, és közben azt morogta: – Ó, Davis, ó, Davis!
Elnevettem magam.
– Nem bírlak elviselni.
Ava hátrament, hogy átöltözzön, én pedig elmerengtem a
volt szobatársamon. Davis semmilyen értelemben nem volt egy
tipikus egyetemista fiú. Déli fajta volt, tele igen, hölgyem, nem,
hölgyem jellegű udvarias fordulatokkal. Nyolc évet töltött a
hadseregben, mielőtt Brooklynba jött, hogy üzleti ismereteket
tanuljon. Amikor beköltözött, épp akkor volt válófélben.
Elvette a gimnazista szerelmét, amikor betöltötte a
tizennyolcat, aztán elment az iraki háborúba. Davis elmondása
szerint a házasságuk sokáig működött. Alkalmanként
hazalátogatott, és küldött haza pénzt. Aztán ez a harmónia
hamar elmúlt, amikor Davis leszerelt, és a felesége rájött, hogy
így sokkal nehezebb lesz a kalandjait folytatnia anélkül, hogy
lebukna, nem úgy, mint amikor a férje egy fél világgal arrébb
élt.
Abban a két évben, amikor együtt laktunk, Davis az egyik
legjobb barátom lett, mígnem egy éjszaka megünnepeltük a
diplomaosztóját. Mindketten túl sokat ittunk. Minden olyan
gyorsan történt, és mielőtt megvirradt volna... Ó, Davis.
Őszintén szólva, előtte soha nem gondoltam rá úgy, mint
másnap. Nagyszerű srác volt. Jóképű és odaadó az ágyban.
Hirtelen új fényben tűnt fel.
 Alig tartott tovább egy hónapnál. Miközben próbáltam
hozzászokni a páros lét gondolatához, Davis nem úgy tűnt,
mintha ezen járt volna az esze. Ő vetett véget a dolgoknak. Azt
mondta, hogy túl korai lenne még ez a válás után, főleg egy
olyannal, aki mindig is sokat jelentett neki. Megértettem az
álláspontját... legalábbis próbáltam. Ezek után nem sokkal,
amikor az együttélésünk is megszűnt, barátokként váltunk el...
Megígértük, hogy várunk egy kicsit, és később talán majd
egyszer újra kezdjük. Hiába volt a seregben és hiába volt házas,
mégis szabad életet élt.
Nem is randiztam akkor egy darabig, reméltem, hogy az
ígéretünk, hogy a későbbiekben majd talán újra kezdhetjük,
valóra válik, de nyolc hónap elteltével megértettem a dolgokat.
Újra rezgett a telefonom.

Davis: Mi van? Én nem hiányzom?

Elmosolyodtam, és az ujjaim csak úgy szaladtak a

billentyűkön, hogy válaszoljak. Ava előkerült a mosdóból a
munkaruhájában és lófarokba kötött hajjal. Éppen a kötényét
kötötte fel, amikor megszólalt:
– Már majdnem elfelejtettem. Nem fogod elhinni, mit
láttam tegnap.
– Mit?
– Gyerünk, találgass!
– Oké. Pornót. Pornót néztél.
– Nem – mosolygott.
– Végre befejezted a The Walking Dead sorozatmaratont.
– Nem.
– Akkor azt hiszem, szükségem lesz egy kis segítségre. Így
nem tudom kitalálni.
 – Oké. – Dobolni kezdett az ujjaival a bárpulton és
elgondolkodott. majd felderült az arca. – Arra rímel, hogy teszt
konnektor.
Felnevettem.
– Nos, neked elment az eszed.
Egy pár, akit nemrég ültettem le a kettes asztalhoz, rendelni
akart. Felemeltem az államat, és a mobilomra mutattam.
– A tejes pacalra rímel.
Hangosan megismételte párszor, amit mondtam neki.
– Tejes pacal, tejes pacal... – majd felragyogott az arca.
– Kettes asztal.
Felvettem a pultról egy jegyzetfüzetet és a tollat, majd
odaadtam neki.
– Menj, vedd fel a rendelést, te bolond lány!
Még mindig Davis üzenetét bámultam, és próbáltam
kitalálni, hogy mit válaszoljak, amikor rájöttem Ava
versikéjére. Hirtelen még a telefonom sem érdekelt, úgyhogy
be is dugtam a bárpult alá, ahol tartani szoktam, amikor
dolgozom.
Ava felvette a rendelést a kettes asztalnál és bevitte a
konyhába, majd visszajött hozzám. Éppen sört csapoltam.
– Teszt konnektor – West professzor? – kérdeztem.
– Kitűnő válasz! Bár a neve nem Caine West volt, hanem
Able Arsen.
– Miről beszélsz?
– Volt ma egy megbeszélésünk, és találkoztam egy sráccal,
aki dr. Anderson demonstrátora volt.
– A zenetanszéken?
– Igen. Amúgy a demonstrátor neve Norman. Igazán
szörnyű név egy huszonéves fiúnak, de nagyon helyes.
Megkért, hogy menjek el vele pár italért a többi
demonstrátorral, most pénteken, úgyhogy te is jössz velem.
– Oké... – Örültem, hogy Ava talált valamit, ami végre
felvidítja Owen után, de még mindig nem értettem, hogy mi
köze van ennek a srácnak Caine-hoz, és hogy ki a fene ez az
Able Arsen. – De mi köze ennek West professzorhoz?
– Dr. Anderson elmondta neki, hogy West professzor egy
együttesben játszott. Szerződése volt egy nagy zenei céggel is. –
Ava elővette a telefonját, és elkezdte görgetni az oldalt. Majd,
amikor megtalálta, amit keresett, az arcom elé tartotta a
telefont. – Találkozz Able Arsennel!
A videó eléggé szemcsés volt, és a hangminőség is
csapnivaló. Csupán annyit tudtam kivenni, hogy egy távoli
színpadon négy srác játszik.
– Nézd tovább! – mondta Ava.
Tulajdonképpen végignézette velem a videót. Aki a felvételt
készítette, rázoomolt a dobosra, aki egyben énekelt is. A fejét
lehajtotta, ahogy a dobokat verte és a zene ütemére bólogatott.
Volt valami szexi abban, ahogy fogta az ütőket, és ahogy
megfeszültek az izmai minden alkalommal, amikor a dobokra
ütött. Micsoda kitartásra volt szüksége, hogy órákon át ezt
csinálja!
Összerándult a gyomrom, amiből még az előtt tudtam, hogy
ki az, mielőtt még felnézett volna. De aztán belenézett a
kamerába, és elakadt a lélegzetem.
West professzor ugyanolyan istenien jóképű volt
tinédzserként, mint most. Csupán azzal a különbséggel, hogy
akkor rosszfiúnak nézett ki. Ha nem tudtam volna és
találgatnom kell, akkor arra tippeltem volna, hogy jazzt
játszhatott vagy valami klasszikust. De valahogy a szexi
rosszfiúból szexi, érett férfi lett.
Amikor véget ért a dal, Caine felemelte a fejét, és kihívóan a
tömegre mosolygott. A vállig érő haja izzadtan lógott a
megerőltetéstől. Feldobta az egyik ütőt, a másik kezével pedig
elkapta. Majd a szabad kezével hátranyúlt, és levette a vizes
pólóját. A lányok megőrültek a hatalmas bicepszétől. Olyan
volt, mint egy rocksztár, mint egy Beatles-féle őrült srác.
– Ez igen.
– Az a mosoly.
– Az a test.
– Azta.
Caine West igen gazdag személyiséggel rendelkezett, és én
még csak a felszínt sem fedeztem fel.

Mire hazaértem aznap éjjel, már hajnali kettő volt. A lábam

sajgott, csak arra vágytam, hogy belefekhessek egy kád vízbe,
és utána lefeküdjek. A változatosság kedvéért egészen
délutánig szabad voltam, se az egyetemre, se a munkahelyemre
nem kellett bemennem. A víz simogatón körülölelt, én pedig
kényelmesen relaxált állapotba kerültem.
Jóllehet az agyamban sok minden járt a pihenés helyett,
abban a pillanatban, ahogy becsuktam a szememet, a fiatal
Caine West kópé villant be, hogy a színpadon játszott.
Átküldtem magamnak a videót, és többször megnéztem, mint
ahány italt ki vittem aznap este.
Nem bírtam ki, engedélyeztem magamnak még egy
lejátszást. És végre egyedül voltam, nem kapott rajta Ava,
amint épp elmosolyodom, miközben próbálom pókerarccal
bámulni a telefonomat és Caine arcát kutatom a szemcsés
felvételen. Volt néhány dolog, amit felismertem benne: az ajka
vonalát, és ahogy megrázta a fejét. A nők sikították a nevet,
miközben a szólóját játszotta. Ahogy körbesétált a színpadon,
olyan volt, mintha az övé lett volna. Most az előadó volt a
színtere, de ott is ugyanolyan magabiztossággal közlekedett. A
karja ragadott meg nagyon. Minden alkalommal, amikor a
dobot ütötte, kidagadtak a vénái a bicepszén és az alkarján.
Soha nem hittem volna, hogy egy véna ilyen szexi lehet.
Mire megnéztem a felvételt, a kád már majdnem teljesen
tele volt, úgyhogy a lábujjammal elzártam a vizet. Tudtam,
hogy képtelen leszek elaludni ma éjjel, ha nem elégítem ki a
kíváncsiságomat, úgyhogy rákerestem Caine régi
művésznevére.
Able Arsen.
Megdöbbenve láttam, hogy többezernyi dalt dobott ki a
kereső. Megszállottan görgettem lefelé, mígnem találtam róla
egy képet. Nem ő volt az együttes frontembere, de látszólag
kedvelték a kamerák, és hát ki vádolná őket ezért? Észrevettem
egy lányt, aki többször is szerepelt a fotókon. Hosszú, sötét
hajú, vékony lány volt, már-már túl vékony. Az arcán lévő
gödröcskéktől gyönyörű volt, széles volt a járomcsontja, talán
egy kicsit túl széles is. A legtöbb képen napszemüveget viselt,
és úgy tűnt, felkeltette a kamerák érdeklődését. Sok fénykép
készült róla és az együttesről. Néha Caine ölelte, majdhogynem
védelmezőn. Láthatóan fiatalabb volt nála – tizenhét vagy
tizennyolc lehetett –, de képtelen voltam megállapítani, hogy a
barátnője vagy inkább a kishúga.
Amikor időrendi sorrendbe rendeztem a fotókat és a
cikkeket, először a legrégebbivel kezdtem. A képek kilenc évvel
ezelőtt abbamaradtak. Három vagy négy oldallal lejjebb a
kidobott találatokban volt egy cikk a fronténekes haláláról,
Liam Marshalnak hívták. Ezek után Able Arsen eltűnt.
 Mi történt veled, Able Arsen?
Sőt, még jobb kérdés, hogyan lett belőled Caine West
professzor?
 HETEDIK FEJEZET

Caine – tizenöt évvel korábban

– Áldjon meg, atyám, vétkeztem. – Felnéztem a keresztre az

aprócska, alig megvilágított gyóntatószékben, és elég hosszan
fújtam a parazsat, míg az összesodort spangli vége ismét
felizzott, hogy égette a mutató- és a hüvelykujjamat.
– Nem kérhetsz feloldozást, amikor folyamatosan bűnt
követsz el. Meg kellene bánnod a rohadt bűneidet, és
elmélkedned rajtuk.
– Legalább a templomban fékeznéd a nyelved, az isten
szerelmére.
Liam elnevette magát a sötét fülke másik oldalán.
– Jól van. Épp most szívtál el egy füves cigit, de azért én
fékezzem a nyelvemet.
Végül is volt benne igazság. És lévén, hogy az én ostoba
agyam azért elég jól vágott, elővettem a cigi rövidke
maradékát, eltapostam a padlón, és beletettem a zsebembe,
még meleg volt.
– Na tessék – mondta Liam.
– Éjfélig dolgoznunk kellene.
– Cseszd meg a hülyeségedet! Mondd meg Frank atyának,
hogy elmentem haza kiverni, ha keresne. – A csúsztatható
faablak, amin keresztül beszéltünk és ami elválasztotta a
gyóntatószék két oldalát, levágódott. Az ajtó is hangosan
csapódott, miután Liam kiszállt.
Még mindig volt másfél óra, hogy jelentkezzek Frank
atyánál és elmehessek végre. Beültem a gyóntatószékbe, és a
hátamat a vörös kárpitnak döntöttem, reméltem, hogy
szundikálhatok egy keveset. A szék elképesztően kényelmes
volt, de hát annak is kellett lennie, hiszen ezek a srácok minden
szombat délután órákat lógtak itt, amíg mások baromságait
hallgatták. Fogalmam sem volt, hogyan voltak képesek az egész
életüket eltölteni ezen a helyen. Már az, hogy az elmúlt néhány
szombaton itt kellett lennem, elég volt ahhoz, hogy inamba
szálljon a bátorság.
Három héttel ezelőtt az anyám rajtakapott Liammel, amikor
megint lógtunk az iskolából. Az utolsó évet jártuk. Anyám
általában elég jó fej volt, és amúgy is, a szüleimet nem lepte
meg egy-két ballépés. Nem is emiatt rohant istenfélő West a
vesztébe. Még az sem háborította fel ennyire, hogy a teljesen
meztelen Emily Willisszel rajtakaptak, amint épp előttem
térdelve leszopott az udvaron. Nem. Ami egy hónapra
akaratomon kívül a St. Killian'sba száműzött, hogy minden
szombat reggel kitakarítsak, az a zeném volt. A szüleim
egyöntetűleg gyűlölték, hogy szándékomban sem állt
egyetemre menni vagy részese lenni a családi tulajdonú céges
befektetésnek, ami a West nevet viselte.
Így hát közmunkára küldtek, csupán mert dobolni és
énekelni akartam. Frank atya hosszú beszélgetése után, amit az
anyámmal folytatott, soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat
sem, hogy figyelmeztessen, a zenélés bizonyosan nem az,
amivel egy férfi otthont teremthet. Hála istennek már csak egy
hét maradt a büntetésből.
Éppen kezdtem álomba merülni, amikor nyikorogva kinyílt
a gyóntatószék ajtaja. Azt hittem, hogy megint Liam lesz az.
– Hát máris vétkeztél? – kérdeztem.
Amint meghallottam a választ, biztos voltam benne, hogy
nem Liam az. Halk hang volt, és egyértelműen érezni lehetett,
hogy ideges.
– Áldjon meg, atyám, vétkeztem.
A fenébe!
Egy kislány volt a gyóntatószék másik oldalán, és láthatólag
azt hitte, hogy pap vagyok. A hangja alapján nem lehetett
idősebb tíz- vagy tizenegy évesnél. Mi a francot kéne
meggyónnia?
Valószínűleg ki kellett volna nyitnom az ajtót és kisétálnom,
mielőtt még beavatott volna a titkaiba. Nem, nem csak
valószínűleg. Egyértelműen ki kellett volna szállnom a
gyóntatószékből. De... talán a jó minőségű fű volt az oka. Vagy
talán a kislány remegős hangja, ami kíváncsivá tett. De az is
lehet, hogy csak simán teljesen idióta voltam. De ahelyett, hogy
szó szerint kinyitottam volna az ajtót, egy képzeletbelit
nyitottam csak ki. Egy olyan ajtót, amiről fogalmam sem volt,
hogy megváltoztatja az életemet, amikor kinyitom a számat.
– Folytasd! – mondtam neki. – Meséld el a bűneidet!
 NYOLCADIK FEJEZET

Rachel

Caine az óra közepén érkezett meg.

Hirtelen megértettem, miért nem szerette, ha valaki késve
érkezik. Az utóbbi húsz percben az a fiú vonta el a figyelmemet,
aki mellett múltkor ültem. Mellette pedig ott volt Ludwig, aki a
tolldíszes meztelen nőket rajzolgatta. Ugyanolyan idegesnek
tűnt, mint amilyen én voltam. Bár az ő idegességének több
köze volt ahhoz, hogy a professzor csendben elvette az
asztaláról a jegyzetfüzetet, amibe rajzolt, és ott landolt Caine
táskájában.
Próbáltam nem felnézni, hogy lássam, hová ültek le, de
magamon éreztem Caine tekintetét. Hogy lehet az, hogy vagy
kétszáz szempár szegeződött rám, de én mégis csak
egyetlenegyet éreztem ezek közül?
Megköszörültem a torkomat.
– Már csak pár percünk maradt az óra végéig, úgyhogy
kiosztom a fülhallgatókat, amikről korábban már beszéltünk. –
Odamentem a szekrényhez, ami az előadó egyik sarkában állt,
és kihúztam egy dobozt. Odaadtam az első sornak, és
megkértem a sarokban ülő diákot, hogy vegyen ki egyet és adja
tovább a dobozt. Mindegyik sornak adtam egy teli dobozt.
Caine felkelt, és csendesen megfogott ő is pár dobozt, hogy
segítsen kiosztani a hátsó sorokban az eszközöket, majd
visszaült a helyére. Ahogy osztogattam a fülhallgatókat,
emlékeztettem a hallgatókat, hogy újra töltsék ki a tesztet, amit
West professzor adott nekik előző alkalommal, és én is adtam
nekik egyet.
– A feladat mellett, amit már megbeszéltünk, szeretnék adni
még egy másikat is. Mindannyiunk számára vannak olyan
dalok, amik kellemes emlékeket idéznek fel bennünk a
tinédzserkorunkból. Válasszák ki azt a számot, ami a
legerősebb érzéseket váltja ki önökből. Ma este, amikor
egyedül vannak otthon, szeretném, ha becsuknák a spalettákat,
lekapcsolnák a fényeket, és annyira elsötétítenék a szobájukat,
amennyire csak lehet. Ezt követően kényelmesen feküdjenek
hanyatt, mondjuk, az ágyukban, és hallgassák meg azt a dalt a
fülhallgatókon keresztül. Kétszer. Szép és egyszerű a feladat. A
következő órán megbeszéljük, hogy mit hallottak.
Miután kiürült az előadó, Caine előresétált.
– Szép volt.
– Köszönöm. Nem gondoltam, hogy be fog ülni. Meglepett,
amikor késve besétált. – Elmosolyodtam. – Nem szeretem a
késést. Megzavarja az órát.
Caine felhúzta a szemöldökét.
– Majd észben tartom.
Összepakoltam a laptopomat, és betettem a táskámba.
– Ludwig úr nem tűnt olyan boldognak, hogy viszontlátta.
– Ludwig úr szerencsés, hogy még egyáltalán az órámon
ülhet.
Caine segített begyűjteni a maradék fülhallgatókat a sorok
széléről, majd összeraktuk őket egy dobozba, az üres
dobozokat pedig egymásba pakoltuk.
– Szóval, mi a maga dala? – kérdezte.
 Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Hogy mi?
– A feladat, amit adott. Mi az a dal, ami magát leginkább
emlékezteti a gyermekkorára?
A Devil in a Bottle című szám jutott először eszembe Lynyrd
Skynyrdtől, de ez annál több őszinteséget hozott magával, mint
amit el tudtam volna viselni, hogy megosszak valaki mással.
– Nem tudom. Bármi a Maroon 5-tól. – Szörnyen nagyot
hazudtam, így kerültem a tekintetét. De amikor felpillantottam
rá, láttam, hogy hunyorít. – Most mi van? – kérdeztem.
– Nagyon bénán csinálja.
– Miről beszél? – próbáltam játszani a hülyét. Éreztem,
hogy kezdek elpirulni.
– Volt egy dal, ami rögtön eszébe jutott. És biztos, hogy nem
attól a béna Maroon 5-tól. – Megvakarta az állát. – Sőt,
szerintem több is van, mint egy.
Ahelyett, hogy tovább fűztem volna a hazugságaim sorát,
megfordítottam a helyzetet.
– És mi az ön dala, Mindentudó Professzor?
Állta a tekintetemet.
– Going, going, gone.
– Bob Dylan?
– Igen, az.
Hm... valahonnan ismertem. Nem jutott eszembe a szövege,
de emlékeztem rá, hogy egy nehézkes, szomorú dal. Biztos,
hogy később meg fogom hallgatni a kölcsönvett fülhallgatón.
Nincs jobb módja, hogy élesítsem a kritikus hallgatásomat,
mint megfejteni Caine West rejtélyeit, úgy éreztem, cserébe
nekem is mondanom kell valamit.
– Hurt.
Bólintott.
 – Az eredeti Johnny Cash, vagy a Nine Inch Nails?
Elmosolyodtam.
– Johnny. Mindig. Anyám kedvence volt.
Vibrált a levegő közöttünk, ahogy egymásra néztünk.
Minden alkalommal éreztem, amikor együtt voltunk. És
mindig egy kicsit más volt, mint az előző alkalommal. Nem
múlott a feszültség, ott pattogott köztünk a levegőben. De ma
kevésbé volt szexuális töltetű, inkább megértő, elfogadó.
Mindketten elég depresszív címeket adtunk meg, amik jól
leírják az életünket. Ami arra emlékeztetett...
– Hallottam magáról még valamit.
– Ó, igen?
– Nos, tulajdonképpen csak pletyka, de már tudom, hogy
igaz. Szóval most már nem is annyira pletyka.
– Rájött, hogy valójában is egy arrogáns seggfej vagyok?
– csúfolódott Caine. – Ez kemény dió lehetett.
– Nos, inkább valami olyasmi, mint egy visszavonult
rocksztár, akire már senki sem emlékszik?
Már abban a pillanatban tudtam, amikor kiejtettem a
számon a szavakat, hogy hibát követtem el. Caine arca, ami
eddig kedves és játékos volt, hideg és komoly lett. Átléptem egy
határt, amit nem lett volna szabad. Nem kicsit volt goromba,
amit mondtam.
– Tartsa magát távol a magánéletemtől, Rachel!
Kinyitottam a számat, hogy elnézést kérjek, de közbevágott.
– A másik munkahelyén kellene már lennie. És az is
meglehet, hogy hamarosan csak egyetlen munkahelye lesz. –
Evvel felkapta a bőrtáskáját, és elviharzott, fel a lépcsőn,
mielőtt még újra kinyithattam volna a számat.
Amikor kiment a teremből, bevágta maga mögött az ajtót
úgy, hogy még a falak is belerázkódtak.
 – Biztos, hogy minden rendben van?
Charlie már harmadszorra tette fel ezt a kérdést. Első
alkalommal akkor, amikor egy egész tálcányi italt ejtettem a
földre. Két pohár eltörött, én pedig annyira belemerültem a
feltakarításába, hogy elvágtam az ujjamat. Másodszor annyira
elgondolkodtam, hogy túltöltöttem az egyik korsót, amikor
sört csapoltam. Már épp távozni készült, de aggodalmas arcot
vágott.
– Jól vagyok, Charlie. Csak elfáradtam – hazudtam. –
Sokáig fent voltam, a szakdolgozatomon dolgoztam, és egy
kicsit fáj a fejem is. De jól vagyok. Bocsánat az előbbi
bénázásomért.
– Nem érdekelnek a poharak, csak te légy rendben. – A
szemembe nézett. – Biztosan jól vagy? Ha akarod, maradok
helyetted, te pedig hazamész.
Rámosolyogtam.
– Jól vagyok. Köszönöm.
A szerda este volt a leglassabb éjszakája a hétnek. Csak Al
dolgozott és én. Egy idős, nyugdíjas rendőr, Charlie barátja, aki
néhány estére beugrott a bárba. Örültem, hogy ma este Ava
nem dolgozik, így nem is faggatott a rosszkedvem miatt.
Egész este cikáztak bennem a gondolatok, hogy így
beleártottam magam Caine életébe, és hogy felkapta a vizet,
amikor megemlítettem neki a múltját.
Csak néhány vendég ücsörgött a bárral összenyitott
vacsorázótérben, így rengeteg időm volt, hogy újra és újra
elemezzem, mi történt köztünk Caine-nal ma délután.
Egyértelmű, olyan területre tévedtem, ami tiltott zóna, de
akkor sem tudtam ezt átérezni, talán a kapcsolatunk látens
munkaadó-munkavállaló jellege miatt. Ő is beleavatkozott a
személyes életembe, ezért nem sejthettem, hogy átléptem a
határait. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy olyan pontra
tapintottam, ami fájó volt. Azt mondta: „Tartsa magát távol a
magánéletemtől!" De ennek több okból kifolyólag sincs semmi
értelme. Biztos voltam benne, hogy ezen azt értette: Tartsa
magát távol a magánéletem ezen részétől!
De nem ez zavart leginkább. Rosszul éreztem magam,
amiért elszomorítottam. Bárkivel kapcsolatban rosszul
éreztem volna magam, ha az életének olyan területébe
avatkoztam volna bele, amire nem akarta, hogy fény derüljön.
Ami igazán érthetetlen volt számomra, az a zavarom mértéke.
Fizikailag vonzódtam hozzá, ezt nem is tagadhattam, hisz ki ne
vonzódna hozzá? De a reakciója rádöbbentett, hogy a
vonzódásom több volt egyszerű fizikai vonzalomnál. Kezdtem
beleesni ebbe a férfiba, a fenébe is. Már a legelső alkalomtól
kezdve teljesen más síkon vonzódtam hozzá.
Kilenc óra előtt néhány perccel kijöttem a mosdóból, és
ellenőriztem a maradék néhány embert, akik az asztalra
könyökölve kávéztak. Ekkor megpillantottam valakit, aki
időközben helyet foglalt az egyik kocsmai asztalnál.
Odamentem, hogy megbizonyosodjak róla, tudja, hogy a
konyha már zárva van. Megdöbbenésemre Caine ült ott
egyedül az asztalnál.
– Professzor úr! Mit keres itt?
A szeme elárulta a választ.
– Nem ülne le egy kicsit?
– Ööö... de... persze. Mindjárt kiállítom az utolsó
asztalomnak a számláját, majd odaadom Alnak, hogy vigye ki
nekik, ha kérik.
 Caine bólintott.
– Köszönöm.
Amikor visszatértem, már várt egy diétás kóla az asztalon,
Caine előtt meg egy üveg sör. Kioldoztam a kötényemet és
leültem, majd vártam, hogy megszólaljon.
– Szeretnék bocsánatot kérni a délután történtek miatt –
kezdte.
– Ó, nem, nekem kellene bocsánatot kémem. Nem kellett
volna turkálnom a magánéletében.
– Ez igaz – mosolyodott el. – De akkor sem kellett volna úgy
reagálnom, ahogy tettem.
Megráztam a fejemet.
– Ha valakinek tudnia kellene, hogy vannak dolgok az
emberek múltjában, amit jobb nem piszkálni, akkor az én
vagyok
Caine bólintott, majd a sörösüveg tetejét babrálta.
– Meghallgattam pár Johnny Casht ma este.
– Komolyan?
Állta a tekintetemet.
– Azt hiszem, mindkettőnk életében voltak olyan dolgok,
amiket jobb nem bolygatni.
Evvel tökéletesen kifejezte azt, amit a saját múltamról
gondoltam. Továbbléptem, és már nem gondoltam a régi
dolgokra napi szinten, de akkor is velem maradtak az emlékek,
és keményen dolgoztam rajta, hogy ne kerüljenek felszínre.
– Igen, és sajnálom. Nem is gondolkodtam. Biztos vagyok
benne, jó oka van rá, hogy nem mesél magáról az óráin.
Caine kortyolt egyet a soréból, s az üveg pereme felett rám
bámult. Amikor letette, folytatta:
– Hogyan jött rá;
Nem akartam több bajt.
 – Egy barátom barátja mesélt.
Bólintott.
Arra gondoltam, hogy jobb igazat beszélni. Vettem egy mély
levegőt, mielőtt bevallottam neki.
– És még az is lehet, hogy önre kerestem a Google-ban. Nos,
nem önre, hanem Ádám fiára.
Caine megrázta a fejét, de evvel egy időben szomorú mosoly
ült ki az arcára.
– Le kellett volna vágatnom a hajamat.
– Akkor ez volt a divat. Nekem tetszett. Szexisen rosszfiú
stílus.
– Majd észben tartom legközelebbre, amikor fodrászhoz
megyek.
– Feltehetnék egyetlen kérdést?
– Segít azon, hogy erről az egészről megfeledkezzünk?
Elmosolyodtam.
– Igen.
– Akkor mi az?
– A legutolsó cikk, amit olvastam, azt írta, ön aláírt egy
szerződést, hogy felvételt készítenek. De nem találtam meg
sehol az albumot. Mi történt?
Caine hallgatott egy darabig. A hüvelykujjával a söröscímkét
piszkálgatta, amikor megszólalt.
– Az akkori életem kemény volt. Bulik, késő éjszakáig fent
voltam, aztán a fél napot átaludtam. Elveszítettem a
valóságérzékelésemet, és a fontossági sorrendek felborultak az
életemben. – Felnézett rám. – Miután aláírtuk a szerződést,
párszor meghosszabbíttattuk a határidőt, de folyamatosan
visszadobták az albumot, és aztán elveszítettem valakit, aki
nagyon közel állt hozzám.
 – Sajnálom.
Bólintott.
– Kihagytam egy kis időt. A szüleim folyamatosan
mondogatták, hogy menjek egyetemre. Szükségem volt
valamire, amire koncentrálhatok. Azt akarták, hogy pénzügyet
tanuljak és a családi vállalkozásban dolgozzak. Megegyeztünk,
hogy zenéből szerzek diplomát, hiszen nem tudtam elképzelni,
hogy az ne legyen része az életemnek. Aztán rájöttem, hogy
nem is vagyok olyan tehetségtelen, legalábbis ami a
zeneszerzés-tanítást illeti, úgyhogy ledoktoráltam. – Felém
emelte a sörösüveget, mielőtt az ajkához illesztette. – És itt
vagyok.
– És itt van. – Elmosolyodtam. – Köszönöm, hogy
elmesélte.
A pillanatot Al szakította félbe.
– Mindenki elment, Rachel – kiáltott oda nekünk a
bárpultból.
Megfordultam, és odaintettem neki.
– Köszönöm, Al.
– Akkor végzett is ma estére? – kérdezte Caine.
– Igen. Szeretne még egy sört?
– Nem, köszönöm. Azt hiszem, mennem kell.
Csalódott voltam, még egy hosszú nap után is, ami tele volt
mindenfélével: tanítással és egy egész műszakkal a kocsmában.
Miután elköszöntem Altól, Caine elkísért az autómig,
Kinyitotta az ajtót, én pedig beszálltam, miközben az autó
tetejét fogtam.
– Amúgy Clarence professzor volt a tanszéki ülés témája.
Soha nem beszéltünk ilyesmiről, és nem voltam biztos
benne, hogy Caine tisztában van vele, tavaly az ő
demonstrátora voltam.
 – Nagyszerű ember volt. Tavaly vele dolgoztam.
– Igen, hallottam. Megemlítették a nevét a többi diákéval
együtt. Ő volt a konzulense is a szakdolgozatánál.
Bólintottam.
– Ő segített témát választani. A szívéhez közel állt a témám.
– De azóta nem talált senkit, aki segítene a
szakdolgozatában, ha jól tudom.
– Nem, még nem. Keresnem kell valakit.
– Ha szeretné, én szívesen vállalom.
Nem volt vége a meglepetéseknek.
– Komolyan?
– Gondolja meg.
– Rendben. Köszönöm.
Caine becsukta a kocsim ajtaját, és megvárta, amíg indítok.
Ahogy kiálltam a parkolóból, intettem neki egyet, és azt
gondoltam magamban, akkor van egy új konzulensem.
 KILENCEDIK FEJEZET

Cain – tizenöt évvel korábban

Mi a fenét is gondoltam?
Ott ültem a csendes gyóntatószékben, és még csak nem is
voltam beszívva. Már majdnem kilenc óra, Liam már elment,
ahogy nekem is mennem kellett volna. Egy órája véget ért az
önkéntes munkánk utolsó napja, de mégis... itt ültem, és
vártam a kislányra, akinek elég baja volt otthon, és
valószínűleg nem az én seggfej viselkedésem hiányzott neki,
amikor is papot játszom.
De nem tudtam nem ott lenni.
Fogalmam sincs, miért mondtam neki, hogy jöjjön vissza
ezen a héten.
Tulajdonképpen egy szar alak voltam. Minden este, lefekvés
előtt újra és újra végiggondoltam, hogy miért mondhattam
neki ezt. De egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a
hangját.
Van, hogy egy cigarettával a kanapén alszik el, és én néha
arra gondolok, hogy nem veszem ki a kezéből, és hagyom,
hogy leégjen a ház. Hát ezt gyónta meg.
Még arról sem voltam meggyőződve, hogy ha hagyja, hogy
valaki bajba sodorja saját magát, az egyáltalán bűn-e. De nem
akartam, hogy ennek a szegény kislánynak bűntudata legyen
valaki miatt, aki elég link alak volt ahhoz, hogy kárt tegyen
magában. A fene ezt az egész szart!
Ugyanakkor azt is tudni akartam, hogy mi a fenét művelhet
az a seggfej, hogy egy ártatlan kislánynak ilyen gondolatai
támadjanak. Hiszen neki még a pónikon és a játék babákon
kellett volna hogy járjon az esze, nem pedig azon, hogy
felgyújtsa a házat. Az agyam automatikusan a legrosszabbat
feltételezte.
Már épp ott tartottam, hogy feladom és hazafelé majd
rágyújtok, hogy kiszellőztessem a fejem, amikor megnyikordult
a gyóntatóajtó.
– Áldj meg, atyám, vétkeztem – suttogta a kislány.
– De hát nem megbeszéltük ezt múlt héten? Nem vétkezel a
gondolataiddal, Meg is kell valósítanod őket ahhoz, hogy
vétkezz.
Persze ez nem volt teljesen igaz – a katolikus egyháznak
vannak fura szabályai –, de ez volt az egyetlen dolog, amivel
valahogy könnyíthettem rajta.
– Jól van.
Előző hétről tudtam, hogy félénk. Először a bizalmába kell
férkőznöm, hogy elmesélje, mi folyik otthon. Úgyhogy
elkezdtem mesélni neki az első dologról, ami eszembe jutott.
– Milyen volt az iskola ezen a héten? Szereted a tanárodat?
– Nem volt semmi különös. A tanárom rendes, de Tommy,
aki mellettem ül, nagyon undorító. Folyamatosan a
nadrágjában matat.
Valahogy visszafojtottam a nevetésemet. Hát nem ezt
tesszük mindannyian?
– Hát akkor ne barátkozz vele! Bajkeverő lehet.
– Mindig mosolyog rám.
 – Igen. Bizonyosan bajkeverő. Hányadikba jársz?
Negyedikes vagyok.
Kitalálhattam volna. Tíz év körüli lehet.
– És nem meséltél erről az anyukádnak?
Elhallgatott egy időre, mielőtt válaszolt volna. – Anyukám
tavaly meghalt.
A picsába! Valamiért tartottam tőle, hogy nincs a képben
otthon nő.
– Nagyon sajnálom. – Elhallgattam, majd hozzátettem. –
Ugye tudod, hogy a mennyben van? Egy gyönyörű helyen.
– És a fájdalom megszűnik, ha valaki meghal?
– Beteg volt anyukád?
Láttam az arca körvonalait az áttört rostélyon át, és láttam,
hogy bólint.
– Már nem fáj neki semmi.
– És Yoda is a mennyben van?
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Az a zöld kis fickó a Star Warsból?
Elnevette magát. Ez a hang még a zenénél is szebb volt.
– Nem, Yoda a kutyám volt. A fülei olyan viccesen elálltak a
fejétől. Ő is meghalt.
– Ó, igen. Yoda is a mennyben van. Együtt vannak az
anyukáddal.
– Az jó.
– Akkor egyedül maradtatok apukáddal?
– Nem, ő nem az apukám. – Nagyon gyorsan válaszolt a
kérdésre. Túl gyorsan.
– Hát akkor kivel laksz?
– A nevelőapámmal. Nem szeret engem túlzottan. De a
nővéremet van, hogy kedveli.
 – Van egy nővéred? Ketten vagytok?
– Igen.
– És mennyi idős?
– Tizenöt.
Belenyilallt a felismerés a gyomromba.
– Honnan tudod, hogy téged nem szeret? És a nővéredet,
miért szereti jobban?
Hallgatott.
– Mennem kell. Benny mostanában fog hazajönni
munkából, és olyan könnyen dühbe gurul.
– Benny? Ő a nevelőapád?
– Igen.
Szerettem volna többet megtudni, de a világért sem akartam
oka lenni egy perpatvarnak
– Gyere vissza jövő héten! Rendben?
—Jól van.
 TIZEDIK FEJEZET

Rachel

Péntek délután a szokásosnál jóval több időbe telt, mire

elkészültem. Mindig szerettem az iskolát. Volt mire
összpontosítanom, amikor úgy éreztem, hogy minden más
szétesik körülöttem. Mostanában kifejezetten szerettem
tanulni.
Nyitva volt Caine irodájának ajtaja, amikor beléptem.
Összenéztünk. Az egyik kezében a mobilját tartotta, a másikkal
pedig egy székre mutatott az íróasztala másik oldalán.
Végighallgattam a beszélgetése egy részét, közben pedig
körülnéztem az irodájában.
– Igen, ott leszek.
Aztán hallgatott egy ideig, és forgatni kezdte a szemét.
– Én jobban szeretném, ha nem tennéd.
Egy nő volt a vonal másik végén. Hallottam a hangját, még
ha azt, amit mondott, nem is értettem. Próbáltam úgy tenni,
mintha nem figyelnék, és a falon lévő képeket és a
könyvespolcokat kezdtem bámulni, de persze a beszélgetést
hallgattam.
– Ellen Wermannel nem leszünk egy pár, függetlenül attól,
hogy melyik asztalhoz ülteted.
Szünet következett.
 – Mert nekem péniszem van, és Ellen nem szereti a
péniszeket, anyám.
Újra szünet következett.
– Oké, most mennem kell. Valaki bejött az irodámba. Szia.
Miután letette, Caine nagyot sóhajtott, és az asztalára dobta
a telefonját.
– Csak az ön péniszét nem szereti Ellen, vagy a péniszeket
úgy nagy általánosságban?
Caine önelégülten vigyorgott.
– Ellen már nyolcadikos korunk óta leszbi. Talán az anyám
az egyetlen az egész bolygón, akinek ez még nem esett le. Az
apám üzleti partnerének a lánya, de az anyám az utóbbi
harminchárom évben egyszerűen nem tud szabadulni a
gondolattól, hogy nekünk össze kéne házasodnunk. Már vagy
négyszer felhívott, hogy az ülésrendről beszéljen egy
jótékonysági eseményen, amit a szüleim rendeznek minden
évben. Azt kellett volna mondanom neki, hogy alig várom,
hogy Ellen mellé ülhessek, és ennyiben hagyni az egészet. –
Újra rezegni kezdett a telefonja, de kinyomta. – Szóval ma
délután korrepetál? Azt hittem, az csütörtökön van.
– Igen, akkor van. Csak gondoltam, megkérdezem, hogy ha
az ajánlata még mindig áll, szívesen venném, ha ön lenne a
konzulensem.
Caine hátradőlt a székében.
– Épp ideje volt, már kezdtem azt hinni, hogy nem fogja
elfogadni.
Nem akartam annyira örömtelinek látszani.
– Nos – csúfolódtam vele –, meg kellett fontolnom az
ajánlatokat.
– Igen? Akkor azt hiszem, szerencsésnek tarthatom magam.
Elvigyorodtam.
 – Igen, én is azt hiszem.
– Miért nem küldi el nekem e-mailben, hogy mit csinált
eddig? Megnézem, és aztán jövő héten majd leülünk, hogy
megbeszéljük, hogyan tovább.
– Jól van. – Kihalásztam az iPhonomat a zsebemből. – Mi
az e-mail-címe?
Odacsúsztatta elém a telefonját.
– Írja be a számát, és majd átküldöm üzenetben.
Miután megbeszéltük a részleteket, megnéztem a
telefonomon az időt.
– Azt hiszem, rohannom kell.
Caine gyanakodva méregetett.
– Csak nem randi?
– Nem. Demonstrátor-összejövetel lesz ma este, és
megígértem Avának, hogy elmegyek vele.
Caine bólintott.
– Érezze jól magát, és vigyázzon magára!

Másnap reggel, éppen amikor kijöttem a zuhany alól,

rezegni kezdett a telefonom. Üzenet érkezett. Megtöröltem a
hajamat, és feltettem a szemüvegemet. Meglepődtem, amikor
láttam, hogy Caine írt. Ez volt az első sms, amit küldött, és a
testem megremegett, amikor megnyitottam.

Caine: Még mindig meglátogatja Umbertót vasárnaponként?

Tegnap átküldtem neki a szakdolgozatom eddig elkészült

részeit, de azt nem gondoltam, hogy rögtön ilyen hamar
elolvassa. Egyszerre voltam ideges és izgatott. Büszke voltam
az Umbertóval folytatott munkámra, de a vázlataim sok
személyes információt is tartalmaztak.

Rachel: Igen. Minden vasárnap.

Caine: Szeretnék magával tartani, hogy személyesen is

lássam, mint dolgozik.

A pulzusom megemelkedett. Ne ess szét, Rachel! Ez West

professzor, aki egy végzős diákkal együtt dolgozik a
szakdolgozatán, nem pedig egy szexi férfi, aki randira hív.
Hiszen még csak azt sem találta helyénvalónak, hogy a
diákokkal haverkodjak. De ennek ellenére, bármilyen
gesztusától olyan izgatott lettem egy csapásra, mint egy
tinédzser, akinek a telefonja többórányi várakozás után végre
megszólal. Ó, istenem, szánalmas vagyok!

Rachel: Nagyszerű lenne. Bármikor velem tarthat.

A karakterek ugráltak a szemem előtt, míg a válaszára

vártam.

Caine: Mit szólna a holnaphoz?

Rachel: Persze. Általában megpróbálok tízre odaérni, hogy

ne zavarjam meg a napi tevékenységeit.

Caine: Akkor próbáljon meg odaérni tízre... vagy ez azt

jelenti, hogy valamikor tíz és éjfél között?
 Talán. Grimaszoltam egyet a telefonomnak.

Rachel: Szerencsés vagyok, Umberto nem rabja a

pontosságnak.

Caine: Akkor magáért megyek fél tízre.

Rachel: A lakásomra?

Caine: Ha nem gond. De ha szeretné, hogy két autóval

menjünk, akkor találkozzunk ott.

Rachel: Nem. Jó az egy autó. Legyen úgy.

Megadtam Caine-nak a címemet, majd felöltöztem, hogy

munkába induljak. A nap úgy tűnt, soha nem fog véget érni, de
az arcomon lévő mosoly nem halványodott.

Nem ismertem a pontos etikettjét annak, amikor az

emberért elmegy a főnöke. Odakint kéne várnom már fél
tízkor, vagy várjam meg, hogy megcsörgessen? A válasz
magától érkezett fél tíz előtt tíz perccel, amikor a kaputelefon
megszólalt, én pedig még nem voltam teljesen készen.
Felvettem;
– Caine?
– Igen.
– Harmadik emelet. Mindjárt beengedem.
 Megnyomtam a gombot, ami nyitotta a bejárati ajtót, majd
kinyitottam a lakásom ajtaját. Amikor Caine kilépett a liftből,
vettem egy mély levegőt, hogy megpróbáljam leplezni
izgatottságomat. Sokkal lazább ruhákat viselt, mint
amilyeneket valaha láttam rajta. De még így is, egy egyszerű
kék pólóban és farmerban is képes volt szexin kinézni.
Rájöttem, hogy ez nem is a ruhák miatt van, hanem amiatt,
ahogy viseli őket. A magabiztossága és a laza eleganciája volt
az, amit annyira vonzónak találtam. A borosta, amit általában
délutánra növesztett, le volt borotválva, de a napbarnított bőre
és az erős állkapcsa miatt még így is nagyon vonzó volt.
A vizes hajamat bámulta.
– Látom, mint mindig, most is elkészült időre.
– Korán jött.
Megnézte az óráját, és felhúzta a szemöldökét.
– Csak hat perc van fél tízig. Hat perc alatt akar elkészülni?
Szélesebbre tártam az ajtót, és odébb álltam, miközben a
szememet forgattam.
– Jöjjön be!
Caine elvigyorodott, és belépett. Persze most is jó illata volt.
Nem tudtam, hogy az arcszesze vagy a kölnije volt-e, de nagyon
férfias illat lengte körül. Erdőre emlékeztetett. Olyan vágyakat
ébresztett bennem, amit már régóta nem éreztem, és egy
pillanatra azt fontolgattam, hogy egy doboz kávéba dugjam-e
az orromat, hogy a testem abbahagyja az ostromot. Ezt,
mondjuk, érdekes lett volna megmagyarázni.
Nem volt túl nagy a lakásom, de tisztaság uralkodott, és
shabby chic stílusban rendeztem be, amit imádtam. Caine
körülnézett, és próbálta befogadni a rengeteg mintát, ami az
egész helyet uralta. A konyhaasztal körül az összes szék
különbözött. A nappaliban két fal mélyvörös színben
pompázott és telis-tele volt bekeretezett képekkel, a többi fal
pedig csupaszon állt.
– Illik magához – szólalt meg egy perccel később. A
hangjából nem derült ki, hogy ezt dicséretnek szánta, vagy
sem.
– Mit jelentsen ez?
– Nem tudom. Csak egyszerűen olyan érzésem támadt, hogy
itt csak maga lakhat.
– Mert őrülten néz ki?
Mosolyra húzódtak az ajkai.
– Talán.
Csípőre tettem a kezemet.
– Miért, az ön lakása hogy néz ki?
Még mindig vizsgálgatta a helyet, de úgy tűnt, hogy
elgondolkodott a kérdésemen.
– Teljesen jellegtelenül. Rengeteg fekete, fehér és
rozsdamentes acél uralja a helyet. Már öt éve ott lakom, de
eddig nem ébredtem rá, hogy semmi személyeset nem árul el
rólam a ház.
Hm. Fogalmam sincs, hogyan értsem ezt.
– Akkor ezt bóknak veszem.
Caine elmosolyodott.
– Igen, vegye is annak. Annak szántam.
Éppen öltözködni akartam, amikor megszólalt a csengő, és
teljesen megfeledkeztem róla, hogy mi van rajtam, mígnem
Caine szeme emlékeztetett rá. Nem bámult, vagy ilyesmi, de
végignézett rajtam, és pontosan éreztem, hogy mire gondol. A
kopottas póló, ami rajtam feszült, kevés teret adott a
fantáziának, és a mellbimbóim rögtön megkeményedtek,
amikor kilépett a liftből. Néztem, ahogy végigmér, és úgy
éreztem, mintha szalutáltak volna neki a cicijeim.
 – Jól van... én... akkor... megyek, és felöltözöm. Addig talál
kávét a konyhában.
Eltűntem a hálószobámban. A ruha, amit kigondoltam
magamnak, hirtelen nem tűnt elég jónak ahhoz, hogy Caine
West méltassa, úgyhogy háromszor öltöztem át, mielőtt
nekiálltam megszárítani a hajamat és kifesteni az arcomat.
Amikor végre elkészültem, már majdnem tíz óra volt. Azt
hittem, hogy Caine-t majd úgy találom, hogy dobol a lábával,
de ehelyett még mindig úgy tűnt, mintha a lakásomat csodálná.
A bekeretezett képek előtt találtam.
– Bocsánat, de teljesen elvesztettem az időérzékemet.
– Semmi baj. Addig ittam két csésze kávét.
– Nagyszerű.
Ahogy bedobáltam a szakdolgozatom jegyzeteit egy régi
bőrtáskába, észrevettem, hogy megáll egy fekete-fehér fotó
előtt.
– Ő itt az édesanyja?
Olyan gyakran nézegettem azt a képet, hogy minden apró
részletét ismertem anélkül, hogy ránéztem volna. Egy hintában
ült a házunk udvarán, ahol felnőttem, és egy fehér százszorszép
volt a füle mögé tűzve. Szélesen mosolygott sokszor csak azért
néztem rá, hogy jobb napom legyen tőle.
– Igen.
– Gyönyörű.
– Köszönöm. Igen, az volt.
Felem fordult, és az arcomat tanulmányozta.
– Nagyon hasonlít rá.
– Rák – szakadt ki belőlem.
Fogalmam sem volt, mi kerített hatalmába, hogy
kimondjam. Eddig a napig senkivel nem beszéltem erről, a
húgomat leszámítva. Avával már öt éve barátok voltunk,
amióta elkezdtük az egyetemet, ráadásul évekig szobatársak,
de még ő sem tudta, hogy miben halt meg az anyám. Nem volt
titok. Csak egyszerűen nem szerettem beszélni róla.
A képre bámultam.
– Petefészek.
Caine a hátamra tette a kezét, és gyengéden megsimogatta.
– Sajnálom.
– Köszönöm. – Megköszörültem a torkomat, és egy másik
képre mutattam. – Ő Rose nénikém és Nate bácsikám. Az
anyám nővére és a férje. Ők neveltek fel a húgommal együtt,
miután... nos, a sajátjukként bántak velünk, miután anyám
meghalt. Apám már egészen kicsi koromban elment. –
Jóllehet, én húztam ki a dugót a palackból, de igyekeztem
minél hamarabb visszatenni a helyére. – Készen áll? Fél egykor
ebédelnek, és nem szeretném, ha Umbertónak módosítania
kellene a napirendjén.
– Önre vártam. Mint általában.
– Van még programja utána? Csak mert előfordul, hogy
szünetet tartok és jegyzetelek, amíg Umberto ebédel és elvégez
egy-két dolgot, majd utána visszamegyek és befejezzük.
– Nincs. Az öné vagyok egész nap.
Ez nagyon jól hangzott.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Rachel

Caine egy botváltós, régi Porschét vezetett, amit nagyon

pedánsan karbantartott. Nem tudok túl sokat az autókról, de
gyanítottam, hogy egy klasszikus darab lehet, ami valószínűleg
többet ér egy újnál. Illett hozzá, drága volt és menő, de mégis
visszafogott.
Még soha nem voltam ilyen boldog, hogy dugóba kerültünk.
Caine-nak folyamatosan sebességet kellett váltania, és ahogy a
hatalmas kezével megmarkolta a váltót, libabőrös lettem. Az
alkarját már említenem sem kell... és a kiduzzadó ereit. Te jó
ég. Még mindig vonzónak találtam a vénáit.
Caine észrevette, hogy nézem.
– Tud botváltós autót vezetni?
– Nem. Egyszer kipróbáltam, de megsérült az orrom.
Összeráncolta a szemöldökét.
– Megsérült az orra?
– Béna voltam, és az autó meglódult. Az ötödik vagy hatodik
alkalommal, amikor felengedtem a kuplungot, elindult az autó,
majd hirtelen meg is torpant, én pedig előreestem, és
nekiütöttem az orromat a kormánynak. Azt hiszem, eltörött.
Caine felnevetett.
– Azt hiszem, egy kicsit túlságosan is lobbanékony ahhoz,
hogy botváltós autót vezessen.
– Én? Miért, ön kevésbé lobbanékony fajta?
Oldalra pillantott.
– Hát már elfelejtette, hogyan találkoztunk először?
– Az más volt. Azt hittem, hogy maga tette tönkre a
barátnőmet.
– Szóval inkább a torkomnak ugrott, mint hogy
meggyőződjön róla, hogy tényleg az vagyok-e, akinek hisz.
Igen, lobbanékony természet.
Először vitatkozni akartam vele, de rájöttem, hogy ezzel
csak megerősíteném a hitében.
– Igen, lehet, hogy egy kicsit lobbanékony vagyok.
– Csak egy kicsit.
– Látja, pont ezért kezdett el érdekelni a zeneterápia. Az
évek során megtanultam, hogy a zene megnyugtat.
– Nem hallgatott véletlenül zenét, amikor a botváltós
autóval próbálkozott?
Visszagondoltam.
– Tudja, mit? Nem. Ideges voltam, és nem akartam, hogy
elvonja a figyelmemet, úgyhogy kikapcsoltam a rádiót.
– Lehet, hogy nem kellett volna.
– Hm... erre nem gondoltam. Lehet, hogy hagynia kéne,
hogy vezessem az autóját, és akkor meglátjuk.
Caine nevetett.
– Ahhoz túlságosan is kedvelem az autómat.
Vasárnap reggel normál esetben háromnegyed óra alatt
odaértem Umbertóhoz New Jersey-be, de ma több mint másfél
órába telt. A George Washington híd le volt zárva, csupán egy
sávon engedték a forgalmat, úgyhogy csak araszoltunk.
Amikor a másik sávban engedni kezdték a forgalmat,
elkezdtünk beszélgetni a szakdolgozatomról.
 – Meséljen nekem Umbertóról.
– Nos, olvasta a lényeget az összefoglalómban.
Hetvenhárom éves, és az Alzheimer kései vagy hatodik
fázisában tart. Egész életében abban a házban élt, ahol felnőtt,
még a rendelője is ott volt. Háziorvosként praktizált, aki még
tíz évvel ezelőtt is kilátogatott a betegeihez, ha hívták.
Ötvenegy évig élt házasságban Lydiával, és most is
meglátogatja minden áldott nap. Egy fiuk született, aki a
nyugati parton él, és évente néhány alkalommal hazalátogat.
Sokszor már egyáltalán nem említi Lydiát. Két évig
depresszióval küzdött, aztán boldogságra lelt egy ismerős
páciense, Carol oldalán, Van, hogy Carol és Umberto együtt
üldögélnek és egymás kezét fogják, miközben Lydia
meglátogatja Umbertót. Soha nem láttam még ilyen szerelmet,
mint amit a felesége tanúsít iránta. A férfi, akivel az egész
életét töltötte, egy másik nőbe szerelmes, ő pedig boldog, hogy
boldognak láthatja a férjét. Ez a legönzetlenebb dolog, amit
valaha tapasztaltam. Azt szeretné, ha igazán boldog lenne, még
ha más oldalán találta is meg a boldogságot.
– Ez igen.
– Bizony. Gyönyörű, de egyben tragikus is.
– És a zene, amit hallgattat vele, olaszul van?
– Igen. Amikor először meglátogattam a központot, egy
nagyobb csoporttal találkoztam, és próbáltam találni pár
alanyt, akiket külön-külön tanulmányozhatok. Umberto nem
tanúsított túl sok érdeklődést. Mivel a felesége felügyeli az
egészségével kapcsolatos döntéseit, ő jelentkezett a férje
nevében. Beszélgetni kezdtem a családokkal, hogy több
információhoz jussak velük kapcsolatban, és így jobban tudjam
irányítani a zeneválasztást. Umberto soha nem reagált
különösebben egyik zenére sem, bár láttam rajta, hogy élvezi
ókét. Még az esküvőjükön játszott dalra, sem pedig más
emlékezetes eseményen játszott zenére sem mutatott
különösebb érdeklődést.
– És mi vitte rá, hogy olasz zenével próbálkozzon?
– Csak egy hirtelen ötlettől vezérelve. Az előző héten
hallottam, hogy Umberto válaszolt valamire, amit a nővér
olaszul kérdezett tőle. Azt sem tudtam róla, hogy folyékonyan
beszél. Aztán ezek után már néha-néha megszólalt. Úgyhogy a
következő héten az jutott eszembe, hogy kipróbálok egy operát.
Az emberek általában elég jól reagálnak az ilyen zenére,
úgyhogy azt gondoltam, miért ne?
– És? Hogy reagált Umberto?
A mellkasomra tettem a kezemet.
– Sírni kezdett. Nagyon szívszorító volt. De ez tekinthető a
legelső reakciónak, amit a zenére adott, akár negatív, akár
pozitív volt részéről. Évek óta az a nap volt a legjobb napja.
Elkezdett olyan történeteket mesélni az idősödő anyjáról,
amikre még a felesége sem emlékezett. Nem hinném, hogy
csak az opera hatására tört rá ennyi emlék.
– És mára mit tervez?
Hetente váltogattam az angol és az olasz zenéket. Most
angol zene következett volna a sorban, de arra gondoltam,
hogy kicsit módosítok a dolgokon. Talán valahol szerettem
volna kicsit kitűnni a szexi professzor előtt.
– Le Nozze di Figaro.
– Mozart?
– Csak nem operarajongó? – kérdeztem.
– Zenerajongó. Nem számít, miféle zene. A Figaró
házasságát egy egyetemi előadásban láttam utoljára. Az összes
diák részt vett az előadásban, akik az adott kurzusra
jelentkeztek.
 – Soha nem jártam még operában. – Közben befordultunk
Regency Village felé, ahol Umberto is élt, úgyhogy mutattam az
utat: – A következőnél balra. Addig nem nagyon lehet látni a
kereszteződést, amíg majdhogynem túlmegy rajta az ember, a
fák mögött rejtőzik.
Miután leparkoltunk, kezdtem egy kicsit ideges lenni. Több
mint egy éve dolgoztam már a szakdolgozatomon. Mi lesz, ha
Caine úgy találja, haszontalanok az erőfeszítéseim, vagy nem
hiszi, hogy a zene hozta vissza Umberto emlékeit? Ugyan
mindig élvezte a zenehallgatást, de nem minden alkalom
váltotta ki belőle ugyanazokat a reakciókat.
Caine leállította az autót, és odafordult hozzám. Az egyik
karját lazán a kormányra helyezte.
– Olvastam a kutatásait, és erős alapokon nyugszanak.
Ügyesen dolgozik rajta.
Nem említettem neki, hogy ideges vagyok, de az arcom
mindent elárult.
A szeme az órámra szegeződött.
– Mindig az órájával babrál, ha ideges.
Valóban az órámat piszkáltam. De azonnal abbahagytam.
– Mikor babráltam még az órámmal?
– Az első nap, miután kiürült az előadó és lejött hozzám,
hogy beszéljünk. – Egymás szemébe bámultunk. – És nemrég
a lakásán, amikor észrevettem, hogy nem visel melltartót.
Zavarba jöttem, és elkaptam a tekintetem. Legnagyobb
meglepetésemre, amikor visszafordítottam a fejemet, az
ajkaimat nézte. Ettől csak még idegesebb lettem.
Beleharaptam az alsó ajkamba, és közben összerándult a
gyomrom.
Caine megköszörülte a torkát, de a hangja még így is kissé
érdesnek tűnt.
 – Nincs miért idegeskednie. Gyerünk, alig várom, hogy
lássam, mit produkál odabent!

Umbertót Carol és Lydia társaságában találtuk. Ránk

mosolygott, amikor beléptünk és odamentünk az asztalukhoz a
látogatószobában.
– A felesége ül szemben, mellette pedig a hölgy, Carol –
súgtam Caine-nak, miközben közeledtünk feléjük.
Caine visszasuttogta: – Umberto tudja, mitől döglik a légy.
Oldalba böktem a könyökömmel, és csendre intettem.
– Jó napot, Umberto!
– Üdvözlöm!
Minden héten egy kicsit olyan érzésem volt, mintha elölről
kezdtük volna. Egy dolgot viszont meg kellett tanulnom:
Umberto kiválóan tettette, hogy tudja, ki kicsoda.
– Max elment? – kérdezte.
– Nos, igen – súgtam Caine-nak. – Max a kutyája volt.
Valamiért gyakran kérdezgeti az emberektől, hogy Max
bement-e a fürdőszobába. Azt hiszi, hogy épp megsétáltattuk,
vagy valami ilyesmi.
A hölgyekhez fordultam.
– Jó napot!
Lydia felállt és megpuszilta az arcomat. Jó barátok lettünk
az elmúlt év során. Éppen be akartam mutatni Caine-t, amikor
Carol magához ragadta a kezdeményezést.
– Ki ez a jóképű srác? Csak nem egy új orvos?
Elnevettem magam.
– Ő itt Caine West, Carol. Zeneprofesszor a Brooklyni
Egyetemen, ahol tanulok.
Caine elragadó mosollyal válaszolt.
– Nagyon örülök, hogy találkozhatunk, Carol.
Leültünk közéjük. Éppen a tegnap esti filmről beszélgettek.
Carol állapota kevésbé volt előrehaladott, mint Umbertóé,
úgyhogy ő mintha többre emlékezett volna.
Umberto karjára tette a kezét.
– Vadászat a Vörös Októberre. Emlékszel már, drágám?
Sean Connery játszott benne.
– Ó igen, emlékszem.
Biztosra vettem, hogy Umberto semmire sem emlékezett a
filmből.
A beszélgetésünk során Caine többnyire hallgatott, és csak
megfigyelőként vett részt. Észrevettem, hogy Lydiáról Carolra
néz és fordítva, valamint figyelte, amikor Carol néhányszor
megérintette Umbertót. Én már hozzászoktam a nem
mindennapi trióhoz, de első alkalommal biztosan nagyon
érdekes tapasztalat volt figyelni őket. Egy nő, aki nem akarja
kikaparni a másik szemét, amiért megérinti annak a férfinak a
karját, akit szeret, a férfiét, akihez ötvenegy éven át hűséges
volt. Caine egyértelműen a reakcióikat figyelte. Az egyedüli
érzelem, amit Lydia arcáról leolvashatott, az az elégedettség.
Megbékélt a helyzettel, boldognak akarta látni a férjét.
Aztán egy nővér elhívta magával Carolt. Lydia ragaszkodott
hozzá, hogy soha ne kezdjük el a terápiát, amíg Carol is ott van.
Nem akarta, hogy a férjében olyan emlékek törjenek fel, ami
elszomorítaná Carolt. Azt hiszem, a mennyországban egy
különleges hely várta Lydiát.
Miután Umberto megölelte Carolt, hogy búcsút vegyen tőle,
visszaült a helyére, de idegesnek látszott.
Lydia átnyúlt az asztalon, és a férje kezére tette a kezét.
 – Umberto, Rachel hozott neked egy kis zenét. Emlékszel?
Rachel néha lejátszik neked pár darabot.
– Ó, igen.
Umberto így fejezte ki: fogalmam sincs, de ha te mondod...
Lydia megszorította a kezét.
– Rachel fel fog tenni a fejedre egy fülhallgatót, jó?
– Igen, persze.
Feltettem Umberto fülére a vezeték nélküli fejhallgatót,
miközben Lydia a táskájában kotorászott és elővett egy kis
fülbe dugható fülhallgatót, amit magánál hordott. Neki nem
lett volna muszáj meghallgatnia a zenét, de szeretett
összhangban lenni a férjével. Ekkor jöttem rá, hogy nem
hoztam még egy vezeték nélküli fejhallgatót, úgyhogy
felajánlottam Caine-nak, hogy megosztom vele az enyémet.
Nem volt nagy áldozat számomra egyetlen fülesen keresztül
zenét hallgatni vele.
Ahogy elindítottam a zenét, Umberto rögtön behunyta a
szemét. Másodperceken belül az arca kisimult. Caine-ra
pillantottam, aki Umbertót figyelte, bólintott, és
elmosolyodott. Valahol a dal közben Umberto kinyújtotta a
karját, és megfogta a felesége kezét. Aprócska gesztus volt, de
ezek a pillanatnyi felismerések a világot jelentették egy
családnak, akik az Alzheimer-kórral küzdöttek.
Két dalt hallgattunk meg, majd levettem Umbertóról a
fülhallgatót.
– Hogy érzi ma magát, Umberto?
– Jól. – Nem voltam benne biztos, hogy bármi változott
volna, de a tíz perccel ezelőtti idegesség eltűnt.
Lydia próbált a zenei élményre alapozni.
– Emlékszel, Umberto? Francesca mindig ezt a dalt
játszotta.
 – Persze. – Bólintott. Majd mind az öt ujját összeszorította,
mint ahogy az olasz nagymamák csinálják, és azt mondta: –
Belle parole non pascon I gatti.
Lydia elnevette magát, majd rám nézett.
– Azt jelenti: Szép szavakkal nem laknak jól a macskák. Az
anyósom, Francesca szokta ezt mondogatni, de soha nem
értettem igazán, hogy mit akar vele kifejezni.
Maradtunk még néhány órát, ebédszünetet tartottunk, majd
visszamentünk. De Umberto másra nem emlékezett aznap. A
délutáni zenehallgatás nem hozott vissza egyetlen emléket
sem, de reméltem, hogy köze volt a zenéhez az arcokon
felcsillanó mosolyoknak.
Lydia az órájára nézett.
– Umberto, nemsokára kezdődik a mise. Nem akarsz
megmosakodni előtte?
– De.
Caine-hoz és hozzám fordult.
– Nem szeretnének velünk tartani?
Jóllehet nem voltam nagy rajongója a vasárnapi miséknek,
néha velük tartottam, hogy megfigyeljem Umbertónak a
templomi zenére adott reakcióit.
– Azt hiszem, mennünk kell – mondtam Lydiának. – Későre
jár.
Amikor elköszöntünk, Umberto Caine-ra nézett.
– Akkor most fogja kivinni Maxet?
Caine belement a játékba.
– Igen. Vigyázni fogok a kutyára.
Miután a nővér visszakísérte Umbertót a szobájába, Lydia
elkísért minket a hallig.
– Valahogy nem tudok megbántódni amiatt, hogy a férjem
szerelmes lett egy másik nőbe és nem emlékszik rám, a
kutyájára pedig igen. Ez viszont már bánt. – Elnevette magát,
de úgy tűnt, csak félig-meddig viccelt. – Remélem, hogy Rachel
ötöst kapott ma, a zeneterápia nagyon hasznosnak tűnik.
Elmosolyodtam.
– Nem erről volt most szó. West professzor nem ad nekem
jegyet, csak kíváncsi volt a kutatásomra, amiből a
szakdolgozatomat írom.
– Á, értem. Akkor pedig remélem, hogy kellemes
meglepetés érte.
Amikor Caine rám nézett, melegség tükröződött a
szemében.
– Igen. Nagyon is.
Lydia megölelt.
– Következő héten is jön?
– Igen, itt leszek.
– És ön is jön, professzor úr?
– Ha Rachel elhoz magával.
Ööö, nos, szó szerint vagy átvitten kell ezt érteni?
Amikor beültünk az autóba és elindultunk hazafelé, láttam,
hogy valami foglalkoztatja Caine-t. Csendesebb volt a
szokásosnál.
– Elakart volna menni a misére? Elfelejtettem megkérdezni,
mielőtt visszautasítottam, és egyedül döntöttem a
programunkról.
Caine rám pillantott, majd újra az utat nézte.
– Tizenöt éve nem jártam templomban. Akkor sem lépnék
be oda többé, ha fizetnének érte.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Cain – tizenöt évvel korábban

Mi a fenét csinál?
Egy széles márványoszlop mögé rejtőztem, hogy
megnézzem. Késtem, mert Liam eltökölte az időt a próbán.
Elvesztettük az idő érzékünket, amikor az új dalt próbáltuk,
amit előző éjjel részegen írt. A felét egy barna zacskóra kaparta
le, ami olvashatatlan volt, de a másik fele egész jónak tűnt.
Úgyhogy csak próbáltunk és próbáltunk, hátha eszébe jut
ennek a seggfejnek, hogy mit írt.
Általában fél egyre érkeztem, és rögtön be is ültem a
gyóntatószékbe. A kis barátom nem sokkal egy óra előtt szokott
érkezni. De ma elkéstem, ő pedig korábban jött. Vagy
legalábbis azt hittem, hogy korábban jött. Soha nem láttam
még szemtől szemben, hogy biztosan tudjam róla, ez ő. Csak
annyit tudtam, lehetséges, hogy egy másik kislány elől
rejtőzködöm, aki csakúgy betévedt a templomba szombat
délután.
A régi gyóntatószékben sötét volt, és a rács, ami elválasztott
minket, csak még nehezebbé tette, hogy a lófarkán kívül bármit
is kivegyek belőle. Tudtam, hogy sötét haja van és apró
termetű. Láttam, amint körbenézett, majd kinyitotta az ajtót.
Belépett egy fél pillanatra, majd kihátrált, és belépett a
bűnösök oldalára.
Öt perc telt el és nem nyitotta ki az ajtót újra, úgyhogy
amikor tiszta volt a terep, odasiettem, és beléptem a pap
oldalára. A fülke ugyanúgy nézett ki, mint általában, de két
érme ott hevert a földön. Azt hittem, lehet, hogy a kislány
próbált átlesni a pap oldalára.
– Áldj meg, atyám, vétkeztem.
Már vagy hat hete lehetett, hogy ezt műveltem, és a kislány
minden alkalommal ugyanazokkal a szavakkal kezdte. Úgy
éreztem, mintha kést szúrtak volna a mellkasomba. Túl sok
terhet cipelt magával, pedig még olyan kicsi volt. Utóbb már
nem is a bűnökről beszélgettünk, amiket elkövetni vélt, hanem
egyszerűen csak eljött, és fél órán át beszélgettünk. Az volt az
érzésem, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt, akiben megbízik,
ami elég ironikus volt, hiszen még én magam sem voltam
igazán felnőtt, és az első pillanattól fogva, amikor belépett a
gyóntatószékbe, hazudtam neki.
– Hogy telt a heted?
– Bajba keveredtem az iskolában.
Mosolyogtam magamban.
– Igen? Mit tettél?
– Bűnt követtem el.
– Meséld el!
– Nos, ismeri Tommyt, a fiút, aki mellettem ül. Már
meséltem róla.
– Az egyetlen fiú, akinek mindig a nadrágjában jár a keze?
– Igen, ő az. Kimondatott velem egy csúnya szót, és
büntetést kaptam. Azaz mindketten büntetést kaptunk.
– És hogy lehet, hogy kimondatott veled egy csúnya szót?
– Órán átnéztük a formákat, mert azokból írtunk
dolgozatot. A tanár egy alakot rajzolt a táblára, és megkérdezte,
hogy mi az. Tanultuk az oválist már néhány évvel ezelőtt, de
amikor felszólított, hirtelen kiment a fejemből a szó. A tanár
megpróbált segíteni, és azt mondta, hogy O-val kezdődik.
Izgatott lettem, mert azt hittem, hogy sikerült
visszaemlékeznem, és egy rossz o betűs szót kiáltottam oda.
– Mi volt az?
– Ondó.
Alig tudtam elfojtani a nevetésemet.
– És tudod, hogy mit jelent a szó?
– Igen. Tommy elmagyarázta, miközben azt kiabálta nekem,
hogy seggfej vagyok. – Elhallgatott. – Kimondta az egész szót.
Próbáltam valami papszerűt mondani neki.
– A tévedésed nem volt bűn, hiszen nem volt szándékos.
Nekem inkább úgy tűnik, hogy Tommy volt az, aki
szándékosan használt egy csúnya szót, nem pedig te.
– Nos... én is kimondtam.
– Igen?
– A szünetben pár gyerek csúfolni kezdett és O-imádónak
neveztek. Úgyhogy elmondtam nekik, hogy Tommytól
tanultam a szót... mert, amikor a kezei a nadrágjában vannak,
előfordul, hogy olyan lesz a keze óra közben. De akkor már
nem használtam azt a szót, amikor ezt elmeséltem.
Okos kislány, akartam mondani, de inkább megmaradtam a
papi szerepemnél.
– Mondj el három Üdvözlégy Máriát, hogy jóvá tedd a
bűnödet. De köztünk maradjon, Tommy tényleg egy seggfej, és
megérdemelte a büntetést.
Az én kis báránykám felkuncogott.
– Másvalami?
A múlt héten nem említette az otthoni dolgokat, ezért
kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet. Az egyetlen dolog amit ki
tudtam sajtolni belőle, az csupán a saját vallomása, hogy
rosszakat gondol a nevelőapjáról, aki sokat részegeskedett meg
kiabált.
– És hogy mennek otthon a dolgok? – vágtam bele. –
Történt valami, amitől esetleg megint rosszakat gondoltál?
– Feltettem a fülhallgatót, amit öntől kaptam. – Két héttel
ezelőtt azt mondta, hogy fél, amikor a nevelőapja kiabál
éjszakánként. Nem tudott elaludni, úgyhogy azt javasoltam
neki, tegyen fel egy fülhallgatót, és hallgasson zenét, a kedvenc
dalát, hogy elnyomja a hangokat. De nem volt neki, ezért múlt
héten hoztam neki egyet, és mondtam neki, hogy nyugodtan
vigye haza. Elmagyaráztam neki, hogy ha becsukja a szemét és
csendesen énekel, akkor majd könnyebben elalszik.
– És segített?
– Igen. A negyedik alkalom után sikerült elaludnom.
Lehet, hogy én gondoltam rosszul, de úgy éreztem, hogy
nagyon kifordított módon próbálok szegénynek segíteni.
– Jól van.
– Mondtam a nővéremnek is, hogy próbálja ki, de azt
mondta, hogy nem teheti fel.
– Miért? Nincs fülhallgatója?
Nem válaszolt egy darabig. Megtanultam már, hogy a
hallgatása sokszor egyértelműbb válasz a kérdéseimre, mint
amikor beszél.
– De, van neki, karácsonyra kapta, mielőtt még anyukánk
meghalt. A szekrényében tartja.
A félelem belemarkolt a gyomromba.
– De hát miért gondolja a nővéred, hogy nem teheti fel?
Nem szereti a zenét?
– Neki Bennyt kell hallgatnia.
 – Mit jelentsen ez?
– Néha, amikor részeg és dühös, éjszakánként bemegy a
nővérem szobájába.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Rachel

– Nem éhes?
Viaskodtam magamban az utóbbi öt percben, hogy
feltegyem-e a kérdést. Jóllehet az egész napot Caine-nal
töltöttem, de akkor sem álltam rá készen, hogy vége legyen.
Szerettem volna, ha a javaslatomat lazán tudom előadni. Már
Caine is elhívott egypárszor enni ezelőtt, de amikor rajtam volt
a sor, hogy feltegyem a kérdést, valahogy úgy éreztem, mintha
randizni hívnám.
Caine rám pillantott, majd az utat figyelte tovább.
Hallgatott, és az volt az érzésem, hogy magában azt
latolgathatja, mennyire lenne ez így helyes. Meglepett, amikor
így szólt: – Éhes vagyok. Mire gondolt?
– Nos, semmi nehéz kajára. Van egy görög étterem pár
háztömbnyire a lakásomtól. Elég jó hely. Vagy van egy kínai a
Grand Streeten. De akár az O'Leary’sbe is mehetünk, és akkor
én állom a cechet. – A végén elmosolyodtam.
– Mi lenne, ha megnéznénk azt a görög helyet, és ez
alkalommal enyém a cech?
– Jól hangzik. Az Elwyn Streetnél forduljon be jobbra, hátha
le tudunk ott parkolni. A Greek Delight az.
Az étteremben a pincér egy csendes bokszba ültetett minket
a hátsó részben, és humuszt, valamint pitát hozott, amíg az
étlapot böngésztük. Én tudtam, hogy mit akarok enni, de Caine
elővette a szemüvegét a zsebéből, hogy végigolvassa az étlapot.
Nagyon is illett hozzá, de nem tudtam megállni, hogy ne
piszkáljam.
– Mennyi idős, hogy máris szemüvegre van szüksége?
Felnézett az áfonyaszínű keret felett.
– Magának is van szemüvege. Az én szemüvegemről miért
asszociál arra, hogy feltétlenül idősnek kell lennem?
– Szemtengelyferdülésem van. Általános iskolás korom óta
viselnem kell a szemüveget.
Caine tekintete a dekoltázsomra esett, majd újra az étlapot
tanulmányozta. Morgott valamit az orra alatt, amit nem
értettem. Amikor továbbra is csak bámultam, levette a
szemüvegét, és rám nézett.
– Mi van?
– Még nem válaszolt a kérdésemre. Mennyi idős?
– Elég idős ahhoz, hogy a tanárod legyek.
Belemártottam a pitát a humuszba, és nagyot haraptam.
– Szóval? Akkor olyan hatvan felé járhat?
– Harminckettő vagyok, okostojás. Most boldog?
Elmosolyodtam.
– Tulajdonképpen igen.
Caine visszatette a szemüvegét, és újra az étlapnak szentelte
a figyelmét.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Pedig egy nappal sem néz ki idősebbnek harmincegynél.
Megrázta a fejét, és folytatta az olvasást, de észrevettem,
hogy a szája sarka mosolyra húzódott.
Miért szerettem annyira ezt a mimikáját? Olyan volt,mint
egy kitüntetés. Komolyan meg kell vizsgáltatnom az agyamat,
főleg, ha erről a férfiról van szó.
Miután úgy tűnt, hogy választott, hátradőlt a bokszban
– Nagyszerű munkát végez a kutatásával kapcsolatban,
– Köszönöm.
– Nagyon érdekes az egész kutatás dinamikája.
Emlékszem, hogy milyen kellemetlen volt először együtt
üldögélni a trióval.
– Tudom, hogy furcsa az elején, de én már hozzászoktam,
Lydia egy nagyszerű ember.
– Igen, az. Nem vagyok benne biztos, hogy én képes lennék
ugyanerre.
– Mire gondol?
– Nem bírnám nézni a feleségemet egy másik férfi oldalán
és közben mosolyogni.
– Az igaz szerelem önzetlen. A legjobbat szeretné neki, még
akkor is, ha abban ő nincsen benne.
A pincérnő kihozta az italainkat és felvette a rendelést.
Caine görög sört rendelt, én pedig a szokásos diétás kólát.
Elfordítottam a fejem, amikor az ajka az üveg szájára tapadt.
De túlságosan is vonzódtam hozzá, hogy rejtegetni tudjam.
– Úgy hangzik, mintha szakértője lenne a témának. Mintha
tapasztalt volna már ilyen erős szerelmet – jegyezte meg.
– Férfival még soha.
Caine szemöldöke felszaladt a homlokára, és csak ekkor
döbbentem rá, hogyan hangozhatott, amit az imént mondtam.
– Úgy értem... Így éreztem az anyámmal kapcsolatban. Nem
vagyok leszbikus, vagy ilyesmi. A férfiakat szeretem. Nem
mintha bármi ellenvetésem lenne a leszbikusokkal szemben.
Én csak... a férfiakat... jobban kedvelem. Nem mintha élénk
szexuális életem lenne jelenleg – kotyogtam el egyszerre
mindent.
 Caine felnevetett.
– Nagyon aranyos, amikor zavarban van.
Kortyoltam egyet a kólámból, hogy elfoglaljam a számat, és
hogy reményeim szerint ne piruljak el.
– Szóval, amikor az anyám beteg volt, azt akartam, hogy
haljon meg, mert akkor legalább nem szenvedne. Nem
érdekelt, hogy ezek után soha többé nem lesz anyám. Meg
akartam kímélni a szenvedéstől. Erre emlékeztet Lydia és
Umberto. – Letettem a poharamat az asztalra. – És ön?
Szeretett valaha valakit ennyire?
Caine megrázta a fejét.
– Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék ilyen
önzetlenségre. Az életem nagy része önzéssel telt.
– Nincs barátnője?
– Sok volt. De mindegyikkel egy önző gazember voltam.
Rámeredtem.
– Szerintem ez meg fog változni, mihelyst találkozik az
igazival.
A szájához emelte a sörösüveget.
– Talán. Vagy az is lehet, hogy önző és örök csavargásra
vagyok kárhoztatva. De hát vannak az életben rosszabb dolgok
is, nem?
Nem tudtam elképzelni Caine-t önzőnek. Lecserélte az
autómon a kereket, miután félbeszakítottam az óráját. És azt
sem tudtam elhinni róla. hogy ne lett volna figyelmes az
ágyban. Mindent megfigyelt, néha szinte túlzottan is. Arról
meg ne is beszéljünk, hogy mennyire magába tudott szállni. És
aztán ott volt a zene... tehetséges kezek, jó ritmusérzék. Nem.
Nem hinném, hogy Caine West önző legyen az ágyban. Ebben
biztos voltam.
Rám hunyorított.
 – Mi játszódik odabent a fejében!’
– Mire gondol?
– Elcsendesedett, miután megemlítettem, hogy vannak
rosszabb dolgok is az életben, mint az önzés.
És már megint itt van az éles. megfigyelő szem. Odafigyel a
nőkre. Azok a férfiak, akik odafigyelnek a nőkre, az ágyban is
jók.
– Csak elgondolkodtam azon, amit mondott. Nekem
egyáltalán nem tűnik önzőnek
– Mert nem párkapcsolat van közöttünk.
– Talán. – Megvontam a vállamat. De túl figyelmes ahhoz.
hogy önző legyen.
Látszott Caine helyes arcán, hogy tudatosult benne, min
gondolkodtam az előbb. Felém hajolt, egy kaján mosolyt
küldött felém, amitől majd kiugrott a szívem a helyéről,
– Azt nem állítottam, hogy az ágyban is önző vagyok. – A
nyakamra, majd lassan az ajkamra vándorolt a tekintete, ami
ettől önkéntelenül szétnyílt. – Egy nő igényeit mindig a
magamé elé helyezem. És minden percét élvezem, amikor a nő
igényeit kielégíthetem. – Újra a szemembe nézett, és még
közelebb hajolt. – Ő előbb élvez el... ráadásul többször.
Nyeltem egyet. Az egész testem válaszolt a szavaira, Caine
pedig tisztában volt ezzel. Önelégült mosollyal dőlt hátra, a
szeme csillogott.
Amikor végre sikerült összeszednem magam annyira, hogy
megszólaljak, a hangom rekedt volt.
– De akkor mivel kapcsolatban önző?
– Ami azután jön, hogy kikászálódunk az ágyból. A
kapcsolat része a dolognak.
– Á, értem.
– Nem mindenkinek vannak meg a képességei, hogy Lydiát
játsszon.
– Nem vagyok benne biztos, hogy egyet tudok érteni ezzel.
Szerintem mindannyiunknak megvan a képessége erre.
Választás kérdése, hogy az ember megpróbálja-e megtalálni a
maga Umbertóját.
Caine állkapcsa megfeszült, de nem szólt semmit.
Szerencsére röviddel ezután megérkezett az étel. Caine falafelt
rendelt, én pedig gyrost. Belefeledkeztünk az evésbe, és
minden figyelmünket ennek szenteltük.
A gyrosom pillanatok alatt szörnyen nézett ki. A pita
elszakadt, és a gyros fele folyt kifelé. Nem vettem észre, de a
fehér tzazikiszósz végigfolyt a kézfejemen.
– Egy kis szósz került a kezére – figyelmeztetett Caine.
Még mindig a kezemben fogtam a gyrost, és így fordítottam
meg a kezemet, hogy megnézzem, mi történt. A szósz végigfolyt
a kezemen, le a csuklómig, és onnan készen állt rácsöppenni a
felsőmre. Ha letettem volna a szétszakadt gyrost, esélytelen lett
volna újra kézbe venni anélkül, hogy teljesen szétessen,
úgyhogy inkább végignyaltam a kezemet, egészen a csuklómig,
aztán az ujjaimat, és egy csapásra eltüntettem a felfordulást.
Nem volt túl nőies, de még mindig szerencsésebb megoldás,
mintha rácsöppen a szép felsőmre.
Amikor felnéztem, láttam, hogy Caine bámul.
– Istenem. Maga megpróbál felajzani?
– Hogy mi?
A szeme mintha jojózott volna.
– Fogalma sincs, miről beszélek, ugye?
– Miért, miről?
Caine az ételére nézett, és a fejét rázta.
– Csak fejezze be az evést. Mennünk kell.
Fura volt az út vissza a lakásomra. Egyikünk sem szólt egy
szót sem. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy mit
mondhatnék. Rájöttem, hogy Caine azt akarta mondani a
megjegyzésével, hogy beindult, de egyben figyelmeztetés is volt
ez, hogy hagyjam abba a fantáziálást arról, ami soha nem fog
megtörténni.
Amikor megérkeztünk a tömbhöz, Caine leparkolt, és
leállította a motort.
– Felkísérem.
– Nem szükséges, jól vagyok.
– Nem fogom itt hagyni az útpadkán. – Kinyitotta az ajtót,
és evvel le is zárta a vitát.
– Hát jó – mondtam magamban.
A fura hangulat folytatódott, miközben felfelé mentünk a
lifttel. Megkerestem a kulcsomat az ajtó előtt.
– Még egyszer köszönöm, hogy elvitt és hogy velem tartott
ma.
– Ez csak természetes. Bármelyik diákért megtettem volna.
Egy újabb emlékeztető. Fájt.
– Szeretne esetleg bejönni? Készíthetek egy kávét vagy
valamit. – Nem akartam igazán beinvitálni, de udvarias
akartam lenni vele, és mondanom kellett valamit.
Caine elég sokáig hallgatott.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem töltenénk több időt
egymással az előadótermen kívül. A kutatása szilárd lábakon
áll, és elég jól megterveztük a szemeszter tanmenetét is. Ha
szeretne megbeszélni valamit a szakdolgozatával kapcsolatban,
a tanszéki titkárságon hozzáférnek a határidőnaplómhoz,
úgyhogy majd adnak önnek egy időpontot.
Talán egy kicsit túlzottan barátira fogtuk a viszonyt, de...
– Tettem valamit, amivel megbántottam?
– Nem. – Felemelte az állát, és a lakásom belsejét bámulta.
– Ne felejtse el bezárni az ajtót.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd egy régi koncertpólóba

öltöztem, amit hálópólónak használtam. Rosszul éreztem
magam, össze voltam zavarodva. A Caine irányában táplált
gyöngéd érzéseim egyre nőttek, annak ellenére, hogy tudtam,
ostobaság beleszeretni egy férfiba, akit nem érdekelnek a
kapcsolatok, még ha a tanárom is. Próbáltam elaludni, de mind
hasztalan.
Levettem a telefonomat a töltőről. Arra gondoltam, hogy
rögzíthetném a mai megfigyeléseimet egy e-mailben, hogy
aztán majd hozzáadjam a többi kutatási anyaghoz. De amikor
kézbe vettem a telefonomat, Davis utolsó üzenete nyílt meg.
Teljesen megfeledkeztem róla, hogy válaszoljak az üzenetére,
amiben közölte, hogy hiányzom neki.
Jóllehet, az időzítés nem volt a legjobb, Davis soha nem
adott félreérthető jeleket. Nem játszott velem. Tudta, hogy mit
érez, és mindig őszinte volt velem. Sóhajtottam egyet, majd
visszaírtam neki.

Te is hiányzol.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Rachel

Caine sikeresen került négy napon át.

Egészen máig. Nem volt rá mód, hogy elkerüljük a
viszontlátást, hacsak nem hagyja ki a minden szemeszterben
egy alkalommal kötelező tanszéki értekezletet, ahol a
demonstrátoroknak is jelen kellett lenniük
Egyedül üldögéltem egy hatalmas konferenciaterem hátsó
felében, s volt mellettem egy szabad hely. Nem mintha
foglaltam volna valakinek. Caine-nak színét sem láttam
egyelőre. Minden alkalommal, amikor valaki besétált, a
szemem az ajtóra tapadt. A zenetanszék tagjai a terem első
felében foglaltak helyet és már készen álltunk a kezdésre,
amikor Caine is beesett.
Megállt az ajtóban és végignézett a termen, majd megakadt
rajtam a szeme, de hirtelen elkapta a tekintetét. Nem is
ülhetett volna messzebb tőlem.
Meg voltam lepve, hogy a haja nem lobbant lángra a
negyvenöt perc alatt, hiszen a szemem szinte lyukat égetett a
tarkójába. Miután vége lett az értekezletnek, a helyemen
maradtam. Kíváncsi voltam, hogy elsétál-e egy szó nélkül.
Caine felállt és felém pillantott, de szinte azonnal odament
hozzá egy nő, hogy egy hatalmas mosollyal üdvözölje.
 Feltűnő, világos rózsaszín ruhát viselt, de ettől eltekintve is
elég csinos volt, bár ezt nagyon nehezemre esett megjegyezni.
Már láttam párszor itt-ott, és tudtam, hogy adjunktus, de a
nevét nem hallottam még.
Rózsaszín professzor a teljes ellentétem volt,
természetellenesen szőke, Marilyn Monroe típusú frizurával,
és alig pár centivel volt csak alacsonyabb Caine-nál. A ruhája,
még ha ilyen feltűnő színben pompázott is, egyértelműen nem
szokványos darab. Túl közvetlenül viselkedett West
professzorral, és volt valami ismerős abban, ahogy a kezét
nyugtatta a professzor karján, miközben beszélgettek. A
második vagy harmadik alkalommal, amikor hátradobta a
haját és elnevette magát, befejeztem a bámulást. Felálltam és
az ajtó felé tartottam, de két tanár haladt előttem, s közben
beszélgettek. Hihetetlenül lassan haladtak.
Caine és Rózsaszín professzor csak néhány emberrel álltak
előttem a sorban, hogy kijussanak a teremből, és Caine azért
sem nézett felém. Amikor rátette a kezét Rózsaszín professzor
hátára, hogy előreengedje az ajtóban, rájöttem, hogy teljesen
hülye vagyok. Persze hogy nem csak barátkozni akart vele, azt
maximum csak velem akart.
Bassza meg! Nem tudtam elhinni, hogy mekkora egy seggfej
volt.
Amint kijutottam a konferenciateremből, elindultam lefelé
az előcsarnokba. A lábaim nem engedelmeskedtek. Mérges
voltam, amiért azt hittem, hogy Caine-t esetleg érdekelhetem,
és csak azért nem lépett, mert a demonstrátora vagyok. Sőt,
dühös voltam rá, amiért úgy tett, mintha én lennék az esete.
Nem csak képzeltem a jeleket, amiket tegnap este adott
vacsora közben.
Már majdnem kijutottam az épületből, amikor hirtelen
megálltam, mire egy diák belém rohant.
– Mi a fene? – kiáltotta.
– Bocs.
Újra elindultam. Ki kellett jutnom az épületből, de ismertem
magamat, voltak dolgok, amik felőröltek. Ha nem könnyítek
magamon, egész nap nyomorultul fogom érezni magam. Ki
kellett öntenem a lelkemet Caine-nak. Bassza meg!
Megfordultam, és beleütköztem ugyanabba a diákba.
– Ez most komoly? – kérdezte.
– Jaj, ne már. Hát ne menj olyan közel az emberekhez!
Caine irodája felé vettem az irányt. Lehet, hogy elveszítem a
munkámat, amiért letolom, de legalább tudok majd aludni ma
éjszaka. És mi van akkor, ha neki van igaza, és megsérültem?
Caine irodájának az ajtaja tárva-nyitva állt. Nagy levegőt
vettem, hogy összeszedjem a gondolataimat és... A fene a
kopogásba! Ebben a pillanatban egy nő hangja ütötte meg a
fülemet, ami Caine irodájából szűrődött ki. Felállt a szőr a
hátamon, még az arcom is égni kezdett. Az előbb nem
hallottam Rózsaszín professzor hangját, de biztosra vettem,
hogy ez csakis ő lehet.
– Emlékszel arra a kis olasz helyre? – kérdezte. – Ahol
kandalló volt hátul.
– Giordano's.
– Igen, az volt az. El kéne néznünk oda néha. A desszertek
nagyon ínycsiklandók ott. – Elhallgatott. – Bár azon az
éjszakán nem jutottunk el a desszertig, nemde?
Nem vártam meg Caine válaszát. Képtelen voltam rá. Nem
szerettem volna, ha mások is látnak, úgyhogy inkább a magam
terápiáját alkalmazva bedugtam a fülembe a fülest és
hazaindultam.
 Semmi kedvem nem volt elmenni a havonta esedékes baráti
vacsoránkra. Szívesebben maradtam volna otthon,
önsajnálatba merülve. De pont, amikor le akartam mondani,
Ava megjelent a lakásomon, úgyhogy összeszedtem magam. A
fene egye meg! Ha nem érzem jól magam, attól még nézhetek
ki jól. Ráadásul a hajam beszárítása szintén terápiás jelleget
kezdett ölteni. Az állandó, ismétlődő búgást megnyugtatónak
találtam.
Mondanom sem kell, hogy a vastag, természetesen göndör
hajam ez alkalommal szögegyenes volt, mire befejeztem a
hajammal bíbelődést. Ha már ilyen sok időt töltöttem a
fürtjeimmel, szépen ki is sminkeltem magam, és egy csinos
ruhába bújtam, amihez magas sarkú szandált választottam.
Amikor odaértem az O’Leary’sbe, Davis arcáról
leolvashattam, hogy legalább ő értékelte az erőfeszítéseimet.
Ma este csak ő, Ava és én ettünk együtt, mert a másik
szobatársunk elutazott a barátjával hajókázni. Amikor
mindhárman leültünk, végül is örültem, hogy eljöttem. Nagyon
jól éreztem magam. Sokat nevettünk Ava őrült történetein.
Sajnos fél órával azután, hogy helyet foglaltunk, Sal, az új
pincér odajött az asztalunkhoz, és közölte, hogy nem érzi jól
magát, úgyhogy haza kell mennie. Megkért minket, hogy
egyikünk hívja fel Charlie-t, hogy jöjjön be és vegye át a
műszakját.
Csak néhány óráig volt már nyitva a konyha, úgyhogy Avával
vállaltuk a műszakot Sal helyett. Elég pocsékul nézett ki,
úgyhogy nem voltunk róla meggyőződve, hogy kibírja addig,
amíg Charlie ideér a Queensről,
 – Túl csinos vagy ahhoz, hogy ma este dolgozz – mondta
Ava, és a lábamra mutatott. – És ebben a szandálban nem
tudsz pincérkedni, úgyhogy ez az enyém. Nem maradt már sok
asztal, úgyhogy csak beszélgessetek, én pedig két kiszolgálás
között visszajövök.
Jóllehet Davisszel szépen zártuk le a dolgokat, amióta
szakítottunk és elköltözött, nem voltunk kettesben. Túl
csinosan voltam öltözve, és miután Ava elment, hamar furcsa
hangulat állt be köztünk, olyan érzés volt, mintha randiznánk.
– Szóval... – kezdte Davis. – Ez így elég fura.
Felnevettem. – Igen, tudom. De miért? Nem kellene, hogy
az legyen. Hiszen már milliószor vacsoráztunk együtt.
Davis félénken rám nézett.
– Azért, mert nagyon vonzó vagy ma este.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy amikor együtt laktunk,
akkor nem voltam vonzó, és csak kifordultál az ágyból
reggelente? – kérdeztem viccelődve, de Davis válasza komoly
volt.
– Tulajdonképpen te mindig szép vagy.
Elpirultam.
– Micsoda bók.
Davis és Ava egy üveg bort rendelt. Davis felemelte az
üveget, hogy újratöltse a poharát, majd az én üres poharam
felé tartotta az üveget.
– Iszol velem egyet?
Hezitáltam, és visszaemlékeztem arra az alkalomra, amikor
legutóbb ittunk egyet együtt: Davis szobájában kötöttem ki.
Egy ördögi mosoly azt sugallta, hogy ő is pont ugyanerre
gondolt, úgyhogy teletöltötte a poharamat... egészen a
pereméig, és azt mondta: – Csak egyet.
 A bor egyértelműen segített. Amikor kiürült az üveg, elmúlt
a feszültség, ami Davis és köztem volt. Megettük a tésztát és
megittuk a bort, közben pedig elmeséltük egymásnak az utóbbi
pár hónapunkat. Újra normálisan éreztük magunkat együtt.
– És hogy van Umberto és Lydia? – kérdezte.
Mivel nekem fontosak voltak ezek az emberek, Davis is
emlékezett rájuk. Nagyon figyelmes volt.
– Jól vannak. Még mindig boldog háromszöget alkotnak,
– És a szakdolgozatod?
– Jól halad. Caine-nak, úgy tűnt, tetszik. Bár ki tudja? –
Ittam egy korty bort a poharamból. – Lehet, hogy holnap meg
gyűlöli majd.
– Caine?
– Az új konzulensem.
Davis bólintott.
– Egy nagy seggfej – tettem hozzá. Nem mintha kérdezte
volna.
– És mikor leszel kész vele?
– Még néhány hónap, és lediplomázom.
– És aztán?
– Még nem tudom. A minorom általános iskolai tanító,
úgyhogy arra gondoltam, jelentkezem az egyik helyi iskolában,
ahol autista gyerekeket kezelnék zeneterápiával.
Davis elmosolyodott.
– Ez illik hozzád. Már látom is, ahogy csinálod.
Ittam egy korty bort. Már a második pohárnál tartottam, és
kezdtem elzsibbadni.
– És veled mi újság? Jó itt, New Yorkban? Nem tervezed,
hogy örökre maradsz?
– Talán.
Nem voltam benne biztos, hogy csak képzeltem-e, de
mintha az ajkaimat nézte volna.
– És te? Boldog vagy? Találkozgatsz valakivel? – kérdezte
közben.
A jó hangulatom odalett. Senkivel nem találkozgattam, de ez
nem jelentette azt, hogy boldog voltam így. Már vagy egy órára
sikerült megfeledkeznem Caine-ról.
Sóhajtottam egyet.
– Nem, egyedül vagyok. És te?
Davis valószínűleg megérezhette, hogy lehangolódtam
amiatt, hogy egyedül vagyok.
– Nem randizok senkivel, de jó lenne.
Hát igen. Nekem is.
Ittam még egypár kortyot.
– Igen? Mesélj arról a szerencsés lányról.
Davis elmosolyodott.
– Alacsony, mókás, szép és okos.
A kezeimen nyugtattam a fejemet.
– Tökéletesnek hangzik. És nincs bátyja, hátha
randizhatnék vele?
Ahelyett, hogy válaszolt volna, Davis átnyúlt az asztal felett,
és megfogta a kezemet.
– Nagyon hiányoztál.
– Te is hiányoztál.
– Nem akarsz velem vacsorázni a hétvégén? Csak te és én.
Hogy mi?
Látta a zavart az arcomon, úgyhogy folytatta. – Tavaly nem
álltam készen, hogy randizzak. Nem akartam beleugrani veled
valamibe anélkül, hogy tiszta lenne a fejem. De most már
jobban vagyok.
A bor teljesen kiütött. Nem esett le, hogy randira hívott.
Már majdnem egy éve erre vártam, de mégsem éreztem
magam késznek rá. Szerencsére ekkor érkezett Ava az
asztalunkhoz, hogy megmentsen. Becsusszant a bokszba
mellém, játékosan odaütötte a csípőjét az enyémnek, és átvette
a szót. Hálás voltam neki ezért.
Egy órával később úgy határoztunk, hogy átülünk a
kocsmarészbe, mert az étkező kiürült.
Davis ránézett az órájára.
– Hajnali ötkor a reptéren kell lennem, dolgozom, úgyhogy
jobb, ha most megyek.
Elterveztük a következő havi vacsorát, majd Davis megölelte
Avát elköszönésképp, aztán felém fordult. De engem nem
engedett el az ölelés után, hanem megfogta a kezemet.
– Gondolkodj rajta, jó?
Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, úgyhogy egyszerűen
bólintottam és elmosolyodtam. Aztán már el is ment.
Amikor kilépett az ajtón, Ava rám nézett.
– Mi a fene volt ez?
– El akar hívni randizni.
– És? Mit gondolsz?
– Nem is tudom. Annyira össze vagyok zavarodva.
– Tudod, mitől fogsz majd tisztábban látni? – kérdezte Ava,
és mosolygott közben.
– Mitől?
– Rúgjunk be, mint a vadmalac.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Rachael

Csodálatos segge van.

Nos, ezt akartam mondani, de a számon csak annyi jött ki:
– Citromsegge van.
Szerencsére Ava is velem együtt evett, úgyhogy nem zavarta
közben a csámcsogásom.
– Kiről beszélsz? Davisről vagy a professzorról?
Felsóhajtottam.
– A professzorról. Davis aranyos, de soha nem éreztem,
hogy szívesen beleharapnék a hátsójába.
Ava felvonta a szemöldökét.
– Mert a fellengzős professzor seggét megharapnád?
– Igen. Furán hangzik?
Elmosolyodott, és a szájához emelte az italát.
– Egyáltalán nem. Nos, talán furcsa, de én szeretek egy
kicsit harapdálni szex közben. De megharapni a fenekét úgy,
hogy nem is alszol vele, egy kicsit azért furcsa. Főleg ha óra
közben csinálod, amikor tanít.
– Annyira frusztráló, olyan őrjítő egy ember!
– Akkor talán adnod kéne egy esélyt Davisnek.
Már a harmadik poharamat ittam ki, ezért feltartottam
üresen, a hüvelyk- és mutatóujjam közé szorítva.
 – Ideje újratölteni, pincérnő.
Ava elnevette magát.
– Már egy órája végeztem... de tudod mit, inkább újratöltöm
neked. Nem vagyok benne biztos, hogy eljutnál a bárig – ezzel
felállt, és kivette a kezemből a poharat. – De ezután nincs több.
Miközben Ava a bárpult mögött serénykedett, elővettem a
táskámból a telefonomat. Fogalmam sem volt, hogy miért, de
végig akartam olvasni Davis Facebook-bejegyzéseit.
Emlékeztem rá, hogy tett fel néhány képet pár hónappal
ezelőtt, amelyeken egy nővel pózol, és azon tűnődtem, hogy
randizhatott-e vele, mióta véget ért a kapcsolatunk.
Meglepetten tapasztaltam, hogy két üzenetet is kaptam
Caine-tól.

Caine: Holnap három órakor tudna helyettesíteni a délutáni

órámon?

Néhány perccel később még egy üzenet érkezett.

Caine: Elnézést a hirtelen változás miatt. Valami fontos jött

közbe.

Mekkora egy paraszt!

Persze nem volt paraszt, csak egyszerűen nem érdekeltem
úgy, ahogy ő engem, és nem akart megvezetni, és ettől az ittas
agyamban rögtön paraszt lett. Ki kellett volna kapcsolnom a
telefonomat, nem venni róla tudomást, és csak akkor
válaszolni, amikor kijózanodtam, de az alkohol más ötleteket
sugallt. Visszaírtam neki.
 Rachel: Persze. Majd én elvégzem a munkáját úgyhogy
Rózsaszín professzorral nyugodtan visszavonulhatnak az
irodájába, és csinálhatnak, amihez csak kedvük van... ismét

Néztem, ahogy a karakterek ugrálnak a szemem előtt,

megálltak, majd megint táncra perdültek.

Caine: Miről beszél?

Forgatni kezdtem a szememet.

Rachel: Amúgy sem annyira jó a segge.

Ekkor teljesen logikusnak tűnt, amit írtam neki. Caine

rögtön visszaírt.

Caine: Tessék?!

Horkantottam egyet. Hangosan. Mekkora egy paraszt! És

aztán már nem volt határ számomra az üzenetekben.

Rachel: Le merném fogadni, hogy hamar elélvez.

A kezemben tartottam a telefonomat és válaszra vártam,

úgyhogy ugrottam egyet és az asztalra ejtettem, amikor
megszólalt és Caine neve jelent meg a kijelzőn. Ettől csak még
dühösebb lettem.
Felvettem.
– Mi van?
– Rachel?
 – Én vagyok, a senkiházi demonstrátora.
Valami kezdett derengeni, és azt gondoltam, hogy ez egy
nagyon ügyes szóvicc. Tulajdonképpen még büszke is voltam
magamra, hogy sikerült előhozakodnom valami szellemessel.
– Én vagyok a senkiházi demonstrátora, akinek nagyszerűek
a mellei és a segge, de túlságosan is el van telve magától, hogy
észrevegye.
– Csak nem ivott?
– És maga?
– Én nem ittam.
– Akkor nem tudja, hogy mit hagy ki. Az első pohár után
minden, ami addig kusza volt a fejében, értelmet nyer.
Amikor Ava visszatért, még mindig telefonáltam.
– Kivel beszélsz?
Félig sikerült befognom a mikrofont.
– Feszes Fenék professzor az.
Ava szeme villant egyet, és hirtelen becsukta egy rövid időre.
Amikor újra kinyitotta, kivette a telefont a kezemből. – Jó
estét, Feszes... ööö... West professzor úr. Elhallgatott, és a
választ várta.
– Igen, jól van. Vigyázok rá.
Újabb szünet.
– Igen, biztos. Az O’Leary’sben vagyunk, majd taxival
hazaviszem és felkísérem.
Miután Ava letette a telefont, a saját táskájába süllyesztette
a készüléket.
– Ezt most magamnál tartom, nehogy megint valami
hülyeséget csinálj.
– Mi? De hát én csak felvettem a telefont. Nem az én hibám,
ő volt egy hatalmas, büdös paraszt.
– Mondd, hogy neki azért ezt nem mondtad el!
 – Nem emlékszem.
Ava vagy háromnegyed órán keresztül hagyott tovább
gagyogni, miközben kiittam az utolsó pohár italt. Vagy
hozzászoktam a fura ízű likőrhöz, vagy pedig a tanqueray-nek
és a toniknak inkább tonikíze volt, mint tanqueray. Mivel még
mindig képes voltam beszélni, ezért az utóbbira tippeltem. Ava
felvizezte az italomat.
– Szóval mit fogsz kezdeni Davisszel?
– Nem tudom. Nagyszerű srác. De komolyan.
Ava a csészealjat nézte.
– Mi van? Ne nézz már ilyen ijedten! Nagyszerű srác, és az
isten tudja, mióta nem feküdtem le senkivel.
– Jaj, ne! West professzor.
– Nos, persze vele inkább lefeküdnék. De lehet, hogy csak
ennyi lenne az egész. Lehet, hogy csak szexuálisan vagyok
frusztrált, és a Caine-hoz való vonzalmam csupán fizikai.
– Nem, Rachel. West professzor... – Ava a bár túloldalára
mutatott – ...eljött.
Sajnos az alkoholtól totálisan begőzölve nem figyeltem
Avára. Azt sem vettem észre, hogy hová mutat... vagy épp kire.
Tulajdonképpen azt hittem, hogy még mindig ugyanannál a
témánál tartunk.
– Jobban is teszi, ha eljön értem. Már van egy éve, hogy nem
szexeltem, de szerintem még mindig tudom, hogyan kell
használnom a vaginámat. – Elhallgattam. – Gondolod, hogy
visszanőhetett a szűzhártyám azóta?
A számhoz emeltem az italomat, és becsuktam a szememet,
miközben hátrahajtottam a fejemet, hogy kiigyam a pohár
tartalmát. Amikor újra kinyitottam a szemem, azt hittem, hogy
álmodom. Tulajdonképpen biztos is voltam benne. Pislogtam
néhányat, hátha felébredek.
 Caine már megint olyan szexin mosolygott, ahogy ott állt az
asztalunk mellett.
– Még mindig itt van?

Ava áruló volt. Caine megkérte, hogy hagyjon minket

egyedül pár percre, és amikor én nemet mondtam, Ava abban a
pillanatban igennel válaszolt. Figyelmeztető tekintettel nézett
rám, mielőtt hirtelen kicsússzam a bokszból, hogy helyet adjon
Caine-nak.
– Mit keres itt? – csattantam fel.
– Meg akartam bizonyosodni róla, hogy én vagyok az
egyetlen férfi, akinek a szexről hadovál, miközben ilyen
állapotban van.
Összefontam a karomat a mellkasomon.
– Davis nagyon is akar engem.
Caine álla megmerevedett.
– Ez nagyon jó. De ki az a Davis?
– Az exem. Nos... valami olyasmi. Együtt vacsoráztunk ma
este, és szeretné, ha visszamennék hozzá.
– Akkor most miről is van szó?
– Nos, nem önről – hazudtam.
– Komolyan? – Egy arrogáns mosoly kíséretében hátradőlt.
– Mert úgy hangzott a telefonban, hogy nagyon is rólam van
szó. Vagyis inkább Feszes Segg Professzorról.
Legalább egy jó dolog volt az alkoholban: nem pirultam el,
amikor zavarba jöttem. Tulajdonképpen még attól is
megmentett, hogy úgy érezzem, zavarban kéne lennem.
– És akkor mi van? Feszes a segge. De ettől még nem lesz
álomférfi. Nekem is elég jó seggem van. Csak épp túl nagy
seggfej, hogy észrevegye.
Caine megdörzsölte a száját a hüvelykujjával.
– Komolyan ezt gondolja?
– Hogy seggfej? Igen.
Előrehajolt.
– Nem, én arra gondoltam, hogy azt hiszi, nem vettem észre
az elég jó fenekét'?
A hangja ércessé vált. Nyeltem egyet, aztán rábámultam.
Mivel csendben maradtam, úgy érezte, folytatnia kell.
– Nagyon vékony dereka van. Amikor farmert visel, van egy
rés hátul. És amikor előrehajol, látom a tangájának a vonalát.
Szereti, ha harmonizál a felsője színével. Szerdán kék blúzt
viselt és babakék tangát. Amikor tanított és kiosztotta a
fülhallgatókat, elég jól láthatóvá vált a dekoltázsa. Ezért keltem
fel, hogy segítsek. Csak nem gondolta, hogy lovagiasságból
történt? Aznap egy vékony, fehér blúzban volt és egy csipkés,
fehér tangában. Nagyon tetszett a fehér csipke.
Nyitva maradt a szám.
Caine egy kicsivel még közelebb hajolt.
– Szóval téved, ha azt hiszi, hogy nem vettem észre a csinos
kis hátsófelét. Két okból is: először is, ez nemcsak egy csinos
hátsó, hanem egy hihetetlenül látványos segg. Másodszor
pedig, igen, észrevettem. Minden átkozott nap észrevettem,
amióta kisétált a mosdóból a bárban. Néztem, ahogy ring egyik
oldalról a másikra, mindaddig, amíg el nem tűnt a
látómezőmből aznap éjszaka.
– Fogalmam sem volt.
– Igen, egyértelműen.
– És miért nem szólt semmit?
– Mit kellett volna mondanom, Rachel? A demonstrátorom,
én pedig a konzulense. De még ha nem is ez lenne a helyzet,
akkor is tetszene. Nem egy alkalmi kaland lenne, akit másnap
már fel sem hívnék.
Ez kemény volt. Nem akartam így gondolni Caine-ra. De
aztán eszembe jutott a tanszéki értekezlet.
– Akárcsak Rózsaszín professzor esetében?
Összeráncolta a szemöldökét.
– Csak nem Ginger Ashbyre gondol? Ashby professzorra,
aki ma rózsaszínben volt? Mi van vele?
– Úgy tűnt, eléggé közel állnak egymáshoz.
Caine elfordította a tekintetét.
– Nem alszunk együtt, ha erre gondol.
De még ha nem feküdtek is le egymással, akkor is tudtam,
hogy van köztük valami. Már abból látni lehetett, ahogy
megérintette Caine-t, ahogy ránézett és remegtette a
műszempilláit.
– De lefeküdtek valaha?
– Az már régen volt. Kétszer nem követem el ugyanazt a
hibát.
Nem voltam benne biztos, hogy mi zavart inkább. Az, hogy
arról a nőről volt szó, vagy az, hogy egyáltalán lefeküdt
valakivel.
Ava visszajött, hogy megnézze, jól vagyok-e.
– Minden oké, Rachel?
Szomorkásan elmosolyodtam.
– Minden rendben,
Kitette az asztalra a telefonomat.
– Csörgött a telefonod. – Ava Caine-ra nézett. – A táskámba
tettem, nehogy holnap megbánja, amit magának mondott
volna még. És ez eddig elég jól működött. – Caine
elmosolyodott, Ava pedig újra engem nézett. – A bárban
leszek, ha szükséged van rám.
Abban a pillanatban, amikor Ava elment, újra csörgött a
telefonom. Davis neve jelent meg a képernyőn. Caine látta, és
rám nézett.
– Fel kell vennie?
Amikor elhúztam rajta az ujjamat, abbahagyta a csörgést.
Ekkor láttam, hogy Davis sms-t is küldött.
Csak írok neki egy rövid üzenetet, hogy tudassam vele,
minden rendben.
Magamon éreztem Caine szemét, miközben pötyögtem.
– Akar róla beszélni? – kérdezte, amikor befejeztem az sms
írását.
Kíváncsi voltam, hogy fel tudom-e bosszantani a higgadt
professzort.
– Sokat szexeltünk annak idején. Aztán egyszer csak
abbamaradt a kapcsolatunk, de most újra akarja kezdeni. El
akar vinni vacsorázni.
Láttam, hogy Caine állkapcsa összeszorul.
– És ön mit gondol erről?
– Nem tudom, egy kicsit össze vagyok zavarodva.
– Mi miatt?
– Nagyszerű srác. Amikor szakítottunk, először szomorú
voltam. De aztán túl lettem rajta. Vagy legalábbis ezt
gondoltam. De nem ültem otthon és epekedtem utána. Azt
hiszem, hogy ez lett volna a helyzet, ha ő az igazi.
Caine a szemembe nézett.
– Azt hiszem, nehéz lehet továbblépni, ha tényleg az igazit
veszítjük el.
– De az is lehet, hogy nem jutottam túl ezen. Én azóta nem...
tudja... amióta szakítottunk.
– Nem feküdt le senkivel?
 – Igen.
Caine szeme felcsillant.
– És ettől kellett volna visszanőnie a szűzhártyájának?
Még a jelenlegi részeg állapotomban is alig hittem, hogy ezt
a beszélgetést folytatom Caine-nal.
– Csak nem hallotta?
Bólintott, és félénken elmosolyodott.
– Mikor szakítottak?
– Majdnem kilenc hónapja.
– Nem feküdt le senkivel kilenc hónapja?
Sóhajtottam.
– Lehet, hogy fel kellett volna csak úgy szednem valakit a
bárban és hazavinni? Akkor egyszerűbb lenne eldöntenem,
hogy Davis hiányzik, vagy csak a szex.
Caine pupillái kitágultak, az íriszében több volt a fekete,
mint a barna.
– Szerintem nem lett volna jó ötlet.
– Miért? Maga még soha nem csípett fel senkit, hogy
hazavigye, pusztán azért, hogy kielégítse az igényeit?
– Nem ezt mondtam.
– De akkor maga miért csinálhatja, nekem meg miért tilos?
– Mert én nem azért tettem, hogy megpróbáljak megoldani
egy problémát. – A hangja kemény lett. – Tényleg azt hiszi, ha
valakivel megdugatja magát, segít eldönteni a dilemmáját egy
másik férfival kapcsolatban? Higgye el, Rachel, nem ez a
megoldás!
– Mintha tapasztalatból mondaná.
Caine elfordította a fejét.
– Hozok egy sört. Nem kér egy üdítőt?
– Kérek még egy tanqueray-t tonikkal.
– Szerintem már eleget ivott.
 – Jól van, akkor egy diétás kólát – adtam be a derekam.
Miután Caine visszatért az italokkal, még egy órát
ücsörögtünk az asztalnál, és beszélgettünk. Egy kicsit
kijózanodtam, de még így is sokkal bátrabb voltam, mint
általában.
– Kérdezhetek valamit?
– Az megállítaná, ha nemet mondanék?
Elmosolyodtam.
– Valószínűleg nem.
– Ha nem lenne a tanárom... és nem az én Umbertómat
keresném... – itt elhallgattam. De a mondat kimondatlan fele
így is érthető volt.
Caine a szájához emelte a sört, amit eddig csak szorongatott,
és az üveg fölött rám bámult. Majd letette az asztalra az üveget,
megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt hozzám.
Behajlította az egyik ujját, mutatva, hogy én is hajoljak
közelebb. Így tettem, és az orrunk közt alig volt pár centiméter.
– Ha nem lennék a tanára és maga nem lenne ilyen szép
lány, a puncija, amire visszanőtt a szűzhártyája, mostanra már
csupa vörös lenne.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Rachel

Nem is éreztem magam olyan rosszul, amikor megszólalt az

ébresztőóra. Kinyitottam a szemem, és vártam, hogy
jelentkezzen a dübörgő fejfájás, hányinger vagy másnaposság.
Ehelyett inkább csak fáradtságot éreztem, a másnaposság
tipikus tünetei nem jelentkeztek. Miután megittam egy pohár
vizet anélkül, hogy közben levegőt vettem volna, úgy
határoztam, hogy még negyedórára visszamászom az ágyba.
Caine ragaszkodott hozzá, hogy hazahozzon. Félúton
megállt, bement egy nonstop boltba, és egy barna zacskóval
tért vissza, amit odaadott nekem, mielőtt elment volna a
lakásom ajtaja elől.
– Mindent fogyasszon el! Csak akkor fog működni, ha
mindent megeszik és megiszik – mondta.
A zacskóban két üveg víz, egy banán és fájdalomcsillapító
volt. Ha már vette a fáradságot, hogy beszerezze, követtem az
utasításait.
Levettem a telefonomat a töltőről, beütöttem a jelszavamat,
és úgy döntöttem, hogy írok neki egy sms-t.

Rachel: Nem is vagyok másnapos.

Köszönöm! Csodálatosan viselkedett tegnap.
 Hol is volt, amikor tizennyolc voltam?!

Caine rögtön válaszolt.

Caine: Szívesen. Örülök, hogy jobban érzi magát.

Jobban éreztem magam. Eléggé zavart Caine múlt heti

szótlansága. De az, hogy láttam, segített. Félreértés ne essék,
nagyobb volt a zavarom, mint valaha, főleg, hogy Davis rám
akaszkodott múlt éjjel, de már nem éreztem magam annyira
frusztráltam

Rachel: Tartozom önnek. Mindenért. Hogy eljött, hogy

megbizonyosodjon, jól vagyok, hogy beszélgetett velem
Davisről, hogy hazahozott és hogy megosztotta velem a
másnaposságmentes reggel titkos receptjét. Még az is lehet,
hogy... kettővel jövök. 

Caine: Legyen csak egy, és kvittek vagyunk.

De azt az egyet beválthatnám ma, ha már jobban érzi
magát?

El is felejtettem, hogy Caine megkért, hogy tartsam meg a

ma délutáni óráját. Nappalos voltam, de Charlie úgysem bánja,
ha egy kicsivel korábban megyek el. A késő délután amúgy is
holt időszak.

Rachel: Persze, megtartom az órát. Bocsánat, el is

felejtettem, hogy honnan indult a részeg fejvesztett futamom
tegnap este.
 Caine: Köszönöm.

Múlt éjszaka megváltoztak köztünk a dolgok. Az egymás

iránti vonzalmunk már nyilvánvaló volt mindkettőnk számára,
úgyhogy azt gondoltam, egy kis szemtelenség belefér.

Rachel: De ha egy kis déli hetyegésre vágyik, akkor nem

vállalom az órát.

Elképzeltem, ahogy Caine ajkai mosolyra húzódnak és a

fejét csóválja.

Caine: Igen, két csinos lánnyal is randim van.

Az egyik két és fél éves, a másik négy, és általában sírnak,
amikor meglátnak.

Rachel: ?

Caine: A nővérem gyerekei. Biopsziája lesz ma délután, és

megkért, hogy vigyázzak a két szörnyetegre.

Rachel: Sajnálom. Csak vicceltem. Remélem, minden

rendben lesz vele. Megtartom az órát, nem gond.

Caine: Köszönöm.

Miután vége volt az órának, elüldögéltem még egy kicsit

Caine székében, megvártam, amíg kiürül az előadó. Az, hogy a
helyén ültem az előadó elején, valahogy közelebb hozott hozzá.
Amióta a szexi professzorról ábrándoztam, arra gondoltam,
megkérdezem, hogyan boldogul a bébiszitterkedéssel. Ahogy
elképzeltem két kislánnyal, mosolyognom kellett. Azon
tűnődtem, vajon pelust is cserél-e. Valószínűleg kénytelen, ha
két négy év alatti kislányra vigyáz.

Rachel: Jó volt az óra. Szerintem engem jobban szeretnek,

mint önt. 

Caine: Örülök. Majd átveheti a helyemet, miután megölt a

nővérem.

Ez nem úgy hangzott, mintha jól boldogulna.

Rachel: Mi történt?

Caine: Elfelejtettem, hogy Lizzy allergiás a mogyoróra. Épp

a sürgősségin vagyunk.

Meglepődtem, hogy Caine elfogadta az ajánlatomat,

miszerint odamegyek a kórházba, hogy segítsek neki.
Hazudtam, és azt mondtam, hogy családtag vagyok, csakhogy
beengedjenek. Rögtön észrevettem Caine-t egy nyitott
függönyös megfigyelőszobában a nővérszobával szemben. Rá
nem jellemzően aggodalmas képet vágott. A kétéves
unokahúga ott lógott a csípőjén, és teli torokból üvöltött. A
nagyobbik kislány pedig egy ágyon feküdt, és egy .

gumikesztyűből igyekezett lufit csinálni.

Ahogy közelebb értem, jobban szemügyre vehettem a lányt.
Mi a fene van rajta? Úgy nézett ki, mintha egy kifordított pólót
és valami pelenkafélét viselne.
– Jó estét!
Caine látványosan megkönnyebbült, amikor meglátott. – Jó
estét! Köszönöm, hogy eljött.
– Minden rendben?
– Rendbe fog jönni. Csak bőrkiütés, szerencsére. Kapott
Benadrylt, és az orvos egy darabig megfigyelés alatt akarja
tartani.
Rámosolyogtam a kislányra, aki ott ült Caine ölében és
hirtelen abbahagyta a bömbölést, hogy szemügyre vegyen.
– Szia. Te biztosan Lizzy vagy.
Azt hittem, hogy az ágyban fekvő nagyobb lányka a beteg, de
a kislánynak, akit Caine az ölében tartott, a nyaka és az arca is
csupa kiütés volt.
A kislány bólintott, míg az alsó ajka megremegett. Szörnyen
nézett ki, hogy tele volt a feje piros foltokkal. Odanyúltam, és
megtapogattam egyet.
– Tetszenek a kiütéseid. Meridára emlékeztetnek. Tudod ki
Merida?
Bólintott.
– Le merném fogadni, hogy ugyanolyan bátor vagy, mint a
Disney-hercegnő.
Eltűrtem egy tincset a füle mögé, ami odaragadt könnytől
nedves arcára. A karomon lévő karkötők megcsörrentek, és
felkeltették az érdeklődését.
– Tetszik?
Ismét bólintott.
– Rachel vagyok, Caine nagybácsi barátja. Te is szeretnél
egy ilyet a csuklódra?
A szemei felcsillantak, és ismét bólintott, de ez alkalommal
gyorsabban.
Levettem két karkötőmet, és odatartottam neki. A kislány
elmosolyodott, és hagyta, hogy a csuklójára tegyem. Ekkor
tudtam csak szemügyre venni, hogy mi is van ezen a
szerencsétlenen.
– Ööö... Caine? Miért szigetelőszalaggal van rögzítve a
pelenkája?
– Nem tudtam mit csinálni, hogy rajta maradjon ez a cucc.
Megpróbáltam visszafogni a nevetést, amennyire csak képes
voltam rá. A tökéletes kép, amit mutatni szokott magáról, most
romjaiban hevert.
Kinyújtottam a karomat, és melegen Lizzyre mosolyogtam.
– Jössz az ölembe? Megigazítom a pelusodat és a felsődet.
Caine összeráncolta a szemöldökét, ahogy az unokahúgára
nézett. Láthatólag meglepte, hogy a kislánynak még a pólója
sem áll rendesen. Lizzy nagyon nyugtalan volt, de mégis
hozzám bújt, így hát kivettem a nagybátyja karjaiból.
– Hozott magával pelenkás táskát?
– Nem. Olyan gyorsan jöttünk el otthonról, hogy még csak
nem is gondoltam pelenkára. – Csak bámulta az unokahúga
csupasz lábát. – És nadrágra sem, amint láthatja.
Elmosolyodtam.
– Nincs semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy a nővér ki tud
minket segíteni eggyel.
A másik kislány felült az ágyon, és engem nézett.
Caine bemutatott neki.
– Ez itt Alley. Rá sem tudtam rendesen feladni a pelenkát.
Lizzyvel elmentünk a nővérszobához, és az egyik nővér volt
olyan kedves, hogy felment a gyerekosztályra, és hozott nekünk
néhány pelenkát és egy kis csomag törlőkendőt. Ezenkívül még
egy gyerekméretű pizsamaalsót is szerzett. Miután rendbe
tettem Lizzyt a mosdóban, visszamentünk Caine-hoz és
Alley-hez.
– Mindent megoldottunk. – Lizzy már mosolygott. – És
szerintem a kiütései is halványodnak.
Caine is megnézte őket.
– Igen, igaza van. – Beletúrt a hajába. – Hála istennek! A
legutolsó dolog, amire a nővéremnek szüksége van, hogy az
egyik gyerekét a kórházban találja, mikor hazajön.
Pajzsmirigyrákja volt húszévesen, és kivették a pajzsmirigyét.
A múlt héten talált egy feldagadt csomót a hónaljában. Az
orvos nem méltatta sokra, de ő azért megijedt, úgyhogy
elővigyázatosságból elment mintavételre.
– Sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Remélem, minden
rendben lesz.
Caine bólintott.
– Köszönöm.
Egy orvos lépett oda mellénk, hogy megnézze Lizzyt, aki
még mindig a karjaimban volt. Elhúzta a függönyöket, és egy
kis szobává változtatta a nyitott sarkot.
– Hogy érzi magát a kis hercegnő?
Caine felelt helyette: – Mintha halványodnának egy kicsit a
kiütések.
– Hadd nézzem csak! – Megvizsgálta Lizzy arcát, a hasát, a
lábát és a karját. – A Benadryl használ. – Fél óra múlva
visszajövök, és még egyszer megvizsgálom, aztán már
mehetnek is haza. Elég hamar el fog álmosodni a gyógyszertől.
– Mielőtt elhagyta volna a lefüggönyözött kis szobát, még
hozzátette: – Vagy nem. Előfordul néha, hogy a Benadryl
teljesen ellentétes hatást vált ki a gyerekekből.
Kevesebb mint egy óra múlva egy halom papírral
elbocsátottak minket. Elkísértem Caine-t az autójáig, és
segítettem becsatolni a lányokat az ülésbe.
– A nővérem ragaszkodott hozzá, hogy hozzam magammal
ezeket a dolgokat, ha sürgősen el kell mennem valahová.
Mondtam neki, hogy teljesen bolond, és hogy nem tervezzük,
hogy bárhová is elautózunk, de akkor is betette az autómba.
– Azt hiszem, igaza volt a nővérének.
Caine csak morgott az orra alatt.
– Még nyolcvanéves koromban is ezt fogom hallgatni a
nővéremtől.
Miután a lányokat bekötöttük, Alley megkérdezte, hogy nem
mennék-e el én is velük, hogy játszhassunk. Épp magyarázni
kezdtem, hogy nem tudok, amikor Caine félbeszakított.
– Készítek sajtos makarónit, ha éhes. Biztos benne, hogy
nem tudom meggyőzni? Az is lehet, hogy lesz még egy
pelusbalesetünk, és fogytán a szigetelőszalag. Lehet, hogy
pillanatragasztóhoz kell folyamodnom.
Elmosolyodtam. Nagyon hízelgő ajánlat volt, ráadásul
amikor az arca elkomorodott és a szemembe nézett, azt
mondta, kérem – egyszerűen nem tudtam nemet mondani.
– Rendben, megyek maguk után.
Erre felderült az arca, az én bolond szívem pedig egyre
hevesebben dobogott válaszként.
Nyugodj meg! Nem egy romantikus vacsorára hívott meg.
Csak azt akarja, hogy segíts neki bébiszitterkedni. Cserélj
rajtuk pelenkát anélkül, hogy lecibálnád a ruháikat –
próbáltam meggyőzni a szívemet. De hát az izgatottság
hevében mit érnek az érvek? Amúgy sem volt mi mellett
érvelnem. Az agyam tudta az igazat, de a szívem nem törődött
vele.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Rachel

Egy hatalmas, fekete labrador szaladt felém teljes

sebességgel, hogy üdvözöljön bennünket. Letérdeltem, hogy
köszöntsem.
– Szervusz, nagyfiú. Nagyon aranyos vagy. Mi a neved?
Caine válaszolt: – Murphynek hívják. – Kemény hangot
erőltetett magára: – Ül! – De a kutya teljesen figyelmen kívül
hagyta, és bele akarta fészkelni magát az ölembe.
Megvakargattam Murphy fülét, miközben összevissza
szaglászott.
– Látom, hallgat önre.
– Ez a maga hibája, soha nem fog rám hallgatni, ha ilyen
illata van.
– Hogy érti ezt?
– Egy kutya szaglása ezerszer jobb, mint az emberé.
– És milyen szagom van pontosan?
Caine odasétált hozzám és a kutyához, és megrántotta a
nyakörvét.
– Gyerünk, Murphy! Hagyd békén!
A kutya végül hátrált annyit, hogy fel tudtam egyenesedni.
Caine odahajolt hozzám, és megszimatolta a nyakam
környékét.
 – Nyár. Mindig nyárillata van. – Aztán hátrált pár lépést, és
kacsintott. – A kedvenc évszakom.
És már megint felszaladt a pulzusom. Az autóban tett
fogadalmam azonnal szertefoszlott. Caine nevetett,
valószínűleg az arcomra kiült kifejezésen.
– Jöjjön be! Majd adok Murphynek egy jutalomfalatot, hogy
elvonjam a figyelmét az illatáról.
Követtem Caine-t. és gyorsan megfeledkeztem minden
másról, amikor beléptem a házába.
Egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Caine
háza lélegzetelállítóan nézett ki. Gondoltam, hogy szép hely
lehet, de nem ilyen szép. A lányok abban a pillanatban, amikor
beléptünk, elrohantak a nappaliba, hogy betegyék a videót,
amit meg akartak nézni, én pedig elcsodálkozva körülnéztem.
A nappalija nagyobb volt, mint az én egész lakásom. És neki
még előszobája is volt. Nem is akármilyen. Hatalmas, tágas.
Csak a bejárathoz vezető út lehetett vagy havi ötszáz dollár.
Caine észrevette a csodálkozásomat.
– A dédnagyapám alapított egy céget, és a West család
minden elkövetkező generációja hozzátett egy nullát a
vagyonhoz, kivéve persze engem. De megörököltem a cég
huszonöt százalékát a nagyapámtól. És az onnan származó
jövedelmem, a tanári fizetéssel összevetve egy kicsivel
magasabb.
– Egy kicsivel? – kérdeztem. – Egy egész park van a ház
előtt. – Odasétáltam az üvegfalhoz. – Ez lenyűgöző.
Amikor visszafordultam, Caine a konyhában állt, ami össze
volt nyitva a nappalival, és engem bámult.
– Köszönöm, hogy eljött – mondta.
– Tartoztam eggyel, emlékszik?
– Akkor is eljött volna, ha én jövök magának tízzel.
 – Miből gondolja ezt?
– Ilyen a személyisége.
A lányok egy hátizsákkal futottak be a nappaliba, és
folyamatosan ugráltak.
– Játszunk teázósat? – kérdezték.
– Azt hiszem, a Benadryl ellentétes hatása épp most
mutatkozik meg – morogta Caine.
– Persze. Imádom a teát – feleltem.
Alley kicipzárazta a hátizsákot, felemelte az aljánál fogva és
az egész tartalmát Caine kanapéjára borította. Úgy tűnt, vagy
húsz embernek elegendő teáscsészéje és csészealja van
A lányok megterítették a dohányzóasztalt, én pedig
besétáltam Caine konyhájába.
– Van gyógyteátok?
– Igen.
Szórakoztató volt látni, ahogy a padlón ül és egy aprócska
csészéből teát kortyolgat. Néztem, ahogy a lányok beszélgetnek
vele, és egyértelmű volt számomra, hogy sok időt tölt velük,
még ha képtelen is rendesen lecserélni a pelenkájukat
– Le merném fogadni, hogy nem ez az első alkalom, amikor
együtt teáznak.
– Havonta kétszer kényszerítenek, hogy ezt játsszuk, amikor
elmegyek a nővéremékhez vacsorára.
– Ebben a városban élnek a lányok?
– Nem. Chappaquában laknak. Én is ott nőttem fel. A
nővérem ott maradt, hogy az anyám közelében legyen.
– Én Westchesterben nőttem fel. Pleasantville.
– És a pleasantville-i gimnáziumba járt?
– Nos... nem. Beköltöztem a városba még azelőtt, hogy
gimnazista lettem.
Nagyon murisan hatott, ahogy Caine egy négyéves kislány
minden parancsának engedelmeskedik.
– Emeld fel a kisujjad, amikor a teáscsészét tartod, Caine
bácsi! Szürcsölsz. A kanál a csészealjon marad, nem pedig az
asztalra tesszük.
Végül úgy tűnt, hogy a lányok egy kicsit elfáradtak.
– Fáradt vagy, Lizzy? – kérdezte Caine.
Ásított egyet válasz helyett.
Caine felállt, és a karjába vette az álmos kislányt.
– Gyere! Mit szólnál, ha lefeküdnél? Bekapcsoljam neked a
tévét?
– Alhatok az ágyadban?
– Persze. Gyerünk! – Lizzy kinyújtózott Caine karjaiban, és
felém hajolt. – Rachel, nem jönnél te is, amíg elalszom?
Caine-ra néztem, ő pedig megvonta a vállát.
– De, persze, nagy lefekvős bulit csapunk.
Persze már megint szarkasztikus volt, de a lányok nem
értették, és amúgy is izgatottak voltak. Mind a négyen
lesétáltunk a lépcsőn Caine hálószobájába.
Váratlanul elpirultam, amikor beléptem a szobába. Caine
ágya hatalmas volt, king size méretű. A négy baldachinláb, a
faragott mahagónikeret csak még nagyobbnak láttatta. És
magas is volt. Illett hozzá. Rögtön elképzeltem, ahogy
meztelenül fekszik benne. Hason. A fenekével felfelé, ami
világít az ágynemű közt, és amit annyira meg akartam harapni.
Észre sem vettem, hogy megálltam az ajtóban és elvesztem a
gondolataimban, közben pedig az ágyat bámultam. Végül
Caine megszólalt.
– Nyugodtan bejöhet, nem harapok.
Harap. Ez megtette a magáét. Az enyhe pír az arcomon,
biztos voltam benne, hogy vörössé változott. Caine rám
pillantott, és gonosz mosoly jelent meg az arcán. Leültette
Lizzyt az ágyra, majd felsegítette Alley-t is, aztán odasétált az
ajtóhoz, ahol álltam.
A forró lehelete csiklandozta a nyakamat, ahogy halkan
kiejtette a szavakat: – Tudom, hogy mire gondol.
Az egész testem megremegett a leheletétől, ami a bőrömet
érte. Csak arra tudtam gondolni, mi történne, ha mondjuk
megérintene. Ó, istenem! Elképzeltem abban az ágyban, hagy
rám teszi a kezét. Nyeltem egyet és vettem egy mély levegőt,
majd ahogy Caine visszasétált az ágyhoz, megéreztem a csábító
illatát.
A hálószobában lévő tévével vacakolt, csatlakoztatta a
lejátszóhoz.
– Arra tippelnék, hogy nem néz túl sok filmet az ágyban.
– Nos, általában csak akkor fordul elő, amikor ez a két
boszorka itt van.
Az, hogy a tévézésre és a kislányokra terelődött a beszéd, jót
tett, kissé megnyugodtam.
– Én nem tudok úgy elaludni, hogy előtte ne kapcsoljam be
a tévét egy rövid időre – mondtam. – Gondolom, maga az a
fajta, aki abban a pillanatban elalszik, amikor a feje eléri a
párnát.
Caine zöld ágra vergődött a vezetékekkel, és a képernyőn
megjelent egy Disney-film.
Újra visszasétált hozzám.
– Azt azért nem mondanám. Vannak más dolgok is, amiket
lehet csinálni elalvás előtt, amit én jobban kedvelek a
tévézésnél.
Nagyon bambán nézhettem, mert Caine felnevetett.
– Engedje már el magát, csak viccelek. Annyira
kényelmetlenül érezte magát, hogy gondoltam, segítek egy
kicsit, és még rosszabbá teszem a helyzetet.
 – Megyek, feltakarítom a teázás maradékát. – Elköszöntem
a lányoktól, és kijöttem a szobából.
Öt perccel később Caine is visszatért a nappaliba. Éppen
elmostam a teáskészletet és a kis edénykéket szárítottam,
mielőtt belepakoltam volna a lányok hátizsákjába.
– Nagyon aranyosak a lányok – mondtam.
– Szerencsére a nagybátyjukra ütöttek, nem pedig az
anyjukra.
Ezen nevetnem kellett.
– Még jó.
Caine kivette a konyharuhát a kezemből.
– Miért? Nem gondolja, hogy én is aranyos vagyok?
– Ez nem épp az a szó, amivel jellemezném.
– Igen? – Eltörölt egy kis csészealjat, és odaadta, hogy
tegyem el. – Akkor milyen szót használna?
– Nem is tudom. Enigma, talán.
Caine elgondolkodott ezen egy pillanatra.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudnék vitatkozni vele.
Miután befejeztük a teáskészlet összepakolását,
megcsörrent a telefon.
– Az öné, vagy az enyém? – kérdeztem.
– Az enyém a zsebemben van, úgyhogy csak az öné lehet.
A kanapéhoz mentem, és belenyúltam a táskámba a
telefonomért, de elhallgatott, mielőtt felvehettem volna.
Amikor megláttam Davis nevét a kijelzőn, hallhatóan
sóhajtottam.
– Minden rendben?
– Igen.
Caine várta, hogy folytassam.
– Davis volt az. Már küldött egy sms-t, én pedig
elfelejtettem visszaírni neki.
Bólintott.
Elhatározta már magát?
– Nem.
A szemöldököm magasra szökött.
– Ha jól értem, segíteni akar, hogy eldöntsem, adjak-e még
egy esélyt a volt barátomnak, vagy se?
– Persze. Miért ne? Meséljen róla!
– Mit szeretne tudni?
– Mivel foglalkozik? Hány éves? Volt már házas? Az
alapinformációkra gondoltam.
– Oké. Huszonkilenc éves, elvált, és regionális eladási
menedzser egy orvosságokat gyártó cégnél.
Caine pléhpofával nézett.
– Nagy parasztnak hangzik. Szerintem nem kéne még egy
esélyt adnia neki.
– Tessék? De hát miért?
Feltartotta három ujját, és elkezdte behajtogatni őket,
miközben beszélt.
– Három okom van, hogy ezt mondom: Először is:
huszonkilenc éves és elvált. Valami baj van vele. Rossz
együttállás. Másodszor: eladással foglalkozik. Itt már meg kell
szólalnia a vészjelzőknek. Mindenféle szart ad el, azért, hogy
meg tudjon élni. Csak idő kérdése, mielőtt önnek is elad valami
hülyeséget. Harmadszor pedig: a neve Davis. – Megvonta a
vállát. – Hülye név.
Hitetlenkedve néztem rá. Úgy éreztem, hogy meg kell
védenem a korábbi választásomat, úgyhogy emlékeztettem rá,
mennyire ironikus volt ez utóbbi megállapítása.
– Először is: harminckét éves és nincs komoly kapcsolata.
Ez annál több, mint hogy valaki fiatalon hibát követ el és
elveszi a gimnazista szerelmét. Másodszor: zenész. Mindenki
tudja, hogy a zenészek notórius élvezethajhászok. Le merném
fogadni, hogy a legtöbben azt mondanák, előbb csalna meg egy
zenész, mint egy eladási menedzser. Harmadszor: olvasta a
bibliát? Caine nem volt túl jó fiú.
Caine bólintott.
– Pontosan. Ismerem a fajtáját. Jobb, ha távol tartja magát
az ilyentől.
Itt, azt hiszem, félreérthettem valamit.
– Azt hiszem, egy kissé őrült. Attól még nem ismeri Davis
fajtáját, csupán azért, mert tudja, hogy mivel foglalkozik és
hány éves. Nagyszerű srác. Keményen dolgozik, és szeretne
családot egy szép napon. Minden vasárnap felhívja az anyját,
és még romantikus oldala is van: egyszer elvitt piknikezni egy
parkba.
Caine felnevetett.
– Ez nem romantikus. Inkább úgy hangzik, mint egy
anyámasszony katonája.
Csípőre tettem a kezemet.
– Maga meg miről beszél? Persze hogy romantikus. Ha már
ekkora nagy szakértő, árulja már el, magának mi a romantikus!
Caine a konyhából a kanapéhoz ment, ahol álltam. Belépett
az intim zónámba, de én nem mozdultam. Amikor lehajolt,
hogy szemmagasságba kerüljünk, az orrunk gyakorlatilag
összeért.
– Engem nem érdekel a romantika – mondta. – Én jobban
szeretek dugni, mint az állatok a parkban.
Ó, istenem, miért ekkora seggfej?
De ami ennél is fontosabb, miért tetszik ennyire?
Mindenhol libabőrös lettem, végigfutott a hátamon a hideg, és
bizseregni kezdett a lábam köze. Hogy azt már ne is említsem,
a mellbimbóim annyira megkeményedtek, hogy ha nem ad
nekem egy kis helyet, rövidesen hátra kell lépnem. És
miközben teljesen beindított, dühített is. Az utóbbi dominált.
– Lehet, hogy éppen ezért van egyedül.
Caine szeme összeszűkült.
– De ha minden olyan tökéletes ezzel a sráccal, akkor miért
tart ilyen sokáig, hogy válaszoljon a kérdésére?
Rátapintott a lényegre. Nem kellett volna ennyit
gondolkodnom rajta. De ha őszinte akartam lenni magammal,
akkor ennek az egésznek semmi köze nem volt ahhoz, hogy
Davis mennyire tökéletes. Az egyetlen dolog, ami visszatartott
attól, hogy még egy esélyt adjak neki, az az volt, hogy ő nem
Caine.
Legyőzöttnek éreztem magam.
– Igaza van. Igazán nincs rá okom, hogy ne vacsorázzak vele
holnap este. Ki tudja, lehet, hogy újra felgyűl a szikra. Nem
tudhatom meg, hacsak ki nem próbálom.
Caine egy szusszanással és üres képpel visszavonulót fújt.
Nem számított, hogy olyan kémia volt közöttünk, amit még
soha nem tapasztaltam eddig életemben. Nem érdekeltem. És
minél jobban megismertem, annál inkább rájöttem, hogy a
tanár-diák kapcsolat csak egy kifogás volt a részéről. Caine
West nem az a fajta férfi, akinek bárki vagy bármi útját
állhatja, ha valamit igazán akar.
Most, hogy egy kis távolság keletkezett közöttünk,
tisztábbak lettek a fejemben a gondolatok.
– Mennem kell.
Caine egy szót sem szólt. Beletettem a telefonomat a táskám
oldalsó zsebébe, elővettem a slusszkulcsomat, majd a vállamra
dobtam a táskámat. Nem mozdult, amikor elhaladtam
mellette, de végül mégis megfogta a könyökömet, hogy
megállítson.
– Én vagyok a legutolsó ember, akinek kapcsolati
tanácsokat kellene osztogatnia, de ha két ember között
nincsenek érzelmek, akkor azt nem lehet erőltetni. Nem más ez
sem, mint amikor tagadni próbáljuk a teljesen nyilvánvaló
érzéseinket.
Ismét bele akartam magyarázni valami többletjelentést ebbe
a megjegyzésébe. Ezt abba kell hagynom.
– Köszönöm.
Bólintott. Szomorú és lemondó volt az ábrázata.
– Köszönöm, hogy megtartotta az órámat ma délután, és
hogy eljött megmenteni.
– Ez csak természetes. Úgy tűnik, ez már szokásunkká vált:
örökösen megmentjük egymást.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Caine – tizenöt évvel korábban

Egy kislánynak nem kéne egyedül bicikliznie odakint.

A templom előtt, egy kis padon üldögélve vártam, amit
eltakart a Mária-szobor, így az emberek nyugodtan
imádkozhattak, nem beszélve a tízéves kislányról. Ha valaki
rajtakapott volna azon, hogy mit csinálok szombatonként,
valószínűleg azt gondolták volna, hogy egy utolsó molesztáló
vagyok.
Az én kis barátom lezárta a biciklijét a templom másik
oldalán, és közbenézett, hogy nem figyeli-e valaki, mielőtt
beszalad a templomba. Lehúztam a fejemet, de nem voltam
benne biztos, hogy meglátott-e vagy sem. Még abban sem
voltam biztos, hogy minek jön ide, de azt már legalább tudtam,
hogyan jön, és hogy egyedül jön.
Vártam néhány percet, mielőtt bementem, hagytam, hadd
helyezkedjen el a gyóntatószékben. Amikor beslisszoltam a
templomba, az egyik padban találtam a gyóntatószék
környékén. Ott térdelt. A fejét ráhajtotta az összekulcsolt
kezére.
Biztosan azt érezte, hogy valaki figyeli, mert egy perccel
később felemelte a fejét, és körülnézett. Szerencsére előbb a
másik oldalra nézett, és csak aztán fordult felém, így sikerült az
oszlop mögé rejtőznöm. Mi a fenét művelek? Egy kislány elől
rejtőzködtem, aki, és ebben biztos voltam, bántalmazó
környezetben él, míg én úgy teszek, mintha pap lennék, és így
mit is csinálok... megmentem?
A kislány felkelt a padból, és bement a gyóntatófülkébe.
Ugyanúgy, mint múlt héten, először a pap oldalát nyitotta ki,
de ez alkalommal nem ment be. Félig eltakarta az ajtó, ahogy
nyitva tartotta, úgyhogy nem tudtam pontosan kivenni, mit
csinál. De abból kiindulva, ahogy meghajolt és felemelte a
karját, majd visszaeresztette, arra gondoltam, hogy valamit
bedobott. Ezt követően kinyitotta a gyóntatófülke másik felét,
és eltűnt odabent.
Mi a fenére készül ?
Kíváncsi voltam, ezért egyenesen a gyóntatófülkébe
mentem, és ahogy az elmúlt hat héten át, leültem odabent.
Mindössze egy vörös bársonnyal burkolt szék, egy összetákolt
fapad és egy viseltes bőrtérdeplő alkotta a berendezést. Aztán
észrevettem egy érmét, ami a szék első lába mögött hevert. Alig
volt látható. Lehajoltam, és felvettem. A kislány rögtön
megszólalt, még le sem ültem.
– Áldj meg, atyám, vétkeztem.
Csak forgattam a matt rézpénzt a hüvelyk- és a mutatóujjam
között, amikor elkezdtük.
– Gyónd meg a vétkeidet!

Lehangolt volt ezen a héten. Nem volt egy vicces története

sem Tommyról, amit megoszthatott volna velem, és jóllehet
vagy húsz percet töltött a gyóntatószékben, nem mondott
sokat.
– Milyen volt az iskola ezen a héten?
– Nem mentem három napig.
– Miért nem? Beteg voltál?
– Nem.
– Hát akkor, miért nem?
– Az bűn, ha az ember kihagyja az iskolát?
– Nem igazán. De akkor is járnod kell. A tanulás nagyon
fontos. – Ezen a napon úgy tűnik, inkább anyát játszottam,
mint papot. – És bajba is kerülhetsz, amiért nem jársz
rendesen iskolába. Tudod, mi az az iskolakerülés?
– Nem.
– Az, amikor illegálisan vagy távol az iskolától.
– Szóval ez illegális, nem pedig bűn?
Hová akar kilyukadni?
– Nos, New York államának törvényét, ha megtöröd, az
teljesen más, mintha Isten törvényeinek nem
engedelmeskedsz. Miért hiányoztál?
– Mert a nővéremre vártam.
– Hol volt, hogy várnod kellett rá?
– Nem tudom. Múlt héten elszökött. De mielőtt elment, azt
mondta, hogy visszajön értem, és elvisz magával, amint talált
egy helyet, ahol lakhatunk.
– Így hát kihagytad az iskolát?
– Úgy tettem, mintha elmentem volna reggel, majd miután
Benny elment, hazamentem. Nem akartam, hogy ne legyek
otthon, ha esetleg visszajönne.
– Tudod, hogy miért szökött el a nővéred?
Jó darabig hallgatott, majd végül azt mondta: – Szerintem
Benny miatt.
Ez úgy hangzott, mintha megpróbálta volna elvenni az élét a
történteknek.
– És Benny kereste a nővéredet?
– Nem. Sokszor ordítozik miatta, amikor hazajön, de aztán
elalszik a kanapén, aminek olyan szaga van, mint neki
magának.
– Iskolába kell járnod. Beszélj a tanároddal! Meséld el neki,
hogy mi folyik otthon!
– Nem. Nem akarom bajba sodorni a nővéremet.
– Nem fogod.
– Nem tudom...
Azt gondoltam, hogy ideje lenne elmennem a rendőrségre.
De hát mit mondanék? Jó napot! Hamis pap vagyok, és egy
srácot kéne megkeresni, akit Bennynek hívnak, meg egy
vézna kislányt, aki biciklivel szokott közlekedni.
– Mi a neved?
Megint elcsendesedett.
– Mennem kell.
– Várj! – Egész idő alatt a pennyt forgattam az ujjaim
között, és ekkor hirtelen abbahagytam. – Nem dobtál egy
aprópénzt a padlóra?
A hangja mély volt, majdhogynem melodikus.
– Vegye fel, és egész nap szerencséje lesz. – Aztán
megnyikordult az ajtó, és becsukódott mögötte.
Bármilyen életet élt is ez a kislány, még arra is jutott
energiája, hogy egy érmét csempésszen oda a papnak, hogy
szerencsét hozzon neki. Hihetetlen.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Rachel

Elfogadtam Davis vacsorameghívását a napok óta tartó

rosszkedvem ellenére. Vagy jobban mondva nem annyira
magam kedve ellenére akartam tenni, hanem valaki más kedve
ellenére. Mert biztos voltam benne, hogy az a valaki tudja,
terveim vannak ma estére. Kivasaltam a természetesen göndör
hajamat, belebújtam egy szexi nyári ruhába és egy magas sarkú
szandálba, amit egy masnival kell rákötni a bokára. Az
együttestől hosszúnak tűnt a lábam, a ruha pedig nagyon
rövidnek. Tökéletes.
A készülődésbe fektetett energiának még egy plusz haszna is
volt. Caine alig tudta levenni rólam a szemét egész idő alatt. Az
első sorban foglaltam helyet, egy szélső széken, úgyhogy néha
kinyújthattam a lábaimat. Égetett a tekintete, a bőrömön
éreztem. De az óra vége előtt azt vettem észre magamon, hogy
egyre jobban beindultam, és ez nem volt jó jel randi előtt, ami
ráadásul valaki mással volt. Tisztességtelen volt ez Davisszel,
még ha nem is volt róla fogalma.
Úgyhogy amikor vége volt az órának, elhatároztam, hogy
nem lábatlankodom ott, hogy beszélhessek Caine-nal, mint
ahogy szoktam. Nem volt olyan szabály, hogy a
demonstrátornak ott kellett maradnia óra után, hacsak nem
korrepetált utána. Három lépést tettem a kijárat felé, amikor
Caine hangja megállított.
– Miss Martin? Egy percre idejönne?
Nem hagyhattam figyelmen kívül. Vettem egy mély levegőt,
megfordultam, és visszamentem az előadó elejébe. Néhány
diák még ott lődörgött, akik valamilyen dolgozatot akartak
beadni, amit múlt órára kellett volna. Kötelességtudón oldalt
várakoztam. Caine röviden minden diákkal beszélt, aztán
elkezdte bepakolni a papírjait a táskájába, közben pedig
tudomást sem vett rólam.
Végül türelmetlen lettem.
– Beszélni szeretett volna velem?
Felnézett, és figyelemmel kísérte, amíg az utolsó diák is
elhagyja az előadót. Amint az ajtó becsukódott, végre hajlandó
volt velem foglalkozni.
– Mit művel?
Hülyének tettettem magam.
– Itt állok, és arra várok, hogy elmesélje, mit akart mondani
nekem. Hát nem nyilvánvaló?
Caine összeráncolta a szemöldökét.
– Rachel, nagyon jól tudja, hogy mire gondoltam.
– Én nem vagyok ebben annyira biztos.
A válasza nem verbális úton érkezett. Szemügyre vette a
lábamat, majd elindult felfelé a tekintete. Lassan, minden
részletre kiterjedően bámult. Zavarba akart hozni. De nem
tettem meg neki ezt a szívességet. Valahogy sikerült
megőriznem az egyenes tartásomat, még ki is húztam magam,
hogy a mellem még jobban előtűnjön. Amikor a szeme az
enyémhez ért, álltam a tekintetét, még csak nem is pislogtam.
Nagyon büszke voltam magamra.
 – Nem jöhet így órára, ilyen ruhában.
Lenéztem.
– Mi a gond vele?
– Eltereli a fiúk figyelmét az óráról.
Felvontam a szemöldökömet.
– Csak a fiúkét?
Összefonta a karját a mellkasán.
– Visszhangos lenne a terem?
Csípőre tettem a kezem, és az egész testemből az sugárzott,
hogy ugyan, hagyj már a hülyeségeiddel!
– Nincs a ruhámmal semmi baj. Egy egyszerű nyári ruha és
egy szandál. A dekoltázsa is teljesen rendben van.
Caine szeme a mellkasomra tévedt. Lehet, hogy nem volt
dekoltázsom, de a ruha maga nagyon vékony volt, és úgy
éreztem, hogy a kőkeménnyé merevedett mellbimbóim
kitüremkednek.
– Még a mellbimbójának a körvonalát is látom.
– Hideg van idebent. – Az első reakcióm az volt, hogy
eltakarom magam, de bassza meg... Inkább még jobban
kidüllesztettem a mellemet. – Tudja, mit? Néhány héttel
ezelőtt annyira szűk volt a nadrágja, hogy én is láttam a
körvonalakat. Az rendben volt, ez meg nem?
Caine újra rám nézett. A hangja hűvös volt.
– Maga komolyan a péniszem körvonalát bámulta?
– Ott volt, bárki láthatta, nem tehettem mást, mint hogy
odanéztem én is.
Egy lépéssel közelebb jött, az orrcimpái kitágultak.
– És tetszett, amit látott, Miss Martin?
Fogalmam sem volt, ez most honnan jött, de akkor sem
eresztettem le a vörös posztót a támadó bika előtt. Válasz
helyett inkább végignyaltam a felső ajkamat. Lassan. Caine
szeme pedig követte a nyelvemet.
Abból ítélve, ahogy fel és le hullámzott a mellkasa, azt
hittem, hogy mindjárt felrobban. Bátorrá tett ez a látvány. Nem
akarsz velem lenni? Hát jó. De tudd, hogy mit szalasztasz el,
West professzor!
– Rachel, ne kérjen olyat, amit nem is akar igazán. Én
figyelmeztettem. – Még egy lépéssel közelebb jött, és belépett
az intim zónámba.
Meglehetősen dühösnek tűnt, de volt valami a tekintetében,
ami folyamatosan ott ólálkodott: a vágy.
Szemérmesen oldalra billentettem a fejemet, és
odahajoltam.
– Ki mondta, hogy nem akarom? Hiszen láttam a
körvonalakat.
Caine állkapcsa megmerevedett, én pedig kalapáló szívvel
vártam. Elakadt a lélegzetem, ahogy felém nyúlt. A vér is
zsibogott a fülemben, annyira hangosan, hogy még a tulajdon
zihálásomat sem hallottam, ahogy megfogta a derekamat.
Nekidőltem... és vártam, hogy egy sor frusztrált káromkodás
hagyja el a száját, amire meg mertem volna esküdni, hogy be
fog következni, de ehelyett rátapasztotta a száját az enyémre.
Aztán egy hangot hallottam, de nem Caine-é volt az.
– West professzor?
Furcsa, de hallottam, ahogy az ajtó megnyikordul, de
néhány másodperccel később fogta csak fel az agyam.
Caine hátralépett. Odasétált az asztalához, és megköszörülte
a torkát.
– Ginger... Ashby professzor? Miben lehetek a segítségére?
Oda-vissza nézett egyikünkről a másikunkra.
– Azt reméltem, beszélhetnénk négyszemközt egy bizonyos
diákról. De ha rosszkor jöttem...? – Az ajtóra mutatott, a háta
mögé. – Visszajövök később.
– Nem, maradjon csak! – Ridegen nézett rám. – Miss
Martin és én végeztünk.
Egy pillanatig még mindig sokkos állapotban voltam a
hirtelen események hatására. De nem tartott sokáig, és máris
dühbe gurultam. Undorodva néztem Caine-ra, és az orrom
alatt motyogtam felé, hogy Rózsaszín professzor ne hallhassa.
– Komolyan?
Caine felemelte a táskáját. A vágy, ami két perccel ezelőtt
még kiült az arcára, eltűnt. Ő is az orra alatt motyogott.
– Végeztünk, Rachel.
A gazfickó máris elküldött. Nos, Caine West, akkor
bazdmeg!
Felsétáltunk a lépcsőn, Caine kellő távolságban követett, s
Rózsaszín professzor felé közelítettünk. Ma tengerkék színű
ruhát viselt. Úgy tűnt, Ginger szerette ezt a színt. Arra
tippeltem volna, hogy szeretett kitűnni a feketét viselő New
York-i nők tengeréből.
Ahogy felértem a legfelső lépcsőfokra, rám mosolygott.
– Tetszik a szandálja. Nem lehet könnyű végigsétálni benne
a kampuszon.
Én is rámosolyogtam.
– Köszönöm. Ma csak egy órám volt. Különben is randira
megyek.
Caine felé fordultam, és még szélesebb mosoly terült el az
arcomon, csak hogy láthassa a fogaimat.
– Viszlát pénteken, West professzor! Nem akarom
megvárakoztatni Davist.
Nem adtam meg neki az örömet, hogy még egyszer
visszapillantok rá, mielőtt kiléptem volna az ajtón.
 HUSZADIK FEJEZET

Rachel

A hangulatom oda volt. Bazdmeg, Caine West! Még ha

fizikailag fáj is, akkor is jól fogom érezni magam Davisszel.
Eltartott néhány percig, amíg lenyugtattam magam az
autóban, hogy elindulhassak az étterem felé. Amikor odaértem
és felpillantottam a cégérre, rájöttem, hogy Davis egy olyan
helyet választott, ahol már jártunk a kapcsolatunk rövid ideje
alatt, A Roberto’sban nagyszerű volt az étel és romantikus a
hely, arról nem beszélve, hogy a régi idők hangulatát idézte.
Azon tűnődtem, hogy vajon a közös emlékek miatt
választotta-e.
Ahogy beléptem az étterembe és körbepillantottam, rögtön
megláttam. Az egyik hátsó asztalnál ült, a sarokban, pontosan
ott, ahol legutóbb ültünk, amikor ott jártunk. Ha bármi kétség
is merült volna fel bennem, hogy Davis próbálta feléleszteni az
egykori érzelmeket, amit egymás iránt tápláltunk, akkor ez
eloszlatott volna minden bizonytalanságot. Nagyon kedves volt
ez tőle, hogy ennyire szépen megtervezte a ma estét. Ez volt
Davis – édes és figyelmes. A pontos ellentéte Caine-nak, aki
zord volt és meggondolatlan.
Fogalmam sem volt, miért hasonlítgatom össze a két férfit.
Nem volt tisztességes Davisszel, bár toronymagasan megnyerte
volna bármelyik kategóriát, ha papírra vetem és analizálom
őket. A gond az volt, hogy Caine-nal kapcsolatban olyasmit
éreztem, amit nem lehetett definiálni, valami, amit nem
lehetett megmagyarázni. És nem értettem, hogy ez az érzés
hogyan kerekedhetett felül Davisen, aki maga volt a tökély.
Ez a délután felnyitotta a szememet. Gyakorlatilag
rávetettem magam egy férfira, aki fizikailag vonzódott ugyan
hozzám, de utálta a tényt. Semmi jó nem származhat abból, ha
az ember kísértésbe visz egy olyan férfit, akit csak a szex
érdekel, semmi más, és rögtön meg fogja bánni, hogy engedett
a kísértésnek.
Sóhajtottam egyet, és elhatároztam, hogy élvezni fogom az
estét, és csak a velem szemben ülő férfira fogok
összpontosítani.
Ahogy az asztalhoz közeledtem, Davis mosolya felidézte
bennem a régi szép időket, amiket együtt töltöttünk. Felállt, és
megölelt. Jó érzés volt. A karjai szorosan a derekam köré
fonódtak, ahogy beletemette az arcát a hajamba és mélyen
belélegezte az illatomat.
– Hiányoztál – mondta. – Mindig olyan jó illatod van.
Eddig nem is tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott
az, hogy valaki megöleljen. Igen, hiányzott a szexuális
együttlét... az, hogy valaki megölel, és érzem, hogy vágyik rám,
fantasztikus érzéssel töltött el. Valahol mélyen tudtam, hogy
Caine visszautasítása után szükségem volt valakire, de
elnyomtam magamban, és hagytam, hogy Davis a karjában
tartson. Sokáig ölelt. Amikor elengedett, hátralépett, és
megfogta a kezem, hogy rám nézhessen.
– Elképesztően nézel ki, Rachel.
– Köszönöm.
Leültünk, de Davis továbbra sem tudta levenni rólam a
szemét.
Ideges nevetés tört ki belőlem.
– Úgy bámulsz rám, mintha két fejem lenne.
Olyan gyengéden tudott nézni, amikor mosolygott!
– Csak gondolkodtam... Emlékszel a képre, amit a
diplomaosztómon készítettünk? Amikor rajtam volt a talár, te
meg a sapkát viselted és idiótán mosolyogtunk?
– Azt hiszem.
– Nos, kinyomtattam, és ott van a komódomon, és... – itt
elhallgatott.
– Mi a baj?
– Semmi. Nem akarlak megijeszteni még az előétel előtt.
Elnevettem magam.
– Ne légy már buta. Mit akartál mondani?
Davis a szemembe nézett.
– Csak azt, hogy néha, amikor éjjel felébredek, rápillantok,
de még csak a közelében sincs az érzés, amikor személyesen
láthatlak. – Szemével az ajkamat nézte. – Hiányzik az idióta
mosolyod. Ennyi az egész.
Tele volt melegséggel a tekintete. Biztosan ragályos, mert
úgy éreztem, hogy én is kezdek elgyengülni. Miért is
gondoltam, hogy a ma esti vacsora rossz ötlet? Ebben a
pillanatban egyetlen okát sem láttam.
A pincérnő félbeszakította a társalgásunkat, hogy felvegye az
italrendelést. Davis a szokásos tanqueray-t rendelte tonikkal,
majd rám nézett.
– Diétás kólát?
Lázadó hangulatban voltam ma este.
– Én is iszom egy tanqueray-t tonikkal.
Amint eltűnt a pincérnő, Davis felhúzta a szemöldökét.
Tudta, hogy nem szoktam inni. Arra is emlékeznie kellett, hogy
egyik éjjel, amikor túl sokat ittunk, az ágyban kötöttünk ki.
– Csak nem különleges este a mai?
– Azt hiszem, az. Már jó ideje nem láttuk egymást.
– Túl régóta.
Mire megittam az italom felét, a vállaim előrerogytak, és a
nyakamban lévő izmok is egy kicsit elengedtek. Kezdtünk
visszatérni a régi Davis-és-Rachel féle kényelmes együttléthez.
Én meséltem neki az óráimról, ő pedig megkérdezte, hogy van
a nővérem. Soha nem szerettem túl sokat beszélni magamról,
úgyhogy inkább rá tereltem a beszélgetést.
– Szóval? Mi újság veled? Hogy megy a munka?
– Jól. Előléptettek, most már nagyobb a területem.
– Ez igen. Gratulálok. Tudtam, hogy remek vagy. És már
van egy divatos sarokirodád is?
– Á. Az időm háromnegyedét az utakon töltöm. De legalább
több támogatást kapok az autóhasználatra, úgyhogy vettem
egy új kocsit, hogy legalább élvezzem a vezetést.
– És mit vettél?
– Egy Audi A4-et. Botváltós. Így sokkal izgalmasabb a
vezetés.
Az agyam ostoba játékot játszott. Hirtelen felötlött bennem
az emléke, amikor Caine az autóját vezette, az, ahogy a
botváltót markolta. Milyen furcsa dolog, hogy akkor egészen
beindultam tőle, és még furább, hogy felidézve az emléket,
ültömben sebességet váltottam.
Ittam egy kortyot az italomból.
– Néha majd el kell vinned egy körre.
– Nincs ellenemre. Akár vezetheted is, ha szeretnéd.
– Köszi – nyögtem fel. – Caine nem hagyná, hogy vezessem
az autóját. Szerinte csak elrontanám a drágalátos kuplungját.
– Caine?
 – West professzor, a témavezetőm.
Davis egy kicsit elgondolkodott, majd bólintott.
– Ja, igen. Már említetted múltkor az O’Leary’sben. Még
mindig hat napot dolgozol egy héten a bárban?
– Az utóbbi hetekben nem. A tanítás, a korrepetálás és a
tanszéki értekezletek mellett, hogy az óravázlatírásról ne is
beszéljek, egy kicsit vissza kellett vegyek.
Vacsora közben úgy beszélgettünk egymással, mint régi
barátok. Davis jó társaság volt, és a jó viszonyunk miatt
kellemesen éreztem magam. Davis jelenlétében mindig
kellemesen éreztem magam. Amikor leült a beszélgetésünk,
láttam rajta, hogy gondolkodik. Olyan volt, mintha vívódott
volna magában, hogy mit mondjon.
– Ki vele! – mondtam.
Davis felnevetett.
– Mindig tudtad, ha valamin pörög az agyam.
– Mi van? Jól vagy?
Abbahagyta az evést, és letette a villáját.
– Azt mondtad, hogy nem találkozgatsz senkivel.
– Nem is.
– És van oka?
– Úgy érted, más oka, mint hogy alig van időm még levegőt
is venni? A férfiak többsége pedig az O’Leary’sben hatvan
feletti nyugdíjas zsaru. Nem, nincs más oka.
– És randiztál azóta valakivel, hogy... tudod... együtt
voltunk?
– Az számít, hogy volt egy srác, aki egy kapitális seggfej volt
és Charlie majdnem kiütötte a baseballütőjével?
Nevettünk, de aztán elkomorodott.
– Én elmentem randizni egyszer egy nővel, Stacey-nek
hívták. Sok közös volt bennünk, és jól kijöttünk.
 – És együtt vagytok még? – kérdeztem leplezett
féltékenységgel.
– Nem. Szakítottunk.
– Mi történt?
Davis elkapta a tekintetét egy rövid időre, majd újra a
szemembe nézett.
– Ő nem te voltál.
Háromszor is kinyitottam a számat, hogy valamit reagáljak,
de minden alkalommal becsuktam, mert nem tudtam, mit
mondhatnék. Davis látta a zavaromat, és úgy tűnt,
szórakoztatja.
– Nem kell semmit sem mondanod. Sőt, ne is mondj! Csak
hadd fejezzem be, jó?
– Jó... – sikerült kinyögnöm ezt az egyetlen szót.
– Először is, nem terveztem, hogy ezt elmondom. Az volt a
terv, hogy vacsorázunk, megpróbállak visszazökkenteni a régi
szép idők hangulatába, és aztán még elhívlak egy pár
alkalommal, mielőtt ezt elmesélem.
– Szóval eltértél a forgatókönyvtől.
– Igen... bocs. Egy kicsit féltékeny lettem, és ráléptem a
gázra.
– Féltékeny? Mire?
– Semmi. Ostobaság.
– Mondd el!
– A múltkor vacsora közben megemlítetted néhányszor a
professzor nevét, nemrég pedig azt mondtad, hogy együtt
autóztatok, én pedig elképzeltelek... Csak elszabadult a
fantáziám. Azt hittem, hogy néha találkoztok, vagy valami
ilyesmi.
Gúnyosan felcsattantam.
– Szó sincs ilyesmiről. – A nyomatékos hangsúly miatt
azonban én magam sem hittem. A bősz tagadás a beismerés
leghevesebb formája. De Davis, úgy tűnt, nem vette észre,
– Mindegy is. Szóval az volt a tervem, hogy miután sikerült
felidéznem benned, hogy mennyire jó volt együtt, elmondom,
hogy soha nem szűntem meg rád gondolni. – Itt megállt, és
tétován nézett rám. – Próbáltam továbblépni, de bárkivel
randiztam – függetlenül attól, hogy mennyire nagyszerű volt az
a nő –, mindig azt éreztem, hogy képtelen vagyok rá. Nem
hasonlítottak rád.
– Ez igen... hm... szóval... – Annyira váratlanul ért az
őszintesége, hogy összezavarodtam.
– Nem értem, miért. Amikor szakítottunk, azt mondtad,
hogy nem álltál készen egy kapcsolatra. Tökéletesen
megértettem, hiszen olyan sok mindenen mentél keresztül.
Időre és térre volt szükséged. De ennek ellenére nem sokkal
ezután randiztál valakivel. Szóval akkor mégsem volt
szükséged időre? Csak egyszerűen nem engem akartál?
Davis beletúrt a rövid hajába. Alig volt hosszabb, mint
ahogy a katonaságban kellett hordania, de jól állt neki. Megint
eszembe jutott Caine. Gyakran beletúrt a sűrű,
megregulázhatatlan tincseibe, amikor azon ügyködtem, hogy
zavarba hozzam.
– Valamennyire igazad van. Időre volt szükségem, de nem
veled, mert nem tudtam, hogyan lassítsunk. Láttam a közös
jövőt, és ez nagyon megijesztett, hiszen éppen akkor másztam
ki egy kapcsolatból, amiben egykor szintén láttam a jövőt.
Amikor Stacey-vel találkoztam, nem tudtam elképzelni, hogy
hosszú távon is működhetne a kapcsolatunk. Nem láttam a
jövőnket, úgyhogy vele kényelmesen éreztem magam.
– Szóval azért voltál együtt egy nővel néhány hónapig, mert
nem tudtad elképzelni vele a jövődet? Azt viszont dobtad pár
hét után, akivel meg igen?
Davis nevetése gúnyos volt.
– Elég nagy ostobaság, tudom.
Tulajdonképpen nem volt az. Olyan volt, mit egy
védekezőmechanizmus. Ha tudja az ember, hogy úgysem tudja
megállni, hogy ne falja be az egész tortát, jobb meg sem venni a
boltban.
– Nem ostobaság. Értem. Nem volt jó az időzítésünk.
Amikor Davisszel szakítottunk, szomorú voltam, bár a
racionális énem megértette, hogy igaza van. De mindig azt
hittem, hogy őszinte hozzám, hogy szabadságra van szüksége.
Tudtam, hogy ha valaha közös a jövőnk, akkor egyszer úgyis
közös lesz. És hát itt vagyunk.
Az a valaha elérkezett.
Nekem nem volt párkapcsolatom, amiről mesélhettem
volna, úgyhogy könnyen felvettem a fonalat ott, ahol
abbahagytuk.
Csak hát...
Nem volt egyszerű.
De mindig könnyen jön a szerelem? Elég csak Umbertóra és
Lydiára gondolni...
– Mondj valamit!
A gondolataim úgy kavarogtak a fejemben, hogy észre sem
vettem, már jó pár perce nem szólaltam meg.
– Fogalmam sincs, hogy mit mondjak.
– Nos, akkor lehet, hogy befejezem, és kiterítem az összes
kártyámat.
– Befejezed?
Davis nevetett.
– Ne aggódj! Már nincs sok. – Megfogta a kezemet. –
Elkövettem néhány igazán nagy hibát az életemben, de a
legnagyobb az volt, hogy elhagytalak. Tudom, lehet, hogy ez
most úgy tűnik, csak légből kapott ostobaság, de bizton
állíthatom, hogy nem az. Egyetlen nap nem telt el úgy, hogy ne
gondoltam volna rád. Végül beismertem magamnak az igazat.
Minden, amit mondott, megegyezett azzal, amit hallani
szerettem volna majdnem kilenc hónappal ezelőtt. Csak épp
soha nem voltam benne biztos, hogy Davis a megfelelő férfi
számomra. Ha valóban ő az igazi, akkor miért nem voltam
jobban lesújtva, amikor otthagyott? Miért tudtam elengedni? A
gondolataim újra és újra visszatértek Lydiához és Umbertóhoz.
Lydia még most sem tudja elengedni, amikor a férje arra sem
emlékszik, hogy ki ő, és közben egy másik nőbe szerelmes.
Talán az én védekezőmechanizmusom az volt, hogy nem
gondoltam mindennap Davisre. Lehet, hogy eltemettem az
érzéseimet, hogy ne sebezzenek meg még jobban. Ki tudja?
Egyszerűen túlterheltnek éreztem magam, és össze voltam
zavarodva.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Ezt már hallottam – csúfolódott kisfiús mosolyával. – Mi
lenne, ha azt mondanád, hogy legalább elgondolkodsz? Ne
mondj nemet! Adj egy kis időt magadnak!
– Jól van.
– Tényleg? – kikerekedtek a szemei. – Úgy érted, hogy
elgondolkodsz rajta?
– Igen. De most nem igazán tudok gondolkodni. Az ital, meg
mindaz, amit mondtál... nem vagyok teljesen magamnál, hogy
azonnal válaszoljak.
– Ez még mindig jobb egy nemnél. Elfogadom.
Valahogy sikerült visszaterelni a társalgást a korábbi
medrébe, és élvezni kezdtem a... randink további részét. Randi
volt ez egyáltalán? Rózsaszín professzor előtt annak hívtam
ugyan, de csak azért, hogy Caine-t megsértsem. De mit is
csináltunk mi Davisszel tulajdonképpen? Nem úgy gondoltam
erre a ma esti találkára, mint egy randim. Egyszerűen csak
együtt vacsoráztunk.
Bár az este vége felé már egyre inkább randinak tűnt.
Amikor befejeztük az evést, már örültem, hogy eljöttem,
hogy találkozzunk. Jobb volt így, mintha eljött volna értem,
ahogy javasolta. Így megkíméltük magunkat attól a fura
pillanattól, hogy nem hívom be magamhoz, amitől egyben
bunkónak is éreztem volna magam. De aggódtam, hogyan
nézne az ki, ha behívnám. De hiába mentettem meg magunkat
attól a kellemetlen pillanattól, hiszen az este végeztével elkísért
az autómig.
Mindkét kezemet megfogta.
– Felhívhatlak majd valamikor? Talán kovácsolhatnánk
valami tervet, kávézhatnánk egyet, vagy ilyesmi.
Elmosolyodtam.
– Hát persze. Jó lenne.
Lassan odahajolt hozzám, mintha csak esélyt akart voln a
adni, hogy kitérjek az útjából, majd odanyomta az ajkait
enyémhez.
– Jó éjt, Rachel.
Az elmúlt két óra eseményeitől ködös fejjel beszálltam az
autómba, Davis pedig becsukta az ajtót. Várt, amíg indítottam,
majd ő is odasétált az autójához. Szükségem volt pár percre,
úgyhogy kivettem a telefonomat a táskámból, és megnéztem,
hogy voltak-e bejövő hívásaim és sms-eim, amíg a motor
melegedett. Az első üzenet, ami felugrott, Caine-tól jött.
Biztosan vacsora közben érkezhetett.

Caine: Ne csináljon semmi ostobaságot, hogy kvittnek

érezze magát velem.

Micsoda idióta! Ez az ember tényleg azt gondolja, hogy

körülötte forog a világ. A köd, ami leszállt az agyamra, hirtelen
felemelkedett, és a korábbi haragom visszatért. Sietősen
bepötyögtem a válaszomat.

Rachel: Bassza meg! Nem minden magáról szól.

A karakterek táncoltak a szemem előtt.

Caine: De ez igen.

Rengeteg válaszlehetőség futott át az agyamon. De aztán

észrevettem, hogy Davis arra vár, hogy én induljak el előbb az
étterem parkolójából. Ó, istenem, mekkora egy seggfej vagyok.
Bedobtam a telefonomat a táskámba, magamra erőltettem egy
mosolyt, és intettem Davisnek, mielőtt kikanyarodtam.
Az étterem húsz percre volt a lakásomtól. Majdnem sikerült
ez alkalommal öt perc alatt megtennem az utat, amikor
hirtelen előttem egy Honda megállt a stoptáblánál. Annyira
dühös voltam, hogy nem figyeltem, majdnem belémentem.
Az érzelmeim kuszasága és az adrenalin, ami az éppen
elkerült baleset miatt szökött fel bennem, megdolgoztatták a
szívemet. Úgy vert a mellkasomban, mint egy őrült. Meg kellett
állnom. Féltem, hogy a következő hasonló esetet már nem
tudnám megúszni.
Az út szélén álldogálva természetesen elővettem a
telefonomat.
Ostoba húzás volt.
Egyszerűen csak oda kellett volna figyelnem a légzésemre és
lenyugodnom, aztán hazavezetni normál sebességgel. Ehelyett,
amikor legörgettem egy nem fogadott hívást, egy üzenetet
találtam Caine-tól. Nem volt hangposta, de az sms-ben az állt:
Beszélnünk kell.
Dühös voltam. Nemcsak azt gondolta, hogy körülötte forog
a világ, hanem azt is, hogy parancsolgathat. Beszélnünk kell.
Tulajdonképpen igaza volt. Beszélnünk kellett. De ez
alkalommal én fogok majd beszélni, és akkor az én szabályaim
szerint fog történni.
Fékcsikorgatva egy U fordulóval Manhattan felé vettem az
irányt. A beszélgetés, amihez Caine professzor annyira
ragaszkodott, most fog megtörténni.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Rachel

Ha a bizonytalan szónál felcsapja valaki az értelmező

kéziszótárt, biztos vagyok benne, hogy az én fényképem lenne
alatta.
Majdnem hat órával később a lelkiállapotomat tekintve
ugyanott tartottam, dacára a közben történteknek. Össze
voltam zavarodva, de valahogy mégis hízelgett a dolog, hogy
Davis azt mondta, szeretne újra összejönni velem. Majd abban
a percben, ahogy véget ért a közös vacsoránk és Caine üzeneteit
elolvastam, visszatértem a pár órával azelőtti tajtékzó
állapotomhoz.
Már majdnem tizenegy felé járt. Két házzal arrébb
parkoltam le, nem pedig közvetlenül Caine háza előtt. Hirtelen
az idegességem eltűnt, és azon kaptam magam, azt sem tudom,
miért is jöttem ide. Hát igen, érzelmileg egy kissé bizonytalan
vagyok.
Hogy miért voltam itt? Hogy jól lecsesszem Caine-t, hogy
rázúdítsak mindent, ami a szívemet nyomta a viselkedését
illetően. Igen, szerettem volna jól letolni. De tudtam, hogy
valójában nem erre vágyom. Csak ültem a még meleg autóban,
elővettem a telefonomat, hogy újra elolvassam az üzeneteit.
Ne csináljon semmi ostobaságot, hogy kvittnek érezze
magát velem.
Végül is igaza volt. Már órákkal a vacsora előtt kiöltöztem,
hogy úgy menjek órára, aztán megjelentem egy szexi ruhában,
aztán eldöntöttem, hogy elmegyek vacsorázni Davisszel – ez
mind-mind Caine-nak szólt... és szinte kivétel nélkül
ostobaság volt.
Nagyot sóhajtottam, hogy kieresszem a gőzt. Rossz ötlet volt
idejönni. Ez az egész érzelmi bizonytalanság hirtelen
megbosszulta önmagát. Fáradt voltam. Nagyon fáradt. Még
egyszer, utoljára felnéztem Caine házára, elindítottam az autót,
és visszamentem Brooklynba.

Este nyolc után szinte lehetetlen volt parkolóhelyet találni.

Túlságosan fáradt voltam, úgyhogy elhatároztam, hogy
egyenesen a drágábbik parkológarázsba megyek, ami öt
tömbbel arrébb volt, mint hogy feleslegesen körözzek, ki tudja,
meddig. Ma már eleget idegeskedtem.
A magas sarkú szandálomban bukdácsoltam aztán vissza a
lakásomig, három alkalommal kis híján el is estem.
Bosszúságom csak nőtt, amikor megint nyitva találtam a
lépcsőház ajtaját. Bárki bemehetne ilyenkor.
Nagyot ugrottam, amikor beléptem és egy férfit találtam ott.
Ösztönösen felsikítottam.
Caine ugyanolyan ijedten nézett vissza rám, mint ahogy én
néztem rá.
– Csak én vagyok az, Rachel.
A mellkasomhoz szorítottam a kezemet.
– Mi a fenét csinál itt? Csak nem ijesztgetni akar?
 – Elnézést. Nem akartam megijeszteni. De az ajtó nyitva
volt, úgyhogy bejöttem. Már épp indulni akartam, nem vette fel
a kaputelefont.
A szívem csak úgy kalapált a mellkasomban. Ez aztán igazán
pokoli egy nap.
– Mit keres itt? – Az ijedség dühbe váltott bennem. – Ó,
igen. Beszélnünk kell Ezt írta korábban az egyik üzenetben. –
Kicsit kiforgattam a valóságot. – Épp akkor köszöntem el a
barátomtól.
Caine állkapcsa megfeszült.
– Örülök, hogy végül hazaért.
Meg akartam sérteni, ugyanúgy, ahogy ő tette velem.
– Igen, jobban kedvelem a gyors dugást, aztán inkább
hazajövök, és a saját ágyamban alszom.
Összeszorította a fogát, miközben beszélt.
– Menjünk fel, Rachel, és beszélgessünk! Nem akarom ezt a
beszélgetést a folyosón lefolytatni.
– Milyen beszélgetést? Megértettem, nem érdeklem magát.
A farkát lehet, de magát nem.
Rám bámult.
– Csak öt percet. Menjünk fel, és beszélgessünk felnőttek
módjára.
Visszabámultam rá.
– Jól van.
A levegő áporodott volt a kis liftben, miközben a harmadikra
tartottunk. Amikor a lift megérkezett, a hangja az
ökölvívóringekben lévő gongra emlékeztetett, miszerint
kezdődhet a következő kör. Kilencedik kör következik.
Bár a lakásom kicsi, de most hirtelen akkorának éreztem,
mint egy cipősdoboz. Ledobtam a táskámat a konyhában, és
azon voltam, hogy levegyem a magas sarkúmat, hogy
megkönnyebbüljek, de meggondoltam magam. Magasabb
akartam lenni, hogy szemmagasságban lehessek Caine-nal.
A feszültség minden egyes másodperccel nőtt, mivel
egyikünk sem szólt egy szót sem. Végül Caine törte meg a
csendet.
– Nem akartam, hogy hibát kövessen el, amit később
megbán. De úgy tűnik, elkéstem, úgyhogy talán jobb is, ha
megyek.
– Mekkora egy seggfej! – kiáltottam.
Caine átható pillantással nézett rám. Az állkapcsát annyira
összeszorította, hogy akár ki is törhetett volna a foga. Látva,
hogy mérges, sokkal erősebb lettem. Olyan voltam, mint egy
drogos, és minden jel, hogy sikerült feldühítenem, csak olaj
volt nálam a tűzre.
– A világ nem csak maga körül forog. Rengeteg okom lehet,
hogy miért feküdjek le Davisszel, aminek semmi köze
magához. Lássuk csak... – Az ujjaimon kezdtem számolni. –
Először is, ő őszinte velem. Nem keres kifogásokat, hogy
elhallgassa az igazságot. Másodszor, elismeri, ha hibázott.
Mint ma este is, amikor elmondta, hogy mennyire hiányzom
neki, és hogy vissza akar szerezni.
Caine orrcimpái kitágultak, úgyhogy arra gondoltam,
segítek neki, hogy felrobbanjon.
– Harmadszor pedig, oltári jó az ágyban. Figyelmes,
előzékeny. Tudja, azt hiszem, van kapcsolat aközött, hogy
valaki őszinte önmagával és az érzéseivel kapcsolatban, és egy
jó dugás között.
Caine csendben álldogált, bár azt észrevettem, hogy a keze
ökölbe szorul, hogy türtőztesse magát. Annyira frusztráló volt
és legyőzhetetlen. A konyhába indultam, hogy igyak valamit,
de amikor nem mozdult az utamból, szándékosan
nekimentem, ahogy elhaladtam mellette.
– A fenébe is!
Elakadt a lélegzetem, ahogy hátulról elkapta a könyökömet
és odaperdített magához.
– Azt gondolja, hogy az őszinteség és a jó dugás mindig
együtt jár? Akkor most figyeljen, vajon igaza volt-e, amikor
seggfejnek nevezett. Maga itt áll előttem, és azt meséli, hogy
egy másik férfi jól megdugta, közben pedig csak arra tudok
gondolni, hogy mennyire sajnálná holnap, ha megmutatnám,
milyen is az, amikor valaki tényleg jól megdugja. Nem szépen,
kedvesen. Hanem, mondjuk, odanyomnám a falhoz, és közben
a bőrét harapnám úgy, hogy meglátszódjanak a nyomai,
úgyhogy legközelebb, amikor leveszi a ruháit, az a seggfej
tudja, hogy itt jártam.
Caine szorosan fogta a csuklómat, és a mellkasához húzott.
Szemtől szemben álltunk egymással.
A hangom remegett, amikor megszólaltam.
– Nem feküdtem le Davisszel, csak hogy kvittek legyünk.
– Tényleg ezt akarja bemesélni nekem?
Eljött az igazság pillanata. A szemébe néztem, és lenyeltem a
büszkeségemet, majd suttogni kezdtem: – Nem feküdtem le
Davisszel, csak azt akartam, hogy dühös legyen.
A szeme elsötétedett, majdnem feketére. Hosszú
másodpercekig bámultunk így egymásra, közben minden
beégett az emlékezetünkbe. Majd éreztem, hogy enged a
szorítása. Először azt hittem, hogy megint visszautasít, majd
észrevettem, hogy az övcsatjával szöszmötöl.
– Gyerünk, fordulj meg, és tedd a kezed a falra!
Kérdőn néztem rá, képtelen voltam szavakat formálni.
Felemelte az állát, és a fal felé bökött a fejével.
– A falhoz! – Az öve, ahogy meglazította, furcsa hangot
adott. – Kapaszkodj!
Úgy éreztem, mintha testen kívüli élményben lenne részem,
ahogy megfordultam és odasétáltam a falhoz. Láttam magam,
ahogy előrehajolok és szétterítem az ujjaimat a fejem felett a
falon. Mintha kívülről néztem volna az egészet. Már az előtt
éreztem Caine testének a melegét, hogy megszólalt volna.
– Ez a kis ruha... – alig takarta el a fenekemet az anyag
ebben a testhelyzetben, de fogta, és még feljebb emelte,
úgyhogy láthatóvá vált az egész fenekem. – Gúnyolódni akartál
velem ebben a kurva rövid ruhában, nemde?
Nem hittem, hogy valóban válaszra vár, de nem is voltam
benne biztos, hogy képes lettem volna válaszolni. De tévedtem.
– Ugye? Mondd ki! Mondd, hogy azt akartad, induljak be!
Bólintottam.
– Igen. Neked vettem fel.
Nagyot csapott a fenekemre. Fájt.
– Ezt azért kapod, amiért gonosz voltál velem, miközben én
jó voltam hozzád.
Ó, istenem! Éreztem, hogy nedvesség önti el a lábam közét,
és felnyögtem. Rám hajolt, betakarta a testemet az övével, a
hajamat az egyik oldalra tette, hogy megcsókolhassa a
tarkómat. Éreztem a péniszét a fenekemen, bár még rajta volt a
farmer. A forró leheletétől megrázkódott az egész testem.
– Ez teszik, ugye? Tudom, hogy tetszik neked.
Aztán hirtelen felegyenesedett, hűvös levegő csapta meg a
testemet. Az ujjait bedugta a tangám alá, majd lecsúsztatta a
lábamon, mígnem a bokámnál éreztem.
– Tárd szét jobban a lábadat.
Lehajolt, és a lábam között kötött ki. Felnyögtem, és
reméltem, hogy a térdem nem rogy össze, miközben az egész
arcát a puncimba temette. Nem finomkodott. Inkább elszánt és
durva. Keményen szívta a csiklómat, olyan volt, mintha éhezett
volna, és én lennék az egyetlen étel. Éreztem, hogy közelítek az
orgazmus felé, olyan sebességgel, mint korábban még soha. Az
jutott eszembe, lehet, hogy nem leszek képes megtartani
magam.
– Annyira édes... – nyögött fel Caine. – És annyira nedves.
– Belém dugta két ujját, amitől elvesztettem az eszemet,
Felnyögtem: – Caine.
Ki-be mozgatta az ujjait.
– És mennyire szűk.
– Caine. – Egyre elkeseredettebben nyögtem. – Istenem,
Caine.
Válaszul felállt, és újra rám hajolt. Azzal a kezével, ami nem
bennem volt, az egyik oldalra fordította az arcomat, és a szája
az enyémbe hatolt. Az ujjai nem álltak meg, a nyelvével egy
ritmusban mozogtak. Olyan gyors volt, túl gyors. A péniszét
nekinyomta a fenekemnek, ahol az imént rácsapott, az ujjai
pedig fürgén és ritmikusan mozogtak bennem, a szája, a
nyelve, az illata – ez az egész...
Hirtelen tört rám az orgazmus, egy sorozat nyögést nyeltek
el Caine ajkai. Addig folytatta, amíg már alig tudtam lélegezni.
Mindkettőnk szíve erősen vert. Még mindig fölém hajolt.
Minden lélegzetére libabőrös lett az izzadt bőröm.
– Jól vagy? – kérdezte.
Ostoba mosollyal válaszoltam.
– Ó, istenem, igen. Soha jobban.
Felnevetett.
– A falnál akarsz elélvezni, vagy inkább az ágyban?
– Elélvezni? Éppen most történt meg.
– Nem, cicám. – Felállt, és a karjába vett. – Csak most
kezdtük.
 Ha ez igaz volt, akkor egy kicsit megijedtem, mert ami eddig
már történt, teljesen kimerített. De valószínűleg olvashatott a
gondolataimban.
Caine megcsókolt, és ringatni kezdett a karjában.
– Akkor irány az ágy. Pihenned kell.
Tetszett a választás. A mellkasára hajtottam a fejemet, hogy
tudassam vele, jól jönne egy kis pihenés.
– A lábad pihenni fog, de a tested többi része nem.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Rachel

Felkönyököltem, és csak Caine látványában gyönyörködtem

Caine észrevette, hogy nézem, és elvigyorodott.
– Segíthetnél egy kicsit, és levetkőzhetnél, miközben én i s
vetkőzöm.
– Pedig nagyon tetszik, ahogy nézlek.
Megcsóválta a fejét, és kigombolta az ingét. A farmerját már
kigombolta, s az le is csúszott egy kicsit a derekán. A szemem a
mellkasára tapadt, miközben levette és a padlóra dobta az
ingét.
– Ing nélkül kéne tanítanod.
– Biztos vagyok benne, hogy az adminisztráció is imádná.
– Tetszene nekik a nők tömeges jelentkezése, akik
átjönnének a te kurzusaidra az öreg és csúnya professzorok
óráiról.
– Gondolod? – Caine ajka mosolyra húzódott, és közben
kicipzárazta a nadrágját. Leengedte a csípőjén, majd kilépett
belőle. Most már a bokszerét stíröltem, vagy jobban mondva az
elöl kidudorodó csomagot. Tudtam, hogy néz, de nem tudtam
levenni róla a szememet.
Látva, hogy ennyire élvezem, Caine úgy döntött, hagyja,
hadd nézzem. Megmarkolta a vastag péniszét, és fel-alá
mozgatta az alsóneműjén át.
– De ha én ing nélkül tanítok, akkor már talán nadrágot sem
kell húznom. – Amikor felnéztem, találkozott a szemünk.
Nyeltem egyet.
– Maradjunk az ing nélküli tanításnál.
– Ó, igen? Miért is?
Megnyaltam az ajkamat.
– Azért, mert a többi az enyém.
Caine csintalan mosolya tudatta velem, hogy tetszett neki a
megjegyzésem. Levette a bokszerét. A vastag pénisze a hasa
felé ágaskodott.
– Jézus, isten! – Azt hittem, hogy csak gondoltam ezt, de
úgy tűnt, ki is mondtam.
A fogával feltépett egy óvszert – eddig észre sem vettem,
hogy van nála –, majd felhúzta, és rátérdelt az ágyra, hogy
odamásszon hozzám.
– Ne aggódj, lassan kezdjük. A visszanőtt szűzhártya
holnapra már odalesz, ígérem, nem leszek túl gyors, inkább
többször állunk neki. De most vegyük le rólad is a ruhát.
Caine megfogta a ruhámat, és áthúzta a fejemen. A bugyim
már rég nem volt rajtam, úgyhogy egy melltartóban maradtam
csupán. Hátranyúlt, és gyakorlottan kikapcsolta az egyik
kezével. Hálás voltam, hogy nem vesztegette az időt
vacakolással.
Hátrahajolt, hogy megnézzen magának.
– Csodaszép vagy. – A kezébe fogta az egyik mellemet, és a
hüvelykujjával dörzsölgetni kezdte. – Ezek a cicik! Hetekig
majd megőrjítettek. El sem tudom mondani, hogy hány
alkalommal vesztettem el a fonalat óra közben, amikor rád
néztem és láttam, ahogy átsejlenek a felsődön.
Csókolgatni kezdte a mellemet, a nyelvével izgatta, majd
bekapta a mellbimbómat a forró szájába. Felnézett ahogy
nyalta és harapdálta. A szemünk találkozott, és látta, hogy ez
alkalommal teljesen más reakciót váltott ki belőlem. Caine
figyelmességét nehezen tűrtem, de teljesen más okból
kifolyólag.
Megkeményedtek a mellbimbóim, aztán a szájával a nyakam
felé közelített. A fülem alatt lévő érzékeny bőrt szívogatta,
miközben a kezem felfedezőútra indult a testén. Amikor
beleharapott a fülembe, megcsípte a megkeményedett
mellbimbómat, én pedig belemélyesztettem a hátába a
körmömet. Caine felnyögött.
– Majd később rátérünk erre is. Mihelyst beléd hatoltam,
megnézzük, mennyire vad tudsz lenni. Le merném fogadni,
hogy szereted, ha hátrahúzzák a hajadat, miközben a farkam
benne van abban az édes kis puncidban. – Caine keze egyre
lejjebb csúszott, és két ujját becsúsztatta a vaginámba, majd
teljesen belém nyomta. – Nedves. Szereted még a gondolatát
is, ugye?
Amikor nem válaszoltam, mert nem tudtam válaszolni,
Caine behajlította bennem az ujjait, és megdörzsölt egy pontot,
amitől teljesen kész voltam. Képtelen voltam válaszolni többé,
úgyhogy inkább a kezembe vettem a péniszét, majd jó erősen
megszorítottam. Néhány pumpálás után Caine rám mászott és
megcsókolt. A nyelvével végignyalta az ajkaimat, hogy
kinyissam a számat, majd beledugta a nyelvét, és az enyémet
kereste. Teljesen elvesztem a csókjában, mintha mindenhol a
testemen éreztem volna. Olyan mohóság volt benne, amit még
soha nem tapasztaltam. Mindent neki akartam adni, amit csak
akart, és még annál is többet.
Caine egy kicsit felemelkedett, eléggé ahhoz, hogy lenézzen
rám, de a testünk azért összeért. A szemünk találkozott ahogy a
vaginámhoz dörgölte a péniszét, fel s alá, és teljesen nedves lett
tőlem. Aztán belém hatolt. Először csak alig pár centire, majd
majdnem teljesen kihúzta, és lassan ismételgette ezt. Minden
egyes alkalommal egy kicsivel mélyebbre hatolt és jobban
kitágított.
Amikor végül megszorította a csípőmet és teljesen kitöltött,
lecsuktam a szemem. Csodás érzés volt, hogy teljesen birtokolt
ez a férfi! Azóta ez járt a fejemben, amióta találkoztunk.
Hatalmas érzelmi megkönnyebbülés volt, hogy az övé
lehettem.
– Nyisd ki a szemed, Rachel! – Caine kisöpört egy kóbor
tincset az arcomból, és azt suttogta: – Nem is hittem volna,
hogy ilyen gyönyörű vagy. Az arcodra úgy, hogy közben benned
vagyok, nincsenek szavak.
Lenyúlt, és a térdhajlatomba tette a kezét, hogy behajlítsam
a térdemet és még mélyebbre tudjon kerülni bennem.
– Caine... – A testem remegni kezdett.
– Tudom...
Elidőzött, de a mozgásának intenzitása akkor is nőtt.
Minden egyes lökéssel mélyebbre hatolt, majd elkezdtünk
együtt mozogni, előre és hátra. Olyan sokféleképp éreztem őt
magamban.
Nagyot nyögtem, amikor elértem az orgazmust, és
nehezemre esett nyitva tartani a szememet, de valahogy meg
akartam vele osztani azt is, hogy mennyire jól érzem magam a
karjaiban. Amikor kezdtem magamhoz térni, Caine gyorsított,
egyre hevesebben mozgott bennem és egyre keményebben,
mintha csak sietve követni akart volna, hogy ő is kielégüljön.
Tetszett, ahogy a nevemet ismételgette, miközben elélvezett
bennem. Nagyobb volt a terápiás értéke, mint bármilyen
zenének.
 Csak fogtuk egymást, s közben Caine még sokáig tovább
mozgott bennem, lustán, ráérősen, s közben próbáltunk
levegőt kapni. Egymásra mosolyogtunk, de végül meg kellett
állnia, hogy az óvszert levegye. Amikor kikelt az ágyból, hogy
bemenjen a fürdőszobába, végigfutott a hideg a hátamon.
Reméltem, hogy ez nem annak a jele, hogy a szex után is
minden ugyanilyen rideg lesz majd közöttünk.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Rachel

Caine meglepett. Egy bevizezett törülközővel tért vissza az

ágyba, és elkezdett törölgetni vele. Egy férfi sem volt velem
ilyen gyengéd és törődő. Ahogy az érzékeny bőrömhöz érintette
a törülközőt, ellazította a vállamat, ami megfeszült, amikor az
előbb felkelt.
– Jó? – A hangja lágy volt és mély.
– Igen. Köszönöm.
Újra eltűnt a fürdőszobában, és hallottam, hogy párszor
megengedte a vizet a csapnál. Majd újra felbukkant. Szó nélkül
elkezdte felszedegetni a ruháját a földről, majd belebújt a
bokszerébe, ezt követően pedig a farmerébe. Talán túl korán
nyugodtam meg.
– Mit csinálsz? – Próbáltam nem szarkasztikusnak tűnni, de
nem sikerült elrejteni az érzéseimet.
– Öltözködöm.
– Azt látom. Miért rohansz így el?
Caine összeráncolta a szemöldökét. Ekkor jöttem rá, hogy
valószínűleg el sem gondolkodott azon, hogy mit csinál.
Automatikusak voltak a mozdulatai.
– Mindig ezt csinálod utána... amikor egy nővel vagy, ugye?
Megfeszült az állkapcsa.
 – Késő van.
– Hát jó. Akkor menj!
Elfordítottam a fejemet, nem akartam, hogy lássa a
csalódottságomat, amit tudtam, hogy úgysem tudnék leplezni.
Az öltözködés közben surrogó ruhák zajától csak egyre
idegesebb lettem. Öt perccel ezelőtt olyan édes és gyengéd volt
most pedig újra felöltötte a Seggfej professzor álarcát.
Nem tudtam megállni szó nélkül, harcias jellem vagyok.
– Te tényleg egy seggfej vagy, tudod?
Caine egy pillanatra ledermedt, miközben az ingét
gombolta.
– Azt hiszem, ezt már mondtad korábban is, szóval, igen,
Tudom, hogy egy seggfej vagyok. De hát nem vagyok meglepve,
bár te nem tudhatsz többet erről nálam, mégis mindig te
emlékeztetsz a seggfej státuszomra.
Ez az ember igen fel tudott dühíteni. Olyan, mintha egy
billenőkapcsolóhoz nyúlna, és hirtelen pszichopata kurvává
változtatna, aki nem én vagyok.
– Ott hagyod majd a készpénzt az asztal szélén?
A szemében tűz gyúlt. Csendesen rám bámult.
Feltámaszkodtam, és vártam a válaszát. Láttam rajta, hogy
hamarosan meg is fogom kapni.
– Te nem vagy kurva, Rachel. Tulajdonképpen pont az
ellentéte vagy, egy csodás nő. Épp ez a gond.
– Te meg miről beszélsz?
Végül Caine egyenesen a szemembe nézett, és úgy válaszolt.
– Amikor vége lesz a dolognak, vagy akár még előtte is,
mindent elrontok, és csak fájdalmat okozok neked.
– Ezt nem tudhatod.
Felcsattant: – Dehogynem tudom.
Valahol mélyen tudtam, hogy igaza van. De nem
hagyhattam, hogy lássa rajtam.
– Annyira öntelt vagy, már előre elhatároztad, hogy
összetöröd a szívemet. Arra még nem gondoltál, hogy esetleg
pont én vagyok az, aki majd összetöri a te szívedet egy nap?
Lehet, hogy csak a tested miatt használlak.
Caine szemöldöke megemelkedett. Természetesen teljesen
ki voltam akadva, de ezt neki nem kellett tudnia. Csak annyit
kellett volna tennie, hogy itt marad velem. Nem álltam készen
rá, hogy elmenjen. Legalábbis nem ma éjszaka... még nem.
Amikor a tekintete a mellemre vándorolt, eszembe jutott,
hogy az egyetlen dolog, amit Caine nem tagadhatott, az az
irántam érzett vonzalma. A kezembe fogtam a mellemet, és
megszorítottam. Fékezhetetlen vágy csillant meg a szemében,
és látszott, rögvest kontroll nélkül marad. Ha a szex a módja,
hogy helyre tegyem a ma estét, hát legyen.
Az egyik kezemmel végigsimítottam a testemet, annyira
csábítóan, amennyire csak tudtam, majd becsuktam a szemem,
és a lábam közé nyúltam. Amikor kinyitottam, láttam, hogyan
néz rám megint. Tudtam, hogy megnyertem ezt a kört, még ha
csak egy aprócska csata volt is, ami, úgy gondoltam, hogy egy
hosszú háború része lesz.
– Nagy baj – kérdeztem –, ha csak használom a testedet?
A válasza az volt, hogy elkezdte kigombolni az ingét, amit
épp az imént vett fel.
– Egyáltalán nem.
Hamar ledobálta magáról a ruháit, én pedig az ágyra
térdeltem. Megint teljesen kemény volt, bár alig telt el
negyedóra azóta, hogy elélvezett. A pénisze most mintha még
nagyobbnak tűnt volna. Ha nem indultam volna be ennyire,
még az is lehet, hogy egy kicsit megijedek.
Caine csak szótlanul bámult rám, úgyhogy elkezdtem
játszani. A fejtámla felé fordultam, és négykézlábra
ereszkedtem, majd visszanéztem a vállam felett. A hangom
rekedt volt.
– Mintha mondtál volna valamit a hajamról, meg hogy
szeretnél négykézláb megdugni...

Hajnali kettő volt, mire befejeztük a második és a harmadik

kört. Vagy a harmadikat és a negyediket? Hiszen az első kör
gyakorlatilag a nappaliban kezdődött. Akárhogy is, ma éjjel
megtanultam valamit Caine-nal kapcsolatban. A harc, amit
azért folytatott, hogy távol tartson magától, erejét vesztette,
amikor fizikailag kimerült. Tekintetbe véve, hogy a módszer,
amivel fizikailag ki tudtam fullasztani, nem volt rossz, azt
mondanám, hogy kellemes felismerés volt.
A fejemet a puszta mellkasán nyugtattam, ő pedig simogatta
a hajamat a sötétben. Amikor megszólalt, nyugodt volt a
hangja: – Hogyan szerezted azt a heget a hátadon?
– Leestem egy fáról még gyerekkoromban, és beleakadtam
néhány ágba. – Mindenkinek ugyanezt a történetet meséltem,
amikor valaki észrevette a kilenc centi hosszú sebhelyet a
hátamon. Már olyan régóta mondogattam, hogy én magam is
igaznak hittem.
– Au!
– Nem volt olyan szörnyű. Gyorsan meggyógyult. És te?
Vannak sebhelyeid?
– Láthatók nincsenek – felelte. – A láthatatlanok viszont
nehezebben gyógyulnak.
Sokkal jobban értettem ezt, mint gondolta volna. Könnyed
csókot leheltem a mellkasára a szíve fölé. Utána mindketten
hallgattunk egy darabig. Azon tűnődtem, a sebei járnak-e a
fejében.
– Nem bánod, ha itt maradok ma éjjel? – törte meg a
csendet Caine. – Úgy érzem, kiszívtad belőlem az összes
energiát.
Szó szerint, ami az utolsó kört illeti.
Elnevettem magam. Mikor is nevettem utoljára?
– Nem, sőt szeretném, ha maradnál.
Válaszként megszorította a vállamat.
Eltelt néhány perc, azt hittem, hogy elaludt, úgyhogy
suttogva megkérdeztem:
– Alszol?
– Nem.
– Akkor kérdezhetek valamit?
Nem rá néztem, de tudtam, hogy mosolyog, amikor
megszólalt.
– Az visszatartana, ha nemet mondanék?
– Nem hiányolod ezt?
– Mit?
– Ezt... odabújni valakihez, és hogy ne egyedül légy.
Caine egy percig hallgatott.
– Ez nem egyszerű kérdés.
– Hogyhogy? Hát nem igen vagy nem a válasz rá?
– Nagyon kevés dolog ennyire egyszerű az életben.
– Szerintem túlbonyolítod a dolgokat.
Sóhajtott egyet.
– Egy évet töltöttem akadémiai próbaidőn, amiért nem
tudtam ellenállni valakinek, aki csak rám vágyott. A
demonstrátorom vagy, én pedig a konzulensed. Még soha nem
volt olyan kapcsolatom, ami jól végződött volna. Nincs
egyszerű igen vagy nem válasz erre.
 Fájt, hogy tudatosította bennem, nem én vagyok számára az
első kísértés, aminek engedett az egyetem berkein belül,
Elnémultam, ő pedig megérezhette, hogy lehangolódtam.
Megcsókolta a fejemet.
– Soha senkivel nem feküdtem le az egyetemről. –
Elhallgatott. – És mielőtt bármi elhamarkodott következtetést
vonnál le, soha nem vagyok túl fáradt ahhoz, hogy felkeljek és
hazamenjek. Még akár most is.
Győzelemként fogtam ezt fel, legyen akármilyen kicsi is.
– Oké... Mikor volt az utolsó alkalom, amikor...
Caine félbeszakított, és közelebb húzott magához.
– És ez a testközelség... nagyon kellemes. Aludj egy keveset!
Majd tovább vallatsz, amikor reggel a reggelimet készíted.
Néhány perccel később Caine lélegzése lelassult, ahogy
álomba merült. Megcsókoltam a mellkasát, és becsuktam a
szememet, hogy kövessem álomföldre. Mosolyogtam, és azt
gondoltam magamban, alig várom a reggelit.

Ahogy kipattant a szemem, rögtön az ágy másik felét

tapogattam. Caine-nak hűlt helyét találtam. A gyomrom
összerándult. Az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúltam,
és az órára pislogtam. Majdnem dél volt.
Az utolsó alkalommal, amikor eddig aludtam, nos, nem is
emlékeztem rá, hogy volt-e ilyen alkalom. Nem csoda, hogy
Caine elment.
Ásítozva bementem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak és
megmossam a fogamat. Anyaszült meztelenül, ahogy
belenéztem a tükörbe, láttam, hogy a hajam rettenetesen
kócos, és ott díszelegtek a nyakamon a piros foltok, amiket
Caine okozott. Nem tudtam mit tenni, elmosolyodtam.
Legalább maradt utána valami emlék. És nemcsak az
agyamba hasított bele a felismerés, hogy mi történt az éjjel,
hanem az izmaim is sajogtak, a lábam köze pedig égett egy
kicsit. De mégis régen éreztem már magam ilyen jól.
Tulajdonképpen tetszett az, ahogy kinéztem, és nem
foglalkoztam vele, hogy eltüntessem a nyomokat. Mintha
valami kapcsolat lett volna ez köztem és Caine között.
Kivettem a fiókból az első dolgot, ami a kezem ügyébe akadt,
úgyhogy belebújtam egy Rolling Stones pólóba, és a konyhába
indultam, hogy egy kis kávét igyák. Hirtelen megtorpantam:
Caine állt a tűzhely előtt. Háttal állt nekem, és úgy tűnt, nem
hallott meg, úgyhogy csak álltam az ajtóban, és néztem
megdöbbenten, hogy nem ment el.
Caine, csak nem... táncolt? Nos, a szó szoros értelmében
nem, azt hiszem. De egyértelműen ringatózott valaminek a
ritmusára, miközben megfordította a palacsintát az egyik
serpenyőben, és aztán ellenőrizte a kolbászt a másikban.
Hmmm!
Isteni illatok szálltak a levegőben.
Tovább néztem csendben. Egyértelműen élveztem, hogy épp
meglesem.
– Nem kérsz egy kis kávét, amíg ott álldogálsz? – kérdezte,
miközben megfordult.
Ugrottam egyet, és elmosolyodtam.
– Azt hittem, nem tudod, hogy itt állok.
– Tudom. – A konyhaszekrényhez ment, kivett egy szét, és
öntött nekem egy kis kávét. Úgy tűnt, hogy ő és a konyhám
barátságot kötöttek, mialatt aludtam. – Tejszínnel és cukorral
iszod?
 – Mindegyikből másfél.
Caine elkészítette a kávémat, de én valamiért még mindig a
konyhaajtóban álldogáltam. Odahozta nekem a csészét, és
megcsókolta az orrom hegyét, mielőtt odaadta.
– Jó reggelt, álomszuszék!
– Mikor ébredtél fel?
– Egy órával ezelőtt.
– Nem tudtam, hogy még mindig itt vagy. Miért nem
ébresztettél fel?
Caine visszament a tűzhelyhez.
– Gondoltam, hogy fáradt vagy a múlt éjszakától.
Mosolyogtam, és a számhoz emeltem a kávét.
– Igen, az vagyok. Úgy érzem magam, mint akit péppé
vertek.
Tányérra tett néhány kolbászt pár palacsintával, és
megterített.
– Ülj le!
– Igen, főnök. De azért nem vagyok kutya, aki csakúgy leül
vagy feláll.
Caine odasétált hozzám az ajtófélfához, és mindkét kezét a
falnak támasztotta a fejem mellett.
– Tegnap éjjel úgy tűnt, nem bánod.
– Az más volt.
– Nem, ez nem igaz.
Oldalra fordította a fejét, és kuncogott.
– Mi lenne, ha veszekedés nélkül reggeliznénk?
– Jól van. Leülök. De csak azért, mert annyira jó illata van,
és nem azért, mert elrendelted.
Megrázta a fejét.
– Jól van, Harcos.
Amint a villát a számba tettem, rájöttem, hogy majd éhen
halok. Egy egész palacsintát befaltam pillanatok alatt.
– Éhes vagy? – kérdezte Caine, és felhúzta a szemöldökét.
– Pofa be! Inkább azt mondd, mit csináltál, amíg aludtam?
– Zenét hallgattam a telefonomon, és megnéztem a képeket
a falon.
Ráfogtam a villámat.
– Szimatoltál? Nem gondoltam volna, hogy nyomozgatsz.
– Nem néztem át a fiókjaidat. Megnéztem a falon lévő
képeket, de nem hinném, hogy ez szimatolás.
– Szimatoló. – Úgy mosolyogtam, mint egy hülye. Csendben
ettünk egy darabig. Túl sokat mosolyogtam, felülmúlt
mindent, mint amit vártam tőle azok után, ahogy kezdődtek a
dolgok múlt éjszaka.
Reggeli után, miközben elöblítettem a tányérokat,
megszólalt a telefonom. A töltőn volt a konyhapulton. Caine és
én is rápillantottunk. A képernyőn Davis neve jelent meg.
Caine szeme rám szegeződött, de én nem vettem róla
tudomást, visszamentem, és befejeztem a mosogatást.
– Nem veszed fel?
– Majd később beszélek vele.
Miközben letöröltem az asztalt, Caine visszament a
nappaliba egy másik csésze kávéval. Amikor végeztem,
követtem. Az egyik kép előtt állt, ami csupán egy éve készült.
A három szobatársam és én voltunk rajta, azon a héten
készült, mielőtt kiköltöztünk a lakásból és mindenki ment a
maga útjára. A kanapénk száznyolcvan centi hosszú volt, és két
kilencvenszer kilencven centis párna volt rajta, de mind a
négyen egyetlen párnán nyomorogtunk. Mindegyikünk
mosolygott.
– Ki ez itt veled és Avával?
– Beth és Davis. Beth a dekoltázsos lány.
 – Igen, rájöttem.
Caine belekortyolt a kávéjába, és egy pillanattal később
felém fordult.
– Miért nem feküdtél le vele?
– Csak vacsoráztunk. Beszélgetni akartunk.
– De ő szeretne lefeküdni veled, nem?
– Szeretne előtte még randizni velem.
Caine újra belekortyolt a kávéjába, és a csészéje felett rám
bámult.
– És te mit szeretnél?
Te idióta. Téged. Tudtam, hogy szeszélyes volt a múlt
éjszaka történtek miatt, úgyhogy igyekeztem óvatos lenni a
válaszommal.
– Nos, nem bánnám, ha több olyan élményben lenne
részem, mint múlt éjszaka.
Caine becsúsztatta a kezét a pólóm ujja alá, és ellenőrizte,
hogy nincs alatta semmi. Belemarkolt a fenekembe, és
megszorította.
– Semmit sem szoktál felvenni a póló alá, amikor felkelsz?
– Nem.
Caine kivitte a kávéscsészéinket a konyhába, majd visszajött
hozzám, lehajolt, és felvett a vállára, mint ahogy a tűzoltók
szoktak menteni. Felsikítottam, de minden percét élveztem.
Főleg azt, ami utána következett...
Már délután volt, amikor Caine megemlítette, hogy mennie
kell. Ötkor nekem is az O'Leary'sben kellett lennem, úgyhogy
vettünk egy közös zuhanyt. Felöltözött, amíg én a
fürdőszobában voltam és elkészültem. Még mindig csak egy
szál törülköző volt rajtam. Odahajoltam a tükörhöz, hogy egy
kis arckrémet kenjek az arcomra. Caine bejött és átkarolt
hátulról, csendben figyelt. Egymásra mosolyogtunk, és csak
néztük a másikat, de egyikünk sem mondott semmit. Csak
nézett, miközben befejeztem az arcápolást, majd bekrémeztem
az egész testem, végül megfésültem a vizes hajamat.
– Történt már veled olyan, hogy életedben először hallottál
egy dalt, de mégis ismerősnek tűnt? – kérdezte.
– Persze. Például az All summer long, Kid Rocktól, ahol a
Sweet Home Alabama, valamint a Werewolves of London
című dalokból merített.
– Nem így értettem. Egy teljesen új, eredeti dalra
gondoltam, amit először hallasz, de egyáltalán nem ismersz.
Felé fordultam.
– Szerintem biztosan. Minden dalban van valami közös egy
másikkal. Egy akkord, egy ütem, a hangszerelés, egy hangszín.
Az agyunk észreveszi ezeket az apróságokat, úgyhogy előfordul,
hogy hallunk valamit és egyből ismerősnek hat, de nem tudjuk,
hogy miért.
– Te magad vagy az a dal. Nem tudom a szöveget, de a
dallam annyira ismerős.
Értettem, hogy mit akart mondani ezzel. Én is éreztem ezt a
köztünk lévő kapcsolatot, már a legelső alkalommal is.
Nem akartam megijeszteni, de bármi is volt közöttünk,
legyőzhetetlennek éreztem mindkettőnk részéről.
Viccelődve átöleltem a nyakát, és azt mondtam: – Nos lehet,
hogy a testem egy szupermodellre emlékeztet. Szerintem egy
olyan modellre, aki az egyik focistának a felesége,
Caine mosolygott.
– Csak nem Tom Bradyre gondolsz?
– De igen. A testem? Az duplán olyan jó, mint az övé, a
szívem pedig egy kicsit olyan, mint Teréz anyáé.
– Igen?
– Nos...
 Caine lehajolt, és gyengéd csókot lehelt az ajkamra.
– Akkor biztosan így van. De nekem most rohannom kell,
Teréz anyu, neked pedig dolgoznod. Holnap találkozunk órán.
Én leszek az egyedüli a tábla előtt, aki próbál majd figyelmen
kívül hagyni és nem megbámulni.
– Oké. – Lábujjhegyre álltam, és ez alkalommal én
csókoltam meg. – És én leszek az egyedüli, aki tudni fogja,
hogy nem lesz rajtad alsónadrág.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Caine – tizenöt évvel korábban

Nem jött a múlt héten. Boldognak kellett volna lennem tőle,

hogy nyolc hét után végre visszakaptam a szombatomat, de
nem voltam az. Aggódtam, és az egész hét olyan nehezen telt.
Mielőtt bementem a templomba, az égnek emeltem a
tekintetem, és ezt morogtam magamban: Bocs azért az
istenverte nagyfiúért.
A templom szokás szerint üres volt, nekem pedig meg kellett
tanulnom egy dalt, úgyhogy a szokásos helyemre mentem,
hogy pihenjek, nem pedig odakint lófráltam. Liam megint
ráállt az egyik részegen írt dalra. De a legutóbbi kudarc után,
amikor is csak a felére emlékezett, összedobtuk a pénzt, és
vettünk neki egy diktafont. Kisebb volt, mint egy telefon, és
húszórányi zenét volt képes rögzíteni egyetlen
gombnyomással. Nagyszerűen működött. Amikor megjelent
részegen a ma reggeli próbán a szokásos péntek esti ivás és
dalírás után, semmire sem emlékezett. Nekünk viszont csak
annyit kellett tennünk, hogy feltöltöttük a diktafon felvételét.
Hálásak voltunk, hogy Liamnek eszébe jutott bekapcsolni
azt a vackot. Csak épp szerencsétlenségére, vagy épp a
mienkre, elfelejtette utána kikapcsolni. Meg kellett találnunk a
módját, hogy valamilyen módon lejátsszuk az éjszakai
vonyítását egy dalban, valamikor a jövőben.
Majdnem fél órát ültem a sötét gyóntatószékben a fülessel a
fülemben. A kislány ugyan nem jött el, de legalább
megtanultam a szövegét a dalnak, amivel Liam előállt. Amikor
készen voltam, belesüppedtem a vörös bársonyszékbe,
becsuktam a szememet, és Bob Dylant hallgattam. A Blown in
the Wind kizárt minden mást körülöttem, még az ajtó
nyikorgását is a másik oldalon.
Fogalmam sem volt, hogy meddig lehetett ott, amikor végre
kinyitottam a szemem és észrevettem. Kivettem a fülest a
fülemből, átváltottam pap üzemmódba, és megmutattam a
tizenhat éves énemet.
– Szia. Nem hittem, hogy eljössz.
A zene még mindig szólt a fülesből.
– Mit hallgat? – kérdezte.
Nem mondhattam neki, hogy Dylant, hiszen az nem
hangzott volna valami túl hihető en. – Új zsoltárokat.
– Nekem pedig úgy hangzik, hogy Bob Dylant.
Elvigyorodtam. A kiskölyök ismerte Dylant. Nem csoda,
hogy annyira kedveltem. Lehalkítottam a hangomat.
– Pszt. Azért a többi papot ne avassuk be a mi kis titkunkba.
Nem láttam a kislányt, de éreztem, hogy mosolyog.
– Jól van.
– Ha már a titkoknál tartunk, ma mit fogsz mesélni nekem?
– A nővérem hazajött.
– Hogy elvigyen?
– Nem. Bajba keveredett, és a rendőrség hazahozta.
Jól van. Akkor ezek szerint a rendőrség járt abban a házban.
– És mi történt?
Az egyik barátja apjának a vadászházában húzta meg magát,
északon. Egy éjszaka alatt megitta az össze likőrt, elment, hogy
egy boltot keressen, és eltévedt. A rendőrség hazahozta, de
előtte még összehányta az autó hátsó ülését.
– És beszéltek a szüleitekkel?
– Bennyvel beszéltek. A hálószobám ajtaján át hallgatóztam.
Hazudott a rendőrségnek, azt mondta, hogy a nővérem
folyamatosan iszik és fiúkkal hetyeg. Ez igaz is volt egy darabig
rá.
A fenébe!
– És mást nem kérdeztek?
– Nem igazán. Ketten voltak, és az egyik ismerte Bennyt a
szerelőműhelyből.
– A műhelyből?
– Igen, Benny ott dolgozik.
– Autókat javít? Autószerelő?
– Igen.
– És hogy van a nővéred?
– Szomorú.
– Miért nem jöttél el múlt héten?
– Nem hagyhattam egyedül a nővéremet. Benny nagyon
dühös volt rá, miután a rendőrség hozta haza. Napokig
rengeteget ivott és üvöltözött.
– Bántotta őt?
– Szerintem igen.
Ez innentől már nem volt játék.
– Meg kell mondanod nekem. Bántotta, vagy nem?
Nem válaszolt. Elhatároztam, hogyha elmegy, akkor követni
fogom hazáig, vagy pedig találkoznom kell vele személyesen.
Az, hogy visszaélek ennek a szegény kislánynak a bizalmával,
már nem zavart. Utálhat és akár távol is maradhat a
templomtól, de engem már csak az érdekelt, hogy
biztonságban legyen.
 Komolyabb hangot ütöttem meg.
– Beszélj! Bántotta vagy sem a nővéredet?
– Nem mondja el. De láttam, amikor kijött a szobájából
reggel, és azt mondta, hogy be kell zárnom az ajtómat
éjszakára, meg azt is, hogy Benny megígérte, hogy nem fog
bántani engem, amíg a nővérem kedves vele.
Bassza meg! Bassza meg! BASSZA MEG!
– El kell mennünk a rendőrségre. Elkísérlek.
– Haza kell mennem. – Láttam az áttört farácson át, hogy
már fel is állt.
– Várj! – kiáltottam rá.
Megállt.
– Miért jöttél el ma, ha nem akarod, hogy segítsek?
– Mert itt olyan biztonságos.
– Bízol bennem?
– Igen.
– Akkor meg kell tenned valamit.
– Rendben.
– Menj haza, és hozd el a nővéredet.
– Nem tehetem. Benny hamarosan otthon lesz.
– Akkor holnap. Vasárnap. Általában mit csináltok
vasárnap?
– Benny elmegy dolgozni reggel. A nővéremmel zenélünk,
mert akkor nem szabad, amikor ő is otthon van.
– Amikor elmegy dolgozni, gyertek ide. Szeretnék beszélni
veletek. Együtt.
A kislány hallgatott. Amikor végre megszólalt, a hangja nem
volt túl meggyőző.
– Jól van.
– Eljössz? És elhozod a nővéredet?
– Megpróbálom.
 Vártam, amíg azt nem hallottam, hogy becsukódik a
gyóntatószék ajtaja, majd nyílik és csukódik a templomajtó.
Biztosan eltart egy-két percig, amíg kiláncolja a biciklijét, és
azt is tudtam, hogy merről szokott érkezni.
Megijeszteni végképp nem akartam azzal, hogy követem
hazáig. De ha nem jön el holnap, tudnom kell, hogy hol lakik.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Rachel

Az észveszejtő szexnek voltak utóhatásai. Még kilenc óra

sem volt, a műszakomnak alig a fele, és alig vonszoltam
magam. De ettől is csak mosolyognom kellett. Alig vonszolom
a seggem, A segget, amit Caine a kezében tartott egész éjjel...
és ma reggel is.
Ava elkapott, amint épp ábrándoztam.
– Te jó ég! Te lefeküdtél Davisszel.
– Te meg miről beszélsz?
Letette a tálcáját a bárpultra egy fickó mellé, aki rögtön
felkapta a fejét a beszélgetésünkre.
– Látom az arcodon. Általában olyan... – Az arcára
mutatott, miközben felhúzta az orrát, mintha fájna valamije...
– morcos vagy. De most nem. – Megütögette a srác hátát, aki
épp a sörét kortyolgatta, és kikérte a véleményét.
– Ugye? Egyértelműen lefeküdt valakivel.
A srác alaposan megvizsgálta az arcomat.
– Ne is figyelj oda rá – mondtam neki. A bárpult másik
feléhez sétáltam, ahol nem ült egy törzsvendég sem. Ava
követett, és feltelepedett egy üres bárszékre.
Dolgozni kezdtem, letöröltem a pultot, és próbáltam
figyelmen kívül hagyni Avát, de ő továbbra is bárgyú mosollyal
bámult rám.
– Mi van? – kérdeztem hatalmas sóhaj kíséretében.
– Tényleg nem akarsz semmit sem mesélni?
– Ez nem az, amire gondolsz.
– Szóval valami történt Davisszel. Meséld el!
– Tegnap este elmentünk vacsorázni.
– Tudtam, hogy történt valami. Olyan képet vágsz, mint aki
szerelmes vagy vágyik valaki után.
Reméltem, hogy az utóbbi miatt rándult görcsbe a
gyomrom, amikor Caine Westre gondoltam, mert az előbbivel
kapcsolatban meg voltam róla győződve, hogy nem jó ötlet.
Ava is az utóbbira következtetett az álmodozó arcomból.
– Jól áll a szex.
Szerencsére épp ekkor sétált be egy párocska, így
megmenekültem egy rövid időre Ava vallatásától. Jóllehet
Avának nagy volt a szája, de tudtam, hogy soha nem mondaná
el senkinek, de nem ez tartott vissza attól, hogy meséljek neki.
Lehet, hogy bután hangzik, de szerettem volna, ha Caine és
köztem marad mindaz, ami történt. Nem álltam készen rá,
hogy elemezgessem, mi folyik köztünk. Szerettem volna, ha
titokban tudjuk tartani, amíg csak lehet.
Bár biztos, hogy nem lesz sokáig titok. Kilenc óra felé egy
Cosmót ráztam épp egy ezüstszínű shakerben és oda sem
figyeltem, amikor meghallottam Ava azon titokzatos hangját,
mint amit a legtöbb lány használ, amikor nem visel melltartót.
– Sziaaa – köszönt. – Vajon mi hozhatott ide ma este?!
Felnéztem, és megláttam Davist a bár másik felében, amint
épp levetette a dzsekijét. Bűntudat nyilallt belém. A rohadt
életbe! Miért nem válaszoltam az sms-ére délután? Davis
intett, én pedig mutattam neki, hogy nemsokára odamegyek.
Nem volt semmi dolgom, úgyhogy valamit ki kellett találnom.
 Megtöltöttem egy törzsvendég korsóját, és beszélgettem
vele, amíg csak tudtam, majd felajánlottam, hogy összeírom a
számláját egy másik srácnak, aki még nem igazán igyekezett
távozni. Már majdnem kifogytam az ötletekből, amikor láttam,
hogy Ava közeledik. Reméltem, hogy italrendelés miatt jön,
– Menj, tarts szünetet, majd én tartom a frontot. – Rám
kacsintott. – És semmi akadálya, hogy bemenjetek hátra az
öltözőbe, ha esetleg egy kis magányra vágytok.
A bűntudattól pánikba estem. A bár másik felébe
pillantottam, ahonnan Davis rám mosolygott. Semmi kétség, a
hónaljam izzadni kezdett, és hányinger kerülgetett.
– Tudnál nekem segíteni valamiben a konyhában?
Ava összeráncolta a szemöldökét.
– Persze.
– Mindjárt jövök vissza, csak viszek Davisnek egy italt.
– Oké. De elég furcsán viselkedsz.
– Csak menj be a konyhába!
– Jól van.
Vettem egy mély levegőt, és átsétáltam a bár másik felébe.
– Szia. Micsoda meglepetés. Nem is tudtam, hogy jössz –
mosolyogtam Davisre erőltetetten.
– Jó kis meglepetés, remélem.
Ööö...
– Hát persze. De először még el kell rendeznem valamit
hátul. Mit hozhatok neked inni? A szokásosat szeretnéd?
– Az jól hangzik, köszönöm.
Valahogy azért sikerült összekevernem a tanqueray-t és a
tonikot anélkül, hogy kiöntöttem volna bármelyiket is, és
mosolyogva kivittem.
– Mindjárt jövök.
Ava a konyhában várt.
 – Mi folyik köztetek? Tíz perccel ezelőtt úgy néztél ki, mint
aki totál szerelmes, most meg, amióta Davis ide jött, olyan
nyomorult képet vágsz.
Előre-hátra táncoltam.
– Nem, nem igaz.
– Mi a baj? Hát nem volt jó a tegnap este?
– De.
– Oké...
Megvakartam a homlokomat.
– Davisszel elmentünk vacsorázni. Jól éreztük magunkat, de
össze voltam zavarodva, úgyhogy hamar hazamentem.
– Ennyi? Meg mertem volna esküdni rá, hogy a szextől vagy
ilyen fáradt.
– Igen, így van.
– Akkor miről maradtam le?
Abbahagytam a ringatózást, és ránéztem Avára.
– Lefeküdtem Caine-nal, miután Davisszel vacsoráztam.
– Hogy mi? Caine... úgy érted, Caine West?
Bólintottam.
– Összezavarsz. De azt hittem, Davisszel vacsoráztál.
– Így is volt. Aztán hazamentem. Korábban Caine-nal volt
egy vitánk az egyetemen... vagy valami ilyesmi. Amikor
hazaértem a randimről, Caine már ott várt rám. Beszélni akart
velem. Aztán újra összeszólalkoztunk és...
Ava elvigyorodott.
– A dühös szex a legjobb. Dugj meg, mintha utálnál.
– Mit fogok most Davisnek mondani?
– Ő nem tud semmit, csak azt, hogy hazamentél és
lefeküdtél, nem?
– Valószínűleg.
– Tégy úgy, mintha nem történt volna semmi.
 Ava még soha nem feküdt le Caine-nal, nem tudhatta így,
hogy úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, az olyan,
mintha megpróbálnék csupán egy szem csipszet megenni az
egész zacskóból.
– Szörnyen hazudok.
– Hát ne hazudj! Ha megpróbál arról beszélni, hogy mi van
köztetek, mondd, hogy dolgozol, és jobb lenne erről nem itt
beszélni. Halogasd a beszélgetést addig, amíg késznek nem
érzed rá magad. És akkor is, ha csak barátként szeretnéd
magad mellett tudni Davist, nem kell semmi egyebet
mondanod neki.
Vettem egy nagy levegőt.
– Igazad van. Úgy viselkedek, mint egy idióta. Bűntudatom
van, ezért van az egész.
– Nem kell, hogy bűntudatod legyen. Felnőtt, egyedülálló nő
vagy. Ígértél bármit is Davisnek vacsora közben?
– Nem. Csak annyit, hogy elgondolkodom a dolgokon.
– Helyes. – Ava a vállamra tette a kezét, hogy
megnyugtasson. – Nincs semmi baj. Semmi rosszat nem tettél.
Várj egy-két percet, szedd össze magad, és menj vissza hozzá.
Viselkedj úgy, mint egy felnőtt nő, aki nem tett semmi rosszat.
– Jól van.
– Jól vagy?
– Azt hiszem.
Ava visszament a bárpulthoz, én pedig vártam egy percet,
hogy összeszedjem magam. Teljesen igaza volt. Nincs okom
bűnösnek érezni magam. Davisnek fogalma sem volt, hogy mi
történt múlt éjszaka. Meg tudom csinálni. Kemény munka volt
Caine-t kizárni a gondolataimból, még ha csak rövid időre is.
Vettem egy nagy levegőt, és kinyitottam az ajtót. Már sokkal
nyugodtabbnak éreztem magam.
 Amíg...
Odanéztem, ahol Davis ült, és megláttam egy férfit mellette.
Caine volt az.

Ava látta, ahogy mozdulatlanná dermedek az ajtóban,

úgyhogy odasétált mellém. Kikerekedtek a szemei.
– Tudtad, hogy ide fognak jönni?
– Nem. Szerintem mindketten meg akartak lepni. Bassza
meg! Most mi a fenét csináljak?
– Nos, gondolkodjunk el a helyzeten egy kicsit. Még mindig
nem tettél semmi rosszat. De ha odamész, az tuti, hogy úgy
fogsz viselkedni, mint egy hibbant tyúk.
– Felettébb valószínű.
– Davis ismeri Caine-t?
Megráztam a fejemet.
– Nem, szerintem nem.
– És Caine?
– Ő tudja, hogy ki az, rajta volt az egyik fényképen a
falamon, otthon. Szerintem fel fogja ismerni, hacsak fel nem
ismerte már.
– Huh. Van egy tervem.
– Hál’ istennek.
– Odamész, és úgy teszel, mintha minden rendben lenne.
– Ez a terved? Milyen ostoba terv ez?
– Az egyetlen, amivel jelenleg rendelkezel. Menj vissza a
pult mögé és köszönj, én pedig a közelben maradok, ha közbe
kellene lépnem.
Odapillantottam, ahol a két férfi ült, pont akkor, amikor
Caine is rám nézett. Pókerarcot vágott, amitől összerándult a
gyomrom. Legszívesebben a bár mögé rejtőztem volna, fogtam
volna egy üveg bármit, egy húzásra meginni, majd a hátsó
ajtón távozni.
Ava mosolygott, tudta, hogy mire gondolok.
– Majd iszunk egyet, ha túl vagyunk rajta. Gyerünk, menj
oda, annyira nem lehet szörnyű.
Adott nekem egy papírt, amin italrendelés volt.
– A hármas asztal szeretne valami édes, gyümölcsös italt.
Egy pár percig még elfoglalhatod magad ezzel.
Átkozódtam az orrom alatt egy pár percig.
– Maradj a közelemben!
Ava mosolygott.
– Így lesz. Alig várom, hogy mozizhassak.
– Ez a te hibád, remélem, tudod.
– Az enyém?
– Ha meg tudnád különböztetni a kéket a barnától, akkor
nem a rossz srácot csesztem volna le aznap éjjel. Akkor sosem
ismerkedem meg Caine-nal, és lehet, hogy tiszta szakmai
vonalon tudtunk volna maradni.
Ava belém karolt.
– Nagyon szívesen. Menjünk.
A bár mögött elfoglaltam magam, míg elkészítettem Ava
italrendelését, amit a bár másik felébe kellett kivinnem, mint
ahol Davis és Caine ült. Próbáltam kerülni, ameddig csak
lehetett, hogy még arra se nézzek. De végül a kíváncsiság nyert,
és láttam, ahogy mindketten engem bámulnak, miközben az
italokat keverem.
Idegesen odaintettem nekik. Aztán tovább ráztam a
shakerben az italt, túl sokáig is. Ezt követően letöröltem a
pultot, és megkérdeztem a másik két törzsvendéget, hogy
adhatok-e nekik valamit. Már nem maradt más dolgom, mint
szembenézni az elkerülhetetlennel. Két szempár meredt rám.
Vettem egy nagy levegőt, és a bár másik felébe vettem az
irányt. Davisnek már köszöntem, úgyhogy most Caine-ra
néztem először.
– Szia. Nem is tudtam, hogy beugrasz.
Oldalra pillantott Davisre, majd rám bámult.
– Igen, úgy látom, inkább telefonálnom kellett volna, hogy
foglaljak egy asztalt.
A fenébe!
Davis, akinek nem volt tudomása róla, hogy ki Caine, csak
nevetett a megjegyzésén.
– Igen. Ide csak öregek járnak. Éjszakánként teljesen üres.
Én is csak egy csinos pincérnő miatt jöttem.
Caine arcizmai megfeszültek.
Davis üres poharára mutattam.
– Szeretnél még egyet?
– Persze. – Aztán Caine-ra mutatott. – És a barátomnak is
kérek egyet.
Caine rám bámult.
– Nem, köszönöm. Szerintem én nem maradok sokáig. –
Hirtelen felállt, és az asztal lábai hangosan karistolták a padlót,
ahogy arrébb lökte, el az útjából. – Biztonságban juss haza,
Rachel!
És evvel Caine el is ment.
– Mi van ezzel a sráccal? Törzsvendég, nem?
Elvettem Davis poharát.
– Néha-néha benéz. De hadd töltsem újra a poharadat.
Ava a pult másik felénél várt.
– Mi a fene történt?
– Semmi. Caine elment.
 – Mondott neki valamit Davis?
– Nem. Egyszerűen elment.
– Elment, hogy te együtt tölthesd az estét egy sráccal, akiről
tudja, hogy együtt voltatok és szeretne visszakapni?
Tudtam, hogy nem akarta megbántani, de igaza volt, és fájt
is az igazság. Éppen ez volt a helyzet. Caine megadta magát.
Nem állt készen egy csatára. Nem állt ő készen semmi másra,
csak a szexre. Minden más, amit a fejemben elgondoltam, csak
sóvárgás volt.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Rachel

Nem volt jogom mérgesnek lenni.

De az, hogy nem volt jogom valahogyan érezni magam és
uralkodni az érzelmeimen, két teljesen különböző dolog.
Másnap óra után megpróbáltam leplezni a keserűségemet.
Mint általában, megvártam, amíg kiürül az előadó, aztán
odamentem Caine-hoz. Tartottam egy korrepetálást óra előtt, ő
pedig szerette eltenni a jelenléti ívet, hogy tudja, ki jött el az
órára, így hát odaadtam neki.
– Késtél.
– Nem igaz. Pontosan időben érkeztem.
– A korrepetálásra gondoltam.
Még csak nem is abban az épületben tartottam az órát, ahol
Caine tanított. És alig késtem.
– Oké, két percet késtem. Csak nem ellenőrizgetsz?
Rám bámult.
– Nem szeretem a késést. Tedd későbbre az órákat, ha
sokáig kell dolgoznod vagy ilyesmi.
A vagy ilyesmi belátást engedett a maszk mögé, amit viselt.
Rásandítottam.
– Kifejezetten engem kerestél ma reggel, vagy csak
ellenőrizni akartál?
 – Csak légy pontos!
– Válaszolj a kérdésemre!
Caine elfordult, ahogy összepakolta a holmiját, de egyszer
csak megállt és rám nézett. A szeme egészen sötét árnyalatot
öltött.
– Nem itt. Ez a beszélgetés nem olyanfajta, amit egy
előadóban szeretnék lefolytatni.
– Jól van. Akkor hol?
Felvette a táskáját az asztalról.
– Egyáltalán nem szeretném lefolytatni ezt a beszélgetést.
Összefontam a karomat a mellkasomon, és felemeltem a
hangomat.
– Szóval akkor ennyi volt? Ezt próbálod elmondani? Mert
én jobban szeretem az egyenes beszédet. Ha elég volt a
dugásból, akkor csak mondd ki!
Farkasszemet néztünk. Láttam rajta, hogy pattanásig
feszültek az idegei, de pont leszartam.
– Hét óra – mondta. – Elmegyek hozzád az utolsó órám
után.
– Ma nappalos vagyok, nyolckor végzek. Elmegyek utána én
hozzád.
Fogalmam sem volt, hogy mi kerített hatalmába, hogy ezt
mondtam. Miért akarnék elautózni Brooklynból Manhattenbe
az éjszaka közepén? De az érzelmeim annyira
irányíthatatlanokká váltak, hogy bármibe belekapaszkodtam,
hogy csak egy kicsit is úgy tűnjön, ura vagyok a helyzetnek.
– Jól van. De felveszlek. Nem akarom, hogy késő este
fáradtan vezess.
Meglepő módon a nap hátralévő része elrepült. Az
O’Leary’sben telt ház volt, és az, hogy Charlie-val dolgoztam,
azt jelentette, nem kellett Avával egész nap az életemet
taglalnom. Egy kicsivel hét előtt éppen egy pár asztalánál
vettem fel a rendelést, akik törzsvendégeink voltak, amikor
megpillantottam Caine-t. A szívem majd kiugrott a helyéből
Hülyét csináltam magamból, amikor próbáltam úgy tenni,
nem fog megbántani, pedig tényleg nem volt szó másról, csak
szexről. A világ összes logikája nem tudta volna megóvni a
szívemet, hogy összetörjön.
Miután az utolsó asztalomat is elláttam és az utolsó
vendéggel is tudattam, hogy innentől a bárrészlegben
szolgáljuk ki, odamentem Caine-hoz. Charlie a közelben állt.
– Emlékszel Caine-ra, ugye, Charlie?
Charlie kinyújtotta a kezét.
– A professzor. West, ha jól emlékszem.
Caine kezet rázott vele.
– Így van.
– Van középső neve is?
Caine összeráncolta a homlokát, de azért válaszolt.
– Igen, van. Maxwell. Az apám neve. Miért?
Charlie rám nézett.
– Semmi különös. Csak szeretem tudni, hogy kivel tölti ez a
lány az estéjét.
Erre forgatni kezdtem a szememet.
– Ne is figyelj Charlie-ra. Húsz évig nyomozóként dolgozott.
Neki mindenki gyanús, amíg be nem bizonyosodik róla, hogy
ártatlan. Megyek, átöltözöm. Mindjárt jövök.
Az autóút Caine-hoz csendben telt, és furcsán éreztem
magam. Ahogy a váltót kezelte, olyan gondolatokat keltett
bennem, amiket nem akartam érezni. Az idő nagy részét azzal
töltöttem, hogy bámultam kifelé az ablakon. Amikor
megérkeztünk Caine házához, átjött az én oldalamra, hogy
kinyissa nekem az ajtót, de ekkor én már félig kiszálltam.
 Mozdulatlanná dermedt, majd megfogta a könyökömet,
hogy kisegítsen az alacsony autóból. A liftben sem szóltunk
egymáshoz, míg fel nem értünk a lakáshoz.
– Hozhatok neked valamit inni?
– Vizet. – Letérdeltem, hogy üdvözöljem Murphyt, aki
valószínűleg megérezte köztünk a feszültséget, és ez
alkalommal hallgatott Caine-ra, amikor ráförmedt.
– Ül!
Caine hozott nekem egy üveg vizet, magának pedig egy
pohár vörösbort. Újra csak kifelé bámultam az ablakon. Ott
volt az egész napom, hogy azon gondolkodjam, mit fogok
mondani, de amikor itt volt az ideje, a haragom és a
frusztrációm eltűnt. Csak szomorú voltam, legyőzött és fáradt.
Sóhajtottam egyet, és tovább bámultam a város fényeit.
– Nem én hívtam Davist az O’Leary’sbe. Nem beszéltem
meg vele semmit.
– Tudom.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy nem tennél ilyet. Nem az a fajta nő vagy, aki
reggel kiugrik az egyik férfi ágyából, és máris rohan a
másikhoz.
Felé fordultam. Nem lépett hátrébb vagy ment arrébb, hogy
helyet adjon.
– De akkor miért mentél el, ha tudtad?
Egyenesen a szemembe nézett.
– Mert jobb lenne neked vele, mint velem.
Erre kihúztam magam.
– Nem te döntöd el, hogy kivel vagyok. Nem adhatsz át csak
úgy valakinek, ha úgy érzed, végeztünk.
– Nem ezt akartam mondani, Rachel.
– Tudod mit? Baszd meg!
 – Rachel...
Fenyegető volt a hangja, pedig én voltam az, akinek meg
kellett volna fenyegetnem. Hirtelen újra dühös lettem.
A frusztrációm haragba torkollott. Iszonyatosan dühítő volt,
hogy olyan nyugodtan állt ott. Azt akartam, hogy legalább
annyira fájjon neki, mint nekem.
– Ne Rachelözz! Igazad van. Jobban tenném, ha Davisszel
lennék. Ő legalább őszinte velem az érzéseit illetően. És nagyon
jó volt az ágyban is.
Caine állkapcsa megfeszült.
– Nos, befejezted?
– Nem. Nem fejeztem be. Csak most kezdtem. Szerintem
lefekszem vele is, így legalább közelebbről láthatom, milyenek
is az igazi, őszinte dolgok.
– És most? Befejezted? – emelte fel a hangját. – Mert ha
befognád a kibaszott szádat egy percre, akkor szeretnék veled
pár szót váltani.
A szemem kikerekedett.
– Te most tényleg azt mondtad, hogy fogjam be a kibaszott
számat?
Caine lejjebb eresztette a fejét, úgyhogy szemmagasságban
álltunk. Összeszorította a fogát, úgy beszélt.
– Nem akarok hallani arról, hogy más férfiakkal fekszel le.
Úgyhogy igen, fogd be egy percre a kibaszott szádat!
– Nem fogom. Nem...
Caine félbeszakított és... a száját az enyémnek szorította.
A meglepetésemet csókba fojtotta. A kezével az arcomat
fogta, majd oldalra hajtotta a fejemet, hogy mélyebben meg
tudjon csókolni. Az első reakcióm az volt, hogy küzdjek ellene,
eltoljam magamtól és az ellenkező irányba fussak. De ez a
gondolat elillant a fejemből abban a percben, ahogy bedugta a
nyelvét a számba és megtalálta az enyémet. Inkább dühösen
visszacsókoltam.
A nyaka köré fontam a karomat és meghúztam a haját,
ahogy kapaszkodtam belé. Caine megfogta a csípőmet, és
felemelt a földről, ahogy odanyomott a hideg ablaküveghez. A
dereka köré fontam a lábamat, és felnyögött, amikor az
ölemhez nyomta az ágyékát. Ez a hang minden mást kitörölt a
fejemből.
Nem volt több kiabálás.
Nem mondta többé azt, hogy jobb lenne, ha egy másik
férfival lennék.
Csak ő volt és én – és a csók.
A csók.
Mi.
Nem tudtunk elég közel kerülni egymáshoz. A végtagjaink
összegabalyodtak. Ki voltunk éhezve egymásra. Képtelen
voltam küzdeni ellene. A fejem kiüresedett, képtelen voltam egy
ép gondolatot megformálni, amikor a vad csókunk véget ért.
Caine zihált.
– Szóval most már csendben tudnál maradni egy percre?
Bólintanom azért sikerült.
– Jól van. – A fogása még erősebb lett a derekamon, de elég
távol tartott magától ahhoz, hogy a szemembe nézzen. – Azt
mondtam, hogy jobb lenne, ha vele lennél, nem pedig velem.
De nem hagytad, hogy befejezzem.
Visszatartottam a lélegzetemet, és vártam a folytatást. Caine
elgondolkodva elfordította a fejét.
– Tegnap éjjel úgy mentem el, hogy arra gondoltam,
helyesen cselekedtem. Még soha nem volt pár hónapnál
hosszabb kapcsolatom, mert aztán minden jót tönkreteszek
magam körül.
 – De nem...
Caine két ujját a számra tette, hogy elcsendesítsen. Becsukta
a szemét, és a fejét csóválta. Amikor újra rám nézett,
felnevetett.
– Ó, istenem, te tényleg soha nem tudod befogni. – Aztán
előrehajolt, és az enyémnek tette a homlokát. – Hadd fejezzem
be!
Bólintottam.
– Jobb lenne, ha vele lennél, mint velem, de egy önző disznó
vagyok. És elég önző vagyok ahhoz, hogy ne lépjek le, amikor le
kellene, és hogy megkérjelek, maradj velem addig, amíg aztán
úgyis elrontok mindent és te fogsz elmenekülni tőlem.
A szemébe néztem, és láttam rajta, hogy minden egyes szót
komolyan gondolt. Valamiért azt hitte, hogy nem érdemel
esélyt tőlem és a dolgoknak elkerülhetetlenül rossz végük lesz.
Rossz előérzet markolt a gyomromba, és azt súgta, hogy fájni
fog a végén, de elfojtottam.
– Elmondanád, hogy mit értesz azon, hogy a dolgoknak
mindenképp rossz végük lesz?
– Ez történelem, Rachel.
– Szóval akkor tanulni fogunk belőle. De nem tudok tanulni
belőle, ha nem tudom, hogy mit kell elkerülni.
Caine a szemembe nézve folytatta.
– Mondd, hogy az a szarzsák nem érdekel.
Felvontam a szemöldökömet.
– Szarzsák?
– A szobatársad, Davis.
Nem mondtam el neki, hogy már terveztem, hogy közöljem
Davisszel, nem szeretnék tőle semmit. Hadd gondolja azt, hogy
ez az ő győzelme.
– Igen.
 – Jól van. Később beszélgetünk.
Persze rögtön tiltakozni kezdtem.
– Később? Miért nem...
Caine ismét egy csókkal hallgattatott el.
A később tényleg jobb ötlet volt.

Caine szívverését hallgattam, ahogy a fejemet a mellkasán

nyugtattam.
– Gimnáziumban pár hónapig volt egy barátnőm, de
megcsaltam.
A hangja halk volt, el kellett vennem a fejemet a
mellkasáról, hogy hallhassam, mit mond. Elfordítottam a
fejemet, és a kezeimen nyugtattam az államat. A szemem
kezdte megszokni a szoba sötétjét annyira, hogy lássam, ahogy
beszél. Mindketten meztelenek voltunk, és elég magabiztosnak
éreztem magam.
– Fiatal voltál.
– A huszonkét éves nővérével csaltam meg.
– Hány éves voltál?
– Tizenhét.
– Az még mindig elég fiatal. Ő volt az idősebb, neki kellett
volna észnél lennie.
– Az egyetem első évében találkoztam Abbyvel. Öt hónapig
voltunk együtt, amikor elhatároztam, hogy kihagyok egy
szemesztert és elmegyek turnézni az együttesemmel. Mi
voltunk az előzenekar egy másik bandánál, akik egyáltalán
nem voltak nálunk ismertebbek, mi meg azt hittük, hogy
rocksztár lesz belőlünk. Itt találkoztam először buzikkal.
Tulajdonképpen nem csaltam meg a lányt, ha úgy vesszük.
Mikor már hét hete úton voltunk, felhívtam, és azt mondtam
neki, jobb lenne, ha találkozgatna másokkal. Azt gondolta,
hogy csak magányos vagyok, úgyhogy néhány nappal később
elrepült Seattle-be, hogy meglepjen és ott legyen a
fellépésünkön. Végül látta a show-t, de sajnos a színfalak
mögött, és két nő játszotta benne a főszerepet.
Felhúztam az orromat.
– Tricikliztetek?
– Nem tudtam, hogy Abby utánam jön. Amikor besétált, az
egyik lány még hívta is, hogy csatlakozzon hozzánk, de én túl
elfoglalt voltam, hogy észrevegyem.
– Ez azért durva.
– Abby ideges lett, túl sokat ivott, és elesett a hotel
lépcsőjén. Összezúzta a bokáját és eltörte az orrát, ahogy
legurult. A sürgősségin töltötte az éjszakát, és a szülei jöttek
érte másnap reggel, hogy hazavigyék. Azt sem tudtam, hogy a
városban volt, csak a rákövetkező héten szereztem róla
tudomást.
– Ez szörnyű. Bár abban nem vagyok biztos, hogy csakis a te
hibád volt. Nekem úgy tűnik, hogy próbáltál helyesen
cselekedni és elengedni a lányt.
– De még ha próbálok is helyesen cselekedni, akkor is végül
összekuszálok mindent.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem így van.
Caine elhallgatott. Amikor újra megszólalt, a hangja
szomorúan csengett.
– A legjobb barátom, Liam és én tizenkét évesen alapítottuk
meg az együttesünket. Hihetetlen dalíró volt. Az egyetlen baj az
volt, hogy a legjobb munkái pocsékba mentek.
– Azt olvastam, hogy Dylan akkor írta a legjobb dalokat
amikor heroinozott.
– Igen. Szex, drogok és rock and roll. És ez nem csak egy
jelmondat, hogy jobban vegyék a pólókat. Abban az évben,
amikor a bandánk tényleg kezdett elrugaszkodni, Liam eléggé
rajta volt az anyagon. Először csak Red Bullt ivott, hogy fent
tudjon maradni játszani vagy dalokat írni. De aztán a Red
Bullból Adderall lett, mert sokkal egyszerűbb volt bekapni egy
pirulát, és aztán csak mentünk és játszottunk az egyetemi
kampuszok környékén, a diákok pedig kajálták azt a szart, akár
az M&M’s-t. Az Adderall ébren tart ugyan huszonnégy órán át,
de aztán összezuhan az ember, úgyhogy jön a következő
tabletta, hogy segítsen észhez téríteni.
– Liamről beszélsz, vagy magadról
– Én csak felületesen foglalkoztam ezzel, nem úgy, mint
Liam. Akkor persze nem láttam olyan tisztán, mint most. Azt
hiszem, akkoriban azt tarthattam, ez volt az elfogadott. Én és a
többi srác azt sem tudtuk egy ideig, milyen az, ha rosszul megy
a sorunk. Aztán egyik éjjel megpróbáltuk felébreszteni Liamet,
hogy haknizzunk egyet, de egyszerűen nem ébredt fel. Amikor
a kórházban kimosták a gyomrát, olyan sok drog volt benne –
és nem csak pirulák – hogy szinte csodaszámba ment, hogy
túlélte.
– Ó, istenem! Sajnálom.
– Liam elvonóra ment, mi pedig egy időre visszatértünk a
Red Bullhoz. De soha nem tartott sokáig. Liam újra elvesztette
a kontrollt, és újra elvonóra került. Közben kaptunk egy
szerződést, hogy felvételt készítenének velünk. Tudnom kellett
volna, hogy ez túl sok Liamnek, nem tudta megfelelően kezelni.
Az egyezség része ugyanis az volt, hogy öt új számot kellett
írnunk. Ezt túl nagy nyomásnak érezhette, hiszen épp akkor
jött ki az elvonóról.
 Tudtam Liamről, hogy az egyik társa egy együttesben
meghalt túladagolásban. De nem akartam erről beszélni vele.
– Olvastam a barátodról, amikor keresgéltem utánad a
Google-ban. Sajnálom.
Caine hallgatott egy darabig. A szemét becsukta, és amikor
újra kinyitotta, még a sötétben is láttam, hogy könnyes.
Megsimogattam az állát.
– Nem tudsz vigyázni egy olyan emberre, aki függő.
– Nem, de nem kellett volna rányomnom a stresszt. Nem
kellett volna elfogadnunk azt a szerződést és rákényszeríteni
Liamre.
– De Liam örült neki, nem?
– Mindannyian örültünk. Huszonegy évesek voltunk, és egy
neves zenekiadó ajánlott szerződést.
– Ami történt, nem a te hibád. A függők mindig keresnek
valamit, amivel igazolhatják a tetteiket. Ha nem a szerződés
lett volna, akkor valami más.
Caine sóhajtott.
– Nincs túl fényes előtörténetem, Rachel. Még amikor
megpróbálok helyesen cselekedni, akkor is valamit mindig
elcseszek. És még a rossz döntéseim felét sem meséltem el.
Liam barátnőjéről például, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy
velünk turnézzon, de hagytuk, hogy jöjjön. Arról, amikor
tizenhat éves voltam és találkoztam egy lánnyal...
Ekkor, ahogy ő is tette velem korábban, két ujjamat a
szájára helyezve elcsitítottam.
– Most már fogd be a kurva szádat, Caine.
Szomorú volt ugyan, de ezen elmosolyodott.
– Te akartad, hogy meséljek.
Caine fölé kerekedtem, és lovagló ülésben ráültem. Eddig
magam köré volt csavarva a lepedő, de most hagytam, hogy
lehulljon rólam.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem.
Megfogta a derekamat, és felemelt térdelésbe, majd lenyúlt,
megfogta a péniszét és feltartotta, a vaginám felé célozva vele.
– Még nem fejeztem be a történetet.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Rachel

Megváltoztak köztünk a dolgok Caine-nal. A küzdelem, ami

mindig jelen volt a viselkedésében irányomban, úgy tetszett,
hogy eltűnt. Az új nap hajnala egy sokkal kedvesebb – talán
boldogabb – Caine-ra virradt.
Miután kitessékeltem a zuhany alól, hogy ne csak a mellem
és a lábam köze legyen tiszta, engedélyeztem magamnak pár
percet, hogy elgondolkodjam a változásokon. A vízsugár
kellemesen masszírozta a nyakamat, közben pedig becsuktam
a szememet.
Caine megnyílt előttem. Bűntudat gyötörte, és nehéz súlyok
nyomták a vállát, közülük sokat érdemtelenül cipelt.
Én viszont nem osztottam meg vele túl sokat a múltamból,
ráadásul úgy éreztem, soha nem is leszek rá készen.
Miután kirángattam magamat a zuhany alól, turkáltam egy
kicsit Caine szekrényében, hogy találjak magamnak egy pólót.
A gardróbja nagyobb volt, mint az én konyhám. Végül egy régi,
elnyűtt Brooklyni Egyetem feliratú pólót vettem fel.
Caine az ebédlőasztalnál üldögélt egy halom papír és a
laptopja társaságában. Szemüveg volt rajta – nagyon
szerettem, amikor hordta.
 – Mi a baj? – kérdeztem, amikor meglátott.
– A pólóm. Rajtad sokkal jobban áll.
Amikor odaértem az asztalhoz, hirtelen a póló alá csúsztatta
a kezét, és megcsípte a fenekemet.
– Professzor úr, inkább dolgoznia kéne.
– Igazából a moderátoromnak kellene leosztályoznia ezeket
a dolgozatokat.
– Ha megkérsz rá, szívesen megcsinálom.
Odahúzott az ölébe, és a hajamba temette az arcát.
– Miért nem osztályozod le őket most? Amíg elolvasod a
ritmus művészetéről szóló esszéket, én majd megkóstollak.
– Annyira lehetetlen vagy!
Rám nézett.
– Miért? Azért, mert beléd akarom dugni az ujjamat? És a
nyelvemet. És a farkamat. Bárcsak több testrészem lenne, amit
beléd dughatnék! Soha nem is jönnék ki belőled.
Megütögettem a mellkasát, és felnevettem.
– Éhes vagyok.
– Éppen ezen voltam. Fel akartalak melegíteni, hogy
megetesselek.
– Mi lenne, ha inkább készítenél valami reggelit, addig én
befejezem az osztályozást.
– Áll az alku. Gyűlölök esszéket javítani.
Amíg befejeztem a javítást, Caine összeütött egy kis reggelit.
Palacsintát kolbásszal.
– Nagyon finom, de ugyanezt készítetted nálam is. –
Rámutattam a villával. – Csak palacsintát tudsz sütni?
– Nem, okostojás. Sok mindent tudok sütni-főzni, de nem
szoktam. Egyszerűbb venni valamit hazafelé.
– Én nem vagyok olyan zseniális, ami a főzést illeti. De
süteményeket tudok készíteni.
 – Igen?
– Rose, a nagynéném, aki felnevelt minket, cukrász volt.
Attól kezdve, hogy odaköltöztünk, együtt sütött velem meg a
tesómmal.
Caine elgondolkodott.
– Voltak saját gyerekeik?
– Nem. Rose-nak nem lehetett gyereke. Sokáig nevelőszülők
voltak, de miután örökbe fogadtak minket, felhagytak ezzel.
Velem és Riley-val akartak csak foglalkozni.
– Említetted, hogy voltak vad éveid neked is. Mesélj róla,
szeretném hallani.
– Biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd. Szegény Rose a
poklot is megjárta miattunk. A tinilányok elég rosszak tudnak
lenni, szóval én sem voltam egy angyal, de a tesóm rajtam is
túltett.
Amikor befejeztem a reggelit, felálltam, és megpróbáltam
témát váltani. Nem hazudtam ügyesen, úgyhogy csak idő
kérdése volt, hogy Caine visszatérjen a kérdéshez, de nem
éreztem késznek magamat, hogy részletesen meséljek neki
magamról meg a múltamról. A mosogatónál álltam, amikor
Caine mögém állt és megcsókolta a vállamat.
– Dolgozol holnap este? – kérdezte.
– Nem. Ma este kell dolgoznom, és holnap napközben.
– Holnap este el akarlak vinni valahová.
– Hová?
– Meglepetés.
Elmosolyodtam.
– Jól van.
– Öltözz fel szépen!
Elmostam az utolsó tányért is, elzártam a vizet, és felé
fordultam.
 – Mennyire?
– Amennyire csak szeretnél.
Nem emlékeztem, mikor éreztem ilyen gyöngédséget valaki
iránt. Caine olvasott a bárgyú mosolyomban.
– Mi van?
– Csak annyira... jó érzés.
Szemével a tekintetemet kutatta.
– Igen, az. Amennyire küzdöttem ellene, hiszen minden
munkahelyi szabálynak ellene megy, annyira jóleső érzés most.
Talán azért nem tudlak kiverni a fejemből, mert ott kell lenned.
A következő néhány órát lustálkodással töltöttük,
felkuporodtunk a kanapéra, és az Esküdt ellenségek című
sorozatot néztük. Utáltam, hogy véget kell vetnünk a
napunknak, de végül meg kellett kérnem Caine-t, hogy vigyen
haza, hiszen dolgoznom kellett menni. Együtt öltözködtünk fel
a szobájában.
Én megcsináltam az ágyat, míg ő farmert és pólót húzott,
majd megmosta a fogát. Egy félig üres óvszeres dobozra
bukkantam az éjjeliszekrényen.
– Ezeket hol tartod? – kiabáltam be Caine-nak a
fürdőszobába.
– Mit?
– Az óvszereket.
– Az éjjeliszekrényben. De hagyd csak ott őket, úgyis hamar
elhasználjuk.
Miközben kinyitottam a fiókot, hogy betegyem az óvszert,
egy kicsi, ezüstkeretes fotó keltette fel a kíváncsiságomat.
Caine régi bandájáról készült. A húszas évei elején járhatott.
Egy másik sráccal volt rajta, aki egykorúnak látszott vele. A
banda többi tagja a háttérben kapott helyet.
Ekkor megjelent Caine, és meleg kezét a derekam köré
fonta.
– Sajnálom. Amikor kinyitottam a fiókot, megláttam. Nem
tudtam megállni, hogy ne nézzem meg – magyarázkodtam
zavartan. – Olyan szexi voltál ezen a képen.
– Csak voltam?
Megkönnyebbültem, hogy nem neheztelt rám a
kíváncsiságom miatt. Meglöktem a vállát, és viccelődni
kezdtem vele: – Nos, most már idősebb vagy és érettebb,
úgyhogy csak még szexibb és jóképűbb lettél.
Kivette a képet a kezemből.
– Komolyan?
Néztem, ahogy lenéz a képre és megsimogatja a képet az
ujjával.
– Ez itt Liam, én és az együttes.
– Mindannyian nagyon boldognak tűntök. Miért a fiókban
tartod?
– Nem is tudom. Talán, mert vannak napok, amikor nem
könnyű ránézni.
– Ismerem az érzést. Amikor elkezdtem dekorálni a
lakásomat, voltak olyan napok, amikor úgy mentem el az
anyám fényképe előtt, hogy csak elszomorított. De végül
hozzászoktam, és idővel már minden reggel mosolyogva
tudtam rápillantani. Könnyebb lesz, ha kint hagyod. Ha
elrejted, soha nem gyógyulnak a sebeid.
Caine rám nézett, és csendben bólintott. Aztán becsukta az
éjjeliszekrényt, és az asztal végére tette az apró képet.
– Készen vagy?
Próbáltam leplezni, mennyire jólesett, hogy megfogadta a
tanácsomat. Az első néhány alkalom, amikor ránéz majd,
biztosan nehéz lesz, de csak idő kérdése minden. Reméltem,
hogy mellette lehetek, hogy segítsek neki jobban érezni magát,
amikor esténként lefekszik.
Fogtam a táskámat a nappaliban, áttúrtam, hogy
megtaláljam a mobilomat, közben pedig Caine belebújt a
cipőjébe Volt pár érme, ami kiborult a pénztárcámból a
telefonom mellett, amitől egy olyan ötletem támadt, amit még
soha nem csináltam azelőtt.
– Várj, valamit a hálószobában felejtettem – mondtam.
Visszamentem az asztal végéhez, hogy még egyszer
ránézhessek Caine és Liam fotójára és kívánjak egyet. Aztán
eldobtam a kezemben lévő két rézpennyt, hogy Caine később
megtalálja majd a padlón.
Ha találsz egy pennyt, vedd fel, és egész nap szerencséd
lesz.
Elégedetten elmosolyodtam, és megfordultam, hogy
visszamenjek a nappaliba. Nem vártam, hogy Caine a
hálószoba ajtajában fog állni, úgyhogy ugrottam egyet, amikor
megláttam. A kezemet a szívemhez kaptam.
Caine szeme a padlóra vándorolt, a pennyket nézte, majd az
arcomat kutatta.
– Mi a fenét műveltél?
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Caine

Mi a fene?
Miután Rachelt kitettem a lakásánál, beletapostam a gázba.
Tudta, hogy valami nincs rendben, hogy bosszús vagyok,
amikor azt mondtam, hogy érzem, kezdődik a migrénes
fejfájásom. Nincs is migrénem, de ennek ellenére biztos voltam
benne, hogy a dobolás az agyamban ennek az előjele volt.
Nem lehet puszta egybeesés.
Létezik, hogy egy kurva egybeesés lenne az egész?
Beletúrtam a hajamba. Gondolkodj, West, gondolkodj! Mi a
fene volt a kislány apjának a vezetékneve?
Aztán eszembe jutott a dosszié az irodám fiókjában, ahol a
régi szarokat tartottam. Biztos voltam benne, hogy
megtartottam egy másolatát a rendőrségi jelentésnek. Isten
tudja, miért raktam el, hiszen a szüleim egy vagyont fizettek,
hogy a balesetet eltussolják és megbizonyosodjanak róla, hogy
makulátlan az előéletem.
Felcsaptam a dossziét, hogy belenézzek. Mire a megsárgult
oldalt megtaláltam, az irodám úgy nézett ki, mintha átkutatták
volna.
Az áldozat neve: Benny Nelson.
Nelson. Biztosra vettem, hogy ha egy másik nevet találok,
ami nem egyezik meg Rachel vezetéknevével, megnyugszom,
de csak újabb kérdések merültek fel a fejemben.
A kislány anyja évekkel azelőtt meghalt. Olyan kilenc- vagy
tízéves lehetett, amikor elvesztette. Ez nagyjából ugyanakkor
történhetett, amikor Rachel anyja meghalt.
Bassza meg!
Az az érzés. Az az istenverte érzés, ami azóta fojtogat,
amióta először megláttam. Tudtam, hogy valahonnan
ismerem, de soha nem jöttem volna rá. De mitől éreztem
magam így? Soha nem láttam igazán a kislányt, csak egy
tízéves arc töredezett képe maradt meg a templomból, amit a
gyóntatószék rácsán át láttam több mint tizenöt évvel ezelőtt.
Nem volt tiszta a kép.
Bassza meg!
Rachel azt mondta, hogy a nagynénje nevelte fel. De
nevelőapát soha nem említett. De persze, ha az én nevelőapám
erőszakoskodott volna velem, nem lenne egyszerű beszédtéma.
Elhaladtam a szekrény mellett, kivettem a skót whiskey-s
üveget, és öntöttem magamnak egy dupla adagot. Égetett,
ahogy leszaladt a torkomon, de jó érzéssel töltött el, mintha
lángoltam volna.
Ittam még egy kortyot.
Rachel azt mesélte, hogy egy távoli kisvárosban nőtt fel.
Pleasantville kicsi, de biciklivel is könnyen elérhető St.
Killian’s-ból.
Még egy kortyot ittam.
Azt mondta, hogy van egy nővére.
Rachelnek van egy nővére.
A tini korszakában, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás
– ha azzal a kibaszott Nelsonnal élt, azt biztosan nehéz lehet
elfelejteni.
 Lehúztam a pohárban lévő maradék italt, és kinéztem az
ablakon. Próbáltam felidézni a kislány képét, de olyan régen
volt és olyan távolinak tűnt már az emlék.
Végül a likőr bekerült a véráramba, összerogytam a
kanapén, a fejemet pedig a támlára ejtettem, és a mennyezetet
bámultam.
Hogy a büdös fenébe fogok erre rájönni? Tudnom kell.
Ez nem egy olyan dolog, amire rá lehetne kérdezni.
Gyerekkorodban nem haverkodtál össze véletlenül egy
pappal, akire aztán rábíztad az összes titkodat?
Ja, az én voltam. Egy tizenhat éves srác, aki avval
szórakozott, hogy egy kislány szart sem érő otthoni életét
hallgatta.
Amúgy nem molesztáltak gyerekként? Vagy az a nővéred
volt?
Bassza meg!
BASSZA MEG!
Az ablakhoz vágtam a poharamat. Szerencsére lepattant a fa
ablakpárkányról, és csak a pohár törött el, nem pedig a
padlótól plafonig érő ablakban esett kár.
Behunytam a szememet, és hagytam, hogy pörögjön az
agyam.
Hogyan jöhetnék rá?
Hogyan jöhetnék rá?
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Rachel

Úgy éreztem magam, mint Hamupipőke.

Nem voltam benne biztos, hogyan öltözzek fel, úgyhogy
addig piszkáltam Caine-t, amíg el nem árulta, hová megyünk.
Még soha nem voltam operában, és szerintem nagyon
kedves volt tőle, hogy el akart vinni, tudván, mennyit jelent ez
nekem az Umbertóval folytatott kutatásom miatt.
Nem volt egyetlen csinos ruhám, úgyhogy kölcsönkértem
Ava egyik egyszerű feketéjét, melynek dekoltázsa sokkal többet
láttatott, mint amennyihez hozzá voltam szokva.
Pontosan hat órára, amikor a kaputelefon megszólalt,
csodák csodájára én is készen voltam. Amíg vártam, hogy
felérjen Caine-nal a lift, bementem a fürdőszobába, hogy
befejezzem a sminkelést. Ha egyszer elkezdesz valamit,
gondoltam, miközben festettem a számat a vörös rúzzsal, amit
szintén soha nem használtam.
Nyitva hagytam a lakás ajtaját, miután Caine felcsörgött, de
ő azért kopogott, mielőtt belépett.
– Rachel?
– Egy pillanat!
– Csak nyugodtan.
 Jóllehet, ez egy teljesen megszokott válasz volt, azért
vártam, hogy megjegyzi, hogy mindig kések. Az utóbbi két
napban mintha felhagyott volna a kisjátékunkkal. Nem volt
olyan szarkasztikus, mint általában, és az üzenetei sem voltak
olyan perverzek. Csak negyvennyolc órája történt, hogy kitett a
lakásomnál az együtt töltött csodálatos éjszaka után, de
hiányzott az az intim közelség, ami ott és akkor létrejött
közöttünk.
Még egyszer utoljára belepillantottam a tükörbe. Tetszett,
amit láttam, majd vettem egy nagy levegőt, mielőtt kimentem,
hogy üdvözöljem Caine-t. Ideges voltam ma este, az opera és
ez a ruha kívül estek a komfortzónámon.
A szokásos helyén, a képek előtt találtam meg a nappaliban.
– Mit gondolsz? – Csajosan megpördültem, ami egyáltalán
nem én voltam.
Caine arckifejezése, amikor megfordult, felbecsülhetetlen
volt. Leesett az álla, és meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt
megszólalt.
– Istenien nézel ki.
– Köszönöm. Te sem nézel ki rosszul. – Egy sötét,
karcsúsított, háromrészes öltönyt viselt, ami úgy nézett ki,
mintha rászabták volna. Pontosan illeszkedett a széles vállára
és a bicepszére, valószínűleg tényleg úgy készíttethette. Első
osztályú. De leginkább az volt rám hatással, ahogy viselte az
öltönyt. A férfiak esetében biztosan a fehérneműk váltanak ki
ilyen reakciót. Hirtelen melegem lett az ujjatlan ruhában, amin
alig volt valami anyag a felső részében.
Caine egy helyben állt, a szemét pedig fel-le járatta rajtam,
és várta, hogy odamenjek hozzá. A tizenöt centi magas
tűsarkúmban nem kellett lábujjhegyre állnom, hogy felérjek
hozzá.
 – Jól nézel ki öltönyben. Igencsak hatással van bizonyos
testrészeimre.
Elmosolyodott.
– Ó, igen? Végül is itthon is maradhatunk, majd magamon
hagyom, miközben játszadozom a bizonyos testrészeiddel
például a nyelvemmel.
Ó, istenem. A mogyoróvaj és a gyümölcskocsonya semmit
sem ér. Nincs jobb kombináció, mint az orális szex és egy szexi
öltöny. Caine megfogta a tarkómat, és erősen megcsókolt, nem
gyengéden, hanem szinte lenyalta az egész rúzsomat. Teljesen
elernyedtem a karjában, amikor azt suttogta: – Imádom a
ruhát, de alig várom, hogy később levegyem rólad. Úgy
éreztem, hogy ragyogok. Ki tudta, hogy még ragyogni is tudok?
– Csak gyorsan átpakolok a táskámba, egy perc, és készen
vagyok.
A hálószobámban felvittem még egy réteg rúzst a lecsókolt
helyére, majd kivettem egy apró, fekete, gyöngyös táskát a
szekrényből, és beledobáltam a szükséges dolgokat.
– Miért nincs olyan kép a falon, ami kiskorodból származik?
– tudakolta Caine.
Mert azok nem voltak túl jó idők, nem olyanok, amikre
emlékezni kéne.
– Nem készült túl sok. – Megvontam a vállamat. – Második
gyerek voltam, meg ilyesmi.
Caine rám nézett, és bólintott.
– Van legalább egy kiskori képed? Szeretném látni, hogyan
néztél ki, amikor kicsi voltál.
A nővéremnél van a legtöbb kép. De lehet, hogy én is elő
tudok ásni párat.
Bólintott.
Odakint meglepődtem, hogy nem a saját autójával jött.
Kibérelt egy autót, hogy elvigyen minket. Amikor közeledtünk
a kocsi felé, a sofőr kiugrott, és kinyitotta a hátsó ajtót. Tényleg
úgy éreztem magam, mint Hamupipőke.
– Egy autó? Ez már minden képzeletemen túlmegy. De
elárulok egy titkot: így is, úgy is szerencsés leszel ma este. Nem
kell elkábítanod.
Caine mosolygott, de nem éreztem teljesen őszintének a
mosolyát. Nem tudtam, hogy mi lehet a baj, furcsának tűnt. A
beszélgetésünk teljesen szokványos volt, bárki, aki kívülről
benézett volna, nem lát mást, mint egy párt, akik egy nagyszerű
este elébe néznek. De akkor is éreztem, hogy valami nincs
rendjén.
Az operaházba vezető úton az egyetemről és a munkáról
beszélgettünk. A nyugtalanságom egy kicsit alábbhagyott most,
hogy nem veszekedtünk folyton, talán egy kicsit változnak
köztünk a dolgok. Talán csak újszerű érzés volt megállapodni.
Nem voltam benne biztos.
Odabent, a színházban még volt fél óránk az előadásig,
úgyhogy a bárba mentünk és italt rendeltünk. Én szokásos
diétás kólámat kértem, Caine pedig egy dupla whiskey-t.
– Minden rendben?
– Igen. Miért kérdezed?
Megvontam a vállamat.
– Nincs semmi különös oka.
Miután megitta az első whiskey-t, hátradőlt egy pillanatra.
Csak azért, mert én nem ittam, az még nem jelentette azt, hogy
nem szerettem, ha más iszik a jelenlétemben. Bár most az
egyszer a két dupla whiskey és Caine hallgatagsága azért
nyugtalanított.
A jegyszedő megmutatta a helyünket. Körülnéztem a
színházban, és azt mondtam magamnak, lehet, hogy csak nem
érzem magam ide illőnek, ennyi az egész. Jóllehet, szerettem a
zenét, a gondolat, hogy egy igazi operába menjek, azért elég
mesterkéltnek hatott. Egy árkádos, karzatszerű részen
helyezkedtünk el: önelégülten mosolyogtam. Az jutott
eszembe, hogy itt majd nem lesz az előadás után tiltott
pólóvásár, mint a legutóbbi talk-show után.
Caine észrevehette, hogy végignéztem a körülöttünk lévő
embereken, mert odahajolt: – Leveszem a kabátomat és az
öledbe teszem, így talán megujjazhatlak, és legalább végig
tudod majd ülni az operát.
A nő, aki Caine másik oldalán foglalt helyet, furcsa
pillantásokat vetett ránk, úgyhogy odasúgtam Caine-nak.
– Pszt! Halkabban!
Elmosolyodott, majd amikor elaludtak a fények, felállt, és
levette a zakóját, majd rám kacsintott. Hogy biztonságban
érezhessem magam, belefűztem az ujjaimat az övébe, amikor
visszaült.
A zene azonnal betöltötte a levegőt, és teljességgel
elvarázsolt. Az első hangjegynél már beszippantott, és a végéig
nem tudtam tőle szabadulni. Elhódította az érzékeimet – a
zenekar, a hangok, a színház és a jelmezek szépsége. Azt
vártam, hogy élvezni fogom az előadást, de azt nem, hogy még
a könnyem is kicsordul.
Nem tudtam megszólalni, amikor legördült a függöny. Kéz a
kézben sétáltunk a ránk várakozó autóhoz.
Caine megszorította a kezem, amikor beültünk az autóba.
– Szóval? Hogy tetszett?
– A legcsodálatosabb dolog volt, ami valaha történt velem.
A hüvelykujjával a kézfejemet dörzsölgette.
– Az első alkalom mindig nagyon megkapó.
– Köszönöm, hogy elvitté. Örülök, hogy veled élhettem át.
 Caine mosolygott.
– Mi tetszett a legjobban?
– Őszintén szólva, nem is tudom. Olyan érzésem támadt,
amilyen még soha. Tele voltam érzelmekkel, de mégis mintha
nem láttam, nem éreztem volna.
Gyengéd volt a tekintete.
– Ismerem ezt az érzést.
Éreztem, hogy Caine sokszor engem nézett, nem is az
előadást, de túlzottan lekötött az opera, nem tudtam levenni a
szemem a színpadról.
– Lehet, hogy furcsa, de olyan volt, mintha a szerelmet
éltem volna meg valamilyen formában. Legalábbis az érzés,
amit kiváltott, az a mindent felemésztő, kitöltő érzés.
– Azt hittem, azt mondtad, soha nem voltál szerelmes.
Ebben a pillanatban esett le. Azért éreztem ezt, mert éppen
beleszerettem Caine-ba. Mint az opera maga, ő is a hatalmába
kerített attól a naptól kezdve, hogy találkoztunk. De féltem
hangosan kimondani mindezt.
Megvontam a vállamat.
– Olvastam róla.
Caine szája sarka felfelé kunkorodott, amit már egy ideje
nem láttam tőle.
– Olvastál róla, mi?
Azt éreztem, hogy átlát rajtam, úgyhogy témát váltottam, és
visszatértem az eredeti kérdéshez, hogy mi tetszett a
legjobban.
– A kedvenc jelenetem az volt, amikor az anya meghalt.
Morbid, nemde?
– És mi tetszett rajta?
– Az, ahogy a férje énekelt utána. Olyan sok fájdalom és
érzelem telítődött a hangjában, hogy tudni véltem, soha senki
mást nem fog szeretni utána. – A szívemre tettem a kezemet,
úgy éreztem, hogy túlcsordulnak bennem az érzelmek, ha arra
a jelenetre gondolok. – Umbertóra és Lydiára emlékeztetett, az
odaadásra, amit Lydia tanúsít Umberto iránt. Ők már legalább
ötven éve együtt voltak, de ez a fickó olyan fiatal volt, és élete
szerelme meghalt. Szívszorító volt, de gyönyörű.
Caine bólintott, és úgy tűnt, elgondolkodott az
észrevételemen, miközben kibámult az ablakon és a forgalmat
nézte. Amikor a tekintete visszatért hozzám, az arca komolyra
váltott.
– Az édesanyád soha nem házasodott újra, miután meghalt
az apád? Soha nem említettél mostohaapát, mielőtt örökbe
fogadott volna a nagynénéd.
– Nem. – A hazugság azelőtt kicsúszott a számon, hogy
átgondolhattam volna. – Nem volt mostohaapám. – Miután
kimondtam, rosszul éreztem magam, amiért nem voltam vele
őszinte.
De nem tartott sokáig, mert Caine meglepett. Magához
húzott. Játékosság váltotta fel a komoly hangulatát. Szélesre
húzódott az arcán a mosoly, a gyomromban pedig pillangók
táncoltak.
Átkulcsolta a karját a hátamon, és maga előtt tartott,
midben azt mondta:
– Tudod, mit fogunk csinálni, hogy ünnepeljünk?
Nevettem.
– Mi? Ünnepelni fogunk?
Az ok nem számított, a lényeg Caine arckifejezése volt. – Jól
hangzik, de hogyan szeretnél ünnepelni?
– Mit szólnál a füles szexhez?
– Fogalmam sincs, mi az, de a te szádból hangzott el és
benne van a szex szó is, úgyhogy benne vagyok.
Caine hátrahajtotta a fejét, úgy nevetett.
– Ez az én csajom.
 HARMINCADIK FEJEZET

Rachel

Halálos izgalom kerített hatalmába. A lakáshoz tartó

visszaút játékos volt, de amikor beléptünk a hálószobába,
komolyabbra fordultak a dolgok. Caine megállított az ágy
lábánál.
Forró lehelete csiklandozta a nyakamat, ahogy a fülembe
suttogott.
– Bízol bennem?
– Igen.
– Csukd be a szemedet!
Gondolkodás nélkül követtem, amit mondott. Elengedett, és
éreztem, hogy megmozdul mögöttem, még mindig arccal
előrefelé állt mögöttem. Egy hangos sivítást hallottam, amitől
elakadt a lélegzetem. Meglazította a nyakkendőjét. Aztán a
selymet az arcomon éreztem.
– Megfosztalak az érzékszerveidtől, úgyhogy csak arra tudsz
majd koncentrálni, amit én csinálok veled.
Alig hallottam a saját hangomat, elakadt a szavam.
Caine bekötötte a szememet a nyakkendőjével, így semmit
sem láttam. Meg sem próbáltam kinyitni a szememet, túl
kíváncsi voltam, hogy mit akar éreztetni velem.
– Jól vagy?
Bólintottam.
Lassan kicipzározta a ruhám hátulját. Nem voltam benne
biztos, hogy ezt előjátéknak szánta, de a cipzár hangja, amint
lassan csúszott lefelé, az egész testemet tűzbe hozta. A
mellbimbóim megduzzadtak és minden idegvégződésem életre
kelt.
Caine nem sietett, ráérősen lecsúsztatta a testemről a
ruhámat, s a selymes anyaggal kényeztette a domborulataimat,
ahogy arra késztetett, hogy lépjek ki a ruhámból. Hűvös levegő
szele csapta meg a bőrömet, amikor arrébb lépett és egy időre
magamra hagyott egy szál bugyiban és melltartóban.
Hallottam, hogy szöszmötöl a szobában, de fogalmam sem
volt, hogy mit csinál. Amikor újra megéreztem a testéből áradó
meleget, ujjaival belemarkolt a csípőmbe, és magához húzott.
Levette az ingét, éreztem izmos mellkasát a hátam ellenében. A
nadrágján keresztül a fenekemnek nyomta ágaskodó péniszét.
Egészen a nyakamig csókolta a testemet, majd elérte a fülemet.
– Gyönyörű vagy. Alig várom, hogy benned legyek.
Szeretném, ha semmi nem lenne köztünk ma éjjel, csak a
csupasz testünk érne egymáshoz. Nem baj?
A válaszom félig igen, félig pedig egy nyögés volt.
– Most pedig befogom a füled, jó?
Újra bólintottam. Bármibe belementem volna az adott
helyzetben. A testem Caine után kiáltott. Valamit a fülemre
tett. A hangja tompává vált, amikor beszélt.
– Rácsatlakoztattalak a lejátszási listámra. Először halkan
kezdődik majd a zene, hogy hozzá tudj szokni, majd
fokozatosan növekszik a hangerő.
Miután elkezdődött egy könnyed hangszeres szám, Caine
levette a bugyimat és a melltartómat. Majd levette ô is a
maradék ruháját, péniszét a fenekemhez nyomra. Felemelte a
füles egyik felét, és rekedtes hangon belesuttogott a bal
fülembe:
– A cipő rajtad marad.
Odavezetett az ágyhoz, és a hátamra fektetett. Amint
eligazította a testemet, emelte a zene hangerejét. Képtelen
voltam látni vagy hallani őt. Hangosan nyögtem, amikor
elkezdte szopogatni a mellbimbóimat. A hátamat elemeltem az
ágytól, annyira jó érzés volt, hogy anélkül érintett meg, hogy
figyelmeztetett volna előtte, és kérdés nélkül meg kellett adjam
magam az akaratának. Ahelyett, hogy rabnak éreztem volna
magam, mivel nem láttam és hallottam őt, pont az ellenkező
érzés született meg bennem: a teljes szabadság és
felszabadultság érzése.
A várakozás, hogy mit fog csinálni legközelebb, semmihez
nem volt hasonlítható. Minden csípés, nyalás, cirógatás és
kényeztetés egyre vágyakozóbbá tett. Ziháltam a vágytól, bár
nem hallottam saját magam.
Caine újra hangosított a zenén, amikor egy másik
hangszeres szám kezdődött el. Lassú darab volt, amely egyre
intenzívebb lett, és Caine mozdulatai mintha utánozták volna a
zene intenzitását. Szenvedélyesen megcsókolt, még a
lélegzetem is elállt közben, és mintha lángolt volna a
mellkasom. Felfalt kívül-belül. Minden más ingertől
megfosztott, ezért nem maradt más, mint hogy rá
összpontosítsak.
Hirtelen megszakította a kényeztetésem, elhúzódott tőlem,
és éreztem, ahogy pozíciót vált. Nem láttam ugyan, de biztos
voltam benne, hogy feltérdelt és hatalmába kerítette a
testemet. Úgy képzeltem, hogy tágak a pupillái és az orrcimpái,
és az arca csak úgy ég a vágytól. Ahogy kiszolgáltatva feküdtem
előtte, sebezhetőnek kellett volna éreznem magam, de én
inkább erőt merítettem ebből.
Felnyúltam, hiszen tudtam, hogy ott van, még ha nem
láttam is, és gyengéden magamra húztam. Caine ajka az
enyémhez simult, és közben teljesen beterítette a testemet az
övével. A súlya alatt szétnyitottam a lábamat olyan szélesen,
ahogy csak tudtam, hogy magamba hívogassam. Éreztem,
ahogy a nyögését visszaverte a testem, ahogy a merev péniszét
fel s alá húzogatta a nedves ágyékomon. Aztán hirtelen újra
emelkedett a hangerő a fülesben, Caine pedig belém hatolt. A
zene harsogott.
Az egyetlen dolog, amit láttam, a feketeség volt.
Istenem, micsoda érzés volt!
Ez volt életem leggyönyörűbb, legerotikusabb élménye.
Rengeteg érzés keveredett bennem. A szememből könny
csordult ki, ahogy a zene a tetőpontjára ért, Caine pedig
mélyen belém temetkezett. Olyan sokféleképp töltött ki.
Olyan sokáig voltam a gyönyör közelében, hogy nem tartott
sokáig, amíg elkezdődött bennem a lüktetés. A lökései
kemények voltak, erős mozdulatokkal mozgott bennem ki-be,
és mindig, amikor belém ereszkedett, erősen megdörgölte a
csiklómat. A világ kezdett darabokra törni, mintha csak a
csúcspont felé tartottam volna, semmire sem tudtam
koncentrálni, csak kettőnkre és a pillanatra.
Hangosan felnyögtem, ahogy elértem az orgazmust, és
Caine nevét ismételtem újra meg újra, ahogy testemet a
gyönyör hullámai járták át. A csípőnk együtt mozgott, mintha
csak a zene ritmusára mozgott volna, ami egybe zárt minket.
Azt hittem, hogy felértem a hullámvasút csúcsára, de úgy tűnt,
mégsem. Caine még egyszer utoljára erősen belém döfött, és
éreztem, ahogy forrón eláraszt belül, amitől egy újabb hullám
ért el, amire nem is számítottam.
Teljesen ki voltam merülve, mire abbahagytuk a ringatózást.
A testem olyan volt, mintha nem lenne gerincem mintha
bármikor összeroskadnék a padlón, ha megpróbálnék felállni.
Caine kikötötte a szemellenzőmet, majd levette a fejemről a
fülest.
Várta, hogy megszólaljak, de nem volt egyszerű. Minden
energiát kiszívott a testemből.
– Ez őrületes volt – nyögtem, amikor sikerült végre
megszólalnom.
Caine ajkai mosolyra húzódtak, amit valamilyen
megmagyarázhatatlan okból még mindig imádtam. Kisöpörte
izzadságtól nedves hajamat az arcomból.
– Igen.
– Én még soha... – nem tudtam, hogyan magyarázzam el,
amit átéltem. – Ez soha... ez egyszerűen...
Caine melegen mosolygott.
– Igen, én is így éreztem.
Elnevettem magam.
– Ez mindig ilyen a szemellenzővel és a fülessel?
– Fogalmam sincs.
– Még soha nem csináltál ilyet?
– Nem.
Leesett az állam.
– De hát akkor hogy lehet, hogy ennyire jó vagy benne?
Elnevette magát.
– Nem én voltam, hanem mi.
– Mi?
– Igen, mi együtt. Már az első éjszakán éreztem, hogy
működni fog, csak nem akartam elfogadni.
 Igaza volt. Már a találkozásunkkor fellobbant közöttünk egy
szikra, amit akár el is taposhattunk volna, de mi inkább tüzet
gyújtottunk belőle.
– És most már elfogadod?
Megcsókolt.
– Nem volt más választásom, Vadmacs.

Egy mobiltelefon csörgése ébresztett fel mély álmomból.

– A fenébe. – Felkönyököltem, és hirtelen rengeteg fény
szökött a szemembe. Pislogtam, miközben a nyitott rolókon át
áradt be a napfény. A telefonomért nyúltam, amit az
éjjeliszekrényen hagytam.
Nem fogadott hívás jelent meg a képernyőn, mire kézbe
vettem. Megnéztem a híváslistát, majd az időt, és hirtelen
Caine felé fordultam, aki mellettem aludt.
– Caine? – suttogtam.
– Hm?
– Majdnem tíz óra van. Egy órán belül órád van.
– Nem, nincs. A demonstrátorom tanít ma helyettem.
Elmosolyodtam.
– A demonstrátorodnak ma nincs órája, és délben a másik
munkahelyén kell lennie.
Caine morgott.
– Akkor szar a demonstrátorom.
Elkapta a derekamat, visszahúzott az ágyba, és fölém
kerekedett. Kemény pénisze a lábamnak nyomódott.
– Te már megint.
– Kívánlak.
 – Igen.
– Reggel van, te meg éppen mellettem vagy, és meztelen.
– Nincs időnk. Legalább fél órára van szükséged, hogy
lezuhanyozz és eljuss az egyetemre.
A szája a nyakamat csókolta.
– Majd egy kicsit kések.
Kikerekedtek a szemeim.
– Késel? Te? Maga a megtestesült pontosság?
Caine keze lejjebb csúszott a testemen, a hüvelykujjával
megtalálta a csiklómat, és elkezdte dörzsölni.
– Én késhetek. A diákjaim és a demonstrátorom viszont
nem.
– Ez meg micsoda képmutatás – méltatlankodtam, bár már
elvesztettem a csatát, miközben a hüvelykujjára figyeltem.
Abbahagyta a masszázst, és rám vigyorgott.
– Igazad van, mennem kell.
Elkaptam a csuklóját.
– Nemá! Fejezd be, amit elkezdték
Tizenöt perccel és két orgazmussal később Caine már le is
zuhanyozott. Élveztem a látványát, amikor a ruháit gyűjtötte
össze, miközben semmi mást nem viselt, csak egy törülközőt,
de közben újra megszólalt a telefonom.
– Megint a nővérem az. Ma reggel már hívott, ő ébresztett
minket.
– Mondd meg neki, azt mondtam, hogy köszönöm.
Elmosolyodtam, és felvettem.
– Szia!
– Szia – válaszolta. – Már kezdtem azt gondolni, hogy
keresőosztagot kell küldenem érted. Régóta nem hallottam
rólad.
– Ne haragudj. Elfoglalt voltam, ott van az O’Leary’s meg az
egyetem is, valamint demonstrátor is lettem időközben,
úgyhogy az idő csak úgy repül.
– És milyen az új ogréval?
– Ogréval?
– Hát az új professzor.
El is felejtettem, hogy legutóbb akkor beszéltem Riley-val,
amikor az első napomat kezdtem Caine demonstrátoraként.
Felnéztem, és elkaptam Caine tekintetét, miközben épp az
ingét gombolta.
– Nem olyan rossz.
Caine felhúzta a szemöldökét.
– Jól van, örülök, hogy minden rendben – mondta. – Nem
felejtetted el, hogy ma este együtt vacsorázunk, ugye?
Teljesen kiment a fejemből.
– Hogyan is felejthetném el a havi vacsoráinkat?!
Megráztam a fejemet, hogy tudassam Caine-nal, hazudtam,
mire Caine felnevetett, s közben betűrte az ingét.
– Hétig dolgozom, szerintem fél nyolcra oda tudok érni.
– Rendben.
– Akkor nemsokára találkozunk. Muszáj gyorsan
zuhanyoznom, ha nem akarok elkésni a munkából. – Már épp
le akartam tenni, amikor hirtelen elhatározásra jutottam.
– Várj! Mi lenne, ha hoznék valakit magammal?
– Találkozgatsz valakivel, és én nem is tudok róla?
– Még teljesen új a dolog.
– Persze, hozd nyugodtan. – Hallottam a hangjában az
izgalmat. – Alig várom, hogy megismerjem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy el tud-e jönni. De majd
küldök sms-t. Jó?
– Rendben.
Caine felöltözött közben, és kézbe vette a telefonját. Még
amikor kijött a zuhany alól, hívott egy taxit.
– Az autó mindjárt itt van – jelentette be. – Mennem kell.
Még mindig ágyban voltam, meztelenül, csak egy lepedőt
csavartam a derekam köré. Caine odasétált, és megdörzsölte a
mellbimbóimat, ahogy odahajolt, hogy megcsókoljon.
– Elmegyek érted hétre az O’Leary’sbe.
– Eljössz velem a nővéremhez?
– Úgy hallottam, szeretnéd, ha mennék.
– Igen.
– Akkor hétkor találkozunk.
Sokáig mosolyogtam még, miután elment. Fogalma sem volt
róla, mennyit jelentett ez nekem, hogy eljön velem minden
tiltakozás nélkül. Olyan volt, mintha egy új szintre jutottunk
volna a kapcsolatunkban.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Caine

Hozzá tudnék szokni ehhez az üdvözlő mosolyhoz. Rachel

intett az asztaltól, ahol épp kiszolgált, amikor megérkeztem az
O’Leary’sbe, néhány perccel korábban. Alig húsz órája, hogy
benne voltam, de a testem máris kívánta őt.
Charlie is üdvözölt. Kezet rázott velem. Jó erősen
megszorított, hogy magára vonja a figyelmemet.
– Egyszerűen repked. Gondolom azért, mert valami folyik
köztetek.
– Ha arra kíváncsi, hogy találkozgatunk-e, akkor a válaszom
igen.
– Nem házas, ugye? – mért végig összeszűkült szemmel.
– Nem, nem vagyok.
– Drogozik?
– Nem.
– Büntetett előélet?
Tulajdonképpen egy rendőr vallatott, úgyhogy semmi
értelme nem lett volna bevallani valamit, ami évekkel ezelőtt
történt és már senki sem tudott róla.
– Tiszta vagyok.
Charlie felemelte a mutató- és a középső ujját, aztán a saját,
majd pedig az én szememhez tartotta.
 – Magán tartom a szemem.
Rachel ekkor ért oda hozzánk.
– Charlie, mit csinálsz?
Charlie kivette a poharakat az egyik rekeszből, majd
elkezdte felsorakoztatni őket a bár mögött. Amikor Rachel
megjelent, meghunyászkodott.
– Csak beszélgettem a professzor úrral.
Rachel hunyorított.
– Csak beszélgettél vele? Nem vallattad?
Charlie egyenesen a szemembe nézett.
– Épp a Yankeesről beszélgettünk. A harmadik belső játékos
sérült le, amikor megpróbált hazafutni. Maradnia kellett volna,
amíg jelet kap az edzőtől. Ugye, professzor?
Rachel gyanakvón nézett.
– Persze, Charlie – feleltem.
Nem voltam meggyőződve róla, hogy elhitte Charlie
hülyeségét, vagy inkább csak figyelmen kívül hagyta. Akárhogy
is, örültem, hogy azért valaki vigyázott rá.
– A hármas asztal nemsokára végez – mondta Charlie-nak.
– Mondtam nekik, hogy tőled fogják megkapni a számlát. –
Rachel az órájára nézett. – Ava még nincs itt. Akarod, hogy
várjak? Az ötös asztal előételt rendelt, de a vacsorájukat még
nem találták ki.
– Oké. Menjetek csak!
– Biztos vagy benne?
Charlie az ajtó felé mutatott.
– Gyerünk, menjetek! Nem akarom, hogy az emberek itt
lássák a professzor barátodat, és azt gondolják, hogy változik a
hely arculata.
Erre felnevettem.
– Jó éjt, Charlie!
 Rachel nővére Queensben lakott, és még mindig elég
nehezen lehetett haladni az esti csúcsforgalom miatt. Rachel
hallgatagabb volt a szokásosnál, ahogy közeledtünk
– Sok volt ma a munka?
– Nem, szinte alig volt valaki.
Egyre csendesebb lett, ahogy kibámult az ablakon.
– Valami zavar?
Fészkelődött az ülésben.
– Van valami, amit el kellene mondanom neked a
nővéremről.
– Jól van.
– Drogfüggő. Már javul az állapota, de szerintem még
mindig nem jött le az anyagról, hiszen ha valaki egyszer függő
lesz, akkor örökre az marad. Ugyanúgy működik, mint az
alkohol. Még mindig alkoholistának hívja magát az ember,
akkor is, ha már vagy öt éve egy kortyot sem ivott. Nem is
tudom, hogy valaha másként viszonyul-e az ember önmagához.
Mint azok a csipek, amiket beültetnek és mérik az
alkoholfogyasztást. Igazolják valaha, hogy józan az ember?
Vagy mindegyik csip mást jelent? Azt gondoltam, hogy ezek
elismerések, az egyik egy hónapra, a másik egy évre szól. De
talán...
Nem is vett levegőt, amióta elkezdte. Amikor ideges volt,
véget nem érő mondatokkal leplezte. Félbeszakítottam.
– Rachel?
– Igen?
– Összevissza beszélsz. Nem érdekel, hogy a nővéred függő.
Azzal sem törődnék, ha még elvonón lenne. Nem ítélkezem.
Eljövök veled vacsorázni, mert ezt szeretnéd. Még mindig
szeretnéd?
 – Igen.
Átnyúltam az ő felére, hogy megfogjam a kezét, majd
rátettem a sebváltóra, az ő kezére pedig az enyémet.
– Jól van.
A szemem sarkából láttam, hogy megkönnyebbülten
leengedte a vállát. Kinézett az ablakon, és mintha elveszett
volna a gondolataiban, majd felém fordult.
– Elvesztette a fia felügyeleti jogát a függősége miatt.
– Nagyon sajnálom.
– Hetente csak kétszer láthatja, és akkor is felügyelet alatt.
A volt férje elhagyta pár évvel ezelőtt, és elvitte magával a
kisfiát.
– A fiát? De hát nem a volt férje gyereke is?
– Nem. Ez egy hosszú történet. Akkor szülte Adamet,
amikor még nagyon fiatal volt.
Megszorítottam a kezét.
– Sok rossz dolog történik, Rachel. A függőség kemény
dolog. – Isten látja lelkemet, hogy első kézből tudtam Liam
miatt.
– Így van. Csak azt akartam, hogy tudd.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem.
Jóllehet komolyan mondtam, hogy nem fogom elítélni a
nővérét, de teljesen másként képzeltem el előtte. Azt vártam,
hogy ijesztően soványan és rendezetlen külsővel nyit majd
ajtót nekünk egy kis lakásban. Talán még rossz fogai is vannak.
De a nő, aki üdvözölt minket, semmiben sem hasonlított erre a
képre. Mintha Rachel idősebb kiadása lett volna.
Egészséges és mosolygós volt, s egy öleléssel invitált minket
beljebb.
– Úgy örülök, hogy találkoztunk! A húgom aztán semmit
nem mondott rólad.
 Rachel nevetett.
– Ne foglalkozz vele! Amúgy egy okostojás.
– Akkor sok bennetek a közös, a kinézeteteket leszámítva is.
Riley becsukta mögöttünk az ajtót, és a mosolya fülig ért.
– Máris szimpatikus.
Az előszobából nyílott a konyha. Álldogáltunk még ott egy
darabig, s közben beszélgettünk, Riley pedig közben benézett a
sütőbe. Olyan meleg volt ma az egyetemen, mint a pokolban,
úgyhogy megittam pár üveg vizet, miközben tanítottam, és
most eljött az ideje, hogy könnyítsek magamon.
– Szükségem lenne a mosdóra.
Riley egy fazékban kevergetett valamit a tűzhelyen, és az
előszoba végébe mutogatott.
– Oké. Át a nappalin, aztán a folyosó végén az első ajtó
balra. Nem tévesztheted el, gyakorlatilag egy vasúti kocsiban
lakom.
Észrevettem, hogy a fal tele volt képekkel, akárcsak
Rachelnél, de most nem álltam meg nézelődni, hanem a
mosdóba tartottam. Visszafelé megnéztem a képek zömét,
amelyeknek nagyjából mindegyikén egy szőke fiú volt látható,
különböző életkorokban. Úgy hittem, Adam lehet az, Riley fia,
úgyhogy nem ácsingóztam ott sokat, hogy ne hívjam fel
magamra a figyelmet, mert biztosan nehéz lehetett erről
beszélni.
Már majdnem elhaladtam az utolsó képek előtt is, amikor
megakadt a szemem egy apró fotón. Két kislány volt rajta, akik
a fűben álltak. A fiatalabb három- vagy négyéves lehetett, az
idősebb pedig nyolc vagy kilenc. Egyértelműen Rachel és a
nővére voltak azok.
Megálltam, és jól megnéztem a két lányt. A fénykép régi volt
és szemcsés, de valami riadót fújt bennem. Kiegyenesedtem,
miközben bámultam.
– Mindig ragaszkodott hozzá, hogy lófarokban legyen a
haja. Általában kócosra sikeredett, de hajthatatlan volt, hogy ő
akarja elkészíteni. – Riley csatlakozott hozzám a fényképfal
előtt, és egy poharat adott a kezembe. – Jeges tea.
Anélkül vettem át, hogy a szememet levettem volna a képről.
Persze közhely lett volna megjegyeznem, hogy Rachel semmit
sem változott, de itt többről volt szó ennél.
A szemem a fényképfalat kutatta.
– Van másik kép is, ahol ketten vagytok?
Rachel is csatlakozott hozzánk.
– Tegnap kérted, hogy mutassak magamról kiskori képet. –
Játékosan meglökte a vállamat. – Ha Riley zavarba ejtő
képeket fog mutatni neked, akkor rólad is látnom kell kiskori
képeket.
Azt hiszem, bólintottam, de nem voltam benne biztos. Az
agyam még mindig Rachel kislány arcát elemezte a képen. Egy
perc elteltével Riley egy albummal a kezében tért vissza.
– Gyere, megmutatom neked, milyen duci volt a húgom
babakorában. Anyánk szerette meztelenül fényképezni,
miközben fürdette. Gödröcskéi is voltak, de nem az arcán.
Mindhárman letelepedtünk a kanapéra, az egyik lány az
egyik oldalamon, a másik a másikon. Riley lapozni kezdte a
régi albumot. Rámutatott egy képre, amin szerintem Riley az
újszülött Rachelt tarthatta. – Gyűlöltem a húgomat, amikor
anyám hazahozta. Ellopta az összes figyelmét.
Rachel jól leszidta: – Az anyánk azt mondta Riley-nak, hogy
tartsa tőlem távol a kisebb tárgyakat, mert lenyelhetem őket,
erre Riley pénzérméket dobált a mózeskosárba.
– Nem is igaz. – Riley felém fordult, és kacsintott. – Negyed
fontokat dobáltam, mert azok elég nagyok voltak ahhoz, hogy
tényleg megfulladhasson tőle.
Érdeklődőnek akartam látszani, de valami mardosott
belülről. Tudtam, hogy mi az, de azt gondoltam, hogy
szabadjára engedtem a képzeletemet. Riley majdnem az egész
albumot végiglapozta; Rachel még nagyon kicsi volt majdnem
az összes képen.
– Nem készült rólunk túl sok kép, miután Rachel öt- vagy
hatéves lett. Anyánk akkor lett beteg.
– Rachel mesélte. Sajnálom.
Riley bólintott.
– Köszönjük. Két évvel az után költöztünk Martinékhoz,
hogy anyánk meghalt. Nem volt túl jó időszak, amit az ember
szívesen megörökítene.
– Azt hittem, hogy az édesanyátok halála után rögtön
hozzájuk költöztetek. Addig állami gondozásban voltatok, vagy
nevelőszülőknél?
Rachel és Riley egymásra néztek. Némán eszmét cseréltek,
majd Rachel szólalt meg.
– Nem. A nevelőapánkkal éltünk, miután meghalt az
anyánk.
Rachelre néztem.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, az édesanyátok soha nem
házasodott újra.
Riley egyikünkről a másikunkra nézett, és becsukta a
fényképalbumot.
– Mindketten szeretünk úgy tenni, mintha nem is létezett
volna. – Riley felállt. – Megyek, megnézem a szószt.
Miután Riley kiment, Rachel megfogta a kezemet.
– Sajnálom. Nem akartam hazudni neked. Csak... a
nővéremnek igaza van. Egyszerűbb úgy tenni, mintha Benny
nem is létezett volna. – Kedvesen beszélt róla. – Nem volt túl jó
srác.
Benny.
Az a kurva Benny!
Úgy szíven ütött a neve, mintha mellbe rúgtak volna.
Nem voltam benne biztos, hogy kibírom a vacsorát. Kutatva
néztem Rachelre, és minden alkalommal a kislányt láttam a
gyóntatószékből. Annyira istenverte tisztán láttam mindent,
bár előtte még csak nem is gyanítottam. Akkoriban a
templomban soha nem láttam őt rendesen, de ennek ellenére,
amikor ránéztem, nem tudtam mást látni, mint a tízéves
kislány édes arcát.
Legszívesebben felpofoztam volna magam, majd végül
észrevettem, hogy Rachel aggódó pillantásokkal néz rám.
Hirtelen felálltam.
– Bocsássatok meg egy pillanatra!
Visszamentem a fürdőszobába, és a tükörképemet
bámultam. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon és a
felső ajkamon. Még soha nem volt pánikrohamom, de biztos
voltam benne, hogy ilyen érzés lehet. A szívem majd kiugrott a
mellkasomból, és a puszta lélegzés is nehezemre esett. A
mosdókagyló fölé hajoltam, a be- és kilégzésre koncentráltam,
majd egy kis vizet locsoltam az arcomba.
Nem érzékeltem az időt, de amikor újra megjelenteni,
Rachel az előszobában várt.
– Jól vagy? – A kezével végigsimította a homlokomat. –
Nem nézel ki túl jól.
– Tulajdonképpen nem. Nem érzem jól magam. Már az
óráim alatt éreztem, de azt hittem, hogy csak a meleg. Pedig
lehet, hogy valami vírus.
– Sajnálom. Mit tehetek? Szeretnél egy kis gyömbérsört
vagy nedves borogatást? Talán lefekhetnél a kanapéra egy
kicsit.
– Á, nem. Lehet, hogy inkább haza kéne mennem.
– Ó, értem. Szólok Riley-nak, és hozom a táskámat.
– Ne! – mondtam talán egy kicsit túl gyorsan is.
– Ne?
– Maradj! Nem akarom elrontani az estéteket. Haza tud
vinni a nővéred?
– Azt hiszem...
– Sajnálom. Holnap találkozunk órán, ugye?
– Igen.
Míg a szavai azt mondták, hogy minden rendben van,
Rachel arca teljesen másról árulkodott. Arról sem voltam
meggyőződve, hogy bevette-e a mesémet, de muszáj volt
kijutnom a lakásból.
Gyors elnézéskérés és búcsúzkodás után végre odakint
voltam. Teljesen magam alá kerültem. Még azt is
megkérdőjeleztem, hogy jó ötlet volt-e autóba ülnöm. Amikor
hazaértem, rájöttem, hogy valóban rossz ötlet volt. Nem is
emlékeztem a hazavezető útra.
Töltöttem magamnak egy erős italt, és egy darabig előre s
hátra ringatóztam. Visszaemlékeztem az utolsó alkalomra,
amikor a kis Rachelt a templomban láttam, azon a napon,
amikor követtem hazáig. Miután minden kiderült, a szüleim
akcióba lendültek, hogy megvédjenek. Mindenkitől, bárkitől
szívességet kértek, a helyi politikusoktól, a rendőrségtől. Annyi
minden történt aznap, de mára ez már mind megfakult,
egyetlen dolgot kivéve. Hazudtam a kislánynak, aki Rachel volt
és akit már hónapok óta ismertem, ahelyett, hogy segítettem
volna kikeveredni abból a pokolból, amiben élt.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Rachel

Tíz perccel később a diákok kezdtek nyugtalankodni.

Küldtem egy sms-t Caine-nak, majd úgy határoztam, jobb lesz
elkezdeni az órát, különben a diákok bármelyik percben
szétszélednek. Fura érzés volt bennem. Még mindig nem
válaszolt az sms-re, amit múlt éjszaka küldtem neki, amikor
hazament a nővéremtől, bár láttam, hogy elolvasta.
Magyaráztam egy darabig, majd szünetet tartottam, hogy a
diákokkal meghallgathassunk néhány darabot, amit aztán
elemzünk. Ahogy a zene betöltötte az előadót, ránéztem a
telefonomra a pódium mögött. Semmi. Az előbbi sms-emet is
elolvasta.
Először aggódni kezdtem, hogy talán még rosszabbul lehet,
talán kórházban van, vagy ilyesmi. De ha képes volt olvasni az
sms-eket, akkor miért nem képes válaszolni?
Körülbelül egy órával később már alig tudtam odafigyelni a
tanításra, pedig még fél óra hátravolt. Korábban befejeztem a
tanítást. Caine örülne neki, de nem ez volt a legfőbb
gondolatom. Ideges voltam, úgyhogy felhívtam, mielőtt a
terem teljesen kiürült volna. Egyet csörgött, és rögtön
hangpostára váltott.
Ha ki van kapcsolva a mobil, akkor rögtön hangpostára
megy a hívás. Ha valaki nem tudja felvenni, akkor viszont
rengetegszer csörög, és csak utána vált át hangpostára.
Amikor egyetlen csörgés után vált hangpostára, akkor nem
akarja felvenni. Mi a fene lehet!
Hagytam egy üzenetet.

– Caine, Rachel vagyok. Aggódom érted. Nem válaszoltál

az üzeneteimre, és nem jöttél el az órára sem. Tudasd
velem, hogy nincs bajod, hogy ne hívjam rád a mentőket!

El akartam autózni a lakásához, hogy megnézzem, mi van

vele, de egy óra múlva már a bárban kellett lennem, és nem
lett volna elegendő idő arra, hogy visszaérjek. A kedd amúgy
is az egyetlen nap volt a héten, amikor egyedül dolgoztam az
O’Leary'sben. Charlie helyett nyitottam, mert ő ilyenkor
vásárolt be és ilyenkor ment ki a felesége sírjához. Minden
héten óraműpontossággal. Nem akartam megzavarni a
szokásait, csak mert a barátom nem veszi fel a telefont.
A barátomnak nevezhetem egyáltalán? Egész úton az
O’Leary’s felé azon tanakodtam magamban, hogy mit kezdjek
Caine-nal. Egy apró fennakadás, és az agyam őrjítően
paranoid gondolatokat szült. Mire leparkoltam, arra jutottam,
hogy nem kerül engem, csak egyszerűen nem érzi jól magát.
Ennek ellenére, amikor ránéztem a telefonomra, az elmélet
megdőlt.

Caine: Már jobban vagyok. Köszönöm, hogy megtartottad

az órámat.

Ennyi? Semmi magyarázat? A gombóc, ami reggel óta a

gyomromban gyötört, eltűnt, és dühbe váltott. Ennél azért
többet érdemeltem volna. Beledobtam a telefonomat a
táskámba, kizártam az O'Leary's bejárati ajtaját, és
automatikusan nekiálltam a nyitó rituáléknak. Felkapcsoltam
a lámpákat, hátul bekapcsoltam a sütőt, kipakoltam a
mosogatógépet, és előrehoztam az első rekesz poharat, hogy a
bár alatt raktározzam, majd kinyitottam a kasszát. Pontosan
tizenkettőkor kifordítottam a nyitva táblát. Aztán ismét
megnéztem a telefonomat. Semmi.
Az órák ólomlábakon jártak. Négykor felbukkant Ava, hogy
meglátogasson, én pedig készen álltam, hogy kiöntsem a
lelkemet. Leült a bárhoz, ahol csak egyetlen törzsvendég volt
és egy nyugdíjas rendőr, Charlie barátja, aki nem beszélgetett
sokat, és óránként csupán egy sört ivott.
– Szóval, élsz még? – kérdezte. – Azt hittem, hogy halálra
dugott a dühös professzor.
Ava rápillantott az arcomra, és a mosoly lehervadt az
arcáról.
– Jaj, ne. Mi történt? Átvert az a pöcs? Házas? Csak mert
akkor szétrúgom a seggét.
Sóhajtottam egyet.
–Nem, nem ilyesmiről van szó.
–Hát akkor?
– Bárcsak tudnám!
Aztán verbálisan kihánytam magamból a történetet, s
elmondtam neki az elmúlt napok minden apró részletét. Nos,
nem minden részletet, a hihetetlen szexről nem szóltam, de
minden mást elmeséltem.
– Szerinted berezelhetett, amiért elvitted Riley-hoz?
Vannak férfiak, akiknek egyszerűen nevetséges
családitalálkozó-fóbiái vannak. Azt gondolják, hogy ez az
utolsó lépés, mielőtt a templomba rángatod őket.
 – Lehet, hogy ez a helyzet... bár nem tűnik túl valószínűnek.
Nem hezitált és nem mutatott semmilyen aggodalmat
Ráadásul az első tíz percben, amikor megérkeztünk, teljesen
jól érezte magát.
– És mi történt az érkezésetek és aközött, hogy kijelentette,
nem érzi jól magát és elment?
– Semmi. Már átgondoltam újra és újra. Csak üldögéltünk a
nappaliban, és egy fényképalbumot nézegettünk.
Magam elé bámultam, ahogy elképzeltem hármunkat, ahogy
ott ültünk a kanapén – én, Riley és Caine. Fényképek. Copfok.
A tény, hogy anyám meghalt. Benny. Olyan volt, mintha ennek
az istenverte férfinak már csak a neve említésére is
összedőlnének körülöttünk a dolgok. Aztán leesett. Caine lehet,
hogy azért mérges, mert hazudtam neki. Azt mondtam, hogy
nem volt nevelőapám. De hát ennyire fontos lehetett ez neki?
Nem tudtam elképzelni.
– Családi fényképalbum? Azért mehetett el, mert nem bírta
a nyomást.
– De hát nem erőltettem rá. Ő kérte, hogy mutassunk neki
kiskori képeket.
– Az nem számít. – Ava megvonta a vállát. – Retteg az
elköteleződéstől.
– Nem hinném, hogy ez lehet a baj.
– Nos, akkor nem lehet, hogy tényleg beteg volt? Lehet,
hogy amikor bement a nővéred fürdőszobájába, rájött a
hasmenés, és nem akart felfordulást csinálni a fürdőszobában.
Felhúztam az orromat.
Biztos, hogy részletesen le szeretnéd vezetni ezt a
lehetőséget?
Ava vállat vont
Azt akarod, hogy igazoljam valahogy, hogy aztán úgy tehess,
mintha nem rettegne az elköteleződéstől, vagy nem?
Őszintén szólva, csupán arra vágytam, hogy megszabaduljak
az aggodalmaimtól. Ha Caine-nak tényleg problémái voltak az
elköteleződéssel és a nővéremnél tett látogatástól berezelt,
akkor állok elébe. Csupán egy kis őszinteségre volt szükségem.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Caine – tizenöt évvel korábban

Negyedik alkalommal állt meg, hogy leszedjen egy virágot az

út szélén, miközben hazafelé tartott. Az élete egy nagy kalap
szar volt, de mégis észrevette a szépségeket a sok gyom között a
magas fűben.
Legalább két háztömbbel lemaradva követtem és úgy tűnt,
nem vett észre. Ami aztán azt juttatta eszembe, hogy
figyelmeztetnem kell majd a kis bárányt, hogy jobban figyeljen
a környezetére. Bármilyen kretén a nyomába eredhet.
Nos...
Körülbelül három kilométer megtétele után érkeztünk a
házhoz, mely elég szép volt. Legalábbis egy lerobbant házat
képzeltem el egy koszos utca végén, ahol ágynemű lóg az
ablakokban és sűrű bozót az udvaron, ami elrejti minden élet
jelét, a gyepen pedig három vagy négy üzemen kívüli autót
sejtettem. De a kocsifelhajtó, ahol bekanyarodott, le volt
kövezve, és egy aprócska, de jól karbantartott vidéki házhoz
vezetett. A fű lenyírva, az ablakokat széthúzott függönyök
keretezték, néhány szomszéd az előkertjében sertepertélt. Az
egyetlen autó, ami a kocsifelhajtón állt, csupán néhány éves
volt, és egy hal szimbólum volt a hátulján. Egyáltalán nem
erre számítottam.
 Néztem, ahogy a kislány eltűnik a ház oldalánál és egy
perccel később visszajön az ajtóhoz, de már a biciklije nélkül.
Minden további nélkül belépett a házba.
Ezek után vagy fél órát vártam még. Most első alkalommal
kérdőjeleztem meg, hogy nem csak kitalálta-e a kislány a
dolgokat. Lehet, hogy csak élénk a fantáziája. Bár elültette
bennem a kétkedés magját, az ösztöneim mégis azt súgták,
hogy mégsem hazudott. Még egy utolsó pillantást vetettem a
házra, és hazaindultam.

Hat órát vártam. Egy kicsivel egy óra után feladtam, tudtam,
hogy már nem fog jönni. Nem volt kétségem afelől, hogy
valami tényleg folyik a háttérben. De most, miután láttam a
házat és a szomszédságot, megváltozott a véleményem. De hát
Ted Bundy is teljesen normálisnak nézett ki. Morogva felálltam
a padból, ahol ültem és a misét hallgattam reggel, közben az
ajtót néztem. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni, de
azt tudtam, hogy hová tartok.
Négytömbnyire a kislány házától rájöttem, hogy tankolnom
kéne. Lévén, hogy valami tervet is kellett kovácsolnom,
hirtelen megálltam egy benzinkútnál, ahol volt egy kisbolt is,
és bementem, hogy fizessek. A kezem a kilincsen volt már,
amikor a szemem sarkából megláttam valamit. A benzinkút
oldalánál egy autó állt, ami nagyon ismerősnek tűnt, ugyanaz a
márka és típus, mint ami a kislány házánál parkolt.
Benny egy rohadt autószerelő.
Odasétáltam, és megnéztem az autó hátulját. Ott volt rajta a
hal szimbólum. Elnéztem a kisbolt felé, és az oldalában egy
dupla garázst láttam. Az egyik ajtaja zárva volt, de a másik vagy
hatvan centire nyitva. A lámpa is égett.
Bementem a kisboltba, és úgy tettem, mintha egy
csipszeszacskó hátulját böngészném, miközben két vásárló
fizetett, Amikor már csak én maradtam és a pénztárosnő,
odavittem a kasszához egy dobozos üdítőt és egy szelet
Snickerst.
– Nyitva van még a szerelőműhely? Az autóm valami
kattogó hangot ad ki, amit szeretnék megnézetni.
A nő felnézett az órára.
– Ma délben zárnak. De szerintem Benny még odabent van.
A testem megfeszült.
– Köszönöm. Van ott bent egy iroda is, vagy ilyesmi?
A pénztáros az ajtó felé intett.
– Menjen be az ajtón, valószínű, az egyik szerelőaknában
lehet.
Minden lépéssel egyre gyorsabban dobogott a szívem, ahogy
a garázs felé tartottam. Egy csavarhúzó pihent egy piros
szerszámosdoboz tetején. Felvettem, és belesüllyesztettem a
farmerem zsebébe.
– Jó napot! – A garázsban négy piros autó állt, de nem
láttam senkit odabent.
Egy férfi dugta ki a fejét az egyik autó motorházteteje mögül
a következő aknánál. Nagyon megijesztett.
– Mit tehetek önért?
Rábámultam. Nem volt semmi tervem.
Kivett egy olajfoltos rongyot a zsebéből, és törölgetni kezdte
a kezét, közben pedig tett néhány lépést felém.
– Már bezártunk. Haza kell mennem a lányaimhoz. De van
még egy benzinkút, vagy másfél kilométerre északra, ha gond
van az autójával.
 A lányaihoz.
– Maga Benny?
– Igen, én vagyok. És maga kicsoda?
Az oroszlán bajszát készültem húzogatni. Egy villanykörte
világított az arcomba.
– A lányai barátja vagyok.
Hirtelen minden figyelmével rám koncentrált. Az egész
viselkedése megváltozott. Abbahagyta a kéztörlést, és
egyenesen a szemembe nézett.
– A lányaimnak nincs megengedve, hogy fiú barátjuk
legyen.
– Miért?
Az arca eltorzult a dühtől.
– Azért, mert a nagyobbik már most is egy kis kurva.
Az autó két oldalán álltunk, de Benny elkezdett felém
sétálni.
– Szaglászol a lányaim után? Hadd adjak egy jó tanácsot!
Ha egy szép lányt akarsz, ő nem az. Csak tizenöt éves, és csak a
baj van vele. Tartsd magad távol mindkettőtől!
Benny egy pillanatra visszahőkölt. Megállt. Lassú, gonosz
mosoly terült el az arcán. Még a hideg is kirázott tőle. Egy
szörny arcába bámultam.
– Ha azt hiszed, hogy bármit is tudsz, miért nem köhögöd
ki?
– Szereted a kislányokat, mi? Beosonsz az idősebb
szobájába éjszakánként, és megfenyegeted, hogy tartsa a
száját, különben a kishúga bánja meg. Fogd vissza magad, vagy
elmegyek a rendőrségre!
Összeszűkült a szeme, kutatva nézte az arcomat, és közben
mintha összerakta volna a kirakós darabkáit. Amikor
rádöbbent az igazságra, cinikus mosoly jelent meg az arcán.
 – Csak nem azt tervezed, hogy összepakoltatod őket és
elmenekülsz velük?
Nem szóltam semmit.
Egy lépéssel még közelebb jött.
– Nem fognak sehová se elmenekülni a múlt éjszaka után.
Megtanítottam nekik, ahogy neked is mindjárt megtanítom. –
Ezzel benyúlt az overallja zsebébe, és elővett egy kis
távirányítót. Rám bámult, majd a félig nyitott garázsajtóra
mutatott vele, ami elkezdett leereszkedni. Követtem a
tekintetét, ami egy tálcányi különféle szerszámra vándorolt.
Aztán minden olyan lassan történt.
Először egy csavarkulcsért nyúlt.
Elővettem a zsebemből a csavarhúzót.
Elfogott a rettegés.
Aztán Benny újra megszólalt.
– Szerezz magadnak saját puncit!
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Caine

Most mit nézel?

Murphy az ölemben nyugtatta a fejét, a nagy barna szemével
pedig rám bámult. Megvakargattam a füle mögött, ahol
annyira szereti, mire nagyot sóhajtott.
– Öreg, hát neked bűzlik a leheleted. – Először azt hittem,
hogy Murphy ilyen büdös, de rá kellett jönnöm, hogy én
vagyok az.
Becsuktam a laptopomat, levettem a szemüvegemet, és
megdörzsöltem a szemem. Hogy a fenébe fogom elmondani
neki? Már két napja be voltam zárkózva a lakásomba, nem
zuhanyoztam, alig ettem, és teljesen megsemmisültem. Rachel
biztosan megértette az üzenetét annak, hogy nem reagáltam,
hiszen tegnap óta már sms-t sem küldött.
Rájöttem, hogy mennyire bolondulok érte, amikor már vagy
századszor azon tanakodtam magamban, hogy soha nem
fogom elárulni neki. Nem lett volna olyan nehéz döntés, ha
nincs annyi vesztenivalóm. És biztosan elveszíteném. Hogyan
bízhatna meg bennem ezek után, ha rájön, hogy már tizenöt
évvel ezelőtt is ismertük egymást? Amikor ráadásul hónapokig
hazudtam neki. A kezemben tartottam valamit, amitől
rettegett – papként megbízott bennem –, én pedig hosszú
heteken át manipuláltam a színfalak mögül.
Ha elmondom neki, elveszítem. Én sem bíznék senkiben, aki
ekkora gazember volt velem.
De ha nem mondom el neki, minden, ami történt és történni
fog, hazugságon alapszik majd.
Önző vagyok akkor is, ha nem mondom el neki. Nagyon
megbántanám azzal, ha szeretném tisztázni a dolgokat.
Tudtam, hogy sokat jelentek neki. De csak régi sebeket tépnék
fel, amikre valószínűleg soha nem szeretne visszaemlékezni
Miért is ne hagyjuk békén a múltat?
Csupán egyetlen dolog volt, amin nem tudtam túltenni
magam: nem akartam egy újabb férfi lenni, aki megbántja.
Ennél sokkal többet érdemel. Bassza meg! Valaki sokkal
jobbat érdemel nálam. Beletúrtam a hajamba.
Mondjam el neki az igazságot, és veszítsem el? Közben pedig
bántsam meg?
Vagy hazudjak az arcába, és próbáljak meg továbblépni? De
akkor meg mindig ott lesz köztünk ez az ostoba hazugság.
Két napja, hogy ezen rágódtam, de tudtam, hogy igazából
nincs választásom. Nem hazudhattam neki tovább.
Az egyedüli vigaszom az volt, hogy ha megutál érte, akkor
könnyebb lesz továbblépnie. Sőt, talán mindkettőnknek
könnyebb lesz. Az időhúzás önzés részemről.
A telefonomért nyúltam, amikor sms érkezett. Már több
mint huszonnégy órája nem beszéltünk egymással, úgyhogy az
időzítés tökéletes volt.

Rachel: Mit szólnál egy tyúkhúsleveshez? Beugorhatnék

munka után ma este.
 A telefonomra bámultam, és nem tudtam, mitévő legyek.
Halálraítéltnek lenni egy dolog, a végzetes randit megszervezni
pedig egy másik. Mielőtt válaszolhattam volna, még egy üzenet
érkezett.

Rachel: Nyolckor végzek.

Nem akartam, hogy éjszaka vezessen, miközben dühös vagy

épp szomorú. Úgyhogy ideje volt éretten viselkednem.

Caine: Elmegyek hozzád kilenc felé.

Lezuhanyoztam, majd elvittem Murphyt egy hosszú sétára,

hogy kitisztuljon a fejem és elüssem az időt. Másfél tömbnyit
haladtunk csak, amikor eszembe jutott valami.
– Mit szólnál egy délutáni kiránduláshoz?
Murphy csóválni kezdte a farkát, amit igennek vettem. Ha
továbbra is begubózok a lakásba, akkor biztosan rosszul sikerül
az este. Ki kellett ürítenem az elmémet. És legalább valakinek
jó napja lesz így...
Egy órával később a Regency Village főépületében voltunk.
Előtte odatelefonáltam, hogy biztosan ne legyen probléma,
hogy beugrom, a nővér pedig azt mondta, hogy elmondja
Lydiának és Umbertónak, hogy jövök. Lydia a recepciónál várt.
A szeme felcsillant, amikor meglátott Murpyhvel.
Lehajolt, hogy megsimogassa.
– Pont ugyanúgy néz ki, mint a mi Maxünk.
 – Ő itt Murphy. Az jutott eszembe, Umbertónak lehet, hogy
nem lenne ellenére egy látogatás.
– Fogalma sincs, hogy mekkora örömet fog szerezni neki.
Nem számít, milyen feledékeny, a kutyáját soha nem
felejtette el. – Lydia körülnézett. – Rachel nincs önnel?
– Nem, most csak én jöttem. Itt voltam a közelben, és arra
gondoltam, hogy beugrom – hazudtam.
– Ez nagyon kedves magától, West professzor.
– Hívjon csak Caine-nak.
– Caine. – Elmosolyodott és bólintott, miközben
felegyenesedett. – Umberto éppen szundít. Hamarosan
felébred. Mi lenne, ha addig sétálnánk egyet? Lehet, hogy
furán hangzik, de nagyon szeretném fogni a pórázt és
körbesétálni az udvart. A férjemmel minden este, vacsora után
elvittük sétálni a kutyánkat, mielőtt teáztunk és sütiztünk
volna.
– Parancsoljon! – Odanyújtottam Lydiának a pórázt, ő
pedig belém karolt, és elindultunk egy kis sétára a kék ég alatt.
– Mondja csak, Caine, nős?
– Nem, nem nősültem meg.
– Egy ilyen jóképű fiatalember, mint maga, akinek egy ilyen
édes kutyája van... hogyhogy nem hevernek a lába előtt a nők?
Soha nem voltam az a fajta, aki azokról a nőkről társalog,
akikhez valaha szerencséje volt, még egyetem alatt sem,
amikor a többiek a havi kurvázásukról dicsekedtek. De hát
miért ne?
– Van egy nő az életemben, de csináltam valami
ostobaságot, és mindent elrontottam.
– Ó, sajnálom. Szeretne beszélgetni róla? Több mint
ötvenéves tapasztalatom van a házasság terén. Talán
segíthetek.
 – Ez nem valami olyasmi, amit könnyedén helyre lehet
hozni.
Lydia hallgatott egy darabig.
– Szereti azt a nőt?
Eddig kerültem ezt a kérdést magamban, de valamiért
Lydiának sokkal nehezebb lett volna hazudnom, mint saját
magamnak. Bólintottam.
– Igen, azt hiszem. Bár fogalmam sincs, hogy ez miként
történhetett.
Lydia mosolygott.
– Hát így szokott ez lenni. Egy nap arra ébred az ember,
hogy rájön, mit érez. Ami persze addig is ott volt a szeme előtt,
de valahogy mégsem látta. Hát ilyen az igaz szerelem: soha
nem látjuk a kezdetét vagy a végét.
Nagyszerű. Még a végét sem látni. Pont erre volt
szükségem, mielőtt Rachel szétrúgja a seggemet.
Lydia biztosan észrevette, hogy elszomorodtam.
Megszorította a karomat.
– Ne aggódjon, kedvesem! Majd minden szépen
megoldódik. Ha szerelmes az ember, az összes hibát meglehet
oldani.
– Én nem vagyok ebben annyira biztos.
– Elmondta már neki, hogy mit tett?
Megráztam a fejemet.
– Mindannyian követünk el hibákat. Az életet tanulni kell.
Ha igazán szereti magát, megbocsát. De ha rejtegeti a dolgokat,
vagy hazudik, akkor azok már nem hibák többé, hanem
döntések.
– Hogy őszinte, néhány napja kerülöm őt. Hiszen tudtam,
hogy ha elmondom neki, azzal fájdalmat okozok.
– Nos, sajnos az igazság sokszor fájdalmas. Jelenleg egy
másik nő teszi boldoggá a férjemet több mint ötvenévnyi
házasság után. Nem egyszerű. De hosszú távon jobb
szembenézni az igazsággal, akármilyen fájdalmas is, mint
boldognak látni valakit a hazugság közepette. Hiszen ha tudja
az igazat, még dönthet úgy, hogy továbblép rajta. De a
hazugságon nem lehet túllépni.
Lydia nem viccelt azzal kapcsolatban, hogy megtanult
egy-két dolgot a több mint ötvenéves házassága során. A
kétség, miszerint mondjam-e el Rachelnek az igazat, végre
eloszlott. Megszorítottam Lydia kezét.
– Umberto nagyon szerencsés fickó.
Umberto arckifejezése, amikor meglátta Murphyt, az egyik
legszebb dolog volt, amit életemben tapasztaltam
Jóllehet gondolatban seggbe rúgtam magamat, amién nem
Rachellel együtt jöttem, hiszen ő is szerette volna látni ezt, és
én is szívesen láttam volna mosolyt az arcán.
A másik hölgy most nem volt sehol. Lydia és Umberto
felváltva vakargatta Murphy fülét. Az én hűtlen négylábú
barátomnak sikerült minden figyelmet magára irányítania. Egy
ideig csak némán bámultam hármójukat, majd magukra
hagytam őket egy kicsit.
Legalább egy döntés bejött ma.

Amikor hazafelé tartottam a látogatás után, végig arra

gondoltam, milyen lesz az este. Hazavittem Murphyt,
lezuhanyoztam, és gyakorolni kezdtem, hogy mit fogok
mondani, hogyan fogom elmagyarázni, mit tettem, anélkül
hogy totál seggfejnek tűnjek.
 Még meg is győztem magam, hogy képes vagyok rá, de aztán
megérkeztem Rachel lakásához, és még csak el sem tudtam
képzelni, hogyan fogok bele a mondandómba. Olyan érzésem
volt, mintha éppen csak rájöttem volna, hogy ki is ő. Minden,
amit kigondoltam, amit gyakoroltam, kiröppent a fejemből,
ahogy ott álltam az autóm mellett és felnéztem az ablakára.
Szokatlanul meleg, őszi éjszaka volt, kis szellő fújdogált,
úgyhogy nyitva volt az ablak. Égett a lámpa a hálószobában,
láttam az árnyékát a fényben, és képtelen voltam bármi mást
csinálni, csak álltam moccanatlanul és bámultam. Majdnem
megállt a szívem, amikor megjelent a sziluettje. Profilból
láttam, de nem arra nézett, ahol álltam. Először nem mozdult,
csak bámult kifelé a sötétségbe, de aztán láttam, hogy az egyik
kezével a csuklójához nyúl, és játszani kezd az órájával.
Igen, én is ideges vagyok, Vadmacs. Sajnálom, hogy az
utóbbi napokban rosszul érezted magad miattam.
Mindkettőnk érdekében túl kellett esnem ezen az egészen.
Nagy levegőt vettem, és végül elindultam az épület felé. A lift
lassan érkezett és még lassabban mászott fel a harmadikra.
Mikor kiléptem, izzadságcseppek gördültek le a homlokomról.
Gyötrelmes volt minden perc.
Mielőtt bekopogtam, elmormoltam magamban egy imát –
az öniróniám nem hagyott el végleg.
Rachel kinyitotta az ajtót, és rögtön úgy éreztem, mintha
torkon rúgtak volna. Sokkal szebb volt, mint valaha abban a
zöld nyári ruhában. A vékony pántok kiemelték szép, hosszú
nyakát. A vad, sötét tincsei lágyan hulltak a vállára Azonnal
késztetést éreztem, hogy hozzá hajoljak és mohón
megcsókoljam. A szokásos egyszerű sminkje helyett most
gondosan kifestette az arcát. Duzzadt ajkait vörös rúzs fedte,
mandulavágású szemét a fekete szemceruza csak még jobban
kiemelte. Szomorú voltam, mert lehet, hogy már csak egyetlen,
utolsó alkalommal csókolhatom meg az ajkát.
Egyenesen a szemébe néztem, és a szívem hevesen verni
kezdett. Belészerettem. Ebben a pillanatban semmit sem
akartam jobban, mint hogy elmondjam ezt neki. De nem
akartam, hogy az első alkalmat beszennyezze az a beszélgetés,
amit muszáj volt lefolytatnunk. Csak remélni mertem, hogy
egy nap azért még elmondhatom neki.
– Szia, Rachel!
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Rachel

– Szia!
Caine viccesen bámult rám, bár egyenesen a szemembe
nézett.
– Caine?
Pislogott párat.
– Ne haragudj... Gyönyörű vagy.
– Köszönöm. – Betessékeltem, közben pedig észrevettem,
hogy nem hajolt oda hozzám, hogy megcsókoljon. Próbáltam
figyelmen kívül hagyni, de ez csak olaj volt az amúgy is furcsa
hangulatomra. Pánikba estem. Furcsának láttam, rosszabb volt
ez, mint egy vakrandi. Ugyanott voltunk, ahol ez a férfi reggelit
készített nekem, de mégis mintha egy idegen lépett volna a
lakásba.
– Hogy vagy? – Próbáltam valahogy beszélgetést
kezdeményezni.
– Jobban. Köszönöm. Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam
a nővéredtől, és neki kellett hazavinnie.
– Nincs semmi baj, megértem. Nem érezted jól magad.
Caine bólintott, és zsebre dugta a kezét.
Egy újabb, kényelmetlen csendben eltöltött perc után
megköszörülte a torkát.
 – Rachel, beszélnünk kell.
– Jól van. De miért nem ülünk le? Hozzak neked valamit
inni?
– Nem, köszönöm.
Caine követett a nappaliba. Leültem a kanapé egyik felére
Elég sok helyet hagytam neki, hogy odaüljön mellém, de ő
inkább a fotelbe ült.
Láthatólag feszengett, kerülte a tekintetem, aztán beletúrt a
hajába. Nagyot sóhajtott, majd belekezdett a mondandójába.
– Nem tudok hazugságokkal belemenni egy kapcsolatba.
Ó, istenem! A kis hazugságom Bennyről azóta ott bujkált
bennem, mióta Avával beszélgettünk róla, hogy mi történhetett
Caine-nal. Rám tört a hányinger.
– Sajnálom, hogy hazudtam. Csak... olyan nehéz erről
beszélnem.
Caine meg akarta szólalni, de a szavába vágtam, és idegesen
dadogni kezdtem.
– Azért mondtam azt, hogy nem volt nevelőapám, mert azt
kívántam, bárcsak ne lett volna. Próbálok úgy tenni, mintha
soha nem létezett volna. Nem volt túl jó ember. Erőszakos
volt... velem és a nővéremmel, miután meghalt az anyánk.
Caine állkapcsa megfeszült.
– Veled is erőszakos volt?
Bólintottam, és lesütöttem a szememet.
– De más volt velem, mint a nővéremmel. Ő... – Még tizenöt
év után is nehéz volt kiejteni ezeket a szavakat a számon – ....a
nővéremet megerőszakolta. De én túl kicsi voltam még.
– Nem ért hozzád?
Megráztam a fejemet.
– Nem úgy, ahogy a nővéremhez.
Megkönnyebbülés látszott Caine arcán.
 – Hál' istennek.
– De ha már ennyire őszinték vagyunk, volt még egy apró
hazugságom. A sebhely a hátamon... nem azért lett, mert
leestem egy fáról gyerekkoromban. Ő tette ezt velem. Azon az
éjszakán, amikor a rendőrség elvett minket tőle, hamarabb jött
haza, mint reméltük. Riley éppen csomagolt, mert azt
terveztük, hogy másnap reggel végre segítséget kérünk. Benny
átkutatta a szobámat, és megtalálta a táskát, amit
összecsomagoltam. Elvesztette a fejét, és elkezdett minket
rugdosni az acélbetétes bakancsával. Az hagyott nyomot a
hátamon.
Önfejűségből sosem engedtem meg magamnak, hogy
szomorkodjam a múlt felett, de annak az éjszakának az emlékei
még mindig élénken éltek az emlékezetemben, és zaklatott
lettem, ha beszéltem róluk.
Láttam magam előtt, ahogy a nővérem bejön a szobámba,
hogy vigasztaljon, miután Benny kiment. A könnyeim
végigfolytak az arcomon.
– A nővérem megpróbálta összehúzni ragtapaszokkal, de
valószínűleg össze kellett volna inkább varrni.
Caine odajött hozzám, és a lábamhoz térdelt. Hozzábújtam,
és beletemettem az arcomat a vállába, hogy elrejtsem az
érzelmeimet.
– Sajnálom, Rachel. Nem tudtam.
Ha egyszer elkezdtem, nem tudtam abbahagyni. Hosszú idő
után először Caine ölelésében olyan biztonságban éreztem
magam, hogy csak sírtam és sírtam. Kiengedtem magamból
mindent. Nem tudtam, honnan jönnek a könnyek, aztán a sírás
hangos zokogásba váltott, alig kaptam levegőt. Caine odaült
mellém, a hajamat simogatta, és folyamatosan azt mondogatta,
hogy sajnálja. Amikor végre megnyugodtam, felültem, és
láttam, hogy ő is sír.
– Sajnálom, hogy így elhagytam magam. Erről még soha
senkinek nem beszéltem, kivéve a szociális munkásnak, aki
másnap reggel eljött. Még csak azt sem mondtam el senkinek,
hogy a nővéremet megerőszakolták. – Caine szemébe néztem.
– Ezért hazudtam, amikor azt mondtam, hogy az anyám soha
nem házasodott újra. Egyszerűbb úgy tenni, mintha nem ment
volna újra férjhez, és ezek az évek meg sem történtek volna.
Caine borzasztó szomorúnak tűnt. A hangja tele volt
várakozással.
– Elmentél egy szociális munkáshoz másnap?
– Tulajdonképpen ő jött el hozzánk. Benny másnap
verekedésbe keveredett a munkahelyén, úgyhogy a rendőrség
egy szociális munkást rendelt mellénk.
– Verekedésbe?
– Igen. Bárcsak korábban történt volna mindez! Mindketten
attól rettegtünk, hogy elmeséljük valakinek. De a szociális
munkás tudta, hogy valami nincs rendben, mihelyst
megérkezett. Benny kórházba került, mi pedig a
nagynénénkhez. Tulajdonképpen a nővérem mondta el a
szociális munkásnak, hogy mi folyik odahaza, aztán Bennyt
letartóztatták még a kórházban. Egy hónappal később
szívroham vitte el. – Megvontam a vállam. – És aztán az élet
ment tovább. A nagynénénk örökbe fogadott minket, és soha
nem idéztük fel a múltat.
– Nagyon sajnálom, Rachel.
- Hagyd már abba! – csattantam fel hirtelen. – Nem a te
hibád. Csak meg akartam magyarázni, hogy miért hazudtam,
mivel tudom, hogy elszomorít téged. És most pedig szeretnék
megint újra úgy tenni, mintha Benny soha nem is létezett
volna. Jó?
 Caine úgy nézett rám, mint aki mindjárt vitába száll.
Kinyitotta a száját, hogy beszéljen, majd becsukta és ismét
kinyitotta. De végül bólintott.
Elvonultam a fürdőszobába rendbe szedni magamat.
Hatalmas kő esett le a szívemről. Sajnos nem mondhattam el
ugyanezt Caine-ról. Azzal, hogy elmeséltem a történteket és
kisírtam magam, rajtam segített, de mintha plusz terhet tettem
volna az ő vállára. Úgy döntöttünk, hogy bekapcsoljuk a tévét
és pihenünk, megnézünk egy filmet, de minden alkalommal,
amikor rápillantottam, úgy tűnt, mintha a gondolataiba
mélyedt volna.
Amikor véget ért a film, azt gondoltam, hogy minden a régi
lesz és bemegyünk a hálószobába. De amikor megemlítettem,
hogy fáradt vagyok, Caine meglepetésemre azt mondta, hogy
neki otthon kell aludnia, mert korán reggel megbeszélése van,
A nyugtalanság, amit korábban éreztem, visszatért, amikor
kikísértem az ajtóhoz.
– Minden rendben van köztünk, Caine? – Utáltam, hogy
meg kell kérdeznem, de már volt két álmatlan éjszakám, és
tudtam, hogy megint fent leszek, ha nem beszélünk erről.
Caine a kezébe fogta az arcomat.
– Te vagy a legnagyszerűbb nő, akivel valaha találkoztam.
Ezt soha ne felejtsd el, Rachel. – Megcsókolt, és jó éjszakát
kívánt.
A csukott ajtónak támasztottam a fejemet, miután elment.
Jólesett, hogy beszélgettünk, de akkor miért éreztem azt,
mintha Caine elköszönt volna tőlem?
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Caine

Nem vitt rá a lélek, hogy elmondjam neki, miután láttam,

hogy úgy összetört, vagy legalábbis ezt mondogattam
magamnak. Az ő érdekében tartottam távol tőle az
információkat, nem pedig azért, mert egy önző fasz voltam.
De miután egész héten se hideg, se meleg nem voltam,
rájöttem, hogy ugyanazt művelem vele, mint amit
gyerekkorában, amikor hétről hétre vallattam és nem tettem
semmit, mert bizonytalan voltam magamban.
Csakhogy akkor egy összezavarodott tinédzser voltam, most
pedig elvileg már érett férfi, ettől függetlenül rohadtul nem
viselkedtem úgy. A héten majdnem minden este
megpróbáltam kerülni Rachelt, kivételt csak az órák képeztek,
amikor nem volt választásom. Ő is érezte, hogy valami gond
van.
– Mi van veled? – kérdezte a nővérem. Újabb időpontja volt
a dokihoz ma délután, úgyhogy vigyáznom kellett a gyerekekre.
Evelyn elég aggodalmasnak tűnt, amiért csak rám tudott
hagyatkozni, lévén, hogy múltkor majdnem megöltem az egyik
gyerekét.
– Semmi különös – feleltem szenvtelenül.
Bement a konyhába, és a mosogatóba tette a tányéromat
majd visszatért, hogy tovább vallasson. – Lószart. Tudom hogy
van valami.
– Honnan?
A nővérem rám nézett.
– A hülyék kedvéért először is még mindig itt vagy. Amikor
megkérlek, hogy vigyázz a gyerekekre, szinte abban a percben
már kilövellsz az ajtón, ahogy visszatérek, mintha a családi élet
fertőző lenne, vagy valami ilyesmi.
Igen, ebben volt valami. Próbáltam úgy tenni, mintha
semmi sem történt volna.
– Éhes voltam, ez minden – mondtam, és megvontam a
vállamat.
Alaposan végigmért.
– Hol van az a nő, aki a múltkor itt volt veled? Akiről a
lányok hetekig beszéltek. Rachel, ugye?
– Honnan tudjam?
– Ne hülyíts! Az arcod azon nyomban megváltozott, ahogy
kimondtam a nevét.
– Képzelődsz.
– Komolyan? – Odahajolt hozzám. – Rachel. – A hangja
egyre hangosabb lett. – Rachel. Rachel. Rachel.
– Szerintem az agykurkászt is add hozzá a dokik listájához,
akikhez el kell menned. – Felálltam és elkezdtem leszedni az
asztalt, már ami ott maradt még, hogy egy kis helyet nyerjek a
buldog nővérem és jómagam között.
Az unokahúgaim bezzeg már eltűntek egy doboz
csőtésztával és egy tubus ragasztóval, és szokatlanul csöndesek
voltak ma este, pont, amikor szükségem lett volna rájuk, hogy
eltereljék a beszélgetés menetét.
A nővéremmel befejeztük az asztal leszedését, és meglepő
módon nem kérdezősködött a továbbiakban. Rá kellett volna
jönnöm, hogy csak erőt gyűjt.
Miután becsukta a teli mosogatógépet, megfordult és
nekidőlt, én pedig az utolsó tányérokat tettem arrébb.
– Mit művelsz?
– Mire gondolsz?
– Vagy ő dobott téged, vagy te csináltál valami baromságot.
Ebben biztos vagyok. A sebeidet nyalogatod, és ha figyelembe
vesszük, hogy általában téged szoktak kirúgni, a nyakamat
tenném rá, hogy már megint elcsesztél valamit.
A fenébe! Túl jól ismer. Sóhajtottam egyet.
– Egy kis bajt kevertem.
– Akarsz róla beszélni?
– Nem igazán.
– Oké. Szóval akkor ki tudod húzni magad a bajból?
– Anélkül, hogy megbántsam Rachelt, nem.
– Megcsaltad?
– Nem ilyesmiről van szó.
Evelyn fürkészőn nézett még egy darabig.
– Figyelj ide, kisöcsém, sok olyasmit hurcolsz magaddal,
amikről azt hiszed, hogy a te hibád, közben pedig nem. Vállald
a felelősséget! Biztos vagy benne, hogy valami rosszat tettél?
A nővérem mindig részrehajló volt, ha rólam volt szó.
Amikor nem válaszoltam, folytatta.
– Jó ember vagy. Bármi is folyik köztetek, tudom, hogy
helyesen fogsz dönteni. Nem tudom elképzelni, hogy ha
törődsz valakivel, szándékosan megsértsd.
A nővéremnek egy dologban igaza volt. Soha nem állt
szándékomban Rachelt bántani. Vagy Liamet, ha már itt
tartunk. De az évek során sok rossz döntést hoztam, és mások
szenvedték el a következményeit. Nem tettem meg, amit meg
kellett volna Liam érdekében, nem láttam, hogy túl nagy volt
rajta a nyomás, hogy az együttes és a szerződés több volt annál,
mint amit el tudott viselni, de már késő volt, amikor rájöttem.
Rachel esetében el kellett volna mondanom valakinek, amit
gyanítottam, még aznap, amikor besétált a gyóntatószékbe. De
ehelyett hónapokig játszottam a papot, és hazudtam az ártatlan
kislánynak. A hibáim hagytak rajta sebet. Eleget ártottam neki.

Gyűlöltem, hogy felcsillant a szeme, amikor megkérdeztem

másnap, óra után, hogy eljönne-e velem meginni egy csésze
kávét.
– A Cosmo tesztje szerint tetszel nekem – jelentette ki.
Rendeltünk két kávét, és leültünk egy csendes asztalhoz a
kávézó hátsó részében. Rachel kész volt úgy viselkedni, mintha
semmi sem történt volna, de hallottam a hangján, hogy
aggódik, és észrevettem, ahogy szokásához híven az órájával
babrál.
– Egyéb teszteredmény?
– Nos, a kilences kérdés zavaros volt – csúfolódott. – Azt
kérdezték, hogy akkor is vonzódnék-e hozzád szexuálisan, ha
felszednél harminc kilót és megkopaszodnál, valamint hirtelen
elveszítenéd a munkádat. Remegett a ceruza a kezemben, de
aztán eszembe jutott, hogy szereted bekötni a szememet. –
Mosolygott, és bassza meg, fájt.
Amikor nem válaszoltam, Rachel azt hitte, megsértődtem.
– Ugye tudod, hogy viccelek – mondta.
Bólintottam, és megköszörültem a torkomat. Olyan volt,
mintha a torkomon akadtak volna a szavak, és képtelen voltam
megszólalni.
 – Figyelj, Rachel... én nem tudom ezt tovább csinálni.
A mosolya lefagyott az arcáról. Tudta, hogy mit akarok
mondani, de valahogy mégis reménykedett.
– Mit? Az egyetemen lógni velem? Senki nem gondolja,
hogy ez furcsa lenne. Rengetegszer látok együtt professzorokat
és moderátorokat.
– Nem arra gondoltam, hogy az egyetemen lógni, hanem
arra, hogy időt tölteni együtt.
– Miért? Nem értem.
Tegnap a nővéremnél tett látogatás után úgy határoztam,
hogy semmi értelme nem lenne Rachelnek a tizenöt évvel
ezelőtti dolgokról mesélni. Miért bántsam azzal, hogy csak még
több kellemetlen emléket idézek fel, ha egyszer nem muszáj?
– A diákom vagy. Nem lett volna szabad megtörténnie
annak, ami köztünk van.
A szomorúság dühbe váltott az arcán.
– Ez egy nagy kalap szar. Nem érdekel ez a része. Mellesleg
a szemeszter fele már eltelt.
– Sajnálom. – Lesütöttem a szememet, mert túl nehéz volt a
gyönyörű arcába hazudni. – Soha nem lett volna szabad
Megtörténnie.
– Bazdmeg!
– Maradok a konzulensed, természetesen. Ez az én hibám,
nem lett volna szabad engednem a kísértésnek.
– Engedni a kísértésnek?
– Rachel!
Felállt.
– Tudod, mit, Caine? Hosszú ideje azt éreztem, hogy
szerelem nem éri meg, szégyelltem a múltamat, bántam a
döntéseimet. De az utóbbi pár hétben kezdtem rájönni, hogy
nem a múltamról van szó. Soha nem szeretnék senki
sajnálatának a tárgya lenni. Úgyhogy rohadj meg!
Ösztönösen megfogtam a karját, ahogy el akart viharzani
mellettem. Könnyek gyűltek a szemében, tudtam, hogy el akar
menni, nehogy meglássam a szomorúságát. Istenem, annyira
szerettem volna visszaforgatni az idő kereket és kitörölni
mindent, amit mondtam. De ehelyett elengedtem a karját, és
hagytam elmenni. Ez volt a legjobb dolog, amit érte tehettem,
még ha nem éreztem is így a jelen helyzetben.
Képtelen voltam megfordulni és nézni, ahogy elmegy.
Összeszorítottam a fogam, és csak hallgattam a lépései zaját,
melyek egyre távolabbról hallatszottak, míg végül teljesen
elhalkultak.
Rachelnek igaza volt egy dologgal kapcsolatban. Sajnáltam
őt. De nem úgy, ahogy ő gondolta. Mindig sajnálni fogom, hogy
hagytam elmenni.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Rachel

Megszokásból odasétáltam a székhez, ahol év eleje óta

ültem. De aztán meggondoltam magam. Bassza meg! Már nem
volt rá okom, hogy előreüljek a professzor elé. Ezek után csak a
munkámat végzem, látogatom az órákat, amiket muszáj,
korrepetálást tartok, dolgozatokat javítok, meg minden
ilyesmi. De nem kellett többé ott ülnöm, ahol ő szerette. Többé
nem.
Körbenéztem az előadóban, és elmosolyodtam. Egyetlen
üres helyet láttam, éppen Ludwig mellett. Hadd nyíljon jobb
kilátása a testemre, hogy aztán lerajzolhassa, még az is lehet,
hogy valaki értékelni fogja.
Majdnem huszonöt fok volt odakint, de a padtársam még
mindig gyapjúsapkát viselt.
– Szia. – Ludwig rám mosolygott. – Csak eleresztett az első
sorból a Seggnyalató? Azt hittem, már nekem is az első sorba
kell költöznöm, hogy elhívhassalak egy kávéra.
– Nincs szükséged segítségre? Nem jöttél el egyik
korrepetálásra sem.
A sapkás fiú mosolyogni kezdett. Aranyos volt, mint egy
egyetemista fiú, kicsit együgyűen aranyos.
– Nem. Nincs szükségem plusz segítségre. Csak egy kávéra.
Veled.
Éreztem a jelenlétet a hátam mögött. Éreztem, hogy rajtam
tartja a szemét, mintha a hátamon keresztül átnyilallt volna a
tekintete a mellkasomon. Ludwig arcáról eltűnt a pimasz
mosoly, úgyhogy rögtön tudtam, ki az.
Figyelmen kívül hagytam, és reméltem, hogy veszi a lapot.
De nem volt ilyen szerencsém.
– Rachel. – Caine megköszörülte a torkát. – Beszélhetnénk
pár szót óra után?
Behunytam a szemem. Legszívesebben azt válaszoltam
volna, hogy takarodj innen, bazdmeg, de nem akartam
megadni neki az örömet, hogy bármilyen érzelmet felfedezzen
rajtam. De azt sem akartam hagyni, hogy pletyka tárgya legyek,
hiszen hallottam már róla ezt-azt.
Felvettem a legszebb kirakatmosolyomat, odafordultam
hozzá, és megmutattam neki, milyen szép fehérek a fogaim.
– Hát persze.
Hajthatatlanul csakis azt akartam közvetíteni felé, hogy jól
vagyok. De amit láttam, amikor felemeltem a fejemet, letörölte
a mosolyt az arcomról. Caine szörnyen nézett ki. A csillogó
szeme vérben úszott, a természetesen meleg tónusú bőre
szürkére váltott, és az egész megjelenése zilált volt, de nem
feltétlenül stílusosan. Caine úgy nézett ki, mintha egy
tivornyán lett volna, ami nemrég ért véget, vagy mint aki beteg,
és napok után végre felemelte a seggét az ágyból, hogy bejöjjön
dolgozni.
Caine a mellettem lévő diákra szegezte a szemét.
Észrevettem, ahogy megrezdült az arcizma, mikor meglátta
Ludwigot Az érzelmeim nyilvánvalóak voltak, hihetetlenül
felbosszantott azzal, hogy azt hitte, még joga van bárkivel is
szórakozni csak azért, mert velem flörtöl. Semmivel sem
tartoztam neki.
A következő kilencven percben nem néztem Caine-ra.
inkább tettettem, hogy jegyzetelek, miközben el-elkalandoztak
a gondolataim. Amikor véget ért az óra, a helyemen vártam,
míg az utolsó diák is elmegy. Felálltam vagy harminc méterre
Caine-tól, és nagyon kellemetlenül éreztem magam. A táskáját
pakolta.
– Arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha az irodámban
beszélnénk.
– Nekem itt is jó.
Caine felnézett.
– Én jobban szeretnék egy nyugodt helyet választani.
– Én is sok mindent szeretnék, de úgy tűnik, mostanában
nem kapom meg őket.
Bólintott.
– Jól van. Legalább leülünk? – Kinyújtotta a kezét, hogy az
első sor felé tereljen. Vonakodva indultam el.
Úgy viselkedtem, mint egy sértődött tinédzser, nem néztem
rá. Várt, azt hitte, hogy majd abbahagyom a telefonom
piszkálgatását és rá figyelek, de tévedett. Néhány perc után
vette a lapot, és beszélni kezdett.
– Kaptam egy e-mailt a dékántól, miszerint szeretnéd
lecserélni a konzulensedet.
– És?
– Nincs erre szükség. Majdnem készen vagy, és ha nem
akarsz több időt velem tölteni, akkor intézhetjük e-mail-ben is.
Végül ránéztem.
– Nincs szükségem a véleményedre a munkámat illetően. És
nem akarom megvédeni előtted a diplomámat. Nem akarok
megvédeni előtted semmit.
Caine felém nyúlt, hogy megérintse a karomat.
 – Rachel.
Elhúzódtam.
– Ne érj hozzám!
Mindkét kezét felemelte.
– Sajnálom, nem akartalak elszomorítani.
Felcsattantam.
– Egy kicsit elkéstél ezzel, nem gondolod?
Vett egy nagy levegőt, és hangosan kifújta.
– Hadd magyarázzam el újra! Ha óra alatt képesek vagyunk
munkatársakként viselkedni, miért akarod lefutni azt a
pluszkört, hogy másik konzulenst kérj magadnak? A legtöbb
professzor szeretné majd, ha az ő keze nyoma is rajta lenne a
dolgozatodon, és a javítások, kiegészítések hónapokat
vennének igénybe.
– Gyanítom, te máshogy akartad rátenni a kezed nyomát a
munkámra.
A hangszínéből tudtam, hogy kezdte elveszíteni a türelmét.
És én pontosan ezt akartam. Fel akartam dühíteni... azt
akartam, hogy keljen ki magából. A kapcsolatunk vége
túlságosan is közönségesre sikeredett, úgy éreztem, mintha
soha nem is értem volna meg a pluszenergiát. És ez dühített.
– Rachel, próbálok szakmailag beszélni veled.
Felegyenesedtem.
– Én is, professzor. Az én választásom volt, hogy nem
szeretnék többé a demonstrátorod lenni vagy a
konzulensemnek tudni. Kérhetnék új konzulenst anélkül, hogy
gyanúba kevernélek, hiszen nem dolgozunk még együtt régóta,
és amúgy sem te voltál az eredeti konzulensem. De nem
tudtam előállni semmilyen indokkal annak érdekében, hogy ne
a te demonstrátorod legyek anélkül, hogy gyanúba kevernélek.
Arra gondoltam, elmondom nekik, hogy dugtunk korábban,
most már persze nem, de lehet, hogy ez nem lenne annyira
diplomatikus megoldása a problémának.
Caine ismét beletúrt a hajába.
– Sajnálom, hogy megbántottalak. Nem tudom, hogyan
hozzam helyre a dolgokat, hogy újra barátok lehessünk.
– Mi soha nem voltunk barátok, Caine. Ami pedig a dolgok
helyrehozatalát illeti, két ember kell ahhoz, hogy egy kapcsolat
működjön. Nem tudunk helyrehozni semmit, hiszen csak az
egyikünk tudja, hogy mi lett oda. – A hangom lágyabb lett. –
Még mindig nem értem, hogy mi történt.
Az utolsó szónál megbicsaklott a hangom, erre Caine rám
nézett. Dühös pillantásokat akartam küldeni felé, de amikor
mélyen belenéztem a szemébe, csak azt láttam, hogy ő is sajog
odabent.
Egy pillanatnyi gyengeség volt csak, de engedtem, hogy
belém lásson.
– Mi történt, Caine? Miért taszítottál el magadtól? Egyik
nap még jól voltunk, aztán utána meg...
Ahelyett, hogy elfordította volna a fejét, ahogy mostanában
csinálta, pár pillanatra magába engedett látni. A tekintetünk
találkozott, és megláttam benne a férfit, akivel annak idején
megismerkedtem. Még mindig ott volt benne valahol mélyen.
Már kezdtem azt gondolni, hogy csak elképzeltem, ki ő, hiszen
olyan hirtelen eltűnt.
– Nagyszerű nő vagy, Rachel. Jobbat érdemelsz.
Az egyik percben sebezhető voltam és gyengéd, a másikban
pedig érzéketlen és kemény. Hirtelen felálltam, és majdnem
elvesztettem az egyensúlyomat, de aztán mégis sikerült lábra
állnom.
– Nem kell kioktatnod, hogy mit érdemlek meg. Majd én
kiválasztom magamnak, amit szeretnék.
 Caine felállt, és megfogta a könyökömet, miközben
megfordultam. Az előadóterem ajtajának hangos csattanása
visszhangzott az üres helyiségben. Hangok követték a
csapódást, diákok érkeztek, és elkezdték feltölteni a sorokat.
Vártam. Kíváncsi voltam, hogy mennyire fontos neki, hogy ott
tartson.
Megint fájdalmat okozott, amikor egyszerűen hagyta, hogy
elmenjek.
– Gondolkodj rajta, Rachel! Ne akarj magadnak
többletmunkát csak azért, mert dühös vagy rám.
Annak ellenére, hogy a terembe özönlő diákok kezdték
megtölteni az előadótermet, odahajoltam Caine-hoz, de az is
lehet, hogy a hatás kedvéért csináltam.
– Bazdmeg, professzor – suttogtam a fülébe.

– Mesélj! – Charlie odahajolt hozzám, és a bárpultra

könyökölt. Mára végzett, de még mindig nem ment haza. Az
volt a gyanúm, hogy azt várja, az utolsó kóbor délutáni vendég
is lelépjen.
A mosogatógép szárító fázisa már egy évvel ezelőtt
bedöglött. Charlie-nak esze ágában sem volt megcsináltatni.
Furcsamód nekem nem volt ezzel semmi bajom, főleg ma nem,
amikor is a törölgetés megnyugtatott. Kivettem a rekeszből egy
poharat, és beledugtam a konyharuhát.
– Miről szeretnél beszélni, Charlie? Aktuálpolitikáról?
Zenéről?
– Ne csináld már, kislány! Tudod, hogy mit kérdezek.
Charlie-ra mosolyogtam, hiszen tudtam, hogy mire kíváncsi.
 – Nem vagyok benne biztos, hogy tudom.
– Egy héttel ezelőtt még röpködtél. Mi történt? Gond van a
fiúval?
Charlie nagyon kemény fickó volt külsőre, a lelke azonban
pihe-puha. Ez volt az egyik kedvenc dolgom vele kapcsolatban.
– Minden rendben, Charlie. Csak elég sűrű volt ez a hét.
Megrázta a fejét.
– Nem mondasz igazat. Huszonnyolc évet töltöttem el a
szakmában, tudom, hogy az emberek mikor hazudnak.
Már épp tagadni akartam, amikor eszembe jutott valami.
– Honnan tudod, ha valaki hazudik? Úgy értem, mik a
jelek?
– Ha figyeli az ember a gesztusnyelvet, akkor olvasni lehet a
legtöbb ember fejében.
– Mint például?
– Nos, vannak egyértelmű jelek: a másik nem néz a
szemedbe, szöszmötöl közben valamivel, megérinti a száját
vagy az arcát. Jóllehet, a legtöbb ügyesen hazudó ismeri ezeket
a jeleket és dolgozik rajta, hogy kontrollálhassa, akkor is
vannak apróbb dolgok, amik egyértelműen jelzik. A laikusok
például megfigyelhetik, hogy előfordul, hogy egy kicsit
megemelkedik a válluk. Ez azért van, mert a lélegzésük
felszínes lesz, és ez a test természetes reakciója a lélegzésben
bekövetkezett változásokra. Van, akinek például
mozdulatlanná merevedik a válla. Amikor az emberek
beszélnek, akkor a testüknek természetes ringatózása van. De
amikor hazudnak, elvesztik ezt a könnyedséget. A testbeszéd
mellett a beszédükben is fellelhetők jelek, mint például sokszor
ismétlik ugyanazt a nevet vagy szót: – Én nem. Én nem.
– Érdekes.
– Miért? Ki hazudik neked?
 Felhúztam a vállamat, és megismételtem párszor: – Senki.
Senki.
– Te, okostojás.
Charlie törődött velem, és azt is tudtam róla, hogy soha nem
akarna olyan mélységekben vájkálni, mint Ava, úgyhogy
őszinte voltam vele:
– Az a srác, akivel találkozgattam, nos, szakítottunk. De az
az érzésem, hogy nem őszinte velem valamiért. – Sóhajtottam
egyet. – De lehet, hogy csak a saját egóm miatt keresem az
okot, ami valójában nem is létezik. Nem tudom.
– A professzorról beszélünk?
– Igen.
– Szeretnéd tudni, hogy a szíve még mindig a tiéd-e vagy
sem? Vagy azt gondolod, hogy a gondolatai és az, amit kifelé
mutat, nincsenek összhangban egymással?
Bólintottam.
– Azt hiszem, igen.
– Nos, csak egyetlen módja van, hogy megtudd, hogy a férfi,
aki az ellenkező irányba igyekszik, tényleg szeret-e téged.
– És mi az?
Charlie a szemembe nézett.
– Lépj tovább! A férfiak hamar észbe kapnak, ha azt látják,
hogy a nő nem vár rájuk.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Caine

Hazudtam.
De ez alkalommal magamnak is. A tanszéktől kaptam egy
e-mailt, amelyben arra kértek, hogy írjam le az észrevételeimet
Rachel szakdolgozatának alakulásával kapcsolatban, hogy
körbeadhassák a többi professzornak, és így könnyebben
találjanak neki egy új konzulenst. Halogattam eddig, hogy
meggyőzhessem, fontolja meg még egyszer, most pedig
ürügyként használtam, hogy láthassam, és azt füllentettem
neki, hogy hamar el kell küldenem a véleményezést, pedig
eszem ágában sem állt megtenni.
Épp szünet volt, a szemeszter fele már lement. Hat napja
nem láttam őt, ez több volt annál, mint amit ép ésszel
kibírhattam. Ha bárki tudomást szerzett volna arról, hogy
mihez folyamodtam, biztosan azt gondolná, hogy elvesztettem
a józan eszemet, és még az is lehet, hogy igaza lenne, de hat
nap után már nem tudott érdekelni.
Az e havi Rolling Stone magazinban is volt egy teszt, amivel
Rachel mindig olyan jól elszórakozott. Észrevettem, miközben
két héttel ezelőtt átlapoztam, és félretettem, hogy Rachel majd
megtalálja. Ma reggel már annyira hiányzott, hogy én magam
csináltam meg.
 Mit mond rólad a zenei ízlésed? volt a címe. Sok kérdés arra
vonatkozott, hogy mely számokhoz kötődik az ember
leginkább. Amikor megnéztem az eredményemet, a jóslat a
jövőmet illetően természetesen teljesen téves volt. Kíváncsi
voltam, ezért elolvastam a többi kategóriát is. Az egyik
megérintett, csak épp nem 52 és 68 közötti volt a pontszámom.
A jellemzést nem szabhatták volna ennél pontosabban
Rachelre. Bárcsak elolvashatta volna ma, csakhogy mindent
tönkretettem. A jellemzésben ez állt:
Már találkoztál az igazival! Bár lehet, hogy nem is tudsz
róla.
Kozmikus szinten lépsz kapcsolatba az emberekkel A
bizalommal lehet, hogy problémáid vannak, és gyakran
kerülöd a kapcsolatokat, mert a fejed után mész és nem
hagyod, hogy az intuícióid vezessenek. A szerelem terén néha
nem árt, ha félreteszed az óvatoskodást, és két lábbal
beleugrasz. Már egy jó ideje ismered a lelki társadat, de csak
mostanában jöttél rá, hogy egymásnak vagytok teremtve.
Fejezzétek be a veszekedést, és szeressétek egymást!
A kvíz tizenöt kérdésből állt. Újra megcsináltam, de ez
alkalommal úgy válaszoltam, ahogy Rachel tette volna.
Whiskey-t ittam, és csak lötyköltem a jeget körbe-körbe a
pohárban, miközben a kérdésekre válaszolgattam. Az ő
eredménye 40 és 43 pont között kell hogy legyen. Még
találkoznod kell az igazival!
– Ja. De ez nem lehet – morogtam magamban.
Megittam a maradék whiskey-t, és közben rájöttem, hogy
még tizennyolc-húsz pontra lenne szüksége, hogy elérje azt a
kategóriát, amibe beleillik. Először arra a négy kérdésre
válaszoltam, amiben teljesen biztos voltam, és evvel öt-öt
pontot emeltem az eredményen.
 – Így már sokkal jobb.
Jézusom, micsoda tutyimutyi lettem!
Az asztalra dobtam az újságot, és eltakartam az arcomat a
kezemmel. Mi a fenét csináltam? Kinyitottam egy magazint, és
kitöltöttem egy szerelmi tesztet, akárcsak Rachel. Nem kellene
már semmit sem innom, ki kell józanodnom, lezuhanyoznom,
tiszta ruhába bújnom, és aztán jobb lesz, ha elmegyek az
O'Leary'sbe, mielőtt még elkezdem hívogatni és miután
felvette, letenni a telefont, csak hogy halljam a hangját.
Össze kell szednem magam, és végül pontosan így is tettem.
Elhatároztam, hogy nem írok neki sms-t, mielőtt
megjelenek, így nem lesz rá lehetősége, hogy azt mondja,
küldjem át e-mailben az anyagokat, amikről meg akartam
győzni, hogy vessen rájuk egy pillantást. Már majdnem a
műszakja végén értem oda az O'Leary'sbe. A gondolattól, hogy
hamarosan látom, jobban éreztem magam. Már két hete nem
éreztem ezt. Együtt fütyültem a zenével az autóban.
Ava állt a pult mögött, amikor besétáltam. Emlékeztem rá,
hogy Rachel mesélt a barátnője pultos képességeiről, amik arra
voltak csak alkalmasak, hogy ő el tudjon szaladni a mosdóba,
vagy hogy rövid szünetet tartson, úgyhogy azt gondoltam, hogy
Rachel a mosdóban lehet vagy épp csinál valamit hátul.
Leültem a bárnál, hogy megvárjam. A bárpult kevésbé
zsúfolt felét választottam. Ava pont háttal állt nekem, és egy
törzsvendéggel beszélgetett. Még mindig jó hangulatban
voltam, Jack Johnson Better Together című száma járt a
fejemben.
A jó hangulatom sajnos hamar szertefoszlott, amikor
körbenéztem az étteremben. Rachelt az egyik asztalnál
pillantottam meg, de nem felszolgált. A kezem ökölbe szorult,
amikor megláttam, hogy az egyik bokszban ül egy fiúval. A
kezüket összefonták az asztalon, és úgy tűnt, mintha mély
beszélgetést folytatnának. Addig bámultam őket, amíg a srác
megfordult és tisztán láthattam az arcát. Davis volt az.
Mi a fene?
Az első gondolatom az volt, hogy odasétálok és kideríteni,
mi a fene folyik köztük. Felálltam és tettem néhány lépést, de
aztán mozdulatlanná dermedtem a látványtól. Rachel
hátravetette a fejét, úgy nevetett. A düh hirtelen vegyes
érzelmekké alakult bennem. Összetörtnek éreztem magam és
bűntudatom volt. Újra elmosolyodott, és egyáltalán nem
látszott szomorúnak. De hát nem ezt akartam?
Egymással ellentmondó gondolatok dúltak bennem. Pár
másodpercig néztem őket, végül képtelen voltam tovább
elviselni a látványt. Megfordultam, és csendben kisétáltam a
bárból. Mérges voltam, bár tudtam, egyáltalán nincs jogom
hozzá. A dühömbe ugyanakkor megbánás is keveredett.
Az én hibám, hogy egy másik férfi kezét fogja. Nem
érdemeltem meg, hogy az enyém legyen, de senki más sem volt
méltó hozzá. Minden logikát mellőztek a gondolataim.
Ugyanakkor azt gondoltam, hogy senki sem értené meg a
döntést, amit hoztam, ezért megtartottam magamnak, bár jobb
lett volna kibeszélni magamból azt, amin keresztülmentem.
Egész idő alatt, amíg be voltam zárkózva a lakásomba, az
egyetlen tevékenység, amit az edzésen kívül csináltam, a
zenehallgatás volt. Ha most nem maradok a szabad levegőn
legalább pár órára, akkor valószínűleg Rachel rengeteg
hangüzenetet kapna. Ennyire elhagytam magam.
Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, úgyhogy végül
elmentem kocsikázni. Nem is figyeltem, merre megyek.
Elvégre hétfőn kellett csak legközelebb dolgoznom. Lehet,
hogy arra volt szükségem, hogy egy-két éjszakára kiragadjam
magam a városból. Megfordultam, és a híd felé vettem az
irányt a főút helyett, ami visszavitt volna a lakásomhoz. Semmi
konkrét úti cél nem volt a fejemben, úgyhogy csak vezettem,
órákon át. Amikor megérkeztem, rájöttem, hogy pontosan ott
vagyok, ahol lennem kell.

A lépcsőt helyreállították. A régi, vörös téglák helyén fehér

márvány állt. Néhány bokrot is átültettek, és a kis kerítés, ami
a Szűz Mária-szobrot vette körül, korábban nem volt ott. De
különben St. Killian ugyanúgy nézett ki, mint régen, amikor
tizenöt évvel ezelőtt beléptem az ajtaján. Még mindig
emlékszem arra a látogatásra. Kilopakodtam a házból, mivel
büntetésben voltam azok után, ami Bennyvel történt az előző
héten. Tudtam, hogy a kislány már nem fog jönni. A szüleim
csak ennyit mondtak, hiszen nem akartam semmiről sem
beszélni nekik. De örültem, amikor hallottam, hogy
biztonságban van. Ettől függetlenül úgy éreztem, hogy
szombatonként vissza kell mennem a templomba, hátha mégis
eljön. Meg akartam magyarázni, hogy miért tettem azt, amit
tettem.
Aznap délután hat egész órán át üldögéltem a sötét
gyóntatószékben. Persze a kislány nem jött el, rég elment a
kisvárosból. Rájöttem, hogy együtt kell élnem a bűntudattal,
hogy elárultam, és csak remélni mertem, hogy továbblépett.
Az irónia most is velem volt. Eszembe jutott, hogy megint itt
vagyok a templomban, miután Rachel ismét továbblépett.
Üresen kongott a templom. Fogalmam sem volt, hogy miért
jöttem ide, vagy hogy mit fogok csinálni, ha ideérek. A
tekintetem rögtön a gyóntatószékre vándorolt, ami még
mindig ott volt, de nem akartam bemenni. Inkább egy hátsó
padban foglaltam helyet, és körbenéztem. Nyugodtságot
árasztott. Tömjén szagát éreztem. Becsuktam a szememet,
vettem egy mély levegőt, kinyújtottam a karomat a pad
támláján, és lehajtottam a fejemet.
Nem tudtam, hogy meddig lehettem így, amíg egyszer csak
léptek zaját hallottam, úgyhogy felemeltem a fejemet. Egy idős
pap tartott felém. Nem is hallottam, csak amikor alig pár
lépésre volt tőlem.
– Hogy van, fiam?
Eltartott vagy egy percig, amíg rájöttem, hogy ír akcentussal
beszél.
Elmosolyodtam.
– Jól vagyok. Remélem, nem gond, hogy itt vagyok.
– Nincs lakat az ajtón. Nagyon szerencsések vagyunk. Igen
kevés templom mondhatja ezt el magáról. Itt nagyon jó a
közösség. Akkor jön ide, amikor csak szeretne.
– Köszönöm.
– Van esetleg valami, amiről szeretne beszélgetni?
– Nem, nem igazán.
– Biztos? Elég jó hallgatóság vagyok.
– Köszönöm, atyám, de egy nőről van szó. Nem hinném,
hogy a szakterülete.
A pap elmosolyodott, és leült az előttem lévő sorban.
Oldalra fordult, feltette a térdét a padra, és az egyik karját
átvetette a támlán, hogy lásson engem.
– Lehet, hogy az Úr házastársa vagyok, de nekem is van
anyám, hogy a négy nővéremet ne is említsem, – A négy ujját
mutatta. – Négy nővér. Egyik sem képes befogni a száját,
pokoliak, úgyhogy elég sokat tudok a nőkről
 Felkacagtam.
– Még soha nem hallottam egy papot sem a poklot
emlegetni, hacsak nem a kárhozatról beszélt.
Elmosolyodott.
– Ez egy új évezred, fiam. Lépést kell tartanom a korral Még
néhány részt a Született feleségekből is megnézek, amikor
Mary nővéremnél vagyok. Teljesen rá van kattanva.
– Önsanyargatásnak hangzik.
– Igen, nos, az Úr útjai kifürkészhetetlenek, ugyebár.
– Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni.
– Szóval, mi hozta ide ma este? Nem láthattam én errefelé
az egyik misén például? Vagy új itt a környéken?
– Tulajdonképpen itt nőttem fel. Ide jártam templomba
gyerekként.
– Aha – bólintott. – Csak nem visszajött meglátogatni a
családját?
– Nem. Az apám évekkel ezelőtt meghalt. Az anyám pedig
már nem itt él. Én csak... én... – Semmi haszna hazudni egy
papnak. – Arra gondoltam, hogy elmegyek kocsikázni egyet,
hogy kitisztuljon a fejem, és egyszer csak itt találtam magam.
– Az ösvény el van készítve számunkra, nekünk csak követni
kell
– Igen, talán így lehet.
– Meséljen arról a nőről! Mi a neve?
– Rachel
Bólintott.
– A Teremtés könyvéből.
– Ahogy mondja.
– És mi történt, hogy ilyen elveszettnek érzi magát?
– Ez egy nagyon-nagyon hosszú történet.
– Nekem rengeteg időm van.
 – Nem tetszene. Nem tanúsítottam túl sok tiszteletet az
egyház iránt, vagy tulajdonképpen a papok iránt, ami azt illeti.
A mosolya érdeklődő volt, és nem ítélt el miatta. Még
miután figyelmeztettem is hallani akarta.
– Mindannyian követünk el hibákat, fiam. Sokszor már az is
segít, ha kibeszéli magából.
Nem volt vesztenivalóm, a megbecsülését leszámítva.
Hiszen nekem már semmi önbecsülésem nem maradt. Talán
egy igazi gyónás már régóta várt rám.
Úgyhogy vettem egy mély lélegzetet.
– Jól van. De ne mondja, hogy nem figyelmeztettem!

A pap levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét.

– Nos, ez tényleg hihetetlen egy történet.
– Mit gondol?
– Kezdjük az elején. Amit évekkel ezelőtt tett... bár lehet,
hogy rossz indíttatásból – hiszen el akarta kerülni a munkát és
a gyóntatószékben rejtőzött –, de visszajött minden
szombaton, még akkor is, amikor már nem kellett volna többé.
– Igen.
– Miért jött vissza minden héten?
– Tudtam, hogy valami nincs rendjén. Az a kislány... Rachel.
Félt. Úgy tűnt, nagyon is szüksége van valakire, akivel
megbeszélheti, hogy mi folyik odahaza.
– Szóval segíteni akart neki?
– Igen. – Ez volt az igazság. Segíteni akartam. – De nem jól
csináltam. El kellett volna mondanom valakinek már a legelső
nap, és bevonni a rendőrséget, amikor gyanakodni kezdtem.
Ehelyett detektívet játszottam, és bántódása esett emiatt.
A pap gondolkodott egy darabig.
– Miért nem mondta el egy felnőttnek? Biztos, hogy volt
oka.
– A kislány nagyon félt. És nem voltam benne biztos, hogy
amit gyanítottam, igaz. Féltem, hogy csak elijesztem. Tudtam,
hogy bízik bennem.
– Az is lehet, hogy ha az első alkalom után felkeresi a
rendőrséget, Rachel és a nővére annyira meg lettek volna
ijedve, hogy nem merik elárulni az igazságot, és mindent
tagadtak volna.
Megráztam a fejemet.
– De az is lehet, hogy elmondták volna az igazságot, és
hamarabb vége lett volna annak a pokolnak.
– A fájdalom néha elkerülhetetlen az életünk során. Mindig
megteszünk mindent, ahogy maga is véget vetett a helyzetnek.
Ha nem jön vissza az első hét után, hogy megvárja a kislányt,
lehet, hogy még évekig folytatódik ez az egész velük. Sok
tinédzser fiú nem adta volna fel a szombat délutánjait, hogy
összebarátkozzon egy kislánnyal.
Beletúrtam a hajamba.
~ Nem is tudom.
– Hisz Istenben, fiúm?
Sok idő telt el azóta, amikor utoljára templomban jártam, de
ettől még nem változott meg bennem semmi. Amilyen
nyomorult voltam, akárcsak a templomhoz fűződő viszonyom,
még mindig hittem egy magasabb erőben.
– Igen.
– Az jó. Hinnie is kell a sorsban, amit az Úr szánt magának.
És az egyetlen módja, hogy engedelmeskedjünk az akaratának,
hogy elfogadjuk és magunkhoz öleljük.
 – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értem.
– Olyan, hogy véletlen egybeesés, nem létezik. A véletlen
olyan események sorozata, amelyeknek látszólag semmi
kapcsolatuk nincs egymással. De kapcsolat mindig van köztük.
És az maga az Isten.
Szkeptikus voltam.
– Szóval azt gondolja, hogy Isten hozott minket össze a
gyóntatószékben?
– Igen. – Nagyon gyorsan rávágta a választ. – Sőt, hiszem,
hogy Isten hozta össze magukat újra, és nagyon jó oka lehetett
rá.
– És mi lehet az az ok?
– Az már – mondta és rám mutatott közben – a maga dolga,
hogy kitalálja.
Megráztam a fejemet. Talán igaza volt. Talán azért
keveredtünk újra egymás mellé, hogy tisztázzam a helyzetet
Rachellel. De az is lehet, hogy ez a második esély valami
többről szólt. De tizenöt évre volt szükség, hogy helyre
tehessem a dolgokat?!
– Köszönöm, atyám.
Felém nyújtotta a kezét.
– Most pedig magára hagyom, hogy azt tehesse, amiért
idejött – gondolkodjon.
Kezet ráztunk.
– Köszönöm.
Kilépett a padból, tett néhány lépést az oltár felé, majd
visszafordult felém.
– Négy Üdvözlégy, két Miatyánk, és kövesse a hitét! –
Látván az arckifejezésemet, magyarázni kezdett. – Az
elégtétele. Nem hiszem, hogy a puszta imádság eltörli a bűneit.
Néha van, hogy bűnbánat céljából valami más elégtételt is
adok, mint például jótékonykodás... az imákkal kapcsolatban
nem adok most magának sokat, de szeretném, ha ezek után a
hite szerint élne.
Majdnem még egy órán át egyedül üldögéltem a templom
hátsó részében, és gondolkodtam. Végül úgy határoztam, hogy
ideje mennem. De ahogy kifelé indultam, nem tudtam
megállni, hogy ne nézzek vissza, mintha csak visszatértem
volna a bűntény helyszínére.
Elmosolyodtam, amikor a gyóntatószék ajtaja nyikorogva
kinyílt, úgy, ahogy akkor is, évekkel ezelőtt. A belseje majdnem
teljesen ugyanúgy nézett ki, talán egy kicsit megkopott azóta.
Leültem a székbe, ahol minden kezdetét vette akkor, és
körülnéztem. A dekoráció szinte semmit sem változott. Csupán
egy egyszerű aranyszínű kereszt lógott a falon. Bámultam egy
darabig, aztán a tenyerembe temettem az arcomat és
behunytam a szemem.
Annyira sok kérdés kavargott a fejemben! Lehet valami
igazság abban, hogy Rachel és a nővére letagadtak volna
mindent, ha valakitől segítséget kérek? Meg tudná bocsátani
nekem mindazt, amit tettem akkor és most? Még ha meg is
bocsátana, már tényleg továbblépett volna? Tényleg jobb
lenne így neki? Az, ahogy most Davisszel láttam – a boldog
mosoly az arcán és ahogy nevetett –, borzasztóan fájt. Én
akartam így megmosolyogtatni. Lehet, hogy ez lenne az
elégtételem, az áldozat, amit meg kell hoznom, hogy
eltöröltessenek a bűneim?
Ötletem sem volt, hogy mit kellene tennem. Lehetséges,
hogy még jobban össze voltam zavarodva, mint amikor
idejöttem. Tudom, hogy csapnivaló egyháztag voltam, de
azért szép egybeesés volt ez, hogy ide tévedtem.
Legyőzöttnek éreztem magam. Kinyitottam a szemein, és
lenéztem a viseltes kárpitra. Egy fényes pénzérme bámult
vissza rám. A fej volt felül. Elnevettem magam, és lenyúltam,
hogy felvegyem. Még ennyi év után is hallottam a kislány
hangját.
– Ha találsz egy pénzérmét, vedd fel, és egész nap
szerencséd lesz.
Ó, istenem, még mindig velem van. Ennyi év után is, pedig
mennyi minden történt. Hogyan hagyhattam elmenni?
És aztán ráébredtem.
Lehet, hogy fizikailag elengedtem, de a szívem még mindig
vele volt. Ha mással nem is, de legalább az igazsággal tartozom
neki, aztán majd kezd vele valamit.
Amint korábban is tettem, amikor itt ültem, csak forgattam
a pénzérmét a mutató- és a hüvelykujjam között. Egy perccel
később a tenyerembe zártam, és felnéztem a keresztre.
– Köszönöm. Szükségem lesz rá.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Rachel

Ha tényleg számítottam volna neki, tett volna valamit.

Nehéz volt elfogadni. Bár Caine nem adott semmi vak
reményt, amibe kapaszkodhattam volna, de akkor is. Ma este
úgy éreztem, hogy bármibe is kapaszkodtam eddig, annak
vége.
– Szörnyű érzés így látni téged – jegyezte meg Ava.
Éppen zártuk az O’Leary’st a nap végén. Mivel ma gyenge
volt a forgalom, már mindent megcsináltam zárás előtt, kivéve
a bevétel megszámolását. Abbahagytam egy pillanatra, és
felnéztem Avára.
– Nem lesz semmi baj. Csak kemény volt ez az este.
Leült a bárpulthoz.
– Lehet, hogy meg kellett volna mondanod Davisnek, hogy
nem érdekel. Jó srác. Lehet, hogy még segíteni is tudna, hogy
túljuss ezen az egészen.
Avára mosolyogtam. Ő Caine mellett állt mindaddig, amíg
elmondtam neki, hogy mindent elrontott. Azóta elég gazdag
szókinccsel nevezte nevén Caine-t, de egyik sem a keresztneve
volt.
– Egyszerűen nem értem, hogy miért jött el ide ma este.
– Caine? Nem tudom. De nem nézett ki túl boldognak. Csak
bámult titeket, ahogy ott ültetek a bokszban, és azt sem
hallotta meg, hogy hozzá szóltam. Teljesen biztos voltam
benne, hogy oda fog rohanni és behúz egyet Davisnek.
Szomorú dolog lett volna, de legalább
megbizonyosodhattam volna róla, hogy fontos vagyok neki.
Egy férfi se megy el, ha egyszer szereti azt a nőt. A pillanat,
amikor Caine besétált és nézte, ahogy Davis kezét fogom, majd
sarkon fordult, mindennek a végét jelentette. Pedig az, hogy
eljött az O’Leary’sbe, reményre adhatott volna okot. Lehet,
hogy csak képzeltem, hogy még mindig látok valamit a
szemében. De Charlie-nak igaza volt. Ha tudni akarom, hogy
egy férfi szíve még mindig az enyém-e, azt kell mutatnom neki,
hogy továbbléptem, és akkor kiderül az igazság.
– Nos, nem tette meg. És ez többet mond bárminél.
– A férfiak balfékek.
Befejeztem a bevétel könyvelését, és beletettem a pénzt egy
bőrtokba, amiben a széfbe szoktuk helyezni esténként.
– Igen, ennyivel lehetne őket jellemezni.

Hazafelé egyfolytában járt az agyam. Túl voltam Caine

Westen, és nem is szerettem belé igazán. Csak a vágy volt. A
kilenc hónapos böjt miatt kevertem össze az érzéseimmel.
Ennél többre volt szükségem, lehet, hogy randiznom kellene a
saját korosztályommal. Talán ez lenne a legjobb. Viszlát, Caine
West! Mindegy is már, hogy a holnap veled vagy nélküled
virrad.
Elkezdtem a saját zeneterápiámat az autóban. Rachel
Platten Fight Song című dalát hallgattam, és az volt az
érzésem, hogy nemcsak hogy jobban leszek, hanem egyenesen
szuper lesz Caine nélkül. Felszedett, hogy eldobhasson,
gondoltam magamban, és elmosolyodtam.
Leparkoltam a drágábbik fizető parkolóban a háznál. A
fejemet sokkal egyszerűbb volt meggyőzni, mint a szívemet.
És a kettő konfliktusában az érzelmeim csak úgy kavarogtak
bennem. Leállítottam az autót, megkerültem a háztömböket,
és teljesen a gondolataimba merültem. Amikor a házunkhoz
értem, megfordultam és körülnéztem az utcán. Hirtelen
idegesség fogott el. Ahogy közeledtem a lépcsőház felé, egyre
inkább elhatalmasodott rajtam. Kinyitottam a kaput, és ekkor
rájöttem, hogy mitől voltam ideges. Valaki ott állt a folyosón.
Ösztönösen ütöttem, amekkorát csak bírtam, s közben
becsuktam a szemem.
– A fenébe! – kiáltotta a betolakodó.
Csakhogy az a hang... nem betolakodóé volt.
~ Caine! Mi a fenét keresel itt? Már megint rám ijesztettél.
Az arcát tapogatta, ahol az imént megütöttem.
– Azt látom. Egész jó ütés volt, Vadmacs.
– Sajnálom. Jól vagy? – A szívem majd kiszakadt a
mellkasomból.
– Igen, jól leszek. Ne aggódj emiatt! Nem akartalak
megijeszteni. Csöngettem. Azt hittem, hogy már itthon vagy,
hiszen éjfélkor zár az O'Leary's.
– Biztos, hogy jól vagy?
Elvette a kezét az arcáról, és láttam, hogy ahol megütöttem,
jól bepirosodott és kezdett feldagadni.
Caine bólintott.
– Amúgy is megérdemeltem.
Amikor kiment belőlem az adrenalinlöket, észrevettem,
hogy az én kezem is sajog. Megmozgattam a karomat, azon
gondolkodtam, hogy eltört-e.
– Megfájdítottad a kezemet.
Caine felnézett.
– Miattam fáj a kezed? De hisz te ütöttél meg.
– Igen, de a te hibád, te ijesztettél meg. Ismét. Mi a fenére
vártál itt?
– Hadd nézzem a kezed!
Odatartottam. Nem vérzett, meg semmi ilyesmi, de kezdett
feldagadni. Caine megfogta a kezemet, szépen, óvatosan, és
végigsimította. Mintha áram csapott volna belém, de ennek
semmi köze sem volt a sérüléshez. Gyorsan visszahúztam a
kezemet.
– Fájt?
Hazudtam neki.
– Igen.
– Jeget kellene rátennünk.
Az, hogy többes számban beszélt, eszembe juttatta, hogy itt
sem kéne egyáltalán lennie.
– Mit keresel itt?
Caine lenézett a cipőjére, majd rám. Ahogy néztem őt,
helyes arcát, újra felszökött a pulzusom. Fáradtnak és
stresszesnek tűnt, és egyre inkább feldagadt az ütésem helye az
arcán, de még így is istenien nézett ki.
– Beszélnem kell veled. Kérlek – válaszolta kedves hangon.
– Túl késő.
– De ez nem várhat.
Hezitáltam, amit ő úgy értelmezett, hogy kényelmetlen lett
volna behívnom magamhoz.
– Akár meg is ihatunk valahol egy csésze kávét, vagy
sétálhatunk is egyet, ha szeretnéd.
Kotorászni kezdtem a táskámban a kulcsaim után.
 – Nem szükséges. Át akarok öltözni, még a melósruhámban
vagyok.
Elég kellemetlen volt a liftben álldogálni. Ezüstösen
csillogtak az ajtók. és visszatükrözték Caine képét.
Kényszerítetem magam, begy nézzem, ahogy minden
emeletnél világos csík jelentkezik az ajtónál, mintha csak tőlem
függött volna, hogy mozogjon a lift. Csigalassúsággal
haladtunk.
Aztán otthon elővettem egy csomag fagyasztott borsót, majd
odaadtam Caine-nak.
– Dagad az arcod.
– Nem nagy ügy. Inkább tedd a kezedre!
Sietve a hálószobámba mentem, hogy átöltözzek és hogy
összeszedjem a gondolataimat.
– Csak pár perc.
Húsz perccel ezelőtt még dühösen énekeltem az autóban, és
azt kívántam, hogy megszabaduljak Caine-tól, most meg újra
reménykedni kezdtem, ahogy megjelent nálam. Szánalmas
voltam. De mi a fenét keres itt? Ivott talán? Remélem, nem
gondolta azt, hogy majd lefekszem vele. A Caine-nal való szex
gondolatára is felizgultam.
Jóganadrágot húztam, és egy szűk felsőt. Megfésültem a
hajamat, és megmosakodtam. Még egy kis parfümöt is fújtam
magamra. Ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok magamnál.
Kezembe vettem a telefonomat, előhívtam a lejátszási listámat
és legörgettem, míg végül találtam valamit, ami majd
megváltoztatja a hangulatomat. Megálltam a Three Days Grace
I Hate Everything About You című számnál.
Ez jó lesz.
Lefeküdtem az ágyra, és becsuktam a szememet. Bedugtam
a fülest, és meghallgattam a számot. Sokkal erősebbnek
éreztem magam utána, készen álltam, hogy szembenézzek
Caine-nal,
Ahogyan mindig, most is a nappali falát bámulta a fotókkal,
amikor végül felbukkantam.
– Kérsz valamit inni? – Elsétáltam mellette, és a konyha fele
tartottam, hogy egy üveg vizet hozzak, bár lehet, valami
erősebb ital után kellett volna néznem.
– Nem, köszönöm.
Lecsavartam a kupakot, és ittam egyet. Caine szeme minden
egyes mozdulatomat követte.
– Miről kell beszélnünk?
– Leülhetnénk?
Caine megvárta, amíg én ülök le először. Közelebb voltam a
kanapéhoz, de szándékosan inkább a fotelbe ültem, hogy minél
messzebb legyek tőle. Úgy éreztem, térre van szükségem, hogy
normálisan tudjak gondolkodni.
Miután leült, összefonta a karját, és lehajtott fejjel a saját
lábát kezdte bámulni. Soha nem láttam még ilyen idegesnek.
Általában maga volt az összeszedettség. Minél tovább
hallgattunk, annál idegesebb lettem.
Két vagy három perc után, ami örökkévalóságnak tűnt,
felsóhajtott. Amikor végre felemelte a fejét, rám nézett, a
szemei üvegesek és tele fájdalommal. Annyira szerettem volna
megsimogatni, de nem tehettem. Ami most őt bántja,
hamarosan engem is fog.
– Nem is tudom, hogy hol kezdjem – mondta rekedt
hangon.
Erre csak egyetlen válasz lehetséges, ha valaki annyira le van
sújtva, mint Caine.
– Mi lenne, ha megpróbálnád az elején?
Bólintott.
 – Igen, itt kellett volna kezdenem hetekkel ezelőtt. Tudom,
hogy nem tartozol nekem semmivel, de egyetlen dolgot
megígérsz nekem?
– Mit?
– Hogy megvárod, amíg befejezem.
– Oké...
Caine csak csóválta a fejét.
– Emlékszel az első estére, amikor találkoztunk?
– A bárban? Igen.
– Azt mondtam, hogy ismerősnek tűnsz. Azt hitted, hogy
csak etetni akarlak. Akkor még nem jöttem rá, hogy honnan,
azt gondoltam, hogy az egyetemről, biztosan ott láthattalak.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Szóval azt állítod, hogy már előtte is találkoztunk? Caine
bólintott. Az arca komoly volt.
– Nagyon régen.
– És hol találkoztunk?
– A templomban.
– Templomban?
Mi a fenéről beszél? Oldalra billentettem a fejemet.
– A templomban.
Caine beletúrt a hajába, és rám bámult. Az arckifejezése
szívszorító volt.
– Emlékszel a St. Killianra, ahol minden szombaton
beszélgettél egy pappal?
Kikerekedtek a szemeim, s a testem megmerevedett.
– Honnan tudsz erről?
A szemembe nézett.
– Én voltam az a pap.
 Kisebbfajta sokkot kaptam. Nem tudtam, hogy mit érzek.
Nem voltam szomorú vagy mérges – csak... bódult, mintha
sűrű ködbe keveredtem volna, ahonnan nem találom a kiutat.
A tenyerem nyirkos lett, a lábaim elnehezültek, még szerencse,
hogy ültem. Kóválygott a fejem, a fotel karfájába
kapaszkodtam.
– Rachel?
Hallottam, ahogy Caine kimondja a nevemet, de nem igazán
figyeltem rá.
– Rachel? Lehet, hogy le kéne feküdnöd.
Lehet, hogy tényleg ezt kellett volna tennem, figyelembe
véve, hogy hogyan éreztem magam, de tudni akartam a
válaszokat.
– Mikor jöttél rá, hogy én vagyok az?
Caine szomorúan elmosolyodott, és belenyúlt a zsebébe.
Amikor kihúzta a kezét, kinyitotta a markát, amiben érmék
voltak.
– Mindegyiket megtartottam. Nem tudom, miért. De
megtartottam. Ennyi éven át.
Össze voltam zavarodva. Kivettem az egyiket a kezéből. – De
hát ezek...
Bólintott.
– Amiket bedobtál a gyóntatószékbe, hogy szerencsém
legyen.
– Megtartottad őket?
– Őszintén szólva, akkor is tudtam, hogy valami rosszat
teszek, de miután rájöttem, hogy hittél a jó szerencsében az
összes szörnyűség ellenére, amiben éltél, még akkor sem
tudtam volna csak egyszerűen elsétálni, ha akartam volna.
Nem tudom, hogy miért tartottam meg őket... amikor a
hálószobám padlójára dobtad az érméket egy pár héttel ezelőtt,
bevillant.
– De miért nem mondtad el akkor, ha egyszer rájöttél?
– Nem voltam benne biztos. És nem is akartam elhinni,
hogy te vagy az, hogy azzal a szörnyeteggel éltél. Pozitív
akartam maradni. Még az is lehet, hogy az érmedobálás egy
ostoba egybeesés, ötlött fel bennem. Úgyhogy legközelebb,
amikor alkalom kínálkozott rá, megkérdeztem, hogy az
édesanyád újraházasodott-e.
Leesett az állam.
– Én pedig nemet mondtam.
Caine bólintott.
– És aztán a nővérednél...
– Megemlítette Bennyt.
Caine ismét bólintott.
– De ez nem minden. Tovább is van még, Rachel.
Mi a fenét rejtegethet még?
– Még több?
– Emlékszel a verekedésre, amibe Benny keveredett a
munkahelyén?
– Hát persze hogy emlékszem.
– Nem egy ügyfél volt. Hanem én. Azon a szombaton,
amikor mondtam neked, hogy gyere el másnap reggel,
követtelek hazáig. Csak arra az esetre, ha mégsem jönnél el.
Aztán amikor nem jelentél meg a templomban vasárnap, meg
akartam nézni, hogy minden rendben van-e veled. A
házatoktól néhány tömbnyire megálltam, hogy tankoljak, és
megláttam az autót, ami a kocsifelhajtótokon parkolt előző
nap, ezúttal pedig a szerelőműhely előtt állt. Ott álltam meg,
ahol dolgozott, de teljesen véletlenül.
– És mi történt?
– Megmondtam neki, hogy tartsa magát távol tőled és a
nővéredtől. Mindenféle szörnyűségeket mondott, aztán
megindult felém egy csavarkulccsal.
– És megsebesített?
– Lett néhány vágásom és horzsolásom, de nem lett komoly
bajom.
A fejem lüktetett.
– Nem érzem jól magam.
– Sajnálom, Rachel. Mindenért bocsánatot kérek. Hogy
régen hazudtam neked, hogy nem mentem el a rendőrségre,
hogy hamarabb segítséget kapjatok, és amiért megbántottalak.
Ha nem mondtam volna, hogy gyere el másnap is a
templomba, akkor az a vadállat nem kapott volna rajta, amikor
pakoltatok és... – A fájdalom Caine hangjában félelmetes volt.
– Nem bántott volna titeket. Annyira sajnálom.
Amennyire elszomorított, hogy Caine ilyen kétségbeesett,
annyira egyedül akartam maradni. Gondolkodnom kellett. Túl
sok volt ez egyszerre.
A pappal való beszélgetéseim mintha egy egész
emberöltővel korábban történtek volna. Nem is emlékeztem
már rá pontosan, hogy miket mondtam el neki, de hiszen
akkoriban teljesen elveszett voltam. Ő volt az egyedüli, aki
mellett biztonságban éreztem magam. De most, hogy rájöttem,
hogy hazugság volt az egész, ettől... összezavarodtam, dühös
lettem és megszégyenített.
De ami a legrosszabb volt az egészben, mindig is sajnáltam,
hogy olyan sokáig titkoltam, hogy mi megy otthon, és
felelősnek éreztem magam, hogy nem tudtam megakadályozni
azt, ami a nővéremmel történt.
 Éreztem, hogy Caine engem fürkészik, de képtelen voltam a
szemébe nézni.
– Most menj el!
Egy pillanatig nem szólt semmit, csak elfordította a
tekintetét. Majd hallottam, hogy feláll és azt suttogja:
– Bocsánatot kérek, Rachel. Sajnálom.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Rachel

Már sok éve vissza akartam jönni, de az életem az a része

lezárt doboz volt, és én rettegtem kinyitni. Féltem, hogy ami
benne van, kiszabadul, és nem tudom visszaszuszakolni. De az
utóbbi négy napban, amióta Caine olyan sok mindent felfedett
előttem, annyira erős volt bennem az érzés, hogy vissza kell
térnem ide, hogy többé nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Nem volt mise, de sokan szállingóztak befelé, majd leültek a
hátsó padokba a gyóntatószék mellé. Lehet, hogy gyónni
akartak. A templom másik felében foglaltam helyet, és
majdnem egy óra hosszáig a gondolataimba merültem. Majd a
figyelmem kezdett elkalandozni, ahogy az emberek váltották
egymást a gyóntatószékben. A kislány körülbelül tízéves
lehetett, nem sokkal idősebb, mint én, amikor elkezdtem
szombatonként idejárni.
Miután egy idősebb férfi kijött a gyóntatószékből, a nő
odahajolt a kislányhoz, és mondott neki valamit, majd mivel ő
következett soron, bement gyónni. Arra az időre emlékeztetett,
amikor anyámmal jöttünk ide, mielőtt még megbetegedett.
Becsuktam a szemem, és láttam magam előtt őt és magamat,
amint húsz évvel ezelőtt ülünk ezekben a padokban.
– Tudod, hogy amikor fáj a hasad vagy lázas vagy, akkor
el kell menni a doktor bácsihoz – mondta, miközben vártunk,
hogy ő következzen gyónásra.
– Igen.
– Nos, ez pedig az a hely, ahová azért jössz, mert a
lelkedben valami nincs rendben. – Anyám megsimogatta a
vállamat.
– Amikor fáj a lelkem? Mint amikor Riley-nak
mellkasgyulladása volt?
Anyám nevetett. – Tüdőgyulladása. De nem a tüdőről van
szó, hanem arról, ami benned van, de nem kézzelfogható, és
érzéseket közvetít.
Felhúztam az orromat.
– Mi van bennem?
– A lelked. Ez egy olyan dolog, amit nem tudsz nevén
nevezni. Ettől vagy az, aki.
Nevettem.
– Nem értem.
Anyám mosolygott.
– Nem is kell még értened. Csak emlékezz rá, hogy ez az a
hely, ahová eljöhetsz, hogy Istennel beszélgess.
– És mi van, ha nem ér rá?
Odahajolt, és megpuszilta a fejem tetejét.
– Akkor az egyik angyala fog meghallgatni.
Nem is vettem észre, hogy sírok, mindaddig, amíg egy
könnycsepp nem hullott a kezemre. Kinyitottam a szememet,
és odanéztem, ahol a kislány ült. A padok mind üresek voltak,
már elment az anyukájával együtt. Észre sem vettem. A
gyóntatószék nyitott ajtaja vonta magára a figyelmemet.
Körbenéztem, és rádöbbentem, hogy egyedül vagyok a
templomban. A mellkasom szorítani kezdett az anyámmal
kapcsolatos sok emlék hatására.
 – Nos, ez az a hely, ahová el kell jönnöm, ha valami nincs
rendben odabent.
– És mi van odabent?
– Az, amitől az vagy, aki.
Mielőtt ezt megvitattam volna magamban, felálltam, és
odamentem a gyóntatószékhez.
Valószerűtlen érzés volt belépni oda ennyi év után. Lehet,
hogy huszonöt voltam, de aki helyet foglalt odabent, az
ugyanaz a tízéves kislány volt. Semmi sem változott. A
gyóntatófülke ugyanúgy nézett ki belülről, mint legutóbb,
amikor ide beléptem. Hallottam, hogy valaki lélegzik a
gyóntatószék másik oldalán – a pap várakozott ott. És ez
alkalommal láttam őt besétálni. Tudtam, hogy ő biztosan pap.
Végül is, miután megvitattam magamban, hogy belevágok,
vettem egy mély levegőt, és kinyitottam a kis faablakot, amit
egy rostély fedett.
– Áldj meg, atyám, vétkeztem. Tizenöt év telt el az utolsó
gyónásom óta.

A folytasd és a mondd tovább megjegyzéseken kívül nem

sokat beszélt. A nehézkes kezdés után, amikor is nem tudtam,
hogyan fogjak bele, vagy hogy egyáltalán mit mondjak,
csodával határos módon vagy fél órán át meséltem. Ennél
többet soha senkivel nem beszéltem az anyámról és a
nővéremről és a többévnyi küzdelemről, amivel kapcsolatban
mindig is szégyenérzet fogott el, amiért hagytam, hogy ez
történjen.
– Mi hozott ma ide? Úgy tűnik, hogy sokat gondolkodtál.
– Amikor a gondolkodni szót kiejtette, hallottam, hogy ír
akcentussal beszél.
Jóllehet azért jöttem ma ide, mert Caine miatt össze voltam
zavarodva, de erről eddig kevés szó esett. Közben rájöttem,
hogy ami igazán zavart, nem annyira vele kapcsolatos, hanem
inkább saját magammal.
– Ez egy nagyon hosszú történet.
– Nekem pedig rengeteg időm van.
Feltételezem, a papok már mindenfélét hallottak, mert
miután befejeztem a történetemet, még csak egy kicsit sem
hallatszott meglepettnek.
– Van még valami, amit szeretnél meggyónni?
– Nos, régen gyóntam, biztos vagyok benne, hogy lenne még
rengeteg dolog. Gyakran előfordul, hogy káromkodom.
A pap hallgatott egy pillanatig.
– Ami a penitenciát illeti, mondj el egy Üdvözlégy Máriát és
egy Miatyánkot, és lesz még két jóvátétel, hogy megbocsátást
nyerj.
– Rendben.
Felálltam, és ránéztem az áttört rácsra. A pap az ajtó
irányába nézett, csak a profilját láttam.
– Köszönöm, hogy meghallgatott, atyám.
Az egyik kezem az ajtón volt, amikor megállított.
– Rachel?
– Igen.
– Az első jóvátételed egyszerű lesz. Nem tettél semmi
rosszat. Saját magadnak kell megbocsátanod.
Miután elmondtam az imáimat, visszamentem az autómhoz.
Amikor már félúton voltam hazafelé, akkor esett le. Nem
mondtam meg neki a nevemet, ő viszont a nevemen szólított.
 Sokat gondolkodtam. Elhatároztam, hogy megállok az
O'Leary’snél, és kérek pár szabadnapot. Kavargott a fejem, és
amúgy is dolgoznom kellett a szakdolgozatomon. Késő délután
volt, a bár csendes, csak néhány exrendőr lődörgött Charlie
körül.
– Szia, Charlie! Van egy perced?
– Persze, kiscsillag. Sokkal kellemesebb rád néznem, mint
erre a két öregfiúra. – A hüvelykujjával a két férfira mutatott,
és elmosolyodott.
Leültem a bár másik végében, Charlie megtöltött egy
poharat diétás kólával, majd odajött, hogy beszélgessünk.
– Nem lenne gond, ha kivennék pár szabadnapot? Majd
megkérem Avát, hogy álljon be helyettem.
– Minden rendben?
– Igen, de el vagyok maradva az egyetemi dolgaimmal.
– Persze, de ne aggódj a helyettesítéseden. Majd én beállok
helyetted.
– Köszönöm, Charlie. Nagyon jólesik.
– Jut eszembe. – Odasétált a kasszához, megemelte a
pénzesfiókot, és kivett alóla egy borítékot. – Örülök, hogy
szakítottál azzal a professzorral. Kicsit utánaszaglásztam, és
van némi előélete.
– Komolyan?
A pultra dobta a borítékot.
– Igen. Mondtam neked, hogy utána fogok nézni a
srácoknak, akik körülöttetek legyeskednek. Tettlegesség miatt
egyszer bevitték, de el is engedték, mert még kiskorú volt.
De azt tudnod kell, hogy nem sok bűnelkövető változik meg
az évek során.
Meg sem próbáltam magyarázkodásba bocsátkozni, csak
egyszerűen annyit mondtam, hogy köszönöm. Illett ez a
befejezés ennek a napnak a végére. Amikor megérkezett
néhány törzsvendég, Charlie elment, hogy kiszolgálja őket, én
pedig felnyitottam a borítékot.
Furcsa érzés volt egy rendőrségi jelentést olvasni, amiben
Caine és Benny is szerepel. A szöveg első fele csupán adatokat
tartalmazott: neveket, dátumokat, helyszíneket és időpontokat.
A lap alján pedig Az eset leírása cím állt, és egy nyomozó
macskakaparásában lehetett olvasni a történteket.
2002. március nyolcadikán tizenöt óra harmincöt perckor
a gyanúsított tettlegességet követett el egy ismeretlen,
harminckilenc éves férfi ellen. A támadásnak nem voltak
tanúi, de amikor megérkeztem a helyszínre, a gyanúsított az
áldozata felett állt, aki eszméletlenül feküdt a földön.
Vágásokat és vért figyeltem meg a gyanúsított öklén, ami
megegyezett az áldozat sérüléseivel A 4631-es számú
mentőkocsi érkezett ki a helyszínre tizenöt óra negyvennyolc
perckor. Az áldozat visszanyerte az eszméletét, miközben a
mentőtisztek ellátták a sérüléseit. A gyanúsított elismerte,
hogy rátámadt az áldozatra, de nem bocsátkozott további
részletekbe, hanem követelte, hogy a rendőrség és szociális
munkások a Robbins Lane 3361.-be menjenek Pleasantville
kisvárosában. Kivezényeltünk néhány egységet a helyszínre,
hogy felderítsék a helyzetet. A gyanúsítottat megmotoztuk,
megbilincseltük és beültettük a rendőrségi autó hátsó ülésére,
míg biztosításra került a helyszín. Tizenhat óra ötven percig
maradt ott, amikor is elszállítottuk a harmincharmadik
számú őrizeti egységbe, ahol a súlyos testi sértést elkövető
gyanúsítottakat hallgatták ki.
 Ugyan tudtam mindenről, amit olvastam, mégis mellbe
vágott a jelentés. Caine engem és a nővéremet is a maga
érdekei elé helyezte, meg akart győződni róla, hogy segítséget
kapunk, amire nagy szükségünk volt, és közben át sem
gondolta, hogy vele mi lesz. Néhány héttel ezelőtt ugyanezt
tette – vagy legalábbis azt gondolta, hogy ugyanezt teszi –,
amikor is a saját boldogságát áldozta fel az enyém érdekében,
és inkább szakított velem, hogy ne kelljen feltépnie a múlt
sebeit.
Behunytam a szemem. Anyám emléke, ami ma előjött,
amikor a templomban üldögéltem, újra a gondolataimba
férkőzött. Azt mondta, hogy menjek el a templomba, ha úgy
érzem, hogy beszélnem kell Istennel, mert ő meg fog hallgatni.
– És mi van, ha nem ér rá?
Odahajolt, és megpuszilta a fejem tetejét.
– Akkor az egyik angyala fog meghallgatni.
Hirtelen minden világos lett. Nem Caine-nak kellett
megbocsátanom. Hiszen ő soha nem tett semmi rosszat, csak
védeni próbált engem. Saját magamnak kellett
megbocsátanom, hogy a szívembe fogadhassam őt.
Ellenkezhettem is volna, de elkéstem, az övé volt a szívem.
Charlie biztosan észrevette, hogy a gondolataimba
mélyedtem, és félreértette, azt hitte, hogy szomorú vagyok.
– Jól vagy? – kérdezte, és a feltépett borítékra mutatott, ami
a bárpulton hevert.
– Igen. Most már igen. Köszönöm.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Caine

Rachel sms-e volt a legutolsó dolog, amire számítottam.

Újra elolvastam a furcsa beszélgetést, ami nagyjából egy órája
történt.

Rachel: Beszélhetnénk holnap, óra után?

Caine: Persze. Minden rendben van?

Rachel: Igen. Minden.

Caine: Az egyetemmel vagy a szakdolgozattal kapcsolatban

szeretnél megbeszélni valamit?

Rachel: Nem.

Tudtam, hogy keddenként óra után szinte rohant, hogy

odaérjen az O'Leary’sbe.

Caine: Nem kell dolgozni menned óra után?

Rachel: Nem. Kivettem egy hét szabit.

 Esélytelennek láttam, hogy egy szemhunyásnyit is aludjak
éjszaka. Túl izgatott voltam. Persze hogy elkezdett játszani
velem a képzeletem, mindenféle eshetőséget sorra vettem,
miért vehetett ki egy hetet. Elképzeltem, ahogy egy
repülőgépen ül, és egzotikus helyre repül Davisszel. Alig telt el
egy kis idő az utolsó sms óta, máris újra a kezembe vettem a
telefonom, hogy megpróbáljak kideríteni valamit, amitől kicsit
megnyugszom.

Caine: Elutazol valahová?

Néhány perccel később válaszolt.

Rachel: Nem. Sehová sem megyek.

A pihenésre tett próbálkozásaim feleslegesek voltak. Végül

fogtam a slusszkulcsot, és elhatároztam, hogy a holnap túl
messze van, hallanom kell, hogy mit akar mondani Rachel.
Adtam neki elég teret, amit kért, de most, hogy végre készen
állt rá, hogy beszéljünk, nos, nekem is sok mondandóm akadt a
számára.

Miután megérkeztem a lakásához, rájöttem, hogy nagyon

késő van. Nem akartam megijeszteni, hogy majdnem tizenegy
órakor bekopogok az ajtaján, úgyhogy előbb sms-t írtam neki.

Caine: Ébren vagy?

 Összefolytak a szemem előtt a betűk, ez minden kérdésre
választ adott számomra.

Rachel: Igen.

Caine: Arra gondoltam, hogy egy kicsivel korábban is

beszélhetnénk, mint holnap óra után.

Rachel: Persze, miért ne. Mikor?

Caine: Most?

Rachel: Szerintem jobb lenne, ha személyesen beszélnénk.

Caine: Én is ezt gondolom. Idelent vagyok. Felmehetek?

Egy perccel később megszólalt a telefonom.

– Viccelsz?
Válaszként felcsengettem hozzá.
– Én vagyok az.
A lift persze túl lassan jött, én meg alig vártam, hogy lássam
Rachelt. A szívem szokatlanul gyorsan vert. Türelmetlenül
körülnéztem, s megláttam egy ajtót, ami a lépcsőházba
vezetett. Berontottam, és kettesével szedtem a lépcsőket, míg
meg nem érkeztem a harmadikra.
Rachel ajtaja éppen akkor nyílt ki, amikor felértem.
– Tényleg itt vagy.
Nem tudtam megállapítani, hogy boldog vagy szomorú,
amiért mindenféle figyelmeztetés nélkül idejöttem. Az arcán
csupán a döbbenetet fedeztem fel.
– Igen, itt vagyok.
Egy vékony gyapjúpólóban és rövidnadrágban állt az
ajtóban. A haja lófarokba fogva, arcáról már lemosta a
sminket. Láttam már gyönyörűen felöltözve, amikor az
operába mentünk, de még sohasem volt olyan gyönyörű, mint
ebben a pillanatban.
– Bejöhetek?
– Persze. Gyere.
Útközben, amikor idefelé jöttem, elhatároztam, hogy
mielőtt bármit is mondana – lecseszne, azt mondaná, hogy
valaki mással találkozgat, azt mondaná, hogy basszam meg,
vagy még ha azt mondaná is, hogy szeretne adni nekem még
egy esélyt –, el fogom neki mesélni, hogy én mit érzek.
– Adhatok neked valamit inni?
A szám kiszáradt, annyira ideges voltam, és még mindig
ziháltam a lépcsőzéstől.
– Igen, egy kis víz jólesne. Köszönöm.
Amíg Rachel hozott nekem egy kis vizet, körbenéztem a
szobában, és újra szembe találtam magam a fotófallal, ami
mindig is megragadta a figyelmemet. Azt a fényképet
bámultam, amin Rachel a szobatársával van. Davisszel, hogy
pontosítsák. Tudnom kellett a részleteket. Úgyhogy amikor
visszatért a vízzel, minden felvezetés nélkül megkérdeztem:
– Újra találkozgatsz Davisszel?
– Nem.
– Pedig láttalak vele az O'Leary’ sben múlt héten.
– Tudom.
– Láttál?
– Nem. Ava mondta. Miért nem beszélgettél velem, ha már
egyszer annyit vezettél, hogy odagyere?
Csak lógattam a fejemet.
– Próbáltam helyesen cselekedni.
– Helyesen? Mit értesz ezen?
– Hagyni akartam, hogy valaki olyannal légy, aki jobb
nálam. Ezért sétáltam el.
Úgy tűnt, elgondolkodott egy darabig.
– De akkor most miért vagy itt?
Sóhajtottam egyet.
– Mert egy önző seggfej vagyok.
– Nem értem.
Vártam, amíg a szemembe néz, és elhatároztam, hogy
elmondom, amit már hetekkel ezelőtt el kellett volna neki
mondanom.
– Hazudtam neked. Eltitkoltam előled dolgokat.
Megbántottalak. Én vagyok az oka, hogy sebhely van a
hátadon. Nincs rá semmi okod, hogy megbízz bennem vagy
második esélyt adj, de akkor is meg kell próbálnom. – Vettem
egy mély levegőt. – Meg kell próbálnom, mert szeretlek,
Rachel. Annyira nagyon szeretlek.
Úgy nézett rám, mint aki menten elsírja magát. Félelem
mardosta a gyomromat.
– Semmiért nem okollak, ami történt. Nem ezért éreztem
magam képtelennek, hogy találkozzunk. Azért nem akartam
találkozni veled, mert nem tudtam volna rád nézni. Annyira
szégyellem a történteket.
– Szégyelled? Miről beszélsz? Nem kell semmi miatt
szégyenkezned.
Rachel lesütötte a szemét.
– Sokáig hagytam, hogy a dolgok a maguk útján menjenek.
El kellett volna mennem a rendőrségre, vagy elmondani az
egyik tanáromnak. Ha kevésbé féltem volna, talán a
nővéremnek sem lett volna olyan rossz sora. Talán akkor nem
töltötte volna a fél életét az elvonón. Én voltam az egyetlen, aki
tehetett volna valamit, de nem tettem semmit.
Megérintettem Rachel állát, felemeltem, és kényszerítettem,
hogy rám nézzen. Majd megszakadt a szívem, amikor láttam,
hogy könnyek patakzanak végig az arcán.
– Nem tettél semmi rosszat. Nincs semmi, amit szégyellned
kéne. Semmi.
– De el kellett volna...
– Tízéves kislány voltál, akinek a legfőbb dolga az lett volna,
hogy biciklizik és tesz az egész világra. Az egyetlen ember, aki
rosszat tett a nővéreddel, az Benny volt. Tízévesen talán nem is
értetted igazán, hogy mi történik körülötted. De még így is
megpróbáltad elmondani valakinek. Elmondtad nekem.
Idősebb voltam. Tudnom kellett volna, mit kell tennem, és
hamarabb segítséget hívni.
– De hisz segítettél. Ha nem lettél volna, nem is tudom,
meddig ment volna ez tovább.
– Hamarabb véget kellett volna vetnem ennek.
Rachel a fejét rázta.
– Tegnap azon gondolkodtam, hogy miért mentem el akkor
a templomba, és eszembe jutott egy beszélgetésem anyámmal.
Azt mondta, hogy ha valami fáj, akkor menjek el a templomba,
és beszéljek Istennel. Talán ötéves lehettem, amikor ezt
mondta, de szó szerint vettem a tanácsát. Megkérdeztem tőle,
mi fog történni, ha Isten nem ér rá. És tudod, mit mondott?
– Mit?
– Azt, hogy ha Isten elfoglalt, akkor majd az egyik angyala
meghallgat.
Csak bámultam Rachelre, el voltam bűvölve, hogy már
akkor is milyen okos és erős volt.
– Anyukád nagyon különleges ember volt.
– Igen. És igaza lett. Hát nem érted? Isten elfoglalt volt, és
egy angyalt küldött. Az én őrzőangyalomat. Isten küldött
hozzám téged.
Nem érdekelt, mennyire nyámnyilának tűnök, de elsírtam
magam.
Rachel a szívemre helyezte a kezét.
– Ideje, hogy mindketten elengedjük a múltat.
– Annyira sajnálom a történteket.
– Nincs mit sajnálnod.
Odahajoltam, a kezembe fogtam a gyönyörű arcát, és
megcsókoltam. Elpirult, amikor elengedtem őt.
– Majdnem elfelejtettem – mondta.
– Mit?
Egy lépést hátrált, majd levette a felsőjét. Nem viselt
melltartót, én pedig képtelen voltam elrejteni az
arckifejezésemet.
– Várj egy kicsit! Valami mást szeretnék mutatni.
Megfordult, és a válla felett visszanézett rám. Egy nagy kötés
volt bal oldalon, a lapockája alatt.
– Mi történt?
– Vedd le a kötést! De óvatosan, mert még mindig érzékeny
egy kicsit.
– Történt valami a sebeddel?
Rachel elmosolyodott.
– Nem sebhely, csak egy vágás, ami begyógyult Az igazi
sebhelyeket nem lehet látni, azokkal sokkal nehezebb együtt
élni.
Amikor felemeltem a kötést, nem voltak rá szavaim. Többé
nem látszott a hosszú sebhely, ami elcsúfította a gyönyörű
bőrét. Egy tetoválás rejtette el. Egy angyalt ábrázolt.
– Ez te vagy – mondta. – Annyit szomorkodtam már, hogy
nem akartam többé a régi dolgokkal foglalkozni. Nem volt
egyszerű eljutni idáig, de most már úgy érzem, hogy az
emlékek tényleg csak rossz emlékek. Mindig is ott lesznek a
tudatomban, de most már csak a visszapillantó tükörből látom
őket, nem táncolnak a szemem előtt többé.
Annyira tele voltam érzelmekkel, hogy a hangom
megremegett, amikor megszólaltam.
– Gyönyörű. Akárcsak te.
– Most már le lehet venni a kötést. A srác a
tetoválószalonban azt mondta, hogy nyolc órán át hagyjam
rajta. Ma csináltattam.
Rachel visszafordult felém. A mellei annyira duzzadtak
voltak és kívánatosak, nem tudtam megtagadni magam,
elvonták a figyelmemet.
– Caine?
– Igen? – A szemébe néztem.
Úgy tűnt, szórakoztatja a helyzet.
– Csak egyetlen gond van.
– Mi az?
– Nem tudok a hátamra feküdni.
– Az nem gond, Vadmacs. Nagyon kreatív tudok lenni, ha
arról van szó, hogy benned legyek anélkül, hogy a hátadra
fektetnélek.
Hozzáhajoltam, és a karjaimba zártam. Közben besétáltunk
a hálószobába.
– Mondd, hogy mit szeretnél: meglovagolni, négykézlábra
ereszkedni, lehajolni vagy kiskanál-nagykanál-nagykanál,
esetleg szívesen ülnél az arcomra?
Az ágy szélére ültettem Rachelt, levettem róla a
rövidnadrágját és a bugyiját, majd elkezdtem levetni a saját
ruháimat is. Amikor a bokszeremhez értem, behajlítottam az
ujjaimat, és lassan letoltam. A péniszem fájdalmasan kemény
volt.
– Hogy szeretnéd, szerelmem? Mihez lenne kedved?
Rachel érzékien megnyalta az ajkát.
– Csak egyet választhatok?
Kiléptem a bokszeremből .
– Nem, kicsim, csak az elsőről beszéltem. Mindegyiket
kipróbáljuk. Holnap járni sem fogsz tudni. Én pedig nézlek
majd az órámon, ahogy ott ülsz, és pontosan tudni fogom, hogy
miért fészkelődsz a helyeden. És aztán az óra hátralévő
részében végig merevedésem lesz. Válassz egyet, hogy
elkezdhessük kicsinálni a puncidat.
– Akkor először meglovagolnálak.
Az arca annyira szexi volt azzal a pajzán mosollyal.
Felmásztam az ágyra, és nekitámasztottam a fejemet az
ágytámlának, majd a csípőmre emeltem. Nézni akartam az
arcát, amikor befogadja a péniszemet.
– Nedves vagy? A lába közé csúsztattam az ujjamat, és
éreztem, hogy teljesen odavan értem.
Bólintott.
Fogra a péniszemet, és közel tartotta magához.
– Gyerünk, tedd be! Szépen, lassan. Látni akarom, ahogy
eltűnik a puncidban.
Rachel a térdére emelkedett, a vállamra tette a kezét, és
táncolni kezdett a csípőjével a nedvességtől csillogó péniszem
felett. Legszívesebben felemeltem volna a csípőmet és hirtelen
belédugtam volna, de nem tettem. Ő akart meglovagolni
engem, én pedig meg akartam adni neki, amire vágyott.
– Ó, istenem – nyögtem fel, amikor elkezdett leereszkedni a
péniszemre. Szűk volt és forró. Rabul ejtett a puncija látványa,
ahogy elnyelte a farkamat. Csupán néhány hét telt el azóta,
hogy utoljára szeretkeztünk, de úgy ki voltam rá éhezve,
mintha évek teltek volna el azóta.
Néhányszor felemelkedett és visszaült, egyre mélyebbre
kerültem benne, míg végül teljesen kitöltöttem, s a feneke a
golyóimat nyomta. Amikor körözni kezdett a csípőjével, a
hüvelykujjamat a csiklójához nyomtam, és apró köröcskékkel
elkezdtem dörzsölni, míg a másik kezemmel a copfjába
kapaszkodtam.
– Lovagolj meg, Vadmacs! Csak keményen.
Felnyögött, mire én egy kicsivel még keményebben döftem
belé a péniszemet. A fejét hátravetette, a csodás melle pedig
pont szemmagasságba került velem. Néztem, ahogy fel és le
ugrál, csak addig vettem le róla a szememet, amíg hátradőltem,
hogy bekaphassam a mellbimbóját, először az egyiket, majd a
másikat. Rachel egyre gyorsabban mozgott fel-le a farkamon,
félig felemelkedett róla, majd ismét magába fogadta, és
mindezt csodálatos ritmusban. Tökéletes volt.
Nyöszörögni kezdett és lelassult, ahogy kezdte hatalmába
keríteni az orgazmus. Megragadtam a csípőjét, és fel-le
emelgettem magamon, hogy megőrizzük a ritmust. A puncija
szorítása, ahogy a nevemet nyögte, és ahogy végül elélvezett,
még keményebbé tett, míg a nevem végül suttogássá szelídült
az ajkán. Minden utolsó kis nyögését elnyelték a csókjaim.
Majd amennyire mélyen csak bírtam, belé temettem magam,
teljesen körülölelt.
– Szeretlek, Rachel Martin – motyogtam az ajkait
harapdálva.
– Én is szeretlek, Caine West.
Sokáig így maradtunk, ült az ölemben és az arcomat
simogatta.
Még mindig nem tértem magamhoz az események gyors
változása felett. Megdöbbenve csodáltam a szépségét kívül és
belül egyaránt, és azt, ahogy a sors újra összehozott minket.
– Mi van? Viccesen nézel rám – mondta.
– Csak annyira őrületes, hogy ennyi éven át nem láttuk
egymást, és most újra Összetalálkoztunk.
Rachel mosolygott, és oldalra billentette a fejét.
– Te is tudod, hogy miattad találkoztunk újra, ugye?
– Azt hiszem, Clarence professzor halálának is lehet hozzá
köze.
– Talán. De ha te nem lennél, nem fedeztem volna fel a
zeneterápia csodálatos erejét. Sok évvel ezelőtt nekem
ajándékoztál egy fülest, és azt mondtad, hogy hallgassak zenét,
Összpontosítsak a szövegére, ha szomorú vagyok. Megtettem,
és tényleg segített. Hát így kerültem kapcsolatba a zenével.
Visszaemlékeztem.
– Én adtam neked a fülest?
Igen. Írtam neked egy levelet aznap reggel, amikor véget ért
ez a rémálom. Nos, nem neked, hanem egy álpapnak.
– Komolyan? És elvitted a templomba?
– Nem. Azt sem tudom, hogy mi történhetett vele.
Gondolom, elveszett, amikor a nagynénémékhez költöztünk.
– És mit írtál?
– Nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy
megköszöntem benne, hogy minden héten beszélgettél velem.
– Még egy hónapon át minden szombaton visszamentem,
hátha eljössz. Olyan volt, mintha valami hiányzott volna
minden egyes alkalommal, amikor nem jöttél el.
– Egy darabka a szívedből – mosolygott Rachel. – De most
visszahoztam neked.
 – Nem, nem hoztad vissza. Mindig a tiéd volt az egész
szívem, és soha nem szeretném visszakapni.
 EPILÓGUS

Rachel

– Ha szeretnéd betiltani a szexet idehaza, drágám, akkor el

kell kezdened melltartót viselni – morogta Caine, miközben
egy szemérmes csókot lehelt az ajkamra. Becsúsztatta a kezét a
pólóm alá, és megcsípte a mellbimbómat. Erősen.
– Au!
– Tudom, hogy szereted, és ezt te is tudod.
A vőlegényem egy kicsit zsémbeskedett, de igazat beszélt.
Titokban szerettem, amikor ilyeneket csinált.
A szemem megenyhült, ahogy felnéztem rá.
– Mikor jössz vissza?
– Hat előtt nem. Át kell néznem a szaros demonstrátorom
osztályozását.
Caine nagyon nem örült az új demonstrátorának, aki ki lett
jelölve mellé idén. Én pedig csak mosolyogtam.
– Ha már egyszer megtapasztaltad, milyen a legjobb, senki
más nem felel meg.
– Jó demonstrátor voltál. De lehet, hogy több szempontból
a befolyásod alatt álltam. Gondolkodj el ezen, ha már egyszer
megvontad tőlem a játékszeremet. Legalább az osztályozást
megcsinálhatnád, amíg én a mellbimbóiddal játszadozom.
– Nem tehetem, professzor. Előttem az egész nap. Be kell
fejeznem a csomagolást. A nővéreddel elmegyünk a lányok
ruhájáért, azt követően pedig ebédelni. Végül meg kell
látogatnom McDonald atyát, hogy olvassak neki és zenét
hallgassunk. Úgyhogy most egyedül kell boldogulnod.
Lebiggyesztette az ajkát.
– Már két hete magam boldogulok.
Felálltam a fotelből, ahol a reggeli kávémat iszogattam, és
Caine nyaka köré fontam a karomat.
– Már csak két nap. Gondolj inkább arra, hogy milyen
izgalmas lesz, amikor szombat este újra ágyba bújunk. És
amikor legközelebb szeretkezel velem, már Mrs. Caine West
leszek.
A tekintete ellágyult.
– Tetszik a hangzása. Bár csak abba mentem bele, hogy a
ceremónia végéig várok, abba nem, hogy a vacsorát is
megvárjuk.
– Mire gondolsz? Az autóban szeretnél szeretkezni a
templomtól az étteremig?
– Arra gondoltam, lehet, hogy a gyóntatószékben is
megejthetnénk, rögtön az után, hogy a pap kimondta, az életed
hátralévő részére velem kell maradnod.
– Ez azért nem lenne olyan egyszerű, még neked sem.
Caine nevetett.
– Rohannom kell, különben elkésem a vizsgáról. Csókolj
meg gyorsan, hogy átsegíts egy újabb cölibátusban eltöltendő
napon.
Közben átölelte a derekamat, majd belecsípett a fenekembe,
mindeközben felemelt. A lábaimat köréfontam, az ajkai
beleolvadtak az enyémbe, és szenvedélyesen megcsókoltuk
egymást. Felnyögtem, amikor a csípőjével és a kezével is a
falnak szögezett.
 Igen, a leendő férjem tudta, hogyan csókoljon meg
tökéletesen.
Miután vonakodva elindult, végignéztem a lakásomon, a
szegényes bútorzaton, amit még nem pakoltam össze.
Elhatároztuk, hogy Caine lakásában fogunk élni, úgyhogy már
hetek óta folyamatosan készülődtünk. Már csak a bekeretezett
képek, a könyveim és néhány személyes dolog maradt hátra a
fürdőszobából. Először a könyvekkel kezdtem, aztán
következett a fényképfal.
Az utóbbi évben került még föl egypár kép: Caine és én,
amint együtt büszkén mosolygunk, mikor átveszem a
diplomámat. Én és az O'Leary's csapata az utolsó estémen a
bárban, valamint Charlie és én, amint átölel. Nehéz volt
elfogadnia, hogy Caine nem bűnöző. Miután Caine-nal újra
összejöttünk, elmeséltem Charlie-nak az egész történetet.
Sokévnyi titkolózás után furcsa volt nyíltan beszélni a
dolgokról, de minél többet beszéltem róla, annál jobban
megfakultak a lelkemben ezek az események.
Hiányzott az O'Leary's, de imádtam a munkámat
zeneterapeutaként. Független tanácsadóként dolgoztam
iskoláknak, autista gyerekekkel foglalkoztam. Inkább
kitüntetésnek éreztem ezt a munkát, mint tehernek. Caine-nal
minden héten legalább egyszer az O’Leary’sben vacsoráztunk.
Charlie már nem volt a főnököm, de akkor is ő állt legközelebb
az apafigurához az életemben, miután a nagybátyám meghalt.
Tulajdonképpen két nap múlva Charlie vezet majd az oltárhoz.
Le mertem volna fogadni, hogy még az utolsó pillanatban sem
mulaszt el Caine-ra figyelmeztetően rákacsintani.
A kutatásomat befejeztem, a szakdolgozatomat kiadták, de
ezek után is kapcsolatban maradtunk Umbertóval és Lydiával.
Minden hónap első vasárnapján meglátogattuk őket, és
elvittük magunkkal Murphyt is. Nem tudtam, hogy ki nyert
többet a látogatásainkkal, mi vagy ők.
Bepakoltam a bekeretezett fotókat egy újabb dobozba, és
elérzékenyülten egyesével ráhajtogattam a buborékfóliát a
képekre. Az emlékeim. Az utolsó, amit elraktam, anyám
fényképe volt, amint a hintában ül az udvaron.
Végigsimítottam az ujjammal az arcát az üvegen át. Köszönöm,
anya. A tanácsa nélkül, hogy menjek el a templomba, lehet,
hogy soha nem találkozom Caine-nal.
A kis oldalsó kampók, amik a képet hátul a keretben
tartották, lehet, hogy elhajlottak, amikor levettem a képet a
falról. Ahogy a buborékfólia után nyúltam, kinyílt a kép
hátulja, és valami a földre esett. Egy összehajtogatott papír
volt. Arra gondoltam, talán egy recept vagy a mintakép, ami a
keretekben benne szokott lenni. Felvettem, és széthajtottam.
Ledermedtem, amikor megláttam a kézírásomat rajta. Sokkal
kuszább és kidolgozatlanabb volt, mint most, de akkor is az
enyém volt. És pontosan tudtam, hogy mi ez a papírdarab. Ezt
a levelet írtam tizenhat évvel ezelőtt Caine-nak. Nem is
emlékeztem rá, hogy anyám képébe rejtettem. Vettem egy nagy
levegőt, majd olvasni kezdtem.

Kedves Atyám!

Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a templomba a

szokásos időben, de a nevelőapám rájött, hogy el akartunk
szökni a nővéremmel, és nagyon dühös lett. Azt mondta, hogy
ha valaha a keze közé kerül valaki, aki segíteni próbál
nekünk, megveri. Úgyhogy nem tudok szombatonként menni
többé, nem akarom, hogy bántsa. De szerettem volna
köszönetet mondani. Köszönöm a fülhallgatót és hogy azt
tanácsolta, hallgassak zenét, ha rosszul érzem magam.
Köszönöm, hogy meghallgatott, még akkor is, amikor a
félelem lebénított, hogy beszélni merjek. De leginkább azt
köszönöm, hogy az angyalom volt, amikor Isten nem ért rá.
Remélem, hogy egy nap még találkozunk.
Rachel

A papírlapot bámultam. Még egyszer elolvastam a levelet.

Aztán harmadszor is. Anyám egy angyalt küldött mellém.
Efelől nem volt semmi kétségem.

Két nappal később az oltárhoz vezettek, hogy feleségül

menjek életem szerelméhez. Az újdonsült unokahúgaim, Lizzy
és Alley voltak a koszorúslányok. Előttem sétáltak, és
rószaszirmokat szórtak elénk. Amikor odaértünk az oltárhoz,
Alley egy hatalmas mosollyal az arcán visszanézett, én
bólintottam, jelezve, hogy eljött az idő, hogy kiszórja a
kosárból, amit belerejtettem az aljába. Felnézett a
nagybátyjára, majd két pennyt dobott a lába elé.
Charlie kísért az oltárhoz a népszerű régi Gene Clark-dal
átdolgozására, aminek Full Circle volt a címe. Caine szemében
könnyek csillogtak, amikor odaértem hozzá. Megfogta a
kezemet, amikor a dal befejeződött, egymásra mosolyogtunk,
és együtt odafordultunk a paphoz. Ahogy a dal szövege is
mondja, a kör bezárult. Különböző életutakat jártunk be, de
végül úgy kanyarodott az ösvényünk, hogy újra egybefonódjon
és közös úttá váljon. Ez volt a közös életünk első napja, és alig
vártam, hogy elkezdődjön.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, hatalmas hálával tartozom az olvasóimnak.

Köszönöm, hogy megengedtétek, hogy a világom a ti világotok
részévé váljon. Köszönöm a megbecsülést, hogy közületek
sokan már a többedik könyvemet olvasva velem tartotok, és
csak remélni merem, hogy még sok közös év áll előttünk.
Nagy köszönet jár Penelopénak. Nélküled nem lett volna
ugyanaz semmi. Köszönöm, hogy elviselted az összes
őrültségemet, különösen e könyv alkalmával.
Köszönöm Julie-nak a megingathatatlan barátságát.
Lunának pedig hálás vagyok a támogatásáért, barátságáért,
ami nagy ajándék számomra. Én csak leírom a történetet, de te
kelted életre a fantáziámat. Köszönök mindent, és alig várom
az októbert.
Köszönet Sommernek, aki szépséget varázsolt a szavaim
közé.
Köszönettel tartozom az ügynökömnek, Kimberley
Browernek. Büszke vagyok rá, hogy mindkét neveden
szólíthatlak. Alig várom, hogy meglássuk, mit hoz a 2017-es év
második fele.
Köszönet Elaine-nek és Jessicának, akik munkája által éltre
kelt a történet.
Daninak is köszönet az Inkslingernél. Köszönöm, hogy
mindent megszerveztél az Órákon át kívánlak érdekében!
Köszönet az összes nagylelkű bloggernek a támogatásért.
Örülök, hogy ilyen csodálatos segítőim vannak, akik részt
vesznek a könyveim terjesztésében. A lelkesedésetek ragályos,
és minden egyes könyv forgalomba hozatala sokkal
izgalmasabb az előzőnél. Köszönöm, hogy időt szakítotok a
munkáim elolvasására, véleményeket írtok, videókat
készítetek, előzeteseket írtok és segítetek útjára bocsátani a
könyveimet. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

Szeretettel:
Vi