Você está na página 1de 3

A romantikus képalkotás Vörösmarty Mihály költészetében

A magyar romantika kiteljesedésének legnagyobb alakja Vörösmarty Mihály (1800-1855)


volt. . Ebben az időszakban élte fénykorát a romantika, ami Kölcsey művészetében is
fellelhető. Magyarországon, Közép- és Kelet-Európában a nemzeti függetlenség volt a
legfőbb kérdés, s az egyes nemzetek romantikus irodalmát a nemzeti eszme éltette
leginkább. Az idegen elnyomás ellen s a nemzeti nyelvért vívott harc a romantika
korában az írókra egy bizonyos társadalmi szerepet erőszakolt rá: magas erkölcsi
törekvésű művek alkotását….mint pl. a:

A szózat

1836-ban írta meg, abban a válságos pillanatban, amikor nyílt szakadásra került sor a
bécsi udvar és a magyarság között. A nemzet ekkor sorsdöntő napokat élt át és a
félelem légkörében, amikor kockázatos volt jó magyarnak lenni szólalt meg a költő
rendületlen hűséget, hazaszeretetet követelve. Vörösmarty művészetében ettől kezdve
a líra lesz az uralkodó műnem, tehát a Szózat volt hazafias és gondolati művészetének
első remekműve.
Maga a versforma (skót balladaforma: 8 és 6 szótagos jambusi sorok váltakozása), a
versdallam zaklatottságot, erős belső feszültséget, egymásnak ellent mondó, egymással
szemben ható tendenciákat rejt magában, s így természetes kerete a romantikában
amúgy is kedvelt érzelmi-hangulati ellentétek, erős és végletes szenvedélyek
kifejezésének. Ezt a versformát, már régebben is alkalmazta Vörösmarty.
A szózat egy felhívás, kiáltvány, szózat a magyar nemzethez, s ez a jellege alakítja ki a
szónoki beszédre emlékeztető szerkezetét: a legfontosabb üzenet, a felhívás egyből a
mű elején megjelenik, és nyomatékosan, erőteljes érvsorozat után a mű végén is
megjelenik.
Vörösmarty az egész nemzethez szól, és az egyes szám 2. személy használatával
közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval.
1.-2. vsz.: a hazához kapcsolt kép főnévi igenév (bölcsőd – sírod) és a két igei metafora
(ápol – eltakar) a haza fogalmát magyarázza tulajdonképpen: a haza az egyes ember
számára a kezdet és a vég, életének egyetlen, értelmet adó kerete. Ez már magában
foglalja a következő vsz. parancsát: az egyes ember számára a hazán kívül nincsen
életlehetőség. A haza és a nagyvilág két ellentétes dolog: az egyik kizár, a másik
befogad. Ebből fakad az újabb ellentéteket felvonultató két sornyi megállapítás:
„Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
Ez a két sor eltér a vers ritmusideáljától, és a lassúbb lejtés miatt is figyelmeztet a
gondolat fontosságára.
Vörösmarty a Himnusz jóságos, gyarlóságainkat esetleg megbocsátó, ám bűneinkért
jogosan súlytó Istenével szemben a Sorsot, Végzetet említi, ami pedig kiszámíthatatlan
és szeszélyes, indokolatlanul, erényeinktől és bűneinktől függetlenül áld vagy ver. Nem a
Végzetet elfogadva, hanem vele szembeszállva kell élnie és halnia az embernek.
3.-5. vsz.: az igazságtalan Sorssal való hősies szembeszállást mutatja meg. 1000 éves
küzdelmet ír le a nemzeti létért, a szabadságért folytatott váltakozó sikerű
küzdelemsorozatról, és arról, hogy bátran szembe kell fordulnunk önnön hibáinkkal, a
belső viszállyal s a Sors csapásaival, a „balszerencsével”.
Az alliterációk gyakorisága, és a régiesnek ható múlt idejű igealakok használata
ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak, büszkeséget rejt a sorok közé. A jelen tehát
nem szemben áll a múlttal, hanem annak egyenes folytatása. A Végzettel való
viaskodás következménye szenvedések, veszteségek ellenére is a kiharcolt élet, s
ez végeredményben diadal a Sors ellenében.
7. vsz.: innentől kezdve egy másik idősík, a jövő dominál a versben a múlt és a jelen
innentől már csak egy-két utalásban szerepelnek. Az ezredévnyi szenvedés után, a
magát a Sorsnak meg nem adó, bukásaiból feltámadó nemzet most a népek hazájához,
a nagyvilághoz fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért.
8.-9. vsz.: itt a költő az ezredévi szenvedés hiábavalóságától való félelme jelenik itt
meg, s a tiltakozás heve a 9. strófában lesz hangsúlyos. A tiltakozásnak nincsenek érvei,
csak indulatai.
10. vsz.: ez a szenvedélyes és konok hit tovább él a 10.vsz-ban is, hirdetve a százezrek
által óhajtott jobb kor eljövetelét, mely nem biztos, de szükséges.
11.-12. vsz.: ezzel az áhított jobb korral szemben megjelenik az élet vagy halál
alternatívájának negatív pólusa: a megsemmisülés nagyszabású romantikus
képekben festett, nyolc sorra terjedő látomása. A nemzethalál képe már korábban is
megjelent a magyar romantikusoknál, pl.: Kölcsey, Berzsenyi, ám a Szózat
nemzethalála nem az erkölcsi süllyedésnek szégyenletes utolsó stációja itt, hanem a
jövőért áldozatokat vállaló nemzet tragikus, de egyben elismerést is kiváltó elbukása. Az
elbukás nem csak egy, hanem minden nép tragédiája is egyben.
13. vsz.: stiláris változtatásokkal elhangzik az első versszak első két strófája, ám
nyomatékosított hatással, szinte már parancsként.
14. vsz.: a szöveg ugyan változatlan, de mégis lényegesen többet mond, mint a
második versszak, mert magába sűríti mindazokat a gondolatokat és érzelmeket, melyek
a vers folyamán megszólaltak.

Vörösmarty politikai lírájának zaklatott hangja belehangzik szerelmi költészetébe is. A


titkolt Etelka-szerelem, a nő iránt érzett forró szenvedély a Késő vágy c. versében
jelenik meg leginkább. Az érzelmek hullámzása adja itt leginkább az elégia feledhetetlen
és felkavaró élményét.
1.-12. sor: hangsúlyozza az élet, az értékek fokozatos eltűnését fejezi ki: az ifjúság, égő
vágy, remény és érzelem a múltba tűnt már. A kiégettséget fokozza a negatív jelzők
használata: mostoha, keserv, hideg.
13.-22. sor: az újra fellángoló ám eddig visszafojtott szenvedély elhatalmasodását
tartalmazza: a vers lírai énje visszasóvárogja eltűnt ifjúságának ábrándos álmait. Az
Etelka-szerelem minden reménytelenségével, rejtett hiábavalóságával vonzó és értékes
volt, mert a szív életét jelentette. Az érzelmi kettősséget a találó oximoronok jelzik: „édes
bánat”, és „a kínba fúlt gyönyör”.
23.-30. sor: itt a reménytelenség lesz úrrá. A kétségbeesés felkiáltása: „Hiába,
hasztalan!” szakíja meg az addig egymásba átlépő sorok lendületét. Itt jelenik meg a
szerelemről való végleges lemondás kényszere: az ész győzelme a szív felett.
A költeményben tulajdonképpen a boldogságért rimánkodó ember hangja, könyörgése
szólal meg.

Másik ilyen szerelmi verse Az ábránd c. vers, amely alighanem a világirodalomnak egyik
legszebb romantikus szerelmi költeménye. A vers egy szenvedélyes kitörés, felzúgó
rimánkodás a szerelemért.
A vers lényege egyetlen indulat: a viszontszerelem heves vágya, a mindent legyőző
önfeláldozó szenvedély.
A kulcsszó, a nyolcszor felsíró „Szerelmedért”, mely indít és zár minden strófát, és így a
költeményt is. A versszak nyitó és záró szavai között két-két hatalmas, a romantika
ellentétkeresésére jellemző költői kép található: megannyi próbálkozás annak
kifejezésére mire lenne képes a gátakat szétzúzó szenvedély.

Ez a követelőző, türelmetlen szenvedély, ellenállhatatlan ostrom megszerezte ugyan


Laura beleegyezését, igazi szerelmét azonban nem. Vörösmarty ezek után sem írhatta
meg a beteljesedett és viszonzott szerelem boldog költeményeit.
A merengőhöz c. híres alkotása sokkal inkább filozófia, mint boldogság vallomás:
menyasszonyi ajándéknak vitte Csajághy Laurának. A 43 éves Vörösmarty Laura
merengéseire is féltékeny volt és az álmok és ábránd ellen foglal állást, s ezzel mintegy
saját költészetének éltető elemeit tagadja meg
„Ábrándozás az élet megrontója,
Melly, kancsalúl, festett egekbe néz.”

Vörösmarty ugyan első sorban lírai költő volt, első nagy sikerét mégis egy epikus igényű
művel, a Zalán futásával aratta. Írt drámákat is, de igazán csak egy kiemelkedő akad
alkotásai között, a Csongor és Tünde. A mi líráját illeti, az uralkodó gondolati tartalom
általában verseiben az alkotó hazafiság sürgetése és a nemzeti ügynek általános emberi
problémaként való látása. A romantika a közép- és kelet-európai irodalmak első nagy
virágkora, „aranykora”, s elsősorban az akkor született művek esztétikai tekintetében az.
Világirodalmi rangú írók működése fémjelzi a romantika korát, és közülük volt az egyik
Vörösmarty Mihály.