Juharfalvi Emil még egyszer

KÖNYVKIADÓ

Impresszum

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Astrid Lindgren: Än lever Emil i Lönneberga

© Astrid Lindgren 1970

Illustrations © Björn Berg

ASTRID LINDGREN MŰVEIVEL KAPCSOLATOS INFORMÁCIÓK:

www.astridlindgren.se

Fordította TÓTFALUSI ISTVÁN

BJÖRN BERG illusztrációival

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

Hungarian translation © Tótfalusi István, 2013

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2013

60 éve családtag

Az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 1197 04 4 (epub)

ISBN 978 963 1197 05 1 (mobi)

A kiadásért felel Janikovszky János,

a Móra Könyvkiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója

Felelős szerkesztő: Dávid Ádám

Képszerkesztő: Kurucz Dóra

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2013

E-mail: mora@mora.hu • Honlap: www.mora.hu

Egész Juharfalván, sőt az egész Délföldön, mi több, egész Svédországban, de talán az egész világon nem élt soha még egy gyerek, aki több csínyt követett volna el, mint Emil, aki a Macskaháj-tanyán élt, Juharfalva szélén, a szép Délföldön, sok-sok évvel ezelőtt. Hogy a fiúból, amikor felnőtt, a községi önkormányzat elnöke lett, az talán a csodák birodalmába tartozik, de annyi szent, hogy elnök lett belőle, és a legderekabb legény egész Juharfalván. Bizony, gyakran a legvásottabb csibészekből lesznek felnőttkorukra a legderekabb emberek, és jó is, hogy így van ez. Ugye neked is ez a véleményed, hisz bizonyára te is elkövettél egypár csínyt, nemde? Vagy mégsem? Talán tévednék?

A Macskaháj-tanyán Svensson Anna, Emil édesanyja kék fedelű iskolai irkákba jegyezte fel fiacskája minden csínytevését, és a füzeteket az íróasztala fiókjában őrizte. Az idők során a fiók úgy megtelt a füzetekkel, hogy alig lehetett kihúzni. Mindig volt egy, amely félrecsúszott, vagy keresztbe állt.

Ám mindmáig ott rejtőznek azok a kék füzetek az öreg íróasztalban. Hármat kivéve, mert ezeket egyszer, amikor pénzre volt szüksége, Emil megpróbálta eladni a vasárnapi iskolában a tanító néninek, és minthogy az üzlet nem sikerült, a lapjaiból papírcsónakokat hajtogatott, és leúsztatta őket a Macskaháj-patakon. Azóta se látta őket senki.

A vasárnapi iskola tanító nénije nem is értette, miért kéne neki Emil füzeteit megvennie.

– Mire lennének jók nekem? – kérdezte csodálkozva.

– Hát hogy megtanítsa belőlük a gyerekeket, hogyan nem szabad viselkedni – mondta Emil.

Bizony, Emil maga is tudta, micsoda pernahajder ő, és ha netán elfelejtette volna, ott volt mindig Lina, a béreslány a Macskaháj-tanyán, hogy emlékeztesse rá.

– Neked aztán nem érdemes a vasárnapi iskolába járni – szokta mondani neki –, mert úgyse ragad rád semmi jó, és egyébként sem fogsz a mennybe jutni. Hacsak azért nem, hogy segíts mennydörgést csinálni odafenn.

Ezzel arra célzott Lina, hogy ahol Emil megjelenik, ott mindig égszakadás, földindulás lesz.

– Soha életemben nem láttam ilyen gézengúzt – mondta gyakran, és olyankor fogta a kis Idát, Emil húgát, s vitte a legelőre. Ott a kis Ida szedhetett szamócát, amíg Lina a Macskaháj-tanya teheneit fejte. Ida szalmaszálakra fűzte a szamócaszemeket, és öt teli szállal ment haza, Emil pedig olyan kedves volt, hogy csak két szálat kunyerált el tőle.

Ne hidd persze, hogy Emil is szívesen ment volna Linával és Idával a tehénlegelőre. Nem, ő izgalmasabb kalandokra vágyott. Kapta a „sapkó-ját meg a „puskó-ját, és futott a lovak elkerített legelőjére, felkapott Lukács hátára, azzal úgy elvágtatott a mogyoróbokrok között, hogy csak úgy porzott. Azt játszotta, hogy „rohamoznak a délföldi huszárok", mert látott egy ilyen képet valamelyik újságban, s innen tudta, hogy milyen a huszárroham.

A sapkó és a puskó meg Lukács – ez a három volt a legkedvesebb Emil szívének az egész világon. Lukács az ő saját lova volt, bizony, maga szerezte a szélesréti vásáron puszta ügyességével és találékonyságával. A sapkó egy csúf, kék ellenzős sapka volt, amit édesapjától kapott egyszer. A puskó fapuska volt, ezt Alfréd faragta neki – a Macskaháj-tanya béreslegénye –, mert nagyon szerette Emilt. Máskülönben maga Emil faragta volna ki. Mert ő aztán értett a faragáshoz, és igen nagy szorgalommal gyakorolta is.

Mert az úgy volt, hogy valahányszor rossz fát tett a tűzre, apja bezárta őt büntetésből a fészerbe, és ott Emil minden alkalommal egy vidám kis fafigurát faragott. Az idők során háromszázhatvankilenc fafiguráig jutott el, és ezek megvannak mind a mai napig, azt az egyet kivéve, amelyet a fiú anyja elásott a ribiszkebokrok mögé, mert nagyon hasonlított az esperes úrra, és az asszony úgy gondolta, hogy egy papot nem illik így ábrázolni.

Most már tehát tudod nagyjából, miféle fiú volt ez az Emil. Tudod, hogy tavasztól őszig és nyártól télig mindig csak a csínyeken járt az esze, és én, aki egy szálig elolvastam azokat a kék füzeteket, elmesélek néhány napot Emil életéből. Ha elolvasod ezeket a történeteket, akkor rájössz, hogy Emil néha jó dolgokat is művelt. Nem volna igazságos, ha nem emlegetnénk föl ezeket is a rémséges gaztettei mellett. És persze a csínyei sem voltak mind rémségesek, olykor egészen ártatlanokat követett el, és igazában november harmadika volt az egyetlen alkalom, amikor igazán elszabadult a pokol… de nem, ne is próbáljatok rávenni, hogy elmeséljem, mit csinált Emil november harmadikán, mert megígértem az édesanyjának, hogy azt soha de soha… Nem, a változatosság kedvéért lássunk most egy olyan napot, amikor Emil alapjában véve igen derekasan viselkedett, bár apjának erről más volt a véleménye. Éspedig:

Szombat, június 12.

Amikor Emil balgaságai jól sülnek el

a dombréti árverésen

Egy júniusi szombaton árverést rendeztek Dombréten, és mindenki oda készült, mert az árverésnél jobb mulatságot senki sem ismert Juharfalván, sőt az egész Délföldön. Emil édesapja, Svensson Antal is oda készült persze, Alfréd meg Lina szintén kicsikarta az engedélyt, hogy vele tarthasson, és mondanom sem kell, hogy Emil sem akart otthon maradni.

Ha voltál már valaha árverésen, akkor tudod, hogy megy az ilyesmi. Amikor egyes emberek el akarják adni a kacatjaikat, akkor árverést rendeznek, hogy más emberek odajöjjenek, és megvegyék a sokféle holmit. A Dombrét nevű tanya lakói mindenüket áruba bocsátották, amijük csak volt, mert Amerikába készültek kivándorolni, mint oly sokan akkoriban, oda pedig nem vihették magukkal a pamlagaikat, tepsijeiket, teheneiket, disznóikat meg a tyúkjaikat. Ezért rendeztek Dombréten árverést a nyárelőn.

Svensson papa szeretett volna olcsón hozzájutni egy tehénhez, lehetőleg egy kocához is, meg néhány tyúkhoz. Ezért készült Dombrétre, és ezért mehetett vele Alfréd és Lina, hogy segítsenek neki hazafuvarozni az állatokat, amelyeket venni szándékozott.

– De hogy Emilnek mi dolga lenne ott, azt nem tudom – jegyezte meg apa.

– Lesz ott amúgy is felfordulás – mondta Lina –, nem kell oda még az Emil is.

Lina tudta, hogy felfordulás meg verekedés mindig esik árverések alkalmával, Juharfalván vagy akárhol Délföldön, úgyhogy volt némi igazság abban, amit mondott, de anya szúrós szemmel nézett rá, és azt mondta:

– Márpedig ha Emil el akar menni az árverésre, hát el fog menni, és ez egyébként sem a te dolgod. Inkább arra ügyelj, hogyan viselkedsz te magad, és ne idétlenkedj, amint emberek közé kerülsz!

Erre aztán Lina egy szót se mert szólni.

Emil a fejébe csapta a sapkóját, azzal készen