MAGYARI BECK ANNA

Az Alexander technika, avagy

A TÜRELEM GYÓGYÍTÓ MŰVÉSZETE

2. Bővített, átdolgozott kiadás

Budapest, 2011

Copyright © Magyari Beck Anna

Türelem Háza Bt. – 1993
Stúdió Alexander Bt. – 2011 (2. bővített, átdolgozott kiadás)
Előszó

Elhalkulnak és kisimulnak
„…a dolgok olyan bonyolultak,
és végül mégis mindenek
elhalkulnak és kisimulnak...”

…valóban a dolgok? És csak legvégül? Nincs remény arra,

hogy már korábban, amikor még jólesik az étel, az it al, a
munka, a szerelem, a művészet? Nem lehet elhalkulva és
kisimulva úszni a folyókban, mászni hegyeket? A görcsbe
merevedett lelki gubanc valóban ennyire nagy és kemény
majdnem valamennyiünkben? Miért is?
Talán munkál bennünk egy mély, kollektív csalódás.
Emlékeztek, amikor a Felvilágosodás hajnalán töretlenül hittünk az És z örök
társadalmában? S ez a hitünk az elmúlt évszázadban már az utca emberének közhelyévé
vált, aki meg volt győződve arról, hogy a tudomány rövidesen megváltást hoz társadalmi
és egyéni bajainkra. A megváltás elmaradt. Nem lettünk boldogabbak, nem fájnak
kevésbé a csalódásaink, nem ritkultak a konfliktusaink. Sőt. Századunk megteremtette a
tömeges emberirtás leghidegvérűbb és legtechnizáltabb módozatait, és megszülte a
„nézők” vállvonogató közönyét a gyötrelmek láttán. Ám a lelkek mélyén mégis félelem
vibrál: rám is sor kerülhet. A természetről ne is beszéljünk. A barátságos napfény lassan
gyilkos sugárzássá változik az ózonpajzs elvékonyodása miatt, ételünkkel, italunkkal
halálunkat vesszük magunkba, ha nem vagyunk körültekintők. És gazdagok. A racionális
tudomány mítosza összeomlott. Helyén nagy űr keletkezett.
Az ember iszonyodik az ürességtől. S csak keveseknek adatik meg, hogy valóban
elhalkuljanak és kisimuljanak a hagyományos vallások szellemi atmoszférájában. A
tudományból való kiábrándultság vákuumába nagy erővel tör be mindenféle
pszichológiának és „szellemtudománynak” álcázott kóklerség, kihasználva, hogy a hit
helyett inkább a hiszékenység, a csodavárás, a gyors és erőfeszítés nélküli megváltás
reménye hajt bennünket. S ígéretekben nincs is hiány. Mindenféle szekták,
csodamódszerek, titokzatos erők hajlítgatják a lelkünket, mint a kávéskanalakat.
Ideig-óráig megadják a kikötőbe érkezettség illúzióját, hogy azután annál keservesebb
legyen a valóságra ébredés. „Nézz magadba - mondom gonoszul egy ismerősömnek -, az
elmúlt húsz év alatt hányadik legigazabb útért, leghatásosabb módszerért lelkesedsz,
hányadik szent guru lábához omlasz?” És én szégyellem el magam, amikor elborul az
arca.

2
 E sorok írója tehát szkeptikus a nagy boldogságáruház kínálataival szemben. S most
mégis arra vállalkozott, hogy a közönség figyelmébe ajánlja Magyari Beck Anna könyvét az
Alexander technikáról. Ez a technika nem ígér gyors üdvözülést, hanem hosszú, szívós
munkát kér önmagunkon. Nem próbálja meg széttrancsírozni az embert testre és lélekre,
hanem e két entitás elválaszthatatlan egymásba fonódottságára alapoz. Nem a technikát
tartja hatásosnak önmagában, hanem azt az emberi kapcsolatot, amely a technika által adott
együttes élmény nyomán a tanár és a tanítvány között kialakul. Nem tartja önmagát
kizárólagos és egyedüli lehetőségnek és igaz tannak, hanem az utak egyikének. Lesz, akinek
jólesik ezen az úton járnia, lesz, akinek a karaktere mást igényel. Alexander - a furcsa
előadóművész, aki korán észrevett valamit abból az életvezetési és szellemi ingoványból,
amiben az európai ember lassan elsüllyed - valóban nem volt agresszív, hanem szelíd és
türelmes; nem volt agitatívan terelő, csak kaput nyitó. Művében, amely a test és a lélek
kölcsönhatására alapoz, talán fel-felcsillan még valami, ami az évszázadok során elveszett
az akadémikus ember-modellből: a szellem.
Az Alexander technika se testi, se lelki értelemben nem „terápia”.
Elsődlegesen nem az a célja, hogy betegeket, rokkantakat gyűjtsön maga köré. Lényege a
testi és a lelki közérzet harmonikusabbá tétele, tehát az élet minőségének a javítása, és ezen
keresztül a kezdődő lelki zavarok, a lappangva szerveződő pszichoszomatikus betegségek
megelőzése. És persze - orvosi javaslatra - számos betegségben gyorsíthatja a gyógyulást,
kivédheti a visszaesést.
Aki előszóként ajánló sorokat ír, helyes, ha tisztességből önmaga viszonyát is
tisztázza a technikához és annak első magyarországi tanárához. Bevallom, kezdetben
titkolt, kaján ellenérzéssel hallgattam Magyari Beck Annát a jeruzsálemi lakásban, amikor
a munkájáról beszélt. „Uramisten, még egy megszállott őrült! De kár ezért a rokonszenves
emberért!” Valami ilyesmi volt bennem. És amikor azt mondta, hogy bajaink egyik forrása,
hogy „a fejünk nyomja a gerincünket”, csak tapintatból nem javasoltam a kézenfekvő
megoldást: Vágjuk le! Ám azután lassanként elkezdett számomra ez a dolog érdekessé,
meggyőzővé és fontossá válni. Meg nem tudom mondani, hogy milyen ponton és mitől
ment végbe az „átfordulás”, miért változott meg a viszonyom az Alexander technikához. S
nem is akarok e körül okoskodni. De ezt ajánlom a hazai érdeklődőknek is. Adjanak időt
maguknak ahhoz, hogy a technika részelemei összeállhassanak egy egésszé. Akkor
ítéljenek, és ne túl korán.
Szólnom kell egy veszélyről is. Alexander sajátos kifejezésmódja, fogalomalkotása,
szóhasználata angolul természetesen hangzik, de magyar fordításban sokszor bizarr, sőt
komikus. Ne hagyják, hogy ez az átmeneti nyelvi nehézség félrevezesse önöket. Ha a
technika meghonosodik Magyarországon, meg fogja teremteni a saját formanyelvét is.
Magyari Beck Anna az egyik legjobb Alexander iskolában kapta kiképzését,
Jeruzsálemben, Nelken mester vezetésével. Felkészültsége, személyisége azt az ígéretet
rejti magában, hogy az Alexander technikának nemcsak magyarországi, hanem közép-kelet
3
európai elterjesztője lesz. Befejezésül még hadd mondjam el, hogy írás közben az a
gondolat motoszkált bennem, hogy valahogy utalni kellene arra az ősi talajra, amibe az
Alexander technika gyökerei lenyúlnak. Hiszen végül is emberré válásunk legfonto sabb
aktusának következményeiről van szó: arról a drámai pillanatról, amikor két lábra
emelkedtünk, és már nem csak a földet láttuk magunk alatt és előtt, hanem az ég is a
látóterünkbe került, amikor fejünket forgatva körülnéztünk a világban. Dehát ennek kifejtése
messzire vezetne. Búcsúzóul csak a patanjeli-jóga alapvető megállapítását idézem: „Az
ember annyi idős, amilyen öreg vagy amilyen fiatal a gerince!”
Ajánlom tehát az Alexander technikát a magyar közönség jóindulatába és
figyelmébe, megjósolva sikerét, főleg azoknak a körében, akiket intim szemérmességük
visszatart a szóbeli kitárulkozásoktól, és inkább a mozdulat ősi és csendes útján kívánnak
járni.

1993 július havában

Dr. Popper Péter (1933-2010)

egyetemi tanár

4
Bevezető - 1993

Elöljáróban szeretném elmondani, könyvem nem

sorolható az Alexander technikát szigorú szakszerűséggel
bemutató kötetek közé, s még csak nem is kívánja
tudományos alapossággal elemezni, igazolni ezt az
eljárást. Megtették, és bizonyára a jövőben is megteszik
ezt majd mások, tapasztalt Alexander tanárok,
kutatóorvosok, fiziológusok, pszichológusok és egyéb,
erre alkalmas szakemberek. Amit én írtam, abban egy
olyan egyén felismeréseit, öngyógyulási folyamatát igyekeztem az olvasó elé tárni, aki
éppen csak megismerkedett, alapjaiban sajátította el ezt az új „alkalmazkodási eljárást”,
mellyel fiatalabbá, egészségesebbé válhat mindenki, aki rászánja magát, és megtanulja,
hogyan korrigálhatja ösztönös, elrontott testhasználatát, miként szabadulhat meg ezáltal
kellemetlen közérzetétől, szorongásaitól, s válhat lelkileg is felszabadultabb, egyszersmind
autonóm személyiséggé. Talán megértik olvasóim, hogy már csak ezért is találkoznak
írásomban időnként szubjektív, néha az érzelmi felhangokat sem mellőző hangvétellel, az e
műfajban szokatlan analógiákkal. Hiszen a bennem lezajló fizikai és pszichés változásokat,
s az ennek nyomán megfogalmazódó gondolatokat és megélt tapasztalatokat a lehető
legőszintébben, azokban a hónapokban vetettem papírra, amikor a saját magamban
bekövetkezett átalakulás nyomán egy-egy felismerés megszületett. Az igazi, mélyreható
változás során szervezetem, testem fizikai és pszichés részének jelzéseit is fel tudtam fogni,
megtanultam olvasni a tudatomhoz érkező információkból, mielőtt választ adnék a
bensőmből jövő ingerekre. Ilyen jelzés például egy-egy fájdalomérzet, és bevallom,
ugyancsak meglepődtem, amikor adott helyzetben a fellépő fájdalmaimat enyhíteni,
esetenként megszüntetni is megtanultam.
Szeretném előrebocsátani, hogy a kötetben előforduló, időnként szokatlannak látszó
fogalomhasználat ellenére az Alexander technika nem holmi megfoghatatlan csodaszert
kínál. E fogalmak egy részét F. Matthias Alexander vezette be könyveiben, mások
hagyományosan így terjedtek el az egyes iskolákban. Ezeknek a kifejezéseknek az
értelmezését éppúgy meg kell ismerniük az Alexander elv, illetve az erre kidolgozott
technika iránt érdeklődőknek, ahogy valamennyi más eljárás és tudomány nyelvezete is egy
sajátságosan csakis arra a területre jellemző terminus technikusokra épül, és aki szeretné
tanulmányozni az adott szakterületet, annak előbb meg kell barátkoznia az
alapfogalmakkal. Ez egy technika, ha úgy tetszik testanalízis, avagy egy testnyelv amit

5
bárki elsajátíthat, ha kellő türelemmel és kíváncsisággal szeretné megismerni önmagát,
változtatni kíván önártó ösztönös önirányításán. Ez az eljárás nem „fájdalomcsillapító” egy
alkalomra, nem szünteti meg az akut panaszokat egy-két találkozás az Alexander tanárral.
Ehelyett életre szóló eszközt ad a tanítványnak, mit tegyen, hogy ne maradjon meg
„célhódítónak” és ne károsítsa ezzel saját szervezetét. Tegyük hozzá, éppen így segít
hosszú távon megszabadulni egyes akut panaszától annak, aki fájdalmait megelégelve,
veszi a fáradságot és elsajátítja a technikát.
Sietek leszögezni, az Alexander technika tanárai szövetségesnek és nem ellenfélnek
tekintik a hagyományos gyógymódot éppúgy, mint a hiteles természetgyógyászati
módszereket...
Egy helyütt azt írom, hogy az Alexander technika megtanulhatóságában hinni kell, de
nem babonás hittel. Ennek magyarázatául hadd idézzem Erich Fromm - A szeretet
művészete című, magyarul is megjelent kötetéből az alábbiakat:
„Az irracionális hit gyökere az alávetettség egy hatalomnak, amelyet nyomasztóan
erősnek, mindentudónak és mindenhatónak érzünk, és a lemondás a saját hatalmunkról és
erőnkről; a racionális hit az ellenkező tapasztalaton alapul. Azért hiszünk így egy
gondolatban, mert az a saját megfigyelésünk és gondolkodásunk eredménye. Azért hiszünk
mások lehetőségeiben, a magunkéiban és az emberiségéiben, mert - és csak annyira,
amilyen mértékben - megtapasztaltuk a saját lehetőségeink kifejlődését, saját értelmünk és
szeretetünk hatalmának erejét. A racionális hit alapja a termékenység: hittel élni annyi,
mint termékenyen élni.” (1993., Budapest, Háttér Kiadó, fordította: Varsányi Szabolcs, 161.
o.)
És ugyanebből a könyvből még egy gondolat, mely összecseng az Alexander technika
lényegével:
„…ha valaki csöndben ül, és elmélkedik, és nincs semmi szándéka vagy célja, hogy
próbára tegye önmagát és eggyé váljon a világgal, az ilyen embert »tétlennek« tekintik, mert
hiszen nem »csinál« semmit. Valójában a koncentrált elmélkedésnek ez a magatartása a
legmagasabb rendű tevékenység, a lélek tevékenysége, amely csak a belső szabadság és
függetlenség állapotában lehetséges. A modern tevékenységfogalom külső célok elérése
érdekében kifejtett energiára vonatkozik; a tevékenység másik fogalma az ember belső
erőinek kifejtésére utal, függetlenül attól, hogy elő idéz-e valamilyen (látható) külső
változást. ... A cselekvő érzelem kiélése közben az ember szabad, ura az érzelmeinek; a
szenvedő érzelem kiélése közben kényszer hajtja, olyan indítékoknak válik tárgyává,
amelyeknek nincsen tudatában.” (Erich Fromm, id. mű 33-34. o.)
Végezetül: nem ígérek gyógyulást az Alexander technikával a szervi elváltozások
vagy fertőzések miatt szenvedőknek, AIDS-eseknek, daganatos vagy szívbetegeknek, vese-
és epeköveseknek. Nekik változatlanul a más gyógymódokban, más módszerekben járatos
felkészült szakembereket, orvosokat ajánlom. De ajánlom e könyvet és ezt a pszichofizikai
eljárást mindazoknak, akik racionális hittel készek arra, hogy testi-lelki panaszaiktól,
6
fájdalmaiktól a hosszabb, de biztos utat választva a gondolat, a lelki t evékenység által
szabaduljanak meg a „felszabadító szabadság és függetlenség” állapotát megízlelve.

Magyari Beck Anna, 1993

7
Bevezető - 2011

Közel tizennyolc év telt el könyvem első megjelenése óta. Elmondhatom, hogy akkor nagy
sikert hozott nekem, és ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy minden reklám nélkül,
csak úgy áramlottak hozzám a tanítványok. Többségük e könyv olvastán hallott először az
Alexander technikáról. Lehet, hogy a cím és a jól sikerült borító is vonzotta az olvasókat,
későbbi növendékeimet, de –ahogy ebben megerősítettek- az alapvető indok mégis az a
gondolkodásmód volt, ahogy testünk fizikai, lelki, szellemi részéhez viszonyul az eljárás,
és az a tény, ami akkoriban még forradalmian újnak számított Magyarországon, hogy
minden ember saját maga is tehet azért valamit, hogy egészségesebb, felszabadultabb
életet éljen. Hogy szabad választás kérdése: kiszolgáltatom magam meghibásodott
ösztönös önirányításomnak, vagy alávetem magam egy tanulási folyamatnak, amely
nyomán elsajátítom a tudatos kontrollt, és ezáltal egy új tudatvezérelt önhasználatra leszek
képes, amely használat folyamatosan korrigálja szervezetem működését.
Elmondhatom, hogy az Alexander technika akkor az 1990-es évek derekán
Magyarországon szinte berobbant a köztudatba. Késve érkezett persze, hiszen egy a 19.
században kidolgozott eljárásról van szó, amely már közel 100 éve elismert szakma szinte
az egész világon, felsőfokú művészképző intézményekben kötelező tantárgy, t öbb
országban a családorvos mellett dolgozik Alexander tanár, Angliában ma már az
orvosképzésben is választható tantárgyként szerepel.
Azért mondom, hogy berobbant, mert éveken át egymásnak adták az Alexander
Stúdióban a kilincset az újságírók. Jöttek az írott sajtótól, és felkerestek minket
kamerákkal, rádiósok mikrofonnal. Mindenkit izgatott, hogy mit tud ez az eljárás. A nagy
titok megfejtésére vágytak, amely gyors gyógyulást ígér egy minőségi életért.
És a sajtónak, televíziónak, rádiónak akkoriban még mérhetően nagy hatása volt.
Minden megjelenésünk sok-sok embert mozgósított. Volt olyan eset, amikor egyszerre
ötvenen kerestek fel a stúdióban egy megszólalásom után.
Pedig ma már tudom, hogy kezdő Alexander tanárként a mai tudásom töredékével
rendelkeztem. Igaz, több évtizedes pedagógusi tapasztalatom volt, hiszen tanítottam szinte
minden korosztályt a legkisebb gyerekektől kezdve a főiskolai hallgatókig, sőt a
másoddiplomás pedagógusképzésben is részt vettem a korábbi években. Lap- és
könyvszerkesztői gyakorlatomat is elsősorban a neveléssel, oktatással összefüggő
témákban szereztem, mielőtt néhány évre belekóstoltam az újságírásba. De ami az
Alexander technikát illeti: volt egy alapszintű képzésem, lelkesedésem, hitem, hogy ami
velem olyan jót tett, azt én is átadhatom. De Alexander technika oktatási gyakorlatom nem

8
volt.
Elkezdtem tanítani, s az évek során a tanítványaimmal végzett munka egyre tágította
látásmódomat, mélyítette tudásomat. Egyre több összefüggést értettem meg az Alexander
elvből, az emberi szervezet működéséről.
1995 januárjában létrehoztam tanítványaimból az első képzéscsoportot. Ma,
2011-ben elmondhatom, hogy ebben az első stúdióban képeztünk ki minden ma
Magyarországon tanító Alexander tanárt, és itt végzett az első szerbiai stúdió vezető
tanára, és az első szlovák Alexander tanár is. De tanít volt növendékem Brazíliában,
Ausztriában és más környező országokban is.
Teljesült hát a vágyam, az Alexander technika meggyökeresedett Magyarországon,
és a mi stúdiónk természetes központjává lett a környező országokban született, illetve
születendő stúdióknak.
Volt végzős növendékeim néhány éve saját tanári egyesületet is létrehoztak, önálló
utat járnak. Én megmaradtam a tanárképzésnél és az egyéni foglalkozásoknál. Ez az én
utam, ebben hiszek, ezt csinálom hittel, tiszta szívvel.
Én nem kívánok „szakosodni” egy bizonyos probléma vagy társadalmi réteg felé. A
Stúdióban foglalkozom gyerekkel éppúgy, mint színészekkel, zenészekkel,
nyugdíjasokkal, gerincferdülésesekkel és sérvesekkel, mindenkivel, akinek segítségére
lehetek. De a legszebb munka a tanárképzés, illetve az a páros munka növendék és tanár
között, amikor a korábban panaszaival küszködő ember megérti a technika működési
mechanizmusát, elkezdi önállóan alkalmazni és megéli, hogy saját maga képes önmagán
segíteni. Nincs ennél szebb, felszabadítóbb érzés egy tanárnak. Amikor elmúlik valakinél
a sérv okozta fájdalom, amikor ismét „életre kel” a gerincferdülé s okozta görcsbe
merevedett hát.
Az évek során a tanárképzésben is sikerült kidolgoznom egy sajátos eljárást.
Kezdetben próbáltam ugyanazt az utat járni, amit mintaként tapasztaltam abban az
iskolában, ahol én tanultam és más intézményekben néhány országban. A gyakorlat az
volt, hogy viszonylag nagy létszámú csoportban néhány tanár felváltva foglalkozott a
növendékekkel, miközben a növendékek egymással dolgoztak. Ezt kiegészítendő
bizonyos napokon csoportos foglalkozás keretében az elmélettel ismerkedtünk. Ez a
képzési forma azonban egy idő után nem elégített ki. Úgy véltem, hogy a hároméves
képzés után az itt végzettek jóval kevesebbet tudnak, mint amit én szerettem volna átadni
nekik.
Éltem hát azzal a szabadsággal, amire a lelkiismeretem és az évek során felhalmozott
tapasztalataim késztettek. Néhány éve az itt tanulóknak megvan ugyan a lehetőségük a
napi három órás iskolai képzésben való részvételre, de ez kiegészül személyenként heti
egy, esetenként több alkalommal is igénybe vehető egyéni foglalkozással, mi több, arra
ösztönzöm a haladókat, hogy az iskolai órákon kívül váltott párokkal, több órai
gyakorlásra is vállalkozzanak akkor, amikor a stúdióban jómagam éppen egyéni
9
foglalkozásokat tartok. Így e párok elmélyült munkáját személyre szólóan tudom segíteni,
adott esetben korrigálni. Az utolsó éves növendékeknél nagy hangsúlyt fektetek a
gyakorló tanításra, melynek során a végzősök tanítványai egyfajta mentori rendszerben
tanulnak, melynek keretében minden ötödik órát én tartok meg a gyakorló tanár
jelenlétében. Ezekkel a növendékeimmel az utolsó évben heti egy alkalommal két órát
találkozom. Ez alkalommal kerül sor egyéni továbbképzésükre, növendékeikkel való
munkájuk folyamatos megbeszélésére, s ez nem tanulságok nélkül való. És alkalom arra,
hogy továbbképzésük során rajtam is kipróbálják magukat. Ezek a találkozások, és a
diplomamunka elkészítése óriási fejlődési lehetőséget rejt magában. Hiszen ilyenkor válik
izgalmassá a szakirodalommal való ismerkedés, és feldolgozás, és ez a szellemi
erőfeszítés és gyakorlati tapasztalatszerzés az iskolai foglalkozásokat is többszörösen
megtermékenyíti, mert a végzős növendékek társaiknak is beszámolnak tanítási
tapasztalataikról és a diplomamunka előkészítése során fellelt szakirodalmi
érdekességekről. Így az utánuk következőkben már korán felébr ed az igény, a motiváció
az iránt a perspektíva iránt, ami rájuk vár.
Az utóbbi években ez a képzésforma meggyőzött arról, hogy a párcserés
csoportmunka nem elég. Ha ezt egy elmélyült páros tanulás és nagyon sok egyéni
foglalkozás, gyakorló tanítás egészíti ki, a jövendő Alexander tanár szellemileg és
személyiségében is felkészültebb lesz, mikor oklevelet kap.
1995 óta a képzés tartalma is sokat változott. A technika tanítása során előtérbe
került F. M. Alexander a módszert megalapozó alapelvein alapuló o ktatása. Sokat
foglalkozunk annak megismertetésével, hogy mit jelent az úgynevezett „end-gaining”
(célhódítás). Ez az elnevezés F. M. találmánya az angol nyelven korábban nem használt
kifejezés, a cél direkt elérésére törekvő viselkedést jelenti. Ebből szü letik meg a nem
kívánt feszítő izomtónus. A tanulás során a gyakorlati kérdésekre helyezzük a fő
hangsúlyt. Arra, hogy legyünk tudatában izmaink használatának, hiszen az izom az
egyetlen összekötő kapocs az agy működése által köztünk és a külvilág között. Izmaink
kifejezik ülésünket, felállásunkat, beszédünket, légzésünket, éneklésünket,
arckifejezésünket, valamennyi testtartásunkat, aktuális érzelmi állapotunkat. Ha elfojtjuk
magunkban az izom tudatosságát, megszüntetjük érzeteinket is, pedig az agy csak a z
érzeteken át érkező információkon keresztül képes a testből érkező ingerek egy részét
kezelni. Ezért érdemes figyelmünket az izmokból, ízületekből érkező információkra
fordítani.
Az izomnak a tudatosan adott irányok alapján vissza kell tudnia hatni az egész test
működtetésére. A célhódító ember csak a kifelé irányuló cselekvésre figyel, így csak ebbe
az irányba ad agyi mechanizmusa utasítást egyfajta erőfeszítésre. Ez ösztönös
beidegződése, vagyis szokása. A tanulás során tehát figyelmünket befelé és kifelé
irányítjuk, ismerkedünk szokásainkkal. Tudatossá vált szokásaink megakadályozása, az
inhibition (Stop) a következő alapelv, melyet a hibás érzékszervi érzékelés és észlelés
10
felismerése követ.
A tanárképzésben csakúgy, mint az egyéni órákon kiemelten sokat foglalkozunk az
irányok megfogalmazásával és az irányadással. Ennek természetes része a fej, a hát, a térd,
és valamennyi testrészünk iránya, a gerinc megnyúlása, összefoglalva az Alexanderi
alapállás megszületése: a majomállás, melyben biztos kapcsolatunk van a földdel,
testünket fejünk vezeti előre és felfelé, hátunk hosszú, széles és felfelé irányul, térdünk
előre, felfelé tekint, kezeink egymás felé és gerincünk mentén felfelé irányulnak, mintegy
mutatva az utat fejünknek, stb. Ízületeink szabadok, segítik a szabad, könnyű mozgás
megszületését, a tágas tér érzékelését minden irányban. Ez a pozíció életerőnk
fáradhatatlan áramlásának, belső aktivitás kiteljesedésének, éber szellemi jelenlétünk
megvalósulásának lehetőségét kínálja számunkra.
Az irányadás egyik igen fontos területe a légzéssel foglalkozik, amely a jó energiát
áramoltatja testünkben. És ismét itt vagyunk az izmoknál. Megfigyeljük kilégzésünket, és
engedjük a szabad belégzést. Figyelmünket gégénkre, nyelvgyökünkre irányítjuk, és
kísérletet teszünk arra, hogy befelé is lássunk. Tágasnak, élettel telinek érzékeljük
tüdőnket, jóleső érzéssel tölt el bennünket a létezés.
A látás, a nézés külön fejezet az Alexander technika tanulása során. Aki nem fordít
erre külön figyelmet, nem is sejti, milyen erőteljesen határozza meg testünk működését
szemhasználatunk.
Kéz- és lábujjaink, csuklónk, bokánk, könyökünk is testünk részei. Az irányok
megfogalmazása során külön fejezetet foglal el ezek használatának megfigyelése és az
inhibition (Stop) alkalmazásával ezek pontosítása, korrekciója, beépülése új
önhasználatunkba. Hiszen ez is egy fontos alapelv megvalósulását segítheti. Alexander azt
írta, hogy a megváltozott használat megváltozatja a működést.
Végezetül: az elsődleges kontroll mindvégig kiemelt területe az Alexander technika
tanulásának, hiszen ez az eljárás lelke. A fej, a szabad nyak és a kettő egymáshoz való
viszonya gyakorlatilag meghatározza az egész szervezet működését.
Tömören és természetesen ezúttal csak vázlatszerűen így foglalható össze, mely
témakörök alkotják az Alexander technika tanulását. Mindez praktikusan, folyamatos
gyakorlással sajátítható el alapszinten, de magasabb szinten egy egész életen át tart annak,
aki erre elszánja magát.
Természetesen ebben az írásban nem vállalkoztam arra, hogy részletesen
ismertessem a stúdióban folyó nevelési folyamat egészét. Így csak néhány hevenyészett
gondolattal szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy mit tanít meg nekünk ez a
pszichofizikai eljárás.
Talán egy későbbi alkalommal érdemes lesz visszatérni a tanítási folyamat részletes
elemző bemutatására, de ez már egy új könyv témája lehet.
Ez a kötet átdolgozott, kicsit bővített kiadása a Türelem gyógyító művészete című
könyvemnek, amely 1993-ban diplomamunkám volt. Az eredeti könyv tematikája
11
érintetlenül megmaradt. Többnyire a megfogalmazással akadtak gondjaim (túl sok direkt
csinálásra utaló kifejezést használtam akkoriban) és ezeket javítottam ki egy hitelesebb
alexanderi szóhasználatra. A kiegészítésekben pedig már megjelenik a mai felfogásom, az
ahogy 2011-ben értelmezem az Alexander elvet. Úgy gondolom, ennek a kötetnek az
olvasója olyan betekintést kap e technika világába, ami talán kedvet ébreszt benne, hogy
kipróbálja, esetleg meg is tanulja önmaga új használatát.

Magyari Beck Anna, 2011

12
Egy ősi bibliai törvény szerint:

„Az ember járása rendes legyen, túlságosan ne emelje fel a fejét,

lehajtott fővel sem kell járni, hogy észrevegye a szemben jövőt és
a saját lépteit is lássa. Hiszen az ember járásáról észre lehet venni:
okos-e, meggondolt, vagy pedig együgyű és tudatlan.”

(Idézi: Friedmann Benjamin, A zsidó vallás törvényei, Bné Brak, 1988, 14.
lap)

Ajánlom a könyvet Shmuel Nelkennek, a jeruzáslemi

Alexander iskola alapítójánlak és vezető tanárának, és
munkatársainak, szeretett tanáraimnak, köztük Tirca
Ravivnak, Menachem Kuttnernek, Josef Moharnak, akik
egy új életfelfogással, életfilozóifával is megajándékoztak,
míg türelemmel és körültekintő szakértelemmel
megtanítottak az Alexander módszerre.

13
1
Ahol szerző szégyenlősen vallja be, hogy megfiatalodott...

Életem talán legnagyobb meglepetése akkor ért, amikor röpke két esztendő elteltével,
1992. kora tavaszán találkoztam néhány régi barátommal és volt munkatársammal. A
férjemmel hivatalosak voltunk egy vacsorára, amelyen mi voltunk az egyik
„meglepetés”. A jeruzsálemi szálloda halljában várakoztunk, amikor barátaink
megérkeztek. Férjemet lelkesen köszöntötték, rám azonban idegenül néztek, nem is
üdvözöltek. Kissé sértetten mentem oda hozzájuk, bemutatkoztam, nem értve, hogy
miért viselkednek így velem, hiszen jó barátságban voltunk, nem emlékeztem arra, hogy
bármivel megbántottam volna őket. Nevem hallatán reagálásuk megdöbbentő volt, annál
is inkább, mert őszinte, már-már kitörő csodálkozással vették tudomásul, hogy én - én
vagyok. Mert valóban nem ismertek fel az első pillanatban. Nem ismerték fel bennem az
örök fejfájással küszködő, görnyedt hátú, sápadt Annát. P edig hát én: én vagyok most is,
csak egy kicsit megváltoztam: kívülről, belülről egyaránt.
Ha valakiben egy lassú, lépésről lépésre történő átalakulás megy végbe, még akkor
sem érzékeli úgy a különbséget, mint a külső szemlélő, ha tudja is, hogy most jobban érzi
magát, mint korábban. S ez még igazabb, ha olyanokkal találkozunk, akikkel régen láttuk
egymást.
Mert fájdalmaink, a különböző stresszekre reagáló belső feszültségeink addig
keserítik meg mindennapjainkat, amíg ezekkel együtt kell élnünk. És elég egy nap, egy
óra, de még egy perc is, hogy elfelejtsük ezeket, amikor megszűnik kínzó hatásuk. Csak
a kívülálló látja rajtunk a változást.
- De hát mi történt veled? Biztosan felvitte az Isten a dolgodat!? Az éghajlat teszi,
vagy ennyivel nyugodtabb az életed? - záporoztak a kérdések.
- Ez mind igaz is, meg nem is. Az egész nem ilyen egyszerű - válaszoltam. Az
1991-ről 1992-re forduló tél a Közel-Keleten nagyon kemény volt, nehezen viseltük el.
A többnyire kellemes éghajlatú ország hírében álló Izraelben már engem is meggyötör,
ha jön a chamszin, ez a forró sivatagi homokvihar, ami sokaknak erős fejfájást, légzési
zavarokat okoz. Az előző télről nem is szólva, hiszen akkor meg háború volt, s a
lakásunkban olyan sokan vészeltük át ezeket a heteket, hogy gyakorta a Noé bárkájához
hasonlítottuk otthonunkat. Együtt vártuk az esti szirénát, állatok és emberek behúzódva a
14
védelmet nyújtó zárt szobába, vagy ahogy itt nevezték: a „héder atumba”. Innen tudósítottuk
Magyarországot, miközben Zazi kutyánk bele-beleugatott egy-egy sürgős híradásunkba.
Nem voltak éppen „fiatalító” hetek. Ezen kívül nem gazdagodtunk meg, s az életemet,
akárcsak Budapesten, a munka tölti ki. Gondom is akad épp elég. Hiszen gazdasági bajok
Izraelben is vannak, sok a munkanélküli, a közel-keleti békétlenségről az egész világ
értesül, s én, akárcsak a férjem, éppen ezekről a nem túl vidám hírekről tudósítok naponta
Magyarországra. Csak - és ez a titok nyitja - rátaláltam egy valódi csodára.
Barátaim faggatására szerettem volna tömören elmondani, hogy mi ez. Nem akartam
feleslegesen szaporítani a szót, annál is inkább, mert az „átváltozásomon” kívül még ezernyi
mesélnivalónk volt erre az estére. S ekkor rá kellett döbbennem, hogy ami ma nekem már
természetes, az nekik egy-két szóval nem mond semmit. Csak a hihetetlen, a képtelenségnek
tűnő és mégis szemmel látható átalakulást érzékelik, s mögötte valamiféle misztikumot
tételeznek fel. Ezért végül is felhagytam az igyekezettel, hogy ott, helyben meséljem el, mi
történt velem.
Már csak azért sem erősködtem mindenáron, mert kész receptet úgysem tudtam volna
adni, amely ripsz-ropsz gyógyulást ígér. S tegyük hozzá, most, hogy egy kicsit jobban
megismertem saját testem működését, számomra is kissé hihetetlennek látszana, ha valaki
ilyet ajánlana nekem. No, nem azért, mintha az Alexander technika jótékony hatását ne
lehetne akár rövidtávon is érzékelni, de elsajátítani csakis a tanár-növendék
együttműködése során lehet, és ahhoz bizony időre van szükség. Ehhez a technikához tehát
minimum két ember kell. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a növendék - ahogy minden
esetben a fájdalmaival, betegségeivel együtt élőt is annak tekintik - nem marad magára.
Szoros partnerkapcsolatban van tanárával, és a foglalkozás minden alkalommal
mindkettőjükre egyformán hatással van. E páros tevékenység gyógyítja a teljes emberi
szervezetet, a testet és a lelket egyaránt. A legtöbb tanítványban rövid vagy hosszabb időn
belül feltámad a vágy, az igény, hogy mind többször megtapasztalja azt a belső feloldódást,
azt a csodálatos szabadságérzést, amit csak a repülés érzéséhez tudok hasonlítani, és maga is
tanár szeretne lenni. Így lesznek a tanárokból iskolateremtők, az egyes együttmunkálkodó
párokból párcserés csoportok, és évtizedek alatt így terjedt el szerte a világon, iskolákban a
technika, és őrizte meg ezt a formát azokban az országokban is, ahol az egészségügy
elismerte, és befogadta, mint például Svájcban is.
Hamarosan tanár leszek én is. Három hónap egy intenzív kurzus, de minimum három
év kell ahhoz, hogy valaki tanárrá váljon, mert teste, pszichikuma kellőképpen átalakult. Az
igazsághoz tartozik, hogy vannak olyanok, akiknek három év erre nem elegendő. Mert
tanárnak lenni nagy elismerést jelent. Elismerését annak, hogy tested és pszichikumod
egészséget sugároz. A nemzetközi iskolahálózatban végzettek oklevelet kapnak, s ezt, a
technikát alkalmazási körében, az egész világon elismerik. Vannak persze kiemelkedő
hírnevű iskolák. Ilyen volt az az angliai központ, ahol 1991 őszén bekövetkezett haláláig
Patrick Macdonald, F. M. Alexander első fizetett asszisztense tanított, s ahová, ha tehette,
15
nagyon sok Alexander tanár elment, hogy tovább finomítsa, tökéletesítse tudását, hiszen a
mester még a technika kidolgozójától, magától Alexandertől szerezte tudását. Szerencsém
van, mert a második generációban épp ily tekintélynek örvend a jeruzsálemi iskola vezető
tanára, Shmuel Nelken is, s én éppen tőle, és a maga köré gyűjtött fiatalabb tehetséges
tanároktól tanulhatok.
Máris nagyon előreszaladtam, pedig történetemet a legelejétől szeretném elmesélni.
Persze, bevallom, némileg küszködöm saját szemérmességemmel, noha jól tudom, ahhoz,
hogy hiteles legyek, őszintén le kell írnom, hogyan kezdődött. Hiszen ezért is volt
számomra oly vonzó ez a technika, mert nem kellett a lelkemet senkinek feltárni, s a 40.
életéven túljutott asszony szervi nyavalyáiról sem kellett orvosi zárójelentéseket
mutogatnom. Pedig lett volna miről beszélnem. De elegem volt. Elegem volt abból, hogy a
bal oldalam fejtől lábig állandóan fájt, a vállaim égő, görcsös fájdalommal gyötörtek. Hogy
- noha nincs erős szemüvegem, s az orvosok szerint nem is lesz ilyenre később sem
szükségem - nézek, és nem látok. Reggelente úgy ébredtem, hogy óvatosan kellett
megfordulnom az ágyon, mert egyébként görcsös, éles fájdalom hasított belém. Igaz, a
nőgyógyász már vagy tíz éve figyelmeztetett, hogy előbb-utóbb úgysem úszom meg a
méhplasztikát, ez csak idő kérdése. Az évek múlásával a fejfájásom úgy kínzott, hogy a
sokféle hizlaló - csak ideig-óráig ható, de néha még addig sem használó - tabletta után, már
közvetlenül a tarkómba kaptam a fájdalomcsillapító injekciókat. 46 éves koromban egyre
többször kellett azt hallanom, hogy tessék megszokni, ezzel-azzal meg kell tanulni együtt
élni. De hiszen a lelkem 16 esztendős sincs, panaszoltam, s én 33 éves korom óta szenvedek
egyre többet az erősödő fájdalmaktól, miközben kimutatható, súlyos szervi bajom nincs.
Vajh hányan élünk így a világon? Úgy, hogy tudomásul vesszük, a fájdalmakat éppúgy el
kell tűrnünk, mint feldagadt, reumás kezünket, térdünket. Hagy a csontritkulás legfeljebb
lassítható, de nem gyógyítható, hogy 40 év fölött legtöbbünknek szemüveget ajánl az orvos,
hogy alig segíthetünk egy dadogós vagy depressziós emberen.
S ma azt mondom: mindez nem így van, így nem igaz! Az egészségünk, a
fiatalságérzetünk, életörömünk megőrizhető, sőt visszahozható. S ha elég korán kezdünk
többet, és másként foglalkozni magunkkal, legtöbb panaszunk megelőzhető. „Csak” a világ van
ellenünk. Sok zajával, rossz levegőjével, ártalmas bőbeszédűségével. De nem baj. Hiszen elég
egy szoba, csupa tükörrel, s egy tanár, aki partner ...

16
2
Ahol a szerző a hitetlenkedő, türelmetlen csodavárókról
beszél, és bevezeti az olvasókat a türelemre szoktatás
módszerének gyógyító művészetébe...

Napjainkban Magyarországon talán nem szerencsés dolog arra hivatkozni, hogy valamit csodák
nélkül is meg lehet oldani, vagy éppen azt állítani, hogy csak egy kis figyelemre, türelemre,
önmegfigyelésre van szükség, s máris észrevehetjük ezeket a csodákat, mert, ahogy Szepes
Mária, A vörös oroszlán című könyv jól ismert szerzője is mondja, ezek itt vannak, velünk
történnek, csak nem vesszük észre. „Ugyan kinek van ideje, ereje ilyesmivel foglalkozni!” -
vetik ellene az akadékoskodók. Pedig nincs igazuk. Mert ha felfognánk ezeket a csodákat,
nemcsak a közérzetünk lenne jobb, de munkabírásunk is fokozódna, személyiségünk is
harmonikusabbá válna - és életünk alakulását is sikeresebbé tehetnénk. A hozzáértő
természetgyógyászok, csakúgy, mint a bevált természetes gyógymódok - egységes egésznek
tekintve az emberi szervezetet - fizikai és lelki életünket egyszerre gyógyítják. Persze, s ez a
legértékesebb ezekben, mindezt az ember aktív részvételével teszik. Azt hiszem, ma már szerte
a világon mind kevesebben állítják szembe egymással a hivatásos orvoslást és a természetes
gyógyító eljárásokat. Legalábbis - szerintem - csak az a természetgyógyász, vagy természetes
eljárással gyógyító vehető komolyan, aki nem esik túlzásokba, nem képzeli mindenhatónak
magát. Ahogy egyre inkább csak az olyan orvos tekinthető majd megbízható szakembernek,
aki nyitott a természetes eljárások iránt is, és a maguk helyén elismeri létjogosultságukat. Annál
is inkább, mert a beteg állapotok megelőzésében, sőt, egy pontig, az egészséges állapotba való
visszatérítésben ezek a természetes gyógymódok szövetségesei, s ez azt jelenti, hogy időnként
csak ezek a szövetségesek képesek az egészséges állapotot visszaállítani.
Jó példa erre M. esete, aki kezdetben gyakorta panaszkodott arra, hogy fáj a lába. Később
olyan vállfájások kezdték gyötörni, hogy néhány hónap elteltével már a karját sem tudta
felemelni. Egyik orvostól a másik orvoshoz ment, kórházból kórházba járt, s a válasz mindenhol
ugyanaz volt. Meg kell operálni mindkét vállát, de - figyelmeztették -, nem egyszerre, hanem
előbb az egyiket, majd a másikat, ezért fel kell készülnie a több hónapos lábadozási időszakra,
amikor természetesen nem dolgozhat. M. kétségbeesett már a sebészeti beavatkozás
gondolatától is. Végső elkeseredésében felkeresett egy Alexander tanárt. A rendszeres

17
foglalkozások hatására néhány hét elteltével fájdalma enyhült, néhány hónap múlva teljesen
megszűnt. Közben azt is megtanulta, hogyan lazítsa el lábujjait, bokáját, térdét, mert noha
ez sokaknak talán hihetetlen - mint kiderült, betegségének eredendő oka az volt, hogy
amikor stresszhatás érte, anélkül, hogy ez tudatosodott volna benne, minden alkalommal
megfeszítette a lábujjait. Később állandósult a görcsös állapot, és ez erős vállfájdalmakhoz
vezetett. Rossz rágondolni - emlegette utóbb, már végzett Alexander tanárként -, mi lett
volna velem, ha mindkét vállamat megműtik. M.-en ez a technika segített, míg a
hagyományos beavatkozás csak egy végeláthatatlan, egyre rosszabbodó folyamat nyitánya
lehetett volna, hiszen az eredendő, kiváltó ok rögzülve, újabb fájdalom- és
betegségközpontokat hozott volna létre. Az M.-éhez hasonló esetek egy csöppet sem
számítanak kivételnek. Csak kinél-kinél, máshol keres kiutat a folyamatos egyoldalú
megterhelés vagy az izgalmak okozta fájdalom.
Nem tudok ellenállni annak, hogy elmeséljek egy érdekes felfedezést, amit barátnőm
tett, amikor 1991 nyarán első ízben járt Magyarországon. Épphogy megérkezt ünk a
Ferihegyi repülőtérről, máris elmentünk sétálni a belvárosba. A Váci utca és a Vörösmarty
tér sarkán barátnőm hozzám fordult.
- Anna, itt majdnem mindenki beteg! - mondta. - Nézd csak, lehajtott fejjel,
előregörnyedve járnak az emberek. Ha rájuk kérdeznénk, biztosan kiderülne, hogy szinte
valamennyiüknek gyakran fáj a feje, a háta, vagy valami más panaszuk van. Sok lehet
köztük az ideges, depressziós vagy kórosan pesszimista. Tudod, mit mondok én neked?
Ebben a városban ezer Alexander tanár is elkelne, de lehetséges, hogy még annyian sem
győznék, annyi tanítványuk lenne.
Másfél év után akkor jöttem haza először, és barátnőm felfedezése őszintén
megrendített. Jobban szemügyre véve a járókelőket, magam is megdöbbentem, hogy a rossz
közérzet, pesszimizmus, milyen látható, tapintható testtartással jár együtt az embereknél.
Hiszen ez volt nekem is a bajom - döbbentem rá -, éppen így jártam-keltem én is, épp
így görnyedtem, így szorítottam össze és előre a vállaimat. Egy lelkiállapot betege voltam, a
visszafogott, befelé nyelt sérelmeké, az elhallgatott igazságoké, a tántoríthatatlannak vélt
tekintélyek előtti kíméletlen alkalmazkodásé, amelynek eredménye: a testben a fájdalmas,
görcsös állapotok eluralkodása, az összeszorított fogak okozta állkapocsgörcs, a
lehangoltság, gyakran depressziós tünetekkel, de a váratlan durva kitörés vagy
gyűlölködéshullám is előfordulhat, amely tehetetlenségében a gyengébb, vagy éppen csak a
„más” ellen fordul. Büntethető áldozatot keres, így kíván szabadulni saját áldozatszerepéből.
E felismerés nyomán messzemenő következtetéseket vonhatnék le.
Most mégsem ezzel folytatom, mindössze egy különösen fontos összehasonlítást kockáztatok
meg. Bizonyosodjanak meg róla, igaz-e, amit állítok. Csupán a televízió csatornáit kell
váltogatni, s nemcsak nézni, látni is, hogy milyen test- és fejtartásuk, milyen mimikájuk van a
tehetséges, sikeres embereknek. A hazai átlagembereknél gyakran azt tapasztalhatjuk, hogy
bajban vannak gátlásaik miatt, levegő után kapkodnak, körükben azután arat az infarktus, a
18
cukorbetegség, a szív- és egyéb szervi elégtelenség okozta megbetegedések, sokan lesznek
rákbetegek. Emésztési zavarokról, álmatlan éjszakákról panaszkodnának, ha
megkérdezhetnénk őket, nem is szólva az egyre több, már fiatalon szexuális zavarokkal,
aranyérrel küszködőkről. Figyeljék meg! Tanulságos látvány, higgyék el nekem. Azok az
emberek, akik rendben vannak, egyenes háttal, emelt fejjel szólalnak meg, gyakran szabadon
gesztikulálnak. Pedig körükben is elkél, sőt, egyre gyorsabban terjed Alexander gyógyító
eljárása.
Bizonyos lelki alkatúaknak vagy foglalkozásúaknak van szükségük az Alexander
technikára. Például a színészeknek, az énekeseknek, a táncosoknak, a koreográfusoknak, a
zenekari muzsikusoknak, a képzőművészeknek, a fogorvosoknak, az egészségügyben dolgozó
ápolónőknek, a kozmetikusoknak, a fodrászoknak, a pszichológusoknak, az óvónőknek, a
tanítóknak, a tanároknak, a gyermek- ifjúságvédelmi és családgondozó szakembereknek, a
számítógéppel sokat dolgozóknak, és mindazoknak, akik finomítani akarják testhasználatukat,
vagy a túlzottan egyoldalú megterhelés okozta rossz közérzetükön szeretnének javítani. No, és a
sportolóknak, valamint a gyermeket váró fiatal házaspároknak és a kismamáknak, akik
esetenként túlzottan is megerőltetik testüket, s utána egyedül nehezen, vagy egy-egy
periódusban egyáltalán nem képesek az egészséges harmónia visszaállítására.
Érdekes módon, mégis a demokráciákban felnövekvők bizonyulnak nyitottabbaknak a
természetes gyógymódok iránt, míg Magyarországon, noha már gyökeret vert, mégis - több a
hitetlenkedő. A szomorúan vicces az egészben az, hogy ezek a hitetlenkedők egyszersmind
csodavárók is, akik a legfantasztikusabb, de ripsz-ropsz gyógyulást ígérő „terápiákat”
ígérgetőknek rögvest beugranak. „Ha megfogod a két karomat, és megmondod, melyik szokott
fájni, elhiszem, hogy a gyógymód, amit ajánlasz, valóban segíthet rajtam. De ha nem tudod
megmondani egy érintés után, nem hiszek neked. Akkor ez is csak amolyan babonaság” -
jelentette ki egy pesti ismerősöm. Kérdem én, hát mi ez, ha nem csodavárás? (Csak zárójelben
jegyzem meg, hogy egy gyakorlott Alexander tanár az esetek többségében bizony akár azonnal
is felismeri a fájdalmat kiváltó okot, de gyakran előfordul, hogy a panaszt kiváltó helytelen
használat gyökere egészen máshol található, mint a kellemetlen tünet, és a valódi ok csak
néhány foglalkozás után válik láthatóvá.) Az Alexander tanár minden esetben növendéke egész
szervezetével dolgozik egy új egyensúly megteremtésén, és nem direkt módon törekszik
egy-egy testrész „tornáztatására”. A megszülető harmónia az újonnan elsajátított testnyelv
velejárója. Ez az új testhasználat változtatja meg a pszichofizikai mechanizmus - ahogy
Alexander nevezi az emberi szervezetet – működését. Egy anya, nyolcéves kislánya migrénjét
szerette volna meggyógyíttatni. „Egy hétnél tovább tart egy ilyen kezelés? Kinek van ilyesmire
ennyi ideje?” - kérdezte tőlem csalódottan. Pedig ő éppen azért keresett meg a Magyar
Rádióban velem készült riport után, mert - mint mondta - az keltette fel az érdeklődését,
hogy ez a technika a tudatunk segítségével tanít meg jobban alkalmazkodni, s ezáltal hoz
vissza bennünket egészséges fizikai és lelki állapotunkba, eltüntetve akut fájdalmainkat,
depressziónkat, és egyéb panaszainkat. Csak egy igazi csodaváró hiheti, hogy bárki képes
19
lehet a szervezetbe bevitt vegyi anyagok nélkül erre egy röpke hét alatt, főként azokban az
esetekben, ha már korábban minden lehetséges, általuk ismert utat végig jártak. Az
Alexander technika elsajátítása valóban tovább tart egy-két hétnél, de az újratanult
testhasználatot egy egész életen át alkalmazhatja az, aki megértette az Alexander elvet.
Aki nem bízik magában, aki nem fogadja el saját magát, az hitetlenkedve hallgatja,
hogy képessé tehető erre, csak el kell határoznia magát, csak hinnie kell benne. S ráadásul,
nem marad egyedül, mert az Alexander tanár vezeti, segíti ebben az átalakulásban. A
hitetlenkedő csodavárás - kísérheti azt bármilyen hangos, logikusnak látszó, ellenkezést
hangoztató okfejtés - csak az emberi gyengeséget bizonyítja. De éppen gyengeségünk tesz
bennünket beteggé. A betegnek pedig segítségre van szüksége, hogy képessé váljon
elfogadni saját magát, megismerni, felfogni bensőnk jelzéseit, korrigálni testhasználatát.
Ebben is segít az Alexander technika, amelynek tanulása során a legizgalmasabb
felfedezésekre tehetünk szert.
Például arra, hogy amikor a tanár és a tanítvány épphogy megérinti egymás kezét, nem
tesznek mást, csak megfigyelik kilégzésüket, ügyelve arra, hogy az belső szükségletüknek
megfelelő ritmusú és mélységű legyen, tehát természetes, és e közben gondolnak egy
irányra, majd eldobják e gondolatot, hogy ne váljék görcsössé bennük az igyekezet, és ne
akarják, hogy éppen ez az irány uralja el testhasználatukat, ezért újra csak a kilégzésükre
figyelnek. A kilégzés megfigyelése, a gondolt irány, a gondolt irány eluralkodásának
megakadályozása és ismét a kilégzés megfigyelése - s ez elegendő ahhoz, hogy az optimális
állapotban létrejöjjön egy parányi mozdulat.
Ez a tudatos kontroll által ellenőrzött belső irányítás az idő múlásával mind
erőteljesebbé válik, s ezáltal a korrekciós mozgások is nagyobb kilengésűek lesznek, akár
kísérik, akár nem kísérik látható mozdulatok. Bensőnk felszabadul, minden egyes szervünk
nagyobb teret nyer, tüdőnk több levegőhöz jut, légzésünk, gondolataink ritmusa
egyenletessé válik - fizikai és lelki egyensúlyunk helyreáll, megkeresve természetes, eredeti
helyét. A normálissá vált működés lassanként háttérbe szorítja, majd elcsendesíti rossz
beidegződéseinket, a külvilágból hozzánk érkező harsány ingerek okozta félelmeinket,
stressz érzéseinket.
F. M. Alexander, a technikát a XIX. század utolsó harmadában, Ausztráliában
kidolgozó Shakespeare-előadóművész nem tilt meg semmit. Mindenki azt eszik, amit akar,
annyi cigarettát szív el, amennyi jólesik, még a szesz élvezetéről sem beszél le. És nem
hagyja a fájdalmakkal küszködő embert magára, mondván: zárkózz be egyedül egy
elsötétített szobába, és lazítsál! Nem, ő nem mondott, és nem írt soha ilyesmit. Mégis, aki
hosszabb ideje vesz részt ezeken a kurzusokon, és képessé válik belső jelzéseit helyesen
felfogni és tudatosan korrigálni, egy idő múltán más, egészségesebb élelmiszereket kíván
fogyasztani, mint korábban - több zöldséget és gyümölcsfélét -, kevesebbet dohányzik, s
legfeljebb este, vagy kivételes alkalmakkor fogyaszt el esetenként egy-egy pohárka
alkoholt. S ami a legfontosabb, hosszabb idő elteltével, megváltozik a világgal való
20
kapcsolata. Kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, derűsebb, egyszersmind megfontoltabb
személyiséggé válik, aki nem háborodik fel az első kellemetlen hírre. Gondolat- és
érzelemvilágában valahogy másként súlyozódik ezután a dolgok fontossági sorrendje.
Cselekedeteiben a „hogyan” kerül a „mit” helyett előtérbe. A „hogyan fogjak meg egy tárgyat”
gondolatot a „hogyan oldjak meg egy kényes kérdést” kíséri, s e felfogásban csaknem
lényegtelenné válik az a tény, hogy vajon ki, és miért akart bosszantani azzal, hogy ebbe a
„kényes helyzetbe hozott?” Rövidebb, hosszabb idő elteltével már arra is rájön, hogy a hogyan
sem fontos többé. A létezés örömforrássá válik számára. A teste nem teher többé, önmaga
megváltozott kreatív használata meggondoltabbá teszi - önmaga vállalása természetessé válik.
„A tolvaj, jobb tolvaj lesz, ha elsajátítja az Alexander technikát”- írja könyvében Patrick
Macdonald, azaz azzá válik mindenki, aki valójában, de akit korábban öntudatlanul elnyomott
magában. Nem válik mindenki megvilágosulttá és angyallá sem, noha akadnak, akik szívesen
hiszik ezt el magukról. De ez nem is baj, hiszen attól színes a világ, hogy annyifélék vagyunk
mi emberek.
A szerelemben is újfajta viselkedésmód jelenik meg. S ha mindkét fél e technika
beavatottja, a finom összpontosításokkal és mozdulatokkal, amelyre általa képessé váltak, egy
korábban soha nem tapasztalt világ gyönyörűségeit adhatják át a partnerek egymásnak életük
végéig. Hiszen Alexander nemcsak azt találta ki, hogyan fiatalítható meg testünk és lelkünk, de
azt is, hogy működik a létezés művészete, s hogy fiatalságunk és egészségünk megőrzésének
titka egyszersmind a türelem gyógyító művészete.

21
3
Ahol a szerző követendő példaként egyes természeti
népek fiainak és lányainak testtartását ajánlja az olvasó
figyelmébe…

Hányszor halljuk jó tanácsként, hogy mozogjunk többet, ússzunk, fussunk, vagy csak
gyalogoljunk, sétáljunk, ha már nem tornázunk rendszeresen, de mindenképpen mozgassuk
meg testrészeinket, szellőztessük ki az agyunkat, mert különben „berozsdásodik”.
Ugyanakkor azt is - szinte tényként elfogadjuk, hogy a civilizációs ártalmaknak nincs
megfelelő ellenszerük. Hogy tudomásul kell vennünk, hihetetlenül gyorsan terjednek, egyre
gyakoribbá váló, korábban nem ismert betegségek, s nem is elhanyagolható részük mind
fiatalabb korosztályt támad meg. Az emberek többsége pedig - noha fél, hogy őt is utolérik
ezek a betegségek - mégis, csak tehetetlenül tárja szét a karját. Mert mit is tehetnénk, ha az
ember tönkretette a környezetét, és saját magát gyilkolja az egészségtelen táplálkozással, a
rohanással, az idegeskedéssel, a környezetszennyezéssel. De ha valaki azt állítja: igenis,
minden ember szabad választásán is múlik, hogy megőrizze egészségét, azonnal készek
vagyunk a válasszal, ami többnyire az ellenkezésünk. Ellenkezünk mindennel szemben, ami
megszokott napirendünket, életmódunkat felborítja, miközben gyakran szenvedünk
megszokott életünk monotóniájától, attól, hogy „nem érezzük jól magunkat a bőrünkben”.
Pedig néhány tudományos fantasztikus film is figyelmeztet bennünket: „előfordulhat,
hogy még végtagjaink is elcsökevényesednek, mert nem használjuk ezeket, hiszen nincs
már rájuk szükségünk”, vagy üvegpalotákba, rosszabb esetben föld alatti mesterséges
világba költözhetünk egyszer, s csak gázmaszkokba bújva léphetünk ki, végszükség esetén,
mert a környezetszennyeződés következtében mérgezővé válik számunkra minden.
Könnyű persze minderre legyinteni, hogy ezek „csak” a fantázia szüleményei.
Mégsem tudok ellenállni a gondolatnak - bár ez nem tekinthető tudományos érvelésnek -
hogy ami ma tudományos fantasztikus irodalom, az holnap legalábbis részleteiben -
valósággá válhat. Idézzük csak fel példaként Verne fantasztikus regényeit. Nos, ugye
mennyi mindent megvalósított már az ember mindabból, amit az író megálmodott? Mert az
emberi agy gyakran a fantasztikum közreműködésével vetíti előre a jövő reális képeit.

22
 De hagyjuk a fantasztikumot, gondoljunk most a jelenre, saját magunkra. A mai ember
nemcsak teste „berozsdásodásával” törődik kevesebbet, mint ahogy módjában állna, meg a
környezetszennyezéssel, ami miatt mindig másokat hibáztat, megfeledkezve arról, hogy
ki-ki, egyénenként is sokkal többet tehetne a saját háza táján. Szisztematikusan mérgezzük
is magunkat. Ezt ismerték fel a korszerű táplálkozás hívei. Mindazok, akik kipróbálták
ajánlott programjaikat, már kevésbé legyintenek a különböző méregtelenítő
kúrajavaslatokra. Ezért hódítanak világszerte a külső és belső méregtelenítés módszerének
kalauzai. Évszázados megfigyelések és tapasztalatok összegződnek ezekben.
Megfontolandó minden olyan érvelés is, amelyik az ember természeti lény mivoltára
hivatkozva azt igyekszik elfogadtatni, hogy ismét meg kell tanulnunk harmóniában élni a
természettel, a növény- és állatvilággal. Mert attól elidegenedve, abbéli eszelős
törekvésünkben, hogy bezárjuk magunkat saját mesterségesen felépített, felsőbbrendűnek
képzelt világunkba, végső soron saját pusztulásunkat gyorsítjuk meg.
Az 1869-ben született Alexander mindezzel még nem foglalkozott, őt elsősorban az
érdekelte, „hogyan használjuk saját magunkat”. Írt is egy könyvet Önmagunk használatáról
címmel, amelyben tapasztalatait összegezve, technikája születését tárta az olvasók elé.
Csaknem egy évszázaddal ezelőtti önmegfigyelése és mások megfigyelése nyomán ugyanis
egy rendkívül izgalmas, zseniális következtetésre jutott. Arra, hogy az ember évszázadokon
át, éppúgy, mint az állatvilág, a világ változásaihoz - beleértve saját felfedezései
következményeit, amelyeket a civilizáció hozott magával - folyamatosan, különösebb
megrázkódtatások nélkül tanult meg alkalmazkodni az új feltételekhez. Az utolsó
időszakban azonban - s ez már Alexander idejében is több évszázadot ölelt fel, -
robbanásszerű átalakulás ment végbe - éppen az ember tevékenysége nyomán. Olyan méretű
változás következett be, amelyhez az egyén képtelen alkalmazkodni. Alexander e
felismerését követően levonta a következtetést: nincs más lehetőségünk tehát, ezt az
alkalmazkodást agyunk segítségével, tudatos gyakorlással lehet csak megvalósítani.
Hogy a fenti gondolatsor érthetőbb legyen, tegyünk egy kis kitérőt, és vegyük sorra,
hogyan alakítjuk ki közvetlen környezetünket, otthonunkat. S most hagyjuk a várost, az
utcát, a munkahelyet, a kipufogógázokat és a gépi világot - mindazt, amit Alexander még
nem ilyennek ismert, s ami ma még időszerűbbé teszi a felismerést. Azt a mai tágabb
környezetet, ami külön-külön és összeadva csupa olyan tényezőből áll, amelyek fokozott
mértékben veszélyeztetnek mindannyiunkat. Lépjünk be a házba, otthonunkba. Vegyük
sorra bútorainkat, a süppedő fotelokat, pihe-puha ágyunkat, kedvenc óriáspárnánkat.
Mindazokat a környezetünket benépesítő tárgyakat, amelyekkel ízlésesen, vagy kevésbé
ízlésesen a magukat harsányan reklámozó gyártó cégek látnak el bennünket. Gondoltak-e
már arra, hogyan mozgunk, ülünk, állunk, étkezünk, tevékenykedünk e tárgyi világban? Ha
szobánk falait tükrök borítanák, elcsodálkoznánk. Mert kitekeredett testtartásunkat,
mozdulatainkat tükröznék vissza e tükörfalak.

23
 Ha összehasonlítanánk az éppen járni megtanult piciny gyermek mozgását a saját
magunkéval, óhatatlanul rádöbbennénk az óriási különbségekre. Persze, ha nagyobbacska
gyerekeinket vennénk szemügyre ilyen szemüvegen át, ez már nem lenne igaz. Mert alig
több mint 6 esztendős gyermekeinknél már megjelennek a különböző deformációk. Az
egész napos padban ülés az osztályban, az egészségtelen formájú és súlyos iskolatáska, az
egyoldalú testhasználat már őket is nagyon korán tönkreteszi. De vessünk egy pillantást
némely természeti nép fiaira, lányaira. Egyenes gerinctartásuk, előre, felfelé irányuló
fejtartásuk, laza, szimmetrikus kar- és kéztartásuk, laza, ruganyos járásuk feltűnően
különbözik a miénktől. Nem egészségtelenné vált testhasználatuk az oka, hogy mégis rövid
életűek, és esetenként betegség, éhínség pusztít köztük. Az őket károsító hatások okai
máshol keresendők, ezek tárgyalása azonban most nem témánk. A civilizált társadalmakban
elő ember éppen azoktól a hatásoktól képes megvédeni magát, melyektől e népek nem.
Ezzel szemben - noha nálunk kitolódott az életkor határa, és a korszerű orvostudomány
segítségével védetté váltunk sokféle járványtól, betegségtől - mi saját testhasználatunkat
rontottuk el, ezért kísérik életünket fájdalmak, sokunknál állandósuló kellemetlen közérzet.

24
4
Ahol a szerző arról szól, hogyan tanuljuk meg nemcsak
nézni, de látni is magunkat...

Vajon gondoltak-e arra, hogy az ember szervezete addig működhet egészségesen, amíg
minden szerve elegendő oxigén-, testnedv- és vérellátásban részesül? A feleslegesen
állandósuló izom- összehúzódást a rossz tartás éppúgy előidézheti, mint az, hogy így
vezetjük le a bennünket ért stresszhatásokat, a becsípődött idegszál hasonló okokra is
visszavezethető. De gyengülhet a látásunk - és ez az állandósuló fejfájással járhat együtt -,
ha nyakizmainkat megfeszítjük, és a rossz fejtartás következményeként nem jut elég
oxigén a fejünkbe, vagy ha ezáltal látóizmaink beszűkülnek. Ízületeink gyakran attól
gyulladnak be, hogy természetellenesen és következetesen megmerevítjük vállunkat,
könyökhajlatunkat, csuklónkat, térdünket, vagy akár kéz- és lábujjainkat. Mondhatnám
tovább, de hosszú lenne valamennyi ok és következmény felsorolása.
Mit tehetünk hát? Nézz a tükörbe, és tanulj meg látni! - jelenthetnénk ki, ha ilyen
egyszerű lenne az egész. Igen ám, de a helyes látás és önmegfigyelés elsajátítása sok
türelemmel járó, igen hosszú folyamatot venne igénybe. Ebben segít az Alexander
technika, némiképp ezt gyorsítja az Alexander tanár.
Amit megszoktunk, amit belülről érzékelünk, s ami rosszat tesz nekünk mégis, noha
ösztönösen ragaszkodunk hozzá, azt módosítja, azt korrigálja. Mindaz, amit elmondtam,
talán furcsán hangzik. Kezdjük azzal, ami bizonyára máris sokakat vitára késztet, hogy a
kisgyermek legyen a példa. A pici gyermek egész testével közelít a labdához, két karját
nyújtja, ha el akar érni egy tárgyat, ha jóízűen alszik, két keze a feje mellett nyugszik.
Mulatságos még elképzelni is a felnőttet ilyen mozdulatokkal. Vagy mégsem? Ugye
megcsodálják azokat, akiknek a mozdulatai könnyednek, szabadnak, szépnek hatnak.
Azért tetszenek, mert harmonikusak. Éppúgy, mint a gyerekeké! Csak az idősebbek már a
finom mozgásokra is képesek, a kisgyerekeknek még évekre van szükségük, hogy ezeket
elsajátítsák. Testünk kiegyensúlyozott használatára mindannyiunk alkalmassá tehető, ha
rászánjuk magunkat, és újratanuljuk önmagunk használatát. A tükör abban segít, hogy
„képesek legyünk meglátni magunkat”, és ráébredjünk, belső, megszokott érzéseink gyakran
becsapnak bennünket. Azt sugallják például, hogy kecsesen, sikkesen mozgunk,

25
beidegződéseink az egészségünket szolgálják.
Időre és gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy új belső érzéseinket a tükörben kívülről
ellenőrizve megerősítsük, míg le nem győzzük rossz szokásainkat; és testhasználatunk
ismét esztétikus és harmonikus lesz. De a tudatos önirányításunkról ezután sem mondhatunk
le – ezt életprogramunkká érdemes tennünk.
Tanulságos lehet, ha elmesélem, hogyan éltem meg én a bennem lezajló kezdeti
változásokat. Az első foglalkozások idején csak annyit éreztem, hogy az idegrendszerem és
a testem ellazul, amikor az Alexander tanár dolgozik velem. Semmit nem kellett csinálnom.
Egy asztalon feküdtem, és engedelmeskedtem a tanár utasításainak, bár többnyire még arra
sem voltam igazán képes, hiszen olyanokat mondott, hogy gondoljak egy irányra: a
fejemmel, a lábammal, a hátammal, a karommal. Irányokat pedig kezdetben nem
érzékeltem, mindössze annyit fedeztem fel, hogy a kezdeti görcsös ellenállás után -
amelyről korábban mit sem tudtam, ezt is ezeken a foglalkozásokon és a foglalkozások
közötti időben vettem észre magamon -, „kinyílik” a testem, az ízületeim. Egyfajta
„szabadságérzést ” tapasztaltam, ami nagyon jólesett. Az asztalról leszállva viszont
érthetetlen módon mindkét lábam remegett, mintha erős izomlázam lett volna. Ma már
tudom, hogy a görcsből feloldódó izmaim keresték megszokott helyüket. Egy-két alkalom
után ez megszűnt, izmaim engedelmesen kisimultak, már nem akartak mindenáron
uralkodni testemen. Néhány hét elteltével hihetetlen dolog történt velem. Férjem, mint
rendesen, eljött elém tanáromhoz autóval, és együtt indultunk haza. Beültem a kocsiba,
szerettem volna a megszokott pózban, keresztbetett lábakkal elhelyezkedni, de a testem
ellenállt. „Kirúgta” a két lábamat és szinte követelte, hogy lazán helyezkedjek el az ülésen,
talpaimat párhuzamosan a kocsi padlójára ejtve. Ugyanezen a héten, egy reggel úgy
ébredtem, mint kisgyerek koromban - két karomat a fejem mellett pihentettem. Később
rengeteg gondom támadt, mert „nem találtam a helyemet”. A korábbi szokott pozícióból
szinte „kilőttek” a végtagjaim, de csak fárasztó, újfajta üléspozíciók között válogathattam.
Az új és a régi, megszokott viaskodott bennem. Ugyanakkor nagyon nehezen tudtam a
gyakorlatok során érzékelni azokat az utasításokat, amelyeket tanárom folyamatosan maga
is állandóan ismételgetett, amikor együtt dolgoztunk. Testrészeimbe mégis beköltözött a
lazább érzés, és lassanként tudatosulni kezdett, milyen sok helyen van bennem
kisebb-nagyobb izomgörcs. Kezdtem felfigyelni belső jelzéseimre. Ismerőseim, barátaim
korábban gyakran viccelődtek velem, hogy úgy tartom a cigarettát, mint egy „előkelő
hölgy”. Hát persze, mert megfeszítettem a kisujjamat - az egyik kis görcsösségem ezt idézte
elő. Amióta az Alexander foglalkozásokon rájöttem erre, igyekeztem lazítani ujjaimat is.
Igen ám, de otthon, amint leültem dolgozni, ami nálam a cikkírást jelenti, az ismerős
görcsök erőteljesen léptek fel. A hátam és különösen a vállaim, a könyököm, a csuklóm és a
kisujjam erős fájdalommal tiltakoztak. A korábbi években megszokott, csaknem az egész
testemre kiterjedő kínzó fájdalmak - amelyekkel akkoriban igyekeztem megtanulni együtt
élni, most valahogy elszigetelten jelentkeztek. S én csak ekkor döbbentem rá, hogy
26
valamikor - mielőtt még eluralták volna az egész testemet - épp ilyenek voltak az első
fájdalomérzetek. Most úgy töredeztek apró darabokra, mint amikor egy óriás géppel, egy
hatalmas sziklát előbb apró darabokra, majd porrá morzsolnak szét. Az új szokások lépésről
lépésre kezdtek erősödni, agyamban az alexanderi utasítás mind markánsabbá vált. Évek óta
görnyedt hátam lassanként kiegyenesedett, anyagcserém, légzésem javulni kezdett. A
jótékony hatást először sétálás, meg a sütés-főzés közben kezdtem megízlelni. Cikkíráskor
azonban, főként, amikor nyugtalanító közel-keleti hírekről tudósítottam, újból le kellett
győznöm régi beidegződéseimet, rá kellett parancsolni ízületeimre, izomzatomra: „Tessék
lazítani! Figyelj!” A legérdekesebb, hogy amikor sikerült erre ügyelnem, az írás is
gyerekjátéknak tűnt, és könnyebben születtek meg a hosszabb, kényesebb témákról szóló
tudósítások, riportok, élménybeszámolók, mint azelőtt.
A legcsodálatosabb érzés azonban mégis csak az, hogy megtanultam: nem
szükségszerű, hogy a testemben ösztönösen megjelenő görcsök uralkodjanak felettem. És
ha egy-egy nyugtalanító álommal teli éjszakán mégis ez történt, akkor reggel, de egyre
gyakrabban előfordult, hogy már álmomban is tudtam, mit kell tennem, hogy
megszabaduljak károsító hatásuktól. Ahogy mondani szoktam: „képessé váltam állapotba
hozni magamat addig is, amíg egy társam vagy egy Alexander tanár segített rajtam”.

27
5
Ahol a szerző végre bemutatja a technika szülőjét,
F. Matthias Alexandert

F. Matthias Alexander, ez a zseniális ember valójában Shakespeare-színész szeretett volna

lenni. Pontosabban előadóművész, Alexander ugyanis Ausztráliában élt, és pódiumon, egyedül
adta elő Shakespeare műveit. Ott kezdte meg technikája kidolgozását is. Hogy adja egy
előadóművész - akit ráadásul még a szigorú kritikusok is elismernek - a fejét egy
mozgásújranevelő eljárás kidolgozására? A történet így utólag igen egyszerűnek tűnik. De csak
tűnik, hiszen Alexander végül is az egész életét e technika továbbfejlesztésének és oktatásának
szentelte. Úgy kezdődött, hogy berekedt, torka, hangszálai időről időre, később pedig csaknem
folyamatosan begyulladtak, amint a színpadra lépett. Kapkodni kezdte a levegőt, s ez a
krónikussá váló betegség már nemcsak őt kínozta, karrierjét is komolyan veszélyeztette. Az
orvosok tehetetlenek voltak, mindössze annyit tudtak ajánlani, hogy kímélje hangját fellépései
között. Kimutatható okot azonban nem találtak magyarázatul, csak azt, hogy „rosszul használja
beszélőszerveit”. Igen ám, de Alexander ebbe nem nyugodott bele, hanem ő, aki Európából
kitekintve a világ túlsó felén élt, ugyanakkor a kortársa volt Freudnak, Jungnak, a
pszichoanalítikusoknak - csak egy egészen más kulturális közegben nevelkedett -,
testhasználatát vette alapos önvizsgálat alá öltözőjében, a tükrök segítségével. Az aprólékos
önmegfigyelés során „meglátta”, majd érzékelni kezdte „mit csinál magával”, amikor kötetlenül
beszélget, és „hogyan használja magát”, amikor nagyobb a tét, mert előad egy-egy irodalmi
szemelvényt. Lépésről lépésre tárta fel saját teste rögzült szokásait, amelyek élete során
lassanként alakultak ki, és rájött arra, hogy végül is mindaz, ami a hangszálaival, torkával,
levegővételével történt, szervezete egészen más pontjain jelezte először, hogy baj van, csak
éppen e jelzés olyan árnyaltan, finoman éreztette hatását, hogy észre sem vette.
Az elmúlt évtizedekben világszerte terjedő technika eredményessége ma azt is elárulja
nekünk, hogy amennyiben szervezetünk egységes egész, és ebben fizikai és lelki részünk
alkotja az egészet, akkor egészségben tartása, illetve gyógyítása is legalább két oldalról
közelíthető meg. A pszichológia tudományának úttörői, köztük Freud, Jung és a mai
pszichológusok a pszichénktől közelítenek, néhány más gyógymód fizikumunkat igyekszik
erősíteni és karbantartani. Az Alexander technika pszichofizikai eljárás, amely fizikai

28
részünk felől indítja el az átalakulást, és juttatja el a növendéket egy felszabadultabb,
kreatívabb életvezetéshez. Patrick Macdonald azt írja egy helyütt, hogy „a bankrabló jobb
bankrabló lesz, ha alkalmazni tudja ezt a technikát”. Azt kívánta ezzel hangsúlyozni, hogy
nem változik meg eredendő személyiségünk, hanem éppen az teljesedik ki bennünk, amit
valamilyen okból korábban elnyomtunk magunkban. Vagyis képesebbek leszünk
önmagunkat tudatosabban, szabadabban megélni, akármilyen szakmában, hivatásban és
magánéletünkben egyaránt. És ez a változás anélkül jön létre, hogy vegyi anyagokat
juttatnánk be a szervezetünkbe, oly módon, hogy megtanít befelé és kifelé figyelni
egyszerre (lásd a 11. fejezetet), nem igényli feltétlenül, hogy minden, panaszainkat előidéző
okot kibeszéljünk tanárunknak, ha ezt nem tesszük szívesen. Ezt persze nem is olyan
könnyű elsajátítani a görcsös embereknek. Itt azonban érdemes tisztázni, hogy nem minden
görcsös ember gátlásos egyszersmind, de minden gátlásos ember görcsös.
Arra tanítottak már kora gyerekkoromtól: „Akarni kell valamit, ahhoz, hogy elérjük!”
Igaz, később tapasztaltam, hogy a tehetséges emberek látszólag könnyedén teszik a
dolgukat. Meg azt is, hogy az ilyen személyiségek munkáján nem érződik a túlzott
megterhelés. Szepes Mária jut eszembe ismét, akit már korábban is idéztem, aki A vörös
oroszlán és sok más népszerű könyve mellett megírta A mindennapi élet mágiája és A
szerelem mágiája című bölcs útmutató könyvecskéit. „Nagyon akarsz valamit?” - kérdezte
Mária néni, amikor életem egy-egy sorsdöntőnek ítélt pillanatában, nehézségeimről, a
lebonthatatlannak látszó falakról panaszkodtam, amelyek elém tornyosultak. „Erősen
gondolj arra, amit szeretnél elérni, azután dobd el, és ne gondolj rá többet ! Ne tapadj hozzá,
ne váljék akaratod maga is legyőzendő fallá. Elég csupán egy-két perc, amíg célodra
koncentrálsz, de mindennap találd meg ezeket a pillanatokat, és ilyenkor állítsd rá magadat
a hullámhosszra!”
Mária néni bölcs tanácsai már akkor is sokat segítettek nekem, de neveltetésem
következményeit mégsem tudtam végképp levetkőzni. Bevallom, sokáig nem is értettem
pontosan, hogyan kellene ezt tennem. Az Alexander technika segítségével testem és lelkem
mára olyan állapotba került, hogy megértettem, a harmónia nem érhető el csak fizikai vagy
csak pszichés oldalról. Legalábbis én nem voltam képes erre. S ma Szepes Mária tanácsai
többé nem homályosak előttem.
Korábban azt írtam, Alexander a türelemre szoktatás gyógyító művészetét alkotta
meg. Ma már tudom, ebben a művészetben - mint minden művészetben - hinni kell. Nem
akarni, hinni! Nem babonás hittel egy nálunk erősebb erőben, hanem saját magunkban.
És türelemmel kivárni, mire válunk képessé, ha e hitnek átadjuk magunkat. Vannak
érzékeny, nyitott emberek - többnyire nekik nyújthat gyógyírt ez a technika, és vannak
olyanok, akik nem alkalmasak az ilyen együttműködésre, de az első alkalommal,
legkésőbb a második, harmadik foglalkozáson kiderül, hogy érdemes-e folytatniuk, vagy
képesek-e erre egyáltalán. Ezért a budapesti Stúdió Alexanderben nem fordulhat elő,
hogy valakinek - aki esetleg hosszú hónapok óta végzi - egyszer csak azt mondjuk: -
29
„Pardon! Tévedtünk! Ön nem alkalmas e technika elsajátítására é s általa a gyógyulásra!
Ezért hiába áldozott annyi időt és pénzt!”

30
6
Amelyben a szerző bemutatja Shmuel Nelken jeruzsálemi
iskoláját

Évtizedek óta tanítja Jeruzsálemben az Alexander technikát Shmuel Nelken. Eredetileg

csellista volt, Or a, a felesége pedig Izrael elismert zongoraművésznője. E mellett Ora is
Alexander tanár. Shmuel iskolájában gyakran megfordulnak hegedűsök, táncosok, énekesek.
G. énekesnő, aki azért kezdte el az ismerkedést ezzel a technikával, mert légzési nehézségekkel
küszködött. De ki gondolta volna, milyen sok hegedűsnek vannak rossz testtartásból eredő
gondjai? A hegedűtanítás azzal kezdődik, hogy a zenetanár a helyes, egyszersmind laza állásra,
váll-, nyak-, fej- és kéztartásra szoktatja növendékét. Az évek során mégis sokak testtartása
eltorzul. Zenekari hegedűsöknél jól megfigyelhető, hogy vannak, akik keresztbe tett lábaikat
gyakran cserélgetik egy-egy zenedarab előadása közben, egyik vállukat magasra felhúzzák,
fejüket oldalra billentik. Az ilyen játékosoknál előbb-utóbb a gyorsabban jelentkező
kifáradáson kívül váll- és gerincfájdalom is felléphet, s ez, minden igyekezetük ellenére egy
„keményebb” hegedűjátékban is megnyilvánul.
Az eltorzult testhasználat tehát nemcsak az ember romló közérzetét vonhatja maga után,
hanem művészi teljesítményét is negatív irányban befolyásolhatja. Shmuel gyakran foglalkozik
hegedűsökkel. Az asztalon és széken kívül ilyenkor a hegedűjátékot éppen gyakorló
tanítvánnyal is dogozik. Ezzel abban segíti növendékét, hogy megszokott belső testérzetét a
mindennapos tevékenységek során is képes legyen megváltoztatni. Hasonlóképpen foglalkozik
táncos Alexander iskolásokkal is. A táncosoknál másfajta hibák fordulhatnak elő. Sokan
nyakukat túlzottan megfeszítik, fejüket hátravetik, s ezáltal gerincük homorúvá válik, hasuk
előre domborodik, s így hátukat megrövidítik. Az Alexander technika arra tanít, hogy
igyekezzünk hátunkat hosszúnak és szélesnek érzékelni, tudatosítsuk magunkban, hogy
nyakunk - noha önmagában teljesen független részünk -, egészen a koponyacsont kezdetéig
gerincünk folytatása, fejünket irányítsuk felfelé és előre. Karunk, lábunk úgy igazodik hosszú
hátunkhoz, mint a fa törzséből az ég felé nyújtózkodó, egészséges ágak. Vállunkat, csuklónkat,
ujjpereceinket, térdünket, bokánkat, sarkunkat a hajlatoknál, tehát a kapcsolódási pontoknál
lazán, de céltudatosan ellentétes irányba nyissuk ki gondolatban, laza izmokkal.

31
 (Bár itt azonnal korrigálnom kell egy nem megfelelő kifejezést, amivel felsorolásomat
kezdtem: az Alexander elv ugyanis éppen azt ismerte fel és arra építi fel a technika tanítását -
hogy érzésünk becsap, a tanárral való együttmunkálkodás során ezt leszünk képesek átalakítani.
Nem elég tehát érzékelnünk új testhasználatunkat, hogy valóban meg tudjunk szabadulni rossz
beidegződéseinktől, vállalnunk kell a foglalkozássorozatot egy Alexander tanárral, hogy
elsajátíthassuk a helytelen beidegződéseink eluralkodásának „megakadályozását”, s az új belső
érzékelés lassú megerősítését. De ez már következő fejezeteink témája lesz, amikor a technika
lényegét ismertetjük.) Ha eljutottunk idáig, mozgásunk szabaddá válik, feloldódik a korábban
bennünk feszülő görcsös állapot, s ezáltal szabadon áramlik vérkeringésünk, megszűnnek
idegfájdalmaink, fellazulnak ízületeink, lassítható testünk rozsdásodása. S közvetetten ezáltal
működnek ismét egészségesebben belső szerveink, mert nem „nyomjuk össze ezeket”.
Táncosoknál vissza-visszatérő kellemetlen állapot a túlfeszítés okozta bedagadt térd és
boka, a bevérzett ízület. Aki az alaptánclépéseknél megtanulja egész testének jobb használatát
az Alexander technika segítségével, annak lazább, harmonikusabb lesz színpadi mozgása, s
ezzel elérheti, hogy ezek a beteg állapotok is ritkábban lépjenek fel. Ahogy a gerincbe csípődő
idegszál okozta fájdalmakat is elkerülheti az, aki tudatosan kiküszöböli a „táncos betegségeit”.
A New York-i születésű Raanan Eylon 1959 óta él Izraelben. Az Amerikában, Izraelben s
Európa több országában jól ismert fuvolaművész, a Jeruzsálemi Rubin Művészeti Akadémia
tanára maga is nyilatkozott arról, hogy kezdetben csak azt érezte, hogy fellépéseikor megfájdul
a feje meg a háta. Mindaddig nem tulajdonított ennek semmi jelentőséget, amíg egy koncertje
után barátai arra figyelmeztették, hogy valami nem volt rendben a játékával. S noha a zeneértő
közönség széles tábora ebből mit sem vett észre, Eylon a figyelmeztetést komolyan vette.
Felkereste Shmuel Nelken jeruzsálemi iskoláját. Az Alexander technika segítette a művészt
merev nyak-, fej- és gerinctartása lazításában, a helyes irányok megőrzésére fuvolajáték közben
is. Ez egy másik fontos tétele a technikának: a helyes irányok érvényesítése saját magunk
használatában.
Ez persze elég hosszú időt vett igénybe, de megérte, hiszen egyik leglelkesebb híve és
terjesztője lett a türelem gyógyító művészetének.
Persze a jeruzsálemi iskola növendékei nem csupa művészek, zenészek, táncosok.
Shmuel Nelken és tanártársai szoros kapcsolatot tartanak fenn az izraeli hadsereg egészségügyi
szervezetével. Közismert, hogy az oda besorozott fiatalok a katonaság évei alatt kemény
megpróbáltatásoknak vannak kitéve. Vannak, akik ezt idegileg viselik nehezen, mert
nincsenek felkészülve a gyermekkori felszabadult életvitel után - ami Izrael-szerte
elfogadott és jellemző -, a veszélyes, feszes, gyakran idegőrlő szolgálatra. Igaz, az ilyen
személyiségekkel a véderőben alkalmazott pszichológusok foglalkoznak, de vannak
kivételes esetek, akiknek ez nem nyújt elegendő segítséget. Őket „beutalják” a jeruzsálemi
iskolába. Többen jönnek olyanok is, akik épphogy felépültek sérüléseikből.
Mert a pszichés jó hatás mellett, amit a helyes irányt kereső tanár-tanítvány együttes
lazító, finom mozgásreakciója vált ki, megelőzhető az operációk után előforduló
32
szervösszenövés, ami minden sebészi beavatkozás után reális veszélyt jelenthet, egy életre
megkeserítve azt, aki rászorult valamely műtétre.
Képtelenség lenne felsorolni, rajtuk kívül még hányan tanulják ezt a technikát a
társadalom szinte valamennyi rétegéből. Vannak számítógépes szakemberek, akik fájlalják
hátukat, vállukat, adminisztrátorok, könyvtárosok, akik idejük nagy részét íróasztal fölött
görnyedve töltik, óvónők, tanítók, családgondozók, pszichológusok, kozmetikusok,
fodrászok, fogorvosok, ápolónők, képzőművészek, színészek, énekesek, zenészek, táncosok
és sokgyerekes anyák, akik fiatalabb, egészségesebb közérzetüket szeretnék megőrizni.
Soknyelvű iskola ez. Nemcsak azért, mert Izrael maga is soknyelvű ország, s az
ideérkezettek - főleg az első időkben - szívesebben beszélik anyanyelvüket, az angolt, a
franciát, a németet, az oroszt, a magyart, a lengyelt, s persze ez korántsem a teljes felsorolás.
Úgy tartják, annál tökéletesebben sajátítja el valaki az Alexander technika által saját teste
használatát is, minél több emberrel dolgozik együtt. Mert mindenki, egy „kicsit másképp
csinálja”. Olyan ez, mint énképünk alakulása. A pszichológia művelői talán kivételesen
elnézik nekem az egyoldalú leegyszerűsítést, annál is inkább, mert ezúttal nem az énkép
részletes elemzése a célom. Csupán egy nagyvonalú összehasonlítást kockáztatok meg. A
saját magunkról alkotott kép ugyanis úgy formálódik, differenciálódik, amilyennek a
minket körülvevő világban látjuk magunkat. A hibás belső beidegződéseink
megváltoztatását, korrigálását célzó Alexander technika annál hatékonyabban fejti ki
hatását, minél több emberrel van lehetőségünk az együttműködésre, minél több emberi
mozdulat, reagálás tükrében érzékeljük saját magunk használatát. Ezért tanárok és
növendékek a világ különböző iskoláiból, hacsak tehetik néhány hétre vagy hónapra
ellátogatnak egymáshoz, megtapasztalni, miben más egy amerikai, egy angol, egy svájci
iskolai metódus, és miben egyezik meg az elmélet és a gyakorlat szerte a világon. Persze,
aki „csak” gyógyulni szeretne, s nincs szándékában tanári oklevelet szerezni, az lényegesen
egyszerűbben és viszonylag rövid idő alatt, egy tanárral is megszabadulhat panaszaitól. A
nemzetközi iskolahálózatban tanítók és tanulók viszont az évek során egy kellemes
hangulatú, nagy közösség tagjaivá válhatnak, s ez a jeruzsálemi iskola soknyelvűségében is
tetten érhető. Az iskola alapítója Shmuel Nelken egyszersmind lelke e toleranciát,
nyitottságot sugárzó, soknyelvű közösségnek, és ebben tanártársai kiváló szövetségesei.

33
7
Amelyben a szerző tanáraival beszélget az
Alexander technikáról

SHMUEL NELKEN: A TANÁR-NÖVENDÉK EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRŐL, ÉS A

NÖVENDÉK „ÖNÁLLÓSÍTÁSÁRÓL”

- Az ember - de tegyük tágabbá a kört -, valamennyi élőlény a testét, minden egyes

részletében, egységes egészként használja - kezdi beszélgetésünket Shmuel Nelken, a
jeruzsálemi Alexander iskola alapító tanára. - Amikor zenélünk, ülünk, vagy állunk,
megyünk, az agyunk egyfajta utasításának engedelmeskedünk, ami szervezetünk egészét
aktivizálja. S noha képesek vagyunk egyszerre több tevékenységet is ellátni, ezeknek
valamiféle harmóniát kell alkotniuk. Egyszerre képtelenek vagyunk úgy beszélni, hogy
testünk egy másik része ezt merőben gátló, ennek ellentmondó cselekvést végezzen. A
gondolat, agyunk utasítása az eszköz, ami biztosítja ezt a harmóniát, s ezáltal
személyiségünk egészségben tartását.
Sokszor azonban ártó módon használjuk magunkat. Ilyenkor, s ez még inkább igaz, ha
erre folyamatosan nem figyelünk fel, szervezetünk jelez. A kisebb, figyelmeztető jelzések
egy idő múltán fájdalom- vagy betegségtüneteket produkálnak. A kettő nem mindig jár
együtt. A szervezet e jelzőképessége egyúttal azokat a lehetőségeket is jelenti, amelyekkel
élve sok mindent tehetünk elhibázott testhasználatunk ellen. Korrekciós képességünk a
legegyszerűbb tevékenységünkre kiterjed. Például az éneklésre, a zenélésre, a színpadi
beszédre, táncra csakúgy, mint arra, hogyan ülünk az asztalnál, írásunkra. De még olyan
dolgokra is, ha például koncentrálni akarunk valamire.

- Az eddig elhangzottak szerint elegendőnek tűnik, ha az ember, felfogva szervezete

jelzéseit, ami egy görcsös fájdalomban, kellemetlen közérzetben, netán feszültebb
idegállapotban nyilvánul meg, rendszeresen lazítani kezd, és máris, egyedül eljuthat a
gyógyuláshoz. Ezzel szemben az Alexander technika alkalmazásához minimum két
ember kell.

34
 - A tanulás folyamatában ez valóban így van. Két ember kell hozzá, mert a tanítás
emberről emberre terjed. Ezt a technikát nem lehet csoportosan oktatni. A tanár közvetlen
mozdulatok segítségével, a kezével ad lehetőséget tanítványának, hogy az átvegye tőle a
helyes irányokat, és azt a minimumenergiát, amelyet agyunk utasítása kivált, és létrehozza a
mozgást. De amikor a tanítvány már elsajátította, akkor képes lesz egyedül is az új
testhasználatra, hiszen megtanulta, hogyan bánjon önmagával.
Ez megszokás kérdése. Megszokásainkat jóakaratú igyekezettel nem tudjuk csak úgy,
egyszerűen megváltoztatni. A tanár a közös foglalkozások során megismerteti a
tanítvánnyal, hogy vannak formák, amelyek mások, mint az ő megszokásai. A tanítvány
pedig lassanként rájön az új mozgásformák ízére. Amikor a tanítvány megtapasztalja
ezeknek az új mozgásformáknak jótékony hatását közérzetére, már maga is arra törekszik,
hogy felismerje addig ösztönös beidegződéseit, tudatosan megakadályozza, hogy ezek
uralkodjanak testhasználatában és ez megváltoztatja pszichofizikai mechanizmusa
működését. Az idő múlásával már pontosan érzékelni fogja, mi a jó és mi a rossz saját maga
használatában, és e szerint kezdi megváltoztatni életmódját. Az új beidegződések azonban
nemcsak életvezetésében idéznek elő változásokat, hanem egész szervezetében: izmaiban,
agyában, gondolkodásmódjában - és e szerint kezd élni. Amikor eljut odáig, hogy mindez
sajátjává válik, nincs szüksége többé közreműködő segítségére.

- Ez így igaz lehet a tanár és a tanítvány kapcsolatában. De mi történik akkor, ha egy

segítségre váró beteg jön, és gyógyítást, gyógyulást remél?

A kettő között nincs semmi különbség. Én a beteghez is tanítványként fordulok.

- Ezek szerint a beteg is tanulóként vesz részt a foglalkozásokon?

- Természetesen. A tanárt felkereső beteg kettőjük együttmunkálkodása közben, az

első pillanattól kezdve, tanulóként, a gyógyulást segítő tapasztalatokra tesz szert. Van,
amikor ez önmagában elegendőnek bizonyul, de előfordulnak olyan esetek, amikor e mellett
szüksége van orvosi segítségre is. Sokszor azonban a szervezetben előforduló hibás
szokások, fizikai problémák idézik elő a betegséget. A hát, a fej, az ízületi fájdalmak, a
mozgászavarok és a légzési problémák gyakran a rossz testhasználat következményeiként
lépnek fel.

- De mégiscsak van különbség tanuló és tanuló között. Aki például tanárnak készül, annak
minimum három évig tanulnia kell a technikát. A betegeknek nincs szükségük ennyi
időre?

35
 Vannak olyan tanítványok, akiknek egész életükben szükségük van arra, hogy tanártó l
kapjanak órákat, de többségüknek elegendő 25-30 óra. Ez körülbelül három hónapot vesz
igénybe. Ezalatt megkapják azt a bázist, amelynek alapján már magukon is segíthetnek.
A tanulók aszerint is megkülönböztethetők, hogy valaki főiskolai, egyetemi, vagy
ennél magasabb, posztgraduális szinten kívánja elsajátítatni a technikát.
De egy másik osztályozás is elképzelhető. Aki például azért keresi fel a tanárt, mert fáj
a háta, rövid idő alatt eljuthat e panasza megszüntetéséhez. Jócskán akadnak azonban ennél
jóval súlyosabb problémák. Jómagam például dolgozom testi fogyatékosokkal, háborús
sérültekkel. Ezeknek az embereknek 30 óránál sokkal többre van szükségük. De még köztük
is vannak, akik viszonylag rövid időn belül egyedül is képessé válnak testük jobb
használatára. Ezért minden eset egyéni elbírálást igényel.

SHMUEL NELKEN: MIÉRT NEM ORVOSLÁS AZ ALEXANDER TECHNIKA, ÉS

MIBEN KÜLÖNBÖZIK MÁS TERMÉSZETES
GYÓGYMÓDOKTÓL

 Miben különbözik ez a technika az összes olyan többitől, ami kiinduló felfogásában

ugyancsak komplex egésznek tekinti az emberi organizmust?

 Felfogásomban a legeredetibb az Alexander technika, amely később befolyással volt

az újabban kidolgozott segítő eljárásokra. De az igazi, az általános érvényű, s így a
leghatásosabb szerintem ma is a XIX-XX. század fordulóján kidolgozott Alexander
technika. Szinte elsöprő, forradalmi hatást gyakorol azokra, akik megismerkednek vele.
Mert - noha egy évszázada született - olyan, mintha a világ legújabb, legmodernebb
felfedezése lenne. De ahhoz, hogy ezt valaki megértse, saját magán kell megéreznie. Ezért
csak ajánlhatom annak, akit érdekel, jöjjön el, és próbálja ki.

- Ezzel azt állítja, hogy ez a technika valamennyi, ma világszerte elismert eljárásnál

jobb?

- Lehet, hogy a többi ma elterjedt eljárás képes arra, hogy bizonyos részleteiben
nyújtson abból valamit, amit az Alexander technika ad. Ezt azért is el kell mondanom, mert
Alexander semmi olyat nem talált fel, ami idegen lenne az emberi szervezettől, ami ne lenne
benne az organizmusban. Módszerével utat nyitott azoknak a jellemzőknek, dolgoknak a
felszínre hozásához, amelyek bennünk vannak. De semmi olyat nem talált fel, ami
ellenkezne az emberi természettel, az emberi testben lévő lehetőségekkel. Alexander
technikájában sok olyasmi is fellelhető éppen ezért, amit máshonnan vett át. Újdonsága és
zsenialitása komplexitásában rejlik. Abban, ahogy ötvözte, kidolgozta. Ebben egyéni, mert
éppen ez a felfogás nem érvényesül maradéktalanul egyetlen más módszerben sem. Nagyon

36
sokféle eljárást ismerek, s alaposan tanulmányoztam az ezekről szóló gazdag szakirodalmat.
Vannak más módszerek, amelyek bizonyos részleteikben még hasonlítanak is a miénkhez.
Az Alexander technika nem mond ellent a fiziológiában, fizikoterápiában, pszichológiában,
vagy akár az orvoslásban érvényesülő felfogásnak sem. De ennek bizonyítására nekünk,
Alexander tanároknak még több információt kell megismernünk és ismertté tennünk. Ahogy
minden, gyógyító eljárást művelő szakembernek állandó tanulással kell pontosítania tudását
az emberi szervezet működéséről. Mert az anyag, amivel dolgozunk, a saját testünk: „én
magam”. Éppen ezért, még amikor valaki mással dolgozom, akkor is elsősorban saját
magamon dolgozom. Amikor a kezemmel hozzáérek a tanítványhoz, hogy irányt adjak neki,
az én kezemben már benne van mindaz, ami az egész testemben, szervezetemben lezajlott.
Így saját egészségesnek vélt lényem lényegét adom át neki, ez kell, hogy befolyásolja Őt.
Amikor megérintem a tanítványt a teste egyetlen pontján, akkor nemcsak annak az egyetlen
pontnak adok utasítást, hanem egész testének. Ha a fejéhez, nyakához, vagy a kezéhez érek,
az érintésem az egész testét kell, hogy befolyásolja.
Testünk felépítésének és mozgásának meghatározó törvényei vannak, abban a
formában, ahogy az élet bennünk van, s amelyektől nem lehet megszabadulni.
Technikánk természetes gyógymód. Hogy természetes, az emberből következik.
Amikor valakinek a megszokásain változtatunk úgy, hogy ő eközben aktívan
együttműködik velünk, akkor mindketten - tanár és tanítvány - egy természetes folyamat
részesei vagyunk. Az orvoslásban is végrehajtanak változásokat, de abban az esetben a
beteg, a változásokat megélő fél passzív. Ezért nem soroljuk magunkat az orvoslást végzők
körébe. De nem is erre van jogosítványunk.

MENACHEM KUTTNER: „SZERINTEM AZ ALEXANDER TECHNIKA NEVELÉSI

ELJÁRÁS, AMELYBEN KULCSFONTOSSÁGÚ
MEGSZOKÁSAINK MEGISMERÉSE”

Sokféle megközelítésben beszélhetünk az Alexander technikáról, de szerintem a

legfontosabb, hogy megtanítja az embert, hogyan használja saját magát. Ez a bázis. Ezen
kívül minden tanárnak van egy sajátos megközelítése. Felfogásomban ez nem terápia, nem
pszichoterápia és nem fizikoterápia, ez egy nevelési eljárás, ami arra neveli az embert,
hogyan használja helyesen az organizmusát az adott állapotában. Miért fontos ez, és hogyan
kapcsolódik a terápiához? Alexander azt mondja, sok betegség és sok rendellenesség oka,
hogy az ember hibásan használja saját magát.
A tanárnak azonban figyelembe kell vennie tanítványa adott állapotát. Ha például
egy tanuló ferdén tartja a nyakát - mert ez hosszú időn át rögzült megszokása -, a tanár nem
rakhatja egyből helyre, mert kárt okozhat benne. Hogyan kezdi el a tanítást ilyen esetekben?
Apró, finom érintésekkel adja át saját testállapota jelzéseit, irányait, ez olyan, mint egy
„játék”, semmi drámai mozdulat, direkt átalakítási erőfeszítés nincs benne. De még ennél

37
kevesebbet is tehet. Egyáltalán nem ér például hozzá a tanítványhoz, hanem megkérdezi
tőle: „Mondd, hol van az arcod és hol van a fejed, hol van érzésed szerint a fent és hol van a
lent?”
Ezután figyelmezteti növendékét, gondoljon arra, hogy a feje felfelé irányul. S
eközben hozzá sem ér. Alexander például kezdetben nem érintette meg a tanítványait, csak
szavakkal irányította őket. Mára alakult ki az a hagyomány, hogy közvetlen érintéssel tanít
a tanár. Persze, azt is tudatosítani kell a tanítványban - hogy ezúttal csak egy szempontot
emeljünk ki -, hogy az ember feje és nyaka nem egyetlen szerv, s ennek megfelelően, hol
kezdődik a feje, vagyis meddig tart a nyaka. A tanítvány tanításához ilyen és ehhez hasonló
nüánszok éppúgy hozzátartoznak, mint az az öt alapelv, amelyről Alexander és Mac Donald
beszél.
Vegyük példaként az egyiket, a megszokások erejét. Mindenki azt hiszi kezdetben,
hogy pontosan tudja, mit jelent ez. De, ha megvizsgáljuk közelebbről, kiderül, hogy nem
igazán értjük. Érdemes-e egyáltalán megismerni saját megszokásainkat? - tehetnénk fel a
kérdést. Akadnak tanítványok, akik eleve idegenkednek ettől, mások rögtön valamennyi
megszokásukat meg akarják változtatni. Mindkét felfogás helytelen. Az előbbit fel lehet
oldani a tanítványban, míg az utóbbinál érdemes megértetni vele, hogyha anélkül, hogy
megismerné saját megszokásait, azonnal a mindenáron való változtatást tűzi ki célul,
felesleges feszültségeket okoz, és ezzel árt magának. Tehát, mielőtt szándékunkban áll
bármit megváltoztatni, meg kell azt ismernünk. Az azonnali megváltoztatásra irányuló
gondolat ugyanis éppúgy megszokásaink egyike: „gondolatbeidegződés”. Ahogy az is igaz,
hogy vannak olyan megszokásaink, amelyeket nem kell megváltoztatnunk. A mai ember a
szavak bűvöletében él, nagyon nehéz kimozdítani ebből, és a helyes változtatást elérni nála
gondolataiban és a testhasználatában, hogy újfajta dolgok befogadására is képessé váljon.
Ezekről persze beszélni is kell vele, de egyszersmind egy nagyon praktikus együttműködés
eredményeként valósulhat csak meg.
A tanár-tanítvány viszony egy másik bonyolult témakör. Annál is inkább, mert még a
mégoly gyakorlott tanárnak is vannak megszokásai.
Külön érdemes szólni például arról, mi történik a két személy találkozásakor. Sokszor
még hozzá sem érünk a tanítványhoz, csak a tükörben nézünk egymásra, és máris létrejön a
vonzás vagy a taszítás. De az emberi illatok, a szimpátia, az antipátia és ezernyi más, előre
nem látott tényező is befolyásolja kettőjük kapcsolatát.

38
JOSZEF MOHAR, AZAZ SUMI: MINDEGY MINEK NEVEZIK AZ ALEXANDER
TECHNIKÁT, A LÉNYEG A FEJ ÉS A NYAK HELYES
HASZNÁLATA

- Ez a technika segít nekünk, hogy ne kövessünk el hibát magunkkal. Az a mód, ahogy

magunkkal foglalkozunk, nem jó, s az Alexander eljárás segít a hibák megszüntetésében.
Tulajdonképpen egy alapvető hibáról van szó, arról, hogy fejünkkel lenyomjuk a nyakunkat.
Hogyha ezt abba tudjuk hagyni, az egész szervezetünk jól fog működni.

- Valóban ez a legnagyobb hiba, amit testhasználatunkban elkövethetünk? És ennek az

egyértelműen fizikai problémának a megoldása pszichikai megoldásokat is kínál?
Másképp fogalmazva, ha az ember megszünteti a nyakára nehezedő nyomást, pszichésen
is javulhat az állapota?

- Az Alexander technika nem fizikai vagy mentális módszer. Nem választja szét a
szervezetet fizikai és lelki egységekre. Az egész embert közelíti. A baj csak az, hogy nekünk
különböző szavaink vannak a világra, de a világ noha sokféle, mégis egységes, nem
annyiféle, ahány szavunk van. A lényeget viszont a szavak képtelenek kifejezni.
Abban a pillanatban, ha a test fizikai szerveződését megváltoztatjuk, megvált oztatjuk
a lelket is. És ez fordítva is igaz. Ha hozzáérünk a testhez, hozzáértünk az emberhez, ami
egyszerre a teste és a lelke is. Ez nem jelenthet csak fizikai vagy csak mentális
megközelítést.

- Vannak, akik az Alexander technikát többnyire úgy értelmezik, mint valami

mozgás-újranevelő módszert.

- Alexander pszichofizikai eljárásról beszél. Az ő értelmezésében az emberi szervezet

pszichikai és fizikai része elválaszthatatlan. Neveltetésünk azonban olyannyira „elválasztás
centrikus”, hogy a tanítás során a legtöbb időt az veszi igénybe, hogy a tanítvány megértse,
itt nem két dologról van szó, fizikai és pszichés részünk szervezetünkben egységet alkot.

- Vannak, akik gyógyító eljárásnak tartják az Alexander technikát.

- Mi segítünk az embereknek. Ezért elismert ez a szakma. Ha nem segítenénk, akkor

régen nem terjedhetne a világon. Azzal tudunk segíteni az embereknek, hogy megtanítjuk
őket arra, hogyan változtathatják meg azt a helytelen testhasználati módot, amely együtt jár
azzal, hogy fejükkel nyomják a nyakukat. Valójában semmi mást nem tanítunk. Önmagában
ezzel érünk el eredményt. Erre azt mondhatjuk, hogy gyógyítás, gyógyító mód. De azt is
mondhatjuk, hogy ez nevelés. Bárhogy nevezhetjük. A lényeg akkor is az, hogyha valaki

39
nyomja a fejével a nyakát, az sokféle baj okozója lehet.

- Ezt a fejtegetést úgy értelmezem, hogy nem akarja természetes gyógymódnak nevezni az
Alexander technikát.

- Nekem teljesen mindegy, hogy természetes gyógymódnak, gyógyító eljárásnak vagy

nevelésnek nevezzük. Hívhatjuk, ahogy akarjuk. Az eredmény, hogyha valaki ismét képes
lesz felszabadítani a nyakát, ahogy azt Istentől kapta. Mert ha többé nem okoz károkat a
testének azzal, hogy nyomja a nyakát a fejével, akkor megszűnnek a panaszai, és e
tekintetben akár gyógyultnak is nevezheti magát. Tehát végül is ez egy gyógyító eljárás.
Például, ha rákiabálnak egy gyerekre, akkor ő leszegi a fejét, és minél többször kiáltanak rá,
ez annál inkább így lesz, és ezért csúnyán fog írni. És, ha megtanítjuk arra, hogy ne szegje le
a fejét, akkor az írása is meg fog változni. Ebben az értelemben az Alexander technika
nevelés, és nem gyógyító eljárás.

- De ha valaki nem leszegi, hanem hátracsapja a fejét, az ugyanolyan bajt okozhat.

Ez nem igaz, mert ha valaki eldöntötte, hogy fennhordja az orrát, annak elég
megmondani, hogy ne csinálja ezt. A baj ott kezdődik, ha valaki ösztönösen hátrahúzza,
vagy leszegi a fejét. Mert minden panaszunk oka, ha a cselekvés nem tudatos, szándékos
elhatározás eredményeként következik be, hanem „ösztönös”, rossz beidegződés
eredményeként. Ezekben az esetekben ugyanis az ember nem gondol arra, hogy nyomja a
fejével a nyakát, és ha ezen egy kicsit is tud változtatni, már jobb lesz az általános közérzete.

 Segít-e és hogyan az Alexander technika a depressziós, migrénes embereken?

- Nyilvánvaló, hogy vannak olyan egyének, akiknek nélkülözhetetlen a pszichológus

segítsége is. De ez a technika segít lelki problémákban is. Lehetséges azonban, hogy
bizonyos esetekben olyan akadályokba ütközünk, amelyeket éppen a pszichés problémákkal
küszködő tanuló panaszai okoznak. Ilyenkor plusz manipulációkat veszünk igénybe. Az
Alexander technika szempontjából azonban a pszichológia, mint olyan, egy célirányos
kezdeményezés, éppen ezért az általa megfogalmazottak nem felelnek meg ennek az
eljárásnak. Egyébként most van egy tanítványom, aki depressziós panaszokkal keresett fel,
és tudok rajta segíteni. Mégpedig úgy, hogy helyes irányba terelem a testhasználatát, s ezzel
párhuzamosan javul a közérzete. A gyakorlat is bizonyítja, hogy a test fizikai és pszichés
része szervezetünkben egyetlen egész, aki depressziós, annak elromlott fizikai
testhasználata is, s ha ezen változtatni tud az Alexander tanár segítségével, akkor jobb lesz a
közérzete.

40
 - Felfogása szerint vajon az Alexander technika mindössze egy eljárás, vagy egy egész
életre szóló életvezetési stílus?

- A cél önmagában: felszabadítani a nyakunkat. De felszabadítani a nyakunkat, az

olyan nehéz feladat, hogy egy sor dologra kötelez bennünket, és rengeteg munkával jár.
Nem olyan egyszerű dolog, mint amilyen triviálisan hangzik. Ami ebből következik, az több
mint egy technika. Ám ha egy embernek szabad a nyaka, akkor nincs szüksége erre. Éppen
ezért nem lehet azt mondani, hogy ez mindenki számára ajánlott életvezetési minta. Mert
életvezetési mintának csak olyasmit adhatunk, amire mindenkinek szüksége van. Hiszen,
akinek szabad a nyaka, annak nincs szüksége az Alexander módszerre. Ugyanakkor
Macdonald azt mondja, hogy „egy tolvaj a technika segítségével jobb tolvaj lesz”, ami azt
jelenti, hogy még akinek szabad is a nyaka, jobb közérzettel élhet az Alexander technika
segítségével. Éppen azért, mert nagyon könnyű e technika nyújtotta lehetőséget átvinni az
élet egyéb területeire, s ezáltal könnyebbé tenni életünket.

- Mi a különbség az Alexander technika, a jóga, a Feldenkreis és más ismert módszerek

között?

- Ez a technika egy lépéssel előbbre van az összes többi módszernél. Mit jelent ez?
Miért van ez így? Azért, mert mi azelőtt vagyunk, mielőtt bármit csinálnánk, vagy bármi
történne. Nem azzal foglalkozunk, hogy valaki mit csinál, hanem azzal, mi történik benne,
mielőtt eldöntené, hogy mit fog csinálni. Minden más módszer benne van az egyén
döntésében, hogy mit csináljon. A többi módszer a tudatba avatkozik bele, abba, hogy
„hogyan csináld”! Mi a „csinálás” fogalmát változtatjuk meg. Éppen ezért az Alexander
technika abban is segítségére lehet valakinek, hogyan csinálja a Feldenkreis módszert
jobban. És ha valaki jógázni szeretne, abban segít, hogyan jógázhat jobban. Prelimináris,
azaz előzetes, tehát mindegyik előtt jár.
A legfontosabb, mondhatnám 99%-ban ebben a technikában, hogy „ne csinálj
valamit”. Azért se csináljunk semmit, hogy a nyakunkat felszabadítsuk. Ne csináljunk
semmit, amit szoktunk csinálni, és olyat sem, amit nem szoktunk csinálni. A legfontosabb
arra gondolni, hogy nem csinálok semmit. Ezt megtanulni a legnehezebb. Ha valaki szeretné
elsajátítani az Alexander elvet, annak meg kell tanulnia nem csinálni semmit. E technika
99%-a a NEM. Addig, amíg a feje el nem érkezik a „nem tudom” szintre. Az emberek nagy
részének az a baja, hogy azonnal „tudni szeretné”. Mi azért dolgozunk az agyunkkal, hogy
eljussunk a „nem tudás” szintjére.

41
SHMUEL NELKEN, A TÜRELEM GYÓGYÍTÓ MŰVÉSZE

- Mindig vissza kell térnünk a dolgok elejére - figyelmeztet Shmuel Nelken. - Ha valaki
állandóan a legjobbra törekszik - magyarán örökösen „rendben akar lenni”-, ahogy
Alexander fogalmaz, egyenlő azzal, hogy „célhódító”. Arra az emberre mondja ezt, akinek
már az út elején a végcél lebeg a szeme előtt. De miután én egy tanár vagyok, állandóan
kísérletezek valamivel, akárcsak egy kutatóintézeti kutató. És vannak olyan eszközök,
amelyek e próbálkozásaimban segítenek. Ezek közül a legfontosabb a mindenkori
visszatérés a fejhez, a nyakhoz; a fejhez, a nyakhoz, a háthoz; a fejhez, a nyakhoz, a háthoz
és a lábakhoz... és lehet, hogy ez jól fog működni, de az is lehet, hogy kevésbé fog jól
működni. És az is lehet, hogy holnap jobban fog működni.
Van, amikor a tanár nincs rendben, és van, amikor a tanuló nincs rendben. De nekünk
meg kell tanulni élni ezekkel a dolgokkal.

- Az Alexander technikában, az eljárás során nemcsak a tanár hat a tanulóra, hanem

ez fordítva is igaz lehet, főleg, ha a tanár nem elég aktív, vagy éppen nincs rendben.
Mi lehet ilyenkor a teendő? És mi a teendő, ha a tanuló erős negatív befolyással van a
tanárra?

- Minden megtörténhet. Ilyenkor a tanár visszatér a kezdeti állapothoz saját magánál, a

nyakhoz, a fejhez stb., és nem mozdítja ki láthatóan a helyzetéből a tanulót, amíg saját
magát „állapotba nem hozta”. Nem kell túlzottan akarni. Minél technikásabb egy tanár,
annál jobban felismeri, hogy mi nincs rendben saját magában. Minél jobb a tanár, annál
jobban látja a saját hibáit. Ezekről már csak azért sem lehet általánosságban beszélni, mert
mindig az adott helyzet kínálja fel a kérdéseket és a megoldási lehetőségeket, a
tanár-tanítvány viszonyában. Ezt csak a gyakorlatból tudjuk megtanulni. Egyetlen
könyvben sem lehet erről olvasni, mert nem lehet szavakkal megmagyarázni mindazt, ami
bennünk végbemegy. Annyi bizonyos, hogy a fent, az általában a mennyezet felé van, a
lent, az mindig a padló felé, a hátra az hátul, az előre pedig elöl. Ebben biztosak lehetünk,
és ha van egy csöppnyi tájékozódási képességünk, erre alapozhatunk. Előfordulhat persze,
hogy a fej és a nyak helyzeti iránya éppen másfelé mutat, mert vannak finomabb
beállítások, és mi ezekre a finomságokra törekszünk. Holnap pedig még finomabban
leszünk képesek meghatározni az irányokat. Ezért, ami ma jó, az nem biztos, hogy holnap
is jó lesz. Sőt bizonyos, hogy holnap nem lesz jó az, ami ma jó volt. Vagy azért, mert én már
más vagyok, vagy azért, mert amit ma jónak éreztem, azt holnap már másképp érzem, vagy
azért, mert holnap másvalami ad jobb érzést nekem. Nincs vége ennek a dolognak.
Ezért is érdekel engem az Alexander technika. 1955-ben kaptam az első órákat, 38
é v v e l ezelőtt, és azóta sem tudok betelni vele. Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian,
akik Alexander tanárként működünk.
42
 - Sokan a fájdalmaik miatt fordulnak az Alexander tanárhoz.

- A fájdalom mindig azt jelzi, hogy valami nincs rendben a szervezetben. Ez a test
nyelve. Meg kell tanulni ezt a nyelvet olvasni. A fájdalom nem rossz dolog. Nagyon sok
információt ad. Nem az az első lépés, hogy valamit azonnal csináljunk ellene, sőt
kezdetben ne csináljunk semmit. Amikor a fájdalom fellép valakinél, arra tanítsuk meg,
hogyan akadályozza meg magában az azonnali, közvetlen ellenreakciót. Mert minél
tovább kivár valaki, annál több információt kaphat a fájdalma természetéről. Például,
lehetséges, hogy valaki azért érez fájdalmat a nyakában, mert rosszul használja a nyakát.
Ha kivár, és olvas a fájdalmából, információt nyerhet arról, milyen hibát követett el
magával szemben. És akkor van mérlegelési lehetősége a között, hogy mit érez, és mit
tehet ellene. De az is lehetséges, hogy bizonyos napokon valaki túl érzékeny, vagy éppen
kevésbé az. Mások másfajta fájdalmakra panaszkodnak. A lényeg az, hogy mondják meg
pontosan a tanárnak, hol éreznek fájdalmat, annál is inkább, mert nem mindig és nem
mindenki képes megfelelően bánni a fájdalom közvetítette információkkal. Ez már csak
azért is így van, mert előfordulhat, hogy valaki például a gerincében érez fájdalmat, de
ennek eredője nem ott, hanem teszem azt, a lábujja helytelen, görcsös használatában
keresendő. A tanárnak éppen ezért tudnia kell tanítványa mindenkori állapotáról. A
tanítványnak viszont nem a fájdalom azonnali kiküszöbölésére kell törekednie. Ez azonban
nem jelenti azt, hogy el kell fogadnia a fájdalmakat. Hiszen, mint mondtam, a fájdalom azt
jelzi, hogy valami nincs rendben. Meg kell tanulni helyesen kezelni a fájdalmak nyújtotta
információkat, olyan formában, hogy az elősegítse a helyes testhasználatot. Mert a fájdalom
mindig tanít bennünket valamire. Ha mi rosszul használjuk magunkat, akkor erről
fájdalmaink árulkodnak. Vannak emberek, akiknek nincs fájdalomérzetük, s noha ők azt
hiszik magukról, hogy nagy hősök, legtöbben közülük fiatalon meghalnak, mert nem tudják,
mikor és mivel csinálnak rosszat maguknak. A fájdalom nem mindig betegség. Vannak
persze olyan egyszeri, óriási fájdalmak, amelyek önmagukban is betegségek. Mindenképpen
a helyes kezelésükhöz kell eljutnunk. Ebben segít bennünket a tükör, amelyben kívülről is
ellenőrizhetjük magunkat. A tanár keze is sok információhoz jut, de tiszteletben kell tartania
a tanítvány érzékenységét. A tanár annyit tehet, hogy segíti, tanítja növendékét helytelen
testhasználata megváltoztatásában, és ezzel együtt járhat az is, hogy elmulasztja fájdalmát.
A tanítás lényege az, hogy a tanuló jöjjön rá arra, mi jó és mi nem jó saját testhasználatában.

43
8
Amelyben a szerző megszokásainkon töpreng, és azon,
miért célszerű ezeket tudatossá tenni, alaposabban
megismerni

Vannak minden élőlényre jellemző, ösztönös megszokásaink, vannak tanult, csak az egyénre
jellemző megszokások, és vannak emberi kultúrákra, társadalmakra jellemző megszokások.
Ez utóbbiakat is „megtanuljuk” életünk során. Ismét egy olyan kérdést sikerült felvetni,
aminek részletes elemzése messze túlhaladná e kötet terjedelmét. Elég csak egy-két fogalom
megnevezése, hogy ez mindenki számára érthető legyen.
Vegyük például az előítéletet. Erről politikusok, filozófusok, szociológusok és
pszichológusok könyvtárnyi irodalmat alkottak, főleg az utóbbi évtizedekben, egyet azonban
mégsem sikerült elérniük. Hiába nevezték meg, elemezték ki, fogalmazták meg a mélyben
fellelhető gyökereit, az előítéletet mind ez idáig senki nem volt képes megszüntetni. Újból és
újból, újult erővel jelenik meg, újból és újból tömérdek szenvedést zúdítva az éppen soron
következő, másságot megtestesítőkre. S noha, ma már tudjuk, kezelése csakis
tudatformálással, tanítással, tanulással képzelhető el, valódi ellenszerét nem sikerült
kidolgozni, általánossá tenni.
Igen ám, de máris felvetődik a kérdés, helyes lenne-e egyáltalán minden előítélet
felszámolása. Hiszen bizonyos helyzetekben előítéleteink az életünket védik. Sokféle
tartalmat fed ez az egyetlen fogalom. Ha például egy mégoly szelídnek mondott kígyóhoz
nem szívesen közelítünk, mert sok generáción át belénk rögződött, hogy a kígyó
veszélyezteti életünket, a kígyóápoló (aki viszont egyéni, tanult viselkedéssel közelít a
kígyókhoz, s e tanulás során sajátította el a velük való differenciált bánásmódot) nehezen,
vagy egyáltalán nem lesz képes feloldani bennünk előítéletünket ezzel az egy kígyóval
szemben. Ugyanakkor civilizált társadalmakban, a felbukkanó előítéletet rengeteg téves
információ, fals hiedelem élteti, s a kellő, mélyebb tudást, ismeretet nélkülöző
embercsoportok könnyen kaphatók arra, hogy az ilyen előítéletet elfogadva, más egyének,
vagy embercsoportok ellen ellenségesen, esetenként agresszívan lépjenek fel.
S máris itt egy újabb fogalom, az agresszivitás, az agresszió. Egyéniségünk, természeti
és társadalmi létünk egyik olyan beidegződése, amely szélsőséges megnyilvánulásaiban

44
veszélyes, más esetekben viszont nélkülözhetetlen, hiszen életmentő. A természetben és a
társadalomban jelenlévő agresszió egyrészt az állatok és emberek világának ösztönös
megszokása, másrészt viszont olyan intellektuális és gyakorlati jellemzőnk, ami tanulással
elsajátítható.
A bennünk meglévő ösztönös agresszivitás nélkül - amelynek természetesen
ugyancsak vannak tanulással elsajátítható elemei - már elpusztultunk volna, és elpusztult
volna az egész élővilág. Vegyünk csak egy példát: a párjáért megküzdő hímállat
„agresszív”, amikor a másik hímmel hadakozik. Az erősebb győzelme viszont feltétele a
természetes kiválasztódásnak, az életképes faj fennmaradásának. Az a telepes is agresszív,
aki a településre betörő medvét leteríti, saját és társai életét mentve. De minden, katonai
képzésben részt vevő fiatalember „felsőfokon” sajátítja el az agresszivitást, amikor a
fegyverhasználat kifinomult módozatait tanulja.
Egyéni, tanult megszokásainkból is villantsunk fel néhányat. Hiszen neveltetésünk
során messze nem elhanyagolható azoknak a száma, amelyek megszokásainkat gyarapítják.
Megtanuljuk tisztálkodási, öltözködési szokásainkat, megszokott helyeken tartjuk fontos
tárgyainkat, megszokott napirend szerint alakítjuk éveinket, megszokjuk tanulási, alkotási
mechanizmusunkat, kialakítjuk utazási szokásainkat, megszokott módon igyekszünk
kapcsolatot teremteni embertársainkkal, megszokott étkezési, életvezetési szokásaink
szerint élünk. A sor vég nélkül folytatható, s mindezekkel ugyancsak vég nélkül
szembeállítható, hogyan viselkedünk, hogyan reagálunk arra, ha valamely, pillanatnyi
körülmény miatt, nem érvényesíthetjük megszokásainkat. Zavartak, nyugtalanok, esetleg
agresszívek leszünk, s igyekszünk mindent megtenni, hogy visszazökkenhessünk a
megszokott mederbe.
Saját testhasználatunkat is a megszokások irányítják. Igen ám, de ha tanult
megszokásaink - társadalmi és egyéni szinten egyaránt - olyan erőteljesen kötődnek
hozzánk, ahogy azt hevenyészett okfejtésemben, az olvasóra bízva a továbbgondolást,
megpróbáltam bemutatni, annál is inkább, mert valahol a mélyben, a gyökerekben
mindenhol kimutathatóan jelen van ezekben az ösztönös irányítás, maga az életösztön,
akkor testhasználatunkkal még nagyobb gondban vagyunk. Az ugyanis, ahogy Alexander a
huszadik század elején megfogalmazta, szinte egyértelműen ösztönös irányítású. Az
ausztráliai Shakespeare-művész - eljárása kidolgozása idején -, még aligha tájékozódhatott
a kortárs pszichológusok ma már közismert okfejtéseiről, a csak az utóbbi évtizedekben
született etológia tudományának felismeréseiről pedig éppúgy nem tudhatott, mint az
orvostudomány, és a szélesebb értelemben vett természettudományok mai
ismeretanyagáról. Felismerése, és arra épített technikája azonban mindmáig korszerű és
egyedülálló. Rájött ugyanis arra, hogyan vagyunk képesek saját testhasználatunk ösztönös
irányítását tudatossá tenni, s ezzel korrigálni alkalmazkodásunkat a jelenlegi
életkörülményeinkhez.

45
 - Miért van erre szükségünk? - kérdezheti bárki. - S egyáltalán, hogyan lehetünk erre
képesek, ha egész életünket át- meg áthatja egy ezerszínű megszokásrendszer, amely
személyiségünk része, egyszersmind azonban fizikumunk és pszichénk egyensúlyban
tartója, alkalmazkodási módszerünk.
Hát igen, ez így van. De ahogy társadalmi megszokásaink sem minden
megnyilvánulásunkban helyesek, elfogadhatóak, és egyéni tanult megszokásaink
némelyikét is enyhén szólva, érdemes lenne időről időre nagyító alatt alaposabban tudatunk
„ítélőszéke elé vinni”, úgy testhasználatunk ösztönös irányítású megszokásai is időről időre
ugyancsak félrevezetnek minket, mert elromlottak. Mi rontottuk el ezeket, csak mindaddig,
amíg nem tudatosítjuk beidegződéseinket, nem tudunk róla. Csak annyit „tudunk”, hogy
gyakran rosszul érezzük magunkat a bőrünkben.
Amikor a jeruzsálemi Alexander iskolában egy alkalommal testhasználatunkról
beszélgettünk tanárainkkal, furcsa módon, akadtak kezdő növendékek, akik azt mondták,
nem szívesen szembesülnek saját ösztönös megszokásaikkal. Mások - ugyancsak a
technikával újonnan ismerkedők - igazából értetlenül fogadták már a téma felvetését is.
Egyfajta tanácstalanság jellemezte őket: hol kezdjék, mire figyeljenek, mit árulhat el az
egyénnek saját szervezete?

„Én úgyis ellenállok ennek, mert kritikus természetem van. Csak az eszemmel
felfogható, belátható dolgokat vagyok hajlandó elfogadni” - mondta egyik pesti
ismerősöm.
„Az Alexander technikában hinni kell, csak annak segíthet, aki alkalmas erre. Az én
feleségem könnyen hisz, ezért neki hasznos. Rajtam bezzeg nem segítene” - mondta
egy másik.
„Én nyitott vagyok, de mégsem érzek semmit” - mondta egy harmadik, alig
egy-kétszeri próbálkozás után.

Vegyük sorra ezeket az elhamarkodottan megfogalmazott, mégis nagyon jellemző

egyéni véleményeket:
Az első arról árulkodik, hogy a merev, görcsös, kishitű személy a kudarctól félve,
védekezésül, neveltetésének megfelelő, az adott társadalomban évtizedeken át elfogadott,
ezért számára mérvadónak tekintett állásponttal igyekszik felmenteni magát a
szembesüléstől a szokatlan helyzettel. Válaszából kitűnik mindenáron való ragaszkodása a
megszokotthoz, mindahhoz, ami gondolkodásbeli beidegződésévé vált. Tegyük hozzá, az ilyen
emberek szoktak leginkább beugrani a csodagyógymódoknak, azt remélve, hogy
sündisznóállásukat megőrizve, titokban tartva vágyaikat, elérhetik az áhított változást.
Néhány sikertelen próbálkozás után viszont már minden új információt elutasítanak,
tudatukban összemosódnak a csodát ígérő szélhámosok és a valódi segítő eljárást ígérők,
saját, egyéni panaszaik okát misztifikálva végül is beletörődnek a betegségbe. Nem
46
mondom mégsem, hogy megközelítésük reménytelen, de azt igen, hogy nagy, nagy
türelemre van szükség ahhoz, hogy Alexander tükrében, elfogadják önmagukat, felkeltsék
önmagukban a szándékot, hogy igenis szeretnének megszabadulni görcseiktől, merjenek
őszintén szembenézni, mit rejt szervezetük: testük fizikai és pszichés része.
A második véleményben egy vágy és egy bizonytalanság érhető tetten. És
természetesen, az Alexander technikával szembeni értetlenség. De ez érthető is, amint azt a
harmadik, őszinte vélemény igazolja. Hiszen, ha mégoly nyitottak is vagyunk belső
üzeneteink felfogására, s ennek tükrében az objektív valósággal való összevetésére, erre
csak gyakorlás által válhatunk képessé. De ha kinyílt évtizedeken át súlyos lakattal lezárt
belső világunk, és tudatunk felfogja, megérti üzenetét, felgyorsul az információ belső
érzékelésünk, érzéseink és tudatunk között, s ez a hihetetlenül érdekes önfelismerések
mellett, a helytelen, az elromlott szokásaink korrigálását is lehetővé teszi számunkra.
A legérdekesebb ebben az egészben az, hogy ez az aprólékos önmegfigyeléssel
párosuló szembesülés saját magunkkal nemcsak testünk fizikai hibás használatát
korrigálhatja, hanem - minthogy szervezetünkben egységes egészet alkot fizikai és pszichés
részünk - lelkileg is egészségesebbek lehetünk, alkotóképességünk szabadabban,
kreatívabban nyilvánul meg, s megfelelő környezetben egyéni, tanult, de esetleg némely
tekintetben hibás, egyéb megszokásainkat is segít kijavítani. Nagyon sok Alexander
növendék egy idő múltán valamilyen művészi tevékenység iránt érez késztetést, írni,
festeni, esetleg fotózni kezd, míg másoknál előfordul, hogy felismerik, eddigi életük során
elhibázott választás alapján tették, amit tettek, s oly erőssé lesz bennük a változtatás iránti
igény, hogy végül is átalakítják életük tartalmát, megváltoztatják korábbi életstílusukat.
Megint másokat, korábbi jó választásukban erősít meg az újonnan szerzett belső és külső
tapasztalás, de átalakulás ez esetben is bekövetkezik, s az egyén rugalmasabban, esetleg
könnyedebben, kreatívabban végzi ezután tevékenységét - tehát a szükséges, helyes irányú
változást nála is meghozza az Alexander technika. S végül, nem tudok ellenállni egy
merésznek tűnő gondolatnak, hogy az Alexander tanárokká vált hajdani növendékek -
minthogy sikeresebben képesek megőrizni autonóm személyiségüket -, talán törzsét
alkothatják azoknak, akik nem lesznek zászlóvivői az elhibázott társadalmi
beidegződéseknek, mint amilyenek például a szélsőséges előítéletek, az agresszivitás, az
elhamarkodott, egyoldalúan merev ítéletalkotás.

47
9
Amelyben a szerző igyekszik meggyőzni az olvasót arról,
hogy testünk, lelkünk torzulásai önértékelési
zavarainkból eredhetnek - és ezeket képesek vagyunk
korrigálni

Akik az előző fejezetet elolvasták akár azt is gondolhatják, hogy az Alexander technika csak
a „kiválasztottaknak” lehet eredményes, tehát elit eljárás, elit személyiségeknek. Ezért úgy
gondoltam, ide kívánkozik egy újabb gondolatsor azoknak, akik erre a következtetésre jutva
idegenkedni kezdtek a korábban elmondottak miatt.
Elöljáróban persze el kell ismerni, való igaz, nem mindenkinél lehet eredményes ez az
eljárás. De hogy csak elit személyiségeknek segíthet, ez enyhén szólva túlzás. Ahogy maga
az „elit” fogalom is kultúránként, s ennek következtében társadalmanként más tartalom
hordozója. Nem is használom szívesen, annál is inkább, mert téves megkülönböztetés
forrása lehet.
Korábban azt írtam, hogy életünket megszokásrendszereink határozzák meg. Ennek
egyik szintje kulturális, társadalmi beidegződéseink, és ezek nélkül elképzelhetetlen lenne
társadalmi létünk. De ahogy testhasználatunk ösztönös irányítású megszokásainak jelentős
része „elromlott”, úgy társadalmi beidegződéseink némelyike sem hibátlan. Ugyanakkor
születésünktől kezdve egy adott közegben tanuljuk egyéni megszokásainkat, s
neveltetésünk célja éppen az, hogy a társadalmi beidegződéseket, a kimondott és
kimondatlan igényeket közvetíti az egyén számára. Beilleszkedni az képes, aki e normáknak
megfelel. Igen ám, de egy diktatórikus társadalmi gondolkodásmód diktatórikusan
fogalmazza meg, és várja el az egyéntől az alkalmazkodást, a megfelelést. Egy változó,
anarchikus elemekkel is színezett társadalomban a társadalmi igények trendje is
diszharmonikus lesz, egy kialakult, nagy múltú demokráciában viszont az ember
alaptermészetéhez legjobban illeszkedő normarendszerben sajátíthatja el saját
szokásrendszerét az egyén.
Ez így persze nagyon leegyszerűsített, és még szót sem ejtettünk kulturális, vallási,
családi, pedagógiai hagyományokról, szorító vagy nagyobb szabadságot engedő gazdasági
állapotokról, az ezeket átszínező érzelmi tényezőkről, öröklődő ösztönös

48
megnyilvánulásainkról. Pedig ezek mind-mind megszabják a magunkról alkotott képet,
meghatározzák, milyennek ítélnek bennünket, és mi hogyan viszonyulunk önmagunkhoz,
környezetünkhöz. Elitnek, középszerűnek, „egyszerűnek”, alkalmazkodásra képtelennek
tartjuk-e magunkat.
Bizonyos vagyok benne, hogy sokakat fog vitára késztetni, hogy e tekintetben milyen
összefüggésben vetem fel az önértékelési zavarainkból eredő testi és lelki torzulásokat.
Mégis megteszem ezt, az egyén védelmében, mert úgy gondolom, az elhibázott társadalmi
beidegződések eltorzítják az elénk tartott tükröt, s aki a mindenáron való megfelelés
érdekében, e torz tükörben tanulja meg látni saját magát, helytelen önítélethez jut, s egyéni,
tanult szokásrendszere is meghibásodik. De ha megvan benne az elhatározás, és egy
Alexander tükör segítségével vállalja saját maga tudatos megismerését, szervezete -
önértékelési zavaraiból eredő - torzulásainak korrigálását, furcsa módon, egyéni tanult
szokásrendszere is minőségi változáson megy át, s úgy lesz képes az esetleg alig változó
társadalmi normákhoz való alkalmazkodásra mégis, hogy megtapasztalhatja, az őt
megbetegítő, korábbi göcsörtös tükörfelület is simábbá válik. Ezért nem elitmódszer az
Alexander technika, ezért nemcsak a kivételezetteknek való, hanem minden olyan
személynek, aki jobb közérzetre - egyelőre megmagyarázhatatlan fájdalmaitól,
gerincpanaszaitól, fejfájásaitól, ízületi, visszér-, depressziós és egyéb panaszaitól való
megszabadulásra - vágyik.
Vannak persze olyan Alexander tanárok, és a technikával éppen ismerkedő
gyógytornászok, idegorvosok, akik „csak” mozgás-újranevelő eljárásként tartják számon
ezt a technikát. És nekik is igazuk van. Hiszen nem egy növendék kifejezetten fizikai
panaszokkal fordul az Alexander tanárhoz, és ebben kap segítséget. Ahogy a színészek,
muzsikusok, táncosok is elsősorban testük fizikai torzulásait szeretnék korrigálni, vagy a
dadogással küszködők, akik a folyamatos beszédet akarják elsajátítani. (Bár az utóbbiakkal
Alexander éppen azért foglalkozik egyik könyvében külön is, mert mint ő mondja, „a
dadogósnak nemcsak a hangképző szervei dadognak”. Éppen ezért lehet eredményes a
beszédhiba megszüntetésében ez a testhasználatot általánosan korrigáló eljárás.) Nem
minden titkárnőnek, számítógépes szakembernek vannak pszichés panaszai például, s
többségük azért tanulja a technikát, mert korábban szervezete fizikai részét erőltette meg,
ebből erednek fájdalmai, testtartási gondjai. Vagy az a masszőr, aki emberek százainak
mulasztja el testi fájdalmait, és eközben saját helyes testhasználatát hanyagolja el. S egy
másik nagy csoport, a tornászok, futballisták és más sportágakat művelők, akik a kimagasló
teljesítményre koncentrálva nem ügyelnek tudatosan az általános helyes testhasználatra, s
ez csakúgy betegségkeltő tényezővé válik, ahogy egyéni eredményeiket is negatív irányba
befolyásolja. A példák vég nélkül sorolhatók, hiszen bizonyos szakmák, így a pincér, a
kozmetikus, a szövőnő, és jó pár más gyári munka során, a mechanikussá váló, egyoldalú
mozdulatokat megkövetelő tevékenység torzító hatása hosszú távon, jól ismert.

49
 Miért emeltem ki a fejezet elején mégis az önértékelési zavarainkból eredő testi és
lelki torzulásokat? Mert sok egyéb, az előző bekezdésben felsorolt ok mellett
Magyarországon, valamint más közép- és kelet-európai országban a legveszélyesebb
betegségkeltő tényezők egyikének ezt tartom. Egyik el nem hanyagolható oka ennek, hogy a
porosz nevelési modell hagyományai búvópatakként mindmáig jelen vannak iskoláinkban.
És szinte édes mindegy, hogy a megfogalmazott követelmények realizálása megtörténik-e,
vagy sem, hogy a túl magasra emelt mérce elérése elvárható-e a gyakorlatban a
pedagógustól és a gyerekektől. Régi igazság, hogy a követelményeknek akkor van értelmük,
ha ösztönöznek, beválthatók. De ha a mérce túl magasra van állítva, ezért a többség számára
elérhetetlen, akkor vagy teljesen értelmét veszti, vagy erőteljesen stresszkeltő hatású. Aki
számára elvesztette értelmét, azt akaratlanul, már a startnál kirekesztette a követelmény
felállítója. A stressz viszont már kis adagokban túllépi az építő izgalom keltette jótékony
hatást, és hosszú távon, nagy mennyiségben betegségkeltő tényező, tanárnak, szülőnek,
gyereknek, vezetőnek és beosztottnak egyaránt. A felnőtteknek, mert maguk is tudják,
gyermekük képtelen megfelelni, a gyermeknek, mert nem képes eleget tenni. Generációról
generációra örökíthető ez az állandósuló, alig feloldható konfliktusállapot. S végül, a
gyerekként is megélt stressz felfokozott erejűvé válik a felnőttben, aki ugyanakkor nem tud
megszabadulni megszokásaitól, s a hibás társadalmi beidegződés megtestesítőjeként és
áldozataként éltetője egy elhibázott hagyománynak.
A magyar iskolarendszerben mindmáig megfogalmazott követelmények azonos
felkészülést várnak el minden növendéktől, természettudományos és humán tárgyakból
egyaránt. S ezekben túlteng az elméleti ismerethalmazban való eligazodás megkövetelése.
Tegyük hozzá, e mellett a fejlődéslélektan általánosan elismert igazságait egyrészt alig
veszi figyelembe, másrészt viszont - gyakran az egyéni fejlődési ütemről tudomást nem
véve -, mereven alkalmazza.
Az egyén védekezik, és mindazok, akik a merev követelményrendszernek nem tudnak
megfelelni, előbb elviselik, hogy teljes személyiségüket csak egyetlen megközelítésből,
ezért többnyire tévesen „besorolják”, majd vállalják a kényszerű kirekesztettséget. A
legkiválóbbak bírják a versenyt - ők lesznek az elit, bár e küzdelem során, sok, gyermekként
kiváló tanuló személyiségét is eltorzítja felnőtt korára. Ezekből aztán utóbb gyakran szürke
személyiségek lesznek. A jó idegrendszerű, biztos családi hátterűek közül sokan, akik
elviselik az iskolai közepes eredményt, az évek során esetleg felzárkóznak, s rátalálva
érdeklődési körükre, ha a felvételi vizsgarendszer nem zárja el előttük végképp az utat,
később esetleg kimagasló eredményekre is képesek. A többség azonban elvérzik a
küzdelemben, amiben a megítélés szempontja elsődlegesen az elméleti tudásban szerzett
rátermettség. Ők alkotják a derékhadat. S noha lelkiismeretesen szemügyre véve sok köztük
a követendő szorgalmú, jólelkű, tisztességes, erkölcsös, értékes ember, meglévő értékeik
már a kezdeti megmérettetéskor sem számítottak semmit. Ezért írta védekezően levelében
egy, az Alexander- technikával ismerkedni vágyó, kitűnő titkárnő és családanya, aki „fél az
50
emberektől, erős szívdobogás és álmatlanság gyötör”, ha „egy hivatalban, új környezetben
meg kell szólalnia”, hogyha találkozunk majd, számítsak rá, hogy ő „csak egyszerű ember”.
Mi hát az „egyszerű” és az „elit” értelme? Ismerek nem egy olyan személyiséget, aki
elég gátlástalanul küzdötte fel magát, s ma „elit életet” él. Korábban csak az elméleti
felkészültség, az 1990-es években csak a „jó üzleti érzékkel” megáldottak sorolhatók az
elitbe? Azt hiszem, ez így rendkívül igazságtalan! Meg kéne próbálnunk ezeken az
elhibázott társadalmi beidegződéseken túllépni. Tisztázni magunkban, hogy a felületesen,
egyoldalúan megfogalmazott, részleteiben hibás információkat tartalmazó ítélet, amivel
embertársainkat illetjük, nem más, mint rágalom, még akkor is, ha nem szándékosan
ítélkezünk ily módon, csak megszokásból, helytelenül belénk táplált társadalmi
beidegződésből. Ahogy azon is eltöprenghetünk néha, hogy aki ellentmond nekünk, vagy
másképp közelít meg egy problémát, lehet, hogy ellenfelünk, de nem biztos, hogy
ellenségünk, s a kettő mégsem ugyanaz. Lehet, talán ugyanazt, vagy ugyanúgy jót akar,
mint mi, csak más megközelítésből, másfajta ismereteket, másképp rendszerezve és
értékelve, ezért nehezebben értjük meg egymást.
Meg kellene próbálnunk az egész embert látni. S akkor magunkat is másképp ítélnénk
meg ebben a nagy társadalmi - eddig igaz módon alig-alig megkérdőjelezett, ezért sokat
torzító - tükörben. Ha ezt tennénk mégis, akkor kiderülhetne talán, hogy minden tisztességes
embernek helye van közöttünk, s az érték csak azáltal mérhető, hogy ki-ki, a saját helyén
mennyire felel meg vállalt szerepének. Fellini csodálatos filmje jut eszembe. Hogy is
mondta az Országúton című filmben a felejthetetlen bohóc?
„Akár hiszed akár nem, a világon semmi sem fölösleges. Minden jó valamire. Látod ezt a
kavicsot? ... Még ez a kavics is... Hogy ez a kavics mire való, azt nem tudom, de hogy való
valamire, az biztos. Mert ha ez a kavics fölösleges, akkor fölöslegesek a csillagok is…”
Ahogy ezeket a sorokat írom, máris hallom az élénk ellenvetést, amelyek
megfogalmazói arra hivatkoznak, hogy a természettudományos nevelés-oktatás tekintetében
Magyarországot a világelsők között tartják számon, hogy igenis meg kell őrizni az
anyanyelvi nevelés színvonalát, amely nemzetközi megmérettetésben ugyancsak előkelő
helyen szerepeltette a magyar iskolák tanulóit. Hogy mindez a letéteményese az ország
fejlődésének, ezért nem engedhető meg a színvonalcsökkentés, holmi közhelyszerű
pszichologizálás miatt. Igen ám, de az érem másik oldalán ott a beismerése annak is, hogy
különböző idősíkokban élnek ma egymás mellett - nemcsak országok, kultúrák, de -
Közép-Kelet-Európában is egyes néprétegek, s míg egyesek felkészültek a X X I . századra,
addig mások újratermelik az elmúlt századok életformáját, hiedelemvilágát, akár a modern
városi környezetben is, s messze leszakadva a szellemi elittől, újfajta babonaságba
menekülve, többszörösen veszélyeztetik egyrészt az adott ország fejlődését, másrészt saját
maguk és környezetük életét is. Társadalomtudományokkal, oktatástervezéssel, gazdasági
és műszaki fejlesztéssel foglalkozó szakemberek feladata e kérdés megoldásának
makroszintű elemzése, az ezzel kapcsolatos akcióprogram kidolgozása. Engem itt és most
51
az egyén érdekel, aki lemaradva a fejlődésben, vagy erején felül, megfelelni igyekezve a
felgyorsult idő követelményeinek beteggé, és ezáltal akár áldozattá válik. Az ilyen személy
végső soron, amikor már nem talál más kiutat, könnyen menekül babonaságba,
megalapozatlan csodavárása összekeveredik elméjében a korábban tanultakkal, zavaros
hiedelemvilágban keres feloldást. Találkoztam nem egy emberrel, akit, amikor arra kértem,
hogy Alexander tükre előtt, ezzel a technikával kezdje meg segítségemmel ismerkedését
saját valós személyiségével, testhasználatával, ne csak nézze, hanem „lássa is meg magát ”,
furcsa iszonyat fogott el. De találkoztam olyanokkal is, akiket már az első percekben
valóságos, kitapinthatóan érzékelhető halálfélelem, rettegés fogott el. Szomorúan
mulatságos találkozásainkon éppen ez utóbbiak igyekeztek rábeszélni arra, hogy „néhány
nap alatt adjam át a módszert, hiszen ők már csaknem készek, hiszen hetek, esetleg egy-két
hónap alatt beavatottjaivá váltak különleges gyógyító technikáknak, s kiegészítésül az
Alexander technikát is szívesen alkalmaznák”. A tükör előtt aztán egy-kettőre kiderült,
magukat sem „használják egészségesen”, és az emberi test legfontosabb alapismereteivel
sincsenek tisztában. Pedig a Cipolláknak előbb saját gerincüket kellene kiegyenesíteniük,
hogy hitelesek legyenek, mert egyébként az egész csak szemfényvesztés, mint Cipolla varázslata.
Olyan „különleges látnoki képességgel” megáldottak is utamba kerültek, akik azt állították,
hogy éppen e tehetségük miatt „nehezen fogadják be a testhasználat korrigálását segítő
technikát”. A panaszaival küszködő embernek nem tűnik fel, hogy micsoda fejre állított logika,
zűrzavaros okfejtés, ha a sarlatán úgy érvel, hogy közben ügyesen használja a keleti misztika, a
keleti és a nyugati, valóban hatásos gyógyító eljárások fogalmait, s ezt vegyíti, holmi
megdöbbentő, „látnoki képességet” igazolni kívánó kusza képek hangzatos előadásával.
Elismerem, hogy egyes iskolák, egyes tantervek és egyes módszerek, felkészült
pedagógusok közreműködésével, megfelelő családi háttérrel, kitűnő személyiségeket és nagy
tudású embereket képeznek a mai gyerekek egy részéből, de a tönkrement sorsok, a rendkívül
magas válási és öngyilkossági statisztikák, a gondolkodás és a személyiség torzulásait
frappánsan megjelenítő durva, káromkodásokkal tűzdelt anyanyelvhasználat nagytömegű
elterjedése, a depresszió, a kóros pesszimizmus, az emberektől való félelem, a pánikbetegek
növekvő száma, és az ellenségkép folyamatos újrafogalmazása mégiscsak azt erősíti meg
bennem, hogy Közép-Kelet-Európában napjainkban elterjedt egy olyan tömegpszichózis, ami
miatt az emberek óriási százaléka gyógyításra szorulna. S ennek első lépéseként önmaguk reális
„meglátását” kellene megtanulniuk.
„Nem lát ki magából!” - hangzik a régi mondás, amely mély igazságot fogalmaz meg
arról a személyiségről, aki alig győzhető meg más igazságról azon kívül, amit Ő gondolt ki
magában. Az ilyen ember, és sokan vannak ilyenek, Alexander tükre előtt igyekszik a szemét
lehunyni. Könnyen lesz depressziós, gyakran elhiszi, hogy ellenségek veszik körül, s számára
az ennek ellenkezőjét bizonyítani igyekező szavak elvesztették jelentőségüket.
A szavak ereje amúgy is furcsa átalakuláson ment át. Tapasztalható, hogy „a megfelelő
pillanatban” elhangzó szavaknak csaknem sokkoló erejük lehet, ugyanakkor a dialógus, az
52
eszmecsere - ami egyszersmind, a párbeszédet folytatók egymás gondolatai iránti nyitottságot
feltételezi, kezdi elveszíteni jelentőségét. Az emberek mindinkább párhuzamos monológot
folytatnak, s amíg az egyik beszél, a másik „nem látva ki magából”, saját következő monológját
fogalmazza. Az érvek és ellenérvek elsiklanak egymás mellett, az újabb tények nem jutnak el
egyik fél tudatáig sem, s az idő múlásával, az egymással szemben állókban felizzik a
türelmetlenség, amely gyakran furcsa, szinte a gyűlöletig fokozódó, mind hangosabb
szóváltásba torkollik. S így válnak egyesek később - egy eltorzult tükörben, saját magukat is
elferdítve megítélő, egymást gazdagító ellenfelekből egy hibás, téves önértékelés okán,
sokszor szándékuk ellenére, ellenségekké.
Alexander tükrében, a technika segítségével, ismét megtanulhatjuk objektíven látni és
megítélni magunkat. A bennünket károsan befolyásoló érzéki csalódásainkat látásunk és
tudatunk segítségével képesek lehetünk korrigálni. S ahogy lassanként elsajátítjuk a türelem
gyógyító művészetét, amelynek fontos eleme, a STOP (felismert ösztönös beidegződéseink
megakadályozása) - ami azt jelenti, hogy tudatosan megálljt parancsolunk a
meggondolatlan, azonnali reagálásnak egy-egy külső, vagy belső ingerre, majd újra
végiggondoljuk a folyamatot, s a legmegfelelőbb pillanatban, helyzetben, a legcélszerűbb
választ adjuk -, úgy változik, épül, fejlődik teljes személyiségünk is. Önértékeléseink,
énképünk reálisabbá, ezáltal egészségesebbé válik, megszabadulhatunk a mindenkiben
ellenséget látó, téves érzeteinktől, és bölcsebben, toleránsabban fo gadhatjuk a számunkra
újszerű érvelést is. S ha beszélgető, velünk vitatkozó partnerünk is beavatottja e
technikának, meglehet a reményünk arra is, hogy a célt tévesztett, párhuzamos monológok
helyét ismét elfoglalhatják a konstruktív párbeszédek. Annál is inkább, mert a helyes
testhasználatot elősegítő STOP gondolataink szavakban történő kifejezésekor is építő
módon alkalmazható. S e pillanatnyi szünetekben képesekké válhatunk „meghallani” a
másik érvelését, s kellőképpen értékelni a hallottakat.

53
10
Amelyben a szerző a helyes önirányítást gátló, sok ártó
pótcselekvéssel együtt járó túlzott ambícióról beszél, és
felsorol néhány gondolati utasítást, amely elősegíti helyes
testhasználatunk kialakítását

Az előző fejezetek csapongó kalandozásai után most térjünk vissza az Alexander technikára
magára, ahogy én értelmezem. Persze, ahogy azt már korábban is említettem, ez az eljárás
nem dogma: mindenki egy kicsit másképp értelmezi. Ahogy valamennyiünk személyisége
attól egyéni, hogy különbözik egymástól. Az Alexander elv elfogadása természetesen
feltétel, s e kötetben a technikáról szólva, ehhez mindvégig igyekszem hű maradni. A
különbözőség a tanítási metódusban érhető tetten.
Már jó ideje jártam az Alexander iskolába, amikor érdekes jelenségre figyeltem fel
magamban. Rosszabb napjaimon ugyanis hiába ültem, álltam a tükör előtt, csak hosszas,
folyamatos, tudatos belső késztetésre voltam képes látni is magamat. Gondolataim
lépten-nyomon elkalandoztak, megoldatlan problémáimon morfondíroztam, s ilyenkor a
szemem „csak befelé akart nézni”. Ebben az állapotomban irányításomat eluralták belső,
megszokott érzéseim, ezért rendszerint elvesztettem a helyes irányadást, és egyensúlyom is
- ösztöneimre hagyatkozva - visszalendült régi, megszokott állapotába.
Voltak olyan napjaim is, amikor úgy éreztem, no, ma nagyon jól vagyok. Szinte
fellelkesített ez a felismerés, és nagy hévvel kezdtem volna hozzá a munkához. Elképedve
kellett tudomásul vennem, hogy tévedtem. Testem, gondolataim nem engedelmeskedtek,
viszont valóságos pánik fogott el, szívem szaporán vert, légzésem felgyorsult. Más
alkalommal izmaim tréfáltak meg ugyanígy, és ami előző nap lazán, könnyedén sikerült, azt
ilyenkor teljesíthetetlen feladatnak éreztem.
Vége-hossza nem volt testem meglepetést produkáló „játékainak”. Egy alkalommal,
amikor szerettem volna – Alexander tanárom jelzéseinek megfelelően - „ a fejemmel előre és
felfelé gondolni”, és arra, hogy a fenekem és a sarkaim is lazán a föld felé irányuljanak, és
ezt az agyi utasítást váltogatni, hogy gerincem megnyúljon, testem és lelkem kilazuljon, a
tudatos irányítás csak a szememig jutott el, és én azon vettem észre magamat, hogy élénken,
mégis mereven, le-fel mozgatom szemgolyóimat, az agyi utasítást azonnali mozgásra, gyors

54
pótcselekvésre változtatni szervezetem egy miniatűr pontján, miközben nehezemre esik
követni tanárom irányítását.
Kezdetben az ilyen kudarcok - mert nem értettem fellépésük okát, - elkedvetlenítettek.
De a derűs, nyugodt, segítő tanári irányítás nyomán mára sok mindent megértettem. Tudom,
hogy bizonyára lesznek ezután is rosszabb napjaim, de saját magam használata egyre inkább
egyes-egyedül rajtam múlik majd.

Saját megélt tapasztalataim alapján néhány szempont szerint megkísérelem az alábbiakban

elmondani szervezetünk e furcsa tréfáinak indítékait.

1. Alexander arra tanít, hogy ne hagyatkozzunk belső érzéseinkre, mert becsapnak

minket.
2. Ne keverjük össze belső érzéseinket és tudatos irányításunkat, mert akkor belső,
ösztönös önirányításunk becsapja tudatunkat is.
3. Ezért a tükörben látásunk és gondolati irányításunk ellenőrizze és irányítsa saját
magunk használatát. Tehát, nézzük magunkat a tükörben egy-egy utasítássor
közben. A kettő között teremtsünk szinkront, és ismerkedjünk a szokatlan, ezért
természetesen hibásnak érzett, új belső érzékleteinkkel.
4. Gyakoroljuk az ilyen irányadás folyamatossá tételét, egyszersmind váltogassuk az
agyi utasítás célpontjait.
5. Soha ne higgyük, hogy „már tudjuk”. Mert ha ezt hisszük, ismét az érzéseinkre
fogunk hagyatkozni, de (lásd itt a 2. pontot) ha ez visszatér, elveszítjük saját
magunk irányításában a tudatos kontrollt.
6. Adjuk folyamatosan az irányadásokat,- hogy akárhonnan is indítjuk a parancsot
szervezetünkben, megvalósulhasson az elsődleges kontroll, a fej-nyak-hát ideális,
egyszersmind szabad, mégis együttműködő kapcsolata. Ennek alapfeltétele a szabad
nyak, előre és felfelé irányuló fej, és folytatva: széles, hosszú hát, erősen dolgozó
gerinc.
7. Igen ám, de Alexander azt is mondja, hogy amint a gondolatvezérlésből „csinálás”
lesz, és egy bizonyos irányt hagyunk eluralkodni, azonnal görccsé válik az, ami
korábban görcsoldó volt - és ismét belép, eluralkodik a megszokás. Egész pontosan
úgy fogalmaz, „hogyha a rosszat nem csináljuk, a jó magától megszületik”.
8. Ezért a leadott utasítás nyomán adjuk le agyunkkal a kioltó utasítást is, és ezzel
akadályozzuk meg az azonnali cselekvést, az azonnali reagálást. Legyen gondolati
játékunk olyan, mint szívünk egyenletes lüktetése, mint a metronom hangja, mint
az óra szelíd ketyegése - egy igen és egy nem ... igen ... nem ... igen ... nem.

Amikor begörcsöl a gondolat - vegyük e fejezet elején leírt saját példámat -, és egyre
többet „csak befelé nézünk”, könnyen eltorzítjuk magunkat és a körülöttünk létező
55
valóságot. Szubjektív érzéseinket egyre kevésbé kontrolláljuk a minket körülvevő világ
tényleges jelenségeinek tükrében, és ez sokféle zavar forrása lehet. Az elveszített
láncszemet azonban - a külső világ és a bensőnk között - tudatunkkal újra
összekapcsolhatjuk. Ennek egyik első lépéseként elég, ha a tükörben újból képessé válunk
meglátni magunkat igaz valónkban. Persze, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is, ahhoz
tanulásra van szükségünk. Ebben segít az Alexander tanár. Higgyék el, nem ördöngösségről
van szó, és viszonylag elég gyorsan, derűsen megtanulható. Ha ezt első lépésként sikerült
elsajátítanunk, egy-egy nyugtalanabb napunkon egyedül is leülhetünk otthon a tükrök elé,
adagolva magunknak a helyes utasításokat, s testünk, pszichénk megnyugtatható.
De ehhez az kell, hogy ne engedjük belső hibás érzéseinket kivetíteni a tükörbe, hogy
azután felerősödve negatívan hasson vissza ránk - hiszen belső érzéseink torzítanak. Úgy
nézzünk bele a tükörbe, hogy agyunkkal az objektív világból objektív lényünket fogjuk fel
minden apró részletében.
Az e fejezetben leírt második példa sem csak rám jellemző, szinte minden kezdő
Alexander növendék megerősítheti ezt. Ennek oka: a túlzott ambíció. A megfelelni vágyók
sajátja, és melyikünket nem erre tanítottak? Szívünk gyorsabban ver, lépésünk szapora,
túlontúl sok felesleges energiánkat leköti maga az akarat, hogy jól, a legkitűnőbben
cselekedjünk. Ilyenkor az Alexander tanár csendes derűvel azt javasolja, hogy küldjünk
gondolati utasításokkal „csendet”. „Parancsolj csendet a mellkasodba!” Néhány laza,
tudatos csend-utasítás nyomán megszűnik a szapora légzés, egyenletessé válik a szívverés.
Ülünk vagy állunk - kényelmes pózban - a tükör előtt, szemünkkel kívülről szemléljük
magunkat, persze nem merev tekintettel, és elcsendesítjük túlzott ambíciónkat: „Hiszen nem
is olyan fontos, hogy tökéletesek legyünk mindig.” Nem az életünkért futunk. Vagy tán
mégis? Igen. De az életünkért legtöbbször nem futni kell. Az életünknek értelmet adhat, ha
képesek vagyunk elfogadni magunkat, még egy kicsit szeretni is, nyugodt, csendes derűvel.
Ez nem vizsga, és nem ítél el minket senki, ha nem kapkodunk, ha nem akarunk
mindenáron az elsők lenni. Ha ezt megértjük, képessé válunk „kilátni magunkból”, képessé
válunk lemondani a saját magunkat megbénító túlzott ambíciónkról, és gondolatunk
felszabadul. S igazi erőnk a szabad, alkotó, játékos gondolat. Szájunkat lazán mosolygósra
formáljuk, nyelvgyökünket, szemgolyónkat ellazítjuk és ismerkedünk lelkünk csendjével.
Így kezdődik minden. S eközben direkt nem csinálunk semmit! De, hogy konkrétabb legyek,
elmondom, persze a teljesség igénye nélkül, milyen gondolati utasításokat szoktam adni
magamnak, hogyan vezetem tanítványomat. Elöljáróban azonban megjegyzem, az alább
felsoroltak nem helyettesíthetik a tanár-tanítvány együttes munkáját. Az Alexander technika
ugyanis hagyományosan e kettős együttmunkálkodásával sajátítható el, e nélkül ösztönösen,
sokféle, torzító hibát követhet el a tapasztalatlan, gyógyulni vágyó személy. E leírás csak a
tájékozódást, a jobb megértést segíti. A helyes irányokat, a technikát, a már fizikailag és
pszichésen kész tanár saját szervezetével adja át növendékének, aki az alábbi gondolatokat
aktívan „sugározva” szervezete különböző pontjaira, és saját magát a tükörben ellenőrizve a
56
tanárral szorosan együttműködve érheti el azt a szintet, amelyen lassanként képessé válik
kikapcsolni a szervezetében a görcsöket, kilazítani és visszavezetni a helyes irányba a
testhasználatát: szervezete fizikai és lelki részét egyaránt.

Vegyük tehát sorra:

1. Elrendezem magam körül a tükrös sarkot, és elé helyezem a hokedlit. (Amikor már
elég tapasztalatra tettem szert a tükör előtt, a „tükröm” lehet egy emberalakot ábrázoló
anatómiai ábra, az ablakon kitekintve egy fa, vagy a végtelen égbolt, egy dombtetőn
magasodó kilátótorony, vagy ugyanott egy épület, esetleg maga a hegycsúcs, ha van
ilyen a környezetemben.)
2. Úgy ülök a hokedlire, hogy minden oldalról jól lássam magamat.
3. Ellazítom a tekintetemet, ne zavarjon meg, hogy mereven figyelek.
4. Lábamat kényelmesen elhelyezem úgy, hogy három ponton kapcsolatba kerüljön a
padlóval: a nagylábujjam és a kislábujjam mögötti talppárna közepén és a
sarokpárnám közepén. Arra gondolok, hogy lábujjaim előre irányulnak, a sarkam
ehhez viszonyítva hátrafelé, a térdem előre és felfelé - a végső célpont a végtelen - és
kifelé egyszerre…
5. A lábizmaimat nyugalmi helyzetre késztetem, hogy ne húzzanak vissza a megszokott
feszes pozícióba. Ha ezt sikerül elérnem...
6. A fenekemet ráejtettem máris, lazán, teljes súlyával a hokedlire, amire sarkosan ülök,
mert úgy kényelmesebb a lábaimnak.
7. Arra gondolok, hogy ebből az ülésből a gerincem hosszan és egyenesen az ég és a föld
felé nyúlik. Ha ezt teszem, és nem feszítem meg az izmaimat, a combom hajlata
kinyílik. Ezt is szeretnénk, hogy minden hajlatunk, ízületeink engedelmesen,
egymástól eltávolodva, lazán kinyíljanak, mint gyerekkorunkban.
8. Most arra gondolok, hogy a karom kitapinthatóan a mellkasomon a szegycsonttól
irányul jobbra és balra, nem pedig a vállamtól és a lengőlapockámmal végződik. Ez a
gondolat a lapockáimat is szabaddá teszi. A hátam hosszú, és ha sikerül megéreznem
gondolatban, hogy a farkcsontomtól, a teljes nyakamat is beleértve, a koponyacsont
kezdetéig tart - nyerő helyzetben vagyok. A fejünk ugyanis az első nyakcsigolyán, az
atlaszon nyugszik. De nem fejtek ki izomerőt, csak gondolok az irányokra. Ha
gondolatban megengedem, hogy a karom a hátam közepéig tartson, majd ezt a
gondolatot is elengedem, kinyílik, és hátam szélességét is megérzem. Nem akkor
nyílik ki, ha felemelem, hanem ellenkezőleg: ha nyugodtan, lazán leejtettem a
vállaimat. Mindez csakis bennem, gondolatban zajlik.
Adom magamnak az utasítást, majd visszavonom. Így megakadályozhatom,
hogy izomfeszültség keletkezzen bennem. (Kezdetben nem tudatosult bennem az új
érzés, ez hosszú ideig eltartott, közben mégis gyógyultam. Ha fájt valahol, a hibát

57
 önmagam használatában kerestem. Ezt ajánlotta a tanárom is. Mindennek a
központja a gerincemben, a nyak- és fejtartásomban van.)
9. Megfigyelem: a gerincemhez viszonyítva előre, vagy hátrafelé tartom-e a
nyakamat. De nem „teszem át”, csak gondolok arra, hogy laza és szabad, hiszen -
noha különálló egység, a gerincem folytatása, tehát nem is feszülhetnek meg a
felszínen az izmok.
10. A koponyaalaptól felfelé, ahogy azt a szertárban mutatták nekünk iskolás
korunkban, kezdődik a fejünk. A nyakam és a fejem is két külön egység. A fejem
vezet - előre és felfelé. Amikor ezekre gondolok, ugyanabban a pillanatban
utasításba adom a hátamnak, hogy „a hát hátra és felfelé, a nyak laza és szabad, a fej
előre és felfelé”. Ahogy a lábizmaim megengedték, hogy a térdemhez viszonyítva a
fenekemmel lazán hátrafelé és lefelé, kényelmesen üljek a széken, most a hátamban
és a fejemben is feloldódik egy korábban gyakran feszítő érzés.
11. Lazán leejtem az alsó állkapcsomat, elernyesztem a nyelvem gyökét. Arra
gondolok, hogy az állkapcsom előre és lefelé irányul, a nyelvemet pedig -
kilégzéskor! - lazán az alsó fogsorom mögé ejtem.
12. Most figyelmemet ismét ellazult nyelvgyökömre irányítom. Megengedem, hogy a
belélegzett levegő orrgyökömön át áramoljon felszabadult gégémen keresztül,
működésbe hozva teljes rekeszizmomat. Ezzel hátam nyúlni és szélesedni fog,
csuklyásizmom ellazul. Nyugodt, egyenletes tempóban lélegzek, nem „csinálom”,
nem erőltetek semmit, inkább csak szemlélem, figyelem testem működését.
Közben újból és újból visszatérek, és az első ponttól megismétlem az utasításokat.
Már nem zavarnak ellazult izmaim.
13. Visszatérek a karomhoz. Már tudom, hol kezdődik, de még nem gondoltam a
könyökömre meg a csuklómra. És elfelejtkeztem az ujjaimról is. Pedig mindenhol
vannak hajlatok, ízületi kapcsolódási pontok, ahol az ellentétes irányú
gondolatoknak, utasításoknak meg kéne jelenniük. Tehát: vállaimat leejtem, de
nem nyomom a föld felé, és ismét felidézem, hol kezdődik a karom. Arra gondolok,
hogy a könyököm kifelé, az alkarom viszont befelé irányul, hiszen az ölemben
pihentetem amúgy is. Most ugyanezt teszem minden egyes ujjperecemmel. Minden
kicsi egységen belül kétféle irányra gondolok. Máris érzem, hogy megnyúlik, majd
összehúzódik valamennyi ujjam. A kezdet kezdetén görcsösnek éreztem
valamennyit, de rendszeres gyakorlással, s ezt bármikor, tükör nélkül is
megtehetem, ezen a kis ponton tudatossá tehetem magamban a technika egyik
lényeges elemét: az egyenletes, ellentétes, lüktető utasítás adásokat, a központi
irányítást és kontrollt: a fej- nyak- és hát használatát, és azt, hogy végül is, mivel
mindez bennem játszódik le, belső szerveimet is fellazítja.

58
Kezdetben gyakran váltam izgatottá, és ezért gyorsult a légzésem. Azt jelezte, hogy
„akarom jól csinálni”. A tanárom figyelmeztetett: Ne „csinálj”semmit! Nem fontos, hogy
„jó legyen”, „ne akard”, „utasítsd magadat a csendre, lélegezz egyenletesen”, a szemeiddel
- ellágyult tekintettel! - pislogj kedved szerint, nézz, tekintgess sokfelé, közelre és távolra,
le és fel, egyik oldalra, másik oldalra, gondolataidat kössék le a részletek, de légy képes az
egészet is meglátni! Engedd, hogy a képet fogadja be lényed, ne pedig Te „mereszd” rá
tekintetedet, mert akkor önkénytelenül túlfeszítenéd látóizmaidat, és ez újabb
„kényszerizomtartás” megszokásaként épülne be önmagad használatába. Ne fordítsd el a
fejedet, ne „csinálj” semmit! És gondolj arra, hogy egy végtelen mező közepén vagy! Tágítsd
ki magad körül minden irányba a teret! Ne csak előre láss, hiszen a melletted, mögötted lévő
tér érzékelése teszi szabaddá észlelésedet és lelkedet. Ez örömforrássá lesz számodra.
Engedd meg magadnak „megízlelni ezt az örömöt!” Mostanra a mellkasomat is tágnak,
szélesnek, szabadnak gondolom. Ezt úgy érem el, hogy nem felejtkezem el kilégzésem
megfigyeléséről, és ezzel sikerül rekeszizmomat folyamatos munkára késztetni. Az
Alexander technika nem szól külön légző gyakorlatokról, az emberi organizmus egészséges
működtetése azonban elképzelhetetlen megfelelő légzéstechnika nélkül, hiszen a friss
levegő áramoltatja szervezetünkben az energiát. F. M. Alexandert már első tanítványai -
akiknek Hangstúdiót működtetett saját színházában, akik művésztársai voltak „lélegző
embernek” hívták. Éppen e kezdet miatt terjedt el a technika elsősorban éppen a színházi
világban, és vált tantárggyá mind a mai napig szinte valamennyi olyan színészképző
intézményben szerte a világon, ahol egy kicsit is adnak a jövendő és már kész művészek
testi és lelki karbantartására.
Növendékként amikor befejeztem ezt az önmegfigyelési „játékot”, mindenről
elfelejtkezve felpattantam a székről. Elfelejtettem, hogy a fejem vezet, a nyakam laza és
szabad, a hátam hosszú, széles és hátul van a fejemhez képest. Máris megfeszítettem az
izmaimat a felállásnál, és felhúztam a fenekemet, előrenyomtam a hasamat. Így csináljuk
mindannyian. Pedig a kisgyerekeket, csakúgy, mint az emberszabású majmokat, testük
irányításában a fejük vezeti. És milyen hosszú a hátuk! Amikor kezdtem elsajátítani újra
önmagam meglátását, belenéztem a tükörbe, és máris feltűnt a különbség.
Újra próbálkozom. Visszaülök kényelmesen, és az első ponttól újra kezdem. S ma már
nem kapom hátra a felállásnál sem a fejemet. A testem egyensúlyát úgy őrzöm meg, hogy
nem felejtkezem meg arról, hogy talpam kapcsolata megmaradjon a földdel, a fejem vezet,
hosszú és hátul van a hátam, a fenekemet leejtem, így sétálok el a tükör előtt a szabad falig.
Lazán támaszkodom a falnak, arra gondolok, olyan hosszú a hátam, hogy a gerincemet
egészen a farkcsontig rá tudom fektetni. Így szoktam a szőnyegen is pihenni. De akkor
teszek egy kispárnát a fejem alá: épp akkorát, hogy ne emelkedjen ki túlzottan a fejem a
hátamból, csak annyira, ahogy ülésnél ezt függőleges helyzetben elértem. A két lábamat -
ahogy azt a hokedlin ülve is tettem -, behajlítom úgy, hogy az egész hátam kényelmesen
simuljon a szőnyegre (a puha ágy nem jó). Így, fekve nyugodtan, naponta kedvemre
59
adhatom magamnak az utasításokat egyedül is. S ezt még családi körben is csinálhatom,
anélkül, hogy bármi vagy bárki megzavarna benne, hiszen csak én tudom, mire gondolok.

60
11
Amelyben a szerző az eltúlzott akarat bénító hatására, a
felszabadító csendre, és a rugalmas gondolat erejére
hívja fel a figyelmet

Az előző fejezetekben már szóltam arról, hogy az akarat, a túlzott ambíció, ha elérendő céllá
válik, maga is fallá magasodik, és éppen kívánt célunktól távolíthat el bennünket. Ez a
felfogás így első pillanatra szokatlannak tűnhet, hiszen neveltetésünk során egyfolytában
azt hallottuk, hogy fejlesszük akaraterőnket, mert csak ezáltal tehetünk szert nagyobb
tudásra, így lehetünk értékesebb, sikeresebb emberek. Gondolatmenetemben most mégis
szeretnék különbséget tenni: egyrészt az elhatározás, a szándék, a kitartás, másrészt az
eltúlzott akarat között. Az előbbiek, e felfogás szerint, egyfajta készültséget, motiváltságot
és elmélyült, hosszan tartó türelmes munkát jelentenek, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy
bármely elérendő célt megfogalmazzunk és kitűzzünk magunk elé. Anélkül, hogy ennek
részletes elemzésébe bocsátkoznánk, bárki számára könnyen belátható, hogy mindenfajta
célmeghatározáshoz az kell, hogy rendelkezzünk a cél megközelítését segítő bizonyos
tájékozottsággal, ismeretekkel, tárgyi, gondolati és érzelmi feltételekkel. Tegyük fel, valaki
elhatározza, hogy szakmai vagy nyelvvizsgát tesz. Elszántság és kitartás nélkül bizonyára
nem jut semmire. Ezenkívül, be kell iratkoznia az adott iskolába, vagy meg kell találnia a
megfelelő tanárt, be kell szereznie a tankönyveket, időt és megfelelően nyugodt
körülményeket kell biztosítania arra, hogy megkezdje tanulmányait. Persze, ennek
valamennyi összetevője olyan feladatsort tartalmaz, ami további résztevékenység sorokra
bontható, hiszen, - hogy példánknál maradjunk - a tankönyvek beszerzése ismét csak
feltételezi az elhatározást, az anyagi feltételek megteremtését, a ráfordított idő és a
megfelelő körülmények összecsengését. És a kitűzött cél eléréséhez nélkülözhetetlen út
bejárását. Eredeti példánkban, mondjuk, minden előkészületet megtettünk, most már „csak”
az utat kell bejárnunk, azaz szert kell tennünk a kellő tudásra, majd el kell érkeznie az
időpontnak, amikor a legmegfelelőbb körülmények létrejöttekor, végre beteljesítjük
célunkat, és letehetjük sikeresen a vizsgát. Ha tehetsége, szorgalma, kitartása és kellő
motivációja van ehhez, az út bejárható minden normális személyiség számára.

61
 A probléma ott kezdődik, amikor valaki „le akar vizsgázni”, de a helyes út
megtervezésére és bejárhatóságára nem ügyel, esetleg egyéb, előre nem várható, nem
kiszámítható akadályok merülnek fel, amelyek szükségszerűen más irányba kötik le
aktivitását. Az egyes meghibásodott láncszemeket nem korrigálja és nem, vagy rosszul
kapcsolja össze. Ez végül is „a cél elérésének akaratát” felnagyítja, a hozzá vezető utat mind
több, nehezebben bevehető akadállyal szórja teli, visszahatva a személyre, megkeseríti az
életét, összekuszálja az idegrendszerét, mert lelkiismeret-furdalásokat, ebből kifolyólag
fejfájást, rossz közérzetet, netán beteg állapotot idéz elő, s végül célja elérése is
megkérdőjeleződik. Alexander e túlzott cél-központú – vagy, ahogy ő nevezi: célhódító
beállítódásra példaként azt a sportolót hozta fel, aki megszokott, helytelen általános
testhasználatát nem korrigálja tudatosan, mielőtt valamely speciális célhoz speciális
sporttevékenységgel kíván eljutni, hanem közvetlenül igyekszik elérni a kiemelkedő
teljesítményt, de általános, elhibázott testhasználata megakadályozza ebben, s ő képtelen
felismerni az okot, miközben nagyon kellemetlen érzelmi állapotba kerül, mert noha a
„legjobbat akarta”, mégsem volt cselekvése sikeres.
Mindkét példa kiválóan alkalmas arra, hogy megvilágítsa, a legtöbb hiba, amit
önmagunkkal szemben elkövetünk, saját helytelen testhasználatunknál kezdődik, és
következményeiben is arra hat vissza. S ennek ellenkezője is igaz, ha korrigáljuk,
megtanuljuk tudatossá tenni saját ösztönös irányításunk elromlott láncszemeit szellemi és
fizikai téren egyaránt - minthogy a kettő saját magunk használatában szorosan összefügg -,
a magunk elé kitűzött cél és a hozzá vezető út egyenrangú fontosságúvá válik.
Egészségünknek ez a záloga. Hiszen - akármilyen furcsának is tűnhet az első pillanatban -
bármely távoli, elméleti vagy gyakorlati célt tűzünk ki magunk elé, a hozzá vezető út
lényegében és végső soron visszabontható saját testhasználatunk legapróbb részletéig, majd
e részletek újbóli felépítésének mikéntje határozza meg általános, teljes testhasználatunkat.
Ha ez elhibázott belső „érzésinformációkra ” épül, könnyen eltévesztjük az utat, míg a
tudatos irányítású, korrigált testhasználattal akár még a cél elérése is reálisabbá válik.
Előfordulhat, hogy felismerjük: eredeti célunkat túlhaladtuk, és képessé váltunk egy új cél
kijelölésére, ahogy az is lehetőségként kínálkozhat számunkra, hogy elvetjük korábbi
elképzelésünket, mert az út során szerzett tapasztalataink érdektelenné teszik korábbi
célunkat, és szükségleteinket felismerve, más irányok felé fordulunk.
Még mindig maradjunk ennél a gondolatmenetnél! Vannak emberek, akikre azt
mondjuk, hogy „hirtelen haragúak”. Mások nem haragjukban, de azonnal kimondják, ami
eszükbe jut, „mert amúgy elfelejtem” - szabadkoznak. A köznapi nyelvhasználatban jól
ismert a „meggondolatlan ember” fogalma éppúgy, mint a mondás: „Számolj háromig, mi
több, tízig, és csak akkor válaszolj!” A népi megfigyelések és az ennek nyomán
megfogalmazott fogalmak, mondások legtöbbször mély bölcsességek hordozói, anélkül,
hogy az okok meghatározására vállalkoznának. Egyszerűen a tényt, a jelenséget szögezik le.
Alexander viszont technikája kidolgozásakor nagy figyelmet fordított az ok-okozati
62
összefüggések felderítésére. Így jutott el a felismeréshez: ha egyszer jelenlegi társadalmi
környezetünkben „elromlott faji örökségünkként örökölt ösztönös önirányításunk ”, s ez
nélkülözhetetlenné teszi, hogy tudatunk segítségével tanuljunk meg egy új alkalmazkodást.
Ehhez a legfontosabb, hogy vegyük tudomásul: az általános, teljes testhasználatot
meghatározzák az egymásra és az egészre ható részek, s e ráhatás fordítva is igaz. A
részletek elemzésében gyorsan eljutott a felismeréshez, hogy bármely külső vagy belső
ingerre adott azonnali, túl gyors válaszreakció, az azonnali cselekvés, az ösztönös, hibás
testhasználattal jár együtt. Íme, mit mond a népi mondás: „Számolj tízig, mielőtt
válaszolsz!” Igen ám, de ez az idő ne legyen passzív! - folytathatjuk. - Ez alatt irányíthatod
magadat a felszabadító csendre, az izmok lazulására, idegrendszered megnyugtatására. És
amíg adod magadnak a helyes irányokat, a tudatod utasításait, a benned felszabaduló
rugalmas gondolat által rátalálsz a leghelyesebb, legcélszerűbb útra. Válaszod az adott
ingerre már egy általános jó testhasználat eredménye lesz, legyen az egy mozgás, egy
mondattá formált gondolat, egy kritikus helyzetben választott út. S az útmeghatározás
mechanizmusa az évek során személyiséged részévé válik. Ha így teszünk, elhalkítható az
eltúlzott akarat, a célhódító személyiségekre jellemző túlzott ambíció, és a kényszeres
önigazolás. Megfontoltabb, elemzőbb, türelmesebb, lojálisabb, egyszersmind nyitottabb
személyiségek lehetünk.
Ismét egy figyelemre méltó nyelvi meghatározás: „nyitott személyiség”. Ugye,
milyen érdekes? Hiszen az Alexander technika segítségével testünkben minden ízületünk
kinyílik, megszüntethetők általa a vállunkban, könyökünkben stb. a gyakran fájdalmakkal
együtt járó görcsös feszültségek és beszűkülések. A hétköznapi nyelvhasználat
természetesen nem e fizikai lazult állapotra használja mégsem e fogalmat. E kettő pedig
nagyon is összetartozik: akinek lazább szervezete fizikai része, szinte bizonyos, hogy
lazább lelkileg is. Aki Alexander tükrei segítségével megtanult látni, elmondhatja, milyen
biztonsággal árulja el egy ember testtartása, járása, metakommunikációja, mimikája, hogy
célhódító, vagy az utat is nyitottan tervező személyiségről van szó. Aho gy az is egykettőre
kiderül, kreatív, alkotó személyiség-e az illető, vagy ahogy a mondás szól, „izzadságszagú a
munkája”, vagyis a túlzott akarat rabja, s közben az elhibázott fizikai és lelki erőfeszítés
miatt „elveszti erejét”.
Milyen „tiszta képlet” az emberhez képest az, amit a nem „agyontenyésztett”
állatvilágban megfigyelhetünk. Az egészséges, ösztönös irányítású macska például, amikor
felkészül a vadászatra, fejét előre, felfelé tartja, háta hosszúra nyúlik, végtagjait lazán, az
ugrást előkészítő, legkényelmesebb pozícióba helyezi, és miközben időről időre „vadászó
hangokat” hallat, négy lábával, mintha csak toporogna, a még célszerűbb helyzetet,
irányokat keresi. Valójában a vadászó hang is, mintha e belső mozgás eredményeként,
bizonyos ritmikus időközönként „hagyná el” hangképző szerveit. Eközben „nem csinál
semmit”, - de belül rendkívül aktív. Akkor következik be a vadásztevékenység, a tényleges
cselekvő, összehangolt mozdulat, amikor már valamennyi feltétel megvan. Ha a vadászat
63
sikertelennek bizonyult, az állat ismét „készenléti helyzetbe hozza magát”. Persze, az
állatvilágban ez ösztönös, és éppen ezért működik eredményesen, mert nem romlott el. Jól
bizonyítja ezt a mégoly biztonságot nyújtó környezetben élő, megszelídített mégis
kiszámíthatatlan, gerincbeteg macskák viselkedése, akiknél e mechanizmusba valahol hiba
csúszott. Az ilyen állat nyugtalanabb, időnként - hízelgő természete ellenére - még a
gazdáját is megharapja vagy megkarmolja. Úgy viselkedik, mint némely ideges, görcsös
ember. Előfordul, hogy egyensúlyérzéke is csődöt mond, felkészülése a vadászatra pedig
nem olyan kecses, nem olyan szép, mint egészséges társaié. „Neki nem sikerül semmi”
olyan simán, ezért többször idegesség, nyugtalanság tapasztalható nála. Pedig nincs más
gondja, minthogy néha fáj a gerince, s ilyen napokon sántít is egy kicsit. Amúgy
megszokott, biológiai órájának megfelelő, percnyi pontossággal betartott napirendje éppoly
ösztönös irányítású, mint társaié, és szükségleteit is kielégíti gondos gazdája.
Azután itt vannak a túltenyésztett állatok, köztük azok a kutyák, akiket csakis
különleges alomból vásárolnak kényes gazdáik. Valóban szépek, szeretetre, gondoskodásra
méltó állatok. De csak tartóik a megmondhatói, mennyi köztük a „gyermekbetegségeket ”
örökösen megkapó, a nyugtalan, túlérzékeny, kiszámíthatatlan. Lehet, hogy bizonyos
fajtáknál – csakúgy, mint nálunk, embereknél - meghibásodott testhasználatuk korábban
kitűnő, ösztönös önirányítása? Nem hallgathatom el az elégedetlenségemet amiatt, hogy
ilyen súlyos hibát követünk el mi, emberek a természet adta kincseinkkel, és állítólagos
kedvenceinkkel csakúgy, mint magunkkal szemben.
Arra azonban egyetlen állatot sem kell megtanítanunk, amit mi emberek jó, ha ismét
felelevenítünk magunkban, hogy végül is az élet egy folyamat, maga az út, amelynek
lehetnek kitüntetett „célpontjai” időben, térben, tartalomban, elméletben és gyakorlatban,
de mi mégiscsak magát az utat járjuk, amikor az életet éljük, és saját testhasználatunktól
függ - fizikai és lelki részünkön egyaránt - a hogyan. S ebben a választás mindenkor rajtunk,
egyéneken múlik. Arra, hogy ennek minőségére is figyeljünk, megtanít az
Alexander technika.

64
12
Amelyben a szerző a „gondolati játék”, az „aktív
megakadályozás”, a „folyamatos irányvetítés”, és ennek
külső ellenőrzése alexanderi felfogását igyekszik
értelmezni

Néhányan, a természetgyógyászat és a természetes gyógymódok világszerte felgyorsult

terjedését kételkedve szemlélik, és még olyanok is akadnak, akik összetévesztik és ezért
összemossák a hiteles eljárások felkészült szakembereit az önjelölt, botcsinálta szélhámos
kuruzslókkal. Mégis, egyre többen fordulnak a természetes eljárásokhoz segítségért, amikor
bajba kerülnek. A kételkedők többsége az Alexander technikától is idegenkedik.
Bizalmatlanságukat esetenként csak fokozza, hogy az Alexander tanár őszintén
megmondja, nem egyetlen óra, egyetlen hét, vagy akár hónap alatt következik be a
gyorsütemű változás. „No persze, de addig is fizet a naiv tanítvány” - vetik ellene az eljárást
megkérdőjelezők. Én viszont visszakérdezek:
- Tessék mondani, hány év alatt lesz valaki kiváló balett-táncos? No, és hány év
szükségeltetik ahhoz, hogy színész, élsportoló, tanár, orvos, autószerelő váljék a tanulóból?
A természetes gyógymódok is az egészséges életvezetésre tanítanak. S a mérgekkel
teli szervezet vagy az eltorzult mozgás, ez esetben viszont a teljes testhasználat újratanulása
bizony időbe telik. Persze, ahogy e könyv lapjain is beszélt erről Shmuel Nelken, a
jeruzsálemi iskola alapító tanára, nem mindegy, ki, milyen szinten szeretné elsajátítani az
eljárást, ahogy az sem, milyen állapotról indult, és mennyire vállalja az együttműködést a
tanárral. No és persze, hogy milyen felkészültségű a tanár, mit és hogyan ad át a
tanítványnak.
Az Alexander technika nagyon etikus, egyszersmind praktikus eljárás. Aki
huzamosabb ideig nem próbálta, aligha képes a lényeg megragadására, hiába is törekedne
erre akár egy színes ismeretterjesztő könyv elolvasása után, vagy egy mégoly igényes
elméleti mű részletes tanulmányozását felhasználva. És sajnos, ez még abban az esetben is
így lenne, ha a tanulni vágyó még azt is tanulmányozná, hogyan tanítható ez a technika.
Ezért szokta azt ajánlani a tanár: „Önt érdekli? Tessék, helyezkedjen el az asztalon, vagy
üljön le a tükrök előtt a székre, és próbálja ki!”

65
 Aki ezt megteszi, már az első alkalommal átél egy bizonyos változást, s aki a harminc
foglalkozásból álló kurzust elvégzi, nagymértékben másképp érzi majd magát.
A lényeg a „másképp”-en van. Mert az a másképp azt jelenti, hogy megkezdődik nála
a pozitív átalakulás. De hogy valaki szakemberré legyen, ahhoz minimum három évre van
szüksége, napi több órai, rendszeres iskolai tanulással, s ezután sem „kész”. A változás egy
életen át tart. Eközben finomul látásmódja, már egészen kicsiny részletekre is felfigyel, mind
aktívabbá válik „gondolati játéka”, amibe szervezete helytelen válaszreakcióinak felismerése
és megakadályozása, éppúgy beletartozik, mint a folyamatos irányvetítés.
Vegyük sorra! Mit jelent az, hogy finomul látásmódja, felfigyel az egészen kicsiny
részletekre? „Ne csak nézz, láss is!” - tanácsolta gyermekkoromban apám, amikor valami,
számomra addig ismeretlen újdonságra hívta fel a figyelmemet. Felnövekedve saját magamat is
naponta megnéztem a tükörben, mielőtt felöltözve menni készültem valahova otthonról. Ma is
ezt teszem. De akkoriban akaratlanul csak az összkép maradt meg bennem, bensőm jelzéseit
aligha vetettem össze külső képemmel. Alexander tükre előtt megtanultam figyelni a
részletekre, a fejemre, a nyakamra, a tekintetemre, a vállamra, a karomra, a csípőmre, a
lábamra, térdemre, lábfejemre stb., s mindezek egymáshoz való viszonyára, irányaira, s ezekkel
összefüggésben az agyi utasításokkal, irányadásokkal együtt járó új, belső érzésekre. A
gyakorlás újabb és újabb részletek meglátását teszi lehetővé, és idegrendszeremet újabb
tudatos, korrekciós eljárások alkalmazására készíti fel. Vannak napok, amikor visszaesést érzek
magamban, a tükör azonban arról árulkodik, hogy „csak előbbre nem léptem még”, s a
megtorpanást jelzi szervezetem negatívumként. Máskor úgy érzem, jól mennek a dolgok, de a
tükörben történő ellenőrzés nyomán rá kell ébrednem, hogy korábbi, megszokott érzéseim
szeretnének uralkodni felettem, ezek jeleztek hamisan, és én hibásan rájuk hagyatkoztam.
Ilyenkor tudatomat hívom segítségül, s megkezdem a korrekciós agyi utasítások folyamatos
vetítését.
Ez a folyamatos vetítés valahogy úgy történik, ahogy azt a 10. fejezetben felsoroltam. De, ha
csak adnám az irányokat, és nem vonnám vissza - ahogy ezt kezdetben hibásan tettem -, újabb
görcsök keletkeznének bennem, mert csak egy irányba „tágulna” minden, s végül ismét
kellemetlen meglepetések érhetnének. A „rugalmas gondolati játék”, ahogy magamban
elneveztem, úgy zajlik, hogy elküldöm például az ujjaimba az elsődleges kontrolltól, tehát a
laza, szabad nyak, a fej felfelé és előre tartása utasítását, mondván, csendben pihenjen meg e
három testrészem az adott irányokba, és engedjék meg, hogy „nyíljanak ki ujjaim a vég-
telenbe”, de máris csendet intek ujjaimnak, hogy ellentétes irányú üzenetet küldjek a
könyökömnek. így érem el, hogy alsó karomban kilazuljanak, elpihenjenek az izmok, az
idegszálak, és a vérerek elegendő teret nyerjenek. De máris visszatérek az elsődleges
kontrollhoz, hogy onnan - megőrizve egy másodpercnyi csendet, ismét - a hátamnak és a
sarkamnak adjak utasítást.
Korábban azt írtam, olyan ez, mint a szív dobbanása, vagy a metronóm, egy igen, egy
nem... Rendkívül aktív az agy, és segítségével a test minden egyes porcikája életre kel. A tanuló
66
kezdetben éppen csak, hogy úgy képes az együttműködésre, hogy „nem áll ellen”. Azután eljön
egy éjszaka vagy egy nappal, egy pillanat, amikor a lassan erősödő tudatos utasítás - mint egy
parányi energiakoncentrátum - szinte megfogható labdacsként életre kel, és elindul
szervezetünkben. Egy lépcsőfokkal előbbre léptünk hát. Igen ám, de éppen ez az egyik kritikus
határ, amelyen könnyen válik görccsé ez az energiakoncentrátum, ha elkésik a csendutasítás.
Tudatos megakadályozás (Stop), folyamatos irányadás és csendre intő megnyugvás (Stop) -
amelyből szinte magától születik meg egy bizonyos szinten bennünk legbelül, vagy akár egy
kívül is látható mozdulat, és kezdődik minden elölről. Ha ezt ennél korábban „hozzuk létre” mi,
akkor idő előtt cselekedtünk, mert „akartuk”.
A technika arra nevel, hogy bízz a tudatodban, ne akard csinálni. A hogyan sem
érdekes, engedd, hogy eljuss a létezés szintjére, ahol „elhalkulnak és kisimulnak a dolgok”,
és közben folyamatosan ellenőrizd magad.
A legmulatságosabb az volt számomra, amikor is egy fizikusnak - aki soha nem próbálta
- meséltem az Alexander technikáról. Kíváncsi értetlenséggel hallgatott, de azt már végképp
nem értette, hogy elég beszélnem ma már, akár éttermi asztalnál erről, és máris megkezdi
játékát a gondolat! Ezzel összefüggésben érdemes felidézni egy népmesét, amelyben a kisveréb
igencsak megsértődik egyik barátjára, mert „megszámolta” őt. Ez jutott eszembe egy
alkalommal, amikor a technikával éppen csak ismerkedő tanítványomat szerettem volna
segíteni abban, hogy képes legyen azokra az irányokra gondolni, amelyekre én gondolok, és
ezáltal még harmonikusabb legyen a munkánk. Megkértem őt, nevezze meg velem együtt az
irányt adó gondolatokat egy-egy szóval. Az eredmény: elég volt hangosan kimondania - nevén
nevezni! - a kívánt fogalmat, s teste engedelmesen abba az irányba nyílt ki. Az együttműködése
ugrásszerűen megváltozott azokban a percekben. Hogy mégsem ezzel a módszerrel folytattuk
később a foglalkozásokat, annak igen egyszerű oka van. Az Alexander technika valóban a
türelem gyógyító művészete. Itt nincsenek vezényszavak, gyorsított tempóban végrehajtandó
feladatok. A tanítványnak a tanár segítségével, saját tempójában helyes megismerni
megszokásait, s ahogy az önmegismerés folyamán feltárulnak előtte saját ösztönös
beidegződései, teljes szervezete kész az átalakulásra, és megkezdi erősödését a gondolat is.
Semmit nem sürgetünk, és semmit nem erőltetünk. Azt is csak legfeljebb ajánlani lehet,
hogyha kész erre a tanítvány, akár hangosan is mondogathatja magának az önirányítás
fogalmait. Ide egyébként, legalábbis egy átmeneti időre - mert később esetleg nem érzi
szükségét - úgyis csaknem mindenki magától eljut. De kötelezni erre senkit, soha nem
szoktak az Alexander tanárok. Hiszen - ha jobban belegondolunk - mindenben,
következetesen úgy járnak el, mint a rugalmas, játékos, tudatos irányítással: most igen, most
nem ... Valahogy így ketyeg az óra is, akár a szívünk dobog.

67
13
Amelyben a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy az
alkotó gondolat felszabadítására mindannyian képesek
vagyunk, s ez örömtelibbé teheti, megváltoztathatja az
életünket - csak ne siettessünk semmit

Az előző fejezetben már szó volt az irányokról, a folyamatos irányadásról, ami az Alexander
technika egyik alapelve. Bár érdemes ismételten hangsúlyozni, hogy ez nem önmagában
alkotja a technikát, hiszen az elsődleges kontroll - a, szabad nyak, a fej előre, felfelé
irányulása, ehhez képest hátrább lévő széles, hosszú hátunk, röviden, a nyak-fej-hát
rendszer helyes orientációja -, és a testhasználatot alapvetően meghatározó ösztönös
megszokásaink felismerése és megakadályozása (Stop) együtt jár a folyamatos
irányadással. Arról az alexanderi felismerésről is szó esett már, hogy túlzott cél-központú
beállítódásunk, azaz célhódító magatartásunk is eltorzítja önmagunk használatát. A
figyelmes olvasó számára világossá válhatott az eddigiekből, hogy ezzel a technikával nem
a cél elérésétől kívánja mindenképpen eltéríteni a tanár a növendéket, hanem a hozzá vezető
utat segít gördülékenyebbé tenni, s ily módon a cél is könnyebben elérhetővé válik számára.
E felfogás szerint azonban a mindenkori cél „csak” egy állomás az életünkben, nem „végső
állomás”. Az út pedig - maga az élet. Az úton a szabad választás lehetősége nélkül
személyiségünk autonómiája is sérül. Ahogy az is világos, hogy egy választás - nem
választás. Vegyünk egy példát: kijelölünk egy célt, megfogalmazunk egy hozzá vezető
irányt, majd „Stoppot adunk” - azaz megakadályozzuk az ösztönös beidegződéseink által
megszokott azonnali válaszadást, a direkt irányadást, vagyis a célhódítást. Egyfajta
nyugodt, szemlélődő állapotban feltesszük magunknak a kérdést: készen állunk? Ez az
egyetlen lehetséges célunk, és ez az egyetlen hozzá vezető utunk? Lehet, hogy igen, de az is
lehet, hogy van más választásunk. Ez a gondolati játék újabb irányok felé tereli
figyelmünket, egyre több választási lehetőséget kínálva számunkra. Lehet, hogy e közben
már rég elértük eredeti célunkat, túlléptünk rajta, és újabb, izgalmasabb út lehetőségét
kínálja a felismerés: ha nem akarjuk mindenáron egyetlen kötelező irányba kényszeríteni
magunkat. Közben önmagunk megváltozott használata megváltoztatja működésünket.
Jobban megismerjük önmagunkat, pontosabban meg tudjuk fogalmazni szükségleteinket, és

68
tapasztalni fogjuk, hogy az adott pillanatban megszületik a mozgás, amely a
legoptimálisabb cél felé irányít bennünket.
Saját magunk jobb megismerése, objektívebb meglátása viszont önismeretünk,
önmegbecsülésünk forrása lehet. Tápláló erőt, bátorságot, türelmet, biztonságot nyerhetünk
belőle. Ezért nem „csak” testhasználati eljárás az Alexander technika, a hagyományos
testfelfogás értelmében, ugyanakkor, ahogy Alexander a test fogalmát használja - fizikai és
lelki részét együtt értve ez alatt -, ez a testhasználati technika egyszersmind egy újra tanult
testnyelv, egyesek számára nevelési eljárás, másoknak viszont életfilozófia, mindennapi
gondolkodási és életvezetési program, ami hosszútávon jelentős mértékben megváltoztatja,
„kinyitja” a személyiség korábban bezárt kapuit. Egy 60 év körüli növendéktársam - ma már
tanár, egyszer csak belső késztetést érzett, s ami korábban soha nem jutott eszébe, elkezdett
képeket festeni. Egy másik növendékben a művészi fotózás és a versírás iránti vonzalom
támadt fel. Az alkotó művészetek felé fordulás nem megy ritkaságszámba az Alexander
növedékek között. Ahogy nem egy tanítványnál tapasztalni lehetett, hogy egyik napról a
másikra megváltoztatta addigi elképzeléseit saját magáról, rájött, hogy korábbi
pályaválasztása azért sikertelen, vagy nem okoz igazi örömöt, mert tévedés volt, „elhibázott
választás”.
Beavatatlan számára talán furcsának tűnhet, hogy egy „pusztán” fizikai megközelítésű
technikának ilyen mélyreható pszichikus változást előidéző következményei lehetnek.
Pedig nincs ebben semmi misztikus, megfoghatatlan. Az alkotó gondolkodást elemezve, a
legtöbbet a rugalmas gondolkodásmódról szoktak beszélni. A mindennapokban viszont
arról a személyről, akivel nehéz tárgyalni, azt mondjuk „merev gondolkodású ember”,
„megragad egy témánál”, „megragad a saját merev álláspontjánál”, mintha „odacövekelték”
volna. Az Alexander technika, ahogy az a fejezet elején összefoglaltakból is kiderülhetett, a
fizikai és lelki rugalmasságot tanítja meg. S miközben testünk fizikai részében feloldjuk
általa a „berozsdásodott” görcsöket, gondolkodásmódunk - noha az tapasztalható, hogy sok
esetben némi, máskor jelentős késéssel - is rugalmasabbá válik, az azt kísérő érzelmeink is
felszabadultabbakká lesznek.
Még köztünk vannak néhányan olyanok, akik talán emlékeznek, hogyan elemezte
József Attila költészetét az 1960-as évek végén Major Tamás? „A költészet, ha valódi,
csupa játék, s ez még akkor is így van, amikor a költő mélyen szántó, esetenként éppen
tragikus gondolatokat közvetít.” A tudományról John Dewey-t idézte alapkönyvében F. M.
Alexander, aki 1926-ban azt mondta: „A tudomány végül is egy tökéletesített ügyesség, a
kérdésfeltevések által vezettetve…, nem befejezett valami, magában abszolút, de
valamiféle technika eredménye.”
Ismerjük el, az alkotó gondolat általában is játékos, rugalmas - kérdések által
vezérelve.
Ez maga az út! No és a cél? Felfogásomban az adott pozícióban feltett végső kérdésre
előfeltételezett válasz, maga a cél. Könnyen belátható ugyanakkor, hogy az adott pozíció is
69
változik - a közbeiktatódott úton felvetődő újabb kérdések által, így egyes részcélok
belépésével, melyekből válogatva haladunk előre -, és ezáltal a végső cél is változik: vagy
elhal, vagy megerősödik. Vetítsük most ezt vissza a technikára, az Alexander elvre.
Elsőként említem, - bár az idősíkok összemosódnak, összekeverednek bennünk -
megszokásaink felismerését azzal a céllal, hogy hibás beidegződéseinket képesek legyünk
megakadályozni (Stop), folyamatos, tudatos irányvetítéssel testhasználatunkban korrekciót
hajtunk végre, és mindezt az elsődleges kontroll ellenőrző és aktív irányító mechanizmusa
jelenlétében végezzük.
Kérdéseket teszünk tehát fel önmagunknak magunkban a tükörben kívülről -
korrekciós irányt küldünk tudatunkkal -, majd megismételjük a kérdésfeltevést - ez maga az
út! A rugalmas, játékos gondolat, kérdések által vezérelve.
Ebben az összefüggésben ismét szólnunk kell az irányokról. Az irányadást úgy lehet
elképzelni, mintha egy erőáramlás indulna el szervezetünkben, amely több testrészünk
állapotára hatással van, és végső soron egész testállapotunkat megváltoztatja. Ez az áramlás
lehet tudattalan és lehet tudatos. Amennyiben tudatos, gondolatvezérelt, az teszi rugalmassá
és játékossá a gondolatot, hogy az irányok ellentétesek. Megfordítva, a játékos, rugalmas
gondolat engedi megszületni az ellentétes irányú erőáramlást, és az ennek nyomán létrejövő
egyensúlyt, amely alapja egy új koordinációnak. Ha csak egyetlen irány lenne, az út
egyenesen az egyetlen végsőnek vélt cél felé vezetne, és hol lennének a kérdések,
útelágazások? De testünkben minden egyes hajlatunk, idegpályánk, ízületeink,
testnedveinket hordozó csatornáink önmagukban felteszik a maguk kérdését,
megfogalmazzák számunkra céljukat. Az egyetlen cél felé törekvő személyiség kikapcsolja
ezen pályák sokaságát, és ezáltal - a gyermekkorunkban használt - testrészei némelyikét
merevvé, görcsössé teszi, „berozsdásítja” . De tegyük még megfoghatóbbá a fenti
elmélkedést. Van, aki levélíráskor úgy koncentrál, hogy közben használaton kívül helyezett
karját - anélkül, hogy észrevenné - megmerevíti, vállát behúzza, könyökét befelé fordítja,
ujjai szinte megmerevednek. Mások vizsga vagy egyéb feladatvégzés közben lábujjaikat a
földre feszítik, térdüket mereven kiegyenesítik. Ennek következményeként, feneküket fel-
és behúzzák, hasukat előretolják, fejüket - testüket egyensúlyozva - hátrahúzzák. Így alig
észrevehetően eltorzul ugyan testhasználatuk, de az ösztönösen létrehozott új egyensúlyi
állapotban hibásan úgy érzékelik, mintha ez lenne a természetes. Aki hozzászokik - és
nagyon sokan vannak ilyenek - ehhez a testtartáshoz, az idő múlásával, azon veszi észre
magát, hogy emelkedőn, vagy a lépcsőt járva nehezebben vesz levegőt, időnként begörcsöl
a térde, ízületei kellemetlenkedni kezdenek. Az ilyen embert gyakran gyötör fejfájás,
hátfájás. Hát persze, mert ezzel az ösztönös megszokásával megrövidíti gerincoszlopát,
befeszít néhány fontos testhajlatot és izmot, összenyomja belső szerveit.
A folyamatos irányadással ezeket a korábban lezárt pályákat a növendék ismét képes
lesz átjárhatóbbá tenni. De nemcsak az ízületek kapcsolódási pontjainál, hanem két ízület
között is. Mert az Alexander technika alkalmazása során ellentétes irányok „születnek meg”
70
például alkarunkban a könyök és a csuklók közötti egységen belül is, a csuklónk felé és a
könyökünk felé. S így történik ez testünk minden részében, az egészséges élő szervezetben
létező, egymást kiegyenlítő minden irányú spirállal. Genetikai kódunk is dupla spirál. Az
Alexander technika alkalmazásakor mindez persze csak és kizárólag gondolatban történik,
lazán, nem csinálunk semmit, nem igyekszünk gyorsítani semmit. Az irányadásban, a
legfontosabb a megengedés. Ezért valahogy úgy lenne jó gondolkodnunk, ahogy Patrick
Macdonald írja Az Alexander technika, ahogy én látom című könyvében: „Engedjük
szabadon a nyakat, hogy ezzel Engedjük a fejet előre és fölfelé, hogy ezzel Engedjük a hátat
megnyúlni és kiszélesedni.” Nem kell tehát mást tennünk, mint azt, hogy nem hagyjuk
izmainkat bemerevedni, fejünket nem húzzuk hátra lefelé, se előre fölfelé, de nem is
igyekszünk mozdulatlanul egyfajta középállásban sem tartani, és miközben hátunk
szélesedésével azon dolgozunk, hogy megszűnjék annak homorítása, nem csökkentjük
hátunk hosszát, mert ez ismét a gerinc kollapszusához, azaz összerogyásához vezethet. Az
elsődleges kontroll - azaz a fej, a nyak és a hát egymáshoz való legelőnyösebb viszonya -
jobb használata testünk kielégítőbb koordinációjának létrejöttét eredményezi, egy
kellemesebb, új egyensúlyi állapot megszületésével.
És itt érdemes említést tenni egy nem elhanyagolható, s korábban ugyancsak említett
alexanderi utasításról, s ez az úgynevezett megakadályozás (a STOP!). Az ösztönös
beidegződések megakadályozása, a folyamatos, ellentétes irányadások, az elsődleges
kontroll s mindennek külső ellenőrzése a tükörben, ráadásul két személy
együttmunkálkodása során, úgy tűnhet, túl sok bonyodalommal járhat együtt. Ez persze
egyáltalán nem így van, annál is inkább, mert az egyes mozzanatok a valóságban jóval
egyszerűbbek, mint leírásban. Tény, hogy a tanár saját testállapotát adja át keze érintésével
tanítványának, ahogy az is tény, hogy mindkét fél aktív ebben az együttműködésben, s ez a
gyógyulást segíti. No, és a STOP!, az a visszatérő, megállásra intő utasítás, amelynek
megvalósulása pillanatában lehetőséget kap a tanár és a növendék adott testállapota
felmérésére és egyszersmind kiinduló helyzetül szolgál egy új mini-akció beindulásához.
Az Alexander technikában a STOP! olyan, mint amikor a karmester egy másodpercre
felemeli a kezét, a zenekar elrendeződik, s csak ezután, az újabb karmesteri intésre folytatja
a zenemű szünet után következő dallamát. Ha jól belegondolunk, minden zenemű
természetes, szerves részei a szünetek, amelyek végső soron éppúgy meghatározzák egy
dallam ritmusát, hangzását, mint az elhangzó hangok, illetve a belőlük felépülő hangsorok.
Épp így határozzuk meg, rendezzük önmagunkat, a bennünk végbemenő folyamatokat, s
ennek külső ellenőrzése nyomán azt, hogy mit akadályozunk meg és milyen utasításokkal
engedjük az újabb irányok megszületését. A STOP! utasítás másodpercében beállt belső
csendben, a pillanatnyi nyugalmi állapotban. A STOP! minden olyan kritikus helyzetben
előhívható, amikor már-már belekapaszkodtunk egy végcél felé vezető útba, de helyesebb
utasítani magunkat: STOP!, és feltenni a kérdést, hogy közeli, elérhető-e megerőltetés
nélkül e cél, ezért engedjük tovább áramlani az energiát az eredeti irányba, vagy váltsunk,
71
egy másik, netán egy részcél felé, megőrizve belső rugalmasságunkat. Például ne „akarjuk”,
hogy felálljon partnerünk a székről, inkább gondoljunk arra, hogy széles, hosszú a hátunk,
laza a nyakunk, és a hátunk, a fejünkhöz viszonyítva hátul van, a két karunk lazán, a
messzeségbe nyílik stb. Majd ismét, egy újabb STOP! után esetleg elég megérintenünk
tanítványunk fejét, s ő engedelmesen felemelkedik majd a székről, mintha csak egy
mágneses tér vonzásába került volna, mert a STOP! utasítások közötti egyéb célok felé
irányuló erőáram megteremtette ennek lehetőségét, teste harmóniáját és irányultságát arra,
hogy most már könnyedén, magától jön létre a mozdulat, ami egyébként „akaratot”,
„csinálást”, felesleges „erőfeszítést” igényelt volna, ha mereven, egyetlen cél felé
törekszünk.
Ehhez persze nélkülözhetetlen a türelem. Türelem, belső csend, játékosság,
rugalmasság, némi bölcsesség, ötletesség, derű.
„Igen ám, de az nincs” - vetik ellene egyesek. – „Éppen az ellenkezője uralkodik
életünkön.” Ez ne tartson vissza senkit. A türelmet, a belső derűt átadja az Alexander tanár.
És nem sürget semmit, de annál több segítséget nyújt. A tanítvány pedig alaposabban
megismerve saját magát, rájön, mennyi rugalmasság, ötlet, játékosság bújik meg benne,
csak ő mit sem tudott erről. S aki ezt felismeri, abban, lássuk be, akad némi bölcsesség. A
belső derű pedig mindezek következményeként megszületik az Alexander tanítványban, s
minél tovább tanulja a technikát, annál inkább személyisége jellemzőjévé válik. Ahogy a
festést, művészi fotózást és versírást vagy életmódváltozást sem egyik pillanatról a másikra
határozták el magukban azok, akikre így hatott ez a technika. Előbb korábbi panaszaiktól
szabadultak meg. Többéves folyamatos tanulás után választották e technika sugallta
életfilozófiát vezérlő elvüknek. S amikor már nem gyötörte őket saját elhibázott
testhasználatuk, személyiségük nyitottabbá vált, felismerték magukban, hogy olyan
képességeik, tehetségük van, amiről korábban mit sem tudtak, s aminek kamatoztatása igazi
alkotó örömöt jelent számukra. Egy új személyiségátalakuláson mentek át, amelynek
nyomán a világ más összefüggéseire lettek figyelmesek, mint azelőtt. Hosszú, de mindvégig
értelmes utat tettek meg, ennek lett az eredménye, hogy maguk is alkotni kezdtek.
A legcsodálatosabb ebben az, hogy ez a lehetőség mindannyiunk előtt nyitva áll.

72
14
A szerző újabb intim önvallomása saját magáról, ami
példaértékű lehet mindenkinek, aki eddig bízván bízott
testhasználata ösztönös irányításában, azt hívén, hogy
csupa segítő, helyes megszokása van, s ami fáj, annak
fájnia kell

Van egy barátom, aki elmondta, gyakran fáj a nyaka, de bizony rajta még az orvosok sem
tudtak segíteni. Meg is mondták neki, egyetlen lehetőség, ha időnként nyakmerevítőt
használ. Amúgy pedig, az utóbbi években már csak fekve ír, ez az egyetlen póz, amiben még
elviselhetően érzi magát. Mert akkor a legerősebb a nyaki fájdalom, amikor írnia kell.
Az illető író. Csak nevetett, amikor az Alexander technikát ajánlottam neki. Nem, nem
- tiltakozott - ő „úgyis ellenállna”.
Egy másik ismerősöm pszichológus. Igaz, nem praktizál, az elmélet embere.
Kézfogása erős, „férfias”, fellépése határozott, nem nagyon szereti az ellentmondó partnert.
Mindenről, úgymond kialakult véleménye van. És szerfölött bizalmatlan. Néha egy-egy
gyengébb pillanatában elárulja, gyomorgörcsök gyötrik, de ő elég erős ember, megbirkózik
a fájdalommal, nem „engedi el magát”. Elég megérinteni a vállát, nyakát, érzékelhető, hogy
minden porcikája kemény, mint a kő. Ellenállásra kész. A praktikus dolgok, ha elméletileg
igazoltak, akár szimpatikusak is lehetnek neki, de először az elméletben keresi a
bizonyítékot. Ha késik, vagy elmarad ez a bizonyítási eljárás, nem kísérletezik. „Nincs rá
ideje!” Ő a Kisherceg-béli tudós. Nagyon elfoglalt, és nincs humorérzéke. Kár! Sokat
segíthetne tudós munkájában is az Alexander technika.
Néhány törékeny, érzékeny ismerősöm mindentől fél. És mindent megtenne, ami
feloldja ezt a félelmet. Igen ám, de attól is fél, hogy kipróbálja. Ha mégis megtette, s
pillanatnyi oldottsághoz jutott, még jobban megijed, mi lesz, ha legközelebb ez nem sikerül
így. Ezért elmenekül, és csendben, otthon ismét magába roskadva, „boldo gan” fél tovább.
Csodát vár, azt reméli, valamikor belép az életébe valaki, s ő egyszer, egy alkalomra
összeszedi bátorságát, kipróbálja, a csodadoktor segít, s azon túl megváltozik az élete és
nem kell félnie többet.

73
 Soroljam tovább? Azt hiszem, reménytelen vállalkozás lenne, hiszen mindenki más
eset, nincs két egyforma ember, nincs két, minden tekintetben azonos gondokkal küszködő
személy. Ezért döntöttem úgy, intim önvallomást teszek. Persze, én sem mondhatok el
mindent, mert utam még nem ért véget, önmegismerésem, amíg élek, folytatódik, így
felismeréseim, tévedéseim is. De elmondhatom, hogy egyik leírt személyiséghez sem
hasonlítok. Én ugyanis nem nyugodtam bele, hogy sok mindentől félek, pedig féltem.
Boldog vagyok, hogy ma már kevesebb feladathelyzetben kényszerülök megélni ezt a
kellemetlen szorongató állapotot. Elmondhatom, hogy csakúgy, mint pszichológus
ismerősöm, „erős voltam”, igyekeztem elviselni a fájdalmakat, de akárcsak író barátom,
kerestem mindig a megfelelő elhelyezkedési formákat, hogy munkaképességemet
megőrizhessem. És kapkodtam a tablettákat, elviseltem a fájdalomcsillapító injekciókat,
erősítettem akaratomat: “Bírd ki, élj együtt ezekkel a megmagyarázhatatlan,
megváltoztathatatlan dolgokkal!”
Miben voltam mégis más, mint példaként felhozott barátaim, ismerőseim? Hogy „nem
akartam” azt az állapotot igazán elviselni. Hogy nem nyugodtam bele, hogy együtt „kell”
élnem holmi kellemetlenségekkel, amikor örülhetnék, hogy süt a nap, táncolhatnék
életörömömben a langyos nyári esőben, mint diáklány koromban tettem, hogy
tréfálkozhatnék, ha úgy van kedvem, ha... ha nem kellene mindig arra gondolnom, hogy
„fáj”, „nyom”, „szúr”, „éget”, „kellemetlen” stb. Ettől szomorú voltam, esetenként
türelmetlen, csaknem depressziós, elégedetlen. Máskor meg igyekeztem titkolni, hogy
szomorú, elégedetlen, elkeseredett és depressziós vagyok, mert fáj, kellemetlen, szúr, éget.
A sors útjai kifürkészhetetlenek - mondják, és valóban így van ez. Látszólag a véletlen
sodort el az Alexander iskolába.
Nyelvtudás nélkül, pusztán a metakommunikációra hagyatkozva, belekezdtem. Nem
ismétlem magam, a könyvem elején leírtam már sok mindent, milyen panaszaim voltak, és
hogy hatottak rám az első órák. De az igazi felismerés csak hónapokkal később kezdődött,
és azóta is tart. Mert az első hónapok csak közérzetemen javítottak, eltüntették az addig
kínzó kellemetlen fájdalmaimat. Az igazi, a nagy ráébredés korszaka csak jóval később
vette kezdetét. Amikor lassan elkezdtem felismerni megszokásaimat, és rájöttem arra, hogy
„válogathatok” ezekből. Ráeszméltem, hogy egy jó részük úgy ural el ösztönösen, hogy
közben rosszat tesz nekem, ellenem dolgozik.
Először azt láttam meg a tükörben, hogy örökösen felhúzom a vállaimat, s természetes
belső érzékeim, érzéseim áldozata vagyok: „Úgy érzem”, hogy a karom a vállamnál
kezdődik. De ez nem elég, ráadásul a bal vállamat még néhány centivel „magasabban is
hordom”. Ettől nyakam hossza eltűnik a vállaim között, ahová behúzom a fejemet. S
minthogy behúzom, hát hátra is vetem, s e furcsa helyzetből mégis leszegem a fejemet.
Lépésről lépésre, apránként kezdtem az ismerkedést magammal a tükörben. Hónapok teltek
el ismét, s én mind érdekesebb megfigyelésekre tettem szert. Egy szép napon összeállt
bennem a kép. Hiszen én mindent csak és kizárólag a jobb oldalammal csinálok. Ez a
74
féloldaliság lehet az oka sok mindennek. Az újabb felismerés új távlatot nyitott meg előttem. A
tükör előtt most már a testhasználatomban eluralkodó aszimmetriát vettem „nagyító alá”.
Felfedeztem, hogy minden ok nélkül kicsit félrehajlítom a fejemet, bal lábfejemet pedig szintén
természetellenesen tartom. A túlzott jobboldaliság következtében egész bal oldalam furcsa,
kitekeredett pozícióba kényszerült. No, nem annyira, hogy ez valaha is feltűnt volna bárkinek,
vagy akár saját magamnak. Éppen csak annyira, hogy sokféle torzító hatása kellemetlenségek
tömegét idézze elő szervezetemben.
Az aprólékos megfigyelés nyomán a tükör előtt otthon, egyedül szerettem volna gyorsítani
a korrekciót testhasználatomban. Még mindig nem hittem el igazán tanáraimnak, hogy
„csinálással” nem jutok semmire. Igyekeztem megtalálni a megközelítőleg szimmetrikus
testtartást, és ismerkedtem az ezzel együtt járó, új, belső érzésekkel. De ez csak addig sikerült,
amíg a tükör előtt gyakoroltam, és ezek után rá kellett döbbennem, hogy az iskolai órákon is
„csinálni akarom a jó mozdulatot”. Ez pedig együtt járt azzal, hogy mosolytalan, feszes,
koncentráló, merev tekintettel figyeltem: „jól végzem-e a feladatot”. Az igyekezet, az akarat, a
„komoly munkavégzés” vállamban, gerincemben, fájdalmas, újabb görcsöket idézett elő,
mígnem tanáraim figyelmeztettek, hogy így csak lassítom, nem pedig elősegítem a gyógyító
átalakulást. Egyikük a tekintetemre hívta fel a figyelmet, s érdekes újdonság volt számomra,
amikor a mosoly, az ellazított állkapocstartás és rugalmas szemmozgás nyomán tudatosult
bennem, hogy nyakam is könnyedén ellazul. Egy másik tanárom a felszabadító, laza testtartást
könnyed táncmozdulatokkal érte el nálam. Először botladozva, csupa gátlással követtem, mint
aki életében először próbálja, később azonban kiszabadultam a saját magamra kényszerített
feladathelyzetből. Persze, nem egyik pillanatról a másikra történt mindez. Tanárom megértette,
a bennem lévé feszültség túl erős ahhoz, hogy társaim jelenlétében képes legyek legyőzni,
megakadályozni eluralkodását. Ezért az óraközi szünetekben szánt rám 10-15 percet.
Ugyanakkor egy végzős Alexander növendék arról mutatott be videofilmet, hogy hétköznapi,
otthoni tevékenységünkben hogy használjuk helytelenül a testünket, s mely irányadások nem
torzítják el szervezetünket. Megértettem, nem mindegy, hogyan csukom be az ajtót -
félfordulattal, testemmel kitekeredve, vagy egész testemmel az ajtó felé fordulva -, hogy
foghatjuk helyesen a seprűt, a porszívót stb. Lassanként megértettem, hogy a helyes
testhasználatot minden egyes hétköznapi tevékenységben gyakorolhatom, az éppen elért saját
szintemen, s közben a tudatos önmegfigyelés újabb önártó megszokásaimra irányítja rá a
figyelmemet. De a javított testhasználatot sürgetni nem érdemes, csak a tükör előtti gyakorlás, a
gondolatok játéka, az elsődleges kontroll, a folyamatos irányadások és a helytelen
beidegződések megakadályozása segíthet. Első lépésként azonban a csendre és a belső
felszabadulásra érdemes ügyelnem. Mert valamennyi panaszom elsőrendű oka, hogy
megfelelni igyekezvén mesterséges stressz helyzeteket teremtettem magamban, és
feladathelyzetként éltem meg mindent.
Tréfásan annak a tanáromnak a nevét adtam utasításban szervezetemnek, aki az órák
közti szünetekben tánclépésekkel szabadított fel a görcsös állapotból. „Menachem” -
75
mondogattuk egymásnak növendéktársammal, aki velem csaknem egy időben kezdte az
iskolát, és hasonló gondokkal küszködött, mint én. „Menachem” neve egyet jelentett ezekben a
hónapokban a laza, felszabadult, játékos gondolattal.
Később persze Menachem csakúgy, mint Shmuel Nelken, az iskola alapítója és vezető
tanára, Sumi és tanártársaik már nemcsak a belső szabadságot és derűt adó lazításra tanítottak
meg. Apró jelzésekkel, mozdulatokkal, magyarázatokkal vezettek rá új felismerésekre és a
technika finom részleteire. De addigra már világossá vált számunkra is, hogy ez a folyamat, - a
saját testhasználatunkat meghatározó, ösztönös megszokásaink megismerése és a tudatos
korrekció - egy életen át tart majd.

76
15
Amelyben a szerző folytatja intim önvallomását, ezúttal a
túl relaxált állapot hátrányairól, s ezzel állítja szembe azt,
hogy „jó ha tudjuk, hova adagoljuk az energiát!”

Az Alexander tanár kezdetben gyakran foglalkozik az asztalon is a növendékekkel. A

tanítványnak ilyenkor „könnyű dolga” van. „Csak” gondolnia kell a tanár irányutasításaira,
amúgy pedig „mintha nem is az övé lenne” a lába, karja, feje, hagynia, tegyen vele a tanár
kedve szerint. Az együttműködés „pusztán” ebből áll. Igen ám, de megszoktuk, hogy „egy
kicsit mindig több energiát használunk fel, hogy csináljuk” is, ami szándékunk. Ezért a
kezdő növendék többnyire úgy „adja oda” a lábát, a karját, fejét, hogy közben igyekszik
besegíteni a tanárnak. Más esetben pedig „visszatartja” testrészeit, tévesen azt gondolván,
hogy ilyenkor „nem csinál semmit”. Ugyanez történik a tanítvánnyal akkor is, amikor a
széken dolgozik vele a tanár. A megfelelő arány megtalálása, egy új egyensúly, egy új
koordináció megszületése érdekében, maga a tanulás, s ebben a folyamatban a
kezdeményező irányító mindenkor a tanár, aki finom érintésével, saját testéből adja át az
irányokat, szabad utat engedve a megfelelő erőáramlásnak.
Az érzékeny, együttműködésre kész tanítvány azonban egy másik végletbe is kerülhet.
Ez történt velem is. Amikor elkezdtem tanulni az Alexander technikát, az állandó készenléti
állapottól az egész szervezetem görcsös volt. Mindent igyekeztem együtt csinálni a
tanárommal, és ezzel igencsak megnehezítettem helyzetét. Még nem tudhattam - ahogy
egyetlen kezdő sincs tisztában ezzel, amíg hosszas gyakorlással nem tudatosodik benne -,
hogy mit jelent az aktív gátlás (megszokásaink érvényesülésének megakadályozása), az
aktív, tudatos, folyamatos irányvetítés, és az elsődleges kontroll. Ezért, amikor
megértettem, hogy „ne csináljak semmit” sem egy mozdulat létrejöttéért, sem pedig ellene,
úgy gondoltam, a legcélravezetőbb az lesz, ha teljesen ellazulok. A lazításról, a relaxált
állapot jótékony hatásáról olvastam néhány könyvet, voltak ilyen gyakorlatokat tartalmazó
kazettáim, sőt, néhány évvel korábban csoportos kurzuson is részt vettem, azt remélve, az
segít majd hozzá, hogy megszabaduljak panaszaimtól. Jólesett akkoriban minden lazító
gyakorlat, s legalábbis azalatt, amíg végeztem ezeket, jobban éreztem magamat. Más
kérdés, hogy önmagában ez nem bizonyult elegendőnek a teljes gyógyulásomhoz. Azzal

77
már tisztában voltam, hogy az Alexander foglalkozásokon valami más történik a
tanítvánnyal, csak a lényeget nem értettem. A képesség viszont éppúgy megvolt bennem a
teljes ellazulásra, ahogy a teljes készültség jellemzett, amikor tevékenységre, cselekvésre
készen álltam. A kettő közötti állapotról, és arról, hogy mit jelent a tudatos kontroll, amel y
segítségével felismerhetem rögzült megszokásaimat és abban lehetek aktív, hogy
megakadályozom ezek eluralkodását, nem volt fogalmam. Ahogy az irányadásról is úgy
gondolkodtam - ma már tudom, hogy helytelenül! -, hogy egyenes vonalú tevékenység,
melyet előbb kijelölök, majd egy ütemben végrehajtom, „megcsinálom”. Nem csoda hát,
hogy amikor a „csinálásról” lebeszéltek tanáraim, a teljes ellazulást választottam, arra
gondolván, ebben az állapotban mérhetem fel legjobban, mit tesz a tanár, így könnyen
„ráállhatok hullámhosszára”, s ezzel, létrehozva vele együtt egy „közös harmóniát”, máris
sikerrel megoldom a „feladatot”.
Ma is az a véleményem, hogy ami a tanárral való együttműködést jelenti, nem
gondolkoztam teljesen elhibázottan, hiszen ahogy azt Yehuda Kupermann gyakran mondja,
az Alexander technika a „kapcsolatteremtés művészete”, csak egyre nem számítottam.
Hogy a teljesen ellazult állapotban, melyben a tanár valamennyi „rám hatása” szabadon
áramlik szét szervezetem fizikai és pszichés részében, olyan erőteljes átalakulás megy majd
végbe bennem, amelytől erős szédüléssel együtt járó, gyenge hányingert érzek. Ráadásul -
minthogy fizikai ellazulásom mégsem volt teljesen sikeres, mert időről időre ismét
„feladathelyzetben érezvén magamat” - a legváratlanabb pillanatban megszűnt a laza
állapot, és a pszichés stressz hatására erős szívdobogás lett úrrá rajtam. Az egész mindössze
néhány percig tartott, de ezalatt elsápadtam az enyhe rosszullét miatt. Tanárom észrevette,
mi zajlik le bennem, megnyugtatott, mondván, a nagyon erőteljes első „kinyílás”,
túlérzékeny, egyszersmind túl stresszes személyeknél néha előidéz ilyen átalakulást a
kezdeti időszakban. Arra kért, tudatom segítségével fordítsak a sorrenden. Előbb a pszichés
stressztől igyekezzek megszabadulni, hiszen ez nem „feladathelyzet”, nem kell azonnal
megfelelni. Ehhez segítséget is kaptam, keze érintésével átadta nekem a testéből felém
sugárzó nyugalmat, csendet. Másodszor, ne törekedjek a teljes relaxációs állapotra, mert
ezzel együttműködő belső aktivitásomat is kikapcsolom. Az egyes lépések gyorsítására
amúgy sincs szükség - mondta. Hívjam inkább segítségül tudatomat, figyeljek az egyes
mozzanatokra.
Buzgón bólogattam, persze igazából nem értettem még a dolgok lényegét. De a
tudatos figyelem az aktív együttműködésre mégis segített. Többé nem éreztem szédülést,
hányingert, sem enyhe rosszullétet. Csak jóval később, hosszas gyakorlás után értettem
meg, az Alexander technika hármas szabálya, az elsődleges kontroll, a rossz beidegződések
megakadályozása és a folyamatos irányvetítés olyan eszközök birtokába juttatja az embert,
amikor nem kapcsolja ki teljes relaxációs állapotba hozva szervezetét, hanem azáltal
„nyílunk ki”, hogy a rugalmas tudatjátékkal elsajátítjuk, „hová és mennyi gondolati energiát
adagoljunk.” Alexander ezzel kapcsolatban „tréfásan-komolyan” azt mondta, hogy ez a
78
technika nem relaxálni tanít, azt majd ráérünk a koporsóban.
Hónapok elteltével olyan asszociációs játékok születtek meg bennem, amelyek azóta
is segítségemre vannak. Ilyen a fa hasonlata, vagy a marionett-bábu példája. Az Alexander
technika ugyanis egyrészt arra épít, hogy a hátgerincünk vegye vissza kiemelkedő szerepét
testünk használatában. Azt mondjuk például magunknak, hogy a gerincünk erős, hosszú,
belőle ágazik el lazán minden egyes testrészünk: „akár az erősen földbegyökerező fa
törzséből szerteágaznak ágai, s ágain a levelek lazán, mégis biztosan kapaszkodva az
ágakhoz, illetve a törzshöz” - mondom én. Az elsődleges kontroll a technika „lelke”,
legfontosabb kiinduló- és végpontja. Hogy testhasználatunkban ez érvényesüljön, engedjük
meg, hogy nyakunk - mely gerincünk folytatása, és fejünktől különálló testrészünk - legyen
szabad, fejünk felfelé, és előre vezessen. „Akár egy felfüggesztett bábu, melyet az erős
gerinchez - a mindenkori belső, biztos pálcához - kapcsolódó feje vezet” - mondom én.
Létezik egy, a technikát rendkívül szemléletesen kifejező plakát, amely egy ujjhegyen
elhelyezkedő tojást ábrázol. Ezt a képet gyakran hívom gondolatban segítségül, mert segíti
szabad testhasználatomat.

79
16
Amelyben a szerző bevallja, hogy ennek a technikának az
elsajátítása együtt járhat pszichés és fizikai
konfliktusokkal is, neki például megváltozott az írása, és
az élet dolgai iránti viszonya

A legtanulságosabb e technika elsajátítása kezdeti éveiben mégiscsak az volt számomra,

hogy milyen pszichés átalakuláson segített keresztül. Talán érdemes felidézni könyvem
korábbi fejezetét önértékelési zavarainkról, neveltetésünk pozitív és negatív hatás airól,
egyéni és társadalmi beidegződéseinkről, s mindarról, ami ezzel összefüggésben
egészségessé teszi életvezetésünket, vagy ellenkezőleg, sietteti, erősíti a beteg állapotok
létrejöttét. Beteg állapotnak nevezek minden olyan kellemetlen közérzettel párosuló
állapotot, amelyben félelmek, görcsök, türelmetlenség, rosszkedv, idegesség vagy
fájdalomérzetek állandósulnak. Könnyen megfogalmazódhat az ellenvetés: hiszen akkor
nincs olyan egyén, aki teljesen egészséges. Így igaz, hiszen egyre nyugtalanabb világban
élünk, egyre több ártó tényező befolyásolja mindennapjainkat. De hiszen könyvem lapjain
korábban erről is elég szó esett. Miért hát e feleslegesnek tűnő ismétlésekbe bocsátkozás?
Mert példámmal azt szeretném bizonyítani, hogy Alexander ezzel a techniká val olyan új
életvezetési, „alkalmazkodási eljárást” is ajándékozott az emberiségnek, amely ebben a
világban is versenyképesebbé teheti azt, aki vállalja saját testhasználata átalakítását, s az
ezzel együtt járó átmeneti nehézségeket is.
Először írtam le e kötet lapjain, hogy ez az út is tartogat néhány buktatót. De nem
lenne minden tekintetben olyan etikus és vállalható a könyvem, mint e technika, ha ezt
elhallgatnám. Ismét csak el kell mondanom, ez a természetes eljárás rövidtávon is
segítséget nyújt, de egy három hónapos alapkurzust elvégző ember, vagy aki később is
igényt tart egyfajta, ritkábban, netán csak bizonyos alkalmanként megismétlődő, fenntartó
órákra, kellemesebben érzi majd magát, de nem él meg katartikus változásokat. Mindaz,
amit saját magamon és néhány társamon tapasztaltam, azoknál fordulhat elő, akik
folyamatosan, éveken át intenzíven vállalták a technika elsajátítását. Akiknek ez
életvezetési stratégiájukká vált, s kellőképpen „rosszul érezvén magukat a saját bőrükben”
nyitottan engedték át magukat a változásoknak. Többségük végül – csakúgy, mint én

80
élethivatásául választotta, hogy tanárként adja át növendékeinek mindazt, amit az
Alexander elvtől, és a technikától kapott.
Ezekről a személyekről azonban nincs jogom, felhatalmazásom írni. Ha
szándékukban áll vallani, megtehetik saját maguk, s vannak, akik meg is teszik ezt. Én
azonban csak arról beszélhetek, amit saját magam megéltem eddig, tudván ma már, hogy
még az út elején tartok. Jól tudom, az utam a jövőben is a folyamatos változás lesz, s némi
kíváncsisággal vállalom, hiszen már eddig is annyi örömöt, meglepetést tartogatott
számomra, de lezárt sorompókat és „megmászandó lépcsőket” is. Ez utóbbiakat
könnyebben vettem tudomásul, hiszen az utat járó egy-egy lépcsőt gyorsan megtesz. A
lezárt sorompók viszont önmagukban is tanulságosak.
Vissza kell kanyarodnom a korábban leírtakhoz, hogy ez a szimbolikus értelmezés
világossá váljon. Alexander azt mondta, hogy túlzott „célhódító” magatartásunkkal is
elrontjuk testhasználatunkat. Arra tanított, hogy ne „akarjuk” azonnal elérni a „végső célt”.
A hozzá vezető út megélése is örömforrássá válhat önmagunk számára. Ez maga az ÉLET.
Ezt segíti a kritikus pillanatokban a STOP!, amikor feltesszük a kérdést, fenntartjuk-e az
eredeti irányt, az eredeti cél megközelítése érdekében, vagy más cél felé irányítjuk
magunkat, ahol ismét több lehetőséget próbálhatunk ki, esetleg elérjük, amit kitűztünk,
vagy egy újabb STOP! következik, amelyben ismét mérlegelünk, visszatérünk-e a végső cél
irányába, vagy még mindig egy újabb célválasztás a szerencsésebb megoldás.
Hasonlatomban a könnyen járható lépcsőfokok e látszólagos kitérők, amelyek azonban
közelebb visznek a végső cél, az adott, kezdő szituációban lezárt sorompók megnyitásához.
Utunk lépcsőkkel és sorompókkal van teli, s valamennyi egy-egy akadály, vagy részsikert
kínáló kisebb-nagyobb célcsomópont. A bejárható lépcsőfokok és megnyíló sorompók
nemcsak testhasználatunk fizikai részét gyógyítják, feltörnek egy-egy - addig lezárt - fiókot
pszichénk gazdag tárházából is.
A megismerés, az új, „kinyíló fiókok” azonban nemcsak gazdagabbá,
kiegyensúlyozottabbá tesznek, hiszen ösztönös helyes és helytelen megszokásainkat ezek is
őrzik. Tudatos irányításuk, beillesztésük eddigi, már jól ismert testhasználatunkba, ezernyi
variációt kínálnak. Ezért, aki életfilozófiájául választja azt, amit Alexander technikája
kínál, magasabb szinten óhatatlanul megél pszichés és fizikai belső és külső konfliktusokat
is. De ezek kezelésére szintén folyamatos segítséget nyújt a technika. Így gazdagodik,
differenciálódik, finomodik a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunk, mértékletességre,
elmélkedésre, s egy magasabb szintű személyiségharmónia létrehozására válunk
alkalmassá.

81
 Valahogy így történhetett, hogy közel két és fél éves tanulási időm tájékán, egy napon
erős gerincfájdalmat éreztem. Nem értettem, miért, hiszen hátam nem volt olyan rossz
állapotban, mint évekkel korábban, legfeljebb akkor kívánkozott még vissza-vissza - ha
nem is a régi, de kicsit mégis csak arra emlékeztető megszokott tartásba, amikor írtam. Ezt
azonban már elég könnyen képes voltam megakadályozni. De azon a napon nem a régi
beidegződés jött elő, hogy eluralja testemet, hanem egészen ismeretlen belső erő keresett kiutat
magának. Végül leültem a székre a tükör elé, magam elé tettem a papírt, tollat vettem a kezembe.
Figyeltem magamat a tükörben, és kerestem a legelviselhetőbb pozitúrát, amelyben írni tudok,
amelyben nem gyötör az eddig ismeretlen fájdalom. Ekkor történt a csoda. Eddig jobbra dőlő
írásom helyett, amikor mindkét karomat szimmetrikusan helyeztem el az asztalon, lazán,
egyenesen álló betűk jelentek meg előttem a papíron. A fájdalom felengedett. Most már így
folytattam az írást, és „adtam magamnak az alexanderi utasításokat”, fejemnek, nyakamnak,
hátamnak, karomnak, lábamnak, hogy engedje testem megszületni a kívánt elsődleges kontrollt.
Közben könnyedén siklottak ki belőlem a leírandó mondatok. Alig fordítottam figyelmet a
megfogalmazás részmozzanataira, szinte kész gondolatfolyamatok jelentek meg a papíron.
Nemcsak írásom, stílusom is könnyedebb, lazább, oldottabb lett. Mondhatom, megrázó
átalakulást éltem át. Ugyanakkor belső érzésem azt jelezte, hogy ez a testtartás valamiért hibás,
nem jó, nem a megszokott. Amikor tanáromnak megmutattam írásomat, csak mosolygott, belső
jelzéseimről értesülve. –„Hát persze - mondta -, a korábban dadogós ember is hibásnak érzi,
amikor a technika elsajátítása nyomán elkezd folyamatosan beszélni. Mert érzéki csalódás
áldozatai vagyunk. Azt hisszük, mindig az a jó, amit megszoktunk. Az új, a szokatlan, kezdetben
kevés támpontot kap belső érzéseinktől. De ahogy erősödik a gondolat irányította új szokás,
mindinkább elfogadja testünk, fizikai és pszichés részünk egyaránt.”
Hát ilyen furcsaságokat is megtapasztal az Alexander növendék, s ezek bizony olyan
konfliktushelyzetek - bármily kellemes következményekkel is járnak hosszú távon -, amelyekről
érdemes előre értesülni. Most már csak az a kérdés, vajon hogyan értékelné egy grafológus
korábbi és jelenlegi, azóta is változó írásomat. Én mindenesetre folyamatosan barátkozom
vele, akárcsak azzal, hogy erőteljesen megváltoztak emberi kapcsolataim is. Furcsa módon sok
régi ismerősöm eltűnt mellőlem. Újak, mások jöttek, többnyire olyanok, akikkel sokkal inkább
egy nyelvet beszélünk. Ahogy változom én, úgy engedem el azokat, akik másfelé „kívánkoznak”.
Ezek az elválások néha könnyen mennek, máskor, noha fájdalmasak ideig-óráig, mégis
szükségszerűek. Többször is feltettem magamnak a kérdést: megálljak-e azon az úton, ami ezt az
állandósuló változást hozza nekem, hogy velem maradjanak azok, akiket korábban megszoktam,
megszerettem, de akik elmaradnak mellőlem, mert nem, vagy csak nehezen lennének képesek
követni engem ezen az úton. Végül mindig arra a következtetésre jutottam, hogyha megállnék,
olyan örömforrástól fosztanám meg magamat, aminek elvesztése pótolhatatlan lenne számomra.
A dolgok és a történések nem megszokott, új, korábban számomra ismeretlen útját választottam
tehát. És a sorsom talán ezért ajándékoz meg naponta olyan új színekkel, felismerésekkel,
szépségekkel, amire korábban soha nem is mertem volna gondolni. Minden nap egy új csodával.
82
S valahogy jóval több érdeklődő figyelem és szeretet vesz körül, mint korábban. Bár ki tudja,
egyesek azt állítják, ez egyenesen belőlem sugárzik, s én csak visszatükröződő fényében
melegszem. Nem tudom, hiszen az Alexander növendékek és tanárok sem mindentudóak.
Önmegismerésünk útja ugyanis végtelen, de legalábbis életünk végéig bizonyosan eltart. Csak
azt tudom, hogy korábban éhesen vágytam a figyelemre, a szeretetre, s most akár belőlem
sugárzik, akár „csak úgy” kapom, szebbé, jobbá tette a világot számomra.

83
17
Amelyben a szerző a tanár-tanítvány viszony néhány
buktatójáról és a tanár egészséges testhasználata
továbbfejlesztésének nélkülözhetetlenségéről tesz
említést

Nem véletlen, hogy az Alexander tanárok egy-egy országon belül, csakúgy, mint a
nemzetközi hálózatban gyakran felkeresik egymást, s még azok is, akik nem alapítanak
iskolát, ha tehetik, rendszeresen továbbképzik magukat különböző kurzusokon. Ha ilyen
lehetőség nem kínálkozik, mert nincs a közelükben iskola, egyes tanárok találkoznak, hogy
megerősítsek, továbbfejlesszék technikai ismereteiket. Hiszen valamennyien saját
szervezetükkel dolgoznak, saját állapotukat adják át növendékeiknek. Az emberi szervezet
pedig nagyon érzékeny műszer, karbantartása, egészsége továbbfejlesztése, testhasználata
tökéletesítése soha véget nem érő folyamat. És ahogy mindenkinek különbözik egyénisége,
idegrendszerének érzékenysége, testfelépítésének arányai, úgy van mindenkinek egy „saját
Alexander technikája”. Akadnak egymáshoz illő és kevésbé illő partnerek, az egyik tanár
számára könnyű tanítványok és olyanok, akikkel jóval nehezebben képes együttműködni.
Ahogy az is előfordul, hogy ugyanazzal a „nehéz” tanítvánnyal egy másik tanár minden
különösebb gond nélkül megtalálja a közös irányokat. Persze, a legjobb - s ez esetben még
csak azt sem állíthatjuk, hogy ez mindenkor a legnagyobb felkészültséggel jár együtt -
tanárokról azt mondják, hogy nincs számukra „nehéz eset”. Az ilyenek - talán nem tévedek,
ha ezt állítom -, ritkák, mint a fehér holló.
A tanár-tanítvány viszonyban ugyanis - mint minden páros tevékenységben -
óhatatlan, hogy nemcsak a tanár testhasználata hat a tanítványra, bizonyos fordított ráhatás
is érvényesül. Persze a tanár kisugárzása az erősebb, egyébként képtelen lenne elősegíteni
tanítványa gyógyulását. De a tanár is „az utat járja”. Fejlődése, változása nála is egy életen
át tart. S vannak jó, és rosszabb napjai, átlép küszöböket, beleütközik lezárt sorompókba, s
ez még akkor is így van, ha az ő fizikai és pszichés konfliktusai magasabb szinten jelennek
meg, mint a tanítványnál. Tehát rosszabb napján is egészségesebb tanítványára gyakorolt
hatása, mint a mégoly tehetséges, érzékeny kezdő növendék első próbálkozásai. Kétségtelen
az is, hogy a tanár saját testhasználatára jóval nagyobb autonómia jellemző, tudatos

84
önirányítása edzettebb, már rugalmasabb folyamatos irányvetítése, kevésbé érvényesül az
ösztönös megszokásaira épülő, elhibázott beidegződés, erős az elsődleges kontroll
szabályozó funkciója.
Igen ám, de a tanár-tanítvány viszonyt sok egyéb szempont is meghatározza. Csak a
tájékozódás végett, a teljességre való törekvés nélkül, emeljünk ki néhány példát ezek közül:

1. Előfordulhat, hogy súlyos testhasználati gondokkal küszködő, kezdő tanítvány

keresi fel, aki ráadásul önkéntelenül ellenáll az első órákon.
2. Két személy között fellépő túlzott szimpátia, illetve antipátia is befolyásolja
együttműködésüket. Furcsa módon, mindkét esetben a kísérő jelenségként fellépő
erős érzelmek zavarhatják meg a nélkülözhetetlen belső csendet. Ez persze néhány
együttműködő óra után feldolgozható, s lehetséges, hogy később egyáltalán nem
okoz nehézséget.
3. A tanítvány együttműködési készsége, illetve ennek hiánya is ártó tényező lehet. A
túlzott együttműködési készség könnyen feloldható, az ellenállás azonban - ha a
tanítvány szilárd meggyőződése és tudatos akarata által vezérelt -, jóval nagyobb
feladat elé állítja a tanárt.
4. A tanítvány aktivitásának kérdése egy külön témakör lehetne, amely gyakran a
növendék intelligenciájának is függvénye.

Ezekkel a kérdésekkel, a technikaátadás didaktikájaként sokat és rendszeresen foglalkoznak

a jeruzsálemi iskola növendékei, annál is inkább, mert a helyes testhasználat
autonómiájának megőrzése, az ártó tényezők kiküszöbölése, későbbi tanító, gyógyító
tevékenységük egyik alappillére. Aki erre képessé válik, és folyamatosan figyelmet fordít
testhasználata továbbfejlesztésére, joggal állíthatja magáról, hogy érintésével,
szervezetével az egészséget sugározza.

85
18
S.O.S. - gyermekeinkért

Nem hiszem, hogy hamarosan megvalósítható és elterjeszthető lenne az a csodálatos álom,

amelyet egy ausztráliai származású pedagógus, Irene Tasker kezdeményezett annak idején.
Tasker F. Matthias Alexander tanítványa és kortársa volt, aki a helyes testhasználatban
jártas pedagógustársaival közösen nevelte a gyermekeket. Bizonyos vagyok abban, hogy
azok a gyermekek kevesebbet betegeskedtek, nem volt köztük stresszes, depressziós,
gerincferdüléses, lúdtalpas, s hadd ne soroljam tovább, hányféle panaszos,
agyonfegyelmezett, ugyanakkor magára hagyott gyermek él köztünk, akik eljutva a
kamaszkorba „kicsi”, mégis koravén, ideggyenge személyiségként szaporítják a „nehezen
nevelhetők”, a drogosok, az alkohol- és egyéb szenvedélybetegek táborát, vagy „csak”
képtelenek lelkileg és fizikailag egészségesen belépni a felnőttek társadalmába. Bárhol
kezdeném a felsorolást, olyan hosszú a lista, hogy csak félbehagyni tudnám.
Szisztematikusan tönkreteszi a felnőttek társadalma az egészségesnek induló
gyermekek társadalmát, és egyenként szinte valamennyiüket. S nincs, akinek mégoly
hangos vészkiáltására is felkapnák az érdekeltek a fejüket.
Vegyünk egyetlen példát. A középkori kódexmásolók íróállványát már úgy tervezték
meg, hogy a ferdelapú papírtartó szemük látószögébe kerüljö n. Még a 19. század végéről és
a 20. század elejéről láttam magam is olyan írópultot, amelyet előállítói az „állva íráshoz”
készítettek - a kódexmásoló állvány mintájára. Napjainkban a számítógépekhez, a gondos
formatervezők olvasóállványt, és a hátat egyenesen tartó ülőalkalmatosságot terveznek,
hogy a mellette dolgozó folyamatos munkavégzésre legyen képes, s eközben ne torzítsa el
testtartását.
De elég csak egy pillantást vetnünk a 19. századból fennmaradt neveléstörténeti
dokumentumokra, képekre, rajzos ábrázolásokra. Gyermekeink egészsége akkoriban sem
volt igazán fontos a tervezők számára, hiszen a fiatal „mindent kibír” - gondolom így
vélekedtek azok, akik hatalmas székekre, magas asztalokhoz ültették őket. Lábuk el sem
érte a földet, az asztallap fölött pedig épp csak a fejük látszott ki. Igaz, még az én
gyermekkoromban is voltak ferdelapú, egyenes háttámlájú padsoraink, de azokban csak
egymás háta mögött ülhettünk. Az utóbbi években pedig „feltalálták” a minden
szempontból legegészségtelenebb padokat és székeket.
86
 Csaknem az egész napjukat ezekben a padokban töltik gyermekeink, s mire befejezik
az iskolát, ezekhez idomul a testtartásuk, amelynek következtében korán megjelenik náluk
a gerincferdülés, hamar elromlik a szemük, s vajh, ki gondol arra, hogy ettől is
nyugtalanok, feszültek, idegesek. No és az iskolatáska? Régebben legalább a hátukon
hordhatták, és nem volt ilyen betegségkeltően súlyos sem.
El kell ismerni a pedagógusok igyekezetét: mindenből a legmegfelelőbb, legtöbbféle
eszközzel, a tanulók tudásának gyarapítására törekszenek. De így megéri? Túlságosan is
nagy árat fizetünk érte: a jövendő felnőtt nemzedék egészségét.
No és a türelem, a jó kedély, a megértés, mindez hová veszett? Gyorsan, gyorsan:
felkészülni, fegyelmezetten elviselni, tettre készen elvégezni, gondolkodás nélkül,
azonnal jó feleletet adni. Ha nem megy? A szülőtől számon kérni, a családnak
bepanaszolni, a család amúgy is törékeny harmóniáját szétroncsolni. De hiszen a
pedagógus szülő szerepben ugyanettől szenved: a gyermeke is, s az egész családja. Nem
így van?
Eredmény? Óriási százalékot mutat a gyermekek agresszivitása, kamaszkori
elvadulása, egymás bántalmazása, megromlott pedagógus-tanuló, szülő-pedagógus,
szülő-gyerek viszony. Elszaporodott a gyermeköngyilkosságok, barbár rombolások
száma.
Pedig ha Magyarországon az utcán, kiállítóteremben sétálok, vagy közlekedési
eszközön utazom, feltűnik, hogy más országokban látottakhoz képest a kicsi
gyermekekhez lehajoló szülő gyengéd, gondoskodó, magyarázó. Túlságosan is az. Mert
azon igyekezetében, hogy ne kövessen el hibát, agyongondozza, agyonfegyelmezi
gyermekét - amíg ő maga, az évek során belefáradva az egészbe, hátat nem fordít, el nem
kezdi a türelmetlenkedést, a kiabálást, a verést. Anélkül, hogy ez tudatosulna benne, saját
személyiségét igyekszik védeni, ezért akarja egy idő múltán elhárítani magától a túlzott
gondoskodó feladatvégzést. A gyermek pedig - megerősítvén személyiségét - végül
mindent elkövet, hogy ledobja magáról az agyonfegyelmezettség, a félresikerült szülői
gondoskodás börtönét. A kamasz „szabadságharca” éveiben mindkét fél szenved a
másiktól, szabadulni szeretne.
Tudom, sokféle család, iskola, nevelő van, és annyi követendő szép példa a jóra, és
oly sok, egészen más indíttatású probléma, gond a másik oldalon.
És mégis! Azt mondom, baj van a súlyozással, azzal, hogy bűntudatban él a szülő, a
pedagógus és a gyermek egyaránt. Hogy - bár minden jó szándék megvan - nem jól
törődnek egymással, mert bántja őket, hogy nem képesek mindenhol, mindenben
megfelelni, hiszen nincs rá idő, türelem, energia, pénz stb. Igen ám, de ettől mindegyikük
áldozattá válik, eldurvul köztük a hangnem, s noha ezerszer születik új meg új elhatározás,
hogy ezután másképp lesz, kényszerpályát járnak be mindannyian.
Pedig lehetne másképpen is. Meg kellene teremteni a feltételeket. Egészségesebb
környezetet, ha a bútorok, a felszerelés szerényebb is. A pedagógussal, a szülővel, a
87
gyermekkel szemben reálisabb követelményeket megfogalmazni. Érvényesíteni az „élni és
élni hagyni” elvet az élettérben, a mindennapokban. Kielégíteni a gyermek érzelem-,
mozgás- és táplálkozási igényét - s ezután egy kis „fegyelmezetlenséget” is engedélyezni
neki kicsiny korában. Hogy kipróbálja, jobban megismerje magát és környezetét, ha kell, a
saját kárán is.
Minden élőlény kijelöli lakóterülete határát, és ezen belül saját törvényeit
érvényesíti szükségleteinek megfelelően. Ezen belül szabadnak kell éreznie magát, hogy ne
váljék ellenségévé kosztot adó gazdája, és ő kosztot adó gazdájának. Azo kban az
országokban, ahol a lakásokat a családközpontú életformát segítő módon tervezik meg, de
ahol lehetőség van minden egyes családtagnak a visszavonulásra is saját, önálló életterébe,
ahol az iskolai követelmények nem túlméretezettek pedagógusnak, gyer meknek, ahol az
iskola, óvoda vállalni tudja, hogy amíg a gyermek ott van, ott teljesít, addig ő felel érte, és
nem hárítja át feszült helyzetében a felelősséget a szülői házra, ma is a nagycsalád a minta,
három-hat, s még több gyermekkel. Egy-egy nagycsaládban egészségesebb
munkamegosztás alakulhat ki, s furcsa módon a szülők saját felnőtt életükhöz való jogai is
jobban érvényesülhetnek. Mert nem tapad úgy egymáshoz a szülő és a gyermek, mint ahol
az egyke - társra vágyva - játszótársának is tekinti anyját, apját. A különböző korú testvérek
egymást is nevelő közösségében jobb a gyermeknek, szabadabb, önállóbb, mégis, vagy tán
éppen ezért, hamarabb kialakul felelősségtudata, több lehetőséget kap önismerete
fejlesztésére, s valószínűleg alaposabb, hitelesebb lesz önértékelése is. A szülők pedig a
gyermekeikkel töltött órákat kevésbé élik meg teljesítendő feladathelyzetnek, „vállalva
sorsukat” amitől előbb-utóbb igyekeznek megszabadulni, hiszen visszavonulásra,
feltöltődésre is képesek, nem tartja vissza őket az unatkozástól, egyedülléttől ódzkodó
egykéjük.
Nem mindig pusztán anyagi kérdés egy családi élet megszervezésében a családtagok
életteréről, egészséges környezetéről, szabad választási lehetőségeiről, helyes önismeretük
fejlesztéséről való gondoskodás - természetesen sok egyéb mellett. Legtöbb esetben
bizonyos gondolkodási sémák, helytelenül rögződött beidegződések, hibás szokások
hátráltatják az együttélés új formáinak kialakítását. Ezek korrigálásában, a járható út
„hogyanjában” szülőnek, pedagógusnak, gyermeknek segíthet az Alexander technika, jó
partner lehet az Alexander tanár.
Persze, gyakran nem azonnal mutatkozik meg az eredmény. Shmuel Nelken, a
jeruzsálemi iskola vezető tanára mesélte az alábbi történetet:
 Dolgoztam egy hiperaktív (túlmozgásos) kisfiúval 5 és 7 éves kora között. Nagyon
kedves gyermek volt, de olyan hiperaktív, hogy a fél órából minden alkalommal mindössze
két-három percet tudtam vele dolgozni. Egészen kétségbe voltam esve, és amikor egy idő
elteltével a család egy másik városba költözött, nem értettem, hogy az édesanya miért
hálálkodik annyira nekem. A fiú húszéves korában egyetemistaként visszatért
Jeruzsálembe, és ismét eljött hozzám órákat venni. Elmeséltem neki, milyen nehéz volt
88
kisgyermekként tanítani őt, és hányszor tartottam ott, hogy feladom. Csak az anyja
könyörgésére folytattam. Elbeszélésemmel pillanatnyi rossz érzéseket keltettem benne - s
ezt őszintén el is mondta nekem -, mert ő, azokat a foglalkozásokat legszebb gyermekkori
emlékei között tartotta számon. Be kell vallanom, abban az időben évekig nem szántam rá
magamat, hogy gyermekekkel dolgozzak.
Nelken mesélt Irene Tasker pályafutásáról is, ami egyébként egy angol nyelvű
tanulmányban részletesen is olvasható. Ő maga írta le ezt a hihetetlenül érdekes kísérletet.
Irene Tasker már a 20. század elején, Ausztráliában tanítványa volt Alexandernek, abban az
időben, amikor az még nem vezetett kurzusokat. Saját elemi iskolája vo lt, ahol a tanítók az
Alexander technika segítségével tanítottak. A történet még figyelemreméltóbb előzménye,
hogy Tasker iskolájában Montessori-módszerrel oktatták korábban a gyermekeket. Maria
Montessoriról itt csak annyit érdemes felelevenítenünk, hogy 1870-1952 között élt olasz
iskolateremtő, aki rendszerét a gyermekek öntevékenységére és önnevelésére, valamint
önállósítására építette, amikor a nevelő sokat és körültekintően, egyénenként foglalkozik a
tanítványával. Ezt a tanítási metódust kapcsolták össze Tasker iskolájában a helyes
testhasználatra nevelő Alexander technikával. Később Tasker Alexanderrel együtt átkerült
Angliába, ott a második világháború kitöréséig folytatta kísérletét. A háború elől Amerikába
költözött, ahol szemlélete és eljárása egy adott környezetben szintén ismertté vált. Így
történhetett, hogy a világban azóta is többfelé került sor hasonló kezdeményezésekre,
óvodás- és kisiskoláskorú gyermekek körében egyaránt, hiszen amíg Tasker élt,
előadásaival igyekezett szélesebb körben terjeszteni kísérleteit.
Izraelben, ahol ez a technika rendkívüli mértékben elterjedt, ugyancsak végeztek az
Alexander tanárok ilyen munkát óvodában és iskolákban is. Az volt a tapasztalatuk, hogy
különösen a középiskolások - a 15-18 éves gyermekek - nagyon fogékonynak mutatkoztak,
és nagy részük az iskola elvégzése után is folytatni kívánta az Alexander technika tanulását.
Közülük nem egy azóta Alexander tanár lett.
A gyermekekkel folyó sikeres kísérletek és tanítási kurzusok mellett, illetve ezek
ellenére Shmuel Nelken számtalanszor hangsúlyozta mégis azt a véleményét, hogy a
legfontosabb a felnőttek tanítása, mert a legnagyobb hatással ők vannak, illetve ők lesznek a
gyermekekre.
- Éppen e hatás miatt - mondta Shmuel Nelken -, nekünk, Alexander tanároknak,
komoly okunk van arra, hogy a felnőtteket tanítsuk. És ha egy iskolában meg is indulnak
ilyen kísérletek, a mi feladatunk elsősorban az, hogy együttműködni kívánó tanárokat
készítsünk fel.
Hiszen, tegyük hozzá, a gyermekek környezetének megteremtése, személyiségük
formálása és nevelése, a felnőtteken múlik. S így az Alexander által kidolgozott
pszichofizikai-technika gyakorlatát és szellemiségét közvetetten végül is eljuttathatjuk a
gyermekekhez. S akkor már nem tettünk keveset.

89
S végül, a szerző bevallása szerint is: az utószónál azért
egy kicsit több…

Könyvemet ne tekintsék az Alexander technikáról szóló szakkönyvnek, hiszen nem is annak

szántam. Gazdag, zömmel angol nyelvű szakirodalma van ennek az eljárásnak, s ez végül is
megrendelhető, beszerezhető, tehát hozzáférhető minden érdeklődő számára. F. Matthias
Alexander csakúgy, mint tanítványai, az eljárást tanító tanárok, orvosok megírták ezekben
tapasztalataikat, igyekeztek elemezni a hatásmechanizmust. Én arra törekedtem végig, hogy
a legfontosabb alapfogalmakat és alapelveket hitelesen használva, illetve értelmezve egy
olyan – némileg színesebb – ismeretterjesztő könyvet nyújtsak át az olvasóknak, ami egy
más megközelítésben, elsősorban egy elhibázott gondolkodásmód következményeképpen
fellépő kellemetlen állapotokra mutat rá, és ebben az összefüggésben indokolja a technika
alkalmazhatóságának létjogosultságát. Kelet-közép-európai neveltetésem,
élettapasztalataim, és az ezekből fakadó saját testi panaszaim, amelyektől nekem is e
technika segítségével sikerült megszabadulnom, abban a meggyőződésemben erősítettek
meg ugyanis, hogy lelki egészségünk visszaszerzésében is sikereket érhetünk el, ha testünk
fizikai részének használatát agyunk, tudatunk közreműködésével korrigáljuk. Eddigi
tanítási tapasztalataim egyébként ugyanebben erősítenek meg. Persze az Alexander
technika nem „orvoslás”. Nevezhetjük egyfajta technikának, természetes segítő eljárásnak,
testanalízisnek, testhasználati nevelési eljárásnak, egy új alkalmazkodási metódusnak
egyaránt, amely azonban nem ígéri, hogy meggyógyítja az AIDS-et, az előrehaladott
rákbetegséget, és nem kívánja semmilyen szélsőséges, homályos vagy misztikus
magyarázattal elhitetni a tanítvánnyal, hogy ez az egyedüli út gyógyulásához. Azonban nem
csak ígéri, hanem meg is szünteti a helytelen testhasználat következményeként fellépő
beteg, kellemetlen állapotokat. A fizikai és pszichés egészség megőrzésével, illetve
helyreállításával fiatalosabb, kiegyensúlyozottabb, kellemes közérzetet ajándékoz az
együttműködő tanítványnak. S ezzel sokféle betegségkeltő tényezőtől szabadítja meg az
egyént. A civilizációs ártalmak okozta bántalmaktól szenvedők e technika segítségével egy
új életvezetésre válhatnak képessé, s ez azért- azt gondolom – mégsem kevés.
Lassan terjedő eljárás, mert emberről emberre, tanárról tanítványra adható csak át.
Éppen ezért nem lehet visszaélni vele, ezért etikus. Egyetlen könyvből, sőt a teljes
szakirodalomból sem sajátítható el önmagában, mert megszokásaink felismerése és
korrigálása kizárólag a gyakorlat közben valósulhat meg. Mert ezt a technikát a tanár a saját
szervezetével adja át. Minden Alexander tanárnak az egészséges testhasználatot elsősorban
önmagán kell elérnie ahhoz, hogy a tanítvány érintésével ne károsítsa saját magát.

90
Magyarán, aki az Alexander technikát felkészületlenül akarná tanítani, saját magát
betegítené meg. Erre pedig épelméjű ember nem vállalkozik.
Az Alexander stúdióban, a tükrök előtt sokat magyarázok, igyekszem növendékeimet
újratanítani arra, hogy pontosabban lássák, érzékeljék önmagukat a világban. De a technika
arra is megtanított, hogy gyakran szinte szavak nélkül, metakommunikáció segítségével is
lehet csak érintéssel, mozdulatokkal és mimikával jóságot, megértést, segítséget, egészséget
adni a tanítványnak. Hiszen ez is az Alexander technika lényege, etikusságának gyökere.
Átadni embertársainknak a hitet önmagukban. Utamon én is ezt a szellemiséget igyekszem
átadni növendékeimnek.

91