N Á D A S P É T E R

SAJÁT HALÁL
D I G I T Á L I S I R O D A L M I A K A D É M I A
© P E T Ő F I I R O D A L M I M Ú Z E U M • B U D A P E S T • 2 0 1 1

Saját halál
12345678910
Már ébredés után észleltem ugyan, hogy semmi nincs a rendjén, de sok dolgom volt a városban, mentem.
Azokban a napokban minden átmenet nélkül lett meleg, valósággal kitört a nyár.
1112

Pompás egy idő, bizonygattam magamnak, testem azonban inkább ellenkezett. Ha tehettem, átmentem
az utca árnyékos felére.
1314

Hirtelen időváltozások közepette minden nagyvárosban folyamatosan szirénáznak a mentők. Amint elhal
az egyik hangja az élénk forgalom mélyén, máshonnan közelegve vijjog a következő.
1516

Nem értettem, mi történik.

1718

Később álltam egy fiatal nővel a Gerbaud teraszán, ahol minden hely foglalt volt a fehér napernyők alatt.
A korán jött melegben a platánok nem bontották ki még a lombjukat a téren.
Nem tudnék a nyers déli fény alá beülni, ezt azért éreztem. De a cukrászda belső helyiségeiben sem lett
volna jobb a vastag cigarettafüstben. A fiatal nő mindenképpen a napra kívánkozott. Miként mondhattam
volna meg neki, hogy nekem sehol nem lenne kellemes, senkivel. Idegenkedve figyeltem, hogyan
kellemkedik a pórusáig átvilágított, tejfehér bőrével a napfény alatt. Miközben játszottam persze a magam
életszerepét, a megértő és a figyelmes embert, holott a napfénynek kitéve egyre furcsábban éreztem magam.
Mintha nem tudnék egészen jelen lenni, mert ellenőrizetlenül csúsznék máshová. Írjak alá egy nyilatkozatot,
amit ő előre elkészített a nevemben. A papír sokáig ott hevert a süteményes tányér és az ásványvíz között a
márványasztalon. Mint aki a napfény élvezetéből egyetlen pillanatot sem szeretne elvesztegetni, lehunyt
szemmel magyarázta.
Kékre festett, szemérmetlenül reszkető szemhéját kínálta fel.
Tovább kellett állni, mert időre várt a fogorvos. Kivert a veríték, miközben a számban dolgozott.
Előbb csak a homlokomat töröltem le, amivel megakasztottam a munkájában. Mielőtt a fúrójával és a
tükrös kanalával visszatért volna a még nagyobbra tátott számba, hogy ismét félrefogja a nyelvemet,
mondta, nyissam nagyobbra. Másodszor azonban már az arcomat, a nyakamat és a tarkómat is 1920meg
kellett törölnöm, és még szigorúbban hangzott a felszólítása. Láthatta, hogy nagyobbra nem megy. Pedig
igazán igyekeztem, egész testemmel átadtam magam a fehér bőrrel bevont fogorvosi széknek. A nyakamba
kapcsolt fehér lepel alatt mégis tocsogósra nedvesedett az ing, a nadrág, a lábam szárán éreztem alágördülni
az izzadtság csöppjeit. Láttam, hogy alig csillapítható ingerültségétől az ajka fölött gyöngyözni kezd.
És nem volt vége.
Megkérte az asszisztensét, egy űzött tekintetű idős nőt, hogy törölje már le.
Ne csak a homlokát, kérem, szólt ingerülten. Mondom, hogy ne csak a homlokát.
Gyalázatosan nézhettem ki, amikor fölálltam a székből. Ilyenkor az emberek illedelmesen a másik
szemébe néznek, sehová máshová. Én meg valósággal menekültem előlük, ki a rendelőből, a lépcsőház jó
volt, néma volt, és jéghideg. Addig álltam és vártam az ötödik emeleti folyosó nyitott ajtajában, amíg a
hamuszürke selyeming valamennyire megszáradt a testemen.
2122

A pokol ugató kutyái azt kívánnák, hogy tartsam a szám, ne beszéljek erről.

1
2324

A reggeli kávémon és a cukrászdában elfogyasztott ásványvízen kívül nem volt semmi a gyomromban,
mégis mélyről émelyegtem. Arra gondoltam, talán nikotinmérgezés. Ennyit talán elmondhatok. Az utóbbi
hetekben nem tudtam olyan keveset dohányozni, hogy ne lett volna sok.
2526
Néhány könyvet egy közeli szálloda portáján leadni. Elhozni egy nyomdai levonatot, amit másnap
reggelig kijavítva vissza kell majd vinnem. Fogódzkodva az egyik kezemmel, állva olvastam a villamoson.
2728

Úgy harsognak és vonyítanak, hogy ne jussak hozzá a megfelelő mondatokhoz.

2930

Már alaposan benne jártunk a szerda délutánban, amikor egy másik villamosról leszállva megfordult a
fejemben, hogy a további programokról néhány telefonnal le kéne mondanom. Viszonylag szerencsésen
átértem ugyan az úttesten, a járdán azonban nem ment tovább az őrült fényben, hiába. Mintha a térdemnek
és a bokámnak nem lenne elég tartása a járáshoz.
Halvány fogalma nincs az embernek, hogy milyen folyamatok zajlanak a szervezetében. Miért nem tudok
lépni, nem értettem, holott nem ájultam el. Jól látja az ember, hogy egyetlen okkal nem tudná
megmagyarázni magának. Helyesebb úgy tennie, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne.
Neveltetése mintáit követve, szenvedélyesen ignorálja saját állapotának realitását. Közben kényesen válogat
a lehetséges okok között. Minden túl szövevényes. Az a bajom, hogy melegem van és izzadok. Nem képes
szétszálazni a külső és a belső bonyodalmakat. Vannak kínosabb okok, amelyeket a belső beszéd szabályai
szerint önmaga előtt sem merészelne megemlíteni, s így az oksági kapcsolatok sem beláthatók. Az utóbbi
időben túl sokat dolgoztam, mondja, feszült vagyok, mondja, kimerült vagyok. Vagy nem azért izzad-e,
kérdezi, mert megint undorodik mindentől és mindenkitől. Olyan kifejezések mögé menekül, amelyeket
mások is használnak és ő is unalomig ismer.
31323334

A lélek emlékezete nélkül a test nem érthető.

3536

A Gellért Szálló előtt álltam meg, s bármily mulatságosan hangzik, nem tudtam fizikai erővel követni a
járda enyhe emelkedését.
Az ember persze megörül, hogy micsoda kétes meglepetéseket tartogat a teste, rögtön csodálja önmagát,
milyen szenzációkra képes élete utolsó pillanatában. Ismeretlen méretű volt a fájdalom. Őszintén reméltem
ugyan, hogy nem mások szeme láttára fogok a meglepettségtől összecsuklani. Az is megfordult a fejemben,
hogy esetleg az éhségtől gyöngültem el.
Ha bemegyek a sörözőbe, akkor megfulladok.
Az emeleti étterem jóval drágább, viszont lényegesen levegősebb. Ahhoz viszont föl kéne mennem a
lépcsőn.
A testi szenzációk felett érzett intellektuális örömnek a fájdalom mélysége rajzolja ki a határait.
Mérlegeltem, mit tehetnék, miként lehetnék úrrá a fájdalmon, hogy elkerüljem a kínos feltűnést és még
sokat se kelljen fizetnem. Bár a fájdalom nyomában azonnal sötéten beáradt egy ismeretlen méretű félelem.
Ellenállhatatlanul jött, miként a téli köd. Azt suttogta, nem fog menni, nem fogod megúszni, nem fog
elkerülni.
Kíváncsian néztem a hályogos szemébe, jól láttam, hogy a test félelme ő, nem az enyém, nem a léleké, s
akkor ez a halálfélelem. Most aztán láthatom a különbséget az énem tulajdonságai és a testem tulajdonságai
között.
Ötvenegy éves voltam, szellemi és fizikai teljesítőképességem csúcsán, mondanám, ha nem ebben a
pillanatban buktam volna le onnan.
3738
Nem volt nap, mikor ne képzeltem volna el az erőszakos halálomat, megöltek vagy megöltem magam, ám
igen ritkán fordult meg a fejemben, hogy ne lennék egészséges, mert abban az általánosan elterjedt

2
hiedelemben éltem, hogy a szorongás nem a test figyelmeztetése, hanem a lélek produkciója, s ezen úrrá
lehet lenni.
3940
Napi munkám végeztével rendszeresen dolgoztam a két kezemmel, gyomláltam, kapáltam, kaszáltam.
Nem akartam a világ javaiból többet elfogyasztani, mint amennyit kíméletes módszerekkel megtermelek.
Nem hinném, hogy húsz dekával többet nyomtam volna a kelleténél. Állati zsiradékot, húst alig ettem,
inkább zöldséget, gyümölcsöt, mindenféle magvakat. Nem akartam a földet mértéktelenül megterhelni a
létemmel. Túl sokat dohányoztam, ez igaz, és a napi munkám közben sok kávét ittam éhgyomorra. A
lemondás mértékét végül is a neurózis szabja meg, avagy fordítva, a szorongás mértéke jelöli ki az
önfegyelem természetes határait. Tüzelőfát hasogattam, építkeztem, erdőt telepítettem, minden nehezebb
munkát elvégeztem, amit egy jórészt önellátásra berendezett vidéki háztartásban el kell végezni.
Legalább négyszer hetente terepen futottam. Ha tehettem, úsztam. Erősen emelkedő és ereszkedő
országutak padkáin futottam át a szomszédos falvakon. Futottam tavaszi esőben, havazásban, szárazon
illatozó erdőkön át, futottam virágzó vadcseresznyék között hideg teliholdnál. Nyolc kilométer volt a
legrövidebb napi távom, talán huszonegy a leghosszabb. Nem volt józan ésszel fölfogható, hogy miért kell
megállnom egy olyan emelkedőn, amelyet legfeljebb egy aggastyán vesz észre.
4142

Egy idő után valamivel jobb lett, lépni tudtam.

4344

Nem csak hazai terepen futottam, hanem sokfelé. A levegő áramlásával együtt fogadtam be idegen
városokat és tájakat. Ha nem a lábával, hanem a fejével fut az ember, miként Lovelock, akkor a kívánatos
izommunka jellegét és mértékét a légzés ritmusával állítja be. Az egyenletes légzés köti meg a látványt a futó
emlékezetében. S ha figyelme arányosan oszlik meg a horizont és a testéhez mért háromlépésnyi távolság
között, akkor egy idő után a testi valójával sem kell törődnie. A látvány erősebb a testi érzeténél.
Növényvédő szerektől bűzlő, homokszürkére pusztított spárgaföldeken futottam át Hollandiába. Harmattól
tocsogó, vad mezei ösvényeken futottam át Franciaországba. Elemi élvezetet okozott büntetlenül átfutni az
államhatárokon.
Csupán a párázó testemmel, csupasz lélegzetemmel tudtam volna magam igazolni.
Igen, ez bizony én vagyok.
4546
A sörözőben rögtön rendeltem ásványvizet. Miközben úgy tettem, mintha kényelmesen tanulmányoznám
az étlapot, rágyújtottam.
Egy pohár vörösbort is rendeltem.
Egyetlen mély szippantás volt, utána hosszú, hamuszürke csönd. Egyedül maradtam vele, légszomj a
neve, a cigarettát még el lehetett nyomni, még a bűzlő hamutartót távolabbra tolni, aztán a semmi, igazán a
semmi. Csörögnek az edények, a szomszédos asztaloknál igen nagy átéléssel csevegnek az emberek, lebegő
lépteivel áthalad előtted a testes fiatal pincér egy csésze levessel.
47484950

Egy csésze tűzforró leves marad utána az asztalon.

51525354

Nem érted, mi történik, még soha nem éltél át hasonlót, mégis pontosan tudod, hogy ezt nevezik
halálverítéknek. Jéghideg van önnön forróságod felszínén. Miközben látod, hogy körülötted semmi nem
változott meg, s így azért azt is fölfogod, hogy a saját észleléseid és a mások észlelései között nagyobb a
különbség, mint amennyi megszokott és elvárható.
Olyan szenzációban van részem, ami engem érint, a többieket nem.
Már kora reggel igen távol voltam tőlük, s ezek szerint most még távolabb.
Nem veri ki őket olyan forróság, aminek jéghideg páncél a felszíne.
Igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen közel állnék vadidegen emberekhez, most azonban a
halálfélelemtől kikerekedett szemekkel fogtam fel, hogy egymáshoz kölcsönösen igazodva, minden
pillanatban másokon mérjük be a magunk helyzetét, és magunkon ellenőrizzük a másikét.

3
5556

Hosszú ideig ültem moccanatlanul a forró leves fölött a söröző fehéren terített asztalánál.
5758

Nem lettem nyugtalan, hiszen a tudatommal tisztán követtem, hogy a testemet miként veszi az utolsó
hajszálig birtokába a halálfélelem. De szívesen vettem volna, ha valaki a segítségemre siet. Bárki. Hol van
valaki. A jobb vállamban és a lapocka belső lapján érzékelt lüktető és hasító fájdalom annyira lenyűgözött,
hogy szólni aligha tudtam volna hozzá. Ezt nevezik csontig ható fájdalomnak. Nem a csontból, a csontba
érkezett, a test ismeretlen mélyéről érkezett. Sötét rejtekútjain nem érintett idegvégződésekkel átszőtt
szerveket.
Mintha a csonthártyát érte volna el a kiválasztott pontokon.
Valójában nem történt más, mint hogy a koszorúerek különböző ágain az elzáródások és az érgörcsök
miatt akadozott a keringés.
S hogy ne nyögjek bele, ne nyüszítsek, megpróbáltam mások fájdalommentes realitásához igazítani a
figyelmemet.
5960

Ajtók és ablakok nyitva álltak, láthattam, a könnyű légjárás a fehér függönyöket magához szívta, fújta,
megemelte. Sok vendég nem volt a sörözőben. Ha őket néztem, akkor illedelmesen tudtam a test fájdalmát
és a test félelmét elviselni. A főpincér a függönyök fehér emelkedésében és süllyedésében állt. A maga
módján ő is figyelte, követte, mi történik másokkal. Magyarázatot kellett volna találnia, hogy miért nem
nyúlok a levesemhez. De inkább elfordult.
A vizet is csak akkor tudja lenyelni az ember, ha levegője van. Nem ment, mert a szénsav szétpattanó
buborékjai nem engedték le a torkomon. Undorítónak találtam a levesből áradó dögszagot, a forrázott
csirketoll bűzét. Ma már tudom, hogy a vörösbor segített. 6162Dugótól és hordótól bűzlött, valójában vissza
kellett volna köpnöm vagy visszaküldenem, mégis több ment le belőle, mint a vízből vagy a levesből. Egy idő
után tágított a beszűkült koszorúereken, amitől a szív izomzata megint csak kapott egy kevéske oxigént.
Kiterítettem a korrektúra íveit, hogy amíg az esztelenül felforrósított leves lehűl, nekilássak a javításnak,
és ne a halálverítékre, ne az undoromra vagy ne a fájdalomra figyeljek. A szemem azonban megtagadta a
szolgálatot, talán a szemüvegem mondott csődöt. Hol a betűket, hol a sorokat nem tudtam egymással
összehozni vagy egymástól elválasztani, káprázó foltokban jelentek meg és tűntek el, amin önfegyelemmel
vagy a szemüveg mániákus törölgetésével nem lehet segíteni.
6364

Itt ültem neveltetésem jéghideg csődjében.

6566

Valamivel később mégis sikerült végrehajtani egy másik konok elhatározást, felállni, minden feltűnés
nélkül felállni, biztos léptekkel kimenni, hogy a mosdóban megnézzem magam a tükörben. Tűrtem, de látni
akartam, mi ez. Bár a tükörben főleg azt láttam, hogy valaki nézi önmagát. Amiben nem az volt a meglepő,
hogy nem sikerült azonosítanom magam az egymást figyelő személyekkel, hanem a viaszosan hamuszürke
arcszínük. Még a mennyezetre is fölnéztem, ellenőrizni, talán a neonfény miatt látom őket ilyennek. A
látvány nem igazolta az érzetet, és fordítva, a testi érzet nem igazolta a látványt, a fény viszont elég banális,
hogy ne adjon magyarázatot. Beleszédültem a különbségeikbe. A viaszosan hamuszürke arcon nem volt
felfedezhető veríték. Nem voltam én, holott elvileg nem láthattam mást, mint a tükörképemet.
Meg az is igen furcsa volt, hogy a zárt helyiségben nem érzékelek kevesebb levegőt, mint odakinn, ahol
pedig nyitva állnak ajtók és ablakok.
Mint akinek végérvényesen eltömődött az orra, viszont a száján át sem kap levegőt.
Megnyitottam a vízcsapot, alaposan kifújtam az orromat, gyorsan megmostam az arcomat. Ismét
ugyanazt érezhessem, mint amit látok. Láttam a tükörben, hogy az arc vizes lett. Még a vonásaimat is
fölismertem a vizes arcomon, de igen távol álltam az érzeteimmel.
6768

Nem volt levegő.

4
6970

Az asztalomhoz mégis minden baj nélkül sikerült visszajutnom. Ha a függönyöket duzzasztja és szívja a
légmozgás, így gondolkodtam, akkor legyen már egy kis levegőm, valahol lennie kell. A gondot nem az
okozta, hogy nem lélegeztem, s ezért ne lett volna levegőm. Lélegeztem. Talán nem jött be a levegővel annyi
oxigén, amennyi a mozdulatokhoz szükséges lett volna. Megint én vagyok a mértéktelen, ez is megfordult a
fejemben, vagy valami kivételes zajlik a világegyetemben. Holott tudtam, hogy nem akarom tudomásul
venni, mit érzékelek, s ennyiben tényleg megint mértéktelen vagyok. S miközben a levegő láthatatlan
tömegébe bámulva ezen gondolkodtam, az is világos lett, hogy levegő híján a rántott gombafejeket sem
fogom tudni megenni.
A főpincér még mindig ott állt a tükörként csillogó faburkolat előtt az emelkedő és süllyedő fehér
függönyökbe merülten. Több időt nem lett volna érdemes elvesztegetni. Minden nehézség nélkül fölemeltem
a karomat, hogy intsek.
Annyira nem volt levegőm a levegőben, hogy nem lett volna értelme tovább várni rá. Vajon fel tudok-e
állni még. Minden nehézség nélkül fölálltam, rendesen össze tudtam szedni minden holmimat, az újságokat,
a nyomdai levonat íveit, a szemüveget, a tollamat. Arra is nagyon kíváncsi lettem, hogy ilyen kevés oxigénnel
vajon képes leszek-e elérni a pincért, és a hideg veríték páncéljába zárva vajon van-e még annyi időm, hogy
fizessek, kijussak az utcára. Levegőre. Minden további nélkül elértem, mondtam, kérem, fizetnék, minél
előbb 7172mennék, előzékenyen megmagyaráztam, hogy nem érzem valami jól magam. Láttam a szemén a
pánik villanását, most aztán eljut a tudatáig, amit már az előbb észrevett az arcomon és a tartásomon.
Ne itt ájuljak el neki, kapkodott, ne itt dobjam fel a talpam, hanem kinn az utcán. Minden arcvonását
igénybe vette a védekezés és a rettenet. Számolni kezdett volna, de kapkodó kezével nem találta a számokat.
Odakinn sem volt levegőm, mégis szárnyaltam az örömtől, hogy kinn vagyok a téren, végre
megszabadultam a többiektől. Holott mindent miattuk csináltam. Élete első tíz évében a szeretet
megvonásával, a gondoskodás megtagadásával veszik rá az embert, hogy szervi életének szenzációival ne
terheljen másokat. Teljesítettem összes kötelezettségemet, teljes volt a színjáték és teljes a sikerérzetem. Az
efelett érzett öröm érzékelhetővé tette, hogy a tudatom milyen távol került a fizikai érzetek realitásától.
73747576

Önmagamon kívül álltam az örömmel.

7778

Valójában azonban egy olyan ólmosan szürke masszában kellett előrejutnom, amelynek a forróságát a
testem jegessége nem csillapította.
Sikerült átérnem a forgalomtól zajongó tér másik oldalára, ahol sikeresen beültem egy ronda sárga
taxiba. Állott verítéktől, borotválatlanságtól bűzlött, és olcsó dohánytól, az ülés elhasznált rugózata kis híján
felnyársalta az embert. Sikerült letekernem az ablakot, közben a kezemben maradt a kurbli. Sikerült
visszaillesztenem. Levegőből ugyan nem kaptam sokat, de az erős áramlás legalább hűtötte az arcomat, a
nyakamat, a kigombolt ingem alatt a mellemet. Forgott a gyomrom, az utolsó pillanatban mindig sikerült
nem hánynom. Esztelenül hajtott a taxis a nagy délutáni forgalomban. Legfeljebb azt kívántam, hajtson még
gyorsabban, minél előbb otthon legyünk. Vagy valamibe rohanjunk bele, legyen nagy csattanás és jöjjön a
teljes elsötétedés.
Amikor fizettem, úgy éreztem, mint aki megint egyszer megúszta.
Minden mozdulatot szépen kimértem, semmit nem vett észre, ez is sikerült.
Sikerült átmenni az udvaron, sikerült a szomszédasszonynak úgy köszönni, hogy ne akarjon velem szót
váltani, nehezen, de feljutottam az emeletre, sikerült megtalálni a megfelelő kulcsokat.
7980
A napfénytől felforrósodott néma lakásban, történjen bármi, biztonságban éreztem magam. A rejtekhely
biztonsága fontosabb a levegőnél. Távol lenni mindentől és mindenkitől. Annál azért már többre tartja
magát az ember, hogy a saját egoizmusát, más néven az állatiasságát elfogadja. Nem gondoltam az égvilágon
senkire. Nem volt levegő. Arra sem gondoltam, hogy valakire gondolnom kéne, vagy lenne lény a földön,
akire nem gondolok. Halála óráján tényleg egyedül marad az ember, ezt azonban a nyereség oldalán kell
elkönyvelni.
8182

5
 Roppant erő feszítette belülről a mellcsontomat, lapockáimat pedig kifeszítette, úgy fájt, mintha ennyi
közönséges halandóként eltöltött életév után szárnyat kívánnék növeszteni. Halálom előtt a többiek miatt
azért még le akartam mosni a halálverítéket. Ez is sikerült. A többiek helyettesítették a nevükön nevezhető
személyeket. A fájdalom nem csillapult, a vállcsont is nagyon fájt, nagyon, ennek ellenére erőre kaptam a
zuhanyozástól. Talán lesz még idő levonatot javítani. Valamiért mindennél fontosabb lett ez a korrektúra,
hogy ez meglegyen, amikor már nem leszek. Friss fehérneműt vettem a valakik miatt, akik majd
megtalálnak.
83848586

Nem találtam ugyan a szobákban sehol levegőre.

8788

Ledőltem kicsit a díványra, habár tudtam, sokáig nem húzhatom. Még kevesebb lett a levegőm a meleg
bársonyon. Mozdulatlanul éppen ki lehetett bírni ennyivel.
Mielőtt álomba fordultam volna, még arra gondoltam, mire fölébredek, úgyis minden rendbe jön, a
levonatot majd rendesen kijavítom. Ha nem riaszt föl a kíméletlen levegőtlenség, akkor ezzel aludtam volna
el. Nem lehetett olyan alacsonyra srófolni az életfunkciókat, hogy ennyi levegő elég legyen. A hirtelen
szívhalál ellen nem lett volna kifogásom, de világos, a tartós fájdalmat és a ténylegesen növekvő légszomjat
nem leszek képes orvosi segítség nélkül elviselni.
Na jó, mondtam magamban, mint aki véget vet egy átlátszó komédiának.
Be kellett látnom, hogy a délutáni szundikálás az infarktuson nem segít. De nem siettem el, hiszen nem a
haláltól tartottam, attól legfeljebb a testem rettegett, hanem a fájdalmat és a levegőtlenséget nem tudtam
elviselni. Az érzékelésem zsinórjai oda vannak bekötve, ahol a tudatomnak kéne működnie. Ilyen fájdalom
mellett a tudat sem működhet józanon. Bár az volt a titkos reményem, ha tűrök még egy sort, akkor
mégiscsak lehetőséget kapok a sorstól a gyors halálra. Elkerülhetem a fölösleges felfordulást. Lassan
felkeltem a díványról ebben a nagy üres szobában, sikerült elérnem az ablakot. Kinyitottam. Másikom, aki a
testet helyettem felügyelte, el akart volna még végeztetni két kísérletet, hogy a diagnózisában biztos legyen.
Tényleg nem lett több levegő 8990az ablaknyitástól, hanem kevesebb. Pontosan annyival kevesebb, mint
amennyit a mozgáshoz felhasznált energia vett el.
Nem az volt a gondom, hogy nehezemre esett volna szükséglet szerint gyorsabban, netán mélyebben
lélegezni, mindez sikerült.
Hallottam a saját elmélyült, gyorsan sípoló lélegzetem.
Nem volt levegő a levegőben, ez lett a gondom. Konstans volt a levegő mennyisége, s ezzel a ténnyel a
tudatom nem tudott mit kezdeni. Annyi levegő volt, amennyi a normális életfunkciók elvégzéséhez nem volt
elegendő. Ami nem tette értelmezhetőbbé a helyzetet. Minél erőteljesebben dolgoztak a légzőszervek, minél
szaporábban ütött a szív, annál kevesebb jutott. Ez teljesen új tapasztalatnak és felismerésnek bizonyult.
Néztem az embereket az utcán. Nekik volt a levegőben megfelelő mennyiségű levegőjük. Észre nem vették,
hogy pontosan annyi van nekik, amennyi a lépéseikhez szükséges.
Másikom biztosra akart menni ebben a kényes kérdésben.
9192
A sárga gyógyszeres dobozban találsz egy fiolában néhány besárgult pirulát. A halálfélelem rést nyitott,
megengedte, hogy emlékezzem erre. Ha nem lesz foganatja, akkor orvoshoz sem érdemes fordulnod. Nem
arról volt szó, hogy a tárgyak, a jelenségek és az idegen emberek ne őrizték volna meg a szememben a
realitásukat. Megtaláltam a gyógyszert, s ahogy kell, behelyeztem a nyelvem alá. A szakmai okokból
kötelezőnek tekinthető kettős látás gyakran megzavarta a realitásérzékemet, s ezért önmagam észleléseivel
szemben meg kellett őrizni a bizalmatlanságomat. A nyelvtövön fut egy ér, avena lingualis, az értágító
hatású nitroglicerin ezen a helyen könnyen átszivárog az érfalon. Alig olvadt el, hatása eloszlatta minden
kétségemet. Oldódott a légszomj, a forróság felszínén nem volt többé dermesztő hideg.
Fájdalmaim alig csillapodtak.
9394
Amikor ránéztem az órára, hét óra tíz volt, ez is alaposan meglepett, mert ezek szerint mégis egy egész
órát alhattam.
Számlálhatóvá vált ugyan a pulzus, de úgy döntöttem, hogy inkább nem akarom tudni, mennyi.

6
 Ameddig van levegőm a fájdalomhoz, amíg el nem veszítem az ítélőképességemet, talán átérhetek az utca
másik oldalára, ahol nyolcig rendel az orvos a körzeti rendelőben.
És ezzel új fejezetet nyithatunk.
95969798

Már a mentők infúzióra tettek, nagy szirénázások közepette vittek a Szent János Kórházba.
99100

Az infúzión keresztül, különböző gyógyszerek adagolásával kísérlik meg csökkenteni a fájdalmat, oldani a
félelmet, megpróbálják feloldani az elzáródásokat, amelyeket az elakadt vérrögök és az érgörcsök okoznak a
koszorúerekben. Ez igazán derék dolog ezektől az orvosoktól. Habár nem mindig lehet eldönteni, hogy a
bekövetkező halált majd az infarktus okozza-e, vagy ők maguk a terápiájukkal.
Ami a halál szempontjából tényleg édes mindegy, az élők etikája szempontjából azonban közel sem.
101102
A Moszkva téren megakadtunk, állt a forgalom, igazán nem volt biztató a kocsi belsejében hallani, hogy a
hatalmas közlekedési dugó kellős közepén miattam szirénáznak ilyen kétségbeesetten. Az volt a
benyomásom, hogy ez a szirénázás fölösleges, ez fölösleges túlzás.
Amíg ilyen tiszta a tudatom, olyan nagy baj nem lehet.
103104

Ha elakad a véráram a koszorúerekben, akkor maga a szív izomzata nem kap elegendő oxigént. Egészen
fiatal mentőorvosnő kísért, magáról mesélt, magyarázott, de inkább csak szóval akart tartani. Orvos nem
szemlélheti tétlenül, hogy elhaljon a szívizomzat. Naponta negyvenezerszer kell ütnie, összezsugorodnia,
kitágulnia, te viszont mész a dolgaid után, és nem tudod, mi megy végbe a szervezetedben. Valósággal a
lelkemre beszélt, mert nem akarta, hogy izgatott legyek. Holott épp az tűnt föl neki, hogy milyen veszélyesen
nyugodt vagyok. A többiek rendesen mennek, te pedig ott vánszorogsz közöttük. Ami elég nagy változás
ahhoz, hogy fölizgassa magát miatta az ember. Egy vadidegen megmondja, mi zajlik a mellkasodban, te nem
tudod.
105106

Alig tudtam átjutni a Tárnok utca másik oldalára.

107108109110

Nincs levegő, amiből lélegzetet vehetnél, holott a világ láthatóan teli van levegővel. Annyira igénybe vett a
művelet, hogy amikor végre átjutottam, a házak falán kellett magam megtámasztanom és továbbsegítenem.
111112
Szerencsére nem vették észre. Vagy úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy ne kelljen segíteni. A
karitász nem olyan dolog, ami bármikor, bárkivel kapcsolatban rendelkezésre áll. Elég meghökkentő állapot
létezni a többiek között.
113114115116
Jobbára megszakadt a kapcsolatom mindenkivel.
117118

Az önkéntelen szenzuális felfogásnak addig van a tudatban foganatja, ameddig az ember mások
tapasztalatával képes összevetni a sajátját, s értelmezett állapotában raktározza el. Mindenesetre elmentek
mellettem az emberek. Tudatom takaréklángra állította önmagát a humán éjszakában, s ezért a mai napig
nehéz visszaemlékeznem, miként sikerült megtennem az utat az orvosi rendelőig.
Minél nagyobb erőfeszítésre volt szükség, annál mélyebben lett sötétség, ha leálltam, akkor nemsokára
ismét kivilágosodott. Láttam, hogy melegen, vörösen és porosan alkonyodik a szülővárosomban. A tudatnak
megvan a maga önvédelmi rendszere, arányosan kell gazdálkodnia a maradék erőkkel. Vészhelyzetben a test
nem terhelheti pánikkal a tudatot, s a halálfélelem, amely az imént a testi lét veszélyeztetettségére
figyelmeztetett, megfontoltan felfüggeszti működését.
Nem volt ésszerűtlen a házak falához tapadva araszolni. A masszív közegellenállást tanúsító sötétségben
nem tudtam volna másként irányt tartani. Nehéznek bizonyult ugyan az út végére elérni. Minden

7
különösebb türelmetlenség nélkül vonszolódtam, de mint aki alig emlékezik, honnan jön és hová a csudába
tart. És akkor még nem beszéltünk a fájdalomról, de erről nem érdemes beszélni. Minden azon múlik, hogy
a szűkületeknek mekkora az áteresztő képességük.
119120

Különböző módszerek vannak rá, hogy növeljék, különböző gyógyszerek. Az egyik a streptokinase,amit az
infúzióba vezetnek be. Habár ezek a derék orvosok előre tudják, hogy a szervezet bizonyos esetekben
allergiás sokkal fog válaszolni életmentő kísérletükre. Ez történt velem. Jókorát esik a vérnyomás.
A vérnyomás csökkenése miatt a koszorúerekben megszűnik a keringés.
Az oxigén nélkül hagyott szívizomzat nagy frekvenciával reszket, ütések híján vért nem továbbít, beáll
a kamrafibrillatio. A sinuscsomó, mely individuális ritmust adott, mindenkinek a személyes ritmusát, nagy
zavarodottságában leáll a maga ütemével, s akkor legalábbis átmenetileg nincs szívműködés. Mindennapi
tudatát elveszíti az ember, bár az orvosokkal ellentétben nem mondanám, hogy elveszíti az eszméletét.
Jobban észnél voltam, mint bármikor.
És akkor valami nagyon érdekes kezdődik, valami fantasztikus történik, tulajdonképpen erről kéne
beszélni.
121122
Olyasmi folytatódik, amit igen nehéz szavakkal megragadni, mert a halál előtti állapotban csaknem
érvényét veszíti az egyezményes időszámítás. Egy nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót.
Amitől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg. E párhuzamosan működő funkciók a
frissen szerzett észleléseiket azonban nem a tudat egyezményes időrendjére fűzik fel.
123124125126

Időtlenség uralkodik a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni.

A tudat olyan készségesen akceptálja, mintha nem csak előzetes tudomása lenne róla, hanem korábbról
élménye. Ettől az új tudásától válnak elkülöníthetővé azok a kisebb időegységek és időstruktúrák, amelyek
korábban időnyomokat hagytak a tudatban, időrendjük volt, s az időtlenség űrjében lebegve meg is marad.
Bolygók árnyaként lebegnek veled egykori élményeid.
Nem lesz teljesen sötét. Az egyenletes sötétség inkább furcsa, mondhatni, absztrakt derengésben áll.
Tárgyak és körvonalak nincsenek többé, a szemlélet számára a gondolkodás a tárgy.
Inkább otthonos érzés a fény hiánya, amint gondolatai tárgyiasságára bízva szabadon lebeg benne az
ember. Engem legalábbis nem ért felkészületlenül.
Jó lelkiismerettel nem lehetne térnek nevezni. 127128Olyan közegben láttam át a magam mögött hagyott
életet, amely a maga időbeli tagoltságával az időtlenség beláthatatlan űrjében helyezkedett el. Ahová most
lám, hazataláltam. Minden eddig érzett érzés és észlelés jelen volt, összes ízével és illatával, habár érezni
nem éreztem. Tapintásnak, szaglásnak és ízlelésnek, az egész nagy szenzuális színjátéknak vége lett. Ami
nem azt jelentette, hogy ne maradtak volna telítettek az érzéseim. Láttam. Emlékeztem.
A testi érzékeléstől megfosztott tudat a gondolkodás mechanizmusát észleli utolsó tárgyaként.
Mintha a saját gondolkodásom mechanizmusával egy életen át semmibe meredtem volna ki, ám az
űrérzést nem vettem volna igazán tudomásul.
Látásomnak nem voltak többé időbeli vagy térbeli korlátai. A saját életem részletei nem a saját életem
történetével álltak kapcsolatban. Ilyen történet ugyanis nem létezik és nem létezett. Ami végtelenül
meglepett.
Azt mondtam magamnak, ezért kerestem hát oly görcsösen a részletek helyét a teljes történetben. Nem a
térbe, nem az időbe vannak belekötve, ahol a helyüket kerestem. Az egyéni életnek ténylegesen nem a
születés az eleje, nem a halál a vége, s akkor miként lehetett volna részletekből épülő egésze. Most hagyom el
a részletek zűrzavaros helyszínét. A tudatom azonban, amivel az időkben és helyszíneken zajló eseményeket
egyáltalán felfoghatom és értékelhetem, a végtelenbe van belekötve. Amit megint csak a kézenfekvő
dol 129130goknak kijáró meglepettséggel vettem tudomásul. Olyasmit vettem tudomásul, amit tudtam
korábban. Halálom küszöbére érve, inputjaival és outputjaival együtt azért látom át szerkezetében a testi
létezést, mondtam magamnak, mert az érzékelés eleve túllép az időbeliségen, és nincsen térbeliséghez
kötözve. Mintha hirtelen fölfognám, mit akart Rilke a vállunk mögött álló néma angyalokkal. A tiszta érzéki
felfogás mindig is onnan nézett át semleges szemléletével, ahová most boldogan és elnémultan visszatérek.
131132

8
 Elkísér.
133134

Azon kaptam magam, hogy látok, gondolkodom, de nem a testi struktúrák korlátozott adottságai szerint
veszek tudomásul.
135136

Tudatom szerkezetét átlátja az utolsó gondolat.

137138

Intellektusom a lehető legnagyobb reflektivitással értékeli, amit elvileg szomorú elmúlásként kéne
felfognia, hiszen mások tapasztalatával immár nem összevethető. Nem lehetett evilági tárgy, nem is
kerestem, amelyben érezhetővé válhatott volna a végtelen elragadtatottság, amelyre mindig mértéktelenül
vágyakoztam a másokkal megosztott testi létben. Soha nem értem el. Igen mulatságosnak és
szimptomatikusnak találtam, hogy az utolsó tapasztalatot nem fogom tudni megosztani senkivel. Néhány
szerencsés pillanat volt az életem, amelyben megéreztem ugyan, hogy minek kéne a közelébe kerülni.
139140

E felismeréssel ragad magával.

141142

Most következik be.

143144

Azzá lesz az én, gondoltam még, ami korábban test nélkül volt és örökké test nélkül marad. Miközben
nemcsak tudtam, hogy a „most” és a „bekövetkezés” azt jelenti, hogy meghalok, hanem láttam, amint az élők
szakszerűen és szenvedélyesen, boldogtalan közösségük nevében tesznek kísérletet, hogy megtartsanak
maguk között.
145146

Néhány fontos részlet megértése érdekében azonban vissza kell még térni az előző fejezethez.
147148149150

A kórházi épület hátsó bejáratához, ahol bűzlő kukák között vittek be a sötét folyosókba, s ahol a
vénámba döfött infúziós folyadékkal együtt raktak át egy gördíthető ágyra.
A mentősök hiába kiáltoztak a visszhangos folyosókon, nem jöttek elő a kórháziak. Valakit odaállítottak
ugyan a fejemhez, hogy tartsa addig magasra az infúziós zacskót a folyadékkal. Többen ott lehettek, szívták
és fújták olcsó füstjüket, vénségesen vén emberek bámultak bele az arcomba, nők és férfiak. Elkínzott
vonásaik közül kivilágló éber tekintetükön láttam, hogy valószínűleg alig élek.
Mi lehet vele, kérdezte valaki, mintha nagyothallóval beszélne.
Mi lenne, hát vak maga, infarktusa van, nem látja, válaszolta a nagyothalló.
Úgy beszél, mintha nem lett volna magának, hallottam a fejem fölött ingerülten és túl hangosan.
Lehet még magának is, ne féljen. Szégyellje magát, hogy így beszél velem.
Aztán csak szótlanul csoszogtak körülöttem, majd más témákra térve ordítoztak rá egymás szavára.
151152
Később jött egy kiszőkített nagy nő a rövid fehér köpenyében, jókora uborkát evett. Szőkesége már
alaposan lenőtt, száján a falatozástól elmázolódott a rúzs, erős kezén le voltak töredezve a vörösre lakkozott
körmei. Miközben egy távoli szobában a mentősök nagy hangon magyaráztak és nevettek, a nagy nő az
uborkáját ropogtatva ragadta meg az ágyamat, és kelletlenül begördített egy óriási terembe.
Vigyázzon azzal a zacskóval, kiáltotta közben, mert többször nekimentünk ajtófélfának, falnak.
Visszamehet az ágyába, Pödrös úr, kiáltotta, mikor a terem közepén célhoz értünk.
Az infúziós zacskót kivette a vénember kezéből, felcsapta egy állványra.
Szépen köszönjük, kedves magától, igazán ügyesen csinálta.

9
 Utána vágta a zakómat, amit eddig szintén a vénember tarthatott.
De nézze csak meg a pizsamáját, megint csúnyán lehugyozta. Nem tud annyit behozni a lánya, hogy maga
össze ne hugyozza.
Nevetgélve hagytak el.
Hanyagul behúzott zöld függönyök mögött, kicsit hörögve, kicsit sípolva, nagyobbakat és kisebbeket
nyögve, nyöszörögve, valakik a sorsukra vártak.
Csukva voltak a hatalmas, poros ablakok. Egy kazánházra lehetett kilátni, egy hosszú, semmibe nyúló
vascsövön sivítva tört elő a gőz.
153154
Láttam két üres ágyat a halott neonfényben.
Levegő nem volt.
Széttaposott, mocskos fehér papucsában csattogva visszajött a nagy lomha nő, majd elvette a zakómat és
szó nélkül elment vele.
Nem voltam olyan helyzetben, hogy a véleményemről vagy az emócióimról nyilatkozzak, de felfogtam,
hogy hová kerültem. Öreg gépek kattogtak, fújtattak, adatokat írtak, gyógyszert, papírt, tintát adagoltak a
zöld függönyök mögött.
A nagy lomha nő visszacsattogott, eltűnt a zakómmal a függönyök zöld labirintusában, szitkozódott, hogy
az egész osztályon ne találjon egy kurva vállfát. Úgy mondta fel magának a szitkait, mintha senki nem
hallaná. Hogy az Isten bassza meg. Holott nekem szólt, ez világos, beavatott vele, értésemre adta, hogy
jóindulattal lesz irántam, bár itt kemény életem lesz. Nyers emberek gyakran jelzik így a vonzalmukat.
Fémszekrények ajtaját csapdosta, majd ismét elcsattogott, és csönd lett. A szemem is belehunytam, még
kevésbé legyek jelen.
155156157158

Valaki áthatott a gyönyörű tekintetével.

159160

Maga az emberi alak a gördíthető ágy lábánál állt, alacsony volt, törékeny, miként egy kamasz fiú. Fehér
nadrágot, fehér inget viselt a nyitott köpenye alatt, ahol pedig alig lehetett teste. Vékony kezek, lábak, talán
egy kis pókhasacska. Izgatott figyelmébe feszülve emelte ki neonban felfénylő tarkopasz koponyáját. A
tekintetem nem zavarta meg, mert úgy figyelt a gyermekesen tágra nyitott tudós szemével, mintha jelenést
vagy tárgyat kéne látnia. Felindult volt, átszellemült, a tárgya és az intuíciója, vagy mondjuk egyszerűbben,
az első benyomása között osztotta meg az állatias figyelmét. Izgalmában mindkét kezét úgy emelte az
ajkához, mintha imához készülődne. Volt az alkatában valami mélyen aszkétikus, nemcsak a figyelme,
hanem az alig titkolható rettenete, amit a teremtéssel szemben érzett, a madárcsontjai, az íves, vékony orra,
a hosszú, törékeny ujjai. Mégis azonnal tartottam tőle. Valójában űzött vad volt, akit a többiek mindennap
többször kivernek maguk közül.
Abban a pillanatban, amikor a nagy ápolónő lomhán csattogva visszatért, mert végre valahára talált a
zakómnak vállfát, az orvos ijedten utat engedett neki.
Rendesen el fogom zárni minden holmiját, ne féljen, mondta a nő, mint aki biztosít, hogy ő legalábbis
nem fog meglopni. Egy ilyen drága zakót, mondta nagy elismeréssel és kíváncsian, kár lenne csak úgy a
fogasra hajítani. Mondta, úgy fognak levetkőztetni, hogy észre sem veszem. Nevetett, hogy milyen jó dolgom
lesz, és minden átmenet nélkül kiordított a folyosó 161162ra. Női nevet ordított, többször, türelmetlenül, az
illető azonban nem jött.
Mondta, majd ügyesen átbújtatják az infúziót, kérdezte, milyen anyagból való a zakóm. Meg tudtam volna
mondani, de mértéktelennek találtam a puszta szavakat, hogy selyem és kasmír. Inkább azt mondtam,
halvány fogalmam sincs. Valaki azért bejött, a fejem fölött ügyeskedett az infúziós folyadék zacskójával.
Tényleg ügyesen áttornázták az ingem ujján, miközben mindketten vadul szidalmazták a nőt, aki után a
nagy ápolónő hiába ordított. Nem hagytak mást rajtam, mint a helyzetemhez egyáltalán nem illő, igen kicsi,
fekete alsónadrágomat. Az órámat is levették a karomról. Most feszítse meg magát, kiáltotta a nagy nő, s
szinte észrevétlenül emeltek át a kórházi ágyra.
163164

10
 Ott feküdtem kiterítve. Odakinn süvített a gőz. Elvitték minden holmimat. Némán csöpögött belém az
infúzió.
165166

Fél tíz körül járhatott.

167168

A pokoli hangzavarban szólni tudjak. Minden elbeszélés anyja, Polymnia, légy hozzám kegyes, segíts át
köznapi szavakkal a Styxen.
169170171172

Mintha rejtekhelyükön vártak volna a pillanatra, egyszerre többen jöttek, többfelől, besiettek a folyosóról,
kiléptek a zöld függönyök közül. Jött valaki egy olyan oldalajtón, amit eddig nem is vettem észre. Valósággal
megcsapoltak, felcímkézett kémcsöveikben fogták föl a véremet. Az EKG-elvezetések piócáit és
gumihevederjeit felcsatolták a mellkasomra és a csuklóimra. Az infúziós folyadék zacskóját kicserélték egy
flakonra. Karomon pumpáltak. Bejött a testi létezésemtől elbűvölt orvos az élesen figyelő tekintetével, akit
tisztes távolságot tartva egy éjfekete hajú ifjú követett. Amint fölém hajolt, zsíros haja beleomlott fekete
szőrrel benőtt homlokába. Állán és erős arccsontjain olajosan csillogott a sűrű sörte, orrán a tág pórusok
krátere fekete zsírral volt tele. Ha az egyik meghallgatta a szívdobbanásomat, akkor helyet cseréltek,
meghallgatta a másik. Ha az egyiknek ki kellett dugnom a nyelvemet, akkor ki kellett a másiknak dugnom.
Mintha dadogva jutnánk hozzá az ismert eredményhez. A műveletek rövid szünetében a nagy nő az ágy
lábánál állva valamit mindig megkérdezett. Válaszaimat az ablakpárkányon kiterített űrlapokon jegyezte föl.
Néha ingerülten szólt a két ápolónőre, hogy ezt vagy azt ne így, hanem úgy. Még ingerültebben morgott a
kopasz orvosra. Igazán megvárhatná, hogy a beteg befejezzen egy mondatot.
Kérdezte, szükség esetén kit értesítsenek.
Amikor nem kellett már visszatartanom a lélegzetet, mondtam, a feleségemet.
173174
Adjam meg a telefonszámát.
A telefonszámot persze biztosabbnak tűnt nem megadni. Hiába mondanám, hogy éjszaka ne hívják. A
nyomdai levonat kijavítása mellett ez lett a legfontosabb. Miként kímélhetném meg őt. Végül is sehogy.
Legalább az éjszakáját megmenteni. Kétszázhúsz kilométerre van innen, s ha most hívják fel, akkor
tehetetlenül várhatja a rettenetes hajnali vonatindulást.
Mondtam, inkább arra kérem, vegye ki a noteszt a zakóm belső zsebéből, inkább egy barátomat hívja föl.
Kérje meg, hogy menjen el a lakásomra, amihez kulcsa van, reggelig javítsa ki a nyomdai levonat íveit a
kézirat alapján. A lelkére kötöttem, hogy a kézirat alapján. A nagy nő egy kicsit csodálkozott, de a szokatlan
feladat tulajdonképpen tetszett neki. Ugyanakkor az orvos nesztelenül távozott a medikussal, az ápolónők
pedig szintén elsiettek, mert valaki egyre hangosabban húzta a lélegzetét a színfalak mögött. Éktelen lárma
támadt a hörgés körül, kiáltozások. Valami lezuhant, a fémes szerkezet a kövön szétesett, mire többen
kirohantak a függöny mögül és visszarohantak. Valaki egy diadalmasan magasba emelt fecskendővel
csúszott át a kórterem kövén, hogy gyorsabb legyen.
Váratlanul lett teljes a csönd.
Valamivel később az orvos és a medikus elégedetten visszatért, az orvos egy diadalmasan magasba tartott,
teli fecskendőt hozott. A tűt rögtön beledöfte az infúziós folyadékot szállító gumicsőbe.
175176
Kíméletesen nyomta bele az utolsó cseppig, néhány pillanatig a hatást figyelték az arcomon. Miközben
nagy harsányan visszajött a nagy nő, hogy hiába próbálkozik.
Lassan el fogja veszíteni a türelmét.
Ezek ketten a haldokló nyöszörgését követve megint eltűntek a zöld függönyök között.
Később majd újra megkísérli, most azonban az adatfelvételt tényleg be kell fejeznie. De ne féljek, nem az
én barátommal van baja.
Kérdeztem, kivel van baja.
Ingerülten válaszolta, hogy inkább azt mondjam meg, van-e mindennap székletem.
Van.

11
 Attól kímélje az Úristen, folytatta olyan hangosan, hogy a zöld függönyök mögött érteni lehessen, hogy
futóbolondokkal kelljen ügyeletben lennie. Kérdezte, milyen az állaga, milyen színe van.
Nem is végezhettünk a kérdésekkel, amikor visszajött az orvos a medikussal, ismét hoztak egy teli
fecskendőt.
A nagy nő erre azonnal elcsattogott, de még biztatón visszaszólt, ne féljek, megint hívja a barátomat.
Az ember végül is hálás érte, hogy ismeretlen emberek segítenek. Ilyen kíméletesen nyomnak bele
valamit a testébe, ami bizonyára a javára van.
177178
Álltak az ágyam lábánál és némán figyelték az arcomat.
179180
Valamit kimozdítottak. Ez a legelső érzet. Mintha valahol bekapcsoltak volna egy elementáris erejű
elszívót, porszívót. De tévedésből nem szívásra, hanem fújásra állították volna. Van még rajtam kívül valami,
ami a hihetetlen erejével a testemen belül válik érezhetővé. Elmozdult a tőkesúly.
Még láttam, jön vissza a nagy nő, mélységes megvetésével kerüli meg őket. Én már mentem el.
Nagy csavargó lehet a maga barátja, mondta, és rángatta hozzá a vállát. Valójában azonban ismeretlenül
is élvezte a csélcsap barátomat.
Nyersek és brutálisak tudnak lenni az ilyen nagy nők. Hagyják, hogy a kiszőkített hajuk lenőjön, nem
igazítják ki az elmázolódott rúzst az ajkukon, nem érdekli őket, hogy a vérvörös lakk lepattogzott-e a
körmükről, de vesébe látnak. Az űrlapjai alapján folytatni akarta a kikérdezésemet.
Egy elismerő mosoly még kifért belőlem.
181182
A halál tényleg elragad, megyünk ki az életünkből.
Nem egyedül van az ember magában. A másik vonzásába kerülök bele, a lelkem visz magával.
Amin közel sem légiest kell értenünk, hanem erőset és esszenciálist.
Akkor mégis megadom a feleségem telefonszámát, mondtam még jó hangosan.
183184185186

A nagy nő csodálkozva bámult le rám, miközben vette a noteszt és a ceruzáját, hogy följegyezze. Mintha
kissé ijedten, kissé megvetőn azt figyelné, mi ütött belém, miféle meglepetéseket tartogatok még. Jó lett
volna azt válaszolni, hogy most halok meg, amitől őt sem tudom megkímélni. Akkor most elmegyek,
valójában ezt gondoltam.
Nem szerettem volna túlzó kifejezésekkel riogatni őket, meg nem is volt sok időm a magyarázkodásra.
187188

Az a benyomásom, szóltam óvatosan, hogy el fogok ájulni.

189190

A kifejezések e szakmailag mindenképpen indokolt szűrése és rendezgetése olyan mennyiségű időt és

energiát emésztett föl, illetve oly erősen mozdult be a tőkesúly, minden elmozdult és belerendült, hogy a
telefonszám kimondására nem jutott. Amitől hihetetlenül nevetségessé váltam a halálom pillanatában. Mint
a fukar vénember a mesében, kedves fiam, nyögi utolsó lélegzetével, mert nagy titkát még el akarja susogni.
191192

A nagy fazék rablott aranyat a nagy vadkörtefától három lépésnyire ástam el.
193194195196

Még tudja, de nem tudja magát megtartani. Boldoggá tett, hogy akkor a magasztos dolgok tényleg oly
banálisak, mint a mesében. Ezzel a boldogító tudattal mentem el, de annyit még láttam, hogy a nagy nő a
noteszét és a ceruzáját elhajítva rohan ki a képből. A két fehér köpenyes férfi elnyílt ajakkal és megnyílt
szemekkel veti rám magát.
A roppant erő átvitt, ahonnan visszaláttam, ez pedig igazán lenyűgözött.

12
 Elementáris örömmel töltött el, hogy sikerült, és még az utolsó lélegzetemmel is illedelmesen hazudtam
nekik.
Még nézhettem, amint a medikus az infúzió állványát megragadja, mert a másik ráront a mellkasomra, és
az állvány azonnal dőlni kezd. Kitépné a karomból a tűt.
197198

Nézzük inkább, hogy valóságosan hol vagyunk.

199200

A teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek ezen a nyomorult árnyékvilágon legfeljebb a vallási
vagy a szerelmi elragadtatottság lehet a hasonlata. És a nőknek valószínűleg a szülés. Bátrabb nők
elmondják, hogy szülés közben összecsúszik öröm és fájdalom, amitől kozmikusan nagy erotikus kaland lesz
belőle. Mentem kifelé, ami nem valaminek a vonzása, nem ígéret, hanem a teremtő erő érzékelése. A
teljesség ténylegesen beváltja benned önmagát. Vitt. Nem kifelé a tudatomból, miként az ájulás, hanem
befelé a tudatomba. Egy irdatlan erő vitt el, amely egyszerre működik kívül és belül, s ezért a tudatnak sem
érdemes ilyen különbséget tenni. Túl voltunk mindazon, ami személyes és szenvedélyes.
Az embert levetkőztetik, úgy hever a lepedőn, hogy bármely pillanatban bármely testrésze kész legyen
bármilyen életmentő beavatkozásra. Hiába a fájdalom, a légszomj, a halálfélelem, a kétszázas pulzusom, a
testi érzeten enyhén átdereng a nárcisztikus és exhibicionista elégedettség.
Olyan rosszul azért nem mutathatok.
Az élet szadomazochista alapszerkezetébe a halottas ágyán is rendesen beleilleszkedik az ember.
Készséggel kiszolgáltatja önmagát, utolsó leheletével még bosszút áll.
De a telefonszámot már nem tudja kimondani. A film elszakad. Nem látom az ágyat, nem látom a nagy
ápolónőt. Lehúzták a nagy főkapcsolót. Másik film folytatódik. Űrben lebeg. Nem mondhatok mást, mint
hogy van benne valami a nagy 201202szellemi felismerések vagy a nagy szerelmi egyesülések öröméből.
Valaha tudtam, életidőmben mégsem így képzeltem el. Aha. Az erő rajtam kívül és bennem működik, elfújt
és beszívott magába, test többé nem vagyok, s ezért nem is vagyok hozzákötve többé sem az értelmi, sem az
érzelmi fölfogáshoz. Valami ilyesmi. Tudom, hogy most halok meg. Ami nem tölt el örömmel, nem tölt el
fájdalommal. Semmiféle érzés, ami ez idáig ismerős. De nem is felejtek. Még leginkább azt lehetne mondani,
hogy kinyílik az emberi időszámítás, de egyszerre nyílik előre és visszafelé. A halál jelenének nincsenek
többé sem térbeli, sem időbeni határai. Tudom, hogy mi fog történni, ha akarom, akkor láthatom, hogy mi
történik, és jól tudom, hogy mi történt.
Emlékezetem teljességét élem át, s ugyanezt teszi velem a térérzékelés. Egymásba vannak írva.
Szellemileg a legpazarabb hímnős állapot, euforikus állapot. Isten sajnos nem fellelhető az idő teljességében,
be kell látnom, hogy nem létezik, hiába hittem. Milyen nevetséges voltam ezzel az egész emberi
hiszékenységemmel. Kínos tévedés. Az erő azonban minden emberi képzetnél hatalmasabb. Elképzeléséhez
túl erőteljes lehetett a testem. A lélek emlékezete az istenekről alkotott képpel ugyan figyelmeztetett. A
teremtő erő fogad vissza magába. Miközben a tudatomban még működik az időszámítás, visszanézek rá,
amint elkülönített rétegeit és eseményeit épp elhagyom. Az időtlenségben nincs helye a felejtésnek. Jobb
híján erre szokták mondani, hogy halála 203204pillanatában visszapergeti magában élete eseményeit az
ember. Őszintén szólva nem perget vissza semmit. De végre tisztán látja át, hiszen az időtlenségben az
emlékezésnek sincs helye. Egy életen át nem értette, mert a lelket és a testet soha nem látta egyben.
205206

Testén keresztül érinthetetlen maradt a lelke.

207208

Ami azt jelenti, hogy halálával leválik róla, ami eddig sem tartozott hozzá. Ez pedig valószínűleg nem
más, mint a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás. Ezzel volt bekötve a többiek közé. Előbb megszabadulni
az örökös testi érzetektől, aztán megszabadulni a nagyra tartott gondolkodástól. Visszatérés egy olyan
ősállapothoz, amelyben fogalmi gondolkodás sem létezik, hiszen a szemlélet és az érzékelés között sincs
különbség. Leválik a gondolkodás, megszűnik a keresztkapcsolat a tudat érzéki és érzelmi, mentális és
kognitív tartalmai között, s ezzel egy időben képileg, az agytörzsön válik felfoghatóvá, hogy ezek a
tudattartalmak a személyiségem közönséges történetétől függetlenül miként kapcsolódnak a teremtő erő

13
otthonához, ahhoz az univerzális struktúrához, ami viszont a tiszta szemlélet számára sem belátható. Sajnos
nincs magyar ige, amivel e sorsdöntő történést jellemezni lehetne.
Egyetlen rövid, billenő mozdulatról van szó. Valahonnan átfordulni, s ezzel valahová kerülni. Németül
van rá leíró jellegű ige. Umkippen. Franciául szintén talál rá igét az elme, basculer.
Átbillenni, a sötéten derengő űrből, ahol minden együtt van, védettség, erő, átbukni.
Kimozdulni a védettség és az erő kozmoszából, átfordulni, leválni az egyedül lehetséges ősállapotról.
209210
Átbillenek, belekerülök, holott nincsenek róla fogalmaim, hová, mibe kerültem, belebillenek. Sötéten
derengő űrből lök ki az erő, átbillenek valahová, ahol van távolság, nincs levegő, van határvonal, de
mindezeknek a dolgoknak nincsenek önálló fogalmai.
Miközben a tudat terébe káprázatos fény kerül.
Az ősállapothoz képest mindenesetre ismeretlen. Értsük úgy, hogy az univerzum érzékileg minden ízében
ismerős, fogalmilag viszont teljességgel ismeretlen. Mozgásom irányt kap az erőtől. Az erő kifordított a
végtelenség ismerős kozmoszából. A kimozdulás, a kifordulás, a mozgás, a tér elváltozása először történik
meg, először látom, hogy a mozgásnak kiszabott iránya van. Mégis sok mindennek van neve. Nem
mindennek. Egy fogalmi gondolkodásban gazdag élet tapasztalatával nézek vissza arra, amiről fogalmak
híján nem gondolkodhatom, hiszen először történik. Nem a fogalmaimmal értelmezem, amit először élek át,
hanem az elvonatkoztatás tapasztalatát működtetem. Amiről evilági nyelven azt lehetne mondani, hogy
kozmikusan meglepett. Mert ezek szerint a fogalmi gondolkodás szintjén túl is van elvont gondolkodás.
211212

Az először és az utoljára nem szétválaszthatók.

213214

„Az anyák lovagló ülésben szülnek a sírokon.”

215216

Az elvonatkoztatás szintjéről visszatekintve, elmondhatatlan örömöt okozott a mély kollegiális tudat,

hogy Samuel Beckett tényleg nem tévedett. Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat.
217218

Soha nem láttam még fényt, nevét nem ismerem.

219220

Isten ugyan a fény univerzumában sem föllelhető, a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata. Az
értelmezés szempontjából mulatságos kis előnyt jelentett, hogy nem csak író voltam előző életemben, aki a
szavak értékével és értékelésével foglalkozik, hanem fényképész, aki a fény mibenlétével.
221222223224

Távoli fényforrásból érkezik, szórt fénye van. Erő visz felé, s a közeledés sebességéből lesz a visszanéző
tudat számára belátható a szándék. Az erő egyesíteni fog vele. Halálom lesz a születésem. A közeledéstől
nem a fény minősége változott meg, hanem értékelhetőbbé vált. Olyan volt a fény, mintha mattüveget löktek
volna egy valójában nagyon erősen sugárzó fényforrás elé, nem direkt, úgymond fátyolos.
Ovális nyílás erősen fodrozott peremén törik meg.
Ahogy barlang mélyéről látja az ember a kinti világot egy borús napon. Még nagy utat, nem tudja
megbecsülni, hogy mekkora utat kell odáig megtennie. Az utat nem ismeri, még soha nem tette meg.
A személyét sem ismeri, akinek bármikor, bármit meg kéne tennie vagy fel kéne becsülnie.
Valójában nem tudná, mit jelent az út, ha nem az erő vinné a fényforrás felé ilyen föltartóztathatatlanul.
Ettől viszont tudomása lesz öntudatlan önmagáról, a fény állandósága jelöli ki a pozícióját.
Ez hát a születés útja, mondja önmagának, igazán nagyon érdekfeszítő, nyugtázza elégedetten
önmagában. Ki is pillantok a halálom idejéből, annyira érdekel a születésem, lássam, mit művelnek a
világban, amelyet éppen elhagyok. Látom ám, amint egy kéz a mellemre valamit rácsatol vagy éppen lecsatol
a mellemről. Kezek küszködnek mindenféle huzalokkal. De a fényforráshoz képest erősen megváltozik a

14
pozícióm. Mintha nem csak a fényforrás felé haladnék, való 225226sággal siklanék, hanem a roppant erő
síkosan elfordítana. Mintha egyenletes bordázata vagy redőzete lenne a térnek. A barlang ovális bejárata
eltűnik. Másik két tenyér a mellkasomra tehénkedik. A két tenyér súlyát nem érzem, de világosan felfogom,
hogy most törik a bordáimat. Látom, amint az emberi árny guggol fölöttem, látom, amint teste egész súlyát
ütemesen nyomkodja belém a tenyerével. Gondolom, a medikus lehet. A mennyezeti neonok jéghideg
fényében nézek ki a halálból.
Hasamig láttam le a testemen.
227228229230

Mantegna az óriási meztelen talpától nézve, perspektivikus rövidülésben ábrázolta Krisztus

lemeztelenített testét. Ilyen erős, csaknem parodisztikusan rövidülő perspektívából láttam ki a saját
testemre, amint a kövezet óriás kockáin hevert. Furcsa volt, hiszen a látószögem valamivel magasabban állt,
mint ahogy a kockás kövezeten heverő pozíció megengedhette volna. Ezt még méricskélte is a tétova
tudatom, mert az élmény szokatlansága miatt a magyarázó információk helyét kereste, s az is kérdéses lett,
hogy tapasztalatként hová, melyik rekeszbe helyezze el az emlékezetben. Mintha valamit magasabb
gépállásból fényképeztem volna le, mint ahonnan néztem. Hiányoztak a tudatban a jelenség magyarázatához
szükséges címszavak. Valamelyest még az ironikus látás képessége is megmaradt. Még a fényképészeti látás
képessége is megmaradt. Jóindulatú elnézéssel figyeltem az igyekvő kezeket, a kezeken a szőrzetet, tudatom
serénykedését, a saját megmagyarázhatatlan optikai csalódásomat. De ez a reálisnál magasabb gépállás
megfelelt a fogalmi világon túlinak.
231232

Szelíd iróniával visszanézel. Nem olyan sürgős, hiszen olyan ütemben és olyan szinteken fogod
megfejteni, ahogy az életedtől reálisan távolodsz.
233234

A visszanézés a tudatnak egyszerre többféle perspektíváját fogadja önmagába.

A különböző tudatszinteket most végre együttállásukban láthatod.
A nyelv előtti állapot vagy a tiszta szemlélet struktúrái szinkronba kerülnek a testi folyamatokhoz rendelt
nevekkel, habár ezek nem mindig és nem teljesen fedik a tartalmakat. Kívülálló tekintetem, lám, egész
életemben elkísért, és most tovább fog kísérni. Testi érzet híján így élem át lélekként önmagam. Az
úgynevezett tudatom azonban, mely egy életen át szintén elkísért, és most filozófiai, szociológiai, teológiai,
pszichológiai, antropológiai fogalmainak egész gazdag és rendezett tárházát a fogalmi gondolkodáson túlról
szemlélve bocsátja a rendelkezésemre, a léleknek csupán a világról szerzett tapasztalataiból részesült. A
teremtő erő kozmikus méretű működése rejtve maradt előtte. Habár erre a lélek folyamatosan emlékezett.
Amit viszont egy életen át a testi létezés emlékezési mechanizmusa fedett el. A teremtés nem szimmetrikus.
Ennyi új tapasztalat még bőven belefér a tudatomba.
235236

De az erő még egyszer elfordított, ismét lökött, lágyan átfordított, és a lökéssel megint vitt valamennyit a
fény felé.
237238

A fényt azonban, mely elvakíthatott és elmoshatott volna, nem érhettem el.

239240

Hangsúlyozom, hogy nem egyenesen tartottam a mélyről a fény felé, közben elfordultam.
Mintha csavarmenet vinne előre. Azt hiszem, hogy összesen kétszer fordultam át, de nem egyszerre
tettem meg e két teljes fordulatot. Mintha kétszer mozdult volna be a látószögem. A szakaszos mozgásról
van ugyan képem, de nem okozott önálló testi érzetet. A megelőző állapothoz, az ősállapothoz képest
ismeretlen eredetű nyugtalanságot, feszültséget támasztott, bár nem állíthatnám, hogy az én testi érzetem
volt. Van egy képem, amint a fényforrás helyzetéhez képest alulról fölfelé mozdul el a látvány, lassan fordul
el, és akkor megáll. Látom a barlang ovális, erősen fodrozott bejáratát. Aztán megint megindulok a
csavarmenetben, a fényforrás alámerül, amiből utólag az is megállapítható, hogy balról jobb felé mozgok el a
térben, amelyet a tudat barlangként mutat be. A két hangsúlyosan szakaszos mozgás, az elfordulás és a

15
közeledés között van egy rövid szünet. Megakadás. Amíg az erő ismét fel nem ragad, s megint csak fordít és
lök a fény felé.
241242
A kórterem neonjai alatt a két emberi alak fölém hajolt. A harmadik háttérben maradt, a nagy ápolónő,
bizalmatlanul figyelte onnan, ezek ketten vajon mit fognak tenni most. Kék árnyékokba merült arcukon a
professzionális figyelem elementáris, nem fegyelmezhető boldogságra váltott. Fejüket a bántó fénybe emelve
fölnevettek.
243244

Ami azt jelentette, hogy megint itt vagyok.

245246247248

Gyorsan befejeztem hát a megkezdett mondatot. Megmondtam a telefonszámot.

249250

Hatásosnak bizonyult, tudtam, mit csinálok, meglepettségében felsikoltott a nagy nő.

251252

Még élveztem is a pofátlanságomat.

253254

Immár annak is örültek, hogy akkor a tudatomnál vagyok, nem pusztultak el az agysejtjeim. Örömük
újabb rohamából lett számomra világos, hogy jó hosszú idő telhetett el.
Az erős áramütések hatására a testem azonban koordinálatlanul reszketett. A mellemen valósággal
füstölgött a bőr és a szőrzet. Húsig égették a mellembe a reanimáció pecsétjét. Vacogtam, rúgtam,
csapkodtam, hiába szerettem volna, nem tudtam a tagjaimat leállítani. Minden mozdulatot, szót és
lélegzetvételt, az egész puszta létet a törött bordákból áradó éles fájdalom kísérte.

Kocogó fogakkal kértem a nagy ápolónőt, aki egész testével fölém hajolt, segítsen ezt a reszketést
valahogy leállítani.
Mondta, ezzel most ne törődjek. Semmivel ne törődjek. Ők most már mindent szépen elrendeznek.
Én azt hiszem, mondtam vacogva, hogy vizes lett az alsónadrágom. Mondtam, nem tudom mitől.
Az égett hús illatát a megrendült hallgatásukkal vették körül. Ebből értettem meg, hogy az elektromos
ütések hatására bevizeltem.
Ne törődjek semmivel, semmivel.
Nyugalmat imitáltak, a szakmai méltóságuk mögé rejtették a személyes boldogságukat. Gyorsan
eltávolították az újraélesztéshez használt eszközöket, de készenlétben tartották. Közel sem lefutott dolog.
Vacogó fogakkal kérdeztem az orvostól, mi történt, s ahogy a friss égési sebhez értem, a fájdalom le is
állította a mutatóujjamat, kérdeztem, hogy reanimál 255256tak-e. Az idegen szó megütötte, éppen ment
volna el, zavartan visszanézett, az öntudatnak ez a foka sok volt neki. Úgy ragadta meg az ágyat a két
kezével, mintha meg akarná rázni helyettem. Nem úgy viselkedek, ahogy haldoklóhoz illene. Majdhogynem
megbántottan válaszolta, hogy igen, hogyne, reanimáltak, valóban. Kérdeztem, mennyi idő telt el. Magam is
tudni akartam, hogy a tudatom tényleg tiszta-e. Gondolkodott, megpróbálta magát összekapni. Azt
válaszolta, hogy három és fél perc.
Meggyőző volt a válasza, másként nem válaszolhatott. Hivatása szabályai szerint valamit mondott, de
láttam a szemén, hogy valójában nem tudja vagy nem akarja megmondani. Meglehet, hogy csak két perc
volt, lehet, hogy hatnál is több. Több millió év telt el három és fél perc alatt. A teremtés történik meg, amikor
az ember halála és a születése összeér.
257258259260

Csak jóval később jöttem rá, hogy mi történt, amikor hazakerültem.

261262

16
 Ennek a barlangnak van ugyanis valamilyen ismerősen finom bordázata. Mintha az agyamban turkálnék,
de nem csak nem lelnék a tudott nyomára, hanem azt sem tudnám megmondani, hogy mit kell keresnem.
Halványan derengő, ismerős bordázatát nem tudtam elfelejteni. Mintha az erő egy finoman bordázott
csőben ragadna magával. Elég gondolni rá, és ismét magával ragad. Időtlen és végtelen űr, amely a
bordázatával körülfog, vezet a fény felé. Talán helyesebb lenne redőnek, finom redőzetnek mondani. Nem
egyenesen haladtam, hanem egy kicsit alulról, az erő mintegy a fejemnél fogva megforgatott, s így vitt fölfelé
az enyhe emelkedőn. Kétszer fordított el, így a pontosabb.
Nincs róla testi érzetem, hanem mintegy látom a testi érzetet. Visszavágytam arra a helyre, ahol a testi
érzet absztrakció lehet. Az erő a fejemnél fogva fordított el a térben, amelynek bordázott volt a felülete,
finoman bordázott, vitt a kijárat vagy a bejárat felé. Ki tudja.
263264
Ovális volt a bejárat, egy álló ovális forma. Finoman nyújtott ovális, erősen elhúzott jobb felé. Úgy is
mondhatnám, hogy erősebben nyitva állt a jobb oldala, mint a bal oldala. Nem volt szimmetrikus nyílás. A
bal oldalán egyértelműbb volt az ovális. Miközben az erő vitt felé, de közben iszonyatos mennyiségű más
dolog is megtörtént a kinyílt tudatomban, mintha egy kicsit még jobban elnyílt volna. Ha átlépek a
sötétségnek és a fénynek ezen a határán, tudtam, akkor visszafordíthatatlan. Azt azonban nem tudtam volna
megmondani, hogy a születésem vagy a halálom-e. Még valamennyi hátra volt, nem érhettem el a kijáratot.
265266

Másnap délben átvittek a Szívsebészeti Klinikára. Igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy elégedettek
legyenek velem, de nem voltam itt.
Amikor néhány nap múltán egy kisebb műtéti beavatkozás után elbocsátottak, megpróbáltam visszatérni
abba a közegbe, amit az ember nagy kétségek közepette evilági életnek nevez. Igyekeztem visszatalálni a
legegyszerűbb alapműveletekhez, újra megtanulni, amit a siralomvölgyről tudok. Porszívóztam. A por, a
szőnyeg, a kárpitok, igyekeztem komolyan venni a reális létüket. Elég furcsa volt.
Attól kezdve, hogy erőszakosan visszahozzák, semmihez nincs köze az embernek. Se a tárgyakhoz, se a
többiekhez, se a tudásához, se az élettörténetéhez, semmihez. Vannak emóciói, ha megböki az ujját, akkor
fáj, de semmi köze hozzá.
267268

Talán az ég állaga, az ég színe. Egy növény kontúrjai, Magda parfümjének illatáról a korábbi parfümjének
emléke, egy madár röpte, inkább a megfoghatatlan dolgok, különben semmi más, semmi.
269270

Tudja, mit kell tenni, hogy elfogadják a többiek, de minden viszonyát önmagán erőszakot téve kell újra
létrehoznia. Ne a dolgok helyét lássa a szerkezetben, hanem a dolgot, amelyet a többiek reálisnak tartanak. A
porszívó gégecsövének durva recézetét érezni az ujjadon.
271272

Hiszen világos.
273274

Megint egyszer elég volt gondolni rá, hogy magával ragadjon. Az anyám méhéből átbillentem a
szülőcsatornába, s ezzel vége lett az ősállapotnak, amelyhez a halál pillanatában visszatértem.
275276

Mint aki egy kézzelfogható hasonlat segítségével ismeri fel a valóságos történés helyszínét.
277278

Az ovális nyílás az anyám nagy szeméremajka volt, amit széthúztak, amit én a szülőcsatorna
perspektívájából ismerek, az évtizedek óta halott anyám nagy szeméremajka, amint széthúzták, vagy
önmagától is egyre jobban tágult, ahogy közeledtem, hogy megszülessek.
279280

Mattüveg szűri meg így a fényt a szülészetek ablakán.

17
281282

Sokáig nem mertem kimozdulni a lakásból, mert nehéz volt komolyan venni a dolgok reális létét, ha
egyszer ismerni véltem a valóságukat. Megkértem a feleségem, vegyen tíz vállfát, válassza a legjobbat, a
legszebbet, a legdrágábbakat, vigye el a kórházba, a nagy nőt keresse. Legalább vállfát ne kelljen
keresgélniük.

18