Az emberről:

az emberi szellem és lélek azonosságáról

vagy különbözőségéről

Bardóczi Gábor

1
„Minden ember vagy Platón vagy
Arisztotelész hívének született.”

– Friedrich von Schlegel –

2
A filozófiai diszciplínák témaköre és így maguk a diszciplínák is1, meglátásunk szerint
felfűzhetők egy olyan képzeletbeli fonálra, amelynek kiindulópontján a metafizika
alapkérdései állnak.2 Íly módon a logika is, amelyet Arisztotelész nyomán bevezető
diszciplínának tarthatunk, amely mintegy eszközül szolgál a többi területhez, a metafizika
szférájára (mint a platóni intelligibilis szférára, amely a matematikai igazságok és általában a
dianoia3 szintje felett és mögött is áll) mutat rá és így azon kell, hogy alapuljon még úgy is,
hogy a logika önmagában, mint eszköz, általában és elvileg objektívnek tartott
következtetéseket eredményez.
Ha azonban ez így van, akkor a filozófiai diszciplínák és azok kérdésfelvetései szorosabban
véve a metafizikai – ontológiai és episztemológiai – végső kérdések nyomán kialakított, az
ember mibenlétére vonatkozó kérdéskörre alapozhatók. Vagyis, összegezve és Kant4
megállípítása nyomán, vele erre vonatkozóan egyetértve, a filozófiai diszciplínák egész
témaköre négy, de egyként létező kérdésen alapszik és fordul meg:

„Mit lehet tudnom?

Mit kell tennem?
Mit remélhetek?
Mi az ember?”

A második és a harmadik kérdések azonban az őket megalapozó első és negyedik kérdéstől

függenek, amely utóbbiak azonban egymásból egybevágó lényegiséggel következnek.
Dolgozatunkban a filozófiai diszciplínák kérdéskörét megalapozó e két kérdés közül a „mi az
ember” felvetést járjuk körül. E kérdések döntő jelentőségűek abban az esetben is, ha az
embert oly módon szemléljük, hogy az a földi létezők közül egyedüliként és elvileg a

1
Dolgozatunkban ezalatt azt értjük, amelyet „nyugati filozófiai diszciplínáknak” szokás nevezni. Mert jóllehet
az igaznak tartható, hogy amennyiben létezik metafizikai igazság, úgy annak egyetemesnek kell lennie végső
alapjában – különben nem volna igazság –, ám az ún. „keleti” filozófiák lélekfelfogásai és ezek következményei
annyira eltérőek is lehetnek egymástól, hogy ezek tárgyalása, illetve egy lehetséges szinopszis megvonása külön
egész dolgozat témáját jelenti. Ezen túlmenően, az ún. „keleti” filozófiák a lélek létében vagy annak
mibenlétében, jellegének megközelítésében is kevésbé egyeznek meg, így, mivel dolgozatunk témája az ember,
mint lélek, illetve szellem, ezért indulunk el az ún. „nyugati” felfogásmód mentén, ahol – a materialista
rendszereket leszámítva – egységesebb kép található meg a lélek létezését illetően. Ezen belül is, a dolgozat
témafelvetése okán, az egyéni lelket feltételező teóriákat tárgyaljuk, tehát nem térünk ki részletesen a monista
(vagy panteista) jellegű felfogásmódokra (lásd Spinoza, Hegel, Fichte példáit és mások), illetve nem tárgyaljuk
azon megközelítési módokat sem, amelyek a világot, így „benne” a lelket is, egyfajta mindezeket megalapozó,
személytelen keletkezési elv eredményeként kezelik (lásd pl. Schopenhauer nézete a világról, mint akaratról és
képzetről – éppen e szerző gondolkodása nagymértékben áthatott az ún. „keleti” megközelítésektől, amelyektől
egyébként Kant, Hegel és Fichte gondolkodásmódja sem áll távol).
Eszerint tehát filozófiai diszciplínák alatt itt a következőket értjük: metafizika, ontológia, ismeretelmélet, logika,
etika, esztétika, politikafilozófia, jogfilozófia, nyelvfilozófia, vallásfilozófia, tudományfilozófia.
2
Arisztotelész (Άριστοτέλης – görög) meghatározása szerint a metafizika: „bölcsesség”, „az első elvekről és
okokról szóló tudomány”, „a létezővel mint létezővel foglalkozó tudomány”. Vagyis ez az egészre irányul, ebből
vezethetők le a részterületek okozati, egyfajta következményi sor által. Ezért amilyen egy filozófiai felfogásmód
metafizikája, abból adódik a többi diszciplína természete is: a teóriából következik a praxis. Metafizika (μετά
φύσις – görög): „fizikán túli”. Átfogó tanulmányozása mindannak, ami nem a partikularitás, rész-szerintiség,
hanem az „Egészről” való tudomás keresése, ami a létezésben fundamentális jelentőségű, a valóság
tanulmányozása. Tárgya mindaz, ami meghaladja a tapasztalatot (a természetet és a természetiséget), ami az
emberi értelem határainál áll, a „végső dolgok” felől való érdeklődés.
3
διάνοια – görög. Értelmi megismerés; Platón terminusa.
4
Immanuel Kant, königsbergi német filozófus, a német idealizmus megteremtője. (1724 – 1804.) Nevéhez
fűződik továbbá a kategorikus imperatívusz megalkotása, a filozófiai "kopernikuszi fordulat" (a tudat nem
passzívan „elszenvedi” egy objektív „külső” valóság tapasztalatát, hanem arra rátekintve, ezáltal alakítja is azt),
és a transzcendentális idealizmus. Az idézett négy kérdésre vonatkozó következtetéseket négy művében fejti ki:
A tiszta ész kritikája (1781), A gyakorlati ész kritikája (1788) és Az ítélőerő kritikája c. (1790) írásaiban.

3
halálával kapcsolatos teljes tudatosság felől létezik önnön létében – amennyiben nem csupán
exomorfológiailag, hanem valóban ember, vagyis önnön létére, annak kérdéseire reflektál .5
Dolgozatunkban azon megközelítésmód mentén haladunk, amely az ember számára lelket
tételez és az ember lényegét lelki mivoltában tételezi. Eszerint, amennyiben az embert akár
testnek és léleknek, akár test és lélek egységének fogjuk fel, az okozatot feltételező ok elve
mentén a lélek, mint a testhez képest lényegi és első rész ragadható meg, hiszen amennyiben
ezt fordítva tételeznénk (ha a testi „termelné ki” magából a lelkit és/vagy a szellemit), akkor a
materialista elvhez jutnánk, ám dolgozatunkban ezt nem tárgyaljuk.
A továbbiakban ezért röviden áttekintjük azt, hogy néhány különböző filozófiai és
vallásfilozófiai megközelítés miként képzeli vagy képzelheti el az embert test és lélek
relációjában, illetve az ember szellemi-lelki mivoltát és azt, hogy mindezek hogyan képzelik
vagy képzelhetik el a lélek egységét vagy többrétűségét? A dolgozat továbbá nem csupán
puszta leíró jelleggel beszámol különböző felfogásmódokról, hanem megengedi magának
saját következtetések levonását is vagy azt, hogy saját következtetéseivel, véleményével más
gondolati eredményeket esetleg ellentétesnek vagy egybeesőnek jelenítsen meg.

Mivel az európai filozófiát alapvetően Platón és Arisztotelész határozza meg, ezért itt, ezen a
területen is kettejük gondolatait vesszük alapul. A Szókratész utáni görög filozófiától
kiindulva, elsőként Platón6 lélekfelfogását és annak néhány későbbi következményét
vizsgáljuk meg.
Platón szerint – hasonlóan több preszokratikus7 filozófushoz – a test a lélek börtöne és a testi
létezés már eleve egy szellemi bukás következménye, melynek során az ember, mint
eredetileg tisztán szellemi létező, az isteni szellemi szférából valamilyen létrendi hiba,
önelveszítés vagy bűn következtében kiesett. Ez tehát a testet és a lelket illetően dualizmust
jelent, amely metafizikai paralellizmust később átveszik olyan gondolkodók, mint Descartes8,
Leibniz9 és mások. Eszerint lélek és test egymástól független valóságai az embernek, a testi és
a lelki jelenségek ugyanannak az egy metafizikai valóságnak egymás mellett, egymásra való
hatás nélkül (Leibniz szerint csupán Isten által mérnökien és eleve összehangolt működéssel)
lepergő két sora. Íly módon ez a lélekfelfogás inkább a lélek intellektus-természetét ragadja
meg, hiszen az éltető-vegetatív jelleg nem volna csakis az emberre jellemző, ám az emberi
lélek ez esetben isteni természetű vagy azzal rokontermészetű, az isteni szellem viszont nem
vegetatív minőség.

Arisztotelész szerint a lélek az élőlény élete, az élőlényekben lévő forma, a létező belső célja,
thelosza10. Megkülönböztet kétféle lélekrészt: az imént említett forma a vitális rész, a fizikai

5
Martin Heidegger által kitüntetetten tárgyalt gondolatkör: az emberi létezés, mint a halál felé való lét. (Lét és
idő, 74. paragrafus)
6
(Πλάτων – görög)
7
A Szókratész (Σωκράτης – görög) előtti görög filozófia.
8
René Descartes francia filozófus, matematikus, természettudós. (1596 – 1650)
9
Gottfried Wilhelm Leibniz német polihisztor, filozófus (1646 – 1716)
10
Arisztotelész az entelekheia szót használja. Telosz en auto ekhei (görög): az anyagnak határozott létet adó és
célját meghatározó formai oka.

4
test éltetője11 (ez nem csupán az ember jellemzője) és szellemet, amelyet a nusz12 névvel illet.
Ez intellektus, nem pusztul el, isteni vonás az emberben: az ember ehhez minél inkább
formálódva élhet isteni életet és orientálódhat a részből az egész, illetve az ideiglenesből az
örök jelleg felé, hiszen a nusz az, ami isteni tartalom az emberben és az isteni jelleg nem
halandó.

„…a lélek bizonyos értelemben azonos minden létező dologgal. Mert vagy érzékelhetőek a
dolgok, vagy elgondolhatóak; a tudás pedig bizonyos értelemben a tudott dolgokkal, az
érzékelés az érzékelhetőkkel azonos. (…) Nos, a tudás és az érzékelés tárgyaik szerint
feloszthatóak: a potenciális a potencialitás szerint, az aktuális az aktuális szerint. A lélek
érzékelő- és megismerőképessége pedig potenciálisan azonos velük: emez a megismerhető,
amaz az érzékelhető tárgyakkal. Szükségszerű, hogy vagy magukal a dolgokkal, vagy a
formákkal legyen azonos. Ám a dolgokkal nyilván nem lehet azonos, hiszen nem a kő van a
lélekben, hanem a formája. Ennélfogva a lélek olyan, mint a kéz. A kéz ugyanis a formák
formája…”13

„Az észről, azaz az elmélkedőképességről azonban (…) úgy látszik (…), ez a lélek külön
neme, és egyedül ez az, ami örökkévalóként a múlandótól különválhat. Az eddigiekből világos,
hogy a lélek többi része, mint némelyek állítják, nem elkülöníthető, ám az is világos, hogy
definíciójukban különbözőek. Hiszen más dolog érzékelőnek és más vélekedőnek lenni, ahogy
az érzékelés is különbözik a vélekedéstől.”14

Mindezek után érdekességként is gondolhatunk arra, hogy a középkori keresztény filozófia15,

amely – a Kinyilatkoztatás mellett –, mint az antikvitásból örökölt filozófiai igény és
tevékenység Platón (patrisztika) és Arisztotelész (skolasztika) nyomán járt, döntően nem a
lélekrészek (vitális és szellemi rész) különvalóságát, hanem azonosságát tanította és ezen a
nyomvonalon építkezve a dogmatika is ezt a tanítást tette meg kötelező érvényű hittétellé.
Ennek oka az lehet, hogy a keresztény filozófia theológiai hátterű és mint ilyen, nem a
filozófia, hanem a Kinyilatkoztatást követő theologiai szempontok elsődlegességén alapul.
Azt, hogy ez miként alakítja ki a lélek egységének álláspontját, később röviden érintjük.

11
vita – latin, jelentése: élet
12
νοός – görög
13
Arisztotelész 1988. Lélekfilozófiai írások. (Steiger Kornél ford.) Budapest: Európa Könyvkiadó. Nyolcadik
fejezet, 137. o.
14
Arisztotelész 1988. Lélekfilozófiai írások. (Steiger Kornél ford.) Budapest: Európa Könyvkiadó. Második
fejezet, 56. o.
15
Amikor keresztény filozófiát említünk, mindig a patrisztikán és a középkori, klasszikusan Aquinói Szent Tamás
alapelveitől nem eltérő, ezeken alapuló katolikus nagyegyházi filozófiát értünk, figyelmen kívül hagyva mind a
protestáns elméleteket, mind pedig a klaszsikus tomizmusnak sokban ellentmondó neotomista és modernista
felfogásmódokat.

5
Aquinói Szent Tamás – noha filozófiai munkásságát Arisztotelészre és az ő tanainak a
kereszténységbe illesztésére, abba való belehangolására alapozza – a lélekben nem
különböztet meg két lélekrészt. Létezik ugyan itt is vitális és szellemi része a léleknek, de ez
nem kettő, hanem egy, oly módon, hogy a vitális lélekrész része a szellemnek, Tamás mintegy
beemeli az előbbit az utóbbiba. A szellem így az ember egyetlen szubsztanciális formája (és
minden emberi lény esetében személyes), amely magában foglalja a többi részt, azaz a testi, a
vitális és az animális jelleget: ezen részek között a tökéletességi fokozatiság állapota áll fenn.
Ezért az ember sem ontológiai értelemben, sem semmilyen elképzelhető vonatkozásban –
még a biosz szintjén sem – nem állat, hanem eleve ember.16

„Semmi sem egyszerűen egy, hacsak nem egyetlen forma által, amelynek létét köszönheti.
Ettől van, hogy a dolog létezik és egy. Ha tehát egy más formának, azaz a vegetatív léleknek
köszönhetné az ember, hogy eleven valóság, s egy másiknak meg, vagyis az érzéki léleknek
hogy érzékelő lény, s megint másiknak, vagyis az értelmes léleknek (anima rationalis), hogy
ember, akkor az következne mindebből, hogy az ember nem volna egy.” 17

Szent Tamás és így a skolasztika nyomán a lélekre vonatkozó ilyen tanítás hittételként került
be a dogmaitkába és ez, az újkorig alapvetően meghatározta Európában a lélekről szóló
jellemző felfogásmódot. Ugyanígy az is uralkodó felfogásmód volt a kereszténység által
meghatározott európai közegben, miszerint test és lélek egymástól áthatottan, egymásba
szervesülve alkotják az emberi lényt.18
Így a dogma az emberi test és lélek, valamint a lélek mibenlétével kapcsolatban az alább
következőket rögzíti (a dogmatikakönyv hosszas filozófiai bizonyításait és theológiai
egzegéziseit, valamint a dogmák által az ellentétes nézetek mibenlétét itt és most nem
részletezzük, csupán a tételeket, mint a fentiekből következő gondolkodásmódot említjük
meg).
Test és lélek emberben való egységét tárgyalva – a manicheizmussal19, a gnoszticizmussal20 és
a teozofizmussal21 és a pszichikai-szerkezeti monizmussal22 szembemenve, a dogma kijelenti:
16
Így magyarázhatóak meg a keresztény, illetve minden idealista alapállású gondolat esetében a darwinizmus és
bármely evolucionalista fejlődéselmélet (vagyis, hogy az alacsonyabb létfokozat – ráadásul mechanisztikusan és
törvényszerűen – „átcsap” magasabb lét és tudati fokozatokba) „természettudományos felfedezései”
(amennyiben azok az idő fejleményei által és/vagy maguk e teóriák felülírtságával nem önmagukat cáfolják
meg): mindezek alapján ugyanis bármely biológiai, fizikai, őstörténeti, archeológiai, szociotörténeti és
antropológiai-kulturantropológiai jelenség nem az evolúció, hanem az involúció fogalmával kielégítőbben
megmagyarázható. Ez akkor is így van, ha valamely tanítás nem a lélekazonosság, hanem a lélekrészek
különbözőségének alapjain áll, hiszen e megállapításnak ekkor is igaznak kell lennie. Véleményünk szerint tehát,
amikor tehát egyes theológusok, mint például T. de Chardin, vagy egyes, a keresztény filozófiára – gyoldalúan –
hivatkozó filozófusok (pl. Hegel), akik a dialektika elvén működő fejlődést és az evolúciót gondolják el, akkor
nem csupán saját keresztény, hanem bármely idealista alapú gondolat, filozófia és vallás eredeti és alapvető
fogalmiságával, elvi magjával helyezkednek szembe – nem csak filozófiai, hanem vallási-vallásfilozófiai
szinten és módon is. Annál is inkább, mivel az összes vallás szentiratanyagai az involúciót fogalmazzák meg.
17
Aquinói Szent Tamás: Summa theologica, I. 76, 3)
18
Amikor is, az újkorban ismét felbukkantak a lélek többrészességét valló gondolatok, jóllehet mégis a
keresztény gondolatiságon belül, mint a már említett Descartes és Leibniz esetében is (e gondolatnak ugyanakkor
mindig voltak képviselői korábban is, mint már a patrisztikában is észrevehetjük ezt Órigenész esetében). Ezt
megelőzően pedig, a reneszánszban, szintén olykor egyházi gondolkodók körében is, ellenkezőleg, monista
tendenciákat is láthatunk (eszerint nem csak a lélek, hanem a test és a lélek is azonos természetűek, egy valóság
más-más fokozat képében megjelenő részei). Ugyanilyen monista jellegű gondolatok a reneszánsz után, az
újkorban, éppen a dualista tendeciákkal párhuzamosan is felbukkantak, szintén még a kereszténység keretein
belül: gondolunk itt elsősorban George Berkley idealista-monista filozófiájára.
19
http://lexikon.katolikus.hu/M/manicheizmus.html (Megtekintve: 2012.01.08.)
20
http://lexikon.katolikus.hu/G/gnoszticizmus.html (Megtekintve: 2012.01.08.)
21
http://hu.wikipedia.org/wiki/Teoz%C3%B3fia (Megtekintve: 2012.01.08.)
22
http://lexikon.katolikus.hu/M/monizmus.html (Megtekintve: 2012.01.08.)

6
„Az ember szerves testnek és egyedi szellemi léleknek szubsztanciás egysége. Ez hittétel.” 23

A lélek részeire vonatkozó tamási azonosságelv és a chalcedoni, illetve a II. konstantinápolyi

zsinattal is összhangban pedig kimondja, Platónnal, a manicheizmussal, a gnoszticizmussal és
az apollinarizmussal24 szemben:

„Az embernek egyetlen, még pedig szellemi lelke van. Hittétel.”25

A dogma, Aquinói Szent Tamás tanításával egybehangzóan azt mondja, hogy az ész (nusz) az
öntudat tanúságára megállapítja, hogy az emberi lényt két „életkör” alkotja: testi és lelki.
Miután utóbbi szellemi jellegét igazolja, kijelenti, hogy ez, az azonosságelv szerint, egy és
egységes:
„a) Az érzékelő élet nemcsak kisugárzik a szellemire, hanem annak nélkülözhetetlen anyag-
szállítója, s viszont a szellemi szempontok és kategóriák az érzékelő életkört is irányítják és
lényegesen befolyásolják. b) A különféle lelki megnyilvánulások, az érzékiek és a szellemiek
közvetlenül hatnak egymásra, befolyásolják, néha előmozdítják, sokszor gátolják egymást,
világos jelül, hogy minden ugyanarra a tudat-síkra, sőt ugyanabba a tudat-középpontba
vetődik. Ha több lélek volna az emberben, a több lelki életkör egymástól többé-kevésbé
függetlenül pörögne le egymás mellett.” 26

Mint említettük, a keresztény lélekfelfogásnak – mint a theológia és a filozófia együttélésének

– itt mindig a Kinyilatkoztatás az alapja, vagyis ez azt jelenti, hogy a keresztény filozófia
mindig a Szentíráshoz, ahhoz képest és azzal összhangban igazol egy tételt. Tehát – hasonlóan
az orhodox ind darsanák (iskolák) érvelési elveihez és a non-teista27 nyelvezetű buddhizmus
esetén a Páli Kánonban foglalt alaptanításokkal való összhang elvárásához – ezeknek mindig
a Kinyilatkoztatással összhangban kell lenniük28 és/vagy azoknak legalábbis nem mondhatnak
ellent. Íly módon, amikor egy ilyen filozófiai levezetést veszünk szemügyre, előbb érdemes
megvizsgálni, hogy azt mely szentírási alapra helyezik fel.
E lélekfelfogás filozófiai felfogásmódjának a Kinyilatkoztatásra épített alapjai a következők
(szintén hittétel erejűek). A test és a lélek emberi egységjellegére vonatkozóan:
„Hitigazság ugyanis, hogy az Üdvözítő igazi szerves anyagi testet öltött, és hogy teste velünk
azonos természetű (45. paragrafus, 1.) Ebből dogmatikai konklúzióként következik a mi
tételünk.”29

A lélekrészek azonosság-természetével kapcsolatosan:

„A Szentírás, mikor leírja az első ember teremtését, csak föld agyagából formált testet és az
élet leheletét említi, semmi mást. (…) Az Üdvözítő is mindig csak testről és lélekről beszél;
sajátmagáról is csak egy lelket említ;” 30
23
Schütz Antal 1922 után reprint kiadás: 2008. Dogmatika. Esztergom: Pax Kiadó. III. fejezet. Az ember. Az
emberi lélek szellemisége. 337. o.
24
http://lexikon.katolikus.hu/A/apollinarizmus.html (Megtekintve: 2012.01.08.)
25
Schütz Antal 1922 után reprint kiadás: 2008. Dogmatika. Esztergom: Pax Kiadó. III. fejezet. Az ember. Az
emberi lélek szellemisége. 337. o.
26
Schütz Antal 1922 után reprint kiadás: 2008. Dogmatika. Esztergom: Pax Kiadó. III. fejezet. Az ember. Az
emberi lélek szellemisége. 338. o.
27
de nem antiteista
28
A buddhizmus esetében a Kinyilatkoztatás helyén a Buddha beszédeinek gyűjteménye (Páli Kánon) és az
abban lefektetett alaptanítások állnak.
29
Schütz Antal 1922 után reprint kiadás: 2008. Dogmatika. Esztergom: Pax Kiadó. III. fejezet. Az ember. Az
emberi lélek szellemisége. 338. o.
30
Schütz Antal 1922 után reprint kiadás: 2008. Dogmatika. Esztergom: Pax Kiadó. III. fejezet. Az ember. Az
emberi lélek szellemisége. 338. o.

7
Ezzel kapcsolatban, meglátásunk szerint felvethetők érdekes észrevételek.

A keresztény gondolkodástörténetben, a fentiek hittételszerű érvénye mellett mégis

végigvonul egy olyan vonal, amely a lélekrészekre vonatkozó nem-azonosság elvét vallották,
e gondolkodók viszont sokszor mégis elfogadott, mitöbb, a hagyományba érvényesen és
szervesen épültek bele: gondolunk itt Szent Ágostonra (patrisztika) vagy Szent Bonaventurára
(skolasztika).

Kitűnhetnek egyes, a hermetikus hagyományban Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított

alapszövegek esetében is érdekesnek tartható vontkozások. Ezekre sokszor szívesen
hivatkoztak keresztény filozófusok – és e szövegegyüttes egyiptomi-hellén, nem pedig
ószövetségi zsidó eredetű és a hermetikus hatás szintén igen nagy mértékben hatott az európai
gondolkodásra és szakrális művészetre (lásd a katedrálisok hermetikus jelképrendszerét).31
Ezek a szövegek – a lélekvándorlás mellett – egyszerre tanítják a test és a lélek teljes
dualizmusát, különtermészetűségét (ez ellentétben áll a keresztény patrisztika, a skolasztika és
így a dogmatika fenti elvével, ám mégis mintha ez köszönne vissza az újkorban az ilyen
jellegű, mégis keresztény alapokon álló gondolatokban), ugyanakkor azonban e hermetikus
szövegek nemcsak az emberi lélek halhatatlanságát, megmaradó egyediségét és
személyességét, hanem a lélekrészekre vonatkozó azonosságelvet is tanítják, ugyanúgy,
ahogyan azt a keresztény hittételek is teszik:

„Az emberek úgy vélik, hogy különbség van az érzékelés és a gondolkodás között (…) én
azonban kitartok amellett, hogy az érzékelés és a gondolkodás egyesített, és el nem
választható – azaz legalábbis az ember esetében. Az alacsonyrendű állatokban az érzékelés az
ösztönnel függ össze; az emberekben pedig a gondolkodással. (…) Az isteni hatást Isten kelti
(…). 32

A test és a lélek nem-dualizmusának gondolatából szervesen következhet a testi feltámadás

zsidó, majd keresztény gondolata, hite, amely viszont nagymértékben meghatározott lehet
egy, a metafizikai és/vagy vallásos gondolkodás egy olyan aspektusa által, amely térben és
időben egyaránt teljesen unikális az ember ilyen irányú gondolkodásának történetében.33
Ezzel kapcsolatban tehát – vagyis test és lélek ilyetén felfogásmódjának eredetére
vonatkozóan – észrevehető az, hogy a testi feltámadás eszméje az Ószövetség gondolati
közegében merült fel, amely – igaz, részben például az archaikus görög felfogáshoz
hasonlóan – nem ismert továbbélő tudatosság- és személyiséghordozó szubsztanciát és íly
módon személyes másvilági halhatatlanságot sem. A ruach ugyanis Isten lelke az emberben,
így transzcendentalitásában ugyan halhatatlan, ám nem személyiséghordozó. A nefesz
azonban, amely az ember lelke az emberben, bár halhatatlan, de nem személyiséghordozó és
nem éli túl a halált: árnyként, tudatosság nélkül egzisztál valamilyen értelemben a seolban.34

A vitális lélek (nefesz – pszükhé – anima) és a szellem (ruach – pneuma – spiritus) közötti
határvonal elmosódásában ezért talán az európai eszmetörténetben a hellén, a zsidó, a

31
Bruckhardt, Titus 2001. Chartres és a katedrális születése. (Palkovics Tibor, Nagy Csaba ford.) Budapest:
Arcticus Kiadó. Libri Artis sorozat
32
Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Dr. Hornok Sándor (ford.) 1977. Budapest: Farkas Lőrinc
Imre Könyvkiadó. IX. rész, 174. o.
33
Ez az unikalitás önmagában természetesen nem jelent sem érvet, sem ellenérvet az elgondolás igazára
vonatkozóan, hiszen a kivételesség önmagában éppen mindkettő mellett szólhat.
34
E gondolatmenetben Buji Ferenc észrevételeit idézzük fel: Az emberré vált ember c. művéből a Psychologica
Christiana c. fejezet tartalmait.

8
keresztény és ezeken alapulva a karteziánus dualizmus érhető tetten, mivel ezen
gondolatiságok megegyeznek és e téren egymásra épülnek abban, hogy egyaránt alkalmazzák
a „lélek” és a „szellem” szót minden nem-testi megjelölésére. Annak ellenére tesznek így,
hogy az újszövetségi Szentírás a Háromság harmadik személyét kizárólag mint pneumát
(szellem) említi, mint ahogy az állatok vonatkozásában mindig kizárólag pszükhéről (vitális
lélek) beszél és e kettőt sosem használja keverve vagy felváltva hol egyik, hol másik
vonatkozásban. Ebből következően a szöveg e két jelleget nem tartja sem szinonimnak, sem
felcserélhetőnek. Az ember említésekor azonban az újszövetségi textus felváltva használja a
két szót, amikor az ember nem-testi vonatkozásaira mutat rá, mégpedig ahol az ember –
jóllehet semmilyen mértékben és tekintetben sem állat és nem is evolúció terméke, mégis, az
állattal, mint a pszükhében való közös természetében osztozva kapcsolódik – ott tehát a
pszükhé, ahol pedig az istenihez kapcsolódva említi az embert a szöveg, ott a pneuma szót
használja. (Például 1Kor 6,17: „ho (…) kollóneosz tó kürió hen pneuma”, azaz: „aki (…) az
Úrral egyesül (!), egy pneuma (!) vele.”
E szövegrészletből (is) világosan kitűnhet az, hogy ez a lelken belüli egység, de mégis
különbözőség – mivel az ember Isten képmása, Aki a saját lelkét lehelte belé – eszerint
elvileg Istenben is fennállhat. Ezt rendkívüli éleslátással érzékelte Meister Eckhart35, aki az
ebből, tehát az istentanból és a háromságtanból, valamint az ezekből is az emberre
vonatkozóan adódó ellentmondásokat az Istenség (Gottheit), mint nem megnyilvánult
aspektus és az Isten (Gott) mint teremtő-megnyilvánuló aspektus révén oldotta intuitív módon
fel, amely reláció az egy Istenen belül nem külön istenekről, hanem külön szintekről beszél,
az unitárius szintről a trinitárius szintre lépve, hierarchikus módon megragadva a problémát.
36
(Itt természetesen korántsem az unitarizmusról, mint a protestáns theológiai-felekezeti
jelenségről beszélünk – amely az iszlám theológia istentanával lényegében azonos –, hiszen
az korántsem megoldja, hanem e gondolatsor alapján csak elkerüli és fokozza a felvetés
megoldatlan mivoltát.)
Ebből az emberre és az emberi lélekre nézve viszont egyenesen következik az, amit Meister
Eckhart mint logikus konzekvenciát szintén levon – és amely következtetése, az Istenség-
Isten koncepcióval együtt egyházi elítélés alá esett –, hogy eszerint az ember lélekmagja
természetében szellemi és ráadásul ilyen minőségében isteni, vagyis akkor e részében és
vonatkozásában teremtetlen. Hiszen ha Isten szellem37 és a dogma szerint ugyanakkor a lélek
szellemi természetű38, akkor, amennyiben nem az öncélú és ellenintuitív tagadás, hanem az
igazságkeresés a gondolkodás célja, akkor e két állítás szükségszerű konzekvenciája az, hogy
a lélek szubsztanciálisan azonos Isten természetével, mert Istenben szükségszerűen,
megkülönböztetés nélkül és oszthatatlan módon egybeesik szubsztancia és forma, lét és
lényeg, esszencia és egzisztencia.39 Mert mivel a szellem szó Istenben nem tulajdonságot jelöl

35
Eckhart mester (kb. 1260-1327/28): középkori keresztény misztikus gondolkodó, dominikánus szerzetes.
36
Meister Eckhart egyszerre intuitív és logikus istentani következtetései nagymérvű rokonságot mutatnak
Plótinosz neoplatonista misztikus és filozófus gondolataival és teljesen megegyeznek például egyes ind
védantikus felfogásmódokkal (Brahman, mint Gottheit és Ísvara, mint Isten).
37
Jn 4,24
38
Schütz Antal 1922 után reprint kiadás: 2008. Dogmatika. Esztergom: Pax Kiadó. III. fejezet. Az ember. Az
emberi lélek szellemisége. 330. o.
39
Véleményünk szerint itt érhető tetten a XX. századi egzisztencializmus alapvető tévedése az emberre
vonatkozóan – tudniillik, miszerint az emberben, annak létezésében és lényében az egzisztencia megelőzi az
esszenciát. Ha a lét és a valóság természete mégis materiális alapú vagy az lehetne, akkor az egzisztencializmus
említett tétele is igaz lehetne, ám ha a valóság természete nem materiális, hanem szellemi alapú, akkor
szerintünk a nem-materialista levezetést a dolgozatban foglalt gondolatsor mentén végigkövetve, az
egzisztencializmusnak az emberre vonatkozó ezen alaptétele szükségszerűen nem állhat meg. Ekkor ugyanis az
ember szellemi lényegű, ennyiben és e szellemi magban viszont a szellem forrásával (Istennel) azonos
szubsztanciájú (bár még ha nem is azonos Vele), akkor az emberben is eredendően egybe kell, hogy essen

9
– amit nem jelölhet vele kapcsolatban –, hanem szubsztanciát (létet), vagyis formát (lényeget)
és benne ezek egybeesnek, akkor ez azt jelenti, hogy Isten nem szellemi természetű és nem is
csak egyszerűen szellem, hanem Isten Szellem, vagyis Isten maga „a” Szellem. „Pneuma ho
theosz” – mondja a kereszténység szerint maga Isten önmagáról (Jn 4,24). De amivel Isten
azonos, az azonos Istennel, vagy amivel lényegi alkotórészében, mint lét-magban Isten egy
természetű, azzal Isten lényegileg egytermészetű.40 (Lásd Meister Eckhart azon tételét,
miszerint Isten mindig, minden Rá „felébredett” lélekben /!/ megszüli Fiát, azaz Önmagát.)

A bevezetőben említettek szerint tehát a filozófiai diszciplínák kérdéskörei a metafizika, mint

„első filozófia” végső kérdésein fordulnak meg, ebből következően pedig azon, hogy ezekből
mi következik egy adott filozófiai-metafizikai rendszerből az emberre, az ember lényegére
nézve, hiszen a diszciplínák mindegyike tulajdonképpen filozófiai antropológia vagy azon
alapszik, abból következik.
Bemutattunk ezért néhány olyan filozófiai és vallásfilozófiai szempontot, amelyek talán
leginkább meghatározták és meghatározzák Európa valóságról és az emberről alkotott képét.
Egymás mellett jelenítettünk meg egymásból (is) következő, korszakokon átívelő gondolati
sorokat és olykor egymásnak ellentmondó megközelítési módokat. Továbbá bemutattuk azt is,
hogy egyazon, a filozófiai diszciplínákat nagymértékben meghatározó, egységes
nézetrendszeren és gondolati habituson belül milyen részleges értelmezésbeli különbségek
és/vagy esetleges ellentmondások fedezhetők fel és azt, hogy ezekből esetlegesen mely
pontokon és milyen szinopszis vonható le, vagy mely pontokon nem tehető ez meg.
Tettük ezt azért, mert véleményünk szerint ezen alapokat megvilágítva és megértve, az egyes
filozófiai diszciplínák további, külön-külön való továbbvizsgálatakor így jobban kitűnhetnek
a köztük lévő különbségek vagy azonosságok miértjei, mert íly módon palsztikusabbá válhat
azon lényegük, gondolati hátterük és az a szellemi mag, amelyre a különböző diszciplínák
önmagukat felépítik. Igyekeztünk ezért igen röviden előtárni azokat a (nem materialista)41
legalapvetőbb létszemléleti formákat, amelyekre vagy amelyek hatásai nyomán Európában a
filozófiai diszciplínák különböző interpretációi magukat felépíthették.

egszisztencia és szubsztancia, de ha nem így volna, e gondolatsor alapján akkor is inkább az esszenciának
kellene megelőznie az egszisztenciát, mint fordítva.
40
Eckhart, Meister 2000. Tizenöt német beszéd. (Schneller István ford.) Pomáz: Kráter Műhely Egyesület
Shizuteru Ueda 2004. Isten lélekben való születése. Eckhart Mester tanítása és a zen-buddhizmus (Vásárhelyi
Szabó László és Imregh Monika ford.) Budapest: Arcticus Kiadó, Libri Religionis IV.
41
Igaz, a materialista megközelítsek is sokszor az idealista alapokból, bár azokat eltorzítva és azoknak
ellentmondva, azok ellentéteibe fordulva, pervertálva őket, de azokra alapozva (mivel azoknak ellentmondva és
azok szekularizált eszmekészletével) születtek meg.

10
 Felhasznált és kapcsolódó irodalom

Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Dr. Hornok Sándor (ford.) 1977. Budapest: Farkas Lőrinc Imre
Könyvkiadó
Jóga Vászistha. Buji Ferenc (ford.) 2011. Budapest. Kairosz Kiadó
Szent Biblia 1996. Gál Ferenc, Gál József, Gyürki László, Kosztolányi István, Rosta Ferenc, Szénási Sándor,
Tarjányi Béla (ford.) Esztergom: Szent István Társulat

Aquinói Szent Tamás 1994. Summa theologiae. (Tudós-takács János ford.) Budapest: Telosz Kiadó
Arisztotelész 1988. Lélekfilozófiai írások. (Steiger Kornél ford.) Budapest: Európa Könyvkiadó
Berkley, George 1985. Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről és más írások (Faragó Szabó István,
Fehér Márta, Vámosi Pál ford.) Budapest: Gondolat Kiadó
Bolberitz Pál 2007. A metafizika alapjai. Budapest, Jel Kiadó
Buji Ferenc 2009. Az emberré vált ember. Psychologia Christiana. Budapest: Kairosz Kiadó
Bruckhardt, Titus 2001. Chartres és a katedrális születése. (Palkovics Tibor, Nagy Csaba ford.) Budapest:
Arcticus Kiadó. Libri Artis sorozat
Descartes, René 1980. Válogatott filozófiai művek. (Szemere Samu ford.) Budapest: Akadémiai Kiadó
Eckhart, Meister 2000. Tizenöt német beszéd. (Schneller István ford.) Pomáz: Kráter Műhely Egyesület
Hegel, Wilhelm Friedrich 1979. A szellem fenomenológiája. (Szemere Samu ford.) Budapest: Akadémiai Kiadó
Heidegger, Martin 1994. Válogatott írások. (Bacsó Béla, Hévizi Ottó, Kocziszky Éva, Pongrátz Tibor, Szijj
Ferenc, Vajda Mihály ford.) Budapest / Szeged: T-Twins Kiadó
Nyíri Tamás 1991. A filozófiai gondolkodás fejlődése. Budapest: Szent István Társulat. Harmadik, javított és
bővített kiadás
Platón 1984. Összes művei (Devecseri Gábor, Faragó László, Kárpáty Csilla, Kerényi Grácia, Kövendi Dénes,
Papp János, Péterfy Jenő, Ritóok Zsigmond, Steiger Kornél, Szabó Árpád, Szabó Miklós, Telegdi Zsigmond
ford.) Budapest: Aurópa Könyvkiadó
Plótinosz 1944. Istenről és a hozzá vezető utakról. (Magyari Zoltánné Techert Margit ford.) Budapest: Officina
Nyomda és Kiadóvállalat
Shizuteru Ueda 2004. Isten lélekben való születése. Eckhart Mester tanítása és a zen-buddhizmus (Vásárhelyi
Szabó László és Imregh Monika ford.) Budapest: Arcticus Kiadó, Libri Religionis IV.
Silesius, Angelus 1991. Kerúbi Vándor. (Kurdi Imre és Tatár Sándor ford.) Budapest: Helikon Kiadó
Steiger Kornél: Filozófiai kislexikon 1999. Budapest: Saxum Kiadó
Schütz Antal 2008. Dogmatika. Esztergom: Pax Kiadó

Internetes források:
Wikipédia,
internetes katolikus lexikon

A képeken:
– a kocsihajtó, a lovak , a gyeplő, az út és a lovak, mint egyes antik görög (és egyetemes) lélekábrázolási
metafora
– Aquinói Szent Tamás a Summa theologiae írása közben és a Lélekkel
– Albrecht Dürer metszete

11