Az emberi minőség és az értelmiségiek

Ennek az írásnak a gondolata még akkor merült fel bennem, amikor több évvel ezelőtt Japánban,
doktori tanulmányaim idején megismerkedtem egy lánnyal, aki biológia szakos hallgató volt az
egyetemen. Egy nap egy bölcsész barátjánál tartottunk összejövetelt. Ez a barátja számos könyvet
tartott a lakásán, amelyeket közelről megszemléltem, és mivel volt köztük néhány híresebb mű – pl.
Isaiah Berlintől „A szabadság két fogalma”, ezért közösen beszélgettünk ezekről egy kicsit.
Mindezek után a következő üzenetet kaptam az említett lánytól:

„Kicsit szomorú voltam, mivel rájöttem, hogy te annyi könyvet olvastál, én pedig nem olvastam
szinte semmit, így nem értem, bármit is mondasz (a könyvekről); úgy éreztem, két különböző
világban élünk…”

Azt félretéve, hogy mit válaszoltam neki, ez a felvetés lehetőséget adott számomra, hogy
eltöprengjek az értelmiségi műveltség és az általános emberi minőség kérdéséről. Tényleg annyira
fontos az, hogy valaki mennyi könyvet olvasott, vagy mennyi tudással rendelkezik? Mi tehet a
barátunkká valakit? Mi tesz valakit jó emberré? Van ehhez köze a műveltségnek, különösen a
humán értelmiségiek műveltségének?

Ezek a kérdések mindenki számára lényegesek, de nekem azért voltak különösen fontosak, mert
magamat akkoriban konzervatívnak tekintő értelmiségiként óriási paradoxonnal néztem szembe:
azzal a ténnyel, hogy bár kritikus vagyok az értelmiségiekkel szemben, de magam is közéjük
tartozom. Széchenyi a Kelet Népében így fogalmazza meg ezt a konfliktust:

„szónokolni s irkafirkálni ... noha szép - ha ti. szép - még sem tett, ‘s csak annyiban neveli a’
nemzet’ szellemi ‘s anyagi kincsét ‘s ekkép hatalmát, a’ mennyiben hasznos tettre gerjeszt, ‘s
hasztalan ‘s káros tetteknek elejét veszi; minthogy szó és betű nem több, mint szerszám, mely
magában semmi, de csak alkalmazása által válik hasznos- vagy károssá.” (128.o.)

E szavakkal hajlamos vagyok egyetérteni; nevezetesen, idegenkedést érzek a normalitástól

elidegenedett marxistákkal, liberálisokkal, feministákkal stb. szemben, aki maguk nem tesznek
semmi hasznosat és nem is gerjesztenek “hasznos tettekre”. Azonban ettől még konzervatív
értelmiségiként én is ugyanazokat az eszközöket alkalmaztam, mint a baloldaliak – vagyis én is
“elidegenedtem” a normális emberektől; életmódomat tekintve nagyon hasonlítottam azokhoz,
akikhez egyáltalán nem akarok hasonlítani (egyetemen oktattam, tanulmányt írtam, vitatkoztam,
érveltem - mindenféle “hasznos tett” nélkül). Hogyan lehet feloldani ezt a paradoxont és van-e
tényleg hiteles értelmiségi magatartás? Erre a kérdesre keresek választ e cikkben.

Értelmiségiek
Először is, nem gondolom, hogy a felhalmozott tudás és ismeret mennyisége bármilyen pozitív
hatással lenne a személyes emberi minőségre. Sőt, nagyon erős a gyanúm, hogy azok az emberek,
akiket „értelmiségieknek” nevezhetünk – ez a szó itt nem a természettudományokkal foglalkozókat,
hanem a társadalom - és szellemtudományok művelőit, politikai elemzőket, publicistákat,
filozófusokat, irodalmárokat jelöli – nem hogy morálisan magasabb szinten állnak, mint az „utca
embere”, hanem egyszerűen sok esetben a normális, „reflektálatlan” emberek szintje alatt maradnak
ebben a tekintetben. Miért? Nem csak a lenézés miatt, mert sokszor úgy gondolják magukról, hogy
ők tudják, amit az utca embere nem, ezért ők különlegesek, egyediek; és nem csak azért, mert
hajlamosak arra gondolni, hogy valami nagyszerűt hoztak létre, amitől ujjonghat az egójuk (“csak
az én elméletem helyes!”), elfeledve, hogy mindannyian óriások vállán állunk, amely óriások nem
csupán kiemelkedő egyének, hanem az emberiség hagyományai is, amelytől nyelvet, gondolkodást
és kultúrát kaptunk. Hanem azért is, mert sok esetben egészen egyszerűen elidegenedettek a
normális emberek világától, valamilyen ideált építenek, egy saját világot, amelynek sokszor kevés
köze van a valósághoz. Emellett pedig gyakran abból a pénzből élnek, amelyet az állam gyűjt össze
az egyszerű/normális emberek adóiból, azoknak az adóiból, akiket műveikben sokszor olyannyira
ostoroznak, vagy elmondják nekik, hogy hogyan is kellene gondolkozniuk ahhoz, hogy egy „ideális
világban” éljenek.

Hogy mit is értek „normális emberektől elidegenedett életen”, nos, erre hadd hozzam fel példának
a huszadik század neves amerikai filozófusa, Richard Rorty személyét. Érdemes végignézni a vele
készített interjút, hogy kapjunk némi képet arról, milyen ember is volt – vagyis anélkül, hogy csak
és kizárólag az elméletére koncentrálnánk, próbáljuk megérteni a személyiségét az élettörténetéből
és gondolataiból. A fentiek alapján sejthető, hogy nem vagyok nagy rajongója Rortynak, de itt nem
áll szándékomban az ő „neopragmatizmusának” kritikáját nyújtani. Inkább csak arra utalnék, hogy
olyan olyan emberről van szó, aki 15 évesen iratkozott be az egyetemre, és egész életét ott töltötte, a
felesége is egyetemi oktató, ő maga pedig „szigorú ateista”. Talán nem szerencsés megítélni valakit
ilyen részletek alapján, azonban az, amiket saját magáról mond, remekül kiegészíti a róla mint
személyről nagy vonalakban és vázlatosan alkotható képet. Idézzük, hogy az interjúban hogyan
jellemzi magát:

“Félénk, visszahúzódó az iskolában, rémesen éreztem magam és sose tudtam csatlakozni semmihez.
- (kérdés) Miért? - Nem tudom, ez csak egy nagyon korai emlék.”
“Mindig új és új általános iskolába mentem, és mindenhol kíváncsi voltam, hogy lesznek-e
barátaim, de sohasem lettek.”
“A mai napig elkerülöm a partikat, mert nem jut eszembe semmilyen hétköznapi téma, amiről ott
beszélhetnék.”
“Négyéves korom óta könyvek olvasásával töltöttem az életem.”
“(kérdés) - Milyen világot alkottál azzal, hogy könyveket olvastál és kombináltad őket? -
Hatalomról, uralkodásról fantáziáltam.”
“Nem volt semmilyen kapcsolatom velük (t.i. az osztálytársakkal), mert az értelmiségiek világában
éltem”
“Tizenöt évesen elmentem az egyetemre, ahol senki sem beszélt másról, csak könyvekről.”
“Az uralkodás és irányítás érzete miatt, amit a könyvekből kaptam”

Az interjú 2000-ben készült; Rorty 2007-ben halt meg. Azonban egy apró gondolat egy késői
esszéjéből remekül kiegészíti a fenti sorokat:

„…teljesebb életet élhettem volna,… hogyha több közeli barátra találok.”

Szóval, mik is voltak Rorty saját, személyes tapasztalatai élete folyamán? Azt láthatjuk, hogy
ilyenek nem voltak. Elutasította a gyakorlati tapasztalatot. Soha nem találta meg a hangot az
„egyszerű, hétköznapi” emberekkel, valószínűleg képtelen volt bármilyen hétköznapi témáról
beszélgetni bárkivel is (ld. amit a parti-részvételeiről mondott). Ha beszélgetett valakivel, akkor
azok a hozzá hasonló céhbeliek voltak, akik értik az olyan varázsszavakat, mint „objektív
idealizmus”, „világban-benne-lét” vagy „dekonstrukció”. Úgy tűnik, hogy azok a „felszínes”
beszélgetések, amelyeket az emberek saját magukról és egymásról többnyire folytatnak, tökéletesen
kimaradtak Rorty életéből. Számára az, hogy valaki más személye iránt érdeklődjön, egyszerűen
elképzelhetetlen volt. Ezt, a személyes élmény megtagadását és az elvont intellektuális élmény
elsődlegességét avagy abszolutizálását nevezem a normalitástól való elidegenedettségnek. Azt,
hogy valakit nem érdekel az előtte álló ember vagy helyzet a maga konkrétságában, és nem akarja
megérteni az előtte álló konkrét személyt, aki alacsonyabb szinten áll, mint egy platóni idea. Ez
természetesen azt is jelenti, hogy az értelmiségiek a személyes élményeiken keresztül a legritkább
esetben vizsgálják felül az elméleteiket. Hogyha pedig nem az elhangzott gondolatokra, hanem a
Rorty beszéde alapján a személyéről való benyomásomra gondolok, nos, az a gyanúm, hogy ebben
az emberben nem sok tehetség lehetett az elfogadásra vagy szeretetre.

Szóba került még a hatalmi vágy, az, hogy az értelmiségiek gyakran valamilyen ideált építenek,
egy saját világot, – talán azért, mert a politikai cselekvéshez nincs meg a kellő gátlástalanságuk
vagy merszük. Ahogy Rorty saját magáról mondta: „az uralkodás és irányítás érzete miatt”. Erre
egy személyes ismerősöm a tökéletes példa: Ando Kaorut fiatalon, alig 30 évesen nevezték ki a
Kobe Egyetem tanárának, mint utilitarianista filozófust. Elnézve filozófiai elméletét, annak
gyakorlatilag semmi értelme nincs: arról szól, hogy hogy festene az emberi személyiség nélküli
világ a puszta logika alapján, hogy miért is jó architektúrával és nem joggal szabályozni, és hogy
Huxley Szép Új Világa valójában nem is disztópia, hanem utópia. És kiket érdekel az, amiket Ando
mond? Azokat a céhbelieket, akik elolvassák az írásait: legfeljebb ötven-hatvan embert Japánban,
egy százharminc milliós országban. Az egész elmélet, amit alkotott, annyira irreleváns a valóság
szempontjából, hogy csupán a saját egoizmusa megvilágításának tűnik. Egy ideális világ
bemutatása, ahol Ando, az Alapító uralkodik.

Azonban a fenti két ember voltaképpen csak egy-egy ártalmatlan példa, azt leszámítva, hogy miért
is kell(ett) ezeknek pénzt kapniuk a nagy semmire. Ennél is fontosabb és károsabb, amikor az
elidegenedett értelmiségiek olyan gondolatot szabadítottak a világra, amik úgy működnek, mint a
radioaktív sugárzás: először nem vesszük észre, hogy ott van, hiszen szabad szemmel láthatatlan –
de aztán belénk ivódik és koncentrációs táborokhoz, illetve meszesgödrökhöz vezet. Erre az olyan
gondolkodók a legjobb példák, mint Hitler, Marx vagy Lenin. Illusztrációként lássuk Marx
jellemzését Kornai Mihály szavain keresztül, aki a következőket mondja:

„…hogyan viselkedett volna Marx, ha… nem akkor éli le az életét, hanem a 20. században,
mondjuk, Budapesten? Feltehetően kommunistaként kezdte volna, de tiltakozó szelleme hamar a
kommunista rezsim ellen protestálók közé sodorta volna… Izgalmas gondolatsor, amely képzeletben
felmenti Marxot… ám… megkerüli a… kérdést: mi a kapcsolat Marx elméleti gondolatai és a
szocialista rendszer történelmi realitása között? Megpróbálok… felelni: a szocialista rendszer (nem
valamiféle képzeletbeli szép utópia, hanem az, ami létezett…) megvalósította Marx tervét.”

Kornai ezután érvekkel is alátámasztja ezt az állítását, egyben bizonyítja is Marx intellektuális
felelősségét a gondolatainak eredményei miatt, és bemutatja, hogy a gondolatok igenis mérgezőek
lehetnek. A fő problémát abban látom, hogy kisebb-nagyobb mértékben szinte mindenki mérgezett,
mivel az ideológiák látahatatlanul lebegnek a szellem levegőjében. Az “értelmiségiek” egy “szűrőt”
helyeznek a követőik szeme és a világ közé, hogy azon keresztül lássák a dolgokat. Az áltudomány
és valódi tudás között ez a különbség: az utóbbi alapállása, hogy meg akarja érteni a világot, az
áltudomány viszont ideológiai premisszái alapján meg akarja szűrni azt. Ez a “szűrő” szerkezetét
tekintve ugyanúgy működik bármelyik fanatikus vallás vagy ideológia esetében: ha a náci,
kommunista, dzsihádista, feminista vagy nacionalista az “ellenségre” néz, nem az előtte álló
személyt látja a maga konkrétságában, hanem a “zsidót”, a “burzsoát”, az “eretneket”, az “elnyomó
férfit” vagy a “nemzetárulót”. Éppen ezért ezek az ideológiák vagy vallások szerkezetüket tekintve
pontosan ugyanúgy működnek: saját magyarázó ideáljaikon kereszül zárják ki a megértést. Ezzel a
megközelítéssel szemben a műveltség nem nyújt védelmet: csupán azért, mert valaki olvasott és
elég okos ahhoz is, hogy érveljen valami mellett, még lehet náci, kommunista, feminista vagy éppen
nacionalista.

A továbbiakban arra a kérdésre próbálok válaszolni, hogy ez miért van így, utánra röviden kitérek
arra, hogy milyen is szerintem a valódi emberi minőség.

Lábjegyzetek Platónhoz
Szóval, először is: miért alakult így? Miért lett számos értelmiségi, illetve gondolkodni próbáló
ember ideológiákkal átitatott – miért vannak mérgező gondolataink? A válaszkísérlethez Nyíri
Kristóf írásbeliség és szóbeliség viszonyáról szóló fejtegetései adják meg a keretet. A történet, mint
annyi másik, a régi görögéknél kezdődik, egészen pontosan Platón filozófiájával. Platón volt a
legelső, aki leírta, azaz saját maga írta le, amiket gondolt. És miket írt le? Ideákat. Vagyis elvont
fogalmakat, koncepciókat, melyek idegenek a tényleges megtapasztalástól, a valódi élettől. Platón
előtt minden gondolkodó beszélt, Platón után viszont írunk. És ha írunk, már azonnal megvan a
lehetőség, hogy megkérdőjelezzük a közösség hagyományát, hiszen össze tudunk hasonlítani
különböző szövegeket – így nekiállhatunk reflektálni. Innentől kezdve, a nyugati filozófia, sőt az
egész gondolkodás története „lábjegyzet lesz Platónhoz”, hiszen ugyanazt az „írásbeliségre
alapozott” gondolkodásmódot követi, mint ő. Ez a gondolkodásmód lehetőséget ad az ismeretek
felhalmozására, kritikai vizsgálatára, és a fogalmi megkülönböztetéseken keresztül a tudományos
ismeretek, a világ megismerésének elérésére is. Így az írásbeliség radikálisan átalakította az
életünket. Először is a természettudománynak megágyazó elvont fogalmiságon keresztül jólétet
hozott. Másrészt viszont elidegenített minket a mindennapi tapasztalatainktól, a nyelv egyfajta
félre-használásán keresztül „kireflektált” minket a természetből, az adottból. Hamvas Béla a
következőket mondja erről a Tabula Smaragdinához írott kommentárjában, szembeállítva a poszt-
platóni filozófiát az archaikus tudással:

„Az archaikus gondolkodás minden esetben beavatás. Ilyen a hindu szánkhja, a kínai Ji King, a
héber Kabala, a görög orfika, a kaldeus asztrológia és a bizonytalan, talán egyiptomi eredetű
alkímia. Az a tény, hogy az archaikus gondolkodás beavatás, a következőt jelenti: olyan teoretikus
praxis, illetve olyan praktikus teória, amely az ember számára a létezés alapkérdéseiben való
elméleti beavatással gyakorlott élettervet nyújt. E kettő egymástól nem választható el. Az utolsó
archaikus beavatás PLATÓNé, igen sápadtan azt az elrajzolt orfikát tanította, melyet később
idealizmusnak neveztek, s amely oly számos khimérát nemzett. Az európai filozófiákat egyszer
érdemes lenne oly módon megvizsgálni, hogy melyikben milyen tudattalan beavatási kísérlet
rejtőzik. Valószínű, hogy az embernek BACONt, SPINOZÁt, HUME-ot, KANTot, HEGELt,
SPENCERt aszerint kellene értékelnie, hogy azok milyen beavatás alapján milyen élettervet
kínálnak, az értelmetlenségek feneketlensége, főként azonban a tengernyi laposság fölött
szégyenkeznie kellene…” (7.o.)

Vagyis Hamvas szerint a filozófia fogalmai nem adnak olyan hiteles élettervet, ami az általa
elképzelt archaikus tudás, a fogalmak és a gyakorlat egysége. Az egyébként, hogy az írott szó
önmagában halott, érdekes módon már a Bibilában is benne foglaltatik (a betű öl, a lélek pedig
éltet” /2 Kor 3,6/) - a Biblia pedig eredetileg szóbeli volt, amit később foglaltak írásba.
 Természetesen nagyon sok mindent meg lehet tanulni könyvekből, a „halott szavakból”, de ez nem
jelenti azt, hogy mindent meg lehetne. Másrészt pedig az, hogy az írásbeliség és ideák kultúrája
egyfelől elidegenedéshez vezet, nem jelenti az, hogy a teljes kulturális hagyományunkat ki kellene
dobni, hiszen végül technikai fejlődés és jólét lett a végeredménye. Ettől azonban még fontos
belátnunk, hogy a személyes megtapasztalás elutasítása (absztrakt fogalmak a könyvekből) és a
világ feletti hatalomvágy hogyan vezet el az ideologikus fogalmi gondolkodásra való kizárólagos
támaszkodáshoz, és hogy mindez különösen fontossá vált a felvilágosodás és Isten halála után.

De miért is vonzó a sokféle “izmus” az értelmiségiek számára? Ennek illusztrálására itt van még
egy idézetet Kornai előadásából:

„Aki marxista, az olyan kulcsot kap a kezébe, amellyel minden zárat kinyithat. Olyan elemzési
apparátus és olyan fogalomrendszer kerül a birtokába, amelynek univerzális a magyarázó ereje.
Legyen az történelmi esemény, gazdasági probléma vagy akár egy éppen most látott színházi
előadás értékelése, a marxista kezében ott vannak az eszközök, amelyekkel az elemzési feladatot
megoldhatja. Ez fölényérzetet alakít ki benne…
Fiatal értelmiségiek sóvárognak valamiféle általános világmagyarázat után… Az univerzális
magyarázó instrumentum iránti erős igényt elégítette ki a számomra a marxizmus.”

A kulcs az utolsó mondatokban van: az értelmiségiek sóvárognak általános világmagyarázat után,

Isten halála (a felvilágosodás) óta pedig különösen. Nagyon érdekes, kifejezetten ezeket a sorokat
illusztráló példa még az, ahogyan marxista Kína-kutatóként Tőkei Ferenc a kínai filozófiát olvassa
és mutatja be. Mindent, amit talál, beilleszti a marxista paradigmába és ezáltal a gyakorlatban
mutatja meg, hogy mit is jelent a „vallásos marxizmus”, annak a bizonyos „általános
világmagyarázatnak” az alkalmazása a ténylegesen létező világban.

Érthető persze, hogy azt akarjuk, hogy mindent értsünk - de a világ annyira összetett, hogy a
„tízezer formára” lehetetlenség általános magyarázatot adni. Az emberek között, különösen a
modern társadalmakban, nincs vitathatatlan általános világmagyarázat, van viszont helyette véletlen
és káosz. Ez persze nem jelenti, hogy ne magyarázhatnánk meg egyes dolgokat, de elég
valószínűtlen, hogy az emberi társadalomban megnyilvánulna valamilyen olyan egyetlen törvény,
melynek megismerése az emberi létezés urává tenne bennünket. Ha ezt elfogadjuk, akkor fel kell
adnunk az univerzális megértés igényébe rejtett hatalomvágyat és nagyon sok mindent adottként
elfogadni a körülöttünk levő világban - ezzel szemben viszont sok „értelmiségi” ösztönösen
tiltakozik.

Befejezésül néhány kritérium

A fentiek ellenére vannak olyan értelmiségiek, akiket nem lehet a fenti kritikával illetni. Germanus
Gyula juthat például eszünkbe, aki egyszerű hindi parasztoktól kezdve egyiptomi teherhordókig és
arab sejkekig mindenkivel beszélgetett – és nyilvánvaló, hogy ezek közül sokakkal nem
könyvekről: „megfordultam szegény emberek házaiban, beduinok sátraiban is, s ha a sors akarta,
fejedelmek is fogadtak vendégül.” Hamvas Bélát már fentebb idéztem. Másik ellenpélda még C. G.
Jung, aki ezt mondta: „Találkozásaim a legkülönfélébb természetű és legkülönfélébb pszichológiai
színvonalon álló emberekkel többet jelentettek számomra, mint bármilyen hevenyészett társalgás
egy hírességgel. Életem legnagyszerűbb és legmesszebbre ható beszélgetései névtelenek.”

Az ilyen emberekben több közös vonás van: a dogmatizmus hiánya, a változásra való képesség, a
kétely, saját magunk kívülről és felülről való szemlélésének képessége. Mindezekből már sejthetőek
az emberi minőség alapfeltételei, amelyek szinte mind a valódi megértés képességével állnak
kapcsolatban. Nem hiszem, hogy tudnék adni ezekre egy zárt listát, de úgy vélem, a legtöbb ember
nem kiegyensúlyozott, és azok az eszmék meg ideológiák, amelyek beszennyezik a szellem
levegőjét, beszennyezik az ő elméjüket is. Az ideologikusságtól, elvakultságtól, fanatizmustól és
dogmatizmustól való mentesség viszont mindenképpen az emberi minőség egyik alapfeltétele
számomra, csakúgy, mint a személyes tapasztalat el nem utasítása, az odafigyelés, és a magunkkal
szemben is kritikus gondolkodás - s persze a világ elfogadásának képessége és az Erich Fromm-i
értelemben vett szeretet.

A reflexió-készséggel kapcsolatban még: kétségtelen, hogy sok “normális” vagy “átlagos” ember
(tehát nem “értelmiségi”), pont a szeretetre való képesség miatt, végtelenül jónak tekinthető. De a
jóságuk nem olyasvalami, amit saját maguk értelmezni tudnának, vagy akár csak akarnának. A
jóságuk vagy ártatlanságuk nagyjából olyasmi, ami megvan, de reflektálatlanul; ha úgy tetszik, az
eredeti ártaltanság állapota. Az “értelmiségiek” azonban ki vannak hajítva ebből az állapotból,
esetleg mindig is ki voltak - ugyanakkor saját tudásvágyuk miatt vannak belehajítva a reflexió és az
absztrakt ideák világába. Így az állapot, ahova vissza tudnak térni, az csak egyfajta „visszanyert
otthon” lehet. Ez a lehetőség, úgy gondolom, ott áll mindannyiunk előtt.