Arisztotelész: Nikomakhoszi Ethika

Arisztotelész (i.e. 384-322)

• Görög filozófus, Platón tanítványa és Nagy Sándor tanítója

• A chalkidiki-félszigeti Stageirában született, nem messze a mai Thesszalonikitől,
arisztokrata családban (apja, Nikomakhosz Amyntas makedón király udvarában
mozgott). 18 évesen Athénba ment Platón Akadémiáján tanulni, itt is maradt a mester
i.e. 347-es haláláig. Ezután Ázsiába utazott, ahol ottani barátja, Hermias fogadott
lányát, Pythias-t elvette feleségül, egy lányuk is született. Hermias halála után (i.e.
343-ban) meghívást kapott II. Philippos makedón király udvarába, hogy fiának
oktatója legyen, és egyben a makedón királyi akadémia fejévé nevezik ki. Sándornak
szóló tanításaiban keleti hódításokra sarkallja őt, és meglehetősen lenéző az ottani
„barbár” népekkel szemben ( Ethika!) 335-ben visszatér Athénbe, ahol megalapítja
saját iskoláját, a Lykeion-t („Líceum”). 323-ig Athénban maradt és tanított, illetve
feltehetően ekkor írta művei nagy részét (értekezés formájában – nagy részüket
ugyanis oktatási segédletnek szánta). Felesége halála utáni viszonyából született egy
fia, akit apja után Nikomakhosznak nevezett el. Nagy Sándor halála után Athénban a
makedón-ellenes érzelmek megerősödésével őt is elővették (mondván nem tartotta
tiszteletben az isteneket…), de ő elhagyta Athént („Nem hagyom az Athéniaknak,
hogy másodszor is vétkezzenek a filozófia ellen” – Szókratész, ugye (i.e. 399)). Végül
Euboea szigetén halt meg természetes halállal i.e. 322-ben.
• Számtalan témában alkotott (fizika, metafizika, költészet, dráma, zene, logika,
retorika, politika, államtudomány, etika, biológia, állattan…), ezek többségében
jelentős hatást tett a későbbi századokra (fizikai kutatásai a reneszánszig hatottak,
biológiai megfigyeléseit a 19. században igazolták, metafizikája hatással volt a
keresztény, zsidó és iszlám filozófiai és teológiai gondolkodásra, stb.)
• Számos műve ismert (a legjelentősebbek: Fizika, Metafizika, Nikomakhoszi Ethika,
Politika, Retorika, Poétika, stb.), de így is feltételezhetően művei kétharmada elveszett
(ezek középkori átírások révén maradtak ránk, de szerzőségük sok esetben vita tárgya
ezeknek is)

Nikomakhoszi Ethika

Bevezetés
• Nem bizonyos, hogy fiának szánta, vagy amaz szerkesztette-e; mindenesetre
tanításainak összegzése, értekezései egybefűzése
• Az etikát „alkalmazott tudománynak” tekinti, ti. gyakorlással sajátítható el és nem
elmélkedéssel; mindazonáltal nem egzakt, hanem általános tudásnak tekinti. Amit leír,
azt ma erkölcsi etikának nevezzük
• Tíz könyvből áll:
o Első Könyv: Általános bevezetés az etikáról
o Második Könyv: Erények és az arany középút
o Harmadik Könyv: Elhatározás, megfontolás, mozgató erő; az erények
számbavétele: Bátorság, Mértékletesség
 o Negyedik Könyv: Egyéb erények (Nemes lelkű adakozás, Áldozatkészség,
Nemes becsvágy, Szelídség, Kedvesség, „Igazmondás”, Szellemesség,
Szemérmesség)
o Ötödik Könyv: Igazságosság, Igazságtalanság
o Hatodik Könyv: Észbeli erények (Mesterség, Tudomány, Okosság,
Bölcsesség, Ész)
o Hetedik Könyv: A Fegyelmezetlenségről és a Gyönyörről
o Nyolcadik Könyv: A Barátságról
o Kilencedik Könyv: A Barátságról
o Tizedik Könyv: A Gyönyörről és a Politikáról

Első könyv
1.
• „Jó az, amire minden irányul” – bár némely végcél csak tevékenység, míg másnál
tárgyi eredmény, utóbbi természeténél fogva jobb
• Mivel kisebb szakmák, tevékenységek valami nagyobb alá tartoznak (pl. lószerszám
gyártása  lónevelés  hadtudományok), ezért a vezető szaktudományok végcélja
előbbre való az alárendelt tudományokénál
• Nem minden dolgot másért választunk (mert az a végtelenségig folytatódna, és így
üressé válna az élet), hanem bizonyos dolgokat, egy bizonyos végcélt önmagáért (és
minden mást érte) = ez a legfőbb jó  meg kell ismernünk, mi ez? A legfőbb és
vezető tudomány része kell, hogy legyen: az államtudományé
• Az államtudomány magában foglal mindent, a legmegbecsültebb tudományokat is
(had-, gazdaságtudomány, szónoklás), ezeket felhasználja és egyben törvénykezik is
róluk  mivel célja magában foglalja a többiét, ezért az ember és a „nép vagy a
városállamok” számára ez a végcél jó (főként utóbbi elérése, de az egyéni boldogulás
is jó)  ezt fogja vizsgálni
• Viszont a sokféleség miatt csak körvonalakban mutat az igazságra, általánosságban
von le következtetéseket  így kell fogadni
• Jó ítélőképesség abban csak, amit ismerünk (szakemberek, általános műveltségűek) 
fiatalokat (= akár korban, akár jellemben) az államtudományból tapasztalat hiányában
kizárja, ráadásul az érzelmeik irányítják őket, nem a megismerésre, hanem a
cselekvésre törekszenek. Azokhoz szól, akik az ésszerűségre törekszenek

2.
• Mi az a jó, amire az államkormányzás (szerinte) törekszik, ami így a „cselekvés által
elérhető javak közt a legfőbb jó”?
• Elnevezését tekintve egyetértés: a boldogság. De ez mindenkinek más, és ugyanazon
embernek is lehet más és más az aktuális helyzettől függően, más a „nagy tömegnek”
és a „bölcseknek”. Platón szerint pl. lennie kell valami önmagában jónak amiből a
többi jósága ered  legelterjedtebbek, „ésszerűek” vizsgálata
• Fejtegetésében az ismert tényekből akar kiindulni, de nyilván csak a számunkra
ismertekből lehet (nem az önmagukban véve ismertekből)  aki érteni akarja, amit a
jóról mond, erkölcsösnek, jónak kell lennie: „a kiindulópont ugyanis az, hogy valami
így vagy úgy van; ha ez eléggé nyilvánvaló, akkor a miértre már nincs is szükség”

3.
 • Három jellegzetes életforma: élvezethajhászó, közügyekkel foglalkozó, elmélkedő. Jó
és boldogság ezek függvényében: elsőnek a gyönyör (nagy tömeg), másodiknak a
kitüntetés („emelkedett szellemű és cselekvésre termett emberek” – ám a kitüntetés is
az azt adóktól függ inkább, önigazolásként ez a céljuk, pedig helyénvalóbb lenne az
erényt célként kitűzni, de cselekedni is kell vele, tehát ez sem lehet végcél), a
harmadikkal foglalkozik. Ez utóbbi nem lehet pénzszerző életforma, mert az kényszert
ró az emberre, ráadásul a gazdagság is csak eszköz, nem önmagáért van

4.
• Cél az egyetemes érvényű jó vizsgálata – ehhez tisztázni kell a fogalmat, annak
ellenére, hogy ezt mások már megtették („szeretem Platónt, de jobban szeretem az
igazságot”) – jó lehet a lényeg, a minőség és a viszony is, az ideatan mégsem
fogalmaz meg ideát pl. a viszonyrendszerre
• Jónak ugyanannyi értelmezése lehet, mint a létezőnek: alany, minőség, mennyiség,
viszony, idő, hely, stb.  a jó nem lehet egyetemlegesen közös és egységes. Továbbá
ha ideakörönként van egy tudomány, akkor a jó ideájával is csak egy tudomány
foglalkozhatna, pedig sok vonatkozik rá
• Egyes javak önmagukban jók, mások pedig csak az előbbiek által – az önmagukban
jók mégsem az ideák; az ideáknak minden fogalomban egyformán kéne jelentkeznie,
de mivel pl. más a kitüntetés, a józan ész és a gyönyör is, a jó nem lehet olyan közös
vonás, amely egy ideát jelent.
• Ha lenne is ilyen egységes idea, nem találhatnánk meg, és ha mégis, az nem a
tudományok révén történne – egyik sem a jót keresi, hanem azt, ami a maga területén
jó

5.
• A jó tehát a cselekvések és elhatározások végcélja, aminek érdekében tesszük, amit
teszünk; mivel azonban mindnek más és más a célja, egyik sem lehet tökéletes  mi
egy tökéletes, egyetemes értelemben vett jót keresünk, ez pedig olyasmi, amit mindig
önmagáért és nem más érdekében választunk: a boldogság
• A gyönyört, kitüntetést, erényeket keressük önmagukért is, de a végső cél az általuk
való boldogság
• „a boldogság tökéletes és önmagában elégséges [= nincs másra szüksége, hogy
kívánatossá tegye az életet, és nem hasonló a többi erényhez mert nem fokozható]
valami, s egyben minden cselekvésnek a végcélja”

6.
• Mi a boldogság lényege? Az embernek, mint olyannak – mint minden másnak – van
egy munkája, ez pedig a „lélek értelemszerű tevékenysége”  az „átlagember” és a
„kiváló ember” munkája egynemű, különbség kiválóság fokában van.
• A munka akkor jó, ha a cselekvő tulajdonságainak megfelelően megy végbe (a lantos
munkája a lantolás, a jó lantos munkája a jó lantolás), tehát a – legjobb és
legtökéletesebb – erény szerint, méghozzá az egész élete alatt

7.
• Körvonalazva a dolog, most már ki lehet egészíteni; ám nem kell minden területen
egyforma szabatosságra törekedni, csak amennyire szükséges; az alapelvek esetében
sokszor elég a tényszerű közlés, okokra nincs szükség
 • A kiinduló elveket a természetüknek megfelelő módon kell megismerni: indukció,
érzékelés, megszokás útján

8.
• Javak felosztása: külső, lelki, testi  legfőbb és valóságos javak a lelkiek, hiszen a
végcél a cselekvésben és tevékenységben rejlik

9.
• A boldogságot másban látják: erény, okosság, bölcsesség, gyönyör, külső javak
bősége, stb.
• Arisztotelész az erényben vagy egy bizonyos erényben látja a boldogságot,
pontosabban az erénynek megfelelő tevékenységben
• Lelki készség (birtoklás) és tevékenység (alkalmazás) azonban nem ugyanaz: hiába
van meg valakiben, ha nem él vele; „az élet értékeit és javait is csak azok nyerik el,
akik cselekszenek”
• Az erény szerinti cselekedet természettől fogva gyönyörű (mindenkinek az a gyönyör,
amit kedvel), míg mások nem
• A boldogságnak – még ha ezt erényes tettek gyönyörűségével érjük is el – szüksége
van külső javakra, hiszen a cselekedetekhez eszközök kellenek; bizonyos dolgok
hiányában (előkelő származás, gyermekáldás, testi szépség, stb.) nem teljes a
boldogság  ki a szerencsés életet, ki az erényt tekinti boldogságnak

10.
• Boldogság megszerzése tanulás/ szokás/ gyakorlás/ útján, esetleg isteni rendelés vagy
véletlen? Legvalószínűbb, hogy adomány, vagy elérhető isteni dolog; túl tökéletlen
lenne a természettől, ha a vakszerencsén múlna
• A boldogság tehát a lélek erény szerinti cselekése, melynek előfeltételei vagy
elérésének eszközei a más javak. Az államkormányzás végcélja is ez, a legjobb dolog:
hogy a polgárokat jóvá és az erkölcsi jó cselekvésére alkalmassá tegye!

11.
• A boldogsághoz hozzá tartozik az erény és a beteljesült élet – az állatok, de zsenge
koruknál fogva a gyermekek is képtelenek erre! Viszont akkor senkit nem lehetne
boldognak nevezni, amíg meg nem hal, mert történhet vele valami (sőt, halála után is
érhetik hatások)? Nem: „a boldogság döntő tényezője az erény szerinti tevékenység,
az ellentétes jellegű tevékenységek pedig a boldogtalanságot szülik”
• Az erény állandó  a boldog emberben megvan, eszerint igyekszik élni, segít
helytállni nehéz időben – ez az oka, hogy nem felejtjük el őket. A döntő az erény, de
kellenek a javak és talán a véletlenek is; de alapvetően, akiben az erény megvan, a
jövőre nézve is – állandóságánál fogva – boldognak nevezhetjük

12.
• Boldogság: dicsérendő avagy becsülendő (biztosan nem puszta lehetőség)? A dicséret
viszonyításon alapszik, de a legjobb dolgot nem viszonyíthatjuk a többihez  mint az
isteneket, csak magasztalni lehet, becsülendő és tökéletes.
• A boldogság a jó kiindulópontja, amiért cselekszünk; ez is alátámasztja isteni voltát

13.
 • A boldogság tehát a lélek tökéletes erény szerinti tevékenysége  erényt kell
elemezni a boldogság felismeréséhez. Mivel az „igazi államférfiú” is e cél érdekében
cselekszik (ti. a polgárokat erkölcsössé és törvénytisztelővé tenni), az erény vizsgálata
belefér az államtudomány körébe
• Mivel az emberi értelemben vett erénnyel foglalkozunk, ami ugye a lélek
tevékenysége, a politikusnak is – a szükséges mértékben – foglalkoznia kell a lélekkel.
• A lelket is felosztja, a „tápláló” (értelemre nem hallgató, álombeli rész) és a „törekvő”,
mely szintén szétoszlik önmagában értelmes (fegyelmezett, engedelmes) és az
értelemre részben hallgató részre
• Az erények is hasonlóan megoszlanak: észbeli (bölcsesség, éleslátás, okosság) és
erkölcsi (nemes lelkű adakozás, mértékletesség) – ezeket dicsérettel illetjük, és ami ezt
kiérdemli, az az erény

Második könyv
1.
• Az észbeli erény a tanítás által keletkezik és növekszik, az erkölcsi a szokásból 
nem természettől fogva van meg bennünk (ami természettől van, azt nem lehet
szoktatással megváltoztatni), de nem is annak ellenére: alkalmasak vagyunk a
befogadására
• Ami természettől ered, ott előbb a képességünk van meg, aztán cselekszünk vele (pl.
érzékelés), míg az erényre a megfelelő tevékenység révén teszünk szert; a
törvényhozók is szoktatni igyekeznek a polgárokat a jó erkölcsre (illetve ahol nem, az
rossz kormányzat)
• Az erények keletkezés és pusztulása ugyanazon eszközök révén történik; a lelki alkat a
megfelelő jellegű tevékenységből fejlődik (tehát ha a félelmet szokjuk meg, gyávák
leszünk, ha a bátorságot, akkor bátrak)  ifjú korunktól való nevelésen áll vagy bukik
minden

2.
• Arisztotelész célja nem az erény mibenlétének megismerése, hanem hogy jókká
legyünk  kérdés: hogyan kell a cselekvéseket végrehajtani?
• Alapkövetelmény: a helyes szabály szerint cselekedni. Nincsen azonban általános,
szilárd elv a cselekvések körülményeire vonatkozóan – a cselekvőnek mindig
magának kell felismernie a feladatot az adott helyzetben
• Általánosságban csak segítséget tud nyújtani:
o Hiányosság és túlzás általában helytelen (arany középút!)
o Mindent meg kel tanulni és szokni, de igazán alkalmazni csak már az erény
birtokában tudjuk (pl. meg kell szokni a bátorságot, de igazán bátrak csak
akkor leszünk, ha már megszoktuk)
o A lelki alkat ismertetőjele a tetteinket kísérő kellemes vagy kellemetlen érzés
(a gyönyörűség miatt teszünk rosszat, és a kellemetlen érzés miatt húzódunk az
erkölcsös tettektől)  fontos a helyes nevelés (pl. fenyítés is az ellentétes
érzésre épít, amit kivált)!
o Három dolgot választhatunk és hármat kerülhetünk: erkölcsi jó, a hasznos, a
kellemes, ill. az erkölcsi rossz, az ártalmas és a kellemetlen. Az erkölcsös
ember helyesen viselkedik ezekkel szemben, míg a rossz hibásan

3.
 • Az erény szerinti cselekedetek, ha vannak is tulajdonságaik, csak akkor igazságos
vagy mértékletes cselekvések, ha a cselekvő az adott lelki tulajdonság birtokában
cselekszik: tudja, mit akar; az illető dolog érdekében, előre elhatározott módon
cselekszik; és mindezt „állhatatos és megingathatatlan” lelkülettel teszi  ahogy
cselekszik, olyanná lesz

4.
• Mi az erény? A három fajta lelki jelenség (érzelem – amivel kellemes vagy
kellemetlen érzés jár együtt; képesség – ami révén ezekre az érzelmekre alkalmasak
vagyunk; lelki alkat – ami folytán az érzelmekkel szemben helyesen vagy helytelenül
cselekszünk) egyike kell, hogy legyen
• Nem lehet az erény érzelem, mert érzelmek alapján nem lehetünk erkölcsösek vagy
rosszak, nem érhet dicséret vagy gáncs, és nem is előzetes elhatározás útján támadnak
bennünk
• Nem lehet képesség sem: az érzelmek átélésére való képesség nem tesz erkölcsössé
vagy rosszá; ráadásul a képesség természettől fogva van bennünk, míg erkölcsössé
vagy rosszá nem természettől fogva leszünk

5.
• Az erény tehát lelki alkat – de milyen? Mivel „minden kiválóság azt a dolgot is jó
állapotba juttatja, amelyiknek a kiválósága és ennek a dolognak a munkáját is
dicsérendővé teszi”, ezért „az erény olyan lelki alkat, amelynek folytán az ember nem
csak jó lesz, hanem a maga munkáját is jól végzi”
• Az erény a középúton igyekszik haladni (érzelmek és cselekedetek terén is): azt kell
tenni, és akkor amikor, ami miatt, akikkel szemben, ami célból és úgy, ahogy kell –
hibázni persze sokféleképp lehet, hiszen a rossz határtalan, a jó pedig körülhatárolt
(Püthagorasz!): „Derék ember csak egyféleképp lehet valaki, rossz ellenben
sokféleképp”

6.
• Az erény tehát akarati elhatározás kérdése, és a hozzánk viszonyított középben áll (=
ott ahol magunkhoz képest kell lennie), tehát két rossz (hiányosság és túlzás) között –
helyesség és jóság szempontjából persze ez a csúcs
• Bizonyos érzelmek cselekedetek azonban önmagukban rosszak, nem attól hogy pl.
eltúloznánk őket: káröröm, irigység, paráznaság, emberölés  ahogy a középhatárban
nincs túlzás vagy hiányosság, a hiányosságban vagy túlzásban sem lehet középhatár

7.
• Sorra veszi a lelki tulajdonságokat hiány – középút – túlzás szemszögéből (az egyes –
hasonló nemű – tulajdonságok közti határ nem mindig egyértelmű):
Hiányosság Középút Túlzás
gyávaság bátorság vakmerőség
érzéketlenség mértékletesség mértéktelenség
fösvénység nemes lelkű adakozás tékozlás
ízléstelen nagyzolás,
szűkkeblűség áldozatkészség
ostoba fitogtatás
kishitűség nemes becsvágy felfuvalkodottság
közömbösség n.n. nagyravágyás
halvérűség szelídség düh
 n.n.
gúnyos szerénység fennhéjázás
(igazmondás)
bárdolatlanság szellemesség bohóckodás
összeférhetetlenség, n.n.
tetszelgés, hízelgés
házsártosság (kedvesség)
szemérmetlenség szemérmesség szégyenlősség
kárörvendés jogos felháborodás irigység
• Bizonyos esetekben nincs (pontos) elnevezés (n.n. = név nélkül), pl. a középútra 
ilyenkor a szélsőség igényt formál a középmezőnyre, és mi hol az egyik, hol a másik
véglet felé billenünk és illetjük azt dicsérettel

8.
• Két rosszaság szemben egy erénnyel; a végletek a középpel és egymással is
ellentétben, a közép a végletekkel. Míg viszont némelyik véglet a középpel
hasonlóságokat mutathat, egymással szemben mindig a legnagyobb fokú
különbözőséget mutatják
• Ugyanakkor a középpel szemben egyik vagy másik véglet nagyobb ellentétet
mutathat, pl. a bátortól a vakmerő nincs olyan messze, mint a gyáva. Ennek két oka
van: 1) természeténél fogva az egyik közelebb esik a középhez, ezért rendszerint a
másikat, a távolabbit állítjuk azzal szembe; 2) önmagunkból adódóan amelyik felé
jellemünk húz, azt a középhez képest eltérőbbnek látjuk (pl. ha hajlunk a
mértéktelenségre, azt ellentétesebbnek látjuk a mértékletességgel, mint az
érzéketlenséget)

9.
• Az erkölcsi erény tehát középhatár a túlzás és a hiányosság között; ezt eltalálni
azonban nehéz feladat. Cselekedni könnyű, helyesen cselekedni nehéz – tartsuk hát
távol magunkat a nagyobbik ellentéttől, mert az nagyobb hiba, és a két rossz közül a
kisebbet kell választani. Ügyeljünk arra, mi merre húzunk, és mozogjunk azzal
ellentétesen – a tévelyedés elkerülésével eljuthatunk középre
• Leginkább azonban a kellemes érzéstől és a gyönyörtől kell őrizkednünk (sic!), mert
így kevesebbet fogunk botlani.
• A középet keresni dicsérendő; néha pedig az elhajlás fog segíteni megtalálni a közepet

Harmadik könyv
1.
• Különbséget kell tenni az akaratunkból következő és akaratunk ellenére történő
cselekvések között – a törvényhozóknak is (kitüntetés, fenyítés kérdése)
• Akaratunk ellenére kényszer vagy tudatlanság következtében történnek a dolgok; a
cselekvő vagy szenvedő személy semmivel nem járul hozzá egy külső mozgató elvhez
(pl. elhurcolnak); de pl. kényszerítő erő hatására (vészhelyzet, fenyegetés) is
megtehetünk dolgokat, amiket ez esetben az akaratunknak megfelelően teszünk, még
ha rajtunk kívül álló okokból is – ez a helyzetnek megfelelő elbírálás alá esnek

2.
• A tudatlanságból elkövetett cselekedet nem önszántunkból való, de akaratunk ellenére
is csak akkor, ha utólag megbánjuk
 • Nem az üdvös és nem is az általános elvek nem tudásáról van szó, hanem az adott
cselekvés körülményeinek (egynek vagy többnek) a nem tudásáról: (ki), mit, mivel
kapcsolatban vagy milyen területen, mivel, mi célból, miként

3.
• Az akaratunkból folyó tett az, aminek mozgató elve a cselekvőben van, és aminek a
körülményeit ismeri  a haragból, vágyból cselekvés is akaratunkból van, ahogy a jó
érzésekért is akarunk cselekedni

4.
• Az elhatározás: szoros kapcsolatban az erénnyel, a jellemek közti különbség legjobb
kifejezője. Az akaratunkból fakad, de nem minden ilyesmi lehet elhatározás tárgya 
olyasmi, amit előre megfontolunk (= okoskodás és értelem segítségével jön létre),
vagyis nem indulatból, vágyból, kívánságból, vélekedésből ered
• A célhoz vezető eszköz lehet elhatározás kérdése; olyasmi, ami tőlünk függ és
hatalmunkban áll megtenni

5.
• Mit lehet megfontolni? Azt, ami tőlünk függ, s amit meg is tehetünk
• Nem a célokat fontoljuk meg, hanem a célhoz vezető módot és eszközt – ha pedig
több van, a legjobbat
• A megfontolás folyamata kutatás, elemző eljárás – eljutva az utolsó lépésig, a
megvalósítást azzal kezdi; a lehetségesnek ítélt (= önmagunk által végrehajtható)
dolgokat meg is kísérli végrehajtani
• „a megfontolás alapján kiválasztott dolog az, amit aztán elhatározunk. (…) az
elhatározás nyilván nem egyéb, mint a tőlünk függő dolgokra való megfontolt
törekvés”

6.
• A kívánság a végcélra vonatkozik, és bár általánosságban a tárgya jó, minden
embernek valójában az kívánatos, amit ő jónak lát  az erkölcsös embernek tehát az,
ami igazság szerint is jó, a rossznak meg akármi
• Az erkölcsös ember mindenben felismeri az igazságot, de a tömegeket a gyönyör –
ami jónak látszik – félrevezeti, és a fájdalmat kerülik

7.
• Az elhatározott eszközzel összefüggő cselekvés saját akaratunkból történik, tehát az
erény és a lelki rosszaság is tőlünk függ  tőlünk függ, hogy jót és rosszat tegyünk
vagy éppen ne tegyük  rajtunk múlik, hogy derék vagy hitvány emberek leszünk-e
• Aminek mozgató elve bennünk van, az rajtunk áll és belőlünk fakad  a törvényhozó
megfenyíti a gonoszságot cselekvőket (ha nem erőszak vagy rajtuk kívül álló okokból
eredő tudatlanság folytán teszik), a szép tetteket pedig megjutalmazza – célja utóbbiak
buzdítása és előbbiek akadályozása. Az önhibánkból eredő tudatlanságot ráadásul még
inkább bünteti (pl. részegség, törvény nem ismerete, hanyagság)
• A mértéktelen és igazságtalan embernek kezdetben még hatalmában áll, hogy ne olyan
legyen; de miután gyakorlás révén azzá lett, már nem – így hát kívánnia, hogy ne
olyan legyen, nem elég, mert olyanná és akaratából vált

8.
 • Összegzi az eddigieket: erény nemének maghatározása, cselekvések és a lelki alkat
kialakulása, saját akaratunkból eredő volta és hogy a helyes szabály szerint cselekszik

9.
• Az egyes erények lényege, tárgya
• Nem minden félelmet keltő dologtól való nem-félés jelent bátorságot, csak a
legfélelmetesebbektől, ezek közül pedig első: a halál. De még ezzel szemben sem
minden esetben beszélhetünk bátorságról: csak a legnemesebb körülmények közötti
esetekben, pl. háború
• Bátorságról csak akkor lehet szó, ha megvan a védekezés lehetősége, ill. ha a halál
dicsőséget jelent

10.
• Nem mindenkinek ugyanaz a félelmetes, de bizonyos dolgoktól, amik az emberi erőt
meghaladják, aki józan, fél
• A bátor ember rendületlen, amennyire emberileg lehet – a hiba az, ha nem attól/ akkor/
úgy félünk, ahogy kell; a bátor ember az erkölcsi jó kedvéért cselekszik bátran
(végcél!)
• Gyávaság, vakmerőség és bátorság ugyanabban a helyzetben ismerszik meg, de
különbözőképp viselkednek: a bátor megtartja a középutat!

11.
• Másféle bátorság is van, sőt többféle értelemben:
o Állampolgári bátorság: közel a valódihoz, mert a büntetés, megszégyenítés
ellen, a kitüntetésért száll szembe a veszéllyel; indító oka az erény, az erkölcsi
szépre törekvés
o Harag: erőt adhat, segíthet akár az erkölcsi szép elérésében, de az esetek
többségében nem jelent igazi bátorságot (a célja nem szép, és csak a
szenvedély hatása alatt cselekszik az illető)
o Remény: magabiztos, mert tapasztalt, de ha mégis alulmarad, elmenekül; a
bátor ember szembeszegül azzal is, ami félelmetesnek látszik, mert tudja, ez az
erkölcsi szép. Szintén, aki bátor az a hirtelen veszélyben is megállja a helyét,
nem csak abban, amit előre lát
o Tudatlanság: bátor ember látszatát keltheti, de amint világossá válik neki, hogy
más a helyzet, mint amilyennek hitte, elfut

12.
• A bátorság a fájdalom vállalásával jár; ez sokkal nehezebb, mint pl. a kellemesektől
tartózkodni
• A bátor ember végcélja gyönyörűséges, de az odavezető út fájdalmas; pedig az erény
birtokában még boldogabb, és ezért a halál – a lemondás – még fájdalmasabb

13.
• A mértékletesség: a testi gyönyörökre vonatkoztatja csak (a lelkiekre, mint pl.
becsvágy vagy tudásszomj, nem), de még abból sem mindre, csak a tapintásra
• A tapintás okozta gyönyörűséget a legáltalánosabbnak és a legalantasabbnak tartja;
„mert nem emberi, hanem állati voltunkból kifolyólag van meg bennünk”
 • Vannak természetes vágyak, pl. az éhség – ez azonban csak az igény kielégítésre
irányul, de túlzásba lehet vele esni; az egyéni jellegű vágyakban (kinek-kinek más a
vágy tárgya) már sokféleképpen lehet hibázni
• A mértéktelen minden tekintetben túlmegy a határon: nem abban, nem annyira és nem
úgy leli kedvét a dolgokban, ahogy az szabad volna; fájdalmat érez, ha a kellemes
dolgot nem érheti el – míg a mértékletes ember nem

14.
• Nem lenne emberi az érzéketlenség (ételből van, ami ízlik, van, ami nem, ez
természetes), de a mértékletes ember csak a megengedett mértékben és azt űzi, ami
helyes

15.
• A mértéktelenség inkább a saját akaratunkból fakad, mint a gyávaság: a gyönyört
szívesen választjuk, a fájdalmat kerüljük
• A gyávaság önmagában nem fájdalmas, de a fájdalomtól való félelem hajtja a
cselekedeteinket, míg a mértéktelenségben vágyakozunk, de nem vágyunk arra, hogy
mértéktelenek legyünk
• A vágyakozás hasonlatos a fegyelmezetlenséghez – főleg a gyermek él vágyai szerint,
akár az értelem ellenében, úgyhogy úgy kell nevelni, hogy ezeket féken tartsa; a
mértékletes ember „vágyakozó tehetsége” is legyen összhangban az értelemmel:
vágyakozzon az erkölcsi szépre, úgy és akkor, ahogy és amikor kell

--- kifutok az időből, rövidítek :P ---

Negyedik könyv
1. A nemes lelkű adakozásról: erénye az anyagiak (= ami pénzben mérhető) főleg
adásában, de elfogadásában is megnyilvánul. A vagyon eszköz, amit jól és rosszul is
fel lehet használni; az használja fel leghelyesebben, aki az anyagiakra vonatkozó erény
birtokában van; különösen dicséretre méltó, mivel hasznára van másoknak
2. A nemes lelkű adakozó annak, annyit és akkor ad, ahogy az helyes, és pedig jó
szívvel; de közben figyel a vagyonára, hogy legyen miből adnia
3. A tékozló nem lenne gonosz, hiszen szeret adni, de ezt nem jól teszi – az által
válik dicstelenné, hogy ennek érdekében bármilyen forráshoz hozzányúl. A fösvény
ellenben túlzásba esik az elfogadásban és alulmarad az adakozásban; sőt némelyek el
is vesznek, kis haszonért vállalják a gyalázatot, ezek a „piszkos nyerészkedők”
4. Az áldozatkészségről: hasonló az adakozóhoz, csak nagyobb nagyságrendben;
az erkölcsi szépre, nagy és szép műalkotásokra áldoz, amik csodálatot keltenek
5. Az áldozatkészség a „köztiszteletet érdemlő szolgáltatásokra” fordított
pénzáldozatokra vonatkozik (pl. istenekkel, vallással, közösség javával kapcsolatos) –
emiatt csak a megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezőkről lehet szó
6. Ostoba pöffeszkedő helytelenül hozza meg a nagy áldozatot (fölöslegesen),
csak fitogtat; a szűkkeblű viszont legalábbis fájlalja a kiadásait
7. A nemes becsvágyó ember nagy dolgokra érdemesnek tartja magát és az is; a
kitüntetést keresi. A nemes becsvágyó egyben erényes, erkölcsös, mert érdemessége
enélkül nem fejlődhetne ki. A felfuvalkodott többre, a kishitű kevesebbre tartja magát,
mint amire érdemes
8. A becsvágyat emelik a szerencse-javak is. Csak a nagy ügyért kész tenni, de
azért kockáztatja az életét is; mások felett akar állni, ezért kész a jótéteményekre, de
 nem szívesen fogadja el azt másoktól. Nem törődik másokkal, szókimondó, nem
igazodik másokhoz, neki semmi nem túlságosan nagy
9. A kishitű és a felfuvalkodott nem gonosz, csak hibás természetű – nem ismerik
magukat, ezért a kishitű lemond arról, amire méltó, míg a felfuvalkodott fitogtatja
javait
10. Létezik egy kisebb (középszerűbb) arányban való törekvés a kitüntetésre,
hasonlóan, ahogy van nemes lelkű adakozás és áldozatkészség. Erre azonban nincs
külön kifejezés, a végletek felől nézve a másiknak tűnik – de azért van középút
11. Szelídség indulati középhatár, de közelebb áll a hiányossághoz; mégis aki úgy,
annyira, arra és annyi ideig haragszik ahogy kell, inkább dicséret illeti. A halvérűség
gyengeségre vall, a hirtelen haragú és az epés ember pedig túloz; a meghatározás
viszont nehéz (a középúttól való kisebb eltérés néha dicsérendő), tehát helyzetfüggő a
megítélés
12. A kedvesség is bizonytalan fogalom; arra érti, aki azt és úgy fogadja vagy
utasítja el, ahogy kell; elfogulatlanul viselkedik, de alapvető célja az erkölcsi jó. Aki
azonban mindig kedveskedni akar, az, ha ezt egyéb cél nélkül teszi, akkor kellemkedő,
ha viszont haszon reményében, akkor hízelgő. A kötözködő ember pedig házsártos,
összeférhetetlen
13. A nagyzoló, fennhéjázó meg nem lévő (vagy csak kis mértékben)
tulajdonságaival büszkélkedik, a gúnyosan szerénykedő tagadja vagy kisebbíti a
meglévőket. A középútnak megint csak nincs neve (jobb híján „igazmondó”); ő
egyszerűen hűen tükrözi az igazságot (ez nem összetévesztendő az igazságosság-
igazságtalanság tárgykörével), ő becsületes. A túlzó ugyan megvetendőbb, de nem
feltétlenül gonosz (csak ha érdekből teszi), a szerénykedő kevésbé elítélendő, egészen
amíg képmutató nem lesz
14. A bohóckodó és otromba túlzásba viszi az élcelődést, aki pedig nem tréfál és
nem is szereti, az bárdolatlan és rideg. A szellemes ember megfelelő formában
élcelődik, és tapintatos marad. A gúny pl. a becsmérlés neme, aminek egyes formáit a
törvényhozók is tiltják („sőt talán még a gúnyolásukat is meg kellett volna tiltaniok”)
15. Szemérmesség, mint erény nincs; ez inkább érzelem, mint lelki alkat. Ez
azonban csak a fiatalokhoz illik, akik érzelmeik szerint élnek, de a szemérem
visszatarthatja őket; a tisztességes emberhez nem tartozik szégyenérzet, ezért az
idősebbet nem dicsérjük szemérméért. A fegyelmezettség sem erény, inkább „vegyes
jellegű tulajdonság”

Ötödik könyv
1. Igazságosság és igazságtalanság – milyen középhatár? Az igazságos lelki alkat tesz
minket alkalmassá az igazság akarására és igazságos cselekedetek végrehajtására;
hasonlóan az igazságtalansághoz. Mindez azonban többféleképpen érthető.
2. Közelálló, ám homonim jelentések általánosságban – legalább kétféle értelem:
igazságtalan ember törvényszegő, valamint kapzsi és az egyenlőtlenséget kedveli
(értsd: a nagyobb jót és a kisebb rosszat választja), az igazságos pedig törvényszerető
és az egyenlőséget kedvelő.
3. Ennek megfelelően minden, ami törvény szabta: igazságos. Ezek ugyanis a közérdeket
(„vagy csak az uralkodó rend érdekét”) szolgálja, az állami közösség számára
boldogságot teremt és őriz meg. Az igazságosságot a legmagasabb erénynek tartják,
mert magunk mellett főleg másokkal szemben gyakoroljuk, de épp emiatt a
legnehezebb is (tehát az igazságosság, mint lelki alkat = maga az erény;
hasonlóképpen van teljes igazságtalanság is)
4. Van azonban olyan igazságtalanság is, ami a teljesnek csak része, ez a nyerészkedés és
az ebből származó gyönyör – mindkettő a másokhoz való viszonyban nyilvánul meg,
de ez utóbbi nem vonatkozik minden gonoszságra
5. Van tehát más értelemben vett igazságosság is; igazságos az, ami a törvénynek és
egyenlőségnek megfelel (de ezek rész-egész viszonyban állnak: ami az egyenlőséggel
ellenkezik, az a törvénnyel is ellenkezik, ami azonban ellenkezik a törvénnyel, nem
feltétlenül ellenkezik az egyenlőséggel is); az igazságosság egyfelől a „polgárjogban
részesedők közt” az anyagi javak felosztását jelenti, másfelől a jogügyletekben
„kiigazító szereppel bír”
6. Az igazságos dolog az közép és egyenlő, az igazságtalan pedig egyenlőtlen. Az
igazságos dologhoz négy tagra van szükség: akikre nézve igazságos (ketten) és
amikben az igazságosság megnyilvánul (két tárgy)  a vádaskodás és háború abból
származik, hogy egyenlők nem egyenlő részt, vagy nem egyenlők egyenlő részt
kapnak. Az egyenlőség azonban viszonylagos, érdemesség szerint (demokráciában a
szabadság, az oligarchiában a származás, az arisztokráciában az erény az irányadó) –
lényeg hogy a személyek és a felosztott javak hasonló arányban legyenek egymással
(személy1:személy2 = tárgy1:tárgy2)
7. Az igazságtalan tehát megsérti az arányosságot. Másfajta igazságosság a kiigazító: a
személyek közti jogügyletekben érvényesül: ez is egyenlőségen alapszik, de itt az
igazságtalanság esetén az egyik fél részéről „haszon”, a másikról „kár” keletkezik
(lényegében erről van szó pl. egy verés esetén is), az e kettő közti közép az
igazságosság, és a bíró ezt az egyenlőtlenséget egyenlíti ki („mert a bírót élő
igazságosságnak kell tekintenünk”)
8. Püthagorasz és követői szerint az igazságosság az egyenlőség szerinti viszonosság (ti.
gyakorlatilag szemet szemért), míg Arisztotelész szerint csak az arányos viszonosság
fogadható el, mint amilyen pl. a cserében (egymás javaira való szükségünk hozza létre
a cserét, a csere pedig a társadalmat), amiben az összemérést a közbeiktatott pénz tölti
be: ennek értéke megállapodáson (nomissza = megállapodás alapján érvényben levő)
alapul, mindent összemérhetővé tesz, lehetővé téve az arányos viszonosságot
9. Az igazságosság cselekvése tehát középút az igazságtalanság cselekvése és
elszenvedése között. Az igazságos ember az arányosságot veszi figyelembe
10. Van ugye állami igazságosság is; azonban csak ott, ahol a polgárok viszonyát törvény
szabályozza – az igazságszolgáltatás az igazságos és igazságtalan cselekedetek
elbírálása. A vezető tisztviselő az igazságosság és az egyenlőség őre, igazságosságáért
cserébe jár a kitüntetés és a tiszteletadomány. Viszont a szolga (vagyontárgy) és a
gyermek – egy bizonyos korig – a polgár „részét” képezi, ezért igazságtalanság
„magunkkal” szemben elképzelhetetlen… Vannak természettől fogva, illetve emberi
megállapodáson alapulóan igazságos vagy igazságtalan dolgok, utóbbiak mindenütt
változnak. Az igazságos vagy igazságtalan tettet pedig az alapján határozzuk meg,
hogy saját akaratból vagy annak ellenére történt-e. Háromféle kártevést tud elképzelni
a társas együttélés során: hiba (tévedésen alapszik), igazságtalan tett (haragból vagy
szenvedélyből cselekvés), igazságtalan és gonosz tett (előzetes elhatározásból)
11. Elképzelhető, hogy valaki saját akaratából kárt és igazságtalan tettet szenved el, de
igazságtalanságot készakarva nem szenvedhet el senki, mert nem kívánhat senki
ilyesmit (kell valaki, aki az igazságtalanságot elköveti)
12. Kérdés: az követ-e el igazságtalanságot, aki a méltányosság ellenére valakinek többet
juttat, vagy az, aki ezt elfogadja?  Az követi el az igazságtalanságot, aki azt
előidézi, tehát a cselekvő
 13. Igazságosnak lenni azonban nem könnyű; a tetteket bárkinek hatalmában áll
végrehajtani, de az már más kérdés, hogy ezt vajon az adott lelki állapotból fakadóan
teszi-e? Tehát nem az az érdekes, mit tesz, hanem hogy hogyan, miért.
14. A méltányosság: kiigazítása a törvény szerinti igazságos dolognak, amennyiben az
abban foglalt szabályok általánosságából következő hibát javítja ki
15. Kérdés: követhet-e el valaki önmagával szemben igazságtalanságot? Amit a törvény
nem parancsol, azt tiltja, ezért pl. aki megöli magát haragból, az akarva tesz a szabály
ellen, de igazságtalanságot ennélfogva az állam ellen követ el…

Hatodik könyv
1. Pontosan körül kell írni, mi az a szabály, ami a középútra irányul
2. Az lélek erényei után az észbeliek jönnek, de előbb a lélek elemzése szükséges: a lélek
értelmes és értelmetlen részre oszlik, és az értelmes is két részből áll: tudományos
(azon létezők szemlélésére, melyeknek legfőbb okai változatlanok) és mérlegelő
(változó létezők). A lélek három megnyilvánulása dönt a cselekvésben és az igazság
megismerésében: érzékelés (aesthesis), ész (nus) és a kívánság (orexis). Az érzékelés
nem lehet cselekvés kiindulópontja, de az elhatározás megfontoláson alapuló
kívánság, az erény viszont az elhatározásban megnyilvánuló lelki alkat; amit a
gondolkodás állít és amit a kívánság akar, azonosnak kell lennie, amennyiben
mindkettő igaz és helyes. Az elhatározásból aztán kiindul a cselekvés; az elhatározás
pedig vagy kívánó ész, vagy gondolkodó kívánság. A lélek mindkét értelmes részének
feladata tehát az igazság megismerése – amely lelki alkat alapján ez leginkább
lehetséges, az mindkettő erénye.
3. A léleknek öt olyan megnyilvánulási formája van, „amelyekben igenléssel vagy
tagadással igazságot fejezhet ki”: mesterség, tudomány, okosság, bölcsesség, ész.
Amit tudományosan megismerünk, az másképp nem lehet, mint ahogy van; tehát
szükségszerűen létező és (így) örök; a tudományos megismerés tárgya megtanulható, a
tudomány tehát bizonyításra alapozott lelki alkat.
4. Ami változik, lehet létrehozó tevékenység vagy cselekvés tárgya; a mesterség lényege
szerint igaz gondolkodással párosult létrehozó lelki alkat – valaminek a létrejöttére
irányul, aminek kiindulópontja a létrehozóban van
5. Okosság: igaz gondolkodással párosult cselekvő lelki alkat, amely arra irányul, ami az
embernek jó; ráadásul erény, a vélekedő lélekrész erénye (a cél maga a jócselekedet)
6. A tudomány az általános és szükségszerű dolgokra vonatkozik, de kiinduló elveit (ami
a következtetések alapja) sem tudomány, sem mesterség, sem okosság nem foghatja
fel – marad: az ész
7. A bölcsesség: „a tudomány legtökéletesebb formája”; „ésszel párosult tudományos
megismerés, a legbecsesebb dolgokra vonatkozó tudomány”; ez azonban nem
okosság, mert nem az ember maga hasznára, nem az emberi javakra irányul
8. Az okosság fő feladata a helyes megfontolás; ez az emberi dolgokkal foglalkozik,
amelyek megfontolás tárgyai lehetnek; ám nem csak általánosságban, hanem konkrét
esetekben is, mert mindig cselekvéssel függ össze. Az államra vonatkozó okosság
legfőbb ága a törvényhozó okosság, az egyes esetekre vonatkozó pedig az
államkormányzás művészete (ez ismét megfontolás és cselekvés kérdése)
9. Okos az, aki felismeri, neki mi a jó; ez azonban a végső egyedi esetekre vonatkozik, és
mint ilyen, a tapasztalatra épül  nem tudomány, ész vagy bölcsesség
10. A megfontolás a kutatás egyik fajtája; a jó megfontolás az a helyesség, amely arra
vonatkozik, hogy mi vezet el a célhoz  az ezt megragadó igaz felfogás = okosság
11. Az értelmesség és jó felfogás nem tudomány vagy vélemény („mert hiszen akkor
mindenki értelmes volna” ), hanem arra vonatkozik, amit meg kell fontolni, tehát
 amire az okosság is, azonban míg amaz rendelkezik (mit kell tenni és mit nem), az
értelmesség csak ítéletet mond. A megértő gondolkodás pedig a méltányosság helyes
megítélése
12. Az ész kezdet és vég is: ezekből (az ésszel felfogható tényekből) indul ki a bizonyítás
és ezekre vonatkozik. A fenti képességek az ésszel együtt az életkorral járnak 
hallgatni kell a tapasztalt idősek tanácsaira
13. De mire jó a bölcsesség (hiszen nem foglalkozik a keletkezéssel, így nem érdekli
semmi, ami folytán az ember boldogabb lehet) és az okosság (foglalkozik ugyan
ezekkel, de az ismeret önmagában nem tesz alkalmassá a cselekvésre)?  Erényként
már önmagukban is kívánatosak, így hozzájárulva a boldogsághoz + az erény kitűzi a
célt, az okosság pedig megadja a célravezető eszközöket; ehhez járul az „ügyesség” is,
vagyis a képesség a kitűzött célra irányuló dolgok megcselekvésére. Utóbbi azonban
nem fejlődhet ki erény nélkül (a lelki gonoszság ui. „elcsavarja az emberek eszét, és
tévelygést okoz bennük a cselekvésre vonatkozó kiindulópontok tekintetében”). Nem
lehet tehát valaki igazán erkölcsös ember okosság nélkül, sem pedig okos ember erény
nélkül.

Hetedik könyv
1. Erkölcsi tekintetben három dologtól kell tartózkodni: lelki rosszaság,
fegyelmezetlenség, állatiasság. Utóbbi nem kifejezetten lelki rosszaság; „még
leginkább a barbárok(!) közt van meg; de néha kifejlődhet betegség vagy eltorzulás
következtében is”
2. A fegyelmezetlen ember hajlamos eltérni mérlegelésének eredményétől; tudja, hogy
amit tesz, rossz, mégis megteszi szenvedélyből
3. Vitás kérdések (mértékletesség, mértéktelenség, okosság, fegyelmezetlenség
viszonyáról)
4. Fegyelmezett és fegyelmezetlen különbsége miben rejlik: mire irányulnak vágyaik/
magatartásuk/ mindkettő? Egyáltalán mindenre vonatkoztatható-e a
fegyelmezetlenség?
5. Különbség: a tudás birtokában, de azt nem használva, vagy a tudást alkalmazva is tesz
valaki rosszat? Továbbá az általános tudást vagy a részlegest (konkrétum) is
alkalmazza-e? És ez esetben: a cselekvőre, vagy a cselekvést tárgyára vonatkozót
érvényesíti-e? Továbbá lehet, hogy valaki tud is meg nem is, pl. az őrült vagy a részeg
 hasonló a fegyelmezetlen lelkiállapothoz. A fegyelmezetlenség oka lehet az
általános (tiltó) véleménnyel szemben fellépő vágy + konkrét érzékelésre vonatkozó
vélemény kettőse (pl. tudom hogy nem szabadna megennem a sütit, de azt is tudom,
hogy finom és hogy nagyon szeretném megenni…)
6. Lehetünk-e általában véve fegyelmezetlenek, vagy csak részletkérdésekben? Csak
gyönyör vagy fájdalom kapcsán beszélünk fegyelmezetlenségről  bizonyos
gyönyörök szükségszerűek (étel, nemi ösztön), mások nem, de önmagukban
kívánatosak (győzelem, gazdagság)  utóbbi esetben nem általában beszélünk
fegyelmezetlenségről, hanem mindig meg kell állapítani, minek a tekintetében. A
terület mindenesetre ugyanaz, mint a mértékletesség/mértéktelenség esetében, csak
ezeknél kis vágy is elég, míg a fegyelmezetlenséghez erős vágy kell
7. Súlyosabb a vágyból fakadó fegyelmezetlenség, mint a haragból: ebben ugyanis nincs
az erőszakoskodásra jellemző ártási szándék, valamelyest az értelemre hallgat még, és
kellemetlen érzésekhez kötődik
8. Tapintás, ízlelés gyönyörei / fájdalmai  fegyelmezettség (úrrá lesz rajta) és
fegyelmezetlenség / állhatatosság (ellenáll) és gyenge jellem a kapcsolódó
tulajdonságok. A fegyelmezetlenség: részben elhamarkodottság, részben gyengeség;
 az ember megfontolja cselekedetét, de végül a szenvedély eltántorítja döntésétől – a
mértéktelen meg se fontolja tetteit
9. A mértéktelen nem ismeri a megbánást, kitart elhatározása mellett, de a
fegyelmezetlen kész a megbánásra; az előbbi rossz lelki alkat, az utóbbi azonban
„gyógyítható”, mert a kiindulópontja erényes (a fegyelmezetlenség ui. az előzetes
elhatározás ellenére, a lelki rosszaság viszont ennek alapján működik)
10. A fegyelmezett ember az, aki az „igaz szabály és a helyes elhatározás” mellett tart ki,
vágynak nem enged, de meggyőzhető; aki azonban mindenben kitart – holott gyakran
a gyönyörök vezetik – makacs, önfejű
11. Van, aki a testi dolgokban a szükségesnél kisebb gyönyört talál, ezért nem tart ki a
helyes szabály mellett – ez azonban ritka, emiatt látszólag a fegyelmezettség csak a
fegyelmezetlenséggel alkot ellentétet
12. Az államkormányzást tudományosan vizsgáló feladata a gyönyör és a fájdalom
tanulmányozása – ő a végcél „legfőbb alkotó művésze”, melyet szem előtt tartva
meghatározzuk, mi a jó és a rossz
13. A jó (általánosságban és valakinek is) természetes állapot és lelki alkat; a gyönyör a
természetszerű lelki alkatnak megfelelő tevékenység; nem mind jó azonban, így azok
sem, melyekkel vágy és fájdalom jár – a testi gyönyörök. A mértékletes ember ez
utóbbiakat kerüli, megvan ui. neki a saját gyönyöre
14. A fájdalom – általában véve és abból a szempontból is, hogy akadályoz – rossz, és
kerülni kell  az ellentéte, így a gyönyör is (ti. az akadálytalan tevékenység) jó 
bármely lelki alkat akadálytalan tevékenysége: gyönyör (ti. a rossz lelki alkatok
tevékenysége sosem akadálytalan, ui. folyton meghasonlásban van magával)  a
gyönyör lehet a legfőbb jó is (ha van is rossz gyönyör)  a boldogságban a
gyönyörűség is benne van (továbbá testi és szerencse-javak is kellenek, a helyes
mértékben). Az elnevezés azonban megtévesztő, általában a testi gyönyörökre értik,
melyeket szükségszerűen mindenki keres
15. Miért látszanak a testi gyönyörök kívánatosabbaknak a többinél?  Mert
megszüntetik a fájdalmat (azzal ellentétesen hatnak, de csak járulékosan értékesek) +
erős ingerekkel járnak (bizonyos emberek folyton hajhásszák őket, mert másnak nem
tudnak örülni)  a járulékos gyönyörök gyógyító célt szolgálnak, a természet szerinti
gyönyörök viszont az egészséges szervezetet késztetik cselekvésre

Nyolcadik könyv
1. A barátság: erény; „erre van a legnagyobb szükségünk az élet szempontjából”; talán
leginkább a gazdagnak és hatalmasnak szükséges, hogy jótéteményt
gyakorolhassanak; de segít a szegénységben (menekülhetünk hozzá), ifjúságban (óv a
botlásoktól), öregségben (gyámolít), és annak is, aki ereje teljében van (az erkölcsös
cselekedetek végrehajtásában). A szeretet leginkább az emberekben van meg egymás
iránt: „A szeretet (…) megvan általában az egyfajúakban egymással szemben, de
leginkább tapasztalható mégis az emberekben (…) Mindenki tapasztalhatja utazásai
közben, hogy mennyire közeli és kedves mindenki a másik számára. Sőt nyilván az
államot is a barátság érzése tartja össze”  a törvényhozó az egyetértést igyekszik
megteremteni (ez hasonlatos a barátsághoz), a viszályt pedig kirekeszteni. A barátság
mellett nincs is szükségünk igazságosságra, igazságosság mellé viszont elkél a
barátság. Amellett erkölcsileg szép is.
2. Barátság kérdései: ellentét/hasonlóság, lehet-e mindenkiben baráti érzelem, hány
formája van?  Ami rokonszenvet kelthet bennünk: jó, kellemes, vagy hasznos (=
ami végcélként jó vagy kellemes). A barátnak javát akarjuk, ő magáért; barátság
 akkor, ha az érzés kölcsönös és nem is marad titokban (ha egyoldalú vagy rejtve
marad, csak jóakaratról beszélhetünk).
3. Barátság három formája: a haszonért való barátok nem egymás kedvéért szeretnek,
hanem mert neki magának hasznos (jó vagy kellemes)  ha megszűnik az ok,
felbomlik. A kellemes érzésekből fakadó barátság a heves érzelmű ifjúság sajátja,
szintén rövid életű (gyors változások a korral). Van azonban tökéletes barátság.
4. Tökéletes barátság: erkölcsileg jó és erényben hasonló embereké, akik egyformán
kívánják egymás javát, pusztán mert jó emberek. A másik lényegét szeretik – erényük
maradandó lévén, ez a barátság megmarad; ők önmagukban, és így egymás számára is
jók, kellemesek és hasznosak  ez vonzalmat vált ki. Persze ez ritka, és időre,
összeszokásra van szükség, még ha a hajlandóság a barátkozásra hamar megjön is.
5. A haszonért és gyönyörűségért köthet barátságot bárki, a rossz lelkű is (vagy pl. az
államok – „ezek csak a haszonért szoktak egymással szövetségre lépni”), de ezek
járulékos dolgok, és csak a hasonlóság alapján „barátság”. Csak a megismert, jó
emberek közt van meg a bizalom, és ez mentes a rágalomtól.
6. „Semmi sem tartozik hozzá annyira a barátsághoz, mint éppen az együttélés” – erre a
boldog ember is törekszik – mert kellemesek egymásnak.
7. A szeretet érzelem, a barátság lelki alkat: a viszontszeretet elhatározással jár, ez pedig
lelki alkatból ered. Igaz barátság nemigen lehet több emberrel (hasonlóan a
szerelemhez, ami „a túlzás egy neme”) – bár a hatalmasoknak kétfajta barátja szokott
lenni: akiből hasznot húz (ügyes) és aki kedves neki (szellemes), de nem ugyanaz a két
ember, csak azért vannak, amire jók. Erkölcsös ember (aki kellemes és hasznos is)
nem szokott nála hatalmasabb barátja lenni, hacsak ez nem áll felett erényben is –
„csakhogy a hatalmon levő emberek közt ilyen nemigen akad” 
8. A fentiek egyenlőségen alapulnak, de van barátság, ami fölényen alapszik (nem
ugyanaz jár a feleknek, de arányosan oszlik el a szeretet): apa-fiú, öreg-fiatal, férj-
feleség, uralkodó-alárendelt; egymástól is különböznek, mert más az erény, a
tevékenységi kör és a szeretetre indító ok is.
9. Igazságosságban első az érdem szerinti, második a mennyiség szerinti egyenlőség –
barátságban épp fordítva  ha valamiben nagy a különbség kettejük közt, nem lehet
barátság (pl. király-alattvaló közt). A legtöbben – kitüntetésre vágyva – inkább
várnának szeretetet, mint adnának; ennek örülünk önmagáért is. A barátság lényege
ellenben az, hogy mi szeretünk.
10. A barátság erénye a mások iránti szeretet  ha ez az érdemnek megfelelően valósul
meg, akkor az egyenlőtlenek közt is lehet egyensúly  az erényben hasonló,
állhatatos emberek a kölcsönös viszonyban is állhatatosak  nem hagyják egymást
sem hibázni. Akik ellentétesek, haszon-barátságot kötnek: járulékos haszon a középre
törekvésükben (senkit nem a másik szélsőség vonz!)
11. A barátság és igazságosság a közösségben nyilvánul meg, egyenlő mértékben  a
szorosabb kapcsolattal nőnek az igazságosság követelményei (kebelbaráttól pénzt
lopni sokkal súlyosabb, mint egy idegentől). Minden közösség az állami közösség
részének tekinthető; ez haszon céljából jön létre, fennmaradására irányul a
törvényhozók működése (az az igazságos, ami mindenkinek egyaránt hasznos). Az
egyes közösségek részlethaszonra törekednek (pl. hajósok, katonák, phülé és démosz
tagjai)  az állami közösség alá tartoznak, ez figyel az egészre; baráti viszonyok
pedig igazodik az illető közösséghez.
12. Három államforma, és mindnek egy-egy „elferdülése” létezik: monarchia (
tyrannis), aristokratia ( oligarchia), timokratia vagy politeia ( démokratia):
 • A királyságban a király az alattvalók hasznát nézi (neki mindene megvan, nincs
szüksége semmire) – ez a legjobb államforma, míg ellentéte a legrosszabb: a
türannosz csak a maga hasznát nézi. 
• Arisztokrácia  oligarchia (a vezetők az állami javakat a méltányosság ellenére
osztják el, a meggazdagodást keresik, s ugyanazon keveseké, a hitványaké a vezető
hatalom). 
• Timokratia  démokratia (ezek határosak: előbbiben is többségi elv érvényesül,
de vagyoni cenzus van; a démokratiát a politeiához hasonlítja, és ez „mondható
legkevésbé rossznak”).
Mindennek mintája megtalálható a családi életben is:
• Királyság: apa-fiú viszony; bár a perzsáknál ez inkább tyrannis-jellegű!
• Tyrannis: úr-szolga
• Aristokratia: férj-feleség  érdemesség alapján a férj vezet, de bizonyos dolgok az
asszonyt illetik meg
• Oligarchia: ha a férfi uralkodik érdeme ellenében mindenen, vagy vagyona okán a
nő
• Timokratia: testvéri viszony, kivéve, ha túl nagy a korkülönbség
• Démokratia: ahol nincs úr, vagy erőtlen, „s így mindenki azt tehet, amit akar”
13. Államformákhoz társítható a barátság és igazságosság egy-egy formája is:
• Király-alattvaló: az erkölcsileg jó érzésű és törődő uralkodó jót cselekszik
alattvalóival, hasonlóan az apa-fiú viszonyhoz: utóbbi azonban a legnagyobb
értéket, az életet adja, táplál és nevel (hasonló az ős-utód viszony általában).
Fölényen és így érdemességen alapul a barátság és igazságosság  kijár a tisztelet
a szülőknek
• Aristokratia: lelki kiválóságon alapszik; aki jobb ,annak több jó jut, az
igazságosságban is (férj-feleség viszony)
• Timokratia: egymás közt egyenlő polgárok, rokonérzelműek és –jelleműek, a
vezetés sorjában megy egyenlőségi alapon; hasonlóan a testvéri, ill. a megfelelő
baráti viszonyhoz
• Az elferdült államformákban kevéssé érvényesül az igazságosság és a barátság;
legkevésbé a tyrannisban, ahol nincs közösség alattvaló és uralkodó között, csak
úr-szolga viszony (ahol legfeljebb „emberi minőségében” lehet barátság a
rabszolgával)
14. Minden barátság a közösségben gyökeredzik, de különbség van rokoni és baráti
életközösség között; a szülő szereti leszármazottját, mert belőle ered, a leszármazott
pedig a szülőt, mert tőle származik, a testvérek egymást mert ugyanazon szülőktől
származnak, stb. Utóbbiak közt barátság is van. Barátság van a férj és feleség közt is,
illetve az erény (és az általa kiváltott rokonszenv) és a gyermek is összetartó erő. Az
ember inkább hivatott családi, mint társas életre, hiszen ez az alapvető, szükségszerű
képződmény (aztán jöhet csak az állam).
15. Nézeteltérések a hasznon alapuló barátságban: erkölcsi alapú vagy törvényes is lehet a
megállapodás; felmerülhet a tartozás ill. a haladék kérdése, a viszonzás mértéke
(alapja, hogy a kedvezményezettnek mekkora a haszna – míg az erényen alapuló
barátságban a jótevő elhatározása), stb.
16. Nézeteltérések a fölényen alapuló barátságban: ha valaki nem annyit kap, amennyi
járna; csakhogy mindenkitől a lehetőségeihez képest kell várni, amit adhat + az
érdemeknek megfelelően. Így akinek szüksége van, annak pénz jár, aki jót tesz, annak
tisztelet és kitüntetés. Hasonló az elvárás a szülők és az istenek felé is – csakhogy
ezeket visszafizetni sosem lehet, de a tőlünk telhetőt meg kell tenni.
Kilencedik könyv
1. Barátságban is arányosnak kell lennie az ellenszolgáltatásnak azzal, amit az illető
kapott; a kedvezményezett kell, hogy meghatározza ennek értékét, de még akkor,
amikor nincs birtokában
2. Mindenkinek meg kell adni, ami jár tiszteletből és juttatásból is, „a hozzánk való
viszonyuk bensősége, erényük és hasznosságuk alapján”. „Általában először a
tartozást kell megadni” kivéve „ha a kezdeményező adás erkölcsi szempontból, vagy a
szükségesség folytán előbbre valónak látszik”
3. Nagy jellembeli változás, vagy képmutatás kiderülése után nem csodálható, ha
felbomlik a barátság, de ha valaki teljesen gonosszá válik, még meg lehet próbálni
megmenteni (de ez már nem feltétlenül elvárható)
4. A becsületes, erkölcsös ember örülni tud önmagában a jóságnak, így örülni tud a
barátja jóságának is önmagában véve; a gonosz viszont tépelődik, kiegyensúlyozatlan
ezért nem számíthat szeretetre sem barátságra (szeretni csak a jót lehet)
5. A jóindulat esetleges és megnyilvánulhat ismeretlenekkel szemben is, tehát
ilyenformán a barátság kezdete, de nem maga a barátság, ahogy a szeretetnek is csak
kezdete a „látásból eredő gyönyörűség”
6. Egyetértés: hasonlít a barátságra, de idegenek közt is megeshet; az állam például
egyetértésben él, ha a polgárok ugyanazokat a célokat követik és a közös határozatokat
végrehajtják – ez „az állami életben megnyilvánuló barátság” A becsületes
emberekben, mivel mindig az igazságos és hasznos dolgot akarják, ez mindig megvan.
7. A jótevő jobban szereti azt, akivel jót tett, mint a kedvezményezett azt, aki jót tett
vele; a jótett ugyanis szép és erkölcsös, jó érzést kelt, az alkotáshoz hasonlít –
hasonlóan az anya-gyermek viszonyhoz
8. Magunkat vagy barátunkat kell-e legjobban szeretni?  Az átlagember (aki rossz) a
gyönyört üldözi, és ilyen értelemben önző (magának akarja a legjobbat), míg az
erkölcsös ember mindig a legerényesebb dolgokat választja, ily módon szintén
magának juttatja a legnagyobb – erkölcsi! – jót, de közben barátainak használ és akár
áldozatot hoz
9. A boldog embernek szüksége van-e barátokra?  Elégséges ugyan önmaga számára,
de a barát a „rajtunk kívül levő javak közt a legnagyobb”, szüksége van valakire,
akivel jót tehet, meg az ember társas lény, így a boldogság lényegéhez tartozik, hogy
van barátja; továbbá az igaz barát erkölcsös cselekedeteinek szemlélete gyönyörűség.
Az élet önmagában jó, a létezés pedig észrevevés és gondolkodás  észrevenni
magunkban az életet, ami jó, gyönyörűséget okoz; és amilyen viszonyban van magával
az erkölcsös ember, olyanban van a barátjával is, aki az ő második énje  amint a
maga, úgy a barátja létezése is kívánatos és gyönyörűséges az erkölcsös ember
számára
10. Minél több barát kell hát, vagy se ne maradjunk nélküle, se ne legyen túl sok? Erény-
alapú barátságból nem lehetséges több; örülnünk kell egy-kettőnek is, de legtöbb is
csak annyi lehet, amennyivel együtt tudunk élni (és ők is egymással); ahogy
szerelemben, itt sem lehet sok, igazi barátság
11. Jó- avagy balszerencsében van-e inkább szükségünk barátra?  Minden helyzetben
kívánatos, de bajban inkább keressük a hason-barátokat; az erkölcsös barátot a jóban
való osztozásra hívogatni kell, ellenben a bajban nem szabad rá terhelnünk a bajunkat
– ugyanakkor az igaz barátnak magától kell segítenie a bajban
12. Ahogy a szerelemben egymás látása a legkedvesebb, úgy barátságban is az együttélés
a legnagyobb érték („a barátság: közösség”). Azt űzik együtt, amit a legjobban
 szeretnek, és egymásra odafigyelve válnak jobbá: „nemes lelkű embertől csak nemes
dolgot tanulhatsz”

Tizedik könyv
1. A gyönyörről: „a legbensőbb összefüggésben van emberi természetünkkel” 
fiatalokat gyönyörrel és fájdalommal „kormányozva” nevelik, ez a jellem kiválósága
szempontjából is fontos (annak örüljön és azt gyűlölje, amit kell)
2. Egyes gyönyörök erkölcsös, mások gonosz tettekből fakadnak  a gyönyör nem
azonosítható a jóval, nem minden gyönyör érdemes a választásunkra, de vannak
bizonyos gyönyörök, melyek önmagukban véve is választásunkra érdemesek
3. Mi a gyönyör lényege és minősége? A gyönyör bármely időpontban teljes, befejezett
egész  nem mozgás és nem létrejövési folyamat (ebben a sok részmozgás
befejezetlen, honnan és hová alapján különbözőek, időben megy végbe) – az egy
pillanatban érzett gyönyör is egésznek számít
4. Minden érzék esetében a legjobb állapotú szervnek a saját körébe tartozó legkiválóbb
dologra irányuló tevékenysége a legkitűnőbb, ezt teszi tökéletessé – mintegy
beteljesülésként, ráadásként – a gyönyör. Hasonló a helyzet a gondolkodással;
gyönyör tehát akkor van, ha az ítélő és elmélkedő alany, valamint az érzékelés és
gondolkodás tárgya is olyan, amilyennek lennie kell. Azonban semmi, ami emberi,
nem lehet örökké tevékenységben – ezért nem folytonos az ezzel járó gyönyör (pl.
bizonyos dolgok érdekesek először, aztán megszokjuk őket). Mivel az élet:
tevékenység, és a tevékenységet a gyönyör teszi teljessé, így az életet is, ezért
törekszenek gyönyörre az emberek
5. A tevékenységekkel benső összefüggésben van az azokkal természetüknél fogva járó
gyönyörűség és fajdalom is; az összefüggő gyönyörűség növeli a tevékenységet
(jobban haladunk, teljesítünk abban a tevékenységben, amit élvezünk), míg a fájdalom
megbénítja. Szintén akadályozza a tevékenységet az a gyönyör, ami másféle
tevékenységből fakad  amelyik nagyobb gyönyörűséggel jár, igyekszik kiszorítani a
másikat (pl. szívesen csinálunk mást, ha olyasmit tevékenykedünk amiben nem leljük
örömünket…). Ahogy a tevékenységekben, úgy a gyönyörök közt is különbség van:
erkölcsös vagy erkölcstelen, értelmi vagy érzéki tevékenységből fakadnak-e.
Gyönyör(űséges)nek azt tartjuk, amit az erkölcsös ember annak tart; jellemző pedig az
és annyi, ami és ahány jellemző tevékenységük akad az embereknek
6. A boldogságról, mely az emberi élet végcélja: olyan tevékenység, melyet önmagában
véve tartunk kívánatosnak, tehát amitől önmagán kívül semmit nem várunk 
erénynek megfelelő cselekedetek (már a jó ember számára; mindenkinek az a
legkívánatosabb persze, amely a saját lelki alkatának megfelel)
7. A boldogság a legjobb rész erényének megfelelő tevékenység: az ész tevékenysége, az
elmélkedő tevékenység. Hiszen a megismerhető dolgok legkiválóbbjaival az ész
foglalkozik, ez a legkitartóbb (bármi másnál tovább bírunk elmélkedni ), és a
bölcsesség szeretete a legtöbb gyönyörűséget rejti magában. A bölcs ember
egymagában is képes elmélkedni (igazságossághoz, bátorsághoz mások is kellenek),
az elmélkedés magában véve is szeretetre méltó (nem származik belőle járulékos
haszon), és a szabad időben valósul meg. Az ilyen elmélkedő, boldog élet a bennünk
levő isteni résznek, az észnek köszönhető – mint természettől fogva benső tulajdonság,
a legértékesebb és leggyönyörűségesebb számunkra  az ésszerű élet teszi emberré az
embert (de ez már egy isteni életre való törekvés)
8. A többi erény alapján élt élet teljesen emberi: igazságosan, bátran, stb. egymáshoz
való viszonyunkban cselekszünk, de az ész kiválósága külön áll. Mivel az istenek
eleve a legnagyobb mértékben szerencsések és boldogok, de élőként, ha nem
 cselekszenek és alkotnak, csak az elmélkedés maradhat nekik – ez tehát a legnagyobb
boldogság, és az emberben ez áll legközelebb az istenekhez. A bölcs embert ezért is
szeretik az istenek a legjobban (foglalkozik azzal, ami közel áll hozzájuk) – [9.]
9. A boldog embernek azonban – mivel ember – kell a külső jólét, de nem kell a túláradó
bőség; az erkölcsös tetteket bárki gyakorolhatja (elég a „közepes” anyagi ellátottság),
és ettől boldoggá is válik
10. Megismertük az erényt, a barátságot és a gyönyört – de a végcél: magunkévá tenni,
cselekedni őket. Erkölcsössé válni ritkán természetből adódóan, gyakrabban tanítás
útján lehet, de ahhoz előbb olyan nevelés is kell, ami erkölcsi alapot ad  törvény
által szabályozott nevelés és életmód kell, hogy a fiatalok hozzászokjanak. Persze
törvények a felnőtt korban is kellenek: inkább a kényszernek és nem a szép szónak,
illetve inkább a büntetésnek és nem az erkölcsi kötelességnek engedelmeskedünk. Egy
személy, még az apa intelme sem elég – ellenben a törvénynek megvan a kényszerítő
ereje és nem is neheztel rá az ember. „Ámde csak a lakedaimóni, s legfeljebb még
néhány más államban tapasztalhatjuk, hogy a törvényhozónak valóban gondja volt a
polgárok nevelésére és életmódjára; a legtöbb államban az ilyesmiről egyáltalában
nem történt gondoskodás” (291. o.) – kellene hát az általános érvényű (és erkölcsi
értékű) gondoskodás (= törvények, akár írottak vagy nem), de ennek hiányában az
ember kötelessége az erényt megmutatni a gyermekeknek, barátoknak. Persze az
egyéni esetekben ismerni kell a körülményeket – de akkor is leghelyesebben akkor
járunk el, ha ismerjük az általános vonatkozásokat (ez a tudományosság). Az
embereket erkölcsre nevelni pedig az tudja, aki rendelkezik „törvényhozói
képességekkel”  ehhez kellenek törvény- és alkotmánygyűjtemények, leírt
tapasztalatok; de a kérdés nincs még tanulmányozva, szükséges hát a törvényalkotás
és az államformák kérdésének tanulmányozása: „Kezdjük hát a tárgyalást” 
[átvezetés a Politikába]