Escolar Documentos
Profissional Documentos
Cultura Documentos
MIKA WALTARI
AZ EMBERISÉG ELLENSÉGEI
IHMISKUNNAN VIHOLLISET
KRISZTUS UTÁN
A 46-79-ES ÉVEKBŐL
“Kiűzte Rómából a zsidókat, akik Krisztus uszítására állandóan zavargásokat
okoltak”
ELSŐ KÖNYV
Antiokheia
5
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Ekkor atyám, akaratán kívül, már akkora tekintélyre tett szert Antiokheiában, hogy szívesen
elvitték volna a város küldöttségével, amely szerencsét kívánt Claudius császárnak trónra
jutása alkalmából. Ily módon egyúttal bizonyára visszanyerte volna lovagi
méltóságát is. De atyám mereven elzárkózott attól, hogy Rómába utazzék,
és később ki is derült, hogy erre komoly okai voltak. De ő csak annyit
mondott, hogy csendes és alázatos ember akar maradni, és nem vágyik Rómában lovagi
méltóságra.
Ahogyan a véletlen vezette Barbust a házunkba, ugyanúgy a véletlen gyarapította atyám
vagyonát is. Savanyúan mondogatta, hogy nincs szerencséje, mert születésemkor elvesztette az
egyetlen nőt, akit valaha is igazán szeretett. De már Damaszkuszban
szokásba vette, hogy anyám halálának évfordulóján a vásártérre menjen, és
vásároljon egy rossz bőrben levő rabszolgát. Miután a rabszolgát egy ideig a
házában tartotta, és talpra állította, atyám a hivatalnokok elé járult, kifizette a
megváltási árat, és felszabadította a rabszolgát. Szabadosainak megengedte, hogy a Marcius
nevet felvehessék, ha a Manilianus nemzetség nevét nem is, és pénzt adott nekik, úgyhogy ki-ki
tanult mesterségét folytathatta. Ily módon az egyik felszabadított rabszolgájából
lett Marcius selyemkereskedő, a másikból pedig Marcius halász. A borbély
Marcius azzal szerzett vagyont, hogy divatba hozta a női parókát, de
valamennyiük közül a bányász Marcius lett a leggazdagabb, aki rávette atyámat,
hogy vásároljon meg egy elhagyott rézbányát Kilikiában.
Gyakran panaszkodott is atyám, hogy a legcsekélyebb könyörületességet sem gyakorolhatja
anélkül, hogy abból ne szerezne hasznot és hírnevet. Mindamellett abban a reményben, hogy
titokban marad, érdemest és érdemtelent egyaránt két kézzel támogatott, és
minden tekintetben bőkezűbb volt az idegenekhez, mint hozzám, a saját
fiához.
Amikor a Damaszkuszban eltöltött hét esztendő után Antiokheiában
települt le, nyelvtudásával és pártatlanságával egy ideig a proconsul
tanácsadójaként tevékenykedett, mint a zsidókkal kapcsolatos ügyek
szakértője. Erre a szakértelemre Judeában és Galileában utazgatva tett szert.
Békés természetű és jóindulatú férfiú lévén, mindig a tárgyalásos
megoldásokat javasolta a kemény intézkedések helyett. Ily módon
népszerűségre tett szert Antiokheia lakosainak körében. Miután lovagi
méltóságát elvesztette, bizonyos idő múlva beválasztották a városi
tanácsba, egyáltalán nem erélye és határozottsága miatt, hanem azért, mert
minden párt abban reménykedett, hogy hasznot húzhat belőle.
Miután Caligula követelte, hogy isteni szobrát állítsák fel Jeruzsálem templomában és minden
tartomány zsinagógáiban, atyám világosan megértette, hogy ilyen intézkedés fegyveres
zendüléshez vezethet, és azt tanácsolta a zsidóknak, hogy hiábavaló és ingerlő
tiltakozások helyett inkább próbáljanak időt nyerni. így aztán az antiokheiai
zsidók a római szenátus értésére adták, hogy a saját költségükre akarnak
zsinagógáikban Gaius császárhoz méltó szobrokat felállítani, de a szobrok
vagy már készítés közben kárt szenvedtek, vagy idő előtti felállításukat rossz
előjelek akadályozták meg. Amikor aztán Gaius császárt meggyilkolták,
atyám nagy hírnévre tett szert előrelátásával. Mégsem hinném, hogy bármit
előre tudott volna a gyilkosságról, hanem csupán szokása szerint időt akart
nyerni, hogy elejét vegye a zsidók lázadásának, ami ártott volna a város
kereskedelmi érdekeinek.
De atyám csökönyös is tudott lenni. Mint a városi tanács tagja, a leghatározottabban
ellenezte, hogy a nép számára vadállatokat vásároljanak, és
gladiátorjátékokat rendezzenek, és még színházi előadások tartásához sem
járult hozzá. Viszont szabadosainak tanácsára oszlopcsarnokot építtetett a
6
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
városnak, amely az ő nevét viselte. Ennek árudáiból olyan busás bérleti jövedelemre
tett szert, hogy ez a vállalkozás gazdasági hasznot is hozott neki, nemcsak hírnevet.
Atyám szabadosai sehogy sem értették, miért nézett engem atyám görbe
szemmel, és miért akarta, hogy beérjem az ő egyszerű életmódjával. Egymással
versengve tömtek pénzzel, hogy megvehessem, amit akarok, szép ruhákat ajándékoztak nekem,
felcicomázták a nyergemet és lovam kantárját, és minden igyekezetükkel takargatták
csínytetteimet. Mivel fiatal és tudatlan voltam, égett bennem a vágy, hogy mindenben
ugyanolyan kiváló és inkább még kiválóbb legyek, mint a város előkelő ifjai,
a szabadosok pedig rövidlátóan úgy vélekedtek, hogy ez a saját rangjukat
emeli, és atyám hírnevét öregbíti. Barbus érdeme, hogy atyám belátta:
elengedhetetlenül fontos számomra a latin nyelv ismerete. Barbus
kezdetleges légionárius latinságával nem sokra mentem. Ezért atyám
Vergilius és Titus Livius műveit olvastatta velem. Barbus esténként Róma
dombjairól, látványosságairól és hagyományairól, isteneiről és hadvezéreiről
mesélt nekem, úgyhogy forró vágyakozás ébredt bennem Róma után. Hiszen
nem is voltam szíriai, hanem született római a Maniliusok és Maecenas
nemzetségéből, noha anyám csak görög volt. Természetesen nem
hanyagoltam el a görög nyelv tanulását sem, és tizenöt éves koromban már
sok költőt ismertem. Tanítóm két éven át a rhodoszi Timaiosz volt, akit
atyám a rhodoszi forrongások után vásárolt meg, és fel is szabadította volna,
de az ellenezte felszabadítását, kesernyésen mondogatva, hogy a rabszolga
és szabad ember között semmilyen tényleges különbség sincs, hanem a szabadság az ember
saját szívében lakozik.
Az elkeseredett Timaiosz a költőkön kívül sztoikus filozófiát is tanított
nekem, és fitymálta latin tanulásomat, mivel a rómaiak szerinte barbárok
voltak, és ő haragudott Rómára, mivel megfosztotta Rhodoszt hagyományos
szabadságától. Hiszen filozófiai iskoláinak hírneve miatt Rhodosz független
állam volt, és még adót sem fizetett, amíg elöljárói kegyetlenségükben
keresztre nem feszítettek néhány római polgárt, visszaélve a szenátus
béketűrésével.
Nem sok figyelmet fordítottam Timaiosz filozófiájára, mivel maga sem
követte saját tanításait, hanem élvezte a finom étket és a kényelmes ágyat,
és mint rabszolga nagyobb előnyöket élvezett atyám házában, mint
amennyiben valaha is részesülhetett volna Rhodosz szigetén szabad
szofistaként. És egyáltalán nem is volt lelkesítő vagy híres filozófus.
A városbeli ifjak lovasjátékain mintegy tízen vettünk részt, akik egymással
versengtünk a vakmerő teljesítményekben és a rakoncátlan csínyekben.
Esküvel megerősített szövetség volt köztünk, és egy fánál mutattunk be
áldozatokat. A gyakorlatozásról hazatérve egyszer úgy határoztunk, hogy
teljes vágtában szilajul végigszáguldunk a városon, és azt a feladatot tűztük
ki, hogy ki-ki tépje le valamelyik bolt ajtaja fölül a kiakasztott koszorút. Én
véletlenül a halál jeléül kiakasztott fekete tölgyfalevél-koszorút téptem le,
noha csupán a kereskedőket akartuk bosszantani. Ezt rossz előjelnek kellett
volna tartanom, és a szívem mélyén féltem is, de azért a koszorút áldozati fánkra
akasztottam.
Ha valaki ismeri Antiokheiát, el tudja képzelni, mekkora felfordulást okozott
ez a csínyünk, de a rend őrzőinek természetesen nem sikerült elcsípniök
bennünket. Mégis be kellett vallanunk bűnünket, mert különben a büntetés a
lovasjátékok valamennyi résztvevőjét sújtotta volna. Pénzbírságokkal
megúsztuk a dolgot, mert a bírák nem akarták megsérteni a szüleinket.
Ezután beértük azzal, hogy a városon kívül rakoncátlankodjunk.
7
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
8
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Még többet is mondott volna, ha nem vágtam volna szájon. Magam is nyomban
elborzadtam tettemtől, mert a tanítványnak nem illik megütnie oktatóját,
még akkor sem, ha rabszolga. De ő ütött meg először a pálcájával, és azt
sem tűrhettem el, hogy anyám emlékét gyalázza, noha sohasem ismertem
anyámat. Ami atyámat illeti, azt hittem, hogy Timaiosz mérgében csak hazudott.
Timaiosz elégedetten törölte le a vért a szájáról, gonoszul vigyorgott, és így szólt:
– Köszönöm, Minutus fiam, ezt a jelt. Ami ferde, sohasem lesz egyenes, és
az alacsonyrendűből sem lesz előkelő. Tudd meg még atyádról, hogy
titokban vért iszik a zsidókkal, és szobájában a Szerencse istenasszonyának
kelyhét imádja. Másként hogyan boldogulhatna és gyarapodhatna ennyire
valaki, aki önmaga rá sem szolgált. De már unom őt, és téged is unlak és ezt
az egész nyughatatlan világot, amelyben a hamisság legyőzi az igazságot, a
bölcsesség pedig a küszöbön ácsorog, mialatt az arcátlanság ünnepet ül.
Nem is figyeltem a szavaira, mert éppen elég gondot okozott nekem a magam baja. Érthetetlen
vágy vett erőt rajtam, valami hőstettel akartam bebizonyítani, hogy nem
vagyok jelentéktelen, és ugyanakkor jóvá is tegyem gonosz tettemet.
Cimboráimmal eszünkbe jutott az oroszlán, amely félnapi járóföldre a
várostól megtámadta a marhákat, és amelyet foglyul akartak ejteni.
Ritkaságszámba ment, hogy egy oroszlán a nagyváros közelébe merészkedjék, és sokat beszéltek
róla a városban. Arra gondoltam, hogyha társaimmal sikerülne elevenen foglyul ejtenünk azt az
oroszlánt, és a város amphitheatrumának ajándékoznánk, jóvátehetnénk tettünket, és
hősi hírnévre tennénk szert.
Ilyen esztelen gondolatot csak egy vérig sértett tizenöt éves fiú bosszúsága szülhet. Ráadásul
estefelé Barbus már részeg volt, és remeknek találta a tervet. Nehéz is lett volna tiltakoznia
ellene, azután, hogy olyan sokat kérkedett a saját hőstetteivel. Hiszen ő maga
számtalan esetben ejtett foglyul oroszlánokat hálóval a többi légionárius
segítségével, hogy a sovány zsoldjuk mellett külön jövedelemhez jussanak.
Haladéktalanul el kellett hagynunk a várost, mert a rend őrei minden bizonnyal már
elindultak, hogy elfogjanak engem, de afelől mindenesetre meg voltam
győződve, hogy már a következő reggelen mindörökre elveszik tőlünk
lovainkat. Hat társamat sikerült magam mellé vennem, mert csak háromnak
volt annyi esze, hogy tüstént elmondja szüleinek, milyen bajba keveredtek.
Azok persze azonnal elküldték őket a városból.
Begyulladt társaim ötletem hallatára annyira fellelkesültek, hogy már
dicsekedni kezdtünk egymás között. Titokban elővezettük lovainkat az
istállóból, és kilovagoltunk a városból. Időközben Barbus egész zsák
ezüstpénzt szerzett a selyemkereskedő Marciustól, az amphitheatrumba
ment, és megvesztegetett egy tapasztalt állatfogót, hogy kísérjen el
bennünket. Egy kocsit teleraktak hálókkal, fegyverekkel és bőrvértekkel,
majd a városon kívül, áldozati fánk mellett csatlakoztak hozzánk. Barbus
húst, kenyeret és néhány nagy boroskorsót is hozott magával. A bor
visszaadta étvágyamat, mert valójában annyira féltem, és olyan levert
voltam, hogy egy falat sem ment le a torkomon.
Holdvilágnál keltünk útra. Barbus és az állatszelídítő azzal bátorított
bennünket, hogy a különböző országokban dívó oroszlánfogási módszerekről
mesélt. Olyan egyszerűnek tüntették fel, hogy a bortól felbátorodva
társaimmal együtt intettük őket, nehogy túlságosan beleártsák magukat az
oroszlánfogásba, hanem engedjék át nekünk az egész dicsőséget. Ezt
készségesen meg is ígérték, és fogadkoztak, hogy csupán tanácsaikkal és
tapasztalataikkal lesznek segítségünkre, s gondosan ügyelnek, nehogy utunkban
9
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
legyenek. Az amphitheatrumban a saját szememmel láttam, hogy néhány tapasztalt férfi milyen
ügyesen ejti foglyul hálóval az oroszlánt, meg hogy két férfiú lándzsával felfegyverezve milyen
játszi könnyedséggel megölheti.
Hajnaltájban értünk a faluba, amelyről meséltek nekünk, és ahol a lakosok
éppen tűzhelyeiken élesztgették a zsarátnokot. A szóbeszéd alaptalan volt,
mert a falu egyáltalán nem élt rettegésben, ellenkezőleg, rendkívül büszke
volt az oroszlánjára. Ezen a vidéken emberemlékezet óta nem mutatkoztak
oroszlánok. Az oroszlán a közeli hegy barlangjában lakott, és csapást tört
magának a patak partjára. Az előző éjszaka megölt és felfalt egy kecskét,
amelyet a falubeliek fához kötöttek a csapás mentén, nehogy az oroszlán
értékesebb jószágot terítsen le. Embereket sohasem támadott meg. Éppen
ellenkezőleg, amikor barlangjából útra kelt, jöttét néhány tompa
bömböléssel jelezte. Nem is volt különösen követelőző, jobb híján döggel is
beérte, ha a sakálok meg nem előzték. Tulajdonképpen a falubeliek már meg
is építették azt a tömör faketrecet, amelyben az oroszlánt Antiokheiába
akarták vinni eladni. A hálóval fogott oroszlánt ugyanis olyan szorosan kell
megkötözni, hogy végtagjai megsérülnek, ha szaporán ki nem szabadítják
kötelékeiből.
Szándékunk hallatára a falubeliek egyáltalán nem lelkendeztek, de
szerencsére nem sikerült még vevőt találniok az oroszlánra, s miután
megorrontották, hogy bajban vagyunk, úgy felsrófolták az árat, hogy
Barbusnak kétezer sestertiust kellett fizetnie az oroszlánért. Ennek az árnak
a fejében nekünk ígérték a kész ketrecet is. Amikor a vásárt megkötöttük, és
a pénzt leszámoltuk, Barbust hirtelen elfogta a hidegrázás, és javasolta,
hogy valamennyien térjünk nyugovóra, és hagyjuk a következő napra az
oroszlánfogást, így az antiokheiai lakosság is napirendre térhet az általunk
okozott szentségtörésügy fölött. De az állatfogó józanul megjegyezte, hogy
éppen most délelőtt van a legjobb pillanat az oroszlán felriasztására, amikor
már teleette és -itta magát, ernyedtek az izmai és álmos.
Ő és Barbus tehát bőrvértet öltött magára, és a falubeli férfiak vezetésével
a hegy lábához lovagoltunk. A falusiak megmutatták nekünk az oroszlán
csapását és azt a helyet, ahol inni szokott, valamint a hatalmas mancsok
nyomait és a friss ürüléket. Már az oroszlánszagot is éreztük, és paripáink
riadozni kezdtek. Amint lassan közeledtünk az oroszlán barlangjához, a
fenevad bűze egyre erősebben csípte orrunkat, lovaink remegtek,
kidüllesztették a szemüket, és vonakodtak akár egy lépéssel is közelebb
menni. Ezen nagyon csodálkoztunk, mert a lovak hozzászoktak a kürtökhöz
és a hangszerek zsivajához, sőt a gyakorlómezőn még lángokon is
keresztülugrattunk a hátukon.
Ha egyáltalán bármit is előre fontolóra vettünk, az csupán annyi volt, hogy
lóháton legalább valamennyire biztonságban leszünk, ha az oroszlán
támadna. De le kellett szállnunk a nyeregből, és el kellett küldenünk a
lovakat, annyira megrémültek már az oroszlán szagától is. Tanácstalanul,
gyalog közeledtünk a barlanghoz, amíg meg nem hallottuk az oroszlán
visszhangzó horkolását. Olyan szörnyű hangon horkolt, hogy a föld remegett
a talpunk alatt. Lehetséges ugyan, hogy csak a mi lábunk remegett, hiszen
életünkben először közeledtünk oroszlán vackához.
A falubeliek egyáltalán nem féltek saját oroszlánjuktól, hanem állították, hogy
egyhuzamban estig is alszik, annyira megismerték rendszeres szokásait.
Esküdöztek is, mondván: annyira felhizlalták, hogy teljesen ellustult és
10
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
11
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
12
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
13
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
14
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
általában. Álmatlan és kisírt szemmel rohant elém, a karjába zárt, hevesen a mellére szorított,
orcámat meg a hajamat csókolgatta, és az ölében ringatott, így bizony, és olyan gyengéden,
ahogyan még sohasem tartott az ölében, mert amikor még kicsi voltam, és dédelgetésre vágytam,
nem akart érinteni, de még látni sem.
– Minutus fiam – suttogta –, már azt hittem, örökre elvesztettelek, és
világgá mentél azzal a részeges veteránnal, hiszen pénzt is vittetek
magatokkal. Ne bánkódj Timaiosz miatt. Ő csak saját rabszolgasorsáért és
hitvány filozófiájáért akart bosszút állni rajtad meg rajtam, és a világon semmi olyan rossz
nem eshet meg, amit valamilyen módon nem lehetne jóvátenni, és nem lehetne megbocsátani.
Később még hozzátette:
-Jaj, Minutus, sohasem lesz belőlem pedagógus, hiszen magamat sem
tudtam nevelni. De te anyád homlokát és anyád szemét, anyád egyenes és
rövid orrát és anyád szép száját is örökölted. Meg tudod-e valaha is
bocsátani nekem, hogy keményszívű voltam, és annyira elhanyagoltalak?
Érthetetlen gyengédsége engem is annyira meghatott, hogy hangos sírásra fakadtam,
bár már tizenöt esztendős voltam. Atyám elé vetettem magamat, átöleltem
a térdét, és bocsánatot kértem tőle mindazért a szégyenért, amit neki
okoztam, fogadkozva, hogy megjavulok, ha most az egyszer még megbocsát
nekem. De atyám is térdre hullt előttem, és ölelt meg csókolgatott, úgyhogy
versengve kértük egymás bocsánatát. Olyan édes és mérhetetlen
megkönnyebbülést éreztem, amikor atyám Timaiosz halálát és a magam
vétkét is magára akarta vállalni, hogy még hangosabban sírtam.
De sírásom hallatára Barbus nem tudta többé türtőztetni magát. Nagy
robajjal és csörömpöléssel a szobába rontott, kivont karddal és pajzzsal a
kezében, abban a hiedelemben, hogy atyám korbáccsal ver. A nyomában
Szophrónia szaladt be sírva és jajveszékelve, kitépett atyám karjából, és
magához ölelt, s mindent eltemető kövérségével védelmezett. Barbus is és ő
is arra kérte kegyetlen atyámat, hogy inkább őket ütlegelje, mert ők inkább
vétkesek, mint én. Hiszen még gyermek voltam, és bizonyára semmi rosszat
sem akartam ártatlan csínyeimmel.
Atyám zavarba jött, talpra állt, és hevesen tiltakozott a kegyetlenség vádja ellen, bizonygatva,
hogy egyáltalán meg sem ütött. Kedélyállapotának láttára Barbus nagy hangon Róma isteneihez
fohászkodott, esküdözve, hogy a saját kardjába dől, hogy ugyanúgy tegye jóvá
bűnét, mint Timaiosz. És valóban annyira tűzbe jött, hogy valószínűleg
csakugyan kárt tett volna magában, ha mindhárman, atyám, Szophrónia és
én, egyesült erővel el nem szedtük volna tőle a kardot és a pajzsot. Én ugyan
nem értettem, mit akart a pajzzsal. Később úgy magyarázta, attól félt, hogy
atyám fejbe csapja, és hogy öreg feje már nem bírt volna el olyan súlyos
megrázkódtatásokat, mint valamikor Armeniában.
Atyám megparancsolta Szophróniának, hozasson a legfinomabb húsból, és főzzön
ünnepi ebédet, mert bizonyára éhesen tértünk haza, és az ő torkán sem
ment le egy falat sem, amióta felfedezte, hogy megszöktem, ő pedig teljes
kudarcot vallott önnön fiának a nevelésében. Üzenetet küldött a városban
élő szabadosainak is, hogy meghívja őket a lakomára, mert valamennyien
nagyon aggódtak miattam.
Atyám saját kezével mosta meg sebeimet, kente be gyógyító írral, és kötözte be gyolccsal,
noha szívem szerint szívesebben hordtam volna még egy ideig azokat a véres kötéseket.
Barbusnak alkalma kínálkozott, hogy az oroszlánról meséljen, úgyhogy atyám elkomorult, és
még súlyosabb vádakkal illette önmagát, mert fia arra kényszerült, hogy esetleg halálát lelje az
oroszlánkaland során, semhogy atyjánál keresett volna támaszt gyerekes csínyének elsimítására.
15
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
16
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
most válaszút elé érkeztél, és magadnak kell választanod, melyik útra lépsz.
Én csak gyötrődve reménykedhetek, hogy helyesen fogsz választani. Én nem
kényszeríthetlek, mert én csak láthatatlan dolgokat tudok felkínálni neked,
amelyeket magam sem értek meg.
– Atyám – rémültem meg –, csak nem tértél át titkon a zsidók hitére, miután annyit
foglalkoztál a zsidók ügyeivel?
– De Minutus! – szakított félbe atyám megdöbbenve. – Hiszen jártál velem a
fürdőben és a gümnászioni gyakorlatokon. Bizonyára szemügyre vettél
annyira, hogy észrevehetted, a testemen nincs rajta az ő szövetségük jele.
Hiszen máskülönben köznevetség tárgya lettem volna a fürdőben.
– Nem tagadom – folytatta –, hogy nem keveset olvastam a zsidók szent könyveit, hogy
jobban megértsem őket. De valójában inkább haragot táplálok a zsidók iránt,
mert éppen ők feszítették keresztre királyukat. Anyád gyötrelmes halála
miatt is haragudtam a zsidókra, sőt még a királyukra is, aki a harmadik
napon halottaiból feltámadt, és láthatatlan birodalmat alapított. Zsidó
tanítványai ugyan még mindig hiszik, hogy bármely napon visszatérhet,
hogy látható birodalmat alapítson, de ez az egész nagyon bonyolult és
ésszerűtlen, s nem is tudom megmagyarázni neked. Anyád inkább képes lett
volna rá, mert mint nő jobban értett a birodalom ügyeihez, mint én, és még
most sem tudom felfogni, miért kellett miattad meghalnia.
Kételkedni kezdtem atyám elmeállapotában, és eszembe jutott, hogy minden tekintetben
másként viselkedett, mint az emberek általában.
– Tehát mégis vért ittál a zsidókkal babonás, titkos szertartásaikon? –
robbant ki belőlem a kérdés.
Atyám bosszúsan védekezett:
– Ezt nem tudod felfogni, hiszen nincs tudomásod róla.
De aztán kulcsot vett elő, kinyitotta zárt ládikóját, kopott fakupát vett ki
belőle, gyengéden két kezébe fogva megmutatta nekem, és így beszélt:
– Ez anyád, Mürina, kelyhe, és ebből a kehelyből együtt ittuk a
halhatatlanság szerét egy holdfénytelen éjszakán Galileában, a hegyen. És a
kehely nem ürült ki, bár mindketten ittunk belőle. A király is megjelent
nekünk, és mindannyiunkat megszólított, bár több mint ötszázan voltunk.
Anyádnak azt mondta, hogy életében soha többé nem fog szomjazni. De
aztán megígértem a tanítványainak, hogy nem fogom terjeszteni ezeket a
dolgokat, mert megítélésük szerint a birodalom a zsidóké, és nekem mint rómainak semmi
közöm sincs hozzá.
Megértettem, hogy azt az elvarázsolt kelyhet látom, amelyről Timaiosz úgy
beszélt, mint a Szerencse istenasszonyának kelyhéről. A kezembe vettem,
de csak egy kopott fakupa volt számomra, noha megindított az a gondolat, hogy egykor anyám
tartotta a kezében, és tisztelte is. Szánakozva atyámra pillantottam, és így beszéltem:
– Nem tehetek neked szemrehányást babonás hited miatt, hiszen a zsidók boszorkánysága
sok, nálad bölcsebb ember fejét is megszédítette. A kehely kétségtelenül
szerencsét és gazdagságot hozott neked, de a halhatatlanságról semmit sem
mondok, nehogy megbántsalak. Ha az új istenről beszélsz, úgy eddig is
meghaltak és feltámadtak az istenek, mint például Ozirisz és Tammuz, meg Attisz,
Adonisz és Dionüszosz, hogy a többieket ne is említsem. De ezek csak jelképes mesék,
amelyeket azok tisztelnek, akiket a titkos szertartásokra felszenteltek. A pallérozott emberek nem
isznak többé vért, a titkos szertartásokból meg éppenséggel elegem van azok miatt az ostoba
leányok miatt, akik tarka szalagokat akasztottak a bokrokra.
17
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
18
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
20
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
21
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
végrendeletét. Az igazság mellettem állt, de a sajnálatos per és egyéb okok miatt is hátat
fordítottam Rómának, és Alexandriába utaztam tanulni. Noha Rómában sokat pletykáinak, nem
hiszem, hogy bárki is emlékeznék még arra a pereskedésre, amelyet azok a kapzsi és
rosszindulatú emberek indítottak. Ezt csak azért mondom el, hogy bizonyítsam Minutusnak:
nincs semmi szégyellnivalóm, és mi sem akadályozza visszatérésemet Rómába. És hiszem is,
hogy a történtek miatt valamennyiünk számára az lesz a legjobb, ha
késedelem nélkül, a legjobb hajózási évszakban Rómába utazunk. Akkor
előttem áll az egész tél, hogy a centenáriumi ünnepségek előtt rendezzem
dolgaimat.
A szabadosok buzgón tervezgetni kezdték a rangunkhoz illő kíséretet, úgyhogy az
úton és Rómában egyaránt bárki láthassa, hogy gazdagok és előkelőek
vagyunk. De atyám ingerülten visszautasított minden ilyen javaslatot.
– Ha utazom – mondta –, alázatosan és szerényen utazom, és nem a ti vagyonotokkal
igyekszem visszaszerezni méltóságomat, hanem a magam törvényesen ősi
származásával. A császárnak már gondot okoz a régi nemzetségek kihalása,
de tiszteli a szenátust, és ügyemben mindenesetre a censor mondja ki majd
a végső szót, úgyhogy természetesen szükségem lesz pénzre. Azt hiszem,
kísérőnek magammal viszem Barbust, hogy őrizze az erszényemet. Hiszen
mindig arról ábrándozott, hogy egyszer majd szerény kocsmárosként
fejezhesse be életét Rómában. Először is felveszem a kapcsolatot az életben
maradt Maniliusokkal, és az ő védelmük alá helyezem magamat. De semmi
okom sincs rá, hogy kiszimatolják a ti gazdagságotokat. Hiszen jómagam
szegény ember vagyok, és éppen hogy megütöm azt a vagyoni mércét,
amelyet a censor megkövetel. Remélem, feddhetetlenséggel és szerénységgel
többre viszem, mintha olyan tulajdonságokkal kérkednék, amelyekkel nem rendelkezem.
A szabadosok állították, hogy atyám még mindig nem ismeri eléggé a világot, de atyám
természetesen ezt az ügyet is másként akarta elintézni, mint a többiek. Ehhez már hozzászoktak,
és nem bízhattak másban, mint atyám szokásos jószerencséjében.
Ettünk és ittunk. Házunk előtt pislákolni kezdtek a fáklyák, és a
mécsesekben is kifogyóban volt az olaj. Tőlem telhetően igyekeztem
csendben maradni, és megpróbáltam türtőztetni magam, hogy ne vakarjam
hegedő sebeimet, amelyek kezdtek erősen viszketni. Házunk előtt Antiokheia
néhány koldusa verődött össze, és a jó szíriai szokást követve, atyám
kiosztatta köztük a lakoma maradékait.
Amikor a szabadosok szedelőzködni kezdtek, két zsidó tolakodott be a
házba, akiket először koldusoknak hittek, és el akartak kergetni. De atyám
elébük sietett, tisztelettudóan köszöntötte őket, és így bőszélt:
– Ne, ne! Ismerem ezeket a férfiakat. Ők a legmagasságosabb isten hírvivői.
Gyertek vissza mindannyian, és hallgassuk meg, mi mondanivalójuk van.
Az egyik, a méltóságteljesebb, magas, ősz szakállú férfiú volt. Kiderült,
hogy küproszi zsidó kereskedő. Neki vagy rokonainak háza volt
Jeruzsálemben, és atyám ott találkozott vele még az én születésem előtt.
Barnabásnak hívták. A másik sokkal fiatalabb volt. Fekete kecskeszőrből
szőtt köntöst viselt, erősen kopaszodott, füle elálló volt, és a szemében olyan
szúrós kifejezés ült, hogy a szabadosok kerülték a tekintetét, és ujjaikkal
olyan mozdulatot tettek, amellyel a szemmelverés ellen védekeznek. Ő volt
Saulus, akiről atyám beszélt nekem. De ő megtagadta a nevét, és
kijelentette, hogy a Paulus nevet veszi fel helyette. Ezt alázatosságból tette,
de azért is, mert előző nevén rossz hírre tett szert Krisztus alattvalói körében. Paulus
azt jelenti, csekély, ugyanúgy, mint a saját nevem, Minutus is. Emiatt kíváncsiságot ébresztett
23
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
bennem. Egyáltalán nem volt szép ember, de a szemében és az arcán olyan hév izzott, hogy
senkinek sem volt kedve kötekedni vele. Megértettem, hogy bármit mondjon is
valaki ennek a férfiúnak, semmi sem hatna rá. Ezzel szemben ő akart hatni a
többiekre. Barnabás, már a kora miatt is, meglehetősen értelmes embernek
tűnt mellette.
Atyám szabadosai kellemetlenül érezték magukat a jövevények miatt, de nem
távozhattak anélkül, hogy atyámat meg ne sértették volna. Kezdetben
Barnabás és Paulus mértéktartóan viselkedett. Felváltva szóltak, és
elmondták, hogy gyülekezetük idősebb tagjai látomásban részesültek,
amelynek értelmében fel kell kerekedniök, hogy hirdessék az igét, először a
zsidóknak és aztán a pogányoknak. Jeruzsálemben is jártak, pénzt vittek az
ottani szenteknek, és ezek oszlopai egy szempillantás alatt megerősítették
felhatalmazásukat.
Ennek hallatára a szabadosokat nagy öröm fogta el, és szerencsés utat kívántak
nekik, erősítgetve, hogy valóban legfőbb ideje elhagyniuk Antiokheiát, ahol
csak felfordulást és civakodást okoztak a zsidók körében. Szemlátomást van
valami értelmes a keresztények látomásaiban, noha eddig azt hitték, hogy a
keresztények csak nyelvtudásukkal és jövendöléseikkel kápráztatják el a
népet. A szabadosok készségesen megígérték, hogy akár pénzt is adnak
nekik az útra, és ilyen szavakkal magasztalták őket:
– Valóban bátor férfiak vagytok, és nem lúdbőrös a hátatok. De azért ügyeljetek az
életetekre, ha a görögöknek a kőből és fából faragott istenszobrok ellen
beszéltek, a zsidóknak pedig a törvényeik ellen. A belső vidék városai nem
olyan civilizáltak és türelmesek, mint Antiokheia.
Paulus visszautasította ajándékaikat, kijelentve, hogy a tanult zsidók
hagyományait követi, és becsületes munkával keresi meg a kenyerét. Nem a
maga hasznára hirdeti a keresztre feszített Krisztusról szóló tanítást, aki
hamarosan eljő, hogy ítéljen elevenek és holtak fölött, és aki örök életet ad azoknak,
akik benne hisznek.
– Másoknak beszélj, ne nekünk – válaszolták a szabadosok. – Feleslegesen remegteted meg a
szívünket.
De Barnabás szelíden megmagyarázta, hogy már korábban is utaztak együtt, és ismerik az út
nehézségeit és veszedelmeit. Isten csodatetteit olyan erővel hirdették, hogy
még a betegek is meggyógyultak tőle. A belső vidék egyik városában
tévedésből őt a megtestesült Jupiternek, Paulust pedig Mercuriusnak vélték,
úgyhogy a város papja már elővezette a koszorúkkal felékesített bikákat, hogy ezeket
áldozzák fel nekik. Csak nagy üggyel-bajjal sikerült elhárítaniuk ezt az istentelen tiszteletadást.
Igaz, hogy aztán a zsidók a városon kívülre vitték Paulust, és megkövezték, de a hivatalnokoktól
félve elmenekültek a helyszínről, abban a hitben, hogy Paulus meghalt. Ő
azonban magához tért.
A szabadosok álmélkodva kérdezték:
– Mi bújt belétek, hogy nem éritek be az ember mindennapi életével,
hanem életveszélynek teszitek ki magatokat azért, hogy Isten fia és a bűnök
bocsánata mellett tegyetek bizonyságot?
Barbus hangos nevetésben tört ki arra a gondolatra, hogy valaki tévedésből
isteneknek hihette ezt a két zsidót. Atyám megrótta, fejét a két keze közé
fogta, és így panaszkodott:
– Figyelem utatokat, és a városi tanácsban betöltött tisztem miatt igyekeztem
kibékíteni a zsidókat a zsidókkal. Szívesen elhinném, hogy igazat szóltok, de
24
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
25
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
közötti vitákat. Jogilag a keresztények szektáját olybá tekintjük, mintha a zsidók sok szektája
közé tartozna, még ha nem követeli is meg a körülmetélést, sem Mózes törvényének teljes
megtartását. Ezért a város rendfenntartó hatalma köteles védelmébe venni a
keresztényeket, ha a többi zsidó erőszakkal próbálna rájuk törni. Ugyanígy
kötelességünk megvédelmezni a többi zsidót is, ha a keresztények
akarnának ártani nekik.
– Mi mindketten zsidók vagyunk – szólalt meg mélységes aggodalommal Barnabás –,
de az igazhitű zsidóság pecsétje a körülmetélés. Ezért az antiokheiai zsidók
azt eszeltek ki, hogy a körülmetéletlen keresztények jogilag nem zsidók, s el
lehet ítélni őket a zsidó hit megsértéséért és gyalázásáért.
De atyám csökönyös férfiú, ha egyszer valamit a fejébe vesz, és így ellenkezett:
– Tudomásom szerint az egyetlen különbség a keresztények és a zsidók között az, hogy a
keresztények, a körülmetéltek és a körülmetéletlenek egyaránt, abban hisznek, hogy a zsidók
felkent Messiása vagy Krisztus a názáreti Jézus alakjában már emberként a
földre szállt, halottaiból föltámadt, és előbb vagy utóbb visszatér, hogy
ezeréves birodalmat alapítson. A zsidók nem hisznek ebben, hanem továbbra
is várják Messiásukat. De jogilag egyre megy, azt hiszik-e, hogy a Messiás
már eljött, vagy csak ezután lesz eljövendő, ha egyszer hisznek a
Messiásban. Antiokheia városa nem óhajt dönteni, és nem is alkalmas arra,
hogy döntsön abban a kérdésben: eljött-e már a Messiás vagy sem. Ezért a
zsidóknak és a keresztényeknek egymás között egyetértésben kell tisztázniuk ezt a dolgot
anélkül, hogy egymást üldöznék.
– Így volt, és így lehetne továbbra is – heveskedett Paulus –, ha a
körülmetélt keresztények nem lennének gyávák, mint Kajafás, aki először
együtt étkezett a körülmetéletlenekkel, de aztán eltávolodott tőlük, jobban
félve a jeruzsálemi szentektől, mint Istentől. Szemtől szembe dorgáltam meg
gyávaságáért, de a hiba már megesett, és a körülmetélt keresztények egyre
gyakrabban fogyasztják úrvacsorájukat egymás között, a körülmetéletlenek
pedig tőlük külön. Ezért ez utóbbiakat jogilag nem is lehet többé zsidóknak
nevezni. Nem, közöttünk nincsenek sem zsidók, sem görögök, sem
szabadosok, sem rabszolgák, hanem valamennyien Krisztus hívei vagyunk.
Atyám megjegyezte, hogy a bíróság előtt balgaság lenne ilyen bizonyítékot
felhozni. Ilyen beszéd megfosztaná a keresztényeket attól a pótolhatatlan
előnytől, amely védelmezi őket. Okosabb, ha zsidóknak vallják magukat, cs
élvezik mindazokat az állami előnyöket, amelyek a zsidóságot megilletik, noha
lebecsülik a körülmetélést és a zsidók törvényét.
– Ha egy eléggé erős szekta azt vallja, hogy a Messiásról szóló tanítás a
zsidóság lényege, akár eljött már, akár nem – válaszolta atyám –, akkor a
városi tanács a körülmetélést a zsidóság tekintetében elévült
mellékkörülménynek tekinti, sőt még támogathatja is a keresztényeket, ha
ők a maguk részéről a városi tanács mellett állnak.
Atyám fellelkesült ettől a gondolattól, ékesszólóvá vált, és még többször is
megmagyarázta, milyen biztonságos lenne a keresztények számára, ha
élveznék azokat az előnyöket, amelyek a zsidóság különleges állami
helyzetéből származnak, nemcsak Antiokheiában, hanem Róma összes
provinciájában.
De erre a két zsidóra nem tudott hatni. Nekik megvolt a maguk rögeszméje. Szerintük a zsidó
zsidó, és mindenki más pogány, de a pogányból lehet keresztény, és ugyanígy a zsidóból is lehet
keresztény, és akkor nincs többé különbség közöttük, hanem valamennyien egyek Krisztusban.
De azért a zsidó keresztényként is megmarad zsidónak, a megkeresztelkedett pogányból viszont
26
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
csak akkor lehet zsidó, ha körülmetélik, ez pedig nem szükséges és többé nem is kívánatos, hogy
az egész világ megértse, miszerint a kereszténynek nem kell zsidónak lennie.
Atyám keserűen megjegyezte, hogy ez a filozófia már meghaladta az ő
értelmi képességeit. Annak idején ő is készen állt, hogy alázatosan a názáreti
Jézus birodalmának alattvalói közé álljon, de nem fogadták be, mert nem volt
zsidó. A názáreti szekta vezetői még azt is megtiltották neki, hogy királyukról
beszéljen. Mindebből arra következtetett, a legokosabb tovább várakoznia,
hogy a birodalom ügyei tisztázódjanak, amíg az egyszerű ember is
megértheti ezeket. Nyilván a gondviselés küldi őt Rómába, mert
Antiokheiában egyre inkább kellemetlenségekre lehet számítani a zsidók és
a keresztények részéről egyaránt, úgyhogy a legkiválóbb békéltető sem
képes többé eligazítani a dolgokat.
De megígérte, hogy javaslatot terjeszt a városi tanács elé, hogy a keresztényeket ne ítéljék el a
zsidó vallás gyalázása miatt, mivel azáltal, hogy felvették a zsidók által kitalált
keresztséget, és a zsidók Messiását királyuknak ismerik el, bizonyos
értelemben, legalábbis de facto, ha nem is betű szerint de jure, zsidóknak
számítanak. Egy ilyen álláspont elfogadásával a tanács legalábbis elnapolná az ügyet, és
bizonyos ideig elhárítaná a zsidók vádjait.
Barnabás és Paulus ebbe belenyugodott, hiszen egyebet nem tehetett. Atyám kijelentette, hogy
együttérzése mindenesetre inkább a keresztények, mint a zsidók mellett áll. A szabadosok a
maguk részéről kérlelték atyámat, hogy haladéktalanul váljon meg a városi
tanácstól, hiszen éppen elég dolga van a saját ügyeivel is. De atyám nagyon
helyesen azt válaszolta, hogy éppen most nem tehet ilyet, hiszen ha nyíltan
lemondana, mindenki azt hinné, csakugyan vétkesnek tart a szentségtörésben.
A szabadosok kezdtek komolyan aggódni, hogy atyám a keresztények iránt
tanúsított nyílt rokonszenvével gyanút ébreszthet a nép körében, s azt
hihetik, hogy esetleg ő biztatott engem, a fiát, hogy készakarva zavarjam meg a
leányok ártatlan szertartását. Mert a keresztények és a zsidók ugyanolyan engesztelhetetlen
ellenszenvet táplálnak az istenszobrokkal, a szent áldozatokkal és a hagyományos, titkos
szertartásokkal szemben.
– Miután felvették a keresztséget, és együtt itták a vért hitsorsosaikkal –
szólaltak meg a szabadosok –, a keresztények összezúzzák és elégetik házi
isteneiket, és drága jövendőmondó könyveiket is inkább megsemmisítik,
semhogy egyezményes áron eladnák olyasvalakinek, aki még hasznát
vehetné. Ez a türelmetlen buzgalom veszélyessé teszi őket. Jóságos és
türelmes gazdánk, szakítsál meg minden kapcsolatot velük. Különben a fiad
jár pórul.
Atyám becsületére el kell mondanom, hogy ennek a két zsidónak a látogatása után nem
biztatott többé, hogy menjek el meghallgatni tanításaikat. Miután a
többiekkel összevesztek, egymással is összekülönböztek, és két különböző
irányban hagyták el Antiokheiát. Az igazhitű zsidók távozásuk után
megnyugodtak, mert a józan gondolkodású keresztények kerülték a nyilvános vita
kirobbanását, és megmaradtak egymás között, a maguk titkos társaságaiban.
Atyám javaslatára a városi tanács megtagadta, hogy a zsidók vádjával foglalkozzék, mely
szerint Paulus és Barnabás gyalázták a zsidó hitet, mivel a zsidóknak egymás között kell
tisztázniuk a vallásukkal kapcsolatos hitvitáikat. Ugyanennek a határozatnak
az alapján könnyen lehetett a daphnéi orákulum hatáskörébe utalni engem
és társaimat érintő peres ügyet is. Szüleink súlyos bírságot fizettek, és a
daphnéi források vizében három nap és három éjjel tisztulási szertartásokat végeztünk. Ezek után
az általunk megsértett leányok szülei többé nem mertek házassági ajánlatokkal ostromolni
27
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
28
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
MÁSODIK KÖNYV
Róma
29
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
30
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
31
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Fejem a két keze közé fogva figyelmesen nézte az arcomat, majd megszólalt:
– Inkább görögnek nézel ki, mint rómainak, de zöld szemed és szőke hajad
kétségtelenül igen különös. Ha leány lennél, azt mondanám, szép vagy, de
így is bizonyára jó partit csinálsz még. Anyád görög volt, ha jól emlékszem.
Ahogy kicsit akadozva beszélt, mintha maga sem tudná, voltaképpen mit akar
mondani, akkor értettem meg, hogy nagyon félt. A ház ajtajában kopasz,
fogatlan rabszolga köszöntött bennünket, aki mellett félszemű, sánta
asszony állt. Mindketten térdre vetették magukat atyám előtt, és kiáltva
mondták el az üdvözletet, amelyre nyilván Laelia néni tanította őket. Atyám
bosszankodott, megveregette Laelia néni vállát, és biztatta, hogy menjen
csak előre, hiszen ő a ház gazdasszonya. A keskeny szoba tele volt füsttel,
úgyhogy valamennyien versenyt köhögtünk, mert tiszteletünkre Laelia néni
felélesztette a tüzet a házi oltáron. A füstben felfedeztem nemzetségünk
füsttől megfeketült védőszellemeit. A megsárgult viaszmaszkok mintha
imbolyogtak volna a kavargó füstben.
Idegesen szökdelve, köhécselve és a kezét tördelve Laelia néni többször is
hozzáfogott, hogy terjengősen a tudomásunkra hozza, miszerint a Maniliusok
családi hagyományai szerint haladéktalanul egy malacot kellene
feláldoznunk. De mivel nem tudta biztosan, melyik napon érkezünk, nem
vett malacot, és nem is tudott mással megkínálni bennünket, mint
olajbogyóval, sajttal és zöldséglevessel. Ő maga régen leszokott már a
húsevésről.
Megnéztük a ház szobáit, a sarkokban pókhálót láttam, nyomorúságos ágyakat, néhány hitvány
bútordarabot, míg hirtelen megértettem, hogy az előkelő és tiszteletre méltó
Laelia néni a lehető legnagyobb szegénységben él. A csillagvizsgáló Manilius
könyvtárából nem maradt meg egyéb néhány patkányrágta tekercsnél, és
Laelia néni kénytelen volt elismerni, hogy még a mellszobrát is eladta a Palatínus
tövében álló nyilvános könyvtárnak. Végül Laelia néni keserves sírásban tört ki, és felkiáltott:
– Csak engem okolj, Marcus. Rossz gazdasszony vagyok, hiszen fiatalon jobb napokat
szoktam meg. Még a házat sem tudtam volna megtartani, ha nem küldtél volna pénzt
Antiokheiából. Nem tudom megmagyarázni, mire ment el a pénz, de semmi
esetre sem költöttem fényűző lakomákra, borokra és illatos balzsamokra.
Mégis él bennem a remény, hogy bármely napon jobbra fordulhat még a
sorom, így jövendölték nekem. Ezért ne haragudj rám, és ne követelj tőlem
pontos elszámolást arról a pénzről, amelyet küldtél.
De atyám csak önmagának tett szemrehányást, és kijelentette, hogy
egyáltalán nem ellenőrizni jött Rómába. Éppen ellenkezőleg, nagyon bánta,
hogy nem küldött több pénzt a ház karbantartására és rendbehozatalára. De most majd minden
megváltozik, ahogyan Laelia néninek megjövendölték. Atyám megparancsolta Barbusnak,
csomagolja ki az útiholmit, drága keleti szöveteket terített ki a padlóra, Laelia néninek
selyemruhát és selyemfátylat ajándékozott, drágakövekből készített
nyakéket tett a nyakába, és biztatta, hogy próbálja fel a puha, piros bőrből
készült cipőt. Pompás parókát is ajándékozott Laelia néninek, úgyhogy a
néni még jobban sírt és kiabált:
– Jaj, Marcus, hát valóban ilyen gazdag vagy! Csak nem bűnös úton jutottál
ezekhez a drága holmikhoz. Azt hittem, elzüllöttél, és belemerültél a keleti
bűnökbe, amelyekbe a rómaiak süllyednek, ha túlságosan hosszú időt
töltenek keleten. Ezért szomorodtam el, amikor megláttam püffedt arcodat,
de bizonyára csak a könnyeim homályosították el a szememet. Ha higgadtan
szemügyre veszlek, ismét ráismerek az arcodra, és nem is nézel ki olyan
32
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
33
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
34
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
partján egy halász is tett nekem egy ígéretet, amely még mindig fel-felbukkan az
emlékezetemben, bár csak úgy emlékszem már rá, mint valami álomra.
Az ígéretről atyám nem volt hajlandó többet elmondani, csak azt ismételte
meg, hogy beéri ezekkel a régi fákkal az Aventinuson, mivel neki nem
adatott meg, hogy élvezze azt az örömet, amelyet a fák ültetése és növekedésük
figyelemmel kísérése jelent.
Miközben a házat felforgatták az építőmunkások meg az építész, s atyám
reggeltől estig a városban járt-kelt, és ügyeit intézte, Barbus meg én
fáradhatatlanul jártuk Rómát, s figyeltük az embereket és a
látványosságokat. Claudius császár éppen utasítást adott, hogy a
centenáriumi ünnepségre hozzák rendbe Róma valamennyi régi templomát
és emlékművét, és gondoskodott arról, hogy a papok meg a tudósok
kipuhatolják a hozzájuk fűződő ősi legendákat, és ezeket hozzák összhangba
a jelenkor követelményeivel. Különben ugyanarról a szent helyről, fáról,
kőről, barlangról, forrásról vagy emlékoszlopról a legkülönbözőbb históriákat
mesélték volna, amelyek csak megzavarták volna a Rómába érkező
utazókat. Róma saját lakói egyáltalán nem fordítottak figyelmet az ősrégi
emlékekre és a szájhagyományra, hanem már előre a következő tavasz
centenáriumi ünnepségeinek színházi előadásairól és versenyjátékairól
beszéltek.
A Palatínus császári épületei, a Capitolium templomai, Róma fürdői és színházai
önmagukban nem bűvöltek el, hiszen Antiokheiában nevelkedtem, és ott
ugyanilyen fényűző, sőt még nagyobb épületek is voltak. Voltaképpen Róma
kanyargó utcáival és meredek dombjaival szűk városnak látszott annak a
szemében, aki hozzászokott a széles és egyenes utcájú Antiokheiához, akarom mondani,
annak központjához, amely körül a végtelenségbe nyúlik a milliós város szegénynegyede. De hát
egyetlen igazi embernek sincs köze a peremvároshoz. Rómában viszont minden dombnak és
völgynek megvoltak a maga történelmi helyei, s előfordult, hogy a legértékesebb
ősi épület egy szédületesen magas bérház közvetlen szomszédságában, állt.
Mégis volt egy épület, amely hatalmas méreteivel és emlékeivel
lenyűgözött. Ez az isteni Augustus hatalmas kerek mauzóleuma volt a Mars-
mezőn. Kerekre építették, mert Róma legszentebb templomai kör alakúak
voltak, azoknak a hajdani időknek az emlékére, amikor Róma akkori lakói
még kerek házakban laktak. A hatalmas mauzóleum a maga
egyszerűségében szerintem méltó volt az istenhez és minden idők
legnagyobb uralkodójához. Nem tudtam betelni annak a műnek az
olvasásával, amely felsorolta Augustus legfontosabb tetteit a birodalom
megszilárdításában. Barbust nem lelkesítette ennyire ez az emlékirat.
Elmondta, hogy a légióban szolgálva, bizalmatlanná vált minden emlékirattal
szemben, mert ezekben történelmileg gyakran jelentősebb az, amit meg
sem említenek, mint amit megemlítenek, így a vereségek győzelmekké
változhatnak, a politikai tévedések pedig állami bölcsességgé. Az isteni
Augustus emlékiratairól kijelentette, hogy a sorok közül egész légiók pusztulását, száz és száz
hadihajó elsüllyesztését és a polgárháború számtalan gyilkosságát tudja kiolvasni.
Ő abban az időben született, amikor Augustus már visszahozta a békét és a
rendet a birodalomba, és megerősítette Róma nagyságát, de apja a
szőrszálhasogató Augustus helyett inkább a közkedvelt Marcus Antoniusról
mesélt emlékeket, akivel megesett, hogy olyan részegen ment fel a fórumon
a szónoki emelvényre, hogy a saját szavaitól fellelkesülve időnként a melléje
állított vödörbe kellett hánynia. Abban az időben még a néphez folyamodtak.
Túlságosan is hosszú uralkodása alatt Augustus elnyerte a római szenátus és
35
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
és ezenkívül Marcus Antonius vére is. Barbus tűzbe jött, és rekedt hangon
néhány jóindulatú, de vaskos szót kiáltott oda neki, amelyek hallatára a
tömeg harsány nevetésben tört ki.
Azt beszélték, hogy anyja, Agrippina, a maga részéről nem mert eljönni, hogy a többi
anya módjára a lovasjátékokat nézegesse, mert félt Valeria Messalina
beteges féltékenységétől, és mivel okult nővérének sorsából, tőle telhetőleg
kerülte a nyilvánosságot. De Lucius Domitiusnak nem volt szüksége anyja
védelmére. A saját kamaszos elevenségével vívta ki a nép csodálatát. Tudott uralkodni a testén,
és szépen mozgott, tekintete bátor volt, és még a nagyobb fiúk sem adták semmi jelét annak,
hogy irigykedtek volna rá, hanem készségesen alávetették magukat parancsnokságának a
gyakorlatokon.
Mohó sóvárgással könyököltem a simára koptatott fakorlátra, és a
gyakorlatokat nézegettem. De semmittevő életemnek hirtelen vége szakadt.
Atyám komor és dörmögő nyelvtanárt kerített számomra, aki minden egyes
szónál gúnyolódva javította ki kiejtésemet, és a felolvasásokra szinte
készakarva csupa unalmas művet választott ki, amelyek önuralomra, a
sorsba való beletörődésre és férfiúi erényekre tanítottak. Mintha atyám azzal
a tévedhetetlen adottsággal rendelkezett volna, hogy mindig bosszantó tanítókat
szerezzen nekem.
A ház tatarozása alatt Barbusszal együtt az emeleti szobában laktam,
amelynek sarkaiban megrekedt a füstölőszerek illata, és amelynek falain
mágikus képek voltak. Ezekkel nem sokat törődtem, mert azt hittem, hogy a
csillagvizsgáló Manilius idejéből származnak. De ezek miatt kezdtem rosszul
aludni és rossz álmokat látni, úgyhogy gyakran a saját kiáltásomra ébredtem
fel, vagy Barbusnak kellett felköltenie, amikor lidércálmomban
nyöszörögtem. Rétorom is ráunt a zajra és a kalapácsok kopácsolására, és
kezdett magával vinni a fürdőkbe és az ezek mellett működő
előadótermekbe.
Undorodtam vékony tagjaitól és kerekded, sárgás hasától. Még mélyebb
ellenszenvet éreztem iránta, amikor gúnyolódásai közepette hízelgőn
simogatni kezdte a tagjaimat, arról beszélve, hogy Antiokheiában bizonyára
megismertem a görög szerelmet. Azt kívánta, hogy házunk tatarozásának
idejére költözzem hozzá, Subura városnegyed egyik hitvány bérházának
legfelső emeletén levő szobájába, amelybe csak létrán lehetett feljutni, hogy
állítólag zavartalanul oktathasson, és szoktasson hozzá a bölcs élethez.
Barbus észrevette az arckifejezését, és komolyan figyelmeztette. Amikor ez
nem használt, Barbus végül megvesszőzte.
Ettől a bölcs annyira megijedt, hogy még a bérét sem merte elkérni
atyámtól. Mi a magunk részéről nem mertük elmondani atyámnak, valójában
miért is tűnt el a szemünk elől. Atyámban az a vélemény alakult ki, hogy a
kiváló tanító nyakasságomat elégelte meg.
Veszekedés robbant ki közöttünk, és én dacosan felkiáltottam:
– Inkább lovat szerezz nekem, akkor megismerkedem a római ifjakkal,
magamhoz illő társaságra teszek szert, és megtanulom a helyes szokásokat.
– A lovak már Antiokheiában a vesztedet okozták – jegyezte meg atyám. – Claudius császár új,
értelmes rendeletet adott ki, amelynek értelmében a rendek szemléje és
felvonulása alkalmával az idős vagy különben is gyenge felépítésű szenátor
vagy lovag kötőféken vezetheti lovát anélkül, hogy a hátára ülne. A
hivatalnoki pályához szükséges katonai szolgálatot ez idő tájt pusztán
névlegesen is el lehet végezni.
37
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
38
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
rituális szövegét is, amelyeket eddig csak kívülről kellett megtanulni. Aztán
elviszlek majd Caerébe, hogy megnézzük birtokainkat, amelyeket még magam sem
láttam soha. Ott lovagolhatsz majd.
De atyám tanácsai csak még jobban elkedvetlenítettek, úgyhogy szerettem volna
fogcsikorgatva sírni. Miután atyám elment, Barbus ravasz pillantást vetett rám, és így szólt:
– Érdekes, hogy a középkorú férfiak közül milyen sokan megfeledkeznek arról, milyen is, ha
az ember fiatal. Magam még jól emlékszem, hogy a te korodban hányszor volt ok nélkül
sírhatnékom, és hányszor volt rossz álmom. Igen jól tudom, hogyan nyugtathatnám meg a
kedélyedet, és mivel adhatnám vissza nyugodt álmodat, de atyád miatt nem
merek ilyesmivel előállni.
Laelia néném is aggódó pillantásokkal méregetett, magához hívott, hogy beszéljen velem,
óvatosan körülnézett, hallgatózóktól tartva, majd megszólalt:
– Ha esküvel fogadod meg, hogy nem szólsz róla apádnak, elmondok neked egy titkot.
Pusztán udvariasságból megígértem neki, és meg is esküdtem rá, noha magamban csak
nevethetnékem volt, mivel nem hittem, hogy Laelia nénémnek bármilyen izgalmas titkai lettek
volna. Ebben azonban tévedtem, mert Laelia néném hozzáfogott mondókájához:
– Abban a szobában, amelyben alszol, sokáig lakott vendégként egy
bizonyos Simon nevű zsidó varázsló. Ő maga azt állította, hogy samariai, de
azok talán nem ugyanolyan zsidók? Füstölőszerei és mágikus jelei bizonyára
zavarják álmodat. Néhány évvel ezelőtt érkezett Rómába, és hírnévre tett
szert mint, a betegek gyógyítója, mint jós és csodatevő. Marcellus szenátor
arra kérte, lakjék nála, és tiszteletére szobrot állíttatott abban a
hiedelemben, hogy isteni erő lakozik benne. Próbára tették az erejét. Először
halálosan mély álomba merített egy fiatal rabszolgát, aztán feltámasztotta
halottaiból, bár az ifjú teste már kihűlt, és az élet legcsekélyebb jele sem
látszott rajta. Ezt saját szememmel láttam.
– Kétségtelenül, kétségtelenül – válaszoltam –, de Antiokheiában éppen elég zsidót láttam.
– Pontosan így van – lelkendezett Laelia néni. – De hadd meséljem tovább.
A többi zsidó, aki a folyón túl és itt az Aventinuson lakik, kezdett keserűen
irigykedni Simon varázslóra. Képes volt láthatatlanná tenni magát és repülni. Ezért a zsidók egy
másik varázslót hívtak ide, akinek szintén Simon a neve. A varázslókat próbára tették, és Simon,
mármint az én Simonom, ráparancsolt a tömegre, hogy figyelmesen nézzen egy kis felhőt,
ő maga pedig eltűnt a szemünk elől. Amikor aztán repülve előbukkant a
felhőből a fórum fölött, az a másik zsidó nagy hangon bálványához,
Khrésztoszhoz fohászkodott, úgyhogy a repülő Simon leesett az égből, és a
lábát törte. Ezt zokon vette, elvitette magát a városból, és vidéken húzódott
meg, hogy a lábát gyógyítgassa, míg az a másik Simon, miután egy ideig ő is
gyógyítgatta a betegeket, eltűnt a nyilvánosság elől. A varázsló Simon
visszatért a városba a leányával együtt, és én szállást adtam nekik, mivel
nem voltak jobb pártfogói. Nálam is maradt, amíg volt pénzem, de aztán a
Hold temploma mellé költözött, és ott fogad ügyfeleket. Többé nem repül, és
nem is támaszt fel halottakat, de a leánya a Hold papnőjeként keresi a
kenyerét, és számos előkelő ember jósoltat vele, Simon pedig felleli elveszett
tárgyaikat.
– Miért mondod el nekem ezt? – kérdeztem gyanakodva. Laelia néni tördelni kezdte a kezét, és
panaszosan válaszolt:
– Nagyon hiányzik nekem Simon varázsló, de nem fogad többé, hiszen nincs pénzem, és
apád miatt sem mertem felkeresni. De úgy érzem, ő bizonyára
kigyógyíthatna téged rossz álmaidból, és lecsitíthatná szíved
nyugtalanságát. Legalábbis a leánya segítségével jósolhatna, és tanácsot
39
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
adhatna neked, mit szabad enned és mit nem, és melyek a szerencsés napjaid, melyek
a szerencsétlenek. Nekem például megtiltotta, hogy borsót egyem, és azóta valóban rosszullét
fog el, ha csak száraz borsószemeket látok.
Atyámtól néhány aranypénzt kaptam vigasztalásul meg lelkesítésül, hogy olvassam el az
etruszkok történetét. Arra gondoltam, hogy Laelia néni bolondos nő, aki hisz
a babonában és a boszorkányságban, mivel különben nincs sok öröme az
életéből. De szívesen jártam a kedvében, és a samariai varázsló meg a lánya
szerintem sokkal izgalmasabb volt, mint a poros könyvtár, ahol öreg emberek zörögnek
szakadatlanul, a száraz tekercseket nyitogatva. Aztán meg nekem is meg kellett ismernem a Hold
templomát a daphnéi orákulumnak tett fogadalmam miatt.
Amikor megígértem, hogy elviszem a varázslóhoz, Laelia néni mérhetetlenül
örvendezett, selyembe öltözött, kenőccsel és festékkel kente be beesett
orcáját, a fejére tette atyámtól kapott vörös parókáját, és a drágakő
nyékeket is sovány nyakára helyezte. Barbus az istenek nevében arra kérte,
hogy legalább a fejét takarja el, mert különben az emberek holmi bordélyház-tulajdonosnak
fogják tartani. Laelia néni nem haragudott meg rá, hanem csak az ujjával fenyegette Barbust, és
megtiltotta neki, hogy elkísérjen bennünket. De Barbus szentül megígérte atyámnak, hogy
Rómában sohasem fog szem elől téveszteni engem. Végül is megegyeztünk,
hogy a Hold templomáig elkísér bennünket, de kint várakozik ránk.
Az Aventinuson a Hold temploma olyan ősrégi volt, hogy még legenda sem
fűződött hozzá, nem úgy, mint Diana újabb keletű templomához. Annak
idején Servius Tullius király építtette kör alakúra vaskos gerendákból. A
gerendatemplom köré, később kőtemplomot építettek. A templom legbelső
része olyan szent volt, hogy nem is volt benne kőpadló, hanem csak
keményre döngölt föld. Az áldozati ajándékon kívül nincs is benne más
szertartási eszköz, mint egy hatalmas kőtojás, amelynek a felülete
megfeketedett és tükörsima lett, olyan sok olajjal kenegették. A templom
félhomályában lépkedve a látogatót ugyanaz a szent borzongás fogja el,
mint a nagyon régi templomokban. Korábban ugyanezt a borzongást
Rómában csak Saturnus templomában éreztem, amely a legrégibb, a
legfélelmetesebb és a legszentebb Róma valamennyi temploma közül. Az az
Idő temploma, és a főpap, általában maga a császár, minden esztendő
meghatározott napján még ma is szent rézszöget ver bele a templom
közepén álló tölgyfaoszlopba.
A Hold templomában nem volt szent oszlop, hanem csak az a kőtojás. Ezért
Barbus szívesen kint maradt, mivel nem volt kedve belépni a templomba.
A kőtojás mellett háromlábú széken halálsápadt nő ült, olyan
mozdulatlanul, hogy a sötétben először szobornak néztem. De Laelia néni az
alázattól nyávogó hangon Helénának szólította, és szent olajat vásárolt tőle,
hogy bekenje a kőtojást. Az olajat csöpögtetve rituális varázsigét mormolt,
amelyre csak a nőket tanítják meg. Férfiú hiába áldoz annak a tojásnak.
Miközben ő áldozatát mutatta be, én az áldozati ajándékokat nézegettem, és
örömmel fedeztem fel közöttük több apró kerek ezüstszelencét. Gondolatban
ugyanis szégyenkeztem amiatt, amit áldozatként a Hold istennőjének
ígértem. Ezért jobbnak tartottam, hogy annak idején majd szelencébe zárva
hozzam el a templomba.
Ugyanakkor az a nő, aki olyan sápadt volt, mintha kriptában élt volna,
felém fordította az arcát és ijesztően fekete szemét. Elmosolyodott és
megszólalt:
– Sose szégyelld a gondolataidat, szép fiú. A Hold istennője hatalmasabb
40
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
istennő, semmint hiszed. Ha elnyered kegyeit, olyan erőre teszel szert, mint
Mars nyers ereje, és összehasonlíthatatlanul nagyobb Minerva meddő
bölcsességénél.
Törve beszélte a latint. Ezért olyan volt, mintha valamilyen ősrégi,
feledésbe merült nyelven beszélt volna. Arca megnövekedett a szememben,
mintha a hold titkos fénye áradt volna belőle, és amikor mosolygott,
észrevettem, hogy sápadtsága ellenére is szép. Laelia néni még nyávogóbb
hangon szólt hozzá, úgyhogy hirtelen úgy tűnt nekem, mintha a néni sovány
macska lett volna, amely a kőtojás körül kering, s alázatosan hegyezi a fülét.
– Nem, nem macska – szólalt meg még mindig mosolyogva a papnő. –
Nőstényoroszlán! Hát nem látod? Mi dolgod az oroszlánokkal, fiú?
Szavai megdöbbentettek, hiszen egy egészen rövid pillanatig a néni helyén
mintha csakugyan sovány, szomorú nőstényoroszlánt láttam volna, amely
ugyanolyan szemrehányóan nézett rám, mint az az öreg oroszlán Antiokheia
környékén, miután lándzsámmal megszúrtam a hátsó lábát. De ez az érzés
nyomban eltűnt, mihelyt kezemmel végigsimítottam a homlokomat.
– Otthon van atyád? És gondolod, hogy fogad bennünket? – kérdezte Laelia néni.
– Atyám, Simon böjtölt és utazott számos országban, hogy váratlanul
megjelenjék az embereknek, akik az isten erejeként tisztelik – válaszolta
Heléna papnő. – De úgy tudom, éppen most ébren van, és kettőtökre vár.
A templom hátsó ajtaján keresztül egy magas bérházba vezetett bennünket,
amely néhány lépésnyire állt, és amelynek földszintjét szent útiemlékeket
árusító bolt foglalta el. Voltak ott olcsó és drága hold- és csillagkép jelek meg
simára csiszolt apró kőtojások. Heléna papnő hétköznapi lett a szememben.
Sovány orcája sárgás színben játszott, fehér köntöse pecsétes volt, és
undorítóan bűzlött a füstölőszerektől. Nem volt már fiatal, s külseje
szánalmasnak látszott. Fekete szeme is elvesztette frissességét, amikor
szórakozottan az egyik emléktárgyat a másik után vette a kezébe, közönyösen megpróbálva
ránk tukmálni, mintha eleve tudta volna, hogy úgysem vesszük meg.
A bolton keresztül a rozzant hátsó helyiségbe vezetett bennünket,
amelynek padlóján a szőnyegen fekete szakállú, vastag orrú férfi ült.
Zavaros tekintetét ránk emelte, mintha még mindig egy másik világban
időzött volna, de azért erősen sántítva felállt, hogy Laelia nénit köszöntse.
– Éppen egy etiópiai varázslóval beszélgettem – magyarázta meglepően
zengő hangon. – De tudtam, hogy jönni fogsz. Miért zavarsz engem, Laelia
Manilia? Selyemfátyladról és nyakékedről látom, minden jót megkaptál már,
amit jövendöltem neked. Mit akarsz még?
Laelia néni ijedten magyarázta, hogy én rosszul alszom éjszaka abban a szobában, amelyben
hosszabb ideig Simon varázsló lakott. Rosszat álmodom éjszaka, a fogaimat vicsorgatom, és
ordítozom álmomban. Laelia néni szerette volna megtudni ennek az okát, és ha lehetséges, az
orvoslás módját is.
– Aztán meg adósod is maradtam, kedves Simon, amikor haragodban elhagytad házamat –
magyarázta Laelia néni, és rám parancsolt, hogy adjak három aranyat a varázslónak.
De Simon varázsló maga nem vette el a pénzt, hanem csak biccentett a
leányának, ha ugyan Heléna papnő valóban a leánya volt, ő pedig
közönyösen eltette a pénzt. Három római aureus azért mégiscsak háromszáz sestertius vagy
hetvenöt ezüstpénz volt, úgyhogy bosszantott a fölényessége.
A varázsló visszaült a szőnyegre, és megparancsolta, hogy én is üljek le
vele szemben, Heléna papnő néhány csipetnyi füstölőszert szórt a
41
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
parázstartóba.
– Úgy hallottam, eltörted a lábad, amikor meg akartál tanulni repülni – szólaltam meg végül
udvariasan, amikor a varázsló semmit sem szólt, csak mereven nézett.
– Nekem tornyom van a tenger túlsó partján, Samariában – kezdett beszélni vontatott hangon.
De Laelia nénit elfogta a türelmetlenség, toporzékolni kezdett, és esdeklő
hangon megszólalt:
– Jaj, Simon, hát már nem parancsolsz nekem úgy, mint azelőtt?
A varázsló a magasba emelte a mutatóujját. Laelia néni megmerevedett, és úgy nézte. Anélkül,
hogy egy pillantásra is méltatta volna, Simon kijelentette:
– Többé nem tudod elfordítani a fejedet, Laelia Manilia. Ne zavarj bennünket, hanem menj
fürödni a forrásban, amelyet ismersz. Mihelyt a vízbe lépsz, úrrá lesz rajtad a gyönyör, és
megfiatalodsz.
De Laelia néni sehová sem ment, hanem mozdulatlanul állva maradt, és
eszelősen meredt maga elé néhány olyan mozdulatot téve, mintha
levetkőzött volna. Simon varázsló még mindig engem nézett, és folytatta
történetét:
– Volt egy kőtornyom. A Hold és mind az öt bolygó engem szolgált,
úgyhogy isteni erő lakozott bennem. A Hold istennője emberré vált Heléna
alakjában, és alázatosan a leányom lett. Az ő segítségével láttam a múltat,
és megjósoltam a jövendőt. De aztán Galileából varázslók jöttek, akiknek az
ereje nagyobb volt, mint az enyém. Nekik csak a kezüket kellett valakinek a
fejére tenniük, hogy az illető idegen nyelveken szólaljon meg, és megszállja
a lélek. Még fiatal voltam, és minden erőt meg akartam ismerni. Ezért arra
kértem őket, tegyék a kezüket az én fejemre is, és nagy összeget ígértem
nekik, ha átültetik belém az ő erejüket, hogy ugyanolyan csodákra legyek
képes, mint ők. De fukar módon bántak az erejükkel, megszidtak, és
szigorúan megtiltották, hogy istenük nevét csodatettekre használjam. Nézz a
szemembe, fiam! Hogy hívnak?
– Minutusnak – válaszoltam kelletlenül, mert inkább monoton hangjától,
semmint elbeszélésétől szédülni kezdett a fejem. – Hát nem kellene
kérdezetlenül is tudnod a nevemet, ha egyszer olyan nagy mágus vagy? –
kérdeztem gúnyosan.
– Minutus, Minutus – ismételgette ő. – A bennem levő erő azt mondja, hogy
másik nevet kapsz, még mielőtt harmadszor megtelik a hold. De én nem
hittem a galileai varázslóknak. Éppen ellenkezőleg, az ő istenük nevének
erejével gyógyítottam a betegeket, amíg üldözőbe nem vettek, és amíg be
nem vádoltak Jeruzsálemben, hogy elloptam Erosz kis aranyszobrát. Egy
gazdag nő saját szabad akaratából ajándékozta nekem azt a szobrocskát.
Nézz a szemembe, Minutus! De ők erejükkel elvarázsolták a nőt, s elfeledte,
hogy nekem ajándékozta. Állítólag láthatatlanná válva loptam el tőle a
szobrot. Akár hiszed, akár nem, láthatatlanná tudok válni, ha akarom.
Háromig számolok, Minutus. Egy, kettő, három. Most már nem látsz engem.
Egy pillanatra csakugyan eltűnt a szemem elől, úgyhogy azt hittem, csupán egy
fénylő gömbre nézek, ami talán a Hold tányérja volt. De indulatosan
megráztam a fejem, becsuktam és újra kinyitottam a szemem, ő pedig ismét
előttem ült ugyanúgy, mint előbb.
– Még mindig látlak, Simon – mondtam hitetlenkedve. – Nem akarok többé a szemedbe nézni.
Barátságosan elnevette magát, mindkét kezével feloldó mozdulatot tett, és megszólalt:
– Akaratos fiú vagy, és nem akarlak kényszeríteni, mert az ilyesmiből soha
42
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
43
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
így szólt:
– Ezt ajándékba kapod tőlem. Védelmezze álmaidat, amikor a telihold
világít.
Erős ellenszenv lett úrrá rajtam, hogy bármilyen ajándékot elfogadjak tőle.
Ezért így válaszoltam:
– Megveszem. Mennyit akarsz érte?
– Csupán egy szálat a szőke hajadból – mondta Heléna papnő, és már
nyújtotta is a kezét, hogy kitépje egy hajszálamat, de Laelia néni
szörnyülködve megakadályozta ebben, és a fülembe súgta, hogy inkább
pénzt adjak a nőnek.
Nem volt aprópénzem, úgyhogy egy egész aranyat nyújtottam át neki, és bizonyára rá is
szolgált jóslásával. Közönyösen elvette a pénzt, és így gúnyolódott:
– Nagyon drágán méred a hajszálaidat. De talán igazad van. Csak az
istennő tudja.
A templom előtt találtam rá Barbusra, aki minden igyekezetével titkolni
próbálta, hogy kihasználta az alkalmat egy kis borozgatásra. Ezért le is maradt mögöttünk,
hogy rogyadozó léptekkel kövessen bennünket. Laelia néni jókedvre derült, karján a véraláfutást
simogatta, és így magyarázott nekem:
– Simon varázsló régóta nem volt hozzám ilyen kegyes, mint ma. Minden tekintetben
újjáéledtem és felfrissültem, és a legkisebb fájdalmat sem érzem többé a testemben. De jó, hogy
nem adtad oda a hajszáladat annak a szemérmetlen lánynak. A hajad segítségével álmodban az
ágyadba jöhetett volna.
Kezét riadtan a szája elé kapva rám pillantott, és megjegyezte:
– Hiszen nagy fiú vagy már. Apád bizonyára elmagyarázta neked ezeket a dolgokat. Biztosan
tudom, hogy Simon varázsló olykor-olykor megparancsolta az igézete alatt álló férfinak, hogy
háljon a leányával. Ily módon a férfi teljesen a hatalmukba került, bár kárpótlásul
mindenféle más sikert aratott. Előre figyelmeztetnem kellett volna téged, de
nem jutott eszembe, hiszen még kiskorú vagy. Csak akkor döbbentem rá a
szándékára, amikor Helena a hajad szálát kérte.
Miután Simon varázslóval találkoztam, csakugyan nem láttam többé rossz
álmokat. Ha lidércálom kerülgetett, álmomban is eszembe jutott Simon
varázsló tanácsa, és az oroszlánt hívtam. Nyomban jött is, védelmezőleg
leheveredett mellém, és minden tekintetben olyan eleven volt, hogy kezemmel
megsimogathattam a bundáját, noha amikor az ilyen álomból felébredtem, tapasztaltam, hogy
csak puha takaróm rojtjait simogattam.
Az oroszlán olyan nagy örömet szerzett nekem, hogy olykor szólongatni kezdtem, mihelyt
álomba merültem. Sőt az is előfordult, hogy amikor a városban járkáltam, azt
képzeltem, hogy az oroszlán védelmezőn mögöttem lépked. Később
megértettem, hogy Antiokheiában szilaj életet éltem, és állandóan
cimboráim társaságában voltam. Rómában az első hónapokban nagyon
egyedül voltam és tétlenkedtem. Ezért képzeltem társamnak az oroszlánt.
Teliholdas éjszakákon a biztonság kedvéért a fekete kőtojást is a kezemben
szorongattam, és nem is féltem többé, bár a Hold egyenesen az arcomba
világított.
Néhány nappal az után, hogy Simon varázslóval találkoztam, eszembe jutott
atyám biztatása, és elmentem a Palatinus lábánál levő nyilvános könyvtárba.
A zsémbes könyvtárostól az etruszkok történetét kértem, amelyet Claudius
császár adott ki. Először félvállról kezelt, fiútógám miatt, de már ráuntam a rómaiak
sértéseire, és haragosan rárivalltam, hogy egyenesen a császárnál emelek panaszt, hogy írásait
44
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
nem hagyják olvasni a könyvtárban. Tüstént egy kék ruhás rabszolgát hívott, hogy vezessen
engem, és a rabszolga be is vitt egy terembe, amelyben Claudius nagyméretű szobra
állt, és megmutatta nekem a polcokat, amelyeken a könyveket tartották,
biztatva, hogy magam keressem elő, amit akarok.
Elámulva álltam meg Claudius császár szobra előtt, mert a császár
Apollóként mintáztatta meg magát, és a szobrász megszépítette vézna
tagjait és ravasz, iszákos ábrázatát, úgyhogy a szobor inkább komikus volt,
semmint magasztos. Arra gondoltam, hogy a császár mindenesetre nem hiú,
hiszen megengedte, hogy ily módon ábrázolják őt egy nyilvános könyvtárban.
Először azt hittem, egyedül vagyok a szobában, és feltételeztem, hogy a
rómaiak nem nagyon tisztelik Claudiust, az írót, hogy hagyják a műveit a
polcokon porosodni. De aztán észrevettem, hogy a terem egyik keskeny
világítóablaka mellett, háttal nekem, egy nő ült egy tekercset olvasva. Egy
ideig kerestem az etruszkok történetét. Karthágó történetét, amelyet
Claudius írt, megtaláltam, de éppen azok a polcok voltak üresek, amelyeken
szemlátomást az etruszkok történetét tartották. Ismét az olvasó nő felé
pillantottam, és észrevettem, hogy mellette egész csomó kézirattekercs van.
Az egész napomat erre az unalmas teendőre szántam, mert a könyvtárban
a tűzveszély miatt lámpafénynél nem lehetett olvasni. Mégsem szerettem
volna dolgom végezetlenül távozni. Ezért erőt vettem magamon, bár
szégyenkeztem megszólítani egy vadidegen nőt. Odamentem hozzá, és
megkérdeztem, csakugyan az etruszkok történetét olvassa-e, és hogy
valamennyi tekercsre szüksége van-e a kutatásaihoz. A hangom gúnyos volt,
bár jól tudtam hogy sok jól nevelt leány igazi könyvmoly. Nem olvasnak ugyan
történelmet, hanem Ovidiuson kívül fantasztikus szerelmi történeteket és útleírásokat.
A nő nagyon megijedt, mintha csak ekkor vette volna észre, hogy a
szobába jöttem, és rám emelte arcát és vad tekintetét. Fiatal volt és a
hajáról következtetve még hajadon. Arca nem volt szép, hanem inkább
szabálytalan és durva vonású. Selymes bőre napbarnított volt, mint a
rabszolga bőre, szája nagy, ajka pedig telt volt.
– A szent rítusok szavait igyekszem megtanulni, és ezeket hasonlítom össze a
különböző könyvekben – förmedt rám. – Nincs ebben semmi nevetséges.
Vadságától eltekintve úgy éreztem, ugyanannyira szégyenkezik előttem,
mint én előtte. Észrevettem, hogy a keze tintafoltos, és hogy csepegő
nádtollal jegyzeteket készített magának a nádpapírra, írásáról látszott, hogy gyakran ír, noha
hitvány írószerei miatt nem volt szép az írása.
– Egyáltalán nem nevetek – jegyeztem meg gyorsan, és rámosolyogtam. –
Éppen ellenkezőleg, tisztellek, tanult emberre valló munkádért. Egyáltalán
nem merészeltelek volna zavarni, de megígértem atyámnak, hogy éppen ezt
a művet olvasom el. Természetesen nem értek belőle annyit, mint te. De az
ígéret ígéret.
Reméltem, megkérdi atyám nevét, hogy én is megkérdezhessem az ő
nevét. De nem volt ennyire kíváncsi. Éppen ellenkezőleg, úgy nézett rám,
mint egy szemtelen légyre, a lábánál levő tekercshalmazban keresgélt, és
átnyújtotta nekem a történet első részét.
– Tessék! – mondta. – Fogd, és hagyj békén a tolakodásoddal.
Annyira elpirultam, hogy kiforrósodott az arcom. A leány csakugyan
tévedett, ha azt hitte felőlem, hogy csak ürügyet kerestem arra, hogy
megismerkedjem vele. Fogtam a tekercset, a terem túlsó felébe mentem az
45
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
46
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
47
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
48
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
49
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
volna. Törvényes jogom, hogy a Claudia nevet viseljem, de egyetlen tisztességes férfi sem
hajlandó feleségül venni, és nem is tehetné meg, mivel atyám eljárásával
fattyúnak nyilvánított a törvény ellenére. Most már talán megérted, miért
olvasom a műveit, hogy lássam, milyen ostoba vénember, és azt is
megérted, miért köpöm le a szobrát.
– Minden isten nevére, az ismert és az ismeretlen istenek nevére! – kiáltottam fel elképedve. –
Hát azt állítod, hogy Claudius császár leánya vagy, te ostoba leány!
– Ezt mindenki tudja Rómában – csattant fel a válasza. Ezért nem mernek üdvözölni a
szenátorok és a lovagok. Ezért dugnak engem vidékre a Vaticanus mögé. De
teljesítsd ígéretedet, ha már egyszer felfedtem előtted a nevemet, noha
egyáltalán nem kellett volna megtennem.
Hirtelen elengedte a kezemet, és magához szorított, bár ellenkeztem. De aztán
bosszantani kezdett. Erősen magamhoz szorítottam, és a sötétben
megcsókoltam meleg száját. És semmi sem történt velem, bár megszegtem
fogadalmamat. Vagy talán az istennő nem sértődött meg, mivel egy cseppet
sem kezdtem remegni, amikor a leányt megcsókoltam. Vagy talán éppen a fogadalom
miatt nem tudtam még remegni, amikor leányszájat csókoltam. Nem tudom.
Claudia két kezével a vállamat fogta, forrón zihált az arcomba, és ezt kérdezte:
– Minutus, megígéred, hogy mindenképpen megkeresel, ha megkapod a férfitógát?
Azt hebegtem, hogy aztán is atyám parancsainak tartozom engedelmességgel. De Claudia
határozottan így szólt:
– Miután megcsókoltál, így vagy úgy hozzám vagy kötve. Lehajolt, és a sötétben megkereste
lábbelijét, másik kezével megpaskolta hideg arcomat, és futva távozott. Utána
kiáltottam, hogy nem érzem, hogy bármilyen formában hozzá lennék kötve,
hiszen erőszakkal csókolt meg, de Claudia már eltűnt a sötétségben. A szél a
betegek jajszavát hozta a sziget felől, a víz rosszat sejtetően sustorgott, és a
lehető leggyorsabban hazasiettem. Barbus hiába keresett a könyvtárban és
a fórumon, és dühös volt rám, de nem merte elmondani Laelia néninek, hogy
eltűntem. Atyám szerencsére szokása szerint sokáig elmaradt.
A következő napon Laelia nénitől kerülő úton tudakozódtam Claudiáról.
Elmondtam, hogy a könyvtárban találkoztam Claudia Plautiával, és hogy
nádtollat adtam neki. Laelia néni szörnyülködni kezdett, és így kérlelt:
– Semmi esetre se legyen bármilyen közöd, ahhoz a szemérmetlen lányhoz. Inkább fuss el,
ha ismét látod. Claudius császár már többször is megbánta, hogy nem
fojtotta meg, de annak idején Claudius még nem mert ilyesmit megtenni. A
leány anyja erőszakos nő volt. Claudiusnak a saját bőrét kellett volna
féltenie, ha a leánynak vesztét okozta volna. Claudius bosszúságára Gaius
császár mindig unokahúgának nevezte Claudiát, és szerintem őt is
belekeverte erkölcstelen dolgaiba. Szegény Gaius a húgával is együtt hált,
hiszen istennek képzelte magát. Claudiát egyetlen tisztességes házban sem
fogadják. Az anyját egy híres gladiátor véletlenül ölte meg, és még vád alá sem helyezték
miatta, mert bizonyítani tudta, hogy csak az erényeit védelmezte. Urgulanilla ugyanis az évek
során egyre szilajabb lett szerelmi dolgaiban.
Hamarosan megfeledkeztem Claudiáról, mert atyám magával vitt Caerébe, és
azzal töltöttük a telet, hogy megnéztük birtokait. A hajdani etruszk királyok
és nemesek tekintélyes sírdombjai az út mindkét oldalán megrendítő hatást
gyakoroltak rám, mert a végtelenségbe nyúltak. Amikor a rómaiak több száz
évvel ezelőtt elfoglalták Caerét, kifosztották ugyan a régi sírok kincseit, de
egészen friss nagy sírdombok is sorakoztak a szent út mentén. Kezdtem
50
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
51
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
lehetett terjeszteni, úgyhogy vissza kellett térnünk Rómába. Ott több napon át otthon
tartózkodtunk, mert bármikor a Palatínusra hívathattak bennünket. Claudius titkára, Narcissus
megígérte, hogy gondoskodik az előterjesztésre alkalmas pillanatról.
A tél kemény volt, Róma kőpadlói dermesztő hideget árasztottak, és a
bérházakban mindennap meghalt valaki széngázmérgezésben a helytelenül
kezelt parázstartók miatt. Nappal ugyan a tavasz előhírnökeként sütött a
nap, de még a szenátorok is szégyentelenül magukkal vitették a parázstartót
elefántcsont székeik alá, amikor összegyűltek a curiában. Laelia néni
panaszkodott, hogy nem sok maradt Róma régi erényeiből. Augustus
idejében még sok öreg szenátor inkább a tüdőbajt vagy a sírig tartó
köszvényt választotta, semhogy ilyen férfiatlanul kényeztette volna a saját
testét.
Laelia néni feltétlenül látni akarta a Lupercalia-ünnepet és Lupercus papjainak felvonulását.
Azt állította, hogy Claudius császár, mint a legmagasabb rangú főpap, maga
ellenőrzi a szertartásokat, úgyhogy a Lupercalia-ünnepen aligha hívatnak
bennünket a Palatiumba. Február idusán kora reggel elkísértem Laelia nénit,
és igyekeztünk minél közelebb jutni az öreg fügefához. A barlangban
Lupercus papjai kecskebakot öltek Faunus Lupercus tiszteletére. Az
áldozópap a véres késsel jelt rajzolt Lupercus minden papjának a homlokára,
amelyet ők egyszerre töröltek le tejbe mártott szentelt gyolcsdarabbal, és
ugyanakkor felharsant rituális nevetésük. A barlangból kiáradó szent nevetés
olyan hangos és borzalmas volt, hogy a tömeg felnyögött az áhítattól,
néhány szédült nő pedig felkészülve az útra futott, amelyet az őrök szentelt
vesszőkkel tartottak szabadon az ünnepi menetszámára. A barlangban a
papok áldozati késeikkel szíjakra hasogatták a kecske bőrét, aztán szent
táncot járva, az útra vonultak. Valamennyien tetőtől talpig mezítelenek
voltak, szüntelenül harsogott szent nevetésük, és szíjaikkal az útra tóduló
nőkre suhintottak, úgyhogy ezek ruháján véres nyomok maradtak, így táncolva megkerülték
az egész Palatinus-dombot.
Laelia néni elégedett volt, és kijelentette, hogy hosszú évek óta nem
hallatszott ilyen ünnepélyesen a rituális nevetés. Az a nő, akit Lupercus
papjai véres szíjakkal megcsapkodtak, egy éven belül teherbe esik,
magyarázta. Ez csalhatatlan szer volt a meddőség ellen. Panaszolta, hogy az
előkelő nők nem akarnak többé gyermeket, s csupán a közönséges
polgárfeleségek vetik magukat alá e szertartásnak. Egyetlen
szenátorfeleséget sem látott közöttük a szent úton. Az egymás hegyen-hátán
tolongó tömegben többen azt állították, hogy látták Claudius császárt a saját
magas személyében, amint meztelenül ugrált és rikoltozott a barlang
szájában, s vesszőzésre buzdította Lupercus papjait. Mi nem láttuk őt. Miután
az ünnepi menet körbejárta a dombot, és visszatért a barlangba, hogy
vemhes szukát áldozzon, mi is hazatértünk, és a hagyományokat követve
főtt kecskehúst meg nemi szerv formájúra szaggatott búzakenyeret ettünk.
Laelia néni bort ivott, és örvendezett, hogy a zord tél után végre közeledik a csodálatos római
tavasz.
Amikor atyám éppen arra biztatta, hogy térjen ebéd utáni pihenőre, még
mielőtt olyasmiről kezdene beszélni, ami nem az én fiúi fülemnek való, a
futástól zihálva megérkezett a császár titkárának, Narcissusnak a rabszolgaküldönce, és
felszólított bennünket, hogy egyetlen pillanatot sem vesztegetve siessünk a Palatiumba. Gyalog
keltünk útra, és csak Barbus kísért el bennünket, amin a rabszolga nagyon csodálkozott.
Szerencsére az ünnep miatt mindkettőnk öltözéke megfelelt a hagyományos
követelményeknek.
52
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
53
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
54
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
55
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
56
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
58
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
szokás volt. A földi istenek csupán jelképek voltak. Nem uralkodtak ők semmi
fölött. Az emberi életet csupán a vak véletlen irányítja. Miután egy ideig ilyen
vigasztalanul töprengtem, fogtam a szelencét, és úgy döntöttem, okosabb dolog
teljesíteni a fogadalmat, mint nem teljesíteni.
A hátsó ajtón elhagytam a házat, és a konyhában fogadtam a verítékezve
sürgölődő rabszolgák áldásait. Biztattam őket, hogy csak egyenek és
igyanak, amennyi beléjük fér, hiszen további vendégekre nem számíthatunk,
sőt a korábbiak is szedelőzködnek már. A kapufélfánál gondosan
megigazítottam a csonkig égő fáklyákat, s szomorúan arra gondoltam, hogy
talán ez volt életem legnagyobb ünnepnapja. Bizony, olyan az élet, mint a
fáklya, amely előbb fényesen világítva ég, és végül sercegve, füstölögve
kialszik.
A fal sötét árnyékából barna köntösbe burkolódzott leány pattant elém.
– Minutus, Minutus – suttogta alig hallhatóan. – Sok szerencsét kívánok neked, és ajándékba
ezeket a magam sütötte süteményeket hoztam. A rabszolgáknál akartam hagyni, de a sors kegyes
volt hozzám, hogy találkoztam veled.
Ijedten ismertem fel benne Claudiát, akitől Laelia néni óva intett. De
ugyanakkor hízelgett nekem, hogy a furcsa leány kiderítette férfiúvá
avatásom kedvező napját, hogy szerencsét kívánhasson nekem. Váratlanul
szilaj öröm lett úrrá rajtam, amikor dús fekete szemöldökét, nagy száját és
napbarnította bőrét megpillantottam. Ő más volt, mint azok a vendégek, akik
öregen és besavanyodva összegyűltek a házunkban. Claudia eleven és
hamisítatlan volt, és nem tettette magát. A barátom volt.
Miközben magamba szívtam hajának üde mentaillatát, a szép Tullia
asszony illatos kenőcseivel mesterkéltnek és émelyítőnek tűnt a
szememben, noha akaratom ellenére átforrósodott a testem, amikor kezével a tarkómat
simogatta.
– Claudia, Claudia! – kiáltottam fel. – Örülök, hogy látlak. Hát csakugyan
saját kezűleg sütötted nekem a süteményt, hogy szerencsét kívánj nekem?
Claudia a kezével szemérmesen megérintette az orcámat, és már korántsem volt
olyan szilaj és öntudatos, mint amikor először találkoztunk.
– Minutus! – suttogta. – Bizonyára sok rosszat meséltek neked rólam, de
nem vagyok olyan rossz, mint ahogy állítják. Éppen ellenkezőleg, amióta
veled találkoztam, csak jóra akarok gondolni. Ezzel szerencsét hoztál nekem.
Egymás mellett lépkedve indultunk el a Hold temploma felé. Claudia
megigazította a tóga redőit a nyakamon, és együtt ettük a süteményt,
amelyet ő sütött; felváltva haraptunk belőle, ahogyan a könyvtárban a sajtot
ettük. A sütemény mézzel és köménnyel volt ízesítve. Claudia elmondta,
hogy maga gyűjtötte a mézet és a köménymagot, a búzaszemeket pedig
saját kezűleg őrölte meg az ősi kézi őrlőkővel.
Amint sétáltunk, nem kapaszkodott a kezembe, sőt, óvakodott attól, hogy
hozzám érjen. Férfiúi mivoltom tudatában magam fogtam meg a kezét, és vezettem, nehogy
megbotoljék az utca gödreiben. Sóhajtott a boldogságtól, amint vezettem. A mélységes bizalom
hatására meséltem neki a fogadalomról, meg arról, hogy fogadalmi ajándékként ezüstszelencét
kell vinnem a Hold templomába.
Claudia felkiáltott:
– Juj, az rossz hírű templom! Éjszakánként a zárt ajtók mögött erkölcstelen
szertartásokat végeznek ott. Mégiscsak jó, hogy megvártalak a házatok előtt.
Ha egyedül mentél volna oda, mást is elveszthettél volna, nemcsak fogadalmi ajándékodat.
59
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Aztán folytatta:
– Én még az állami áldozatbemutatásokra is fittyet hányok. Az istenek
pusztán kőből meg fából vannak. Az a bolondos öreg ott a Palatiumon
felújítja a régi szertartásokat, hogy a népet korábbi bilincseibe verje. Nekem van egy szent
fám és egy tiszta forrásom. Ha szomorú vagyok, felkapaszkodom a Vaticanus orákulumához,
hogy a madarak röptét nézegessem.
– Úgy beszélsz, mint az atyám - válaszoltam. – Ő még a jövendőmondó
papot sem akarta meghívni, hogy nekem az áldozati állat beleiből jósoljon.
De erők és varázslat létezik. Ezt az értelmes emberek is elismerik. Ezért
inkább teljesítem fogadalmamat, semhogy teljesítetlenül maradjon.
Claudia gyanakodva rám pillantott.
– A zsidóknak láthatatlan istenük van, akinek nincs képe – mondta. – Az
igaz, hogy heves és bosszúvágyó isten, de a zsidók szent könyveiben jót is
állítanak felőle. Sok előkelő nő Iulius Caesar zsinagógájában hallgat erről
előadásokat, és pénzadományokat küld jeruzsálemi templomába, hogy elnyerje a
jóakaratát.
– Pontosan így van – gúnyolódtam. – Mindezt már Antiokheiából ismerem. Azt is hallottam,
hogy a zsidók láthatatlan istene a saját fiát küldte el királynak Judeába. Mint lázadót keresztre
feszítették, de ő feltámadt, hogy megszabadítsa az embereket a régi istenek
hatalmától. Csak nem keveredtél te is a zsidók istenkáromlásába, Claudia?
Claudia összeráncolta a homlokát, fájdalmasan belecsípett a karomba, és dacosan rám förmedt:
– Ez legalább új tanítás, és bármi újat támogatok, csakhogy bosszantsam azt a részeg disznót a
Palatiumban.
A földbe süllyedt Hold-templom elé értünk. Örömömre az ajtó tárva-nyitva állt, és bent néhány
olajmécses égett, bár egyetlen embert sem lehetett látni. Ezüstszelencémet a többi áldozati
ajándék közé akasztottam. Talán meg kellett volna ráznom a csengőt, és a
papnőt kellett volna hívnom, de őszintén be kell vallanom, hogy féltem tőle,
és nem akartam éppen akkor látni halottsápadt arcát. Gyorsan
megmártottam az ujjam a szentelt olajban, és ujjam hegyével megérintettem
a fekete kőtojást. Claudia huncutkodva mosolygott, és ajándékul egy
süteményt tett a papnő üres székére. Aztán kifutottunk a templomból, mint a
gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre.
A templom előtt megcsókoltuk egymást. Claudia mindkét kezével forró
arcomat fogta, és féltékenyen ezt kérdezte tőlem:
– Atyád talán már el is jegyzett téged? Vagy talán római kislányokat vittek hozzád, hogy
válassz közülük? Hiszen ez is hozzátartozik a férfivá avatás napjához.
Eddig eszembe sem jutott, hogy Laelia néni öreg barátnői ugyan miért hoztak
magukkal néhány kislányt, akik az ujjúkat szopva bámultak engem. Azt
hittem, csak azért hozták el őket, hogy süteményeket meg édességeket
egyenek.
– Nem, nem – védekeztem riadtan –, atyámnak esze ágában sincs, hogy bárkivel is eljegyezzen
engem.
– Jaj, bárcsak még féken tudnám tartani szilaj szívemet, és higgadtan meg
tudnám magyarázni neked a gondolataimat – mondta szomorúan Claudia. –
Idő előtt senkihez se kösd magad. Az ilyesmiből csak boldogtalanság
származik. Rómában túlságosan is sok a házasságtörés. A köztünk levő
korkülönbséget most még bizonyára igen nagynak találod. Hiszen öt évvel
vagyok idősebb nálad. De az évek múlnak, te haditribunusként eleget teszel
katonai szolgálatodnak, és ez a korkülönbség egyre kisebb lesz. Ettél a
60
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
61
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
belőlem:
– Ezt nyilván te tudod a legjobban.
Anélkül, hogy ránéztem volna, elindultam hazafelé. Kis habozás után lassú léptekkel utánam
indult, és hosszú ideig egyetlen szót sem váltottunk egymással. De végül akaratlanul is vidám
nevetésbe törtem ki. Hiszen szerintem mégiscsak kedves volt, hogy olyan alázatosan jött utánam.
Ő kapva kapott az alkalmon, kezét a vállamra tette, és kérlelt:
– Ígérj meg valamit, kedves Minutus. Ne menj azonnal az örömházba, és Venusnak se
áldozz, ahogyan a legtöbb fiú teszi, mihelyt megkapja a férfitogát. Ha
ellenállhatatlan vágy fog el, hogy ilyesmit tégy, hiszen tudom, hogy a férfiak
féktelenek, ígérd meg, hogy ezt is először nekem mondod meg, bár sebet
ütnél a szívemen.
Mindent megígértem neki, mert olyan buzgón kérlelt. Gondolatban már
azon tűnődtem, vajon milyen lovat kaphatnék. Hiszen az én koromban még
maga Cleopatra sem kelhetett volna versenyre egy jó hátaslóval. Nevetve
tettem neki ígéretet, és kedves, de bolondos lánynak neveztem. Mosolyogva
és jó barátokként váltunk el egymástól. Továbbra is jókedvű maradtam.
Amikor hazaértem, atyám éppen beült a hordszékbe Tullia asszony mellé,
hogy udvariasan hazakísérje, mivel Tullia asszony a város túlsó felében
lakott, a Viminalis dombon, az Altasemita és az Esquiliae városrész határán.
Atyám tágra nyílt szemmel meredt maga elé, és nem érdeklődött, merre
jártam, hanem csak annyit mondott, hogy idejében térjek nyugovóra.
Gyanítottam, hogy alaposan felöntött a garatra, de a járásáról nem lehetett
észrevenni.
Mélyen és sokáig aludtam, de nagyon csalódottnak éreztem magam, amikor reggel atyám nem
volt otthon. Szerettem volna, ha nyomban elmegyünk a római lovassági istállóba, hogy lovat
válasszunk nekem. A vendégség után javában takarították a házat, Laelia néni pedig fejfájásra
panaszkodott. Megkérdeztem, hol van atyám, hová mehetett ilyen korán reggel, de Laelia néni
dühösen így válaszolt:
– Apád éppen elég idős már ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Sok beszélgetni
valója volt ifjúkori barátnőjével. Talán Tulliánál töltötte az éjszakát. Van ott
fekvőhely több férfi számára is.
Barbusszal a kertben azzal töltöttük az időt, hogy a bokrok rejtekén kockát
dobtunk, miközben a házban a takarító személyzet mindent a feje tetejére
állított súrolókeféivel és vödreivel. Tavasz volt a levegőben. Déltájban végre
futva érkezett atyám, magából kikelve, borostás arccal és vérben forgó
szemmel. Arcát mocskos tógájának szegélyével takarta el, és jogtudós volt
vele papírtekercsekkel meg írószerekkel. Barbus a könyökével oldalba bökött, jelezve,
hogy jobb lesz csukva tartanom a számat.
Szelíd természetű atyám szokásaitól eltérően felrúgta a takarító asszonyok
csöbreit, és ráparancsolt a rabszolgákra, hogy szélsebesen tűnjenek el a
szeme elől. Miután gyors tanácskozást folytatott a jogásszal, maga elé
hívatott. Laelia néni sírt, mint a szökőkút, én meg alig mertem dadogva
megkérdezni atyámtól, ráér-e, hogy elmenjünk lovat választani nekem.
– Te meg a lovad vittetek romlásba – dühöngött atyám. Arca annyira eltorzult, hogy láttára
megértette az ember: fiatal korában valóban éveken át elborult elmével vándorolhatott. De
nyomban megbánta, hogy rám ordított.
– Nem, nem, mindennek magam vagyok az oka – ismerte el. – A saját gyengeségem miatt
megyek tönkre, ha tönkremegyek. A balsors minden tervemet felborította.
Késedelem nélkül vissza kell térnem Antiokheiába. Ezért biztosítottam
62
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
64
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
65
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
66
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Bölcsen azt válaszoltam, hogy a baleset mindig úgy következik be, hogy
senki sem sejti meg előre, és senki sem lehet elég óvatos, hogy elkerülje a
szerencsétlenséget, ha úgy rendeltetett számára. A gyúró készségesen elismerte, hogy így
van, de atyám komoran így beszélt:
– Mindenesetre könnyű halála volt, ami jobb a szomorú öregség sokféle
bajánál.
Végül is a kimerültségtől elaludt, de fel-fel jajdult, és gyakran felriadt
álmában. A borbély súgva megkérdezte tőlem, talán hívjon a
szórakoztatásomra valakit a ház bájos rabszolganői közül, mivel észrevette,
hogy én nem voltam álmos. Arra kértem, inkább valami olvasnivalót adjon.
Néhány görög szerelmi históriát hozott nekem a könyvtárból, amelyek csak
untattak. Szívesebben olvastam volna a lovak nemesítéséről a nagy római
méntelepen.
Atyám napnyugtáig aludt. Miután új ruhát öltöttünk magunkra, amelyet a
ruhatár kezelője készített ki számunkra, hirtelen az egész ház megtelt
vendégekkel. A legtöbben még fiatal, vidám és nevető emberek voltak, de
akadt közöttük néhány kövér, kicsapongó vénség is, akiket képtelen voltam
tisztelni, bár egyikük szenátor volt. A császári testőrség egyik fő
centuriójával legalább a lovakról beszélgethettem, de csodálkozásomra
sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított a nők iránt, s miután bort ittak,
szemérmetlenül lazítottak öltözékükön, hogy szabadon lélegezhessenek.
Amikor észrevettem, mivé fajul ez a lakodalmi ünnepség, Barbus keresésére indultam, akit a
ház szolgái bőségesen megvendégeltek.
– Itt nagyobb vendégszeretetben van részem – mondta Barbus a fejét fogva
–, mint aminőt valaha is tapasztaltam, és engem is egy szempillantás alatt
megnősítettek volna, ha mint öreg veterán nem tudtam volna vigyázni
magamra. Ez a ház nem megfelelő hely számodra, Minutus, és számomra
sem, katonaszavamra mondom.
Miközben harsogott a zene, és a padlón mezítelen táncosnők meg
akrobaták mutatták be művészetüket, atyám keresésére indultam. A
kereveten heverészett Tullia asszony mellett, komoran és magába zárkózva.
– Lehet, hogy hozzátartozik a római szokásokhoz – mondtam –, hogy finom
asszonyok végighányják a falakat? Meg hogy a férfiak szemérmetlenül
integessenek nekem? De nem tűröm el, hogy bárki jogot formáljon magának
testem bármely részének érintésére. Nem vagyok sem rabszolga, sem herélt. Haza akarok menni.
– Túlságosan gyenge és kényelemszerető vagyok – ismerte el atyám –,
semhogy távol tudjam tartani magam a romlottságtól, de legyen belőled
nálam erősebb akaratú férfi. Örülök elhatározásodnak, hiszen magad
döntöttél Így. Nekem itt kell maradnom, mert senki sem kerülheti el a sorsát,
de neked jobb lesz, ha Laelia néninél laksz, hisz saját vagyonod van már.
Semmi jó nem származna belőle, ha a mostohaanyád házában laknál.
Tullia asszony már nem is nézett olyan gyengéden rám, mint az előző este.
Megkérdeztem, eljöhetek-e reggel atyámért, hogy együtt válasszunk lovat,
de Tullia asszony mogorván rám förmedt:
– Atyád már túl öreg a lovagláshoz. Csak leesne a ló hátáról, és megütné drága fejét. A
centenáriumi felvonuláson vezetheti a lovát.
Majd atyámhoz fordulva így folytatta:
– Értsd már meg, hogy Minutus férfitógában jár, és nem bújhat többé az apja háta mögé. Ha
még annyi férfiasság sincs benne, hogy maga válasszon lovat magának, akkor soha
67
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
semmi sem lesz belőle. Ilyen semmiségért csak nem hagyod el a házat, hogy
a Mars-mező istállómestereivel és a lóápolókkal veszekedj?
– Legyen hát – egyezett bele atyám. – Többé nem vigyázhatok rád, Minutus. Menj haza, és
vidd magaddal Laelia nénédet is. Ő túl öreg és tisztességes, semhogy
megértené az új életformákat. Menj, mielőtt túlságosan ittasnak látnál
engem. Nagyon félek, hogy ettől kezdve a bor lesz az egyetlen vigaszom az
életben.
Megértettem, hogy elvesztettem atyámat. A komor sivárság érzése lett úrrá rajtam.
Nagyon rövid ideig élvezhettem jóakaratát. De azt is megértettem, hogy
önmagamnak az a legjobb, ha megkeményítem szívemet, és a saját
belátásom szerint építem fel az életemet. Előkerítettem Laelia nénit, és teljes
erőmből a fenekére csaptam annak a félig mezítelen nőnek, aki homályos
szemmel próbált a nyakamba ugrani. De az ütéstől csak felgerjedt, úgyhogy
Barbusnak kellett leráncigálnia rólam.
Tullia asszony annyira örült neki, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlünk,
hogy készségesen rendelkezésre bocsátotta a saját hordszékét. Útközben Laelia néni
megigazította a ruháját, és kotkodácsolni kezdett:
– Sok mendemondát hallottam már a római házak új szokásairól, de mégsem akartam hinni a
szememnek. Valeria Tulliát meglehetősen tisztességes nőnek tartják. Talán a
házasságtól lett ilyen szilaj az önmegtartóztató özvegyi élet után, noha sok
jóképű férfi szemlátomást úgy jár a házába, mintha hazajönne. Atyádra még
sok teendő vár, hogy kordában tarthassa.
Másnap korán reggel, miközben mézbe mártogattuk a kenyérdarabkákat, így szóltam
Barbushoz:
– El kell mennem, hogy lovat válasszak, magamnak, és egyedül kell
mennem, mert hogy férfi lettem, nincs többé szükségem kísérőre, mint
gyermekkoromban. Számodra most itt van életed nagy lehetősége, hogy
valóra váltsd álmodat, és felcsapj kocsmárosnak.
Barbus komolyan ellenkezett:
– Valóban szemügyre vettem néhány barátságos kocsmát Róma különböző
városrészeiben, és atyád jóvoltából meg is vehetnék egyet. De igazat szólva,
már nem csábít annyira a gondolat, mint azelőtt, amikor még a kemény
földön háltam, és a légió savanyú borát ittam. Magam mohón vágyom a
borra, és ha megittasodom, szívesen vendégelem meg a többieket is. A
kocsmának gazdán kívül gazdasszonyra is szüksége van, de a kellemetlen
tapasztalatok szerint a kocsmárosnék kemény kezű nők. Tulajdonképpen
egyelőre még szívesebben maradnék a te szolgálatodban. Védelmezőre
természetesen nincs már szükséged, de észrevettem, hogy minden lovag,
aki valamit is ad a méltóságára, kísérőket tart maga mellett, úgyhogy
egyeseknek tíz, sőt száz kísérőjük is van, ha a városban járnak. Ezért a saját
méltóságod megőrzésére az lesz a legokosabb, ha sebhelyes veteránnal
kísérteted magad.
– A lovasság természetesen más valami- folytatta –, de nagyon félek, hogy kemény
hetek állnak előtted. Mások szemében csak újonc vagy. Én ugyan meséltem
neked, hogyan képezik ki a légiókban az újoncokat, de talán nem hittél el
mindent, és túloztam is, hogy szórakoztassalak. Mindenekelőtt uralkodj az
indulataidon, harapd össze a fogaidat, ne haragudj a feljebbvalódra. Menjünk együtt. Talán
tudok neked tanácsot adni.
Amint a városon keresztül a Mars-mező felé baktattunk, Barbus szomorúan
68
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
megjegyezte:
– Voltaképpen jogom lenne az al-centurio rangjelzésre, sőt még a falkorona
viselésére is, ha borozás után nem lett volna mindig túlságosan verekedő
kedvem. Moesia egyik nyomorúságos barbár csapszékében csaptam zálogba
azt a láncot is, amelyet Lucius Porcius haditribunustól kaptam, miután öt
sebből vérezve, a jégtáblák között úszva átvittem a hátamon a Dunán, és
nem is tudtam kiváltani, mert máshova helyeztek bennünket. De
betérhetünk valamelyik fegyverboltba, és vehetünk nekem egy használt
emlékláncot. Téged talán jobban tisztelnének, ha a kísérődnek ilyesmi lenne
a nyakában.
Azt válaszoltam, hogy a nyelvében éppen elég kitüntetés rejlik, de Barbus
makacsul kitartott mellette, és betért egy boltba, hogy győzelmi réztűt
vásároljon magának, melynek felirata annyira lekopott, hogy nem látszott,
melyik triumphator osztotta ki öreg katonái között. Miután a vállára
erősítette, kijelentette, most már nagyobb biztonságban érzi magát a
lovasság körében.
A nagy mezőn mintegy száz ifjú lovag javában gyakorolta a centenáriumi
ünnepség lovas játékait. Az istállómester nagy darab, durva férfi volt, és
harsányan nevetni kezdett, amikor a lovagi rend quaestorától kapott utalványomat olvasta.
– Bizonyára találunk számodra megfelelő lovat, fiatalember! – kiáltott fel. –
Milyet akarsz, nagyot vagy kicsit, szilajt vagy szelídet, fehéret vagy feketét?
Bevitt a szabad lovak istállójába. Több lóra is rámutattam, amelyek a
kedvemre valónak látszottak, de ő a papírjaira pillantott, és hidegen azt
állította, hogy már foglaltak.
– Az lesz a legbiztosabb, ha szelíd lovat kapsz, amely hozzászokott a gyakorlatokhoz és a
nagy cirkusz zajához, és ismeri a kürtjeleket, ha már egyszer részt akarsz
venni a centenáriumi ünnep szemléjén – javasolta. – Lovagoltál már ezelőtt
is?
Szégyenlősen elismertem, hogy egy keveset gyakoroltam már a lovaglást
Antiokheiában, mert Barbus megtiltotta, hogy dicsekedjem. Hozzátettem, hogy azt hiszem,
a lovasság valamennyi lova hozzászokott a kürthöz.
– Bár szívesen elfogadnék tanulatlan lovat is, hogy magam kedvére lovagoljam be –
bátorkodtam célzást tenni. – Mégis belátom, hogy a centenáriumi ünnepségekig talán nem
tudnám már belovagolni.
– Rendkívüli, rendkívüli! – kiáltozott az istállómester a nevetéstől
fulladozva. – Ritka az az ifjú, akinek van esze hozzá, hogy a maga kedvére
lovagolja be a lovat. Herculesre, megpukkadok! Nálunk ezt a hivatásos lovászok
végzik el.
Az egyik hivatásos lovász már jött is felénk, ravasz tekintettel tetőtől talpig
szemügyre vett, majd ezt a javaslatot tette:
– De hiszen itt van nekünk Arminia. Hozzászokott a cirkusz zajához, és meg sem moccan,
mégha egy zsák követ raknak is a hátára.
Nagy, halványszürke kancára mutatott, amely bizalmatlan pillantást vetve rám, megfordult
rekeszében.
– Nem, nem, azért Arminiát mégsem - szörnyülködött az istállómester. – Túlságosan jó egy
ilyen fiatal embernek. Hiszen a külsejét tekintve pompás ló, és mégis szelíd, mint a bárány. Félre
kell tennünk valamelyik öreg szenátor részére, aki lovagolni akar a szemlén.
Barbus buzgón sugdosta fülembe, hogy igyekezzem megszerezni azt a
megbízható és biztonságos lovat. Arminia füléről és szeméről arra
69
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
70
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
71
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
73
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
74
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
75
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Antiokheia is hűvösebb.
Lucius gyanakodva fürkészte az arcomat, mivel azt hitte, hogy a szavaimmal többet akartam
mondani, mint amennyit mondtam.
– Róma kétségtelenül tele van undorító legyekkel – helyeselt –, igazi döglegyekkel. Talán jobb
lenne féken tartanom a szám, hiszen jól tudom, hogy atyád csupán a császár
pökhendi szabadosának köszönheti, hogy visszakapta lovagi méltóságát.
Bizonyára tudod, hogy Narcissus előtt hajbókolnak a városok és a
királyságok küldöttségei, hogy tíz- és tízmillió sestertiust érő vagyont
szerzett magának azzal, hogy római polgárjogot és hivatali állásokat árusít.
Még kapzsibb Valeria Messalina. Megölette az egyik legnemesebb férfiút
Rómában, s megkaparintotta Lucullus kertjét a Pincius dombon. A
Palatiumban bordélyházat csinált a szobáiból, és még azzal sem éri be,
hanem éjszakáit álöltözetben és álnéven Subura örömházaiban tölti, és
néhány rézpénzért bárkivel lefekszik a saját gyönyörűségére. Befogtam a
fülem, és elmondtam, hogy Narcissus finom modorú görög, meg hogy a
császár szeszélyesen csengő nevetésű, szépséges feleségéről nem tudok
elhinni minden rosszat, amit róla beszélnek.
– Hiszen Messalina alig hét évvel idősebb nálunk – jegyeztem meg. – Két
szép gyermeke van, és az ünnepi előadásokon a szeplőtelen szüzek mellett
ülhet.
– Claudius császár hitvesi ágyának gyalázatáról még az ellenséges országokban is tudnak,
egészen Parthiáig és Germaniáig – állította Lucius. – Sokat pletykálnak ugyan az emberek, de
személyesen ismerek olyan fiatal lovagokat, akik azzal dicsekszenek, hogy a császár
parancsára lefeküdtek vele. Claudius megparancsolja, hogy mindenki
engedelmeskedjék Messalinának, bármit akarjon is tőlük.
– A fiatalemberek kérkedését magad ismered a legjobban szümposzionaidról, Lucius –
válaszoltam némi megfontolás után. – Minél szégyenlősebb valaki a nők
társaságában, annál többet dicsekszik, és históriákat talál ki a hódításairól,
ha a fejébe száll a bor. Szerintem az a körülmény, hogy ezek a pletykák még
a külországokba is eljutottak, azt bizonyítja, hogy valaki céltudatosan terjeszti
azokat. Minél szemérmetlenebb egy hazugság, annál könnyebben elhiszik. Hiszen az emberben
megvan az a természetes hajlandóság, hogy elhiggye, amit mondanak neki. Éppen az ilyen
hazugságokat hiszik el a legjobban, amelyek csiklandozzák a romlott fantáziát.
Lucius elvörösödött.
– Nekem van egy másik magyarázatom – suttogta remegő hangon. –
Valeria Messalina talán csakugyan ártatlan leány volt, amikor tizennégy éves
korában hozzáadták a részeges és züllött, ötvenéves Claudiushoz, akit még a
saját rokonai is megvetnek. Éppen Claudius rontotta meg Messalinát, és itatott vele mirrhát,
amíg nimfomániás, nem lett. Claudius most kiélt vénember, és az sem lehetetlen, hogy
szándékosan huny szemet. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Messalinától azt követeli, hogy
serdülő rabszolgalányokat küldjön az ágyába, minél gyermekesebbeket,
annál jobb. Más kérdés, hogy mit tesz velük, Messalina maga sírva
esküdözött valakinek, hogy így igaz. Olyasvalakinek, akinek a nevét nem
mondom meg, de akiben feltétlenül megbízom.
– Barátok vagyunk, Lucius – válaszoltam –, de te fényes nemzetségből
származol, szenátor fia vagy, és ezért te nem beszélhetsz. Én bizony tudom,
hogy a szenátus visszahozta a köztársaságot, amikor Gaius császárt
meggyilkolták. A testőrök a Palatiumban fosztogatva véletlenül találtak rá
Claudiusra, a nagybátyjára, aki a függönyök mögé rejtőzött, és kikiáltották
imperátornak, mivel ő volt az egyetlen, akit származása erre feljogosított. Ez
76
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
olyan régi história, hogy már nevetni sem lehet rajta. De nem csodálkozom, ha
Claudius jobban bízik a szabadosaiban és gyermekeinek anyjában, mint a szenátusban.
– Hát te inkább egy elmebeteg zsarnokot választasz, mint a szabadságot? –
kérdezte keserűen Lucius.
– A szenátus és a consulok vezetése alatt álló köztársaság nem jelent szabadságot,
hanem csupán főnemesi hatalmat jelentettem ki. – No, meg a tartományok
kifosztását és újabb polgárháborúkat. Ennyit én is értek a történelemből,
amelyet olvastam. Érd hát be azzal, hogy Rómát belülről finomítsd a görög-
civilizációval, és ne beszélj zagyvaságokat. Lucius önkéntelenül elnevette magát.
– Lehet, hogy már az anyatejjel magamba szívtam a köztársaság eszméjét
– ismerte el. – Ettől száll a vér a fejembe. De talán valóban csupán a múlt
véres maradványa az állam és a közjó testében. Visszatérek a könyveimhez. Ezzel
senkinek sem ártok. Még önmagámnak sem.
– És Róma legyen tele döglegyekkel – tettem hozzá a magam részéről. – Mi
ketten, te meg én, úgysem vagyunk képesek kiirtani őket.
A legmeglepőbb megtisztelés, amely engem ért, miközben tétlenségtől
gyötörve és komor gondolatok hatalmában feküdtem, az előkelő ifjak
vezetőjének, a tízesztendős Lucius Domitiusnak a látogatása volt. Anyjával,
Agrippinával együtt érkezett, egészen szerényen, minden előzetes
bejelentés nélkül. A hordszéket meg a kíséretet az utcán hagyták a ház előtt,
s csak egy pillanatra tértek be, hogy balesetemmel kapcsolatban
együttérzésüket nyilvánítsák. Barbus, aki betegségem alatt a ház kapuőri
teendőit látta el, természetesen ittas volt, és mélyen aludt. Domitius az öklével
tréfásan megbökte a fejét, és katonai vezényszót kiáltott, amire Barbus álmosan vigyázzba vágta
magát, üdvözlésre lendítette a karját, és nagyot üvöltött: “Ave, caesar imperátor!"
Agrippina kíváncsian megkérdezte, miért üdvözölte császárként a fiát. Barbus mondta,
hogy éppen álmot látott, amelyben a centurio korbáccsal a fejére-ütött.
Amikor kinyitotta a szemét, a csillogó napfényben földöntúli nagyságban
maga előtt látta Juno istennőt és a csillogó felszerelésbe öltözött imperátort,
aki éppen szemlét tartott. Csak amikor a nevén szólították, akkor tisztult ki a
szeme, és ismerte fel a külsejéről Domitiust, és Agrippina isteni szépségéről
és termetéről arra következtetett, hogy csak ő lehet Domitius anyja.
– És nem is tévedtem sokat – védekezett hízelegve. – Hiszen Gaius császár húga
vagy, Claudius császár pedig a nagybátyád. Az isteni Iulius Caesar ágán
Venustól Marcus Antonius ágán pedig Herculestől származol. Nem csoda
tehát, ha fiadat a legmagasabb tiszteletadással köszöntöm.
Laelia néni nagyon elképedt az előkelő látogatók láttán, félrecsúszott
parókával, futva igazgatta meg ágyam párnáit, és szemrehányóan
kotkodácsolt, amiért Agrippina nem jelezte előre érkezését, hogy a házat
rendbe tehette volna egy ilyen nagy megtiszteltetésre.
– Jól tudod, kedves Laelia – válaszolta bánatosan Agrippina –, hogy
számomra a legbiztonságosabb, ha senkinél sem teszek hivatalos
látogatásokat, amióta nővérem, Iulia meghalt. De a fiam feltétlenül látni
akarta hősét, Minutus Lausust. Ezért betértünk, hogy gyors felgyógyulást
kívánjunk neki.
Az eleven, ellenállhatatlanul vonzó és vörös haja ellenére is szép fiú
szégyenlősen hozzám sietett, hogy megcsókoljon, és aztán hátrább
húzódott, hogy csodálattal nézze arcomat.
– Ó, Minutus- kiáltott fel –, a Magnus név jobban, megillet téged, mint bárki mást,
77
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
78
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
– Már a szolgákban sem bízom – tette hozzá Agrippina. – Furcsa, hogy egyikük sem volt a
közelben, és hogy a férfiak gonosz szándékkal bejuthattak a házba anélkül,
hogy bárki észrevette volna őket. Ezért az jutott eszembe... de jobb, ha el
sem mondom. Nem tehetek mást, minthogy azt a száraz kígyóbőrt arany
karperecbe foglaltassam, hogy a fiam mindig hordhassa mint szerencsét hozó tárgyat.
Laelia nénit elfogta a kíváncsiság, ahogyan Agrippina is akarta, és szívósan faggatta, mi jutott
Agrippina eszébe. Miután egy ideig habozott, Agrippina megszólalt:
– Arra gondoltam, hogy Luciusnak állandó kíséretre van szüksége. Néhány ifjú,
nemesi származású lovagra, akinek a hűségében meg lehet bízni, és akik
ugyanakkor magatartásukkal jó példát mutathatnak neki. De nem, nem, az
ilyesmi csak bajt hozna ezekre az ifjakra. Minden jövendő reményük
szertefoszlana.
A célzás nem töltötte el lelkesedéssel Laelia nénit, én pedig nem voltam eléggé magabiztos
ahhoz, hogy elhiggyem, hogy rám gondolt. De Lucius szemérmesen megérintette a kezemet, és
felkiáltott:
– Ha te lennél a társam, semmitől és senkitől sem félnék, Laelia néni
dadogni kezdett, hogy félreérthetnék, ha Lucius Domitius lovagi kíséretet
kezdene gyűjteni maga köré. De én készségesen válaszoltam:
– Mankóval tudok már járni. Hamarosan meggyógyul a csípőm. Lehet, hogy
egész életemre sántítani fogok, de ha ez nem ébreszt gúnyt, akkor szívesen
beállok Lucius kíséretébe, és megvédelmezem őt, amíg olyan nagy nem lesz,
hogy megvédelmezheti önmagát. Ehhez csak néhány év szükséges. Hiszen a
korodhoz képest jól megtermett vagy, és tudsz lovagolni meg fegyvert
forgatni.
Őszintén szólva, finom mozdulataival és mesterien fésült hajával a
hálószobámban inkább lányosnak tűnt, mint férfiasnak. Ezt a benyomást
még fokozta a vöröshajúakra jellemző tejfehér bőre, de arra gondoltam, hogy
csupán tízesztendős, de azért kitűnően megüli a lovát, és harci kocsit is tud
hajtani az ünnepi játékokon. Mégsem lehetett egészen gyerekes egy ilyen
fiú.
Beszélgettünk még lovakról, görög költőkről és dalnokokról, akiket
szemlátomást csodált, de nem kötöttünk semminemű tényleges egyezséget,
csak annyit értettem meg, hogy szívesen látott vendég vagyok bármikor Agrippina házában.
Távoztak, és útközben Agrippina megparancsolta erszényhordozójának, hogy egy egész aranyat
adjon Barbusnak.
– Nagyon egyedül van, szegény asszony! – jegyezte meg később Laelia néni. – Az
előkelő származás távol tartja a többi embertől, az egyenrangúak pedig nem
mernek barátkozni vele, mert attól tartanak, hogy kegyvesztetté válnak
miatta. Szomorú látni, ha hozzá hasonló előkelő nő odajut, hogy egy
megrokkant ifjú lovag barátságát keresse.
Nem sértődtem meg, mert magam is csodálkoztam ezen.
– Hát csakugyan attól fél, hogy megmérgezik? – kérdeztem
elővigyázatosan.
Laelia néni megcsóválta a fejét.
– Fontosabbnak tartja magát a ténylegesnél – magyarázta. – Fényes nappal Rómában, egy
lakott házban azért mégsem gyilkolnak meg senkit. A fiú históriája koholmánynak hangzott.
Jobb, ha nem keveredsz bele. Persze igaz, hogy Gaius császárnak, annak az aranyos bolondnak,
egy egész szelencéje volt tele mérgekkel, kísérleti célokra, de úgy hírlik, hogy Claudius
császár megsemmisítette, a méregkeverőket pedig irgalmatlanul elítélik.
79
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
80
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
81
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
82
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
83
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
84
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
85
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Leginkább az lepett meg, hogy az új, romboló babona eljuthatott Róma akkor legdiadalmasabb
hadvezérének a házába is. Atyám szavait Antiokheiában nem vettem komolyan.
Claudiának a maga részéről semmi vesztenivalója sem volt, úgyhogy
pillanatnyilag vonzódhatott a vigaszt nyújtó babonához. De bennem először
ébredt gyanakvó tisztelet a babona ereje iránt, amikor tapasztaltam, hogy
egy ilyen előkelő nő, mint Paulina Plautia is áldozatául eshetett.
A szomorú szemű nő a fejét csóválta, amikor tiszteletlenül beszéltem saját
atyámról.
– Éppen érkezésetek előtt vettem hírét – mesélte –, hogy a császár férjem
hírnevének megmentésére nem járul hozzá a nyilvános bírósági
tárgyaláshoz. Aulus Plautius és én a régi házassági törvény alapján keltünk
egybe. Ezért a császár a férjemre bízza, hogy a család belső
igazságszolgáltatásában ítélkezzék felettem, amikor Aulus visszatér
Britanniából. Amikor érkeztetek, éppen azon töprengtem, hogyan
üzenhetnék a férjemnek Britanniába, mielőtt még másvalakitől hallaná a
túlzó vádakat, és bánkódna miattam. Tiszta a lelkiismeretem, mert semmi
szégyenleteset vagy rosszat nem követtem el. Csakugyan haladéktalanul
Britanniába akarsz utazni, és elviszed a levelemet a férjemnek, Minutus?
A legkisebb vágy sem volt bennem, hogy kellemetlen családi hírt vigyek a
híres hadvezérnek. Túlságosan is jól megértettem, hogy így sohasem
férkőzöm a kegyeibe. De az idős nő szelíd tekintete megigézett. Arra
gondoltam, talán adósa is vagyok bizonyos mértékig, mivel éppen atyám
miatt került szorult helyzetébe. Különben Aulus Plautius akár meg is
ölethette a régi házassági törvényben rögzített családi jog alapján.
– Talán ez a sorsom – egyeztem bele mogorván. – Kész vagyok holnap útrakelni, ha
leveledben kijelented, hogy legalább én nem keveredtem a te babonádba.
Ezt megígérte, és nyomban hozzá akart fogni a levélíráshoz. De eszembe jutott, hogy ha saját
paripám, Arminia hátán utazom, túlságosan sokáig tartana az út, mert időnként
pihentetnem kellene a lovat. Paulina megígérte, hogy megszerzi nekem a
légióparancsnok első hírvivőjének mellvértjét, amely feljogosít, hogy a
császár saját postaállomásainak lovait és fogatait használhassam, ugyanúgy,
mint egy utazó szenátor. Hiszen Paulina Britannia főparancsnokának a
felesége volt. De ellenszolgáltatásként még valamit kért tőlem:
– Az Aventinus lejtőjén lakik Aquila sátorkészítő mester. Menj elhozza, ha
besötétedett, és jelentsd neki vagy a feleségének, Priscának, hogy engem
feladtak. Akkor tudnak majd vigyázni magukra. De ha valaki idegen kérdezne
valamit tőled, azt mondhatod, azért küldtelek, hogy visszavonjam férjem
sátorvászon-rendelését Britanniába. A saját szolgáimat nem merem odaküldeni,
mert a feljelentés miatt a házamat megfigyelik.
Magamban átkozódtam arra a gondolatra, hogy ily módon engem is belekevernek a
keresztények utálatos cselszövéseibe, de Paulina megáldott a názáreti Jézus nevében, ujjának
hegyével gyengéden megérintve a homlokomat és a mellemet, úgyhogy nem
tudtam ellenkezni. Megígértem, hogy elintézem a dolgot, és a következő
napon útra készen visszajövök a levélért.
Miután elváltunk tőle, Claudia sóhajtozni kezdett, de rám pezsdítően hatott
a váratlan elhatározás és a hosszú utazás, amely minden problémámat
megoldja. Természetesen be kellett volna térnem akár Hercules
templomába, és áldozatot kellett volna bemutatnom az utazás sikere
érdekében, de a puszta gondolat is ellenszenvet váltott ki belőlem. Nem sok
közöm volt Róma hagyományos isteneihez. Még csak nem is tettettem, hogy
86
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
jámbor lennék, noha mint rómainak, büszkének kellett volna lennem arra,
hogy a világ leghívőbb népéhez tartozom. Megvigasztalt az a gondolat, hogy
a megfelelő filozófia másokat is segített abban, hogy férfiak módjára éljenek
és haljanak meg, anélkül hogy babonára támaszkodnának. Gondolataimban
babonán a zsidók és a keresztények hiedelmeit értettem. Egyáltalában nem
Róma ősi isteneit.
Claudia vonakodásával mit sem törődve követeltem, hogy jöjjön be a házunkba,
hadd mutassam be Laelia néninek mint barátomat.
– Most, hogy atyámból szégyenletes keresztény lett – mondtam –, valóban
nincs mit szégyenkezned a házunkban. Hiszen de jure a császár leánya vagy,
és előkelő nemzetségből származol.
A tapasztalt Laelia néni jó képet vágott a rossz tréfához. Miután felocsúdott
elképedéséből, magához ölelte Claudiát, figyelmesen szemügyre vette, és
kijelentette:
– Egészséges és életrevaló fiatal nővé serdültél. Kislány korodban sokszor
láttalak, és jól emlékszem, hogy Gaius császár, az az elragadó fiú, mindig
unokahúgának nevezett téged. Atyád szégyenletesen viselkedett veled
szemben. De hogy van Plautia Paulina? Csakugyan saját kezűleg nyírod a
birkákat az ő birtokán a falakon kívül, ahogyan mesélték nekem?
– Beszélgessetek egymással – javasoltam. – Tudomásom szerint a nők még
sohasem fogytak ki a szavakból. Nekem fel kell keresnem a jogászomat és
atyámat, mert holnap reggel Britanniába utazom.
Laelia néni sírva fakadt, és jajveszékelt, hogy Britannia ködös és nyirkos sziget, amelynek
éghajlata egész életükre beteggé teszi azokat, akik élve megússzák a kék csíkosra festett
britannusokkal vívott csatákat. Claudius császár diadalmenete idején láttam az amphitheatrum-
ban, hogy a britannusok ravaszul és kegyetlenül küzdöttek egymással a
porondon. A Mars-mezőn egész britannus várost fosztottak ki és romboltak
le, de Britanniában valójában nincs sok remény hadizsákmányra, ha a
diadalmeneti látványosság céljára épített várost csakugyan a britannusok
városait utánozva építették fel.
Otthagytam Claudiát, hogy vigasztalja őt, pénzt vettem fel a jogászomtól,
és aztán Tullia asszony házába indultam atyám felkeresésére. Tullia asszony
kelletlenül fogadott, s így szólt:
– Atyád bezárkózott a szobájába, a szokásos levertség vett erőt rajta, és senki
fiával sem hajlandó találkozni. Hozzám napok óta egy szót sem szólt. A
szolgáknak csak biccentéssel és intéssel ad parancsokat. Próbáld meg te
szóra bírni, mielőtt még teljesen megnémulna.
Azzal vigasztaltam Tullia asszonyt, hogy atyámnak már Antiokheiában is voltak ugyanilyen
rohamai. Miután hallotta, hogy Britanniába utazom, hogy ott a hadsereghez csatlakozzam, Tullia
asszony felélénkült, és nyomban helyeselte szándékomat:
– Ez okos gondolat. Remélhetőleg dicsőséget szerzel atyádnak. Én hiába
próbáltam lelkesedést ébreszteni benne az államügyek iránt. Fiatalon jogot
tanult, bár természetesen mindent elfelejtett már. Atyád túlságosan lusta és
élhetetlen ahhoz, hogy értékének megfelelő állást szerezzen magának.
Atyám szobájába mentem. Ott ült, fejét a kezébe hajtva, bort ivott kedvenc fakupájából, és
vérben forgó szemmel meredt rám. Gondosan becsuktam az ajtót magam mögött, és
megszólaltam:
– Barátnőd, Paulina Plautia üdvözletét hozom. Ő bajba keveredett a szent
csókok miatt, és vád alá került a végzetes babona miatt. Sietnem kell
87
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
88
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
hozzád, ha ebből iszol. Magam nem tudtam olyan apa lenni hozzád, amilyen
szerettem volna.
Fogtam a fakupát, amelyet Antiokheiában atyám szabadosai a Szerencse
istennője serlegének tartottak. Arra gondoltam, hogy atyámat nem védte
meg Tullia asszonytól, hacsak a fényes házat, a kényelmes életet és
feltehetőleg a szenátori méltóságot nem tartotta nagyobb földi
boldogságnak. De titokban tiszteletet éreztem, amikor birtokomba vettem a
kopott fakupát.
– Tégy még egy szívességet nekem – kérlelt atyám alázatosan. – Az Aventinus
dombon lakik egy sátorkészítő mester…
– Akinek Aquila a neve – tettem hozzá gúnyosan. – Pontosan így. Paulinától kell üzenetet
vinnem neki. Ugyanakkor azt is elmondom neki, hogy te megválsz a hozzá hasonlók
társaságától.
De kemény és keserű szívem tüstént megolvadt, hogy atyám emlékbe adta
nekem fakupáját. Megöleltem, és orcámat az ingéhez szorítottam, hogy
elrejtsem könnyeimet. Ő szorosan magához ölelt. Aztán úgy váltunk el, hogy
egymásra sem néztünk.
Tullia asszony a ház gazdasszonyának magas támlájú székében méltóságteljesen ülve várt rám.
A szeme sarkából rám pillantva így biztatott:
– Vigyázz Britanniában drága fejedre, Minutus. Atyád számára még nagyon fontos lesz, hogy
van egy fia, aki az államot meg a közjót szolgálja. Nem szerettelek, mert cselszövő
és zárkózott ember benyomását kelted. De ha megállód a helyedet
Britanniában, olyan partit szerzek neked, amely Róma valamelyik régi
nemzetségéhez kapcsol. Akkor biztos lesz a jövőd.
Ajándékul egy erszényt adott nekem, amelyben ötven arany volt, és ezt a
megjegyzést fűzte hozzá:
– Nem sokat tudok a katonaéletről, de úgy vélem, az újonc gyorsabban
emelkedik, ha készségesen borral itatja feljebbvalóit, és kockázik velük,
mintha hiábavaló és véres felderítéseket végez. Ne fukarkodj a pénzzel, hanem inkább
adósodj el.
Atyádnak van elég vagyona hozzá.. Akkor minden tekintetben derék férfiúnak tartanak majd.
Nem is sejthette, milyen gyerekesen szükségét éreztem annak, hogy megmutassam önmagam-
nak, képes vagyok valamire, anélkül hogy vagyonra vagy származásra támaszkodnék. De
köszönettel elfogadtam a pénzt, és alázatosan arra kértem, ügyeljen atyám egészségére.
– Atyád egészsége számomra a legdrágább kincs a földön, amíg azt teszi, amit én akarok –
jelentette ki Tullia asszony.
Hazatérve bementem Castor és Pollux templomába, hogy a lovassági curatornak bejelentsem
indulásomat Britanniába. Házunkban Laelia néni és Claudia teljes egyetértésre jutott, és javában
válogatták számomra a legjobb gyapjú alsóruhákat, hogy megóvjanak Britannia
kemény éghajlatától. Más holmit is előkészítettek számomra egy akkora
kupacban, hogy egy társzekérre lett volna szükségem elszállításukhoz. De én
még a lovassági felszerelést sem szándékoztam magammal vinni, kivéve a
kardot, mert jobbnak tartottam, hogy idegen országban és számomra ismeretlen viszonyok
között a helyszínen szereljem fel magam az ország szokásai szerint. Barbus elmesélte, milyen
gúnyolódásnak teszik ki magukat a hadjáratokon az elkényeztetett római ifjak, akik sok
fölösleges kacatot cipelnek magukkal.
Tikkasztó meleg őszi estén, amikor nyugtalanul vöröslött az égbolt,
felkerestem Aquila sátorkészítő mestert. Szemlátomást jómódú ember volt,
mert nagy szövödéje volt. Gyanakodva jött elém az ajtóhoz, és körülnézett,
89
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
90
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
91
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
HARMADIK KÖNYV
Britannia
92
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
93
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
94
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
95
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
– Akkor hát nincs más kiút a számunkra – mondták –, mint hogy a leányt néhány
dénárért eladjuk a tábori kereskedőnek. Bizonyára sejted, mi történik akkor
vele.
Megértettem, hogy sohasem tudnám megbocsátani magamnak, ha azt a riadt gyermekleányt
miattam korbácsütésekkel és durvaságokkal tábori ringyóvá nevelnék. Kelletlenül beleegyeztem,
hogy a leányt elfogadjam rabszolgámnak. Ezzel átvettem törvényes zsákmányrészemet. Kiker-
gettem a veteránokat a kunyhóból, és a térdemre könyökölve meredtem a leányra. Gyermekarcán
koromfoltok és véraláfutások éktelenkedtek, vörös haja csapzottan lógott a szemébe. Britannus
csikóra emlékeztetett, amely féltében a fülét hegyezi.
Nevethetnékem támadt. Késemmel elvágtam a kötelékeit, és jelekkel biztattam, hogy mossa
meg az arcát, és fonja be a haját. A leány feldagadt csuklóját dörzsölte, s szemöldöke alól
bizalmatlanul nézett rám. Végül a technikusért küldtem, aki valamennyit
tudott az icenusok nyelvén. Ő nevetett, hogy milyen csávába kerültem, de
megjegyezte, hogy a leány legalább egészséges, és egyenesek a tagjai. Az
ismert nyelv hallatán a leány felbátorodott. Egy ideig élénken társalogtak egymással.
– Nem akar megmosakodni, a haját sem fésüli meg – magyarázta a
technikus –, mert kétségbe vonja a szándékaidat. Ha hozzányúlsz, megöl
téged, így esküszik a nyúlistennő nevére.
Biztosítottam, hogy eszem ágában sincs hozzányúlni a leányhoz. A technikus megjegyezte,
hogy a legokosabb bort itatni a lánnyal. Nyomban megrészegednék, mert a civilizálatlan
britannusok nem szoktak hozzá a boriváshoz. Akkor azt tehetnék vele, amit akarok, persze
óvakodnom kell attól, hogy magam is lerészegedjem. Különben a leány
kijózanodva elvághatja a torkom, így járt a légió egyik cserzővargája is, aki
azt a hibát követte el, hogy borozni kezdett egy még meg nem szelídített
britannus nővel.
Türelmetlenül megismételtem, hogy nincs szándékomban hozzányúlni a
leányhoz, de a technikus csak azt hajtogatta, hogy a legokosabb, ha
megkötve tartom a leányt. Különben az első alkalommal megszökik az
övéihez.
– Jobbat nem is kívánok – válaszoltam. – Mondd meg neki, hogy este elkísérem, és ha
túljutottunk az őrökön, szabadon engedem.
A technikus a fejét rázta., és megjegyezte, hogy már korábban is bolondnak tartott, amikor
együtt gürcöltem a katonákkal, de azért mégsem gondolta volna, hogy ennyire elment az eszem.
Miután a leánnyal néhány szót váltott, ismét hozzám fordult, s így szólt:
– A leány nem bízik benned. Attól tart, azért viszed az erdőbe, hogy ott azt
csinálj vele, amit akarsz. Még ha sikerülne is elillannia a kezedből, mint a
nyúlnak, az idegen törzsbeli britannusok akkor is elfoghatják, és
visszatarthatják túszként, mivel nem idevalósi születésű. A neve Lugunda.
A technikus szeme hirtelen izzani kezdett, a szája szélét nyaldosta a leányt nézegetve, majd ezt
a javaslatot tette:
– Ide hallgass, adok neked két ezüstöt a leányért, akkor megszabadulsz tőle.
A leány látta a pillantását, mellém ugrott, és megragadta a kezemet, olyan szorosan hozzám
tapadva, mintha én lettem volna az egyetlen támasza a világon. De azért sziszegve hosszasan
beszélt.
– A leány azt állítja – magyarázta hahotázva a technikus –, hogy ha
beleegyezése nélkül hozzányúlsz, újjászületésed után béka lesz belőled. De
törzsének tagjai előbb felmetszik a hasadat, kihúzzák a beleidet, és a
végbélnyílásodon át izzó lándzsával nyársalnak fel. Az lenne a legokosabb, ha
jutányos áron eladnád egy tapasztaltabb férfinak.
96
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
97
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
98
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
100
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
102
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
103
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
aztán meg a szemle után még rajtunk volt minden fegyverünk és teljes
felszerelésünk. Miután az erdőbe értünk, a fülénél fogva átnyújtotta a nyulat
Lugundának, aki gyakorlott mozdulattal a köntöse alá dugta, és figyelmesen
körülnézett, megfelelő helyet keresve. Minden látható ok nélkül olyan
sokszor vezetett körbe bennünket az erdőben, hogy már attól tartottam, a
britannusok kelepcéjébe kerülünk. Károgva egy holló is felrepült előttünk, de
szerencsére jobb felé szállt.
Egy hatalmas tölgyfa tövében Lugunda végre megállt, körülnézett, kezével
az égtájak felé intett, maroknyi korhadt makkot dobott a levegőbe,
megfigyelte, hogyan esnek le, és aztán monoton hangon a varázsigét kezdte
mormolni. Olyan sokáig mondta és énekelte, hogy kezdtem elálmosodni, míg
végül hirtelen előrántotta a nyulat a köntöse alól, és feldobta a levegőbe,
majd előrehajolt és a feszültségtől elsötétült szemmel meredt utána. A nyúl
hosszú ugrásokkal egyenesen északnyugat felé száguldott, és eltűnt az
erdőben. Lugunda sírva fakadt, átölelve a nyakamat, és a zokogástól
remegve hozzám bújt.
– Magad választottad ki a nyulat, Minutus – mondta védekezőleg
Vespasianus. – Ebben semmi részem vagy szerepem sincs. De annyit értek:
a nyúl azt követeli tőle, hogy haladéktalanul térjen vissza a törzséhez. Ha
megállt volna, vagy a fejét a bokrok közé dugta volna, rossz előjel lett volna,
és elejét vette volna minden próbálkozásnak. Ennyit konyítok már ahhoz, hogy a
britannusok miként magyarázzák a nyúl futását.
Barátságosan megveregette Lugunda vállát, és icenus nyelven szólt hozzá, miközben rám
mutatott. Lugunda megnyugodott, elmosolyodott, és megragadta a kezemet, hogy többször is
megcsókolja.
– Csak annyit ígértem neki, hogy te biztonságban elkíséred az icenusok
közé – magyarázta Vespasianus, mintha mi sem történt volna. – Találjunk ki
még néhány más előjelet is, hogy ne kelljen tüstént útra kelnetek, hanem
legyen alkalmad összebarátkozni a druida pappal, akit foglyul ejtettem. Azt
hiszem, elég bolond vagy ahhoz, hogy vándorló szofistának adhasd ki
magad, aki a saját szakállára gyarapítja bölcsességét a különböző
országokban. Javaslom, ölts kecskebőrt magadra. A leány bizonyítja, hogy
szent ember vagy, a druida pap pedig megvédi az életedet. Ők megtartják
ígéretüket, ha bizonyos formában esküt tesznek alvilági isteneik nevére. Ha
nem tartják meg, akkor valamilyen más meggyőző formát kell találnunk a
békés együttélés megszilárdítására.
Lugunda és én tehát követtük Vespasianust, amikor szemleútjáról
visszatért a légió központi táborába. Induláskor csodálkozva tapasztaltam,
hogy télen helyőrségünk sok tagja megkedvelt, bármennyire gúnyosan
viselkedtek is velem kezdetben. Kis ajándékokat adtak, megfogadtatták
velem, hogy soha nem becsmérlem közös légiónkat, amelyben megtanultam
a katonáskodást, és bizonygatták, hogy derék fickó vagyok, noha tudok
görögül. Nehezen váltam meg tőlük.
A központi táborba érkezve megfeledkeztem arról, hogy az előírásnak megfelelően
tisztelegjek a légió sasmadara előtt. Vespasianus üvöltött dühében,
megparancsolta, hogy szégyenszemre szedjék el fegyvereimet, és a sötét
karcerbe küldött. Nagyon elképedtem szigorúsága miatt, amíg fel nem
fogtam, hogy a karcerben alkalmam van magamtól megismerkedni a fogoly
druidával. Nem töltötte be még harmincadik évét, de minden tekintetben
jelentős férfi volt. Meglehetősen jól beszélt latinul, és római szokás szerint
104
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
105
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
106
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
volt körülötted. Egy vak és egy sánta buzgón kérlelt, hogy gyógyítsd meg
őket. Miután előbb tiltakoztál, végül a vaknak a szemébe köptél, és sarkaddal megrúgtad a
sánta lábát. A vak tüstént visszanyerte a látását, a sánta lába pedig meggyógyult. Ennek láttára a
tömeg áldozati süteményeket hozott neked, és istennek nyilvánított.
Vespasianus derűsen nevetett, de nevetése erőszakolt volt.
– Semmi esetre se mesélj másoknak ilyen álmokat – figyelmeztetett –, a
tréfa maradjon tréfa. Megígérem, hogy észben tartom a gyógymódokat,
amelyeket elárultál, ha egyszer olyan szorongatott helyzetben leszek, mint
aminőt említettél. De valószínűbb, hogy még fogatlan aggastyán koromban
is egyszerű légióparancsnokként fogom védelmezni Róma érdekeit
Britanniában.
Nem mondta ezt egészen komolyan, mert ekkor már a diadalmeneti kitüntetéseket viselte.
Mikor gratulálva rámutattam ezekre, Vespasianus elkomorult, és legfrissebb
újságként elmondta, hogy Claudius császár megölette fiatal feleségét,
Messalinát, és sírva megesküdött a császári testőrség előtt, hogy soha többé
nem nősül meg.
– Megbízható helyről azt írták nekem, hogy Messalina elvált Claudiustól, és
Silius consul felesége akart lenni, akivel állítólag már régóta összeszűrte a
levet – mesélte Vespasianus. Miután Claudius elhagyta a várost, házasságot
kötöttek. Az volt a céljuk, hogy vagy visszaállítják a köztársaságot, vagy
pedig a szenátus támogatásával Siliust kiáltják ki császárnak. Nehéz felfogni,
mi is történt valójában. De Claudius szabadosai, Narcissus, Pallas és a többi
élősdi elpártolt Messalinától, és elhitette Claudiusszal, hogy veszélyben forog
az élete. A józan ész szerint bizonyára így is történt. A lakodalom során
ugyanis az összeesküvők diadalmámorukban elkövették azt a hibát, hogy
részegre itták magukat. Claudius váratlanul visszatért a városba, és a maga
oldalára állította a császári testőrséget. Tömegével végezték ki a
szenátorokat és a lovagokat, és csak néhányan részesültek abban a
kegyben, hogy öngyilkosságot követhettek el. Az összeesküvés valószínűleg
széles körben elterjedt, és alaposan előkészítették.
– Micsoda esztelen história! – kiáltottam fel. – Amikor elindultam Rómából, hallottam ugyan,
hogy a császár szabadosai nagyon megrémültek, hogy hivataltársukat, Polybiust, Messalina
kívánságára kivégezték. De sohasem tudtam fenntartás nélkül elhinni azt a sok rosszat, amit
Messalináról híreszteltek. Szerintem éppen ellenkezőleg-olyan látszata volt, mintha
céltudatosan terjesztették volna róla a gonosz pletykákat, hogy nevét
bemocskolják.
Vespasianus nagy fejét vakargatva ravasz pillantást vetett rám, és megjegyezte:
– Nem vagyok alkalmas arra, hogy beszéljek, mert csupán egyszerű
légióparancsnok vagyok, és úgy élek, mint valami bőrzsákban, nem tudva,
mi is történik valójában. Azt mesélik, hogy ötven szenátort és több száz
lovagot végeztek ki az összeesküvés miatt. Főként Titus fiamért aggódom,
akit Messalina vett védőszárnyai alá, hogy Britannicus mellett majdan
előkelő tisztségre emelkedjék. Ha Claudiusnak ez volt a véleménye
gyermekei anyjáról, és kivégeztette, a szeszélyes öregember érzései
könnyen a gyermekek ellen is fordulhatnak.
Már-már azt válaszoltam, hogy Britannia mind a négy légiója az ő
parancsnoksága alatt áll, és ezért a legjobb hírforrásokkal rendelkezik,
miközben arra vár, hogy a császár kinevezze a békeidőben szokásos
procuratort a sötét sziget vezetésére. De lenyeltem szavaimat. Ezek után
már csak Britannia törzseiről és királyairól beszélgettünk, akiket Petro
107
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
108
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Atyám tehát elnyerte a szenátori méltóságot, amit sohasem hittem volna. Most már nem
csodálkozom, hogy Vespasianus sietett megadni nekem a haditribunusi rangot. A
római eseményekről gyorsabban tudomást szerzett, mint én. Keserűség
töltött el, és nem tudtam többé ugyanúgy tisztelni a szenátust, mint azelőtt.
Később hallottam ugyan, hogy atyámat megválasztották praetornak, és
színházi előadásokat rendezett a népnek, hogy az illendő idő után megváljék
hivatalától a jobban megérdemelt méltóság kedvéért. De arra gondoltam,
semminek nincs semmi jelentősége, ha a férfi nem követi a megszabott
hivatali korhatár-rendszert, hanem vagyona és a császári kegy segítségével
emelkedhet az elefántcsont székre. Főként azon csodálkoztam, hogy a
centuriók és a szövetséges lovasok egészen természetesnek tartották, hogy
idő előtt elnyertem a haditribunusi méltóságot, ha már egyszer szenátor fia
vagyok.
Atyám tanácsát követve, a veteránok városában elmentem abba a
fatemplomba, amelyet a britannusok emeltek Claudius dicsőségére. Ott
avatási ajándék gyanánt tarkára festett fafaragványt áldoztam. Drágább
ajándékot nem mertem adni, mivel azok az avatási ajándékok, amelyeket a
britannusok adtak, csak olcsó használati tárgyak, pajzsok, fegyverek,
szőttesek és cserépkorsók voltak. Maga Vespasianus csatában eltört kardját
szentelte a templomnak, nehogy túlságosan drága ajándékkal megsértse a
britannusok királyait. Legalábbis így állította.
Sikerült idejében felvétetnem a nevemet az avatási ajándékozók
névsorába, amelyeket a templom papi collegiuma küldött Rómába Claudius
császárnak, s egyúttal buzgón kérlelték őt, hogy küldje el saját szobrát a
templomba, és vádolták a veteránokat, hogy visszaéléseket követnek el a
trinobantesek és az icenusok ellen. Veterán ugyan még egy sem volt a
városban, de a haditörvény alapján földet osztottak nekik, és ők földjeik
előző birtokosait rabszolgaként kezelték. Ez nem tetszett az icenusoknak,
akik kezdettől fogva önként léptek szövetségre Rómával, és legalábbis
hivatalosan, nem viseltek hadat Róma ellen.
Amikor kizöldül a tavasz, és kinyílnak a virágok, Britannia megművelt
109
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
111
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
112
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
113
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
114
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
115
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
116
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
117
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
118
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
119
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
120
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
NEGYEDIK KÖNYV
Claudia
121
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
beszélni, sőt alázatosan arra kértem Senecát, olvassa át, elsősorban azért,
hogy kijavítsa nyelvezetét, mielőtt nyilvánosan felolvasnám. Seneca
barátságosan fogadta kérésemet, és emiatt időnként el kellett mennem a
Palatiumba. Véleménye szerint előadásomból hiányzott a lendület, de – és
ezt elismerte – a cicomátlanul tárgyilagos stílus helyénvaló volt, hiszen
művem mindenekelőtt Britannia földrajzát, történetét, a különböző törzsek
szokásait, a vallási előítéleteket és a britannusok hadviselését világította
meg. Lucius annyira fellelkesült, hogy hangosan felolvasott a művemből,
bemutatva a helyes előadást. Ritka szép hangja és olyan erőteljes átélő
képessége volt, hogy lenyűgözve hallgattam a felolvasását, mintha művem
nagyon becses és jelentős lett volna.
Meg is jegyeztem:
– Ha te olvasnád fel a nyilvánosság előtt, biztos lenne a sikerem.
A Palatium kifinomult légkörében éreztem, hogy hosszú időre elegem lett a
sivár tábori életből és a durva légiós szokásokból. Szívesen és csodálattal
álltam kötélnek, hogy Lucius tanítványa legyek, amikor azt akarta elérni,
hogy igazi íróhoz méltóképpen gesztikuláljak, amikor a nyilvánosság előtt
felolvasok a művemből. Tanácsára kezdtem színházba járni, és gyakran
elkísértem sétáira a Pincius-dombon levő Lucullus-kertbe, amelyet anyja
örökölt Messalina után, miután a császár felesége lett. Luciusnak megvolt az
a szokása, hogy futkosson és ugrándozzék, mint egy kisfiú, ám egész idő
alatt mégis gondosan ügyelt mozdulatainak kecsességére. Előfordult, hogy
hirtelen megállt, mintha elmerült volna gondolataiban, majd az agyába
villant gondolatot olyan mélyrehatóan fejtette ki, hogy senki sem hitte volna
gyermeknek, akinek a hangja se kezdett még férfiasodni. Ha valakivel meg akarta kedveltetni
magát, azt el is érte. Mintha örömtelen gyermekkora után szükségét érezte volna, hogy
megkedveltesse magát minden emberrel, akivel találkozik, még a rabszolgákkal is. Senecának
sikerült megtanítania arra, hogy a rabszolga is ember. Ugyanezt én atyámtól tanultam meg
Antiokheiában.
Mintha ebben az időszakban a Palatiumból egész Rómát ugyanaz a légkör
árasztotta volna el. Még Tullia asszony is barátságosan fogadott fényes
házában, és nem tiltotta meg, hogy akkor találkozzam atyámmal, amikor
óhajtom. Méltóságteljesen és egyszerűen öltözködött, mint általában egy
háromgyermekes anya törvényes jogaival rendelkező római szenátorfeleség,
és ékszereket sem viselt többé olyan bőségesen, mint azelőtt. Atyám nagy
meglepetést okozott nekem. Nem volt már olyan puffadt, fáradékony és
bánatos, mint britanniai utazásom előtt. Tullia asszony Alexandriában tanult
görög orvost vásárolt a gyógyítására, akit atyám természetesen késedelem
nélkül felszabadított. Az orvos fürdőket és masszázst rendelt neki, rábírta,
hogy csökkentse a borivást, és mindennap labdázzék, úgyhogy atyám kellő
méltósággal viselhesse a széles bíborcsíkot. Gazdag és jóindulatú ember
hírében állt Rómában, és ez olyan széles körben elterjedt, hogy a ház
előcsarnokaiban minden reggel csoportokba verődve nyüzsögtek a cliensek,
és a segítségét kérték. Sok emberen segített, de megtagadta, hogy bárkinek
római polgárjogot szerezzen, noha mint szenátornak joga lett volna hozzá.
– Atyád túlságosan nyájas és alázatos ember – magyarázta Tullia asszony –,
de az ő példája talán jót tett nekem. Sok mindenről kezdtem másként
gondolkodni, mint azelőtt. Annak a nőnek, aki negyedízben van férjnél, időt
kell szánnia arra, hogy elgondolkodjék a saját múltján, és le kell vonnia
bizonyos következtetéseket. Messalina féktelensége már-már a sárba
temette Róma erényeit, mivel rossz példája sok embert arra csábított, hogy
122
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
123
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
124
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
– Róma isteneinek nevére, mi történik itt? – kérdeztem egy ziháló rendőrtől, aki a
vért törölgette a homlokáról.
– Krisztus, valami szökött rabszolga egymás ellen uszítja a zsidókat –
magyarázta. – Amint látod, a hidakon át csak úgy, árad ide a csőcselék a
város más részeiről is. Az lesz a legjobb, ha a lánnyal együtt odábbállsz,
amíg nem késő. A testőröket már riasztották táborukban. Itt hamarosan
mások képéből folyik a vér, és több, mint az enyémből.
Claudia lelkesen körülnézett, s örömében felkiáltott:
– Tegnap a zsidók kiüldözték a zsinagógából mindazokat a zsidókat, akik
elismerték Krisztust, és bántalmazták őket. Most a keresztények ugyanazzal
a mércével fizetnek. Segítségükre sietnek azok a keresztények is, akik nem
zsidók.
A szűk sikátorokban csakugyan hemzsegtek a tagbaszakadt rabszolgák,
ácsok és tiberisi kikötőmunkások, akik csapatokban támadtak, feltörték a
boltok zárt ajtaját, és benyomultak a házakba, amelyekből panaszos
jajveszékelés hallatszott. De a zsidók, láthatatlan istenüket szólítva, kemény
ellenfeleknek bizonyultak. A zsinagógáik előtt tömörülve, visszaverték a
támadásokat. Igazi fegyvert senkinél sem láttam. Ilyen fegyverek hordását a
zsidóknak ugyanúgy megtiltották, mint az egyéb csőcseléknek, amely
minden égtájról, de főleg keletről áradt Rómába.
Itt-ott láttam néhány középkorú férfit, amint magasba emelt kézzel kiáltozott: “Békét, békét,
Jézus Krisztus nevében!” Néhány embert sikerült is lecsillapítaniuk, úgyhogy leengedték a
sulykolófát, vagy kiengedték markukból a követ, de mihelyt odábbmentek, folytatták a
verekedést. Ez a felszólítás azonban olyan dühre ingerelte a tekintélyes
zsidókat, hogy Iulius Caesar remekmívű zsinagógája előtt tépdesni kezdték a
szakállukat meg a ruhájukat, és szentségtörést kiabáltak.
Csak nagy üggyel-bajjal tudtam megvédelmezni Claudiát.
Megkíséreltem visszatartani attól, hogy belesodródjék a verekedésbe, mert Claudia
csökönyösen abba a házba igyekezett, amelyben este a barátainak a titkos szertartásukat kellett
volna elvégezniük. Felhevült, hitbuzgó zsidók csoportja éppen a földre sújtotta azokat, akik
a házba igyekeztek, és kirángatta onnan azokat, akik oda rejtőztek. Feltépték
a szerencsétlenek batyuit, kiborították elemózsiás kosaraikat, és sárba
tiporták tartalmukat, könyörtelenül ütlegelve őket, mint a szomszéd
betévedt disznaját. A menekülőket a földre teperték, és az arcukat
rugdosták.
Nem is tudom, tulajdonképpen hogyan történt. Talán a rómaiak született rendfenntartási vágya
lett úrrá rajtam, vagy talán védelmezni próbáltam a gyengébbeket a támadókkal szemben, de
hirtelen azt vettem észre, hogy egy tagbaszakadt zsidó szakállát rázogattam, és
birkózófogással kicsavartam a kezéből a sulykolófát, amikor buzgóságában
fejbe rugdosott egy leányt, akit már leütött. Aztán eszeveszett kézitusába
keveredtem, és nyilván a keresztények oldalán, mivel Claudia izzó
lelkesedéssel biztatott, hogy a názáreti Jézus nevében, teljes erőből üssem
azokat a zsidókat, akik gonoszságukban nem ismerték el Krisztusnak.
A zavargásban ezer és ezer férfi és nő, ifjú és öreg vett részt, még gyermek
is. Az igazhitű zsidók túlerejükkel megfenyítették volna szakadáraikat, ha
ezek nem kaptak volna olyan nagy segítséget a Tiberis túlsó partjáról és a
kikötőkben tanyát vert csőcseléktől, amely kedvét lelte bármilyen
felfordulásban. A zavargás gyorsabban véget ért volna, mint ahogyan
elkezdődött, ha a testőrség valóban beavatkozott volna a játékba.
De a zavargások elfojtásából a hídon tekintélykérdés adódott a gárdapraefectus és a városi
125
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
126
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
kérték, bár néhányan még mindig dühösen azt hajtogatták, hogy a birodalom sohasem
hoz gyümölcsöt, ha a zsidók akadálytalanul pusztíthatják és bántalmazhatják Krisztus alattvalóit.
Időközben a rend őrei egész csomó embert őrizetbe vettek, s egyáltalán
nem nézték, hogy az igazhitű vagy a keresztény zsidókhoz, vagy pedig holmi gyülevész
népséghez tartoznak.
Mivel a testőrök őrizték a hidakat, sokan csónakban menekültek a városba,
és a mólókról elengedték a kikötő teherhajóit, amelyeket magával ragadott a
folyó sodra. A város védtelenül maradt, hiszen a rendfenntartó alakulatokat
a zsidók városrészébe vezényelték. A csőcselék kezdett végigvonulni az
utcákon, s jelszó gyanánt Krisztus nevét kiabálta, amelyet a túlsó parton
tanult meg.
Kirabolták a boltokat, és felgyújtották a házakat, úgyhogy miután a zsidók városrésze látszólag
elcsendesedett, a praefectusnak vissza kellett vezényelnie csapatait, hogy a tulajdonképpeni
várost védelmezzék. Ez volt a szerencsém, mert már kiadta a parancsot, hogy házról házra
fésüljék át a városnegyedet, s fogják el Krisztust, aki a zsidókat ilyen féktelenségekre uszította.
Estére járt már, a pince padozatán ültem csüggedten, arcomat a kezembe
támasztva, mikor éreztem, hogy éhes vagyok. A keresztények
összegyűjtötték megmentett eleségüket, és kezdték elosztani egymás közt,
készségesen kínálva mindenkit, nehogy bárki éhen maradjon. Volt kenyerük
és olajuk, hagymájuk, borsókásájuk, sőt boruk is. Aquila a keresztények
szokása szerint a kenyeret és a bort mint Jézus testének és vérének jelét
megáldotta. Elfogadtam, amikor megkínáltak, és megosztottam Claudiával a szegények
kenyerét. Sajtot is kaptam meg egy darab szárított húst. Bort ugyanabból a kupából ittam, mint a
többiek, amikor a kupa hozzám került. Mikor éhüket csillapították az emberek, buzgón
megcsókolták egymást. Claudia megcsókolt és felkiáltott:
– Jaj, Minutus, milyen boldog vagyok, hogy te is ettél az ő húsából, és ittál
az ő véréből bűneid bocsánatára és az örök életre. Nem érzed, hogyan
melegíti a lélek a szívedet, mintha levetetted volna magadról eddigi életed
rongyos ruháját, és új ruhába öltöztél volna?
Keserűen válaszoltam, hogy engem csak a savanyú, hitvány lőre melegít.
Csak aztán fogtam fel teljes egészében szavainak értelmét, és megértettem,
hogy részt vettem a keresztények titkos étkezésén. Annyira megborzadtam, hogy
elfogott a hányinger, noha jól tudtam, hogy a kupából nem vért ittam.
– Badarság! – heveskedtem. – A kenyér az kenyér, a bor pedig bor, ha az ember éhes. Ha más
egyéb és ennél rosszabb nem történik köztetek, nem is értem, miért mesélnek a babonaságotokról
esztelen mendemondákat. Még kevésbé értem, hogy ilyen ártatlan dolgok miatt emberek véresre
verjék egymás fejét.
– A zsidók azt hiszik – töprengtem –, hogy jobbak a többi embernél, mert nekik van szent-
írásuk, törvényeik és templomuk Jeruzsálemben. Rómában elkülönülnek a rómaiaktól, és nevet-
séges fennhéjázásukkal rossz vért szülnek. Még arra sem hajlandók, hogy másokkal együtt
étkezzenek. De ennek a haszontalan és titkos lakomának alapján ti, keresztények, még
kiválóbbak akartok lenni, mint a zsidók.
Claudia megharagudott, és rám förmedt:
– Jézus Krisztus, az Isten fia, nem tesz különbséget a zsidók és a többi
ember között. Nekem azt tanították, hogy ha valaki hisz benne, és a víz alá
merül, vagy legalábbis hagyja, hogy az ő nevében vizet öntsenek rá,
bűnbocsánatot és örök életet nyer. Ő nem a jámbor zsidókat kereste, hanem
a bűnösöket. Fölösleges dicsekedni, de bizonyára el kell ismerned, hogy a
bűneitől megtisztult ember jobb, mint a tudatlan, ahogyan a tiszta ing is
jobb, mint a piszkos.
127
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
128
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
129
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
130
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
131
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
alapjában véve kellemetlen, de múló fájdalmat, ha ez igazi szeretet lenne. De attól tartunk, hogy
ilyen megpróbáltatás kiállása után túl elbizakodottá válnánk, és
elriasztanánk seregünkből a gyengébb testvéreinket. És a körülmetélés
semmit sem érne. Ha a zsinagógában bárki előáll, és felkent voltát azzal
bizonyítja, hogy így beszél: “férfiak, testvérek”, rákiáltanak, hogy hallgasson,
és megverik, ha nem sabbat napján, akkor a következő napon.
– Igen, igen – csüggedt el Aquila –, bármit is teszünk, mindenkinek a
szemében szálka vagyunk. Jobban gyűlölnek bennünket, mint a
bálványimádókat. Még saját magunk között sem tudunk megmaradni a
kölcsönös szeretetben és alázatosságban, hanem mindenki azt hiszi, hogy ő
többet tud. A leglelkesebben azok tanítják a többieket, akik csak nemrég
találtak rá az útra, és ismerték el Krisztust.
– Róla azt állítják – tette hozzá Prisca –, hogy tüzet vetett a világra, elválasztotta
a férjet a feleségétől, és szembeállította a gyermeket a szüleivel. Éppen ez
történik most Rómában, bár jót akartunk. Hogyan lehet a szeretet és az
alázat gyümölcse a veszekedés, a széthúzás és a harag, a gyűlölet és az
irigység, ezt nem értem.
Amint hallgattam őket, igazságos harag kezdett forrni bennem.
– Mit akartok atyámtól? – kiáltottam fel. – Miért gyötritek, hogy a száját harapdálja, és a fejét
kapkodja? Atyám szelíd és jóakaratú ember. Nem hagyom, hogy beleavatkozzék esztelen
civakodásotokba.
Atyám kihúzta magát, és rám parancsolt:
– Hallgass, Minutus!
Aztán, mint aki a távoli múltba réved, végül megszólalt:
– A dolgok általában tisztázódnak, ha az ember beszél róluk, de ezek a megmagyarázhatatlan
dolgok még bonyolultabbakká válnak, ha beszélnek róluk. De ha egyszer a tanácsomat kéritek,
azt javaslom, kérjetek haladékot. Antiokheiában, Gaius császár idejében, ugyanez a tanácsom
nagy hasznára vált a zsidóknak.
Álmélkodva meredtek rá atyámra, mivel nem értették, mit akart mondani. Atyám
szórakozottan mosolygott.
– Váljatok külön a zsidóktól – mondta –, hagyjátok ott a zsinagógát, ne fizessetek többé a
templomnak. Építsétek fel saját gyülekezési helyeiteket, ha úgy akarjátok. Hiszen módos
emberek is vannak köztetek. Talán bőséges ajándékokat is kaptok azoktól a
férfiaktól és nőktől, akik azt hiszik, hogy megvásárolhatják lelki
nyugalmukat, ha támogatják a különböző isteneket. Ne bosszantsátok a
zsidókat. Maradjatok csendben, ha gyaláznak benneteket. Minden tekintetben
maradjatok veszteg, ahogyan én is erre törekszem a magam viszonyai között, és senkit se
sértsetek meg.
– Kemény beszéd ez – kiáltottak fel egyszerre. – Hiszen hitvallást kell
tennünk királyunk mellett, és hirdetnünk kell az ő birodalmának az eljövetelét.
Különben nem vagyunk méltóak hozzá.
Atyám széttárta két kezét, nagyot sóhajtott, és így válaszolt:
– Az ő birodalma még sokáig késik, de lelke kétségtelenül bennetek van,
nem pedig bennem. Tegyetek, amit akartok. Ha az ügy a szenátus elé kerül,
megpróbálok szót emelni az érdeketekben. Bizonyára ezért is fordultatok
hozzám. De engedjétek meg, hogy ne beszéljek a birodalomról. Az ilyesmi
csak politikai gyanakvást eredményezne a szándékaitokat illetően.
Ezzel megelégedtek, és éppen idejében mentek a maguk útjára, mert Tullia asszony jött velük
szemben az oszlopcsarnokban, látogatásairól hazatérve, és türelmetlenül kiabálni kezdett:
132
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
– Ejnye, Marcus, hányszor figyelmeztettelek már, hogy ne fogadj gyanús zsidókat. Nem ellen-
zem, ha filozófusokat hallgatsz. Ha kedved leled benne, segítsd a szegényeket, küldd el orvoso-
dat a betegekhez, és adj hozományt az árvalányoknak. Mindenkinek el kell töltenie valamivel a
szabad idejét. De az istenek nevére, határold el magadat a zsidóktól a saját egészséged kedvéért.
Miután haragra gerjedt, figyelme felém fordult, kifogásolta hitvány lábbelimet, tógám ügyetlen
rendezését és esetlenül rövidre vágott hajamat.
– Nem vagy már durva katona – förmedt rám. – Atyád méltóságának a kedvéért nagyobb
gondot kellene fordítanod a külsődre. Talán borbélyt és ruhagondozót kell
ajándékoznom neked. Laelia nénéd túlságosan régimódi és rövidlátó ahhoz,
hogy megfelelően gondozzon téged.
Mogorván azt válaszoltam, hogy van már borbélyom, mert nem akartam,
hogy az ő rabszolgái leskelődjenek minden lépésem után. A
születésnapomon valóban megvásároltam és felszabadítottam egy
szánalmas borbélyrabszolgát, és segítettem, hogy Suburában saját üzletet
alapítson. Nagyon jól keresett azzal, hogy parókát adott el a nőknek, és a
szokásos kerítéssel foglalkozott. Hozzátettem, hogy Laelia néni a szíve
mélyéig megsértődnék, ha idegen rabszolga jönne a ruháimat gondozni.
– Ezenkívül a rabszolgákkal több baj van, mint öröm tettem hozzá.
Tullia asszony megjegyezte, hogy az egész csak fegyelmezés kérdése.
– De tulajdonképpen mire pályázol az életben, Minutus? – kérdezte. – Azt hallottam, hogy
bordélyházakban töltöd az éjszakákat, és elhanyagolod rétorod gyakorlatait. Ha a télen valóban
nyilvánosan fel akarod olvasni a könyvedet, meg kell zaboláznod féktelen testedet, és
dolgoznod kell az ügy érdekében. Itt volna a legfőbb ideje, hogy rangodnak
megfelelő házasságot köss.
Kijelentettem, hogy mértékletesen akarom élvezni ifjúságomat, és mindeddig nem keveredtem
összeütközésbe a hivatalnokokkal részegeskedés vagy a lovagok csínyjei miatt.
– Szemlélődöm magam körül – mondtam. – Részt veszek a lovassági
gyakorlatokon. Ott ülök a praetoriumban a hallgatóság között, amikor
érdekes per kerül napirendre. Könyveket olvasok. Sőt még Seneca filozófus
is kegyes hozzám. Természetesen annak idején pályázom majd a questori hivatalra, de ehhez
még túlságosan fiatal és tapasztalatlan vagyok, bármilyen felmentésben részesüljek is.
Tullia asszony szánakozón nézett rám.
– Értsd meg, hogy a jövőd szempontjából az a legfontosabb, hogy
kifogástalan emberekkel köss ismeretségeket – magyarázta. – Mindent
elkövettem, hogy meghívást kapj jó hírű házakba, de panaszkodtak, hogy
mogorva és hallgatag vagy, és a barátságot nem viszonozod barátsággal.
Erre megvoltak a magam komoly okai.
– Kedves mostohaanyám – mondtam –, minden tekintetben tisztelem az
ítélőképességedet. De mindaz, amit Rómában hallottam és láttam, arra
figyelmeztet, hogy óvakodjam túlságosan jó kapcsolatokat kötni a jelen
pillanatban kifogástalannak látszó emberekkel. A szenátorokról nem is
beszélve, egy évvel ezelőtt néhány száz lovag került hóhérkézre, vagy
követett el öngyilkosságot pusztán azért, mert kifogástalan emberek voltak,
vagy túlságosan közeli kapcsolatban álltak kifogástalan emberekkel.
– Agrippina jóvoltából minden ilyesmi megváltozott – vetette ellen Tullia asszony túlságosan
is gyorsan, de szavaimon volt mit gondolkodnia, mert rövid töprengés után ezt a javaslatot tette:
– Voltaképpen az lenne számodra a legokosabb, ha fogatversenyekkel foglalkoznál, és csatla-
koznál valamelyik szín híveihez. Ez politikamentes tevékenység, de mégis a
legelőkelőbb baráti kapcsolatokhoz vezet. Hiszen te szereted a lovakat.
133
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
134
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
maguknak az előadóteremben.
De azért ott voltak a korábban Britanniában szolgálatot teljesítő tisztek, a
szenátus Britannia ügyeivel foglalkozó bizottságának tagjai, sőt a
diadalmenetet tartó hadvezér, maga Aulus Plautius is. De a hallgatóság nagy
része kívül rekedt, bár ügybuzgóságukat tanúsítandó várakoztak, hogy
Claudiusnak panaszkodjanak, miszerint a teremben nincs elegendő hely.
Kora reggel kezdtem el a felolvasást, és érthető idegességem ellenére is
dadogás nélkül olvastam, közben fellelkesültem, mint minden író, aki gondot
és fáradságot fordított műve megismertetésére. Olvasás közben nem is
zavart más, mint Lucius Domitius sugdosása és integetése, amikor
megpróbálta jelekkel értésemre adni, hogyan kell olvasnom. Déltájban
túlságosan is ízletes ebédet szolgáltak fel, amelyet Tullia asszony rendezett
atyám költségére. Amikor folytattam a felolvasást a britannusok isteneiről és
titkos szertartásairól, többen bóbiskoltak, bár a magam véleménye szerint ez
volt könyvem legérdekesebb része.
Aztán félbe kellett szakítanom a felolvasást, mert Claudius császár valóban
megérkezett, hogy meghallgasson. Vele volt Agrippina is. A díszhelyre ültek,
és odahívták Lucius Domitiust, hogy kettőjük közé üljön. Az előadóterem
zsúfolásig megtelt emberekkel, de Claudius haragosan ráförmedt a
panaszkodókra:
– Ha a könyv meghallgatásra érdemes, másodszor is fel kell olvasni. Akkor majd ügyeljetek,
hogy valóban jelen legyetek, és meghallgassátok. De most menjetek az utatokra. Különben
nem marad számunkra elég levegő.
Őszintén be kell vallanom, hogy a császár kissé ittas volt, és hangosan
böfögött. Talán csak néhány sort olvastam fel, amikor félbeszakított ezekkel
a szavakkal:
– Rossz az emlékezetem. Talán koromra és méltóságomra való tekintettel
megengeded nekem, hogy a polgárok közül elsőnek szóljak a kérdéshez, és
rámutassak, mennyiben van igazad, és milyen vonatkozásban tévedsz.
Hosszadalmasán ecsetelni kezdte saját felfogását a druidák emberáldozatairól, és elmondta,
hogy Britanniában hiába keresett fűzfaágakból font nagy istenszobrokat,
amelyek belsejébe foglyokat zártak, hogy áldozatként elégessék őket.
– Elhiszem, amit megbízható szemtanúk bizonyítanak – erősítette. – De
leginkább a saját szememnek hiszek. Ezért nem nyelem le azt a históriádat anélkül,
hogy meg ne rágnám. De légy szíves, folytasd, ifjú Lausus.
Nem sikerült sokáig olvasnom, amikor megint eszébe jutott valami, amit saját szemével látott
Britanniában, és elengedhetetlenül fontosnak tartotta, hogy elmondja. A hallgatóság
kirobbanó nevetése megzavart, és a fejem vörösödni kezdett. Hiszen
Claudiusnak azért tárgyi észrevételei is voltak a könyvemről.
Végül ő meg Aulus Plautius belemerültek emlékezéseikbe, és a császár
saját hadjáratainak részleteiről kezdett beszélgetni. A közönség
közbekiáltásai buzdították őket: “Odafigyeljetek! Odafigyeljetek!” Nekem el
kellett hallgatnom. Csupán Seneca filozófus csitító kézmozdulata bírt rá,
hogy hangtalanul lenyeljem mérgemet. A beszélgetésbe beleavatkozott egy
Ostorius nevű szenátor is, aki úgy látszott, mindent a legjobban tudott
Britanniáról. Azt állította, hogy a császár politikai tévedést követett el,
amikor félbehagyta a hadjáratot, és nem győzte le a britannusok valamennyi
törzsét.
– A britannusok legyőzését könnyebb kimondani, mint megtenni – fortyant
135
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
fel Claudius, aki okkal sértődött meg. Mutasd meg neki a sebhelyeidet,
Aulus. De erről jut eszembe, hogy Britannia ügyeit elhanyagoltam, mert még
nem jutottam hozzá, hogy procuratort nevezzek ki Aulus Plautius
főparancsnoksága után. Hát itt vagy te, Ostorius! Nem hiszem, hogy ebben a
teremben csak én lennék az, aki meguntam hallgatni, hogy te mindig
mindent jobban tudsz. Menj haza, és készülj az útra. Narcissus írja meg
közben a felhatalmazásodat.
Megítélésem szerint a könyvem megmutatta a hallgatóságnak, hogy Britannia
civilizálása nem is olyan könnyű feladat. Mindenki nevetett. Miután Ostorius
leverten távozott, hagyták, hogy zavartalanul végigolvassam a könyvemet.
Claudius jóakaratúan még azt is megengedte, hogy lámpafénynél
folytassam, hiszen maga zavart meg, és pazarolta el az időt. Amikor Claudius
tapsolni kezdett, az egész közönség viharos éltetésben tört ki. Most már
senki sem akart javításokat eszközölni a könyvemen, hiszen későre járt az
idő, és mindenki megéhezett.
A hallgatóság egy része meghívott vendégként velünk jött atyám házába a lakomára, melyet
Tullia asszony rendezett, mert a konyhája híres volt, s még Claudius is ilyen szavakra fakadt:
– Engem ugyan nem hívtak meg, de hívás nélkül is eljönnék, ha drága feleségem nem éppen a
mai estére rendezett volna vacsorát Parthia követeinek tiszteletére. Hiszen ezek újra meg újra itt
lábatlankodnak, nem kis bosszúságunkra. Bosszúságról szólva most jut eszembe, hogy boldog
házasságom örömére úgy határoztam, hogy rendbe hozatom a szicíliai Eryx Venus
templomát. Úgy hírlik, beszakadt a teteje. Bizonyára ti is valamennyien elő
akarjátok mozdítani az építkezési munkálatokat, hogy olyan boldogságot
érdemeljetek ki, mint amilyenre én találtam a súlyos csalódások után.
Egy listát küldött körbe, és gazdag zsákmányra tett szert, mert senki sem
mert távozni a teremből anélkül, hogy a listára rá ne írta volna a
méltóságának megfelelő összeget, noha gondolatban szitkozódhattak a
császár otrombasága és tapintatlansága miatt.
Atyám házában már nem sokat beszéltek a könyvemről. Seneca
bemutatott saját kiadójának. A sok olvasástól megkopaszodott, hajlott hátú
és rövidlátó idős úr készségesen megígérte, hogy kiadásra átveszi a
könyvemet, s először ötszáz példányban adja ki.
– Neked bizony magadnak is módodban állna, hogy kiadd a műved –
vélekedett barátságosan. – De ismert kiadó neve növeli a mű sikerét.
Szabadosomnak száz tapasztalt rabszolgaírnoka van, akik tollbamondásra
egyszerre írják le a szöveget, anélkül, hogy sok hibát vétenének, bármilyen
könyvről van is szó.
Seneca ékesszólóan magasztalta a férfit, aki számkivetése idején sem
hagyta őt cserben, hanem hűségesen terjesztette a könyvesboltokban
Corsicából küldött számos írását.
– Természetesen a legjobban a görög nyelvből készült fordításokkal vagy
átdolgozott szerelmi történetekkel és utikalandokkal keresek – mondta
nyájasan a kiadó. – De Senecának még egyetlen műve sem okozott nekem
kifejezetten veszteséget.
Mivel elértettem a célzást, közöltem, hogy természetesen hozzájárulok a művem
kiadásával kapcsolatos költségekhez. Hiszen nagy megtiszteltetés volt
számomra, hogy becses kiadói nevét mintegy kezességül adja könyvem
minőségét illetően. Aztán ott kellett hagynom őket, hogy a többi vendéget
üdvözöljem. Olyan sokan voltak, hogy kóválygott a fejem. Fölöslegesen sok
bort is kellett innom. Végül mélységes szomorúság lett úrrá rajtam, amikor
136
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
137
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
138
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
bezárták. Sok zsidó, akinek nem volt pénze, hogy mentesítését megváltsa,
Róma különböző pontjain rejtőzött el. A városnegyedek elöljáróinak nagy
feladatot jelentett letartóztatásuk. A városi praefectus rendőrei még az utca
kellős közepén is megállították a gyanús embereket, és kényszerítették őket,
hogy mutassák meg szerszámukat, hogy lássák, körül van metélve, vagy
sem.
Néhányan a nyilvános illemhelyeken kerültek kézre, mert a római polgárok
nem szerették a zsidókat. Még a rabszolgák is gyűlölték őket. Az elfogott
zsidókat az ostiai kikötő építkezéséhez, vagy a sardiniai bányákba küldték,
ami gazdasági szempontból pazarlás volt, mert többnyire kiváló kézművesek
voltak. De Claudius könyörtelen volt.
A zsidók körében még elkeseredettebb gyűlölet támadt, amikor arról
vitatkoztak, hogy melyik fél okozta a száműzetést. A Rómából kivezető utak
mentén agyonvert zsidók feküdtek, és külsejükről nem látszott, hogy
keresztények voltak-e vagy igazhitűek. A halott zsidó halott zsidó volt, és a
katonák, akik az utakat őrizték, nem nagyon üldözték az erőszakoskodókat,
hacsak a gyilkosságokat nem éppen a szemük előtt követték el. “A legjobb
zsidó a halott zsidó” – tréfálkoztak egymás között, amikor a rend kedvéért
megállapították, hogy a talált holttest körül van metélve.
A körülmetéletlen keresztények nagy bánatban voltak tanítóik távozása
miatt, akiket hosszú úton elkísértek, hogy megvédelmezzék őket az
erőszaktól. Tanulatlan és alacsony sorból származó emberek voltak, sokan
rabszolgák, és az életükben elszenvedett csalódások miatt elkeseredettek.
Most a keresztény zsidók kiűzetése után olyanok voltak, mint a pásztorok
nélkül maradt nyáj.
Szánalmas összefogásukban gyakorta összegyűltek, hogy elfogyasszák
szegény étküket. De soraikban az egyik ezt tanította, a másik meg azt,
úgyhogy hamarosan egymás között vitatkozó csoportokra szakadtak. Az
idősebbek szívósan ragaszkodtak a názáreti Jézus életéről és tanításáról
szóló és saját fülükkel hallott elbeszélésekhez, de a többiek nyomban
felpattantak, hogy emlékeztessék őket: “Az nem úgy volt, hanem így”, és a saját
változatukat hajtogatták.
A bátrabbak próbára tették az erejüket, eksztázisba tüzelték magukat, és
kezüket a betegek fejére tették, hogy meggyógyítsák őket. De ez nem
mindig sikerült nekik. A varázsló Simont nem űzték el, akár mert mentesítést
vásárolt magának, vagy pedig úgy tekintették, hogy mivel samariai, nem zsidó. Ezt nem tudom.
De Laelia néni elmondta, hogy még mindig csalhatatlanul eredményes
gyógyító, mert isteni erő lakozik benne. Jómagam úgy vélekedtem, hogy
csak olyanokat gyógyított, akikre hatott az ereje. Én nem óhajtottam
találkozni vele, de ő a keresztények közül maga köré gyűjtötte a módos és
kíváncsi nőket. Ezek jobban hittek benne, mint azokban, akik alázatosságról
és egyszerű életről, felebaráti szeretetről prédikáltak, meg arról, hogy Isten
fia hamarosan eljövendő lesz az ég felhőiben. Felbátorodván, Simon varázsló
ismét próbálgatni kezdte repülési tudományát, hirtelen eltűnt az emberek
szeme elől, és ismét megjelent egy másik helyen.
Barbus gondot okozott nekem, mert olykor elhanyagolta kapuőri feladatait, és
ismeretlen helyre távozott. Laelia néni attól félt, hogy tolvajok törnek be a
házba, és követelte, hogy szidjam meg Barbust. De Barbus így védekezett:
– Római polgár vagyok: osztozom abban, amiben mások, és a házba hozom
gabonakosaramat, amikor gabonát osztanak. Tudod, hogy nem sokat
140
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
141
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
142
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
143
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
helytelen volt. De hiszen minden fiú ezt csinálta, és senki sem tudott sokáig
haragudni Néróra.
Agrippina gondoskodott róla, hogy Néró részt vehessen Claudius hivatalos
étkezésein, és heverőjének lábánál ülhessen, ugyanolyan közel, mint
Britannicus. Ily módon a római nemesek és a tartományok küldöttei
megismerkedtek Néróval, és összehasonlíthatták egymással a két fiút, a vidám és
vonzó Nérót meg a mogorva Britannicust.
A két fiú közös étkezéseire Agrippina sorban meghívta a római
előkelőségek fiáit. Néró volt a házigazda, és Seneca irányította a
beszélgetést, különböző témákat adva, amelyekről ki-ki sorban beszédet
tarthatott. Szerintem Nérónak előre megadta a témát, és elkészítette a
beszédet, mert Néró, minden esetben kitett magáért beszédkészségével és
ékesszólásával.
Engem gyakran meghívtak ezekre az ebédekre, mivel a vendégeknek legalább a fele már
megkapta a férfitogát, meg aztán szerintem Néró őszintén kedvelt engem.
Ráuntam arra, hogy hallgassam, amint a vendégek egyre csak Vergilius vagy
Horatius agyonkoptatott verssorait vagy a görög költőket idézik beszédük
ékesítésére. Ezért kezdtem előre készülni az ebédek szolgáltatta alkalmakra,
Seneca műveit olvasgattam, és kívülről megtanultam azokat a mondatokat,
amelyekben véleményét nyilvánította a harag megfékezéséről, az élet
rövidségéről és a bölcs rendíthetetlen nyugalmáról a sors bármilyen
viszontagságai közepette.
Miután személyesen megismertem Senecát, tiszteltem őt, mert nem volt
egyetlen olyan dolog sem a földkerekségen, amiről ne tudott volna iskolázott
hangon, bölcsen és nyájasan, megfontolt véleményt nyilvánítani. De próbára
akartam tenni, hogy a bölcs rendíthetetlensége vajon le tudja győzni az
ember vele született hiúságát is.
Seneca természetesen keresztüllátott rajtam, hiszen nem volt ostoba, de
bizony jólesett neki, amikor észrevette, hogy a saját gondolatai
egyenértékűek idézeteimben a múltbeli tekintélyekkel. Sőt annyira ravasz
voltam, hogy amikor idéztem, egyáltalán nem említettem a nevét, hiszen ez
túlságosan durva hízelgés lett volna, hanem így beszéltem: “A minap
véletlenül olvastam valamit” vagy: “feledhetetlenül az emlékezetembe
vésődött”.
Egyszer, amikor Seneca az emberi nagyságot adta témának, és miután a
többiek Nagy Sándorról meg Iulius Caesarról, Augustusról és Róma hajdani
hőseiről fecsegtek, amikor rám került a sor, így beszéltem:
– A katonai hírnév és az emberi nagyság nem mindig illik össze egymással. A minap valakinek
a könyvét olvasva, akinek a neve, sajnos, éppen most nem jut eszembe, ezeket a szavakat
találtam: Senki sem lehet nagy, ha nem jó. Ez a gondolat úgy ért engem, mint egy villámcsapás.
De ezúttal is Néró vitte el a pálmát. Szégyenlősen, szerénységet színlelve, és
mintha keresgélné a szavakat, előadta, hogy az emberi nagyságra gondolva,
akaratlanul is mindig a szenvedésekre meg a viszontagságokra gondol.
Megjelent előtte egy nőnek a képe, mert senki sem tagadhatja, hogy egy nő
is felemelkedhet az emberi nagyságig. Egy nőre gondolt, akiből a
számkivetettség és az üldöztetés nem a gyűlöletet és az elkeseredést
szabadította fel, hanem a nyájasságot, az igazságosságot és a jóságot,
ahogyan a tűz is megtisztítja a nemesfémet a salaktól. Nem akart elfogult
lenni, de kénytelen volt elérzékenyülni, és serlegét arra a legnagyobb
emberre kellett emelnie, akit ismert. A hallgatóság kíváncsiságának
144
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
145
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
sziget talán nem szenvedett még eleget botlásáért? Hát nem érdemli meg a hírneve
alapján?” – és így tovább.
Miután befejezte, mindenig úgy nézett Claudiusra, mint egy gyilkosra,
mivel éppen Claudius fosztotta meg szabadságától az előkelő szigetet.
Claudius bűnösnek érezte magát, és elérzékenyült Néró ékesszólásától. Savanyúan
felfortyant:
– Ne bámuljatok rám, mint borjú az új kapura, atyák! Döntsetek magatok. Hiszen ti vagytok
Róma szenátusa.
Mikor szavazásra került a sor, Néró kegyelmi indítványa csaknem ötszáz szavazatot kapott.,
Claudius, hogy kimondhassa az utolsó szót, ezzel a kéréssel fordult Rhodosz követeihez:
– De azért járjatok a kedvemben, és ettől kezdve önhatalmúlag ne
feszítsetek keresztre római polgárokat.
Az általános nevetés egyhangú egyetértéssel fejezte be az ügy vitáját. Még a legöregebb
és a legmegátalkodottabb szenátorok is őszintén gratuláltak Nérónak
beszéde politikai sikeréhez.
Atyám azt mondta, hogy neki főként Néró szerénysége tetszett, mert a
gratulálóknak Néró így válaszolt:
– Ne engem magasztaljatok. Magasztaljátok tanítómat. Senecához lépett, és mindenki szeme
láttára megölelte. Seneca mosolygott, és hallhatóan ennyit mondott:
– A legkiválóbb ember sem képes szónokot faragni egy tehetségtelen ifjúból.
A maradi szenátorok mégsem szerették Senecát, mert nagyvilági emberként viselkedett,
és megítélésük szerint a könyveiben semmivé vált a régi szigorú sztoicizmus.
Azt is állították, hogy túlságosan buzgón gyűjt maga köré tanítványként
jóképű fiúkat. Nem hiszem, hogy ennek csupán Seneca lett volna az oka.
Néró utálta a csúf külsőt, méghozzá olyan mértékben, hogy egy rút arctól
vagy egy csúf anyajegytől elment az étvágya. Énhozzám legalábbis Seneca
sohasem közeledett, és a csókolózó természetű Nérónak is megtiltotta, hogy
megcsókolja tanítóját.
Miután praetori hivatalt kapott, Seneca főként polgári perekkel foglalkozott,
amelyek nehezebbek és bonyolultabbak, mint a bűnperek, mert főként a
vagyonhoz, a birtokjoghoz, telkekhez, válásokhoz és végrendeletekhez
kapcsolódtak. Állítása szerint a jelleme nem engedte meg, hogy bárki emberfiát
megkorbácsolásra vagy halálra ítéljen. Miután észrevette, milyen lelkesen hallgattam végig
minden tárgyalását a praetoriumban, egyik napon a tárgyalás után ezzel a javaslattal lépett
hozzám:
– Tehetséges fiatalember vagy, Minutus Lausus, a latinon kívül görögül is tudsz, és
szemmel látható érdeklődést tanúsítasz a jogi ügyek iránt, ahogyan igazi
rómaihoz illik. Miért ne csapnál fel a praetor segítőjének, hogy utasításaim
szerint járj utána a régi irányadó eseteknek és a tabularium elfeledett
törvényeinek?
Az örömtől és a hiúságtól hevülve bizonygattam, hogy ez a feladat a lehető
legnagyobb megtiszteltetés lenne számomra. Seneca elkomorult, és
megjegyezte:
– Bizonyára megérted, hogy bármelyik ifjú akár a fél szemét is nekem adná, ha ilyen páratlan
alkalmat nyerne, hogy a hivatali pályán előnyt szerezzen vetélytársaival
szemben.
Természetesen megértettem, és bizonygattam, hogy örökre hálás leszek neki ezért a páratlan
kegyért. Seneca a fejét csóválta:
– Tudod, hogy a római körülményekhez képest nem vagyok gazdag ember. Éppen saját házat
146
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
építtetek magamnak. Ennek elkészülte után újabb házasságot kötök, hogy véget vessek a
fölösleges mendemondáknak. Magad rendelkezel a vagyonoddal, és viszonozni tudod nekem, ha
jogi ügyekben tanítlak.
Zavaromban lihegve bocsánatát kértem értetlenségemért, és megkérdeztem, mennyit kíván.
Seneca mosolygott, megveregette a vállamat, és ezt a tanácsot adta:
– Talán az lesz a legokosabb, ha ezt gazdag atyáddal, Marcus Mezentiusszal beszéled meg.
Tüstént felkerestem atyámat, azon tanakodva, hogy vajon tíz arany nem lenne-
e illetlenül nagy összegű ajándék egy filozófusnak, aki az igénytelenséget és
az egyszerű életet kedveli. Atyámból kirobbant a nevetés, és felkiáltott:
– Jól ismerem Seneca igénytelen életmódját. Magam veszem kézbe ezt az ügyet, és
te ne törődj vele többé.
Később hallottam, hogy ezer aranyat küldött Senecának, azaz százezer
sestertiust, ami szerintem mérhetetlenül nagy összeg volt. Seneca nem
sértődött meg, hanem ha lehetséges, még barátságosabb volt hozzám, mint
azelőtt, hogy kárpótoljon atyám újgazdagra valló nagyzási vágyáért.
Több hónapon át a praetoriumban tevékenykedtem Seneca
segédhivatalnokaként. Azzal bízott meg, hogy kivonatokat készítsek az
ügyvédek védőbeszédeiből, és olykor tollba mondta nekem ítéleteit,
úgyhogy fontos személynek éreztem magam. Az volt a legkellemesebb,
amikor Néróval a tabulariumban jártunk, és előkerestük a viasztáblákra rótt
több száz éves törvényeket, amelyek már régen feledésbe merültek, és
gyakran ellentmondásban álltak egymással, vagy hatálytalanították
egymást. Ezekről feljegyzéseket készítettünk Néróval, hogy
meglepetésszerűen felhasználjuk a javunkra megfelelő alkalommal, amikor
egy-egy pöffeszkedő ügyvéd túlságosan fontoskodni kezdett.
Seneca feltétlenül igazságos volt ítéleteiben, s a legjobb belátása szerint járt el.
Az ügyvéd nem vezette félre puszta ékesszólással, hiszen ő maga korának
legkiválóbb szónoka volt. Ennek ellenére a vesztes felek azt híresztelték róla,
hogy állítólag hagyta megvesztegetni magát. Ilyesmit természetesen
mindegyik praetorról fecsegtek. De Seneca állította, hogy sohasem fogadott
el ajándékot az ítélet kihirdetése előtt.
– Másrészt – mondta –, ha egymillió sestertius értékű telek tulajdonjogáról
van szó, csak természetes, hogy a perben nyertes fél utólag valamilyen
ajándékot ad a bírónak. Egyetlen hivatalnok sem élhet meg pusztán a
praetori fizetéséből, amelyből hivatalnoksága alatt még ingyenes színházi
előadásokat is kell rendeznie a népnek.
Ismét kitavaszodott. A föld zöldellésével, a nap melegével és a citerapengetéssel
együtt a törvények hatalmaskodó szövegei a természet kényszerítő hatására
Ovidius és Propertius pajzán verssoraivá változtak a fejünkben. Az egyik
meleg estén, amikor Róma felhői aranyos prémként izzottak, végre eljött a
várva várt alkalom. Néró magával vitt a Pincius-parkba. Ott volt az anyja, aki
éppen a tavasszal szokásos utasításokat adta a kertészeknek. Agrippina
áthevült, arca tiszta volt és ragyogott az örömtől, mint mindig, amikor szép
fiával találkozott. Tőlem anyáskodva megkérdezte:
– Mi nyomja a szívedet, Minutus Manilianus? Mintha titkos bánat emésztene. Arcod
nyugtalan, és nem mersz a szemembe nézni.
Kénytelen voltam a szemébe nézni, amely ragyogó és mindentudó volt,
mint egy istennő szeme. Dadogva megkérdeztem:
– Hát csakugyan megengeded, hogy a gondjaimról beszéljek veled?
147
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
148
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
kössek vele. El kell ismernem, hogy Agrippina türelmes volt hozzám. Aprólékosan puhatolta, mi
mindent tettünk együtt Claudiával, értésemre adta, mi a különbség az ágyban az erényesség és a
romlott között, meg hogy Claudia nyilvánvalóan tapasztaltabb volt nálam ezekben a dolgokban.
– Maga Augustus számkivetésbe küldte Ovidiust, a költőt, aki erkölcstelen
könyvével próbálta bizonyítani, hogy a szerelem művészet – magyarázta
Agrippina. – bizonyára nem vonod kétségbe az ő ítélőképességét. Az ilyen
játékok az örömházakba tartoznak. A legjobb bizonyíték az, hogy arcpirulás
nélkül nem tudsz a szemembe nézni.
Mindenesetre úgy éreztem, mintha súlyos terhet vettek volna le a vállamról, miután az ügyet
az okos és nemes lelkű Agrippina döntésére bíztam. Fellelkesülve siettem a
városon kívülre, hogy elmeséljem Claudiának, hogy az ügyünk jó kezekben
van. Előre nem beszéltem neki a szándékomról, nehogy esetleg hiú
reményeket ébresszek különben is bosszús szívében.
Miután elmondtam, Claudia annyira elsápadt a megdöbbenéstől, hogy
széles orrán barnán és csúnyán virítottak a szeplők a fakó bőrén.
– Minutus, Minutus, mit tettél! – panaszkodott. – Hát csakugyan egészen agyalágyult vagy?
Természetesen keserűen megsértődtem, hogy ilyen értelmetlenül fogadta
a dolgot, amelyet szerintem éppen az ő érdekében, a legjobban gondoltam
ki. Hiszen erkölcsi bátorságot követelt tőlem, hogy Róma legelőkelőbb
asszonyával ilyen kínos ügyről kezdjek beszélgetni. Próbáltam tudakolni,
ugyan mi kifogása lehetett Claudiának egy olyan nemes nő ellen, mint
Agrippina, de Claudia nem óhajtotta megmagyarázni, csak ült bénultan,
ölébe ejtett kézzel, és rám sem akart nézni.
Simogatásaim sem használtak. Claudia ridegen elutasította közeledésemet, és végül csak
arra tudtam gondolni, hogy csakugyan terheli valami a lelkiismeretét, amit
nem akart vagy nem tudott nekem elmondani. Csak annyi választ kaptam
tőle, hogy nekem semmit sem érdemes megmagyarázni, ha valóban olyan
együgyű vagyok, hogy megbízom egy olyan nőben, mint Agrippina.
Haragosan távoztam Claudiától, mert ő maga rontotta el a szerintem
minden tekintetben zavartalan kapcsolatunkat, mégpedig azzal, hogy
szakadatlanul házasságról meg jövőről fecsegett. Amikor már távol jártam,
Claudia mégis kijött kunyhójának ajtajába, és utánam kiáltott:
– Szóval így válunk el, Minutus? Hát már egy jó szavad sincs hozzám? Talán soha többé nem
is látjuk egymást.
Érthetően csalódott voltam, mivel nem hagyta, hogy dédelgessem, mint
azelőtt, amikor elsimítottuk nézeteltéréseinket. Dühösen így kiabáltam vissza:
– Remélem, soha többé nem találkozunk, Hercules úgy segéljen!
Miután a Tiberis hídjához értem, bántam már, és vissza is fordultam volna,
ha férfiúi büszkeségem nem tartott volna vissza tőle.
Egy hónap is eltelt, mielőtt bármi történt volna. Aztán Seneca félrehívott, és
így beszélt hozzám:
– Minutus Lausus, húszéves vagy, és itt az ideje, hogy jövendő hivatali
pályád érdekében megismerd a provinciák kormányzását. Amint bizonyára
tudod, az öcsém érdemei miatt, néhány évre megkapta Akhaia provinciát.
Most azt írja nekem, hogy segítségre van szüksége, akinek a törvények
ismeretén kívül katonai tapasztalatai is vannak. Fiatal vagy ugyan, de azt
hiszem, ismerlek. Atyád is olyan bőkezű volt hozzám, hogy szerintem a
többiek közül éppen neked kell megkapnod ezt a kiváló előmeneteli
lehetőséget. Az lenne a legjobb, ha a lehető leggyorsabban útra kelhetnél.
149
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
150
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
151
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
érzéseim viharában, forró remegést éreztem a testemben, még jobban szégyellve magamat.
– Nem kérem, hogy köszönetet mondj nekem, bár sokat tettem az érdekedben egy számomra
ellenszenves ügyben – súgta a fülembe, és mintha megcsiklandoztak volna, úgyhogy még
cifrábban remegni kezdtem. – Tudom, hogy egyszer megköszönöd még, ha már eleget
gondolkodtál rajta. Megmentettelek a legrosszabb veszedelemtől, amely egy
fiatalembert a férfiúság küszöbén fenyegethet.
Attól tartva, hogy valaki meglát bennünket, eltolt magától, s kegyesen mosolygott rám. Az
orcám olyan forró és könnyes volt, hogy senkinek sem kívántam mutogatni a
képemet. Agrippina egy hátsó kijáraton át bocsátott el a Palatiumból.
Lehajtott fővel, a fehér utcaköveken botladozva ereszkedtem le a Győzelem
istennőjének meredek sikátorán.
152
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
ÖTÖDIK KÖNYV
Korinthosz
153
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
155
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
156
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
157
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
158
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
159
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
160
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
161
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
162
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
163
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
164
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
165
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Küprosz korábbi kormányzója, Sergius Paulus után vette fel. Annak idején
Sergiusra mély hatást gyakorolt tanítása. Sergius egészen egyszerű ember
volt, bár a csillagokat vizsgálgatta, és varázslókat tartott a házában. Tehát
Paulus nem jelentéktelen ember. Szúrós szeme mintha keresztülnézett volna
rajtam egy másik világba, amikor félelem nélkül állt előttem.
– Ő a legveszélyesebb felforgató a zsidók között – szaladt ki a számon. – Már
Antiokheiában, amikor még gyerek voltam, igyekezett belekeverni jóindulatú atyámat a zsidók
cselszövéseibe.
– Akkor bizonyára még túlságosan fejletlen voltál, hogy megérthesd a
tanításait – jegyezte meg tapintatosan Gallio. – Mielőtt Korinthoszba érkezett
volna, állítólag még Athén piacán is tartott előadásokat. Az athéniak vették
maguknak a fáradságot, hogy meghallgassák, sőt azt is megígérték, hogy
másszor is meghallgatják. Te talán mégsem vagy bölcsebb az athéniaknál.
– Tulajdonképpen titokban szívesen meghívnám magamhoz – folytatta –, hogy
pontosan tisztázzam, mi is a tanítása. De ebből mendemondák
származhatnának, amelyek sértenék a módos zsidókat. Hiszen nekem
szigorúan pártatlannak kell maradnom. Amennyire megértem, ő valamilyen
saját zsinagógát alapított a zsidók zsinagógája mellett, és kellemesen
különbözik a többi zsidótól abban, hogy legalábbis nem tartja magát jobbnak
a többieknél, hanem bárkit tanít, sőt a görögöket még szívesebben, mint a
zsidókat.
Gallio szemlátomást sokat gondolkodott ezeken a dolgokon, mert folytatta:
– Rómában nem hittem el azt az esztelen históriát Krisztusról, a szökött
rabszolgáról. Olyan időben élünk, amikor minden gondolkodás alól kicsúszott
a talaj. Nem érdemes beszélni az istenekről, akik hagyományos értelemben
puszta jelképek az egyszerű emberek örömére. De még a bölcsesség sem
teszi jóvá az embert, és nem adja meg számára az igazi lelki nyugalmat sem.
Ezt látjuk a sztoikusoknál és az epikureusoknál. Annak a nyomorúságos
zsidónak talán valóban feltárult valamilyen isteni titok. Különben hogyan
okozhatna a tanítása olyan szokatlan veszekedést, gyűlöletet és irigységet a
zsidók körében?
Fölösleges folytatnom Gallio borgőzös töprengésének ismertetését. Végül
ezt a parancsot adta:
– Menj, és járj a végére, mit tanít ez az ember, Minutus. Neked megvannak hozzá
a legjobb feltételeid, ha egyszer már Antiokheiából ismered őt. Különben is
ismered a zsidók Jahvéját, törvényét és szokásait. Atyád, úgy hírlik, sikeresen
tevékenykedett Antiokheiában, mint közvetítő a zsidók és a város tanácsa között.
Úgy éreztem, kelepcébe kerültem, de hiába kapálóztam. Gallio mintha nem is hallotta volna
ellenvetéseimet.
– Le kell küzdened az előítéleteidet – követelte. – Aki az igazságot keresi,
annak jóhiszeműnek kell lennie, már amennyire állami rangjából fakadó
kötelességei megengedik ezt. Te ráérsz. Rosszabbul is tölthetnéd az időt,
mint amikor ennek a világmegváltó szerencsétlen zsidónak a bölcsességét
tanulmányozod.
– És ha én is az ő boszorkányságának a hatalmába kerülök ? – kérdeztem
keserűen, de Gallio nem tartotta válaszra érdemesnek a kérdésemet.
A parancs parancs. Nekem teljesítenem kellett, amilyen jól csak tudtam. Gallio számára
nagyon is fontos lehetett, hogy utánajárjon egy ilyen veszedelmes és befolyásos néplázító
tanításainak. Saturnus napján egyszerű görög ruhába öltöztem, megkerestem
166
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
167
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
javára, abból semmi haszna sem lesz. Fennhangon hirdette, hogy az ember számára semmit sem
ér, ha akár minden vagyonát kiosztja is a szegények táplálására, sőt akár meg is
égettetheti magát, ha nem érez igazi szeretetet, semmi sem lesz belőle.
Főként ez a kijelentés vésődött az emlékezetembe. Gallio is azt mondta,
hogy pusztán a bölcsesség nem teszi jóvá az embert. Ezen kezdtem
töprengeni, és nem hallgattam többé figyelmesen a szavait. Elszálltak
mellettem, mint a vihar zúgása. Kétségtelenül isteni révület hatalmában
beszélt, és egyik témáról a másikra ugrált, ahogyan a lélek a szájába rakta a
szavakat. De érződött, hogy tudja, mit beszél. Ebben különbözött azoktól a
keresztényektől, akikkel Rómában találkoztam, s akik közül az egyik ezt
mondta, a másik meg azt. Mindaz, amit korábban hallottam, gyermeteg
gagyogásnak tűnt Paulus tüzes beszéde mellett.
Igyekeztem kihámozni a tanításából a lényeget és a fő dolgokat, s feljegyeztem a
viasztáblára néhány vitakérdést, hogy görög módra vitába szállhassak vele.
De ez nehéz volt, mert szinte a szelek szárnyán rohant egyik kérdésről a
másikra. Bár magamban vitatkoztam vele, kénytelen voltam elismerni, hogy
nem jelentéktelen ember.
Miután áldó szavakkal befejezte beszédét, néhány hallgatója önkívületbe
esett, gyorsan és meggyőzően különböző nyelveken kezdett beszélni, noha
senki sem értette meg a szavakat.
Paulus türelmesen hallgatta őket, elismerte, hogy lélekben kétségtelenül
kapcsolatban állnak Istennel, de rosszallta, hogy nem tudták megmagyarázni a saját szavaikat.
Szerinte fontosabb néhány értelmes szó, amely taníthatja a többieket, mint tízezer szó más
nyelveken.
Számosan köréje sereglettek. Többen megkísérelték, hogy titokban megérintsék a
ruháját, és ebből nyerjenek erőt. Türelmesen válaszolt a kérdésekre,
tanácsokat adott, és végül belefáradt. A lélek tüzétől izzó orcája szenvedővé
és megtörtté változott. Ekkor legközelebbi tanítványai helyet csináltak
körülötte, és Krisztus nevében kérték, hogy ne gyötörjék tovább ostoba
kérdésekkel. Az egyszerű dolgokra ők is válaszolhattak helyette.
Végül mindenkit elküldték, akik nem voltak megkeresztelve, azaz nem
tartoztak a belső körhöz. Néhányan buzgón kérlelték Paulust, hogy
keresztelje meg őket, és tegye a kezét a fejükre, de ő kereken megtagadta,
és felszólította őket, hogy vegyék fel a keresztséget a saját tanítóiktól, akik
megkapták a kegyelmet, hogy ezt tegyék.
Egypárat a kezdeti időszakban akaratlanul is megkeresztelt Korinthoszban,
de később hallotta, hogy ezek dicsekedtek, hogy Paulus kezéből kapták meg
a keresztséget és ugyanakkor lelket is az ő lelkéből. Ilyen tévtanokat nem
akart terjeszteni, mert nem érezte magát többnek másoknál.
Mély gondolatokba merülve tértem haza, és bezárkóztam a szobámba.
Természetesen nem hittem, amit Paulus beszélt. Éppen ellenkezőleg,
magamban azon töprengtem, hogyan szállhatnék vitába vele. De azért mint
egyén és ember érdeklődést ébresztett bennem. Kénytelen voltam elismerni,
hogy bizonyára valami megmagyarázhatatlant élt át, mert ez az élmény olyan hirtelen és
gyökeresen megváltoztatta az életét.
A jóslatszerű álmok természetesen nem ritkák, és a titkos szertartások
során az egyszerű ember ügy érzi, hogy jelenésszerű kapcsolatba került az
istenséggel. Erre a célra jöttek létre a titkos szertartások. De Paulust más
fából faragták. Az ő lényéből úgy érződött, mintha valami új, titkos erő
kezdett volna hatni a földön.
168
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
169
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
170
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
ember sem lehet mindig és teljes egészében az, ami szeretne lenni. Akkor
nem ember, hanem isten lenne.
Miután hazatértem, utasításokat adtam a vacsorát illetően, és körülnéztem.
Furcsa módon idegennek éreztem a tárgyakat és a bútorokat. Idegen ember
volt Hierax is, bár azt hittem, ismerem. Mit tudtam a kapuőrről vagy a
szakácsnőről? A beszélgetések során nem ismertem ki őket, mert csak
olyasmit válaszoltak, amiről azt hitték, hogy a kedvemre való.
Elégedettnek kellett volna lennem, és örvendeznem kellett volna az
életemnek. Volt vagyonom, hírem, bizonyos rangom a birodalom
szolgálatában, voltak előkelő pártfogóim, egészséges voltam. Az emberek
többsége soha életében nem ért el annyit, mint amennyit én fiatalon elértem. Mégsem voltam
boldog.
Paulus kísérőivel az esthajnalcsillag feljöttekor érkezett, de kísérőit a ház
előtt hagyta, és egyedül jött be. Iránta: való udvariasságból függönnyel takartam
el háziisteneim szobrait, mivel tudtam, hogy az emberformájú szobrok sértik a zsidók érzéseit.
Hieraxnak parancsot adtam, hogy vendégem tiszteletére gyújtsa meg az illatozó
méhviaszgyertyákat.
Az egyszerű zöldségétek után húsétellel kínáltam, de kijelentettem, hogy nem kell
megkóstolnia, ha a tanítása tiltja a húsevést. Paulus mosolyogva megkóstolta a húst, azt
válaszolta, hogy nem akar megbotránkoztatni, és meg sem, kérdi, milyen húsboltból vették a
húst. A görögök számára görög akart lenni, a zsidók számára zsidó. Vízzel kevert bort ivott, bár
megjegyezte, hogy bizonyos okok miatt hamarosan fogadalmat szándékszik tenni.
Nem akartam nem megfelelő ételekkel vagy ravasz kérdésekkel kelepcébe
csalni. Miután hozzáfogtunk a beszélgetéshez, olyan óvatosan igyekeztem
megszövegezni a kérdéseimet, amennyire csak tudtam. Gallio és Róma szempontjából
természetesen az volt a legfontosabb, hogy tisztázzam, hogyan viszonyul tanításaiban a római
birodalomhoz és a közjóhoz.
Őszintén kijelentette, hogy mindenkinek azt tanácsolja; legyen engedelmes a világi
hatalom iránt, tartsa be a rendet, és kerülje a gonoszságot.
Ő bizony nem uszította a rabszolgákat a gazdáik ellen. Nem. Felfogása
szerint mindenkinek be kell érnie a helyzetével ezen a földön. A rabszolgának
engedelmeskednie kell ura akaratának, és az úrnak jól kell bánnia szolgáival, emlékezve arra,
hogy az úrnak is van Ura.
A császárt értette ezzel? Nem. Az élő Istent értette, a mennyek és a föld
teremtőjét, és Jézus Krisztust, az ő fiát, aki az ígéretnek megfelelően vissza
fog térni, hogy ítélkezzék elevenek és holtak felett.
Egyelőre mellőztem a kényes természetű kérdést, és megkérdeztem,
milyen életszabályokat adott azoknak, akiket sikerült megtérítenie.
Szemlátomást ő maga is sokat töprengett már ezen, de beérte azzal, hogy ennyit
válaszoljon:
– Bátorítsátok a csüggedőket, karoljátok fel a gyengéket, legyetek
türelmesek mindenkivel. Ne bosszuljátok meg a rosszat rosszal, hanem
igyekezzetek jót cselekedni egymásnak. Legyetek mindig vidámak.
Szakadatlanul imádkozzatok. Mondjatok hálát minden alkalommal.
Azt is hozzátette még, hogy biztatja a testvéreket, éljenek csendes életet,
és végezzenek kétkezi munkát. Nem az ő dolguk, hogy megróják a világ
paráználkodóit, a kapzsiakat, a bitorlókat és a bálványimádókat. Hiszen akkor itt
kellene hagyniuk az egész világot. Saját életükben példát kell mutatniuk mindenkinek. De ha
valaki közülük paráznának, kapzsinak, bálványimádónak, istenkáromlónak, iszákosnak vagy
172
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
bitorlónak bizonyul, azt meg kell feddni. Ha nem javul meg, nem szabad vele többé
szóba elegyedni, sőt még enni sem.
– Tehát nem ítélsz el engem – kérdeztem mosolyogva –, bár a szemedben bizonyára bálvány-
imádó, parázna és iszákos vagyok?
– Te kívülálló vagy – állapította meg. – Nem az én dolgom, hogy elítéljelek. Mi csak azokat
ítéljük el, akik belülállók. Fölötted Isten ítélkezik majd.
Ezt olyan komolyan, olyan nyilvánvaló tényként mondta, hogy megremegett a szívem.
Bármennyire úgy határoztam is, hogy nem bántom meg, kénytelen voltam gúnyosan
megkérdezni:
– A te tudomásod szerint mikor jön el az ítélet napja?
Paulus kijelentette, hogy nem az ő dolga az időpontokat megjövendölni. Az
Úr napja meglepetésszerűen jön el, mint a tolvaj éjszaka. Úgy éreztem, ő
csaknem biztosan hiszi, hogy még életben lesz, amikor eljön az Úr.
– De magyarázd meg, hogyan történik majd minden – kértem.
Paulus felpattant ültéből:
– Az Úr leszáll az égből, és elsőnek a Krisztusban meghaltak támadnak fel.
Aztán mi, akik életben vagyunk, velük együtt egy felhőben felszállunk az Úr
színe elé a mennyekbe, és mindig így lehetünk az Úrral együtt.
– És az ítélet – kérdeztem –, ha már olyan sokat beszélsz róla?
– Jézus Urunk megjelenik az égből angyalaival, a tűz lángjaiban – hirdette –,
és bosszút áll azokon, akik nem ismerik el Istent, és nem engedelmeskednek
Jézus Urunk örömhírének. Őket büntetésből az örök kárhozat sújtja, és nem
lehetnek az Úr színe előtt és erejének ragyogásában.
Elismertem, hogy legalább nem próbált hízelegni, hanem egyenesen kimondta az elképzelését.
Paulus szelídebb lett, és kijelentette, hogy nem szabad lebecsülnöm Isten
jóságát és türelmességét. De Isten gyűlöli a szív keménységét és
megátalkodottságát. Ezt a gyűlöletet sem szabad lebecsülni.
Megértettem, hogy ő személy szerint senkit sem gyűlöl, de ha Isten
haragjára gondol, szorongató félelem hatalmába kerül azok miatt, akiket
egyszer majd ez a harag sújt. Mintha kész lett volna még a saját
üdvösségéről is lemondani, ha másokat megmenthet. Ilyen borzalmasan élte
át szívében a jövendő ítéletet.
Egyenesen meg is kérdezte tőlem, csakugyan azt hiszem, hogy ő hiába tűri el a
megvesszőztetést és a megköveztetést, az utazás veszélyeit, a munkát, a
vesződséget, a böjtöket, a hideget és a mezítelenséget, a mindennapos
tolongást maga körül és az állandó gondot a gyülekezetek miatt, amelyeket a
különböző keleti provinciákban alapított, nehogy eltérjenek az ő helyes
tanításaitól, és hamis testvérektől hagyják magukat vezetni.
Szavai megindítottak, mert mindenesetre őszinte volt szenvedélyében. De
óvatosan megjegyeztem, hogy sok vándorló filozófus van, és bizonyos emberekben
ellenállhatatlanul él a vándorlás vágya, úgyhogy sehol sem tudnak tartósan gyökeret verni.
Mások szemlátomást egyenesen élvezik a viszontagságokat és az elszenvedett
igazságtalanságokat.
Nem sértődött meg a célzás miatt. Éppen ellenkezőleg, örömtől és
magabiztosságtól sugárzott, amikor kijelentette:
– Megkedveltem a gyengeséget, a bántalmazásokat, a bajt, az üldöztetést,
a szorongatást Krisztus miatt. Ezért, amikor gyenge vagyok, akkor vagyok
erős.
173
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
174
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
175
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
176
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
A szép Helvia ujjai hegyével megérintette Gallio halántékát, és kezével kövér orcáját
cirógatva, így engesztelte:
– Miért bünteted megerőltető vándorlásokkal ezt a tehetséges ifjút? A
görögök idővel úgyis eléd terjesztik vitás ügyeiket. Korinthoszban vagyunk.
Egy érett nő barátsága bizonyára jobban fejlesztené a fiút, mint a fölösleges
ide-oda lovaglás.
Gallio feje mellől mosolyogva nézett rám, és megigazította fehér válláról
lecsúszott köntösét. Ha tapasztaltabb lettem volna, beszámolhatnék
öltözékének mesteri redőzéséről, frizurájáról és ritka indiai ékszereiről. De
nem bámultam őt, hanem vigyázzállásba pattantam, és így válaszoltam:
– Parancsodra, proconsul!
Ily módon a zsidó viszályszító Paulus nézeteltérést okozott még Gallio és
köztem is. A házat Hierax gondjaira bíztam, és a cohors néhány katonájával
meg egy görög vezetővel kilovagoltam Korinthoszból.
Delphoiről, Olümpiáról és Athénról túlságosan is sok áradozó utibeszámoló
jelent meg, semhogy ezek páratlan látványosságaival kezdjek foglalkozni.
Még Róma is a műkincseknek csak egy kis részét tudta elrabolni, bár el kell
ismerni, hogy Sulla óta minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében,
hogy Rómát Görögország csodáinak a rovására gazdagítsuk. És ő még értett
is a művészethez.
De bármennyire fárasztottam is magamat a látványosságok
megtekintésével, mindaz a szép, amit láttam, külsőség maradt számomra.
Sem a színes márvány, sem az elefántcsont, sem minden idők
legcsodálatosabb szobrai nem férkőztek a szívemhez.
Delphoiban a határvitát gyorsan tisztáztam. A pártatlanság kedvéért részt vettem mindkét fél
lakomáján. Delphoiban a saját szememmel láthattam az önkívületben kinyilatkoztató
Püthiát. Papjai a tagolatlan szavakból rám nézve hízelgő verses jövendölést
állítottak össze. Még annyi fáradságot sem veszek, hogy megismételjem itt
ezeket.
Olümpia közelében több mint négyszáz évvel ezelőtt Xenophón hadvezér
Artemisznek szentelt egy területet és egy templomot. Korábban a
gabonatermés tizedét a környék lakóinak aratóünnepeire fordították. Ősi
idők óta a gyümölcsfa-liget fáiról bárki kedvére szedhetett gyümölcsöt.
De az idők múltával a határköveket elmozdították, a templom pedig
szomorúan rozzant állapotba jutott. Pompeius idejében az istennő szobrát is
elrabolták, és Rómába vitték. A környék lakosai azt a vádat emelték, hogy az
a férfi, aki az adományozott területet birtokolta, nem tett eleget az
adományozás feltételeinek. Gondosan megőrizték azt a kőtáblát, amelyen
még mindig tisztán el lehetett olvasni a szöveget: “Ez a hely Artemisznek
szenteltetett. A haszonélvezeti jog birtokosának évente tizedet kell áldoznia.
A fölöslegből kell karbantartania a templomot. Ha valaki elhanyagolja ezt, az
istennő megjegyzi magának.”
A népgyűlésen néhány aggastyán szomorúan beszámolt emlékeiről, hogy
egykor Artemisz ünnepein miként osztottak lisztet, bort és édességet.
Artemisz számlájára mindenkinek jogában állt a szent területen vadásznia.
Hagytam őket nyugodtan beszélni. Végül a terület birtokosa állította, hogy
tiszteletben tartja az aratóünnepet, de a templom karbantartása erejét
meghaladó feladat.
– Ez nem Róma ügye – nyilvánítottam ki döntésemet. Tisztázzátok a kérdést az
177
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
178
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
179
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
180
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
meredt rám. Amint őt nézegettem, hirtelen tiszta jóérzés lett úrrá rajtam.
Elmosolyodtam, és így beszéltem:
– A félelmetes zsidó miatt úgy érzem magam, mint egér a kelepcében. Bizonyára te is így vagy
vele, Damarisz. Beszéljük meg együtt, hogyan nyithatnánk ki a kelepcét, és kaphatnánk vissza
életörömünket.
Ő is elmosolyodott, de tiltakozva felemelte a kezét, és így válaszolt:
– Miért félsz? Paulus a feltámadt Krisztus hírvivője, és örömhírt terjeszt.
Csak amióta vele találkoztam, tudom, hogy mindaddig sohasem volt részem
igazi boldogságban.
– Valóban sikerült neked a legbölcsebbeket is eltántorítanod? – kiáltottam fel hüledezve. – Úgy
beszélsz, mint az esztelen.
– Korábbi barátaim azt hiszik, elment az eszem – ismerte el habozás nélkül.
– De inkább vagyok esztelen az ő új tanítása miatt, mintsem hogy korábbi
életemet folytassam. Ő másként látott keresztül rajtam, mint a feslett fehér
szakállú bölcsek. Szégyellem korábbi énemet, és irtózom tőle. Az ő Krisztusa
révén bűneim bocsánatot nyertek. Új úton vándorlók behunyt szemmel,
ahogyan a lélek vezet engem.
– Ha így van – mondtam –, valószínűleg nincs sok beszélgetnivalónk.
De ő visszatartott, kezével eltakarta a szemét, és követelőzött:
– Ne menj! Bizonyára van valami célja jöttödnek. Talán sugallat villant a szívedbe. Különben
aligha jöttél volna. Ha úgy kívánod, megismertetlek a testvéreimmel, akik
hallgatták őt, és hisznek az örömhírben.
Így ismerkedtem meg Damarisszal és néhány göröggel, akik esténként a hátsó bejáraton át
jöttek hozzá, hogy Paulusról és az új tanításról beszélgessenek. Kezdetben a kíváncsiság
csábította őket, hogy a zsinagógában megismerjék a zsidók Istenét. A zsidók
szent írásait is olvasták.
Paulusban vonzónak találták, hogy nem követelt tőlük sem körülmetélést,
sem a zsidók törvényének megtartását, hanem az új szövetséget hirdette
Istennel. A názáreti Jézust Krisztusnak és Isten fiának hitték, aki emberként
erre a világra született, hogy szenvedéseivel és feltámadásával megváltsa
őket bűneiktől.
Mivel attikaiak és tanult emberek voltak, sokféle bonyolult magyarázatuk volt arra, hogyan
lehet Krisztus egy időben ember és Isten fia is. Erről forró fejjel vég nélkül
tudtak vitatkozni. Vitáikból az a felfogás alakult ki bennem, hogy
tulajdonképpen sokkal bölcsebbnek tartják magukat Paulusnál, noha
elismerik őt Isten hírvivőjének. A puszta hit nekik nem volt elegendő. Ők
titkos tudásra áhítoztak.
A legtanultabb közöttük Dionüszosz volt, akinek mint az Areiosz pagosz
bírájának, ki kellett kérdeznie Paulust a tanításáról. Thesszalonikéből és
Bereából olyan hírek terjedtek, hogy Paulus tanítványaival zavarokat és
nyugtalanságot okoz. De Athén művelt bírájához szólva Paulus mesterien
idézett a görög költőkből. Paulus kinyilatkoztatása a halottak feltámadásáról
felkeltette Dionüszosz érdeklődését, úgyhogy a kihallgatás után felvette a
kapcsolatot Paulusszal, és meghallgatta előadásait.
Korábban Dionüszosz megvizsgálta az alexandriai zsidó Philón tanítását a
szentírások négyszeres jelentéséről. Ő négykerekű kocsiról mesélt, amelyet
Isten csodálatossága hajt. Dionüszosz állította, hogy Philón az orphikusok és
Egyiptom régi bölcsességét egyesítette a zsidók írásainak tolmácsolására.
Püthagorasz és Platón, Pindarosz és Aiszkhülosz annak idején az isteni
182
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
183
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Damarisz lett.
Azt hiszem, hogy beszélgetésünk közben puszta viselkedéséből többet
tanultam, mint a szavaiból. De természetesen eljött az a pillanat, amikor
kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy eszeveszetten beleszerettem.
Vágyódtam utána, a közelsége, az érintése, a csókja után, jobban, mint
addig bármi más után. Előző szerelmi élményeim megvetendőnek tűntek
ahhoz képest, amit az ő ölében találhatnék. Mintha minden porrá égett volna
bennem, ha reá gondoltam.
Megborzadtam önmagámtól. Hát erre ítéltettem, hogy egész életemre egy
néhány évtizeddel idősebb, elhasznált és minden rosszon átment hetérába
szeressek bele? Miután az igazság megvilágosodott előttem, szerettem volna
megszökni Athénból, de már nem tudtam. Megértettem a bölcseket, akik sóhajtoztak miatta.
Még a filozófust is megértettem, aki öngyilkos lett a küszöbén, miután belátta, hogy vágyát nem
töltheti be.
Nem menekülhettem. El kellett mennem hozzá. Amikor ismét együtt ültünk, és őt
nézegettem, szájam eltorzult, és szememben a vágy könnyei csillogtak.
– Bocsáss meg nekem, Damarisz – suttogtam. – Attól tartok, esztelenül szerelmes vagyok
beléd.
Damarisz derűs arccal nézett rám, kinyújtotta a kezét, és az ujja hegyével
megérintette a kezem fejét. A puszta érintéstől szörnyű remegés járta át a
testemet. Vágyam zokogásszerű sóhajban tört ki.
– Én is attól tartottam – ismerte el Damarisz. – Láttam, hogy bekövetkezik.
Először olyan volt, mint ártalmatlan bárányfelhő az ég peremén. Most sötét
vihar lett, és villámlik benned. Idejében el kellett volna küldjelek magamtól.
De én is csak nő vagyok. Minden ellenére.
A tenyerébe fektette az állat, hogy a nyakán kisimuljanak a ráncok,
mereven maga elé nézett, és hűvösen megszólalt:
– Mindig így van. A száj kiszárad, a nyelv remeg, a szem könnyes lesz.
Igazat beszélt. Nyelvem vergődött kiszáradt számban, úgyhogy egyetlen
szót sem tudtam kinyögni. Térdre vetettem magam előtte, és át akartam
ölelni. De Damarisz könnyedén kitért előlem, és megjegyezte:
– Jusson eszedbe, hogy egyetlen velem töltött éjszakáért ezer aranyat kínáltak fel. Egy dúsgaz-
dag férfi annak idején elvesztette miattam az ezüstbányáját, és koldusszegény emberként kellett
újrakezdenie az életét.
– Szerzek én ezer aranyat, kétezret, ha időt adsz nekem, hogy elmehessek a
bankárokhoz.
– Olykor egy szál ibolya is elegendő ajándék volt nekem, ha megkedveltem
egy szemrevaló ifjút – mondta szeszélyesen Damarisz. – De ne beszéljünk
ilyesmiről. Nem kérek tőled ajándékot. Én adok neked. Ajándékom az a
tapasztalataimmal szerzett vigasztalan tudás, hogy a testi élvezet csupán
gyötrelem. A testi kielégülés nem igazi kielégülés, hanem egyre újabb és
újabb vágyat ébreszt még szörnyűbb kielégülés után. Ha valaki a testi
szerelembe veti magát, olyan, mintha a máglya tüzébe hullana. A saját
máglyám kialudt. Soha többé nem gyújtok áldozati lángot senkinek a
romlására. Hát nem érted, hogy szégyellem előző életemet?
– Az ujjad hegyével érintetted a kezemet – suttogtam, lehajtva a fejem, és a szememből
könnyek potyogtak a márványpadlóra.
– Rosszul tettem – vallotta be Damarisz. – De meg akartalak érinteni, hogy soha nem feledj el
engem. Kedves Minutus, a vágy összehasonlíthatatlanul többet ér, mint a beteljesülés. Ez
184
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
fájdalmas, de édes igazság. Higgy nekem, Minutus, kedvesem. Ha így válunk el,
mindkettőnknek szép emlékünk marad.
Sose gondoljunk rosszat egymásról. Nekem új utam van. De út többféle van. Ki tudja, a te utad
egyszer talán ugyanahhoz az üdvösséghez vezet, mint az enyém.
A vágy hatalmában kérleltem és rimánkodtam, megaláztam magamat,
állítottam és esküdöztem, hogy többé semminek nincs értéke számomra
ezen a világon. Sem a vagyon, sem a lovagi méltóság, sem Róma dicsősége.
Mindenről kész voltam lemondani érte, ha csupán egyszer hajlandó az ölébe
zárni és szeretni engem. Komolyan gondoltam.
Damarisz reszketve sóhajtott, az ő szeméből is hullani kezdtek a könnyek.
Leheletkönnyedén megsimogatta a kezével a hajamat. Mintha villám futott
volna keresztül rajtam.
– A hajad mentaillatú – suttogta, aztán visszahúzta a kezét, két tenyerét erősen
összeszorította, és így beszélt: – Tehát az egész j övödet kész vagy feláldozni
a puszta testi vágy kedvéért? Talán most már megértesz engem, hogy én is
készségesen feláldozok minden eddigit, miután rátaláltam az egyedüli helyes
útra. Hát nem fogod fel, Minutus? A megmagyarázhatatlan Isten olyan
kimondhatatlanul szereti a maga teremtette világot, hogy emberalakban
erre a világra született, hogy mindenkiért szenvedjen, és hogy
megszabadítsa az emberiséget a bűnöktől az egyetlen igaz szeretet által,
mely az embereket Isten felé fordítja.
De én nem akartam megérteni.
– Ne prédikálj nekem, átkozott nő! – kiáltottam a vágytól rekedt hangon. –
Bármilyen árat megfizetek, amennyit csak akarsz.
Damarisz fagyossá vált, és sápadt arccal mereven rám nézett. Hosszú töprengés után büszkén
így beszélt:
– Legyen, ahogyan akarod. Térj vissza holnap este, hogy felkészülhessek a fogadásodra. De
engem aztán ne okolj!
Ígéretétől megszédültem, bár a szavainak baljós csengése volt. Remegő
térddel távoztam tőle. A türelmetlenségtől elepedve járkáltam a városban,
és felkapaszkodtam az Akropolisz csúcsára, hogy megnézzem a borszínű
tengert, s ezzel is teljen az idő. Másnap fürdőben voltam, és a
gümnaszionban testgyakorlatokkal tettem ruganyossá tagjaimat, noha
minden vad mozdulattól emésztő tűzjárta át a testemet, amikor Damariszra
gondoltam.
Végre kökörcsinszínűen leszállt az alkony, és az égen kigyúlt az
esthajnalcsillag. Izgatottan kopogtattam Damarisz kapuján, de senki sem jött
ajtót nyitni. A csalódás csaknem összeroppantott, amikor arra gondoltam, hogy az utolsó
pillanatban megbánta és megmásította ígéretét. Aztán megpróbáltam kinyitni az ajtót, és
örömmel vettem észre, hogy nincs is bezárva. Bementem, és láttam, hogy fényesen kivilágították
a vendégszobát.
De az orromat undorító szag csapta meg. A heverőt rongyos takaró fedte. A
lámpák füstje bekormozta a falakat. A régi tömjénfüstölő illata zavaróan
áradt felém. Értelmetlenül néztem szét az eddig olyan szép szobában, de
aztán öklömmel türelmetlenül az ajándékok számára kirakott tálcára csaptam. A zajtól az
egész ház visszhangzott. Egy pillanat múlva Damarisz belépett a szobába vánszorgó léptekkel.
Elszörnyedve meredtem rá. Nem az a Damarisz volt, akit megismertem.
Nem. Ajkára vörös festékkel szabálytalan csíkokat húzott, haja zilált és
gubancos volt, mint a kikötői örömlányoké. Rongyos ruha volt rajta, amely
185
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
186
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
187
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
188
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
189
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
190
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
191
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
192
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
HATODIK KÖNYV
Sabina
193
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
194
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
195
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
196
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
197
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
198
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
199
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
200
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
felhívta a tömeget, hogy békésen oszoljon szét, mert különben nem felelhet a következmé-
nyekért.
A tömeg kedvére kizajonghatta magát. Az okosabbak kezdtek piros sisaktarajomra és a
lovassági kürtösre pislogni, s utat törtek maguknak, hogy idejében kívül kerüljenek a színházból.
Egy pillanatig még minden hajszálon függött. Publius Celer a fogait vicsorgatta, mert
azzal az ürüggyel, hogy zendülést ver le, a hagyományos római szokás
szerint házakat gyújthatott volna fel, és kifoszthatta volna az ezüstművesek
boltjait. A művelt tömeg szerencséjére emlékezett a történelem ijesztő
tanulságaira, és sietve menekült a színházból. Celer, hogy kitombolja gonosz
dühét, parancsot adott a katonáknak, hogy szálljak meg a színházat, és
korbácsolják meg azt a néhány néplázítót meg zsidót, akik még késlekedtek.
Ennél rosszabb nem történt.
Utólag keserű szemrehányásokkal illetett:
– Mindketten dúsgazdag emberek lennénk, ha te nem lettél volna annyira
határozatlan. A zendülés leverése után mindkettőnket a lovassági rend
lajstromának az előnyösebb felébe írtak volna át. A zendülés kirobbanásáért
Silanus gyengekezű uralkodását tettük volna felelőssé. Az alkalmat röptében
kell fülön csípni, különben örökre elszáll.
Az én megítélésem szerint, számunkra politikailag hasznosabb volt, hogy a
népet erőszak nélkül sikerült megfékezni. De hiába vitatkoztam vele, ő fújta
a magáét. Paulus egy ideig rejtőzködött, majd elmenekült a városból. Miután
közvetítők útján komoly figyelmeztetést küldtem neki, hallottuk, hogy
Macedóniába utazott. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy ezúttal
megmentettem az életét, mert a csalódott Celer vért kívánt. De ha Paulus valóban Isten
munkatársa volt, akkor én bizonyára csak eszköz voltam élete megmentésében. Sok
megmagyarázhatatlan dolog van a földön, hát még a mennyekben.
Miután eltávozott, a város lecsillapodott, és a zsidóknak egyéb dolguk akadt. Sok
olyan kézműves volt köztük, akiket Claudius száműzött Rómából, és akik, az
általános kegyelem napján, a tavasz beköszöntével vissza akartak térni
Rómába.
A téli viharok javában tomboltak, és a kikötőben egyetlen hajó sem
tartózkodott, amely Itáliába készült volna. De Publius Celer haragudott rám. A fölösleges
szóváltás elkerülésére végül találtam egy kis hajót, amely istenszobrokból álló rakományával
vízre merészkedett, hogy Artemisz védelme alatt Korinthoszba vitorlázzék. Olyan
szerencsénk volt, hogy elkerültük a viharos északi szelet, bár több ízben a
szigetek kikötőiben kellett vesztegelnünk.
Korinthoszban Hierax Lausius már elveszettként gyászolt, hogy olyan hosszú ideig semmit
sem hallott rólam. Még jobban meghízott, az állat előrebiggyesztve tartotta, és
prédikáló hangon beszélt. Feleségül vette a virágzó görög özvegyasszonyt,
és két árva fiút vett magukhoz, hogy gondoskodjék a nevelésükről és a
vagyonukról. Büszkén mutatta meg nekem a tulajdonában lévő húsboltot,
amelyet nyáron a hegyvidéki forrásvíz tartott hidegen. Hajókba is betársult, és javában
vásárolta a szakképzett rabszolgákat, hogy saját bronzöntödét indítson be.
Miután az epheszoszi zavargásokról meséltem neki, megértőén csóválta a
fejét, és így beszélt:
– Nálunk is vannak viszálykodások. Talán emlékszel, hogy Paulus innen
Jeruzsálembe utazott, hogy beszámoljon a tetteiről és a tanításáról a
legöregebbeknek. Tanítását bonyolultnak találták, és amennyire mi tudjuk,
nem kapott teljes támogatást. Nem csoda, ha haragjában annál hevesebben
terjeszti. Bizonyára Krisztus ereje van benne, hiszen eredményes gyógyító,
201
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
202
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
203
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
204
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
rá, hogy ilyen fogatokkal játszott, mivel anyja nem engedte meg, hogy igazi
fogatversenyeket nézzen.
Már elmúltak a Saturnalia-ünnepségek, amikor viharos tengeri út után, Puteoli érintésével
visszatértem Rómába!
Laelia néni hervadt és ingerlékeny volt. Szememre vetette, hogy
elhanyagoltam, hiszen közel három évig még annyi fáradtságot sem vettem,
hogy hírt adjak magamról. Csupán Barbus örült őszintén, amikor megpillantott, és
elmondta, hogy Mithrasnak bikaáldozatot mutatott be, hogy szerencsém legyen, miután rosszat
álmodott rólam. Állítása szerint majdnem biztosra vehetem, hogy az áldozat mentett meg
Kilikiában a rablók fogságából, amikor néhány szóval beszámoltam neki tapasztalataimról.
Először is atyámat akartam meglátogatni a Viminalison, bármennyire
elidegenedtem is tőle. De Laelia néni lecsillapodva félrehúzott, és felfortyant:
– A legjobb, ha sehová sem mész, amíg nem tudod, hogy mi történt Rómában.
Rosszindulattól szikrázva azt állította, hogy Claudius császár utolsó
napjaiban úgy döntött, hogy Britannicusnak férfitógát ad, attól függetlenül,
hogy még gyermek, és ittas fejjel nem éppen hízelgően beszélt Agrippina
hatalomvágyáról. Ezért Agrippina mérges gombát etetett vele. Erről egészen
nyíltan beszélnek Rómában. Nérónak tudomása van a dologról. Állítólag
vigyorogva kijelentette, hogy a gombaétel istent csinál az emberből. Az isten
Claudius volt. Agrippina javában templomot építtet megboldogult férjének,
bár Claudius papi collegiumába még egyetlen jelentkező sem akadt.
– Tehát Róma még mindig ugyanaz a pletykafészek, mint azelőtt volt –
mondtam keserűen. – Pár éve mindenki előtt köztudott, hogy Claudiusnak
gyomorrákja volt, noha önmaga előtt nem ismerte el. Miért próbálod készakarva
elrontani az örömömet? Személyesen ismerem Agrippinát, és Néró barátja vagyok. Hogyan
gondolhatnék rosszat róluk?
– Narcissus titkár szintén sürgősen a Hadészbe szállt – mesélte Laelia néni,
nem törődve az ellenvetéseimmel. – Becsületére legyen mondva, hogy
öngyilkossága előtt saját kezűleg égette el Claudius titkos irattárát, amelyet
Agrippina minden áron meg akart kaparintani. Ily módon számos
nemesember életét mentette meg. Agrippinának be kellett érnie azzal a
százmillió sestertiusszal, amelyet ennek a hatalomra vágyó és kapzsi
szabadosnak a hagyatékából örökölt. Akár hiszed, akár nem, Rómában
vérfürdő kezdődött volna, ha Agrippinának sikerült volna keresztülvinnie
akaratát. Szerencsére Seneca és Burrus, a testőrség praefectusa értelmes
ember, és meg tudta akadályozni a tervét. Senecát consullá választották,
miután a szenátus kedvére olyan gonosz szatírát írt Claudius tökké
változásáról, hogy senki sem tudja nevetés nélkül megállni, ha Claudiusról
mint istenről beszélnek. Önmagában véve hitvány bosszú a hosszú
száműzetésért. De mi, akik Rómában nyitva tartjuk a szemünket, nagyon jól
tudjuk, hogy Seneca rászolgált a száműzetésre, hiszen Agrippina nővérével
nyilvános botrányt okozott. A szegény leány végül az életét vesztette. Nem
tudom, mi jó lesz abból, ha ékesszóló filozófus fog dönteni az állam
ügyeiben. Nem olyan időket élünk, mint azelőtt. Az ifjúság illetlenül görög
módon öltözködik, mert nincs már Claudius, aki a tóga viselésére
kényszerítse.
Sok másról is fecsegett Laelia néni, amíg sikerült megszabadulnom tőle.
Amikor atyám házába siettem a Viminalisra, észrevehettem, hogy Rómában
szabadabb a levegő, mint azelőtt volt. Az emberek mertek nevetni. A fórum
számtalan mellszobrára fiatalos gúnyverseket függesztettek, amelyeket
205
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
206
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
– Két évig egy sötét barlangban éltem, gyalázatosabban megalázva, mint egy rabszolga –
válaszoltam. – A Szerencse istenasszonyának szeszélye két évet elragadott az
életemből. Ha egyáltalán képes vagyok még töprengeni valamin, arra
gondolok, hogy visszaszerzem ezt a két évet, és örülök az életemnek az
emberek módján anélkül, hogy fölöslegesen duzzognék, vagy megtagadnám
magamtól az élet adományait.
Atyám maga köré mutatott, szobájának fényesre csiszolt falaira, mintegy
belefoglalva a kézmozdulatába Tullia asszony házának egész pompáját és
fényűző voltát.
– Talán én élek sötét barlangban – mondta végtelenül bánatosan. – Alávetem magam
olyan kötelességeknek és tiszteletadásoknak, amelyeket nem kértem. De te
vér vagy az anyád véréből, és nem mehetsz veszendőbe. Megvan még
anyád kupája?
– Az csak fakupa, és a kilikiai rablók nem tartották érdemesnek, hogy
elrabolják tőlem – mondtam. – Amikor napokon át nem adtak vizet nekünk,
amikor a nyelvünk a szájpadlásunkra tapadt, és leheletünk bűzlött, mint a
fenevadak lélegzete, úgy éreztem, mintha ittam volna a kupából, és azt
képzeltem, hogy tele van. De nem volt tele. Csak lázálom volt.
Óvakodtam attól, hogy atyámnak Paulusról meg Kephaszról beszéljek, mert még az emléküket
is ki akartam törölni magamból, mintha soha nem is találkoztam volna velük. De atyám így
folytatta:
– Szeretném, ha rabszolga lennék, szegény és névtelen, hogy még egyszer
újrakezdhessem az életemet. De számomra már túl késő. A bilincsek már
beleették magukat a húsomba.
Engem nem csábított filozófus álomképe az egyszerű életről. Seneca
szépen és nagyképűen hirdette a szegénység és a lelki békesség áldásait, de
amikor úgy fordult a dolog, a hatalom, a hírnév és a vagyon káprázatába
vetette magát, s azt állította, hogy ez nem árt a bölcsnek, ahogyan a
szegénység és a száműzetés sem árt neki.
Végül anyagi kérdésekre terelődött a beszélgetésünk. Miután tanácskozott
Tullia asszonnyal, akinek szintén megvoltak a saját tervei az én életemet
illetően, atyám úgy határozott, kezdetben egymillió sestertiust bocsát a
rendelkezésemre, hogy a méltóságomnak megfelelően élhessek, vendégeket
fogadhassak, és hasznos kapcsolatokat köthessek. Megígérte, hogy szükség
esetén többet is ad, hiszen ő már el sem tudná költeni a pénzét, bármivel
próbálkozna is.
– Atyádból hiányzik az igyekezet, amely az ő korában kielégítené őt, és
tartalmat adna az életének – panaszolta Tullia asszony. – Még az
előadásokkal sem törődik a házunkban, bár erre a célra auditóriumot
építtettem, arra gondolva, hogy te esetleg folytatod irodalmi pályádat.
Gyűjthetne régi hangszereket vagy görög festményeket, és így szerezhetne
hírnevet. Néhányan azért lelkesednek, hogy medencében ritka halakat
gondoznak, mások gladiátorokat képeztetnek ki, versenylovakat is tartanak.
Ez a legköltségesebb és a legfinomabb időtöltés, amellyel egy középkorú
férfi foglalkozhat. De nem, ő nyakas ember. Néha felszabadít egy-egy
rabszolgát, néha ajándékokat osztogat érdemtelen embereknek. No, azért rosszabb
kedvtelései is lehetnének. Kölcsönös engedményekkel sikerült bizonyos életmódot
kialakítanunk, amely kielégít bennünket.
Szerették volna, ha náluk maradok vacsorára, de szerintem sietnem kellett, hogy
jelentkezzem a Palatiumban, mielőtt még más úton jutna el oda a hír, hogy
207
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
208
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
209
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
megmondani, milyen tehetségesek voltak Néró verssorai, vagy hogy mennyire utánozta
a többi költőt, de – legalábbis Terpnus előadásában – mély hatást
gyakoroltak. Nekem ugyan nincs jó zenei hallásom. Szerénységet színlelve,
Néró megköszönte az elismerést, elvette a hangszert Terpnustól, és
vágyakozva pengetni kezdte, de nem mert énekelni, bár sokan kérték rá.
– Egyszer majd énekelek – mondta szerényen Néró –, mihelyt Terpnus
iskolázza és megerősíti a hangomat a kellő gyakorlatokkal. Magam is tudom,
hogy a hangomban rejlenek lehetőségek. Ha egyszer énekelni fogok, csak a
legkiválóbbakkal versengek majd. Ez az egyetlen becsvágy bennem.
Újra meg újra arra kérte Terpnust, hogy énekeljen, és nem unta meg hallgatni, hanem dühösen
meredt azokra, akik a zenére ráunva, félhangon beszélgetni próbáltak egymással, miután bort
ittak. Őszintén meg kell mondanom, hogy én a végén nehezen tudtam
visszatartani ásítozásomat. A vendégeket figyeltem, és megállapítottam,
hogy barátainak kiválasztásában Néró egyáltalán nem fordított túlzott
figyelmet a származásra vagy a rangra, hanem egyéni rokonszenvére hallgatott.
A legelőkelőbb vendég Marcus Otho volt, aki ugyanúgy, mint atyám, az
etruszk királyoktól származott, és az apjának a szenátus szobrot emeltetett a
Palatiumban. De pazarlása és arcátlansága miatt olyan rossz hírű volt, hogy
– mint mondják – az apja még azután is megvesszőzte fiát, hogy megkapta a
férfitógát. Ott volt Claudius Senecio is, akinek az apja még csupán Gaius
császár szabadosa volt. Mindketten jóképű fiatalemberek voltak, és
elbűvölően tudtak viselkedni, amikor akartak. Ott volt Seneca gazdag rokona, Annaeus
Serenus is, akinek Néró sugdosott a fülébe, amikor Terpnus elhallgatott, hogy mézes itallal
frissítse fel a hangját.
A zenét hallgatva Néró álmaiba felejtkezett, és szép arcvonásaival, vöröses hajával olyan volt,
mint a márványszobrok álomba merült Endümionja. Végül a vendégek
legnagyobb részét elküldte, és talán tízet tartott vissza közülük. Én is
maradtam, mert kifejezetten nem mondta, hogy távozzam. Ifjúi mámorában
még nem kapott eleget az estétől, hanem azt eszelte ki, hogy öltsünk álruhát
magunkra, és a hátsó kijáraton át menjünk a városba szórakozni.
Ő maga rabszolgának öltözött, és föveggel takarta el a fejét. Annyira
mindannyian ittasak voltunk már, hogy bármilyen csíny szórakoztatott
bennünket. Nevetve és kiáltozva rohantunk lefelé a fórumra vezető meredek
úton, és egymást csitítgattuk, amikor a Vesta-szüzek átriuma mellett
haladtunk el. Otho szemérmetlen dolgokat beszélt róluk, ami szörnyű
istentelenségét bizonyította.
Miután az aranyművesek utcájába értünk, ittas római lovag jött velünk
szembe, aki panaszolta, hogy elvesztette a társaságát. Néró veszekedésbe
kezdett vele, és a földre döntötte, amikor a másik verekedni próbált. Néró
tizennyolc éves létére nagyon erős volt. Otho levetette a köntösét, és az
öreget nevetve a levegőbe dobáltuk. Végül Senecio készakarva bedobta a
cloaca nyílásába, de azért kihúzta onnét, nehogy belefulladjon. Zajongva, a
boltok ablakain dörömbölve, a kereskedők cégtábláit kirángatva és diadalmi
jelvényként magunkkal cipelve, végül Subura bűzös sikátoraiba értünk.
Ott kidobáltuk egy kis csapszék vendégeit, amely még nyitva volt, és
kényszerítettük a kocsmárost, hogy bort adjon nekünk. A bor silány volt,
amint előre sejthettük is. Ezért összetörtük a borosedényét, úgyhogy a
padozaton patakokban folyt a bor az utcára. Senecio mégis megígérte, hogy jóvá tesszük a
kárát, amikor sírva fakadt, mivel semmit sem tehetett ellenünk. Néró nagyon büszke volt arra az
arcára kapott sebre, és határozottan megtiltotta, hogy megbüntessük azt a latiumi marhapásztort,
210
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
211
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Akté észrevétlen eszközökkel tartotta féken Néróban a Domitiusok vadságát is, és mély
tisztelettel viseltetett Seneca iránt. Ezért Seneca titokban támogatta ezt a szerelmi viszonyt.
Megítélése szerint veszedelmesebb lett volna, ha Néró valamelyik előkelő és
származására büszke római hajadonba szeretett volna bele vagy egy fiatal
férjes asszonyba. Néró házassága Octaviával puszta formaság volt. Egyelőre
még csak nem is háltak együtt, Octavia fejletlensége miatt. Ezenkívül Néró utálta Octaviát,
mivel Britannicus húga volt. Becsületesen meg kell mondanom, hogy Octaviában nem sok vonzó
vonás volt. Zárkózott, dölyfös leány volt, akivel nehezen lehetett bármilyen értelmes
beszédtémát találni. Sajnos nem örökölte anyjának, Messalinának, a szépségét és vonzerejét.
Agrippina értelmes volt, és végül belátta, hogy a szemrehányások és a
dühkitörések csak még jobban elidegenítik tőle Nérót. A változatosság
kedvéért ismét gyengéd anyának tettette magát, szenvedélyesen ölelgette Nérót, és
felajánlotta neki a saját hálószobáját, hogy ott négyszemközt a legjobb és a legmegbízhatóbb
bizalmasa legyen. Mindezért Nérót állandóan rossz lelkiismeret gyötörte. Amikor egyszer Akté
számára új ajándékot választott a Palatium ruha- és ékszertárából, rossz lelkiismeretének
hatalmában, a legjobb szándékkal kiválasztotta a legszebb ruhát és drágaköves ékszert, és
ajándékba küldte Agrippinának. Agrippina képtelen volt uralkodni dühén, és haragjában visítva
azt állította, hogy a palota minden kincse az övé, mint Claudius hagyatéka. Néró csak általa
tarthatta azokat a sajátjának.
Én is céltáblája lettem Agrippina dühkitöréseinek, mivel szerinte nem számoltam be neki elég
nyíltan Nérónak és barátainak a csínyjeiről és politikai véleményeiről. Mintha a
hosszú ideig önmagát féken tartó, a keserű tapasztalatok iskoláját kijárt nő
végérvényesen elvesztette volna értelmének utolsó maradványait is, miután
eleinte azt hitte, hogy a fián keresztül uralkodhat Róma felett. Az arca
eltorzult, a szeme kidülledt, mint Medusa szeme, és olyan trágár nyelven
beszélt, hogy szörnyű volt hallgatni. Már nem gondoltam jót felőle.
Szerintem Néró legmélyebb ellentmondásának az volt az oka, hogy olyan mélységesen szerette
az anyját, még jobban, mintsem egy fiúnak illendő lett volna. Agrippina
készakarva ilyen viszonyra igyekezett csábítani. Ezért egyszerre vágyódott is
az anyja után, meg idegenkedett is tőle, és csábításai elől a fiatal Akté ölébe
menekült, vagy az éjszakai Róma sikátoraiban tombolta ki indulatát.
Másrészt Seneca erényes tanításai bilincsbe verték legbelső természetét.
Hiszen Néró, legalábbis látszólag, tőle telhetőleg igyekezett méltónak
bizonyulni ezekhez a tanításokhoz, az egész földkerekség reménységeként.
Agrippina súlyos hibát követett el, hogy esztelen féltékenységében nem tudott többé uralkodni
önmagán.
Afranius Burrus, ez a feltétlenül megbízható és életmódjában feddhetetlen
öreg ember is Agrippinának köszönhette praefectusi hivatalát a császári
testőrségnél, és ezért mintha két tűz közé került volna. Szerintem azok közé
a ritka rómaiak közé tartozott, akikben nem volt semmi személyes becsvágy,
hanem csak teljes hűségét akarta bizonyítani mindazoknak, akik jót tettek
vele. Mivel fél karjára rokkant volt, szerintem soha még csak nem is
álmodhatott arról, hogy egyszer ilyen magas állásba emelkedjék, de
képességei szerint igyekezett méltónak bizonyulni rá. Fölöslegesen
elhalmozta magát munkával, mivel nem volt eléggé jártas abban, hogy
megfelelő munkatársakat válasszon ki magának. Mint bírónak, neki kellett
döntenie a külső peres ügyekben és bűnügyekben, míg a városi praefectus a
város belső ügyeivel foglalkozott.
De Néró volt a császár. Maga Burrus kiáltatta ki Nérót imperátorrá, és kísérte el a
praetorianusok táborába. Bizonyára ez volt életének legbüszkébb pillanata.
Nérót a védencének tekintette, atyailag bánt vele, és terhes munkájára
212
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
213
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
214
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
215
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Néró napról napra komorabb lett, és Rhodosz csodáiról és szellemdús életéről meséltetett
magának. Korholta a római előkelőségek durva szokásait, és rosszul érezte
magát, ha azt látta, hogy valamelyik régi vágású szenátor szégyenkezés
nélkül az ujjaival fújta az orrát, a vállkendő helyett. Vigasztalásul Néró
minden este a színházba ment, bár a mindennapi közönség elől rejtve
maradt páholyában. Már ebben az időben egy-egy kiváló énekes vagy
pantomimtáncos, aki szörnyű magas bért kapott, önző módon uralta az
egész színpadot, úgyhogy a többi színész, az énekkar és a zene csak
kíséretként működött. Nérónak szokása volt azt mondani, hogy nincs a
világon csodálatosabb hang, mint ezer és ezer ember folyamatos tapsa és
lábdobogása, amellyel tetszését nyilvánítja a szereplőnek.
Amikor a közönség vitatkozni kezdett kedvenc színészeinek az érdemein, a nézőtéren
verekedés tört ki, amelyben padokat törtek össze, Néró képtelen volt
uralkodni magán, kilépett rejtekéről, és kiáltásaival biztatta a verekedőket.
Egyszer a páholyból a tömegbe dobta saját ülését, és nem is történt
nagyobb baj, mint hogy egy praetort talált fejen. Ez alkalommal szélsebesen kereket
oldottunk a színházból.
Néró önbizalmát bizonyos mértékig fokozták az Armeniából érkező jó hírek.
Seneca és Burrus tanácsára Néró hazahívatta Germaniából Corbulót, Róma
leghíresebb hadvezérét, hogy fojtsa el az armeniai zavargásokat. Róma
hagyományos politikája szerint a háborúra az szolgáltatott okot, hogy a
parthusok megszállták az ütközőállamot.
A parancsnoki hatalomért egymással versengő Corbulo és a szíriai
proconsul sikeres menetelés után megszállták az Euphrates partját, és olyan
elszántságot tanúsítottak, hogy a parthusok okosabbnak látták, ha kiürítik
Armeniát anélkül, hogy tényleges hadműveletekbe bocsátkoznának. A
szenátus úgy döntött, hogy Rómában hálaadó ünnepet tartanak, Nérónak
engedélyezte a diadalmenet díszjelvényeit, és babérágakkal díszítette fel
lictorainak vesszőnyalábjait.
Ilyen intézkedésre minden ok megvolt az általános nyugtalanság lecsillapítására. Sokan attól
tartottak, hogy Néró elszántsága háborúra vezet Parthia ellen. Róma egész gazdasági
életét megzavarták a háborús hírek, és Mercurius templomában megbénult a
kereskedelem a közvetítők kárára.
Az év végén Rómában féktelenebbül ülték meg a Saturnalia-ünnepeket,
mint bármikor azelőtt. Mindenki mindenkivel versengett, hogy ki küld a másiknak
értékesebb ajándékokat. Nevetségesnek tartották a fukar aggastyánokat, akik a hagyományokhoz
akartak ragaszkodni, és csak cserépszobrocskákat meg ünnepi süteményeket küldtek egymásnak.
A Palatiumban egy nagy terem teljesen megtelt azokkal az ajándékokkal,
amelyeket Néró kapott, mert a provinciák előkelőségei és gazdagjai már
idejében elővették minden találékonyságukat, hogy drága és különleges
ajándékokat gondoljanak ki részére. A kancelláriának nagy munkát adott,
hogy lajstromot vezessenek az ajándékokról, mivel Néró szerint méltósága
megkövetelte tőle, hogy minden ajándékot még értékesebb ajándékokkal
viszonozzon.
A bolondok menete végigballagott az utcákon, mindenütt citera szólt, énekeltek és
kurjongattak, a rabszolgák gazdáik ruháiban uraskodtak, gazdáik pedig
alázatosan étellel kínálták őket, és eltűrték a parancsolgatásukat az
esztendőnek ezekben a napjaiban, amikor Saturnus a rabszolgákat és az
urakat egyenrangúvá tette.
Néró a Palatiumban fogadást adott Róma legelőkelőbb ifjai számára. A
216
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
217
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
218
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
219
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
220
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
221
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
222
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
223
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
224
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
hogy azt tegyem vele, amit akarok, és amire a lobogó fátyol kötelezett bennünket. Végül izmos
karjával átölelte a nyakamat, futólag megcsókolt, és hátat fordított nekem, hogy aludjék. Azt
képzeltem, hogy mindketten olyan boldogok vagyunk, amilyen boldog csak egy fiatal
szerelmespár lehet, amelyet kimerített a lakodalom, és elégedettségemben sóhajtva elaludtam.
Csak sokkal később értettem meg, mire vágyott Sabina a testi
szerelemben. Sebhelyes arcom félrevezette őt, és egészen másvalakinek hitt
engem, mint ami vagyok. Mivel az első találkozásunk alkalmával
erőszakoskodtam vele Róma éjszakai utcáján, arról ábrándozott, hogy képes
leszek elrabolni őt úgy, ahogy remélte. Ebben, sajnos, tévedett.
Nem haragszom rá. Szerintem inkább ő csalódott bennem, mint én benne.
Hogyan és miért lett olyan, amilyen, ezt nem vagyok képes megmagyarázni.
Venus szeszélyes, gyakran kegyetlen istennő, Juno a maga részéről sokkal
megbízhatóbb a család szempontjából, de a házasság egyéb dolgaiban idő
múltán unalmassá válik.
225
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
HETEDIK KÖNYV
Agrippina
226
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
227
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
228
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
mutatta be.
De egyáltalán nem fért a fejébe, hogy ilyen mutatvány nem felel meg az amphitheatrumban
százezer nézőnek. Végül már nem voltam hajlandó fogadni ezt az embert.
Miután álmai így szertefoszlottak, bolháit elpusztította, maga pedig öngyilkos
lett az állatkert kapuja előtt, ezzel is engem vádolva értetlenséggel és
keményszívűséggel.
Egy héttel a megnyitó ünnepség előtt szakállas, sánta férfi akart beszélni
velem. Csak miután megszólított, ismertem fel benne Simon varázslót. Az
asztrológia gyakorlásáról kiadott tilalom még mindig érvényben volt. Ezért
nem viselhette már pompás csillagképekkel díszített, kaldeus köntösét.
Nyomorúságosnak és ágrólszakadtnak látszott, tekintete révedezett, és
olyan furcsa kéréssel állt elő, hogy azt hittem, elment az esze. A
nyilvánosság előtt akart repülni az amphitheatrum színpadán, hogy
visszaszerezze a hírnevét.
Amennyire zavaros elbeszéléséből megértettem, gyógyító ereje csökkent,
és ő sem volt már a régi. A leánya, állítása szerint, ellenséges boszorkányok
cselszövése következtében meghalt. Főként a római keresztények gyűlölték
és üldözték őt, úgyhogy szegénység és támasz nélküli öregkor fenyegette.
Ezért az egész nép előtt akarta bizonyítani isteni erejét.
– Magam tudom a legjobban, hogy képes vagyok repülni – magyarázta. –
Annak idején egész tömeg szeme láttára repültem, és a felhők közül
jelentem meg előttük, míg a keresztények hírvivője a saját erejével meg nem
átkozott, és a fórumra zuhantam, úgyhogy a térdkalácsom eltörött.
Magamnak is bizonyítani akarom, hogy még mindig tudok repülni. Ezért az
egyik éjszaka, amikor üvöltött a vihar, az Aventinus tetejéről levetettem
magamat a földre, szárnyként terítve szét a köntösömet. Könnyedén
repültem, és sértetlenül talpra estem a földön.
– Azt hittem, hogy sohasem repültél, hanem csak az emberek szemét
kápráztattad el az erőddel, és megigézted őket, hogy úgy lássák, mintha repülnél
– mondtam bizalmatlankodva.
A varázsló Simon csontos kezét tördelte, a szakállát tépdeste, és kijelentette:
– Talán elkápráztattam az emberek szemét, de legalábbis nekem bele kellett élnem magam a
gondolatba, hogy valóban repülök, mégpedig olyan erősen, hogy még most is
hiszem, hogy repültem. De most már nem törekszem a felhők közé.
Számomra elegendő, ha sikerül egyszer-kétszer körberepülnöm az
amphitheatrumot. Akkor hiszek a saját erőmben, és abban, hogy angyalaim
a hónom alá nyúlva visznek a levegőben.
– Ha van még erőd – javasoltam némi töprengés után –, inkább csinálj
valamit a hatalmas afrikai majmokkal, hogy szelídüljenek meg. Különben
nem tudom, mit tegyek velük. Veszettül dühös állatok. Harcba küldhetem
őket egy kutyafalkával. Éktelen dühbe gurulnak, ha kutya csahol a ketrecük
előtt. De semmiféle kerítés nem tartaná őket az amphitheatrumban, ha
egyszer a porondra engedik őket. A közönség pánikba esne.
Simon varázsló hajlandónak mutatkozott, hogy megnézze a fenevadakat, hogy a kedvemben
járjon. Mereven a majmok szemébe nézett, a kezét mozgatta, és samariai
nyelven igézni kezdte őket. De az egyik óriásmajom sarat kapott fel a földről,
és a rácsok között a szeme közé csapta, a másik pedig vastag ágat vett fel,
és azzal fenyegetően és dühösen verni kezdte a vasrudakat. Simon varázsló megrázta a
fejét, és kijelentette:
229
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
– Ezek még félig sem emberek. Különben engedelmeskednének nekem. – Nem tudott másra
gondolni, csak a repülésre. Végül megkérdeztem, hogyan szándékozik megrendezni. Elmondta,
hogy az amphitheatrum közepére magas póznát lehetne állítani, őt pedig
kosárban fel lehetne vontatni a csúcsára, hogy elegendő levegőt kapjon
maga alá. Százezer ember szeme láttára képtelen lenne a kezével
felemelkedni a földről és repülni. Szúrós tekintetével rám meredt, és olyan
meggyőző erővel beszélt, hogy szédült a fejem tőle. Arra gondoltam, hogy
eddig mindenesetre még senki sem látott ilyen műsorszámot
amphitheatrumban. Az már Simon varázslóra tartozott, ha mindenáron a
nyakát akarta kockáztatni. Talán még sikerülhet is vakmerő próbálkozása.
Néró az amphitheatrumban éppen a Görögországból meghívott ifjak
kardtáncgyakorlatát figyelte. Meleg őszi nap volt. Nérón csupán izzadt
alsóing volt, amikor kiáltásaival magasztalta és biztatta az ifjakat, és maga is
beállt a táncba, hogy példát mutasson. Miután előadtam neki Simon varázsló
ajánlatát, nyomban fellelkesült, de megjegyezte:
– A repülés önmagában jelentős teljesítmény lehet, de művészi keretet kell
kitalálni hozzá, hogy a műsort érdemes legyen megtekinteni. Legyen ő
Ikarosz, de vele kell lennie Daidalosznak is. Miért ne Pasziphaé, hogy a
közönség nevethessen.
A képzelete olyan elevenen kezdett működni, hogy hálát adtam a
jószerencsémnek, hogy időben sikerült megszabadulnom tőle. Abban mégis
megegyeztünk, hogy Simon varázslónak le kell vágnia a szakállát, és görög ifjúnak kell
beöltöznie.
Aranyosan csillogó szárnyakat is kell kötnie a vállára.
Miután ezeket a császári követeléseket előadtam Simon varázslónak,
először határozottan tiltakozott szakállának leberetválása ellen, azt állítva,
hogy ez megfosztaná az erejétől. A szárnyak ellen semmi kifogása nem volt.
Amikor Daidaloszról meg a fatehénről beszéltem, ő a maga részéről
elmesélte a zsidó legendát Sámsonról, aki elvesztette az erejét, mivel egy
ravasz nő levágta a haját. Simon varázsló tétovázva csak akkor egyezett
bele a követelésekbe, amikor azzal vádoltam, hogy nem bízik eléggé a saját
erejében. Megkérdeztem, nem kívánja-e, hogy a cölöpöt azonnal felállítsuk,
hogy gyakorolhasson. Kijelentette, hogy a repülési gyakorlatok csak előre
feleslegesen elhasználnák titkos erejét. Jobb lesz, ha böjtöl, és varázsigéket
mormol magányosságában, hogy minden erejét az előadás napjára
összpontosítsa.
Néró elképzelései szerint az amphitheatrumi előadás célja a nép
nemesítése és szórakoztatása volt. A történelemben először fordult elő, hogy
ilyen hatalmas előadás során nem az volt a cél, hogy szándékosan embervér
folyjék. Ezért az izgalmas és művészi értékű bemutatók alatt a népnek olyan
sokat kellett nevetnie, amennyi csak lehetséges volt. Az elkerülhetetlen szünetek alatt
ajándékokat, sült madarakat, gyümölcsöt és süteményeket kellett dobálni a tömeg közé, és ezen
kívül elefántcsontból készült sorsjegylapocskákat. Akik ez utóbbiakat megkaparintották, azok
között gabonát, ruhaneműt, ezüstöt, aranyat, rabszolgákat, sőt földbirtokokat
is sorsoltak ki.
Néró egyáltalán nem akart hivatásos gladiátorokat felléptetni. Ezért és az
előadás értékének növelésére megparancsolta, hogy négyszáz szenátor és
hatszáz lovag harci küzdelemmel kezdje a játékot. A népet szórakoztatta a
látvány, hogy a feddhetetlen hírnevű és előkelő férfiak hegy nélküli
dárdákkal és fakardokkal hadakoznak egymással. A lovas harcosok csoportjai
230
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
231
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
232
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
233
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
senkinek sem jutott eszébe feltálalni. Szomorúan néztem körül a megüresedett ketreceken, a
mindennapi munkához visszatért állatkerti rabszolgákon meg a szerény házon, amelyben
Sabinával életünk rövid, de véleményem szerint boldog időszakát éltük.
– Sabina – kiáltottam fel hálásan –, az állatokról szerzett tapasztalataid és
fáradhatatlan akaraterőd nélkül sohasem sikerült volna becsülettel eleget
tennem ennek a nehéz feladatnak. Bizonyára mindketten vágyakozva
gondolunk majd még erre az időszakra, minden váratlan fordulat és
viszontagság ellenére is, hogy most visszatérünk a mindennapi életbe.
– Visszatérünk? – kérdezte mogorva hangon a feleségein, és az arckifejezése megkeményedett.
– Mit akarsz ezzel mondani, Minutus?
– Teljesítettem a kapott feladatot, remélhetőleg atyád és a császár
tetszésére – válaszoltam elégedetten. – Új ételféleséget viszek Nérónak, a
procuratorunk pedig rendezi az elszámolást a császári fiscusszal. Néró nem
tud számolni, és igazat szólva, én is csak nagyjában értek meg ilyen
bonyolult számadásokat. De véleményem szerint az elszámolás rendben
van, és nem sajnálom elvesztett pénzemet. Néró talán megjutalmaz
valamilyen módon, de a nép nyilvánvaló elismerése a legfőbb jutalmam.
Mást nem kérek, és nem is bírnék ki tovább ilyen állandó feszültséget.
– Ugyan melyikünknek kellett többet kibírnia? – kérdezte hevesen Sabina. –
Nem tudok hinni a fülemnek. Hiszen éppen hogy megtetted az első lépést a
pályádon. Hát képes lennél elhagyni az oroszlánokat, amelyek most szelídítő
nélkül maradtak, vagy azokat az emberformájú óriásmajmokat, amelyek
közül az egyik szívettépően köhög, és ápolásra szorul, a többi állatról nem is
beszélve. Nem, Minutus, csak fáradt és rosszkedvű vagy. Atyám hozzájárult,
hogy az én felügyeletem alatt megtarthatod jelenlegi állásodat. Ez sok
gondtól megkíméli őt, így nem kell többé apró kiutalások miatt veszekednie.
Most viszont én nem hittem a fülemnek.
– Flavia Sabina – mondtam –, nem akarok egész életemre állatgondozó maradni, bármilyen
értékes és finom állatok is. Atyai ágon mégiscsak Caere etruszk királyaitól származom,
ugyanúgy, mint bármelyik Otho.
– A származásod legalábbis vitatható – csattant fel élesen Sabina –, és görög anyádat még csak
nem is említem. A koszos viasz halotti maszkok atyád házában Tullia asszonytól
származnak. A Flaviusok nemzetségében azért mégis voltak consuli
méltóságú férfiak. Új korban élünk. Fogadnék veled, hogy egy tehetséges
állatszelídítőnek Néró udvarában sokkal fontosabb állása lesz, mint egyik-
másik hadvezérnek Armeniában vagy a nagybátyámnak a ködös Britanniában. A zöldek
pártja a nyilvános helyeken szobrokat emeltetett a sikeres versenyfogat-hajtóknak, és nem
kétlem, hogy a legkiválóbb színészek és énekesek is megkapják még a saját szobrukat. Irodalmi
érdemekért még senkinek sem, állítottak szobrot.
– Senecának – szólaltam meg, de Sabina tűzbe jött, és félbeszakított.
– Seneca Néró tanítómestereként és államférfiként kapott szobrot, nem
pedig íróként. Hát nem fogod fel, hogy a római állatkert vezetőjének politikai
állása van, amelyet bárki irigyelhet, bár nyíltan nem ismerik még el.
– Nem akarok lovászmesterekkel és citerásokkal versengeni – utasítottam
vissza fagyosan. – Név szerint említhetnék néhány idős patríciust, akik
mármost az orruk elé emelik tógájuk szegélyét, ha engem látnak közeledni,
mintha az állatkert szagát akarnák kerülni. Valamikor, ötszáz évvel ezelőtt, a
legelőkelőbb patrícius is büszkélkedett trágyaszagával, de már nem élünk
azokban az időkben. Őszintén szólva ráuntam arra, hogy oroszlánkölyköket
tartsunk a hitvesi ágyunkban. Szerintem több gyengédséget pazarolsz rájuk, mint rám, a férjedre.
234
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
235
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Néró szaporán magyarázni kezdte tervét, hogy minden ötödik évben a nép nemesítésére görög
szokás szerint játékokat kellene rendezni.
– Bejelenthetnénk, hogy ezeket a játékokat a birodalom örökös
fennmaradásának javára rendezik – fontolgatta. – Magam gondoskodom róla,
hogy mindenkor a legnagyobb játékoknak nevezzék majd. Kezdetben
szerényen csak Néró játékainak nevezhetnénk őket, hogy a nép
hozzászokjon. Zenei versenyekre, atlétikai versenyekre és a szokásos
fogatversenyekre tagoljuk. Az atlétikai versenyek megtekintésére a Vesta-
szüzeket is meg akarom hívni. Elmondták nekem, hogy Demeter papnőinek
Olümpiában megvan ugyanez a joguk. Ily módon a közönség önkéntelenül is
az olümpiai játékokhoz hasonlítja majd az én játékaimat. A nemes sportok
súlypontja Rómába helyeződik át. Ez politikailag célszerű, mert az ősi Hellasz
hagyatéka ránk maradt, s nekünk kell gondot viselnünk rá. Bizonyuljunk
méltónak erre. Először fürdőt és gümnasziont kell építeni az atléták
testgyakorlásaihoz. Ingyen ajánlom fel a szenátoroknak és a lovagoknak az
olajat a testük bekenésére, és remélem, bőségesen használják majd.
Nem tudtam lelkesedni nagyszabású terve iránt, mert világos értelmem azt mondta, hogy az
ilyen görögös, játékok még tovább csökkentenék az amphitheatrumi állatbemutatók értékét és
így saját hivatali rangomat is. A nép ugyan továbbra is többre becsülné az amphitheatrumot, mint
az éneket, a zenét meg az atlétikai versenyeket. Ennyire ismerem már Róma népét.
De Néró érdeklődése a magasröptű művészetek iránt mintegy
másodrendűvé és erkölcsileg gyanús szórakozássá változtatta az
amphitheatrumot.
Amikor visszatértem az állatkertben lévő lakásunkba, nem a legrózsásabb
kedvemben voltam. Bosszúságomra Laelia nénit találtam ott, heves veszekedésben Sabinával.
Laelia néni azért jött, hogy elvitesse és égetés nélkül eltemettesse a varázsló Simon holttestét, a
zsidók babonás szokása szerint, mivel a varázsló Simonnak, miután kudarcot vallott, nem
maradt más barátja a végtisztesség elvégzésére. A zsidók lelki rokonaikkal
együtt a városon kívül föld alatti barlangokat vájtak ki elégetetlen holttesteik
megőrzésére.
Laelia néni sokáig hiába vesztegette az idejét, amíg sikerült megtudnia, hol vannak a félig
titkos temetkezési helyek.
– Nem értem, mi értelme van az ilyen panaszkodott Laelia néni. – Nekem megfelel a régi
római halotti máglya, mint a többieknek is. De Simon varázsló úgy vélekedett, hogy
elégetetlenül van szüksége a testére, ha valamelyik napon a harsonák szólítják
majd a zsidókat és a samariaiakat, hogy keljenek fel a sírjukból. Simon régi
barátom volt, és annak idején nagy szolgálatokat tett nekem az erejével,
amikor az öregedő nők bajai gyötörtek. Talán sikerült volna repülnie, ha a zsidók
sokaságuk erejét is felhasználva, nem imádkoztak volna a kudarcáért.
Utánajártam a dolognak, és azt hallottam, hogy senki sem jelentkezett idejében Simon varázsló
holttestéért. Ezért megetették a vadállatokkal, ahogyan az állatkertben szokás a balesetben
meghalt rabszolgákkal. Jómagam nem szerettem ezt a szokást, de természetesen némileg
csökkentette az etetési költségeket. Ügyelni kellett persze arra, hogy a hús ne legyen romlott.
Szigorúan megtiltottam, hogy az értékes állatokkal etessék meg azokat, akik betegségekben
haltak meg.
Ebben az esetben szerintem Sabina túlságosan elsiette a dolgot. Hiszen
Simon varázsló a saját köreiben megbecsülésnek örvendett, és nagyon is
rászolgált, hogy népének szokásai szerint temessék el. Őszintén meg kell
mondanom, hogy a rabszolgák csak megrágott koponyáját és néhány
csontját találták meg, miután seprűnyéllel elkergették vacsorájuktól a dühös
236
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
oroszlánokat.
A maradványokat sebtében beszerzett urnába zárattam, és átadtam Laelia néninek, arra kérve,
hogy a saját lelki nyugalma érdekében ne hagyja többé kinyitni az urnát.
Sabina világosan kimutatta, hogy mindkettőnket lenéz érzelgősségünk miatt.
Aznap este külön aludtunk. Keserűségem ellenére lényegesen jobban
aludtam, mint hosszú idő óta, hogy nem kellett lerugdosnom magamról az
oroszlánkölyköket. A foguk már tűhegyesre nőtt.
Simon varázsló halála után Laelia néni rövid idő alatt elvesztette az
életkedvét és a maradék eszét. Ugyan már régen öregasszony volt, de
mindeddig öltözködésével, parókájával és arcfestékeivel igyekezett titkolni
ezt, most felhagyott a küzdelemmel, és visszavonult házába, magában
motyogva és a régi időkről mesélve, amelyekre összehasonlíthatatlanul
jobban emlékezett, mint a jelenlegire.
Amikor észrevettem, hogy már az sem teljesen világos előtte, ki a jelenlegi császár,
engem pedig összetéveszt atyámmal, jobbnak tartottam, hogy minél
gyakrabban az Aventinuson lévő régi házamban töltsem az éjszakát,
Sabinának semmi kifogása sem volt ellene. Éppen ellenkezőleg, úgy látszott,
hogy hatalomvágyát kielégíti, ha a saját feje szerint uralkodhat az állatkert fölött.
Sabina főként az idomítók között tartózkodott, noha ezek, tiszteletre méltó
szakmai tudásuk ellenére, általában műveletlen emberek, és egyébről sem
tudtak beszélni, mint az állatokról. Sabina még arra is képes volt, hogy
ellenőrizze az állatok kirakását a hajókról, és az árukból is jobban tudott
alkudni, mint én. És mindenekelőtt könyörtelen fegyelmet tudott fenntartani
az állatkert személyzete körében.
Tulajdonképpen észrevettem, hogy nekem nem sok teendőm maradt, ha
gondoskodtam arról, hogy Sabinának mindig elég pénz álljon a
rendelkezésére. Azok a pénzösszegek, amelyeket a császári fiscus az
állatkert fenntartására és az új beszerzésekre kiutalt, még megközelítőleg
sem voltak elegendők. Éppen azért értésemre adták, hogy vezetői állásom
tiszteletbeli hivatal, amelyben a saját vagyonomra is támaszkodnom kell. A
tényleges államkincstárral nem akartam kapcsolatba kerülni, mivel a cirkuszi
és az amphitheatrumi előadások nyilvánvalóan különálló dolgok, és csupán a cirkuszi
fogatversenyek szolgálják a közjót az állam és a római istenek védnöksége alatt.
Gall szabadosom jóvoltából ömlött hozzám a pénz a szappangyártásból,
egy egyiptomi szabadosom drága bőrkenőcsöket készített a nők részére, és
Hierax bőséges ajándékokat küldött nekem Korinthoszból. De szabadosaim
szívesen fektették be nyereségüket új üzleti vállalkozásokba. A szappanfőző
kiterjesztette a vállalkozását az impérium nagyvárosaira, Hierax pedig
telekközvetítést folytatott Korinthoszban. Atyám nyájasan megjegyezte, hogy az állatkert
egyáltalán nem nyereséges vállalkozás.
Mivel Néró szelíd uralkodása alatt virágzott a birodalom, a vállalkozó
szellemű ember részére számtalan alkalom kínálkozott előnyös
befektetésekre. Atyám véleménye szerint az a hírnév és népszerűség,
amelyet az állatkert szerzett nekem, semmit nem ért, ha nem tudtam
kihasználni. Ő ugyan folyamatosan adott pénzt nekem, de Tullia asszony már
haragudott, és kijelentette, hogy attól tart, szegényen és támasz nélkül hal
meg, ha így megy tovább, és mindig alávetem magam Sabina valamennyi szeszélyének.
Néhány éven át láttam, hogyan gazdagodnak meg hihetetlen mértékben az újgazdag szabado-
sok és a Rómába költözött keletiek az üzleti vállalkozásaikból. A provinciák nagyvárosai
Rómával versengtek fényűzésben, és őszintén szólva, le is győzték, mivel
237
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
238
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
239
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
240
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
241
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
242
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
244
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
boldogságtól sugározva lépett hozzám, szebb volt, mint valaha, hófehér karját a nyakam köré
fonta, és Otho engedélyével megcsókolt, kijelentve, hogy boldogságát kizárólag nekem
köszönheti.
Megígérte, hogy a lehető legsürgősebben visszafizeti adósságát, de mint
mondta, megérthetem, hogy a házasság kezdetén nem akar Othóval
mindjárt pénzügyekről beszélni. -Később szerintem megfeledkezett az
egészről. A pénzről soha többé nem esett szó, én pedig nem voltam olyan
tapintatlan, hogy az adósságára emlékeztettem volna.
A lakodalmat szűk körben tartották meg Poppaea friss válása miatt, és
Otho, okkal vagy ok nélkül, még azt sem akarta, hogy Néró eljöjjön, noha
Néró kíváncsi volt, milyen lehet az a nő, aki egy csapásra a házasság
bilincseit rakta Othóra, akinek a csapodársága közismert volt. A lakodalomban többet ittam,
mint szoktam. Végül könnyes szemmel megjegyeztem Poppaeának, hogy talán nekem is sikerült
volna elválnom. Poppaea elszomorodott és felkiáltott:
– Ó, miért nem céloztál rá akkor egy szóval is? De ilyen súlyos bánatot sohasem
tudtam volna unokahúgomnak, Flavia Sabinának okozni. Othónak
természetesen megvannak a maga hibái. Kissé nőies, és járás közben húzza
a lábát, míg a te sántításodat alig lehet észrevenni. De komolyan megígérte,
hogy változtat eddigi életmódján, és megválik a rossz barátoktól, akik bűnre
csábították. Ezekről még neked sem mer mesélni. Szegény Otho nagyon
finom érzésű, s ezért túlságosan befolyásolható. Remélem, hogy a
hatásomra új ember lesz belőle.
– Ezenkívül ő gazdagabb nálam, ősrégi nemzetség sarja és a császár
legbizalmasabb barátja – állapítottam meg, nem leplezve keserűségemet.
Poppaea vádlón nézett rám füstszínű szemével. Remegő szájjal így
suttogott:
– Hát ilyen rosszat gondolsz felőlem, Minutus ? Azt hittem, megérted, hogy
számomra semmit sem jelent a hírnév és a gazdagság, ha vonzódom
valakihez. Téged sem nézlek le, bár csupán az állatkert vezetője vagy.
Olyan haragos és olyan szép volt, hogy olvadozva bocsánatot kértem tőle.
Otho sokáig olyan volt, mintha kicserélték volna. Távol maradt Néró
lakomáiról. Amikor Néró kifejezetten érte küldött, korán távozott, s
kijelentette, hogy nem hagyhatja túl sokáig várakozni szép feleségét.
Poppaea bájaival és szerelmi művészetével olyan szemérmetlenül kérkedett,
hogy Néró kíváncsisága nőttön-nőtt. Kérlelni kezdte Othót, hozza el magával
fiatal feleségét a Palatiumba.
De Otho kijelentette, hogy Poppaea túlságosan szemérmes és büszke. Már ürügyeket is kitalált,
de elragadtatásában elmesélte, hogy maga a habokból megszülető Venus sem lehetett
igézőbb, mint Poppaea, amikor reggelente szamártejben fürdik. Otho egész
istállóra való szamárkancát vásárolt neki. Egymással versengve ápolták
kényes bőrüket, ha a szerelmeskedés közben némi idejük maradt rá.
Engem olyan gyötrő féltékenység perzselt, hogy sehová sem mentem el,
ahol Otho jelen volt. Írogató barátaim gúnyt űztek belőlem komorságom
miatt, míg végül azzal a gondolattal vigasztalódtam, hogy ha komolyan
szeretem Poppaeát, csak jót kívánhatok neki. Legalábbis kívülről nézve
Poppaea olyan előnyös partit csinált, amilyen az idő tájt Rómában egyáltalán
lehetséges volt.
De a feleségem, Flavia Sabina még idegenebb lett számomra. Már nem is találkozhattunk
egymással anélkül, hogy össze ne vesszünk. A szívem mélyén titokban kezdtem egészen
245
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
– Ó, Minutus – kiáltott fel –, úgy vágyódtam utánad! Az egyetlen önzetlen jó barát vagy, akit
ismerek. Nagy szükségem van a tanácsodra.
Önkéntelenül is gyanakodni kezdtem, mivel eszembe jutott, hogy jártam
előzőleg, amikor felcsaptam a tanácsadójának. De Poppaea olyan ártatlanul
mosolygott, hogy semmi rosszat sem gondolhattam felőle.
– Bizonyára hallottad, milyen szörnyű pácba kerültem Néró miatt- mondta.
– Nem értem, hogyan történhetett. Jómagam legalábbis a legcsekélyebb
mértékben sem szolgáltattam okot rá. Hiszen te ismersz engem. De Néró
üldöz a vonzalmával, s már-már a kedves Otho is abban a veszélyben forog, hogy tisztességemet
védelmezve kegyvesztetté válik.
Fürkészve rám nézett. Füstszürke szeme hirtelen ibolyakékre változott.
Aranyszínű haját olyan szépen fésültette meg, hogy aranyból és elefántcsontból
készült görög szoborra emlékeztetett.
– Az a legrosszabb, hogy nem tudok teljesen közömbös lenni Néró iránt –
ismerte el kecses ujjait tördelve. – Ő szép ember, vöröslő haja és szilajsága
ellenállhatatlanul csábítanak engem. Emellett nemes lelkű és ragyogó
művész, amikor énekel. Amikor őt hallom zenélni és énekelni, olyannyira
megigéz, hogy nem tudom levenni a szememet róla. Ha olyan önzetlen
lenne, mint például te, akkor megpróbálna védelmezni engem a saját
érzéseim tüzétől. De talán ő maga sem érti, milyen forró érzéseket ébreszt
bennem puszta jelenléte. Valóban, Minutus, egész lényemben reszketek, ha
csak látom őt, ahogyan még sohasem reszkettem egyetlen férfi közelségétől
sem. Szerencsére sikerült lepleznem ezt, és igyekszem kerülni őt, amennyire
csak tudom jelenlegi rangomban.
Nem tudom, megértette vagy sem, mennyire szenvedtem, miközben ő
ilyen szemérmesen és álmodozón beszélt.
– Nagy veszedelemben forogsz, imádott Poppaea – mondtam ijedten. – Menekülnöd kell. Kérd
meg Othót, jelöltesse magát valamelyik provincia proconsuli hivatalára. Költözzetek el
Rómából.
Poppaea úgy meredt rám, mintha elvesztettem volna az eszemet.
– Hogyan lehetne másutt lakni, mint Rómában? Belehalnék az unalomba. De van ennél
rosszabb és furcsább is. Még neked sem merném elmesélni ha nem bíznék
feltétlenül a hallgatásodban. Képzeld csak, egy zsidó jövendőmondó,
bizonyára tudod, hogy ők kiválóak az ilyesmiben, már jó ideje azt mondta
nekem – ne nevess –, hogy belőlem császárfeleség lesz.
– De drága, aranyos Poppaea – csillapítottam őt –, hát nem olvastad, mit írt
Cicero a jóslatokról? Még csak ne is fáraszd szép fejedet az ilyen
esztelenségekkel.
Poppaea elkomorult, és haragosan ezt kérdezte:
– Miért esztelenség szerinted? Otho ősrégi nemzetség sarja. Sok barátja van a
szenátusban. Valójában Néró csak úgy keresztezné a jóslatot, ha felbontaná a házasságunkat.
Neki magának ott van Octavia, noha esküdözik, hogy sohasem tudott lefeküdni vele. Olyan mély
ellenszenvet érez az ostoba leány iránt. Másrészt nem tudom megérteni, hogy egy hozzá
hasonló fiatal uralkodó hogyan tarthat, és hogyan oszthatja meg az ágyát
egy fiatal felszabadított rabszolganővel. Ez olyan hitvány és megvetendő
dolog a szememben, hogy még a gondolata is felháborít.
Igyekeztem megmagyarázni, hogy Akté szép és szelíd, és nem avatkozik az állami
ügyekbe. Senkinek sincs tudomása arról, hogy a helyzetét előnyszerzésére
próbálta volna kihasználni.
247
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
248
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
249
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
250
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
251
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
sejtettem volna a hálátlanságodat, aligha vettem volna magamnak annyi fáradságot, hogy
megmentselek téged a bukástól.
Antónia vidám nevetésben tört ki, és megkérdezte:
– Hát csakugyan bordélyházba küldted Claudiát, kedves mostohaanyám?
Csodálkoztam is, hogy egyik napról a másikra nem gyötört már azzal, hogy
ismerjem el a nővéremnek, és eltűnt a szemem elől.
Antónia orrlyuka remegett. Sima kezét végighúzta a nyakán, mintha valamilyen láthatatlan
bogarat törölt volna le. Minden idegszála remegett, és karcsúságában furcsán szép volt abban a
pillanatban.
Egy szó sem jött ki a számon. A szívem mélyéig elborzadva meredtem erre
a két természetellenes nőre. A fejem hirtelen félelmetesen kitisztult,
úgyhogy mintegy villámcsapásra megértettem és elhittem minden rosszat Agrippináról, amit
annak idején meséltek róla.
Az is megvilágosodott előttem, hogy Poppaea Sabina lelkiismeretlenül
kihasználta a barátságunkat terveinek a megvalósítására. Mindez egy
szempillantás alatt ment végbe, mint valami jelenés. Mintha abban a pillanatban éveket
öregedtem volna, és ugyanakkor meg is keményedtem volna. Talán a tudatomon kívül értem
meg a változásra. Mintha ketrecem rácsai kitörtek volna, és most szabad emberként álltam a
szabad ég alatt.
Életem legnagyobb ostobaságát követtem el, amikor Agrippinához
fordultam Claudia érdekében. Ez rosszabb volt, mint ostobaság. Ez bűn volt
Claudia ellen. Valamilyen módon jóvá kellett tennem. Újra kellett kezdenem
az életemet attól a pillanattól kezdve, amikor Agrippina mérget csöpögtetett a szívembe
Claudia ellen, és elpusztította a szerelmemet. Többé nem akartam ostoba lenni.
– Még mindig az emlékiratokról – szólaltam meg –, tulajdonképpen mibe halt bele Junius
Silanus? Talán Publius Celerrel mérget küldtél neki? Komolyan szívszélhűdésnek
hittem.
– A fiam érdekében tettem – védekezett Agrippina. – De ő megharapja az
emlőt, amelyet szopott.
Ez sem volt igaz, Nérónak annak idején kezdettől fogva dajkája volt.
Dajkájának a fiát Egyiptomban procuratori rangra emelte. De a véletlen
meghozza a maga termését. A jelenésem minden egyebet felfedett előttem,
csak azt nem, hogy egyszer még Antónia lesz életem egyetlen nagy
szenvedélye. De hogyan is sejthettem volna ezt akkor?
Mivel elővigyázatosan akartam eljárni, a látszat kedvéért tárgyalásokra
utaztam Misenumba, hogy a hajóhad hajóival esetleg vadállatokat
szállíttassak Afrikából. A hajóhad parancsnoka Anicetus volt, az egykori
borbély, aki Néró első tanítója volt gyermekéveiben. De a hajóhad különálló
eset. A római lovagok nem kívánkoznak a hajóhad szolgálatába. A jelenlegi
főparancsnok valami Plinius nevű ember, aki enciklopédiát állít össze, és arra
használja a hajókat meg a tengerészeket, hogy ritka növényeket és köveket
gyűjtsenek a különböző országokból. No, nem mintha rosszabb célra nem
lehetne felhasználni a tétlenül veszteglő hadihajókat. Legalább mozoghatnak
a fiúk, és ugyanakkor római vérrel nemesíthetik a barbár népet.
A felkapaszkodott Anicetus tisztelettudóan fogadott. Jó hírű nemzetségből
származtam, római szenátor fia és lovag voltam. Ezenkívül atyám cliensei
érdekeltek voltak a haditengerészet hajógyáraiban is. Anicetus busás
ajándékot kapott tőlük. Miután először görög műveltségével, festményeivel
és műtárgyaival kérkedett, hamarosan trágár históriákat kezdett mesélni, és nyíltan
252
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
felfedte romlottságát.
– Minden embernek megvan a maga bűne – magyarázta. – Ez természetes
és érthető. Nincs ebben semmi szégyenletes. Az erényesség puszta
képmutatás. Ezt az igazságot vertem annak idején Néró fejébe. Semmit sem
gyűlölök jobban, mint azokat az embereket, akik erényességet színlelnek.
Milyet kívánsz, kövéret vagy soványát, barnát vagy szőkét, vagy jobban
szereted a fiúkat? Mindent megszervezhetek a kedvedre; mit kívánsz:
tapasztalt kislányt vagy idős nőt, akrobatát vagy érintetlen szüzet?
Korbácsolást akarsz nézni, vagy azt akarod, hogy téged magadat izgassanak
fel korbácsolással? Akár Dionüszosz misztériumát is megrendezzük a könyv
szerint. Csak egy szót szólj! Csak ints, és teljesítem titkos vágyadat, hogy
őszinte barátságomat bizonyítsam. Ez Misenum, érted? Itt van a közelben
Baiae, Puteoli és Neapolis alexandriai bűneivel. Capreae szigetéről az isteni
Tiberius leleményességét örököltük ezekben a dolgokban. Pompeiben finom
bordélyházak vannak. Talán evezzünk át oda?
Félénkséget színleltem. Ő romlottságában buzgón be akarta bizonyítani,
hogy egyáltalában nem tetteti a romlottságot. Mivel biztatni akart, hogy én is
eláruljam magamat, gondtalanul így mesélt:
– Jómagam főként azt élvezem, ha sikerül elcsábítanom valamelyik fiatal
nőt, aki Rómából érkezett fürdővendégnek. A legszívesebben egy
tapasztalatlan férjes asszonyt. Myrrhát vagy lusitaniai legyet itatok vele. Ha
ennek ellenére is képes uralkodni magán, akkor álomitalt keverek a borába.
Reggel kábán ébred, és maga sem tudja, mi történt vele. Ez a vágyam az
előkelő nők iránt nyilván saját alacsony származásomból fakad. Azelőtt
rabszolga voltam, amint te is jól tudod, bár dicsekvés nélkül, elég művelt
embernek tarthatom magamat. Ha sejtenéd, kit csábítottam utoljára az
ágyba? De nem, ilyesmiről nem lehet beszélni. A nevek veszedelmesek.
Hogy a bizalomra méltónak mutatkozzam, így magyaráztam:
– Annak idején az én szememben az volt izgalmas, hogy álruhába öltözve éjszakánként a
Suburában garázdálkodjam, tehetséges tanítványoddal, Néróval együtt. Nem hiszem, hogy
bármiben olyan nagy élvezetet találtam volna, mint a leghitványabb bordélyházban, amelybe a
rabszolgák járnak. Érted, az ember olykor ráun az ínyencfalatokra, és jobban élvezi a szegények
kenyerét meg az avas olajat. Tehát homlokegyenest más vagyok, mint te. De
miután megnősültem, felhagytam ezekkel a szokásokkal. De most, bevallom,
egyszerre forró vágyat érzek, hogy megismerjem a hajóhad bordélyházait,
amelyeket állítólag kitűnően szerveztél meg.
Anicetus buján mosolygott, megértőén bólintott, és így válaszolt :
– Három zárt házunk van, a legjobb a parancsnokság, a második a
legénység, a harmadik pedig az evezős-rabszolgák számára. Akár hiszed,
akár nem, Baiaeből olykor előkelő nők jönnek hozzám vendégségbe, akik
minden másra ráunva, éjszaka a bordélyházban akarnak szolgálni. Főként a
kiélt nők kedvelik az evezős-rabszolgákat, és lelkes szolgálataikban
lepipálják házaink legtapasztaltabb ringyóit. Érthető módon gazdasági
okokból az új jövevények először a tisztikart szolgálják, aztán a legénységi
állományt és három év múlva az evezős-rabszolgákat. Néhányan tíz évig is
kibírják ezt a megerőltető szakmát, de a tapasztalat szerint átlagosan öt év
elegendő. Néhányan természetesen idő előtt felakasztják magukat, egy
bizonyos részük megbetegszik, és szolgálatra alkalmatlanná válik, néhányan
pedig részegesek lesznek, úgyhogy csak felfordulást okoznak. De állandó
utánpótlást kapunk Rómából és Itália más városaiból. A hajóhad
253
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
254
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
255
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
– A tengerészek élete veszélyes – ismertem el. – Úgy hírlik, hogy Puteoli és Neapolis a keleti
országok szemétdombja. Nem csodálom, hogy az új hit a zsidókkal együtt ide is eljutott.
Claudia fürkészve nézett rám.
– És te, Minutus? – kérdezte. – Hiszel te valamiben? Miután egy ideig töprengtem, megráztam
a fejemet, és elismertem:
– Nem, Claudia, semmiben sem hiszek többé. Megkeményedtem.
– Ebben az esetben – jelentette ki határozottan Claudia, és két kemény
kezét egymáshoz szorította – nekem kell téged akár erőszakkal is a helyes
útra segíteni. Bizonyára ez a rendeltetése annak, hogy hosszú évek után ide
vezettettél, megkeress, és kiszabadíts engem a rabszolgaságból. A rabszolgaság ugyan Isten
legnagyobb irgalma volt számomra Misenum után.
– Senki sem vezetett – tiltakoztam indulatosan. – Magam indultam el önszántamból, hogy
megkeresselek, mihelyt Agrippina saját szájából hallottam, hogy becsapott engem.
Claudia szánakozóan nézett rám, és kijelentette:
– Neked, Minutus, nincs szabad akaratod, és soha nem is volt. Különben
minden másként lenne. Nem szívesen válok meg Krisztus gyülekezetétől
Puteoliban, de megértem, hogy téged kell kövesselek Rómába, hogy éjjel-nappal
gyötörjelek, amíg alázatos nem leszel, és Krisztus titkos birodalma alattvalójának vallód magad.
Na, ne vágj olyan rémült arcot. Ennek a hamarosan elpusztuló világnak a poklában az az
egyetlen békesség és boldogság, ha vele egyesülünk.
Arra gondoltam, hogy Claudia kissé meghibbant attól, amit átélt, és nem mertem ellenkezni
vele. Egy vadállatokat szállító hajón együtt vitorláztunk Antiumba és onnan Ostiába. Aztán
titokban a házamba vittem az Aventinusra. Ott Claudia az egyik szolgáló helyét foglalta el, és
Laelia néni megkedvelte, mert egykori dajkájának hitte. Laelia néni gondolataiban visszatért
gyermekkorába, és akkor érezte boldognak magát, ha babákkal játszott.
De egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy Claudia ne fecsegett volna nekem a
názáreti Jézusról. Az állatkerti házamba menekültem előle. Ott viszont
gonoszságával Sabina tette elviselhetetlenné az életemet. Egyre
öntudatosabbá vált, miután az egyik rokona bejutott az államkincstár
vezetőségébe, így Sabina nem függött többé annyira az én pénzemtől, mint
azelőtt. A gyakorlatban ő vezette az állatkertet, és rendezte az
amphitheatrumban az állatbemutatókat. Sőt, még nyilvánosan is fellépett,
hogy megmutassa a tudományát az oroszlánszelídítésben.
Ebben az időben Néró élete szerintem ugyanolyan elviselhetetlenné vált, mint
az én életem. Miután az anyját Antiumba száműzte, és Lollia Poppaeát
magához vette a Palatiumba nyilvános szeretőjének, csöbörből vödörbe
jutott. A nép rosszallotta mogorva viselkedését Octavia iránt. Poppaea Sabina
viszont nyafogott és sírdogált, s követelte, hogy törvényesen váljék el Octaviától, és Agrippina
titkos cselszövéseivel ijesztgette, amelyeknek lehetett valami alapjuk. Antónia férjét, Cornelius
Sullát Néró mindenesetre Massiliába száműzte. Antónia természetesen követte a
férjét, és öt évig nem is láttam.
Seneca határozottan ellenezte a válást. Az öreg Burrus nyilvánosan kijelentette, hogy ha Néró
elválik Octaviától, akkor le kell mondania a hozományáról is, azaz az imperátori méltóságról.
És Lollia Poppaea nem kívánt Rhodosz szigetére utazni, hogy ott egy szabad
művész feleségeként éljen.
Poppaea nem engedte meg Nérónak, hogy találkozzék Aktéval, és Néró
sem esztelen ajándékaival, sem a fényűzéssel nem tudta lecsillapítani, mivel
Otho már mindezt megszerezte neki. Nérót főként Poppaeának a vádja
sértette, hogy gyámság alatt álló anyámasszony katonája, aki fél az anyjától,
256
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
257
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
vonzalmam miatt állok az ő pártján, mit sem tudva arról, hogy engem a saját
rendíthetetlen bosszúvágyam tüzelt. Agrippina minden bűncselekményéért
ezerszeresen rászolgált a halálra. Szerintem végzetszerűen jogos volt, hogy
saját fiának a döntésére érje utol a halál. Benned is farkasvér csörgedez,
Iulius fiam, még valódibb, mint bennem. Igyekezz jobban kordába szorítani,
mint ahogyan az apád tudta.
Voltaképpen a feleségem, Sabina vezetett rá minket az igen látványos
lehetőségre. Egy görög technikus egy kis hajót mutatott be neki, amelybe
vadállatokat lehetett zárni. Elmés gépezet segítségével egyetlen férfi képes
volt a megszabott pillanatban egy emelőkar segítségével kettéhasítani a hajót, és
így szabadon bocsátani a fenevadakat.
Sabina buzgón felkarolta a tervet, hogy a rendelkezésére állhasson a
tengeri ütközetek végett szervezett Naumachiumban, noha én a
különkiadások miatt a végsőkig elleneztem, hogy tengeri szörnyetegekkel is
foglalkozzunk. De Sabina hatalomvágya diadalmaskodott. Az új találmány
már előre olyan nagy érdeklődést váltott ki, hogy Anicetus emiatt az előadás
napjára Rómába jött Misenumból.
A vízi bemutató tetőpontjaként a hajó pontosan a kívánt módon hasadt szét. A
közönség ujjongott, amikor azt látta, hogy bölények és oroszlánok a vízben tengeri szörnyekkel
küzdenek, és miután kiúsztak, a szárazra, zsákmányul estek a bátor vadászoknak. Néró
lelkendezve tapsolt, és odakiáltott Anicetusnak:
– Tudsz nekem egy ugyanilyen hajót építtetni? De nagyobbat és olyan
fényűző díszítéssel, hogy megfelelő kirándulóhajó legyen a császár anyja
számára.
Készségesen megígértem Anicetusnak a görög technikus titkos rajzait, bár eszembe jutott,
hogy egy ilyen teátrális bemutatóba túlságosan sok ember lenne beavatva, semhogy titokban
lehetne tartani.
Jutalomból Néró előre meghívott magával Minerva tavaszi ünnepére
Baiaebe, hogy a saját szememmel láthassam az általa tervezett rendkívüli
előadást. Nagy társaságban és a szenátusban is kezdett bűnbánó fiúként
viselkedni, aki egyetértésre vágyik az anyjával. A vitákat és az indulatos
kirohanásokat mindig el lehet simítani, ha elegendő jóakarat van mindkét
félben, magyarázta.
Agrippina tudósítói természetesen a lehető legsebesebben továbbították
Antiumba ezeket a célzásokat. Agrippina tehát nem nagyon lepődött meg, és
nem is fogott gyanút, amikor Nérótól szép levelet és meghívást kapott
Baiaebe Minerva ünnepére. Az ünnep mint alkalom már maga is célzás volt.
Minerva az iskolásgyermekek istennője. Az egyetértés megteremtése távol
Rómától és a veszekedős természetű Poppaeától, nagyon természetesnek
látszott.
Minerva születésnapja a béke napja, amelyen nem szabad vérnek folynia,
és semmilyen fegyvert sem szabad szem előtt tartani. Nérónak először az
volt a szándéka, hogy tengerészekkel a fedélzeten az új kirándulóhajót küldi
Antiumba Agrippináért, hogy ezzel a tiszteletadással bizonyítsa azt a
szándékát, hogy anyját visszaállítja előző méltóságába. De a vízióra
segítségével kiszámítottuk, hogy ebben az esetben a hajónak még napvilágnál kellene
kettéhasadnia.
És Agrippina gyanakvása is annyira közismert volt, hogy visszautasíthatta
volna az ilyen tiszteletadást, és esetleg szárazföldön utazott volna. Végül is
egy háromsor-evezős hajón érkezett Misenumba, amelyen hűséges
258
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
259
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Hogy továbbra is őszinte legyek, ez a búcsúzás szerintem kissé túlzás volt Néró
kiváló színészi teljesítményében. Az éj csendes és csillagos volt. Amikor a hajó már olyan
messzire evezett, ahová a fények nem értek el, Seneca és Burrus a szállására indult. Mi
néhányan, akik be voltunk avatva a gyilkosságba, visszatértünk, hogy folytassuk a mulatozást.
Néró hallgatag volt, hirtelen halálsápadt lett, és kiment hányni. Egy pillanatig valamennyien
arra gyanakodtunk, hogy Agrippinának sikerült titokban mérget öntenie a boros serlegébe. Csak
aztán értettük meg, hogy az egész napi tettetés viselte meg Nérót. Érzékeny természete nem tudta
elviselni az unalmas várakozás okozta feszültséget, bár Anicetus minden igyekezetével
vigasztalta, hogy most már semmilyen hiba sem csúszhat a számításba. Olyan ravaszul
szervezett meg, úgymond, mindent.
Később hallottam Obaritus tengerész centuriótól, akire Anicetus a
kirándulóhajó parancsnokságát bízta, hogy miként történt minden. Agrippina
egyenesen a hajó fényűző fülkéjébe ment, de nem aludt el. A sötét tengeren
feltámadt gyanakvása, miután észrevette, hogy ki van szolgáltatva az idegen tengerészek
kénye-kedvének, és csupán Acerronia meg procuratora, Crepeius Gallus maradt vele.
Agrippina Gallust a hajótatra küldte, hogy követelje: a hajó Bauliba vegye az útját. Ott akarta
tölteni az éjszakát, és csak reggel, napvilágnál szándékozott folytatni az útját
Antiumba. Anicetus jól emlékezett, hogy Agrippina annak idején
számkivetésben Pandataria szigetén kénytelen volt a víz alá bukva
szivacsokat gyűjteni, hogy ebből tartsa fenn magát. Ezért a hajó
kettéhasadását két lépcsőben rendezték meg.
Az első emelőrúd elmozdítására az ólommal megrakott felső építmény
szakadt be, és csak a második emelőrúd váltotta ki a hajó teljes
kettéhasadását. De a fülke berendezését olyanokra bízták, akik semmit sem
tudtak a tervről. A biztonság kedvéért csak néhány tengerésznek volt
tudomása róla.
Valamelyik ostoba magas csúccsal ellátott díszágyat állított a fülkébe. Amikor a mennyezet
beszakadt, az ágy támasztó oromzata megvédte Agrippinát, úgyhogy csupán a vállán sebesült
meg. Acerronia éppen a padlón térdelt, és a lábát masszírozta, és így sértetlen maradt. Csupán
Gallus halt meg azonnal, amikor a mennyezet beszakadt.
A hajón teljes zűrzavar tört ki a felső építmény összeomlásakor. Csupán
Agrippina állt azonnal a helyzet magaslatán, mert a tenger csendes volt, és a
hajó semminek sem ütközött neki. Acerroniának megparancsolta, hogy a
fülkéből másszon fel a fedélzetre, és ott kiabáljon: “Én vagyok Agrippina.
Mentsétek meg a császár anyját!”
A centurio nyomban parancsot adott a beavatott tengerészeknek, hogy verjék
agyon az evezőlapátokkal. Miután hiába rángatta a beszorult emelőrudat,
amelynek ketté kellett volna hasítania a hajót, a centurio megkísérelte
felborítani a hajót. A leszakadt tetőzet ólomsúlyával már amúgy is csúnyán
féloldalra döntötte. A tengerészek a megbillent oldalra rohantak, mások
viszont az ellenkező oldalra, úgyhogy a hajó nem borult fel. A nagy zűrzavar
közepette Agrippina a fülkéből zajtalanul a vízbe ereszkedett, és úszni
kezdett a part felé, és ittassága meg vállsebe ellenére, sikerült olyan hosszú ideig víz alatt
úsznia, hogy a csillagok fényénél nem vették észre a fejét a tenger szintjén.
Miután látótávolságon kívülre úszott, Agrippina egy halászbárkával találkozott, amely a
tengerre készült reggeli halászatra. A halászok a csónakba húzták, és kérésére
Bauliba vitték. A tengerész centurio hidegvérű férfi volt. Különben Anicetus
nem őt választotta volna ki a feladatra.
Miután felfedezte, hogy a tetem Acerronia, és hogy Agrippina nyomtalanul eltűnt, a
megroggyant és oldalt dőlt hajóval visszaevezett Baiaeba, hogy késedelem
260
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
261
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
262
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
263
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
látszott egyetlen ember sem. A megriadt nép a házaiba rejtőzött, mivel senki
sem volt többé tisztában azzal, hogy valójában mi is történt.
Még égett a máglya, amikor teljes vágtában egy sereg haditribunus és centurio érkezett. A
patkócsattogás hallatára, és látva, hogy a tengerészek lánca kitér a lovasok útjából, Néró
menekülni akart. De a lovasok a nyeregből a földre ugrottak, hozzá, futottak,
és egymással versengve kezdték szorongatni a kezét, közfelkiáltással
üdvözölték, hogy meghiúsította anyjának bűnös tervét.
A lovasokat Burrus praefectus küldte, hogy példát mutasson a megdöbbent népnek,
hogyan kell fogadni a történteket. Ő maga nem jött, mert túlságosan
szégyenkezett. Amikor Agrippina hamvait sebtében összegyűjtötték a
máglyáról, és eltemették, elegyengették a földet fölötte. Néró még sírhantot
sem engedélyezett az anyjának, nehogy bármilyen politikai zarándoklás színhelye
lehessen.
Felbátorodva elindultunk Bauli templomába, hogy hálaáldozatokat mutassunk be az isteneknek
Néró csodálatos megmeneküléséért. De a templomban Néró kürtszót és éles jajkiáltásokat
hallott. Állította, hogy elhomályosult a szeme, bár a nap ragyogóan sütött.
Valamennyien figyelmesen hallgatóztunk. Valóban, mintha panaszos hangot hallottunk volna,
amely áthatóan visszhangzott a dombok fölött. Egymás között számolgattunk, és megállapí-
tottuk, hogy Claudius bizonyára tévedett a saját kutatásaiban, és idő előtt ülte
meg a centenáriumi ünnepséget. Ennek a csodálatos panaszos kiáltásnak
természetfölötti hangnak kellett lennie, amely új korszak beköszöntét jelzi.
Ilyen hangot az ember csak egyszer hall életében. Más nem lehetett.
Bátorítottuk Nérót, s erősítgettük, hogy új, ragyogó korszak kezdődik,
miután végre igazi uralkodó lett belőle. De Néró befogta a fülét, és
Neapolisig vitette magát, hogy szabaduljon a szörnyű halálhelytől. Amikor
odaérkeztünk, már minden templomban buzgón hálaáldozatokat mutattak be.
Egész este gratuláló küldöttségek igyekeztek Néró színe elé Campania valamennyi városából.
De Néró szörnyülködve meredt maga elé, s összerezzent minden váratlan hangtól. Amikor aludni
próbált, egy pillanat múlva szörnyű kiáltással felébredt, csuromvizesen a
verítéktől, és azt motyogta, hogy a bosszúállás istennői üldözik.
Ahelyett, hogy érdemeink szerint megjutalmazott volna bennünket, Néró
Anicetust és engem elküldött a szeme elől, kijelentve, hogy képtelen elviselni a
látásunkat, mivel ostobán elrontottuk a jó drámát. Szívesen otthagytam, mert nem volt öröm
Nérót felbolydult lelkiállapotában látni.
Agrippina utolsó szavai is mardosni kezdték a szívemet. Addig a cselekvés feszültsége
akadályozott a gondolkodásban. Hiszen az egész idő alatt csak a saját
rendíthetetlen bosszúmat hajtottam végre. De bár Agrippina sötét bűnei
miatt rászolgált a sorsára, az anyagyilkosság mégis mindig anyagyilkosság
marad.
Kellemetlen volt arra gondolni, hogy Agrippina maga követelte a döfést a méhébe,
hogy ezzel vezekeljen azért, mert egy olyan embert szült a világra, mint
Néró. Ez baljós előjel volt. Azzal a gondolattal vigasztaltam magamat, hogy
Seneca és Burrus ezentúl bizonyára még jobban kordában tartja majd Nérót,
mint eddig.
Agrippina halála voltaképpen nem lepte meg Róma szenátusát és népét. Rómában tudták, hogy
valami megrázó eseményre kell készülni. Agrippina halálának éjszakáján Rómában az évszakhoz
képest szokatlan vihar tombolt. A város mind a tizennégy részében csapkodott a villám. A
szenátus már előre úgy határozott, hogy elvégzi a szokásos engesztelő
áldozatokat az isteneknek. A halálhír érkezésekor csak hálaáldozatokra
kellett változtatni. Olyan keserű harag izzott Agrippina ellen, hogy
264
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
265
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
267
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
I RÉSZ
FIAM IULIUS
MINUTUS LAUSUS MANILIANUS
KRISZTUS UTÁN
A 46-79-ES ÉVEKBŐL
268
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
269
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
NYOLCADIK KÖNYV
Poppaea
Feleségem, Sabina véleménye annyira helyesnek bizonyult, hogy két év telt bele, amíg Néró
komolyan arra merészelt gondolni, hogy elválik Octaviától. Miután anyja halála után visszatért
Rómába, politikailag azt tekintette a legbiztosabbnak, hogy Poppaeát elküldje a
Palatiumból, és titokban töltötte nála az éjszakát. Megkegyelmezett a
száműzötteknek, visszaállította előző méltóságukba a hivatalukat vesztett
szenátorokat, és olyan lelkesen osztogatta szét az Agrippinától örökölt
hatalmas vagyont, hogy bárki megkapta belőle a részét, ha nem átallotta
elfogadni. Agrippina birtokai, értéktárgyai és rabszolgái azonban nem voltak
kapósak a római nemesség körében. A legnagyobb részét Néró közvetlenül a
nép körében osztotta el a nagy cirkusz előadásain, parancsot adva, hogy a
sorshúzó golyókat vaktában dobálják a nézők közé.
Saját lelkiismeretének megnyugtatására és a nép kegyeinek elnyerésére Néró olyan messzire
ment, hogy a szenátusban nyilvánosan javasolta mindenféle egyenes adó eltörlését. Természe-
tesen maga is tudta, hogy ez képtelen ötlet volt, de a szenátus rossz fénybe került a nép
szemében, amikor nyomós indokokkal kénytelen volt kereken elutasítani a javaslatot.
Mégis számottevő javulás következett be az adószedésben, bizonyos
forgalmiadó-fajtákat leszállítottak, és mindenekelőtt ettől kezdve
mindenkinek jogában állt tiszta képet kapnia arról, hogy milyen alapon,
miért és hogyan adóztatták meg. Keserűen panaszkodtak is az adószedők,
akik elvesztették korábbi jogukat, hogy az adókhoz önkényesen
hozzácsapják a saját költségeiket. A kereskedők viszont hasznot húztak
belőle, mert fenntarthatták az előző árakat, és kevesebb forgalmi adót
kellett fizetniük.
Néró nyilvánosan fellépett a nép előtt a fogatversenyeken; azzal
mentegetőzött, hogy a négyesfogatok hajtása a hajdani királyok és istenek
sportja volt. Hogy görög mintájú nagy játékai előtt példát mutasson a
nemeseknek, énekesként fellépett a színházban, s citerával kísérte önmagát.
Anyjának halála után hirtelen megerősödött, és ércesen csengővé vált a
hangja, de Burrus a biztonság kedvéért és a tüntetések elkerülésére egy
sereg császári testőrt vezényelt a színházba, hogy fenntartsák a rendet, és
megtapsolják Nérót. Maga mutatott példát, és elsőnek tapsolt, noha mint
katona, mélységesen szégyenkezett a császár szereplése miatt. Bizonyára arra is
gondolt, hogy Nérónak még szégyenletesebb kedvtelései is lehetnének.
Ennek az lett a következménye, hogy a görög divat végérvényesen meghódította Rómát. A
szenátus tagjainak és a római lovagoknak egész sora vett részt Néró játékain. Az előkelő
fiatal leányok görög táncokat mutattak be. A cirkuszban még az idős
matrónák is bizonygatták tagjaik fürgeségét. Nekem semmi kifogásom sem
volt ezek ellen a nemesítő népi szórakozások ellen, hiszen gondoktól és
költségektől kíméltek meg engem, de a tulajdonképpeni köznép nem nagyon
lelkesedett más műsor, mint a fogatversenyek iránt.
A nép véleménye szerint a hivatásos énekesek, táncosok és színészek
összehasonlíthatatlanul jobban szerepeltek, mint a műkedvelők. Nagy volt a
csalódás, amikor még a szünetekben sem mutattak vadállatokat, még kevésbé gladiátorokat.
A nemesség idős nemzedéke szörnyülködött. Azt állították, hogy a
270
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
271
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Te, Iulius, még csak nem is tudod, milyen is ura lenni a lónak az istenek
dicsőségére rendezett játékokon, méghozzá úgy, hogy az ember ülepét csak
a puszta birkabőr védelmezte. Csak ennyit mondhatok: Ó idők, ó erkölcsök!
És amikor ezt írom, még az ötvenedik évemet sem töltöttem be. De
visszatérek a Britannia kiürítéséről tartott szenátusi vitára.
Az egyik szenátor megkérdezte, hogy csakugyan elkerülhetetlen volt hetvenezer római
polgár és szövetséges megöletése és két város kifosztása meg felperzselése,
pusztán a Seneca által folytatott uzsora miatt. Seneca elvörösödött, és
kijelentette, hogy a Britanniában befektetett római tőke az ország
művelődését és a kereskedelmi forgalom fellendítését szolgálja. Ezt a többi szenátor is
bizonyíthatja, akik vagyonukat Britanniában fektették be.
– Ijesztő példamutatás! – kiáltott fel valaki.
De Seneca szívósan védekezett, erősítve, hogy nem ő tehet arról, ha a
megbízhatatlan britannus királyok a kölcsönkapott pénzt egyéni fényűzésre
és titkos fegyvervásárlásokra fordították. A háború legfőbb oka a légiók
önkényeskedése volt. Ezért a légióparancsnokokat meg kell büntetni,
Britanniába pedig segédcsapatokat kell küldeni.
Természetesen a szenátus nehezen tudta volna lenyelni, hogy lemondjon
Britanniáról. Ennyi maradt még Rómában a korábbi büszkeségből. A kiürítés
helyett az a határozat született, hogy költséges segédcsapatokat kell
küldeni. Néhány megkérgesedett szívű apa egyenesen kényszerítette
férfitógát öltött fiát, hogy nyírassa le a haját, és menjen haditribunusnak
Britanniába. Magukkal vitték citerájukat, de a britannusok kegyetlenkedése,
fülsiketítő csatakiáltásai, a feldúlt városok hatására az erdőbe dobták
hangszerüket, és hősiesen harcoltak.
Megvan a magam oka, hogy ilyen sokat írjak a britanniai eseményekről,
noha magam nem voltam ott mint szemtanú.
Boadicea az icenusok királynője volt. Miután férje meghalt, a légiósok a
végrendelet alapján Róma örökös tartományává nyilvánították az icenusok
földjét. Boadicea mint nő, nem volt tisztában a jogtudománnyal. Magunknak
is tanult jogtudósokra van szükségünk finomságainak tolmácsolására. Miután
Boadicea tiltakozott a britannusok általános női ági örökösödési jogára
hivatkozva, a légiósok megkorbácsolták, két lányát megerőszakolták, és a
vagyonát elrabolták. A többi előkelő icenust is elkergették birtokáról,
gyilkosságokat követtek el, és mindenféle garázdálkodást folytattak.
Jogilag az oldalukon volt az igazság. Az írástudatlan király valóban végrendeletet
készíttetett, amelyben országát a császárra testálta. Azt hitte, így nagyobb
biztonságban lesz özvegye és a két leánya a többi előkelő icenus
irigységétől. Az icenusok kezdettől fogva Róma szövetségesei voltak, noha
nem szerették a rómaiakat.
A segédcsapatok megérkezése után vívott döntő ütközetben a könyörtelen
nő vezetése alatt álló britannusok megsemmisítő vereséget szenvedtek. A
rómaiak azonos mértékkel bosszulták meg Boadicea kegyetlenkedéseit,
amelyeket a római nőkkel elkövetett. Az elszenvedett meggyaláztatásért
ugyanis megparancsolta az embereinek, hogy kegyetlenül kínozzák meg a
római nőket.
Kezdtek özönleni Rómába a britannus rabszolgák, igaz, hogy csupán nők és
serdülő ifjak. A felnőtt britannusok nem alkalmasak rabszolgának, és a nép
bosszúságára Néró megtiltotta, hogy hadifoglyokat használjanak fel az amphitheatrumi
csatákban.
272
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
273
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
felszabadítanám is.
Végül fennhangon így töprengtem:
– Talán versenyfogat-hajtót nevelhetek a fiúból. Petro, akit említettél, csakugyan a barátom
volt, amikor annak idején haditribunusként Britanniában szolgáltam. Megbízom az ajánlásában.
Nem rendezhetnénk úgy a dolgot, hogy írásban bizonyítanád, a fiú gyámjától, Petrótól azt a
feladatot kaptad, hogy biztonságban add át nekem?
A rabszolga-kereskedő ravasz pillantást vetett rám.
Én fizetek utána forgalmi adót, nem te. Valóban nem engedhetek többet az árából.
Meg kellett ráznom a fejemet. Az ügy valóban bonyolult volt, és úgy is lehetett értelmezni,
mint kísérletet a rabszolga-kereskedelem magas forgalmi adójának a kijátszására. De valami
haszonnak is kellett származnia abból, hogy a városi praefectus veje voltam.
Tógát öltöttem magamra, és hármasban Mercurius templomába mentünk. Ott a ténfergők
között nyomban találtam egy római polgárt, aki elvesztette lovagi
méltóságát, és aki méltányos fizetség ellenében készségesen beleegyezett,
hogy ő legyen a másik tanú. Így aztán elkészült az okirat, amely kétszeres
esküvel erősíttetett meg.
Az okirat szerint a fiú szabadon született britannus volt, akinek a szüleit,
Itunát és Lugundát a háborúban megölték, mivel a rómaiak barátai voltak. A
feddhetetlen hírű Petro orvos közvetítésével még idejében a biztonságos
Rómába küldték fiukat, hogy barátjuk, Minutus Lausus Manilianus nevelje fel.
Külön záradék biztosította számomra a jogot, hogy gyámként őrködjem a
fiú örökösödési jogai fölött az icenusok földjén, miután a háború véget ér
Britanniában. Ez hihetővé tette a bizonytalan históriát, mivel Mercurius papjai
úgy értelmezték, hogy a fiú rovására akarok hasznot húzni a britanniai zsákmányosztásból.
– Mit jegyezzünk be a fiú nevének? – kérdezte az írnok.
– Iucundus – mondtam ki az első nevet, amely eszembe jutott, és
valamennyiünkből kitört a felszabadító nevetés, mert a duzzogó fiú minden
volt, csak szeretetre méltó nem. A pap véleménye szerint még sokáig kell
nevelnem, míg derék római válik belőle.
Az okirat kiállítása, a pecsét meg a szokásos ajándék Mercurius papi collegiumának sokkal
többe került, mint amennyi a forgalmi adó lett volna. A rabszolga-kereskedő
már megbánta a vásárt, mivel ravaszabbnak tartott, mint amilyen voltam.
Ugyan letette már az esküt, de végül mégis megfizettem neki azt a száz
aranyat, amelyet először kért, hogy tisztességgel megszabaduljak tőle.
Amikor végre elindultunk Mercurius templomából, a fiú váratlanul megfogta a kezemet,
mintha árvának érezte volna magát a római utcák mindennapi zsivajában és forgatagában. Furcsa
érzés lett úrrá rajtam, amint a fiú kis kezét a kezemben fogtam, és a nyüzsgő Rómán
át a házamba vezettem. Magamban azt tervezgettem, hogy ha felserdül, a
hivatalos okmány segítségével hogyan szerzem meg neki először a római
polgárjogot, és aztán adoptálom, amennyiben Sabina, a feleségem
beleegyezik. De ez már későbbi gond volt.
Iucundus fiamból mégis több bosszúságom volt, mint örömöm. Kezdetben még beszélni sem
volt hajlandó, úgyhogy komolyan attól tartottam, megnémult a háború okozta megrázkód-
tatásoktól. Összetörte a tárgyakat, és nem akarta felvenni a római fiúruhát. Claudia
egyáltalán nem boldogult vele. Miután a házunk előtt az utcán első ízben
pillantott meg hozzá hasonló termetű római fiút, Iucundus rávetette magát,
és kővel fejbe verte szegény gyereket, míg Barbus közbe nem lépett. Barbus
alapos verést javasolt, de szerintem előbb a nyájassággal kellett próbálkozni.
Ezért végül négyszemközt komoly beszélgetést folytattam a fiúval.
274
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
– Bizonyára anyád halálát gyászolod - mondtam. – Kötéllel a nyakadban vonszoltak, mint egy
kutyát. De nem vagy kutya.
Férfivá kell serdülnöd. Valamennyien jót akarunk neked. Mondd meg magad, mit szeretnél a
legjobban.
– Rómaiakat ölni! – kiáltott fel elevenen Iucundus. Felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől, hiszen mégiscsak tudott beszélni.
– Ez itt Rómában nem megy – magyaráztam. – De itt megismerheted a római
szokásokat. Egyszer talán még római lovagot csinálhatok belőled. Ha
megmaradsz elhatározásod mellett, férfikorodban visszatérhetsz
Britanniába, és hozzáfoghatsz, hogy a rómaiakat római módra öldösd le. A
római hadtudomány kiváló a britannusok kezdetleges hadviseléséhez képest,
amint magad is a saját bőrödön tapasztaltad.
Iucundus durcáskodott, de szavaim bizonyára gyakoroltak rá valamilyen hatást.
– Barbus öreg veterán, noha reszket már a feje – folytattam ravaszul. – Tőle
megkérdezheted. Ő jobban tud neked a csatákról meg hadjáratokról mesélni,
mint én.
Így Barbus még egyszer alkalmat nyert, hogy elmesélje, hogyan úszott át teljes fegyverzettel és
egy sebesült centúri óval a hátán a zajló Dunán. Megmutathatta sebhelyeit, és
elmagyarázhatta, hogy a megerőltetések megszokása és a feltétlen
fegyelem minden katonai erőnlét elengedhetetlenül fontos feltétele. Újra
ízlett neki a bor, a fiúval bejárta Rómát, úszni vitte a Tiberis partjára, és
megtanította a zamatos, útszéli latin beszédre.
De Barbust is aggasztotta a vadsága. Félrehúzott engem, és így beszélt:
– Iucundus remek fiú, de engem, edzett férfit is szörnyűséggel töltenek el
részletes magyarázatai, hogy egyszer mi mindent csinál a rómaiakkal, a
férfiakkal és a nőkkel egyaránt. Attól félek, szörnyű látványban volt része,
amikor elfojtották a britannusok zendülését. Az a legrosszabb, hogy egyre
csak a dombokra akar felkapaszkodni, hogy barbár nyelven kívülről
megtanult átkokat kiáltson Rómára. Titokban az alvilági isteneket szolgálja,
és egereket áldoz nekik. Egészen nyilvánvaló, hogy gonosz erők szállták
meg. Semmi sem lesz neveléséből, amíg meg nem szabadul a gonosz
szellemek hatalmától.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem gyanakodva.
– A keresztények Kephasza utolérhetetlen a gonosz szellemek kiűzésében –
magyarázta Barbus, kerülve a tekintetemet.
– Ezekben az időkben ő a legtehetségesebb férfi, akivel valaha is
találkoztam. Az ő parancsára a dühöngő tigris is báránnyá szelídül.
Barbus attól félt, hogy megharagszom, de én éppen ellenkezőleg arra gondoltam,
hogy ez egyszer legalább valami hasznos származhat abból, hogy megtűröm
a házamban a keresztények gyűléseit és úrvacsoráit, és hagyom, hogy a
rabszolgáim azt higgyék, amit akarnak. Miután észrevette, hogy jóindulatúan
fontolóra vettem a dolgot, Barbus fellelkesült, és elmondta, hogy Kephasz
latinul tudó tanítványainak a segítségével alázatosságra és a szüleik iránti
engedelmességre tanítja a gyermekeket. Sok római polgár, akit aggaszt az
ifjúság növekvő fegyelmezetlensége, az ő szent iskolájába küldi a
gyermekeit, hiszen a tanítás is ingyenes.
Néhány hét múlva Iucundus önszántából hozzám futott, megragadta a kezemet, és behúzott a
szobámba.
– Igaz, hogy létezik láthatatlan birodalom, meg hogy a rómaiak keresztre feszítették a
275
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
276
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
277
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
“Minutus Lausus Manilianus köszönti Poppaea Lolliát. Venus a tenger habjaiból született. A
gyöngyök Venus ajándékai, noha ezeknek az igénytelen parthiai gyöngyöknek a hibátlan
ragyogása nem versenghet bőröd ragyogásával, amit nem tudok soha
278
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
279
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
280
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
281
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
282
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
283
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
284
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
285
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
286
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
287
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
288
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Rómából.
Paulus elkomorult, és Lukács orvos lelkesen állította, hogy Krisztus teljes áldásával érkeztek
Rómába. Amikor Itáliába érkeztek, Puteoliban több napon át tanították tanaikat a környékbeli
testvéreknek. Rómából egy napi járóföldre jöttek elébük a keresztények, olyan lelkesen akarták
hallgatni valamennyien Paulus igehirdetését.
A végén Paulus mégis elismerte, hogy Krisztus állandó vándorrá változtatta, aki nehezen tudott
hosszabb ideig egy helyben maradni. Ezért a fogság ideje próbatétel volt számára. Parancsot
kapott, hogy minden népet Krisztus tanítványává tegyen, és szándékában állt, hogy
hamarosan az ibériai Baetica provinciába utazzék, ahogyan már korábban
tervezte. Ott sok görög eredetű kereskedőváros volt, amelyekben még
mindig a görög a hivatalos nyelv. Készségesen biztattam, hogy menjen akár
Britanniába.
De Paulus természetesen jó szándékú kéréseim ellenére sem tudta tartani
a száját, amikor végül láncokban Néró elé vezették a praetoriumban. Néró jó
hangulatban volt, és amikor megpillantotta őt, nyomban kiszaladt a száján :
– No lám, a fogoly zsidó.. Szabadon kell bocsátanom. Különben Poppaea megharagszik.
Terhességében az eddiginél is jobban tiszteli a zsidók istenét.
Néró kegyesen beállíttatta a víziórát, hogy mérje a védőbeszéd
időtartamát, és lopva belemélyedt a következő ügyek irataiba. Paulus önnön
szerencséjét magasztalta, hogy a színe előtt védekezhet a vádak ellen, és
arra kérte, hallgassa meg türelmesen, mivel a zsidók szokásai és hitbéli vitás
kérdései talán nem egészen ismeretesek előtte. Mózessel kezdte, és
elmondta a saját élettörténetét is, vázolva, hogy a názáreti Jézus miként
jelent meg neki Krisztusként, miután ő Jézus szentjeit üldözte.
Odacsúsztattam Nérónak azt az egyéni véleményt, amelyet Festus
procurator az iratokhoz csatolt, és amelyben Festus előadta, hogy személy
szerint veszélytelen bolondnak tartja Paulust. A túlzott tanulás megzavarta a fejét. Heródes
Agrippa király, aki a legjobban ismerte a zsidók- hitbéli ügyeit, miután kihallgatta Paulust, maga
is szabadon bocsátását javasolta. Néró bólintott, és úgy tett, mintha buzgón hallgatta volna,
noha szerintem egyetlen szót sem értett meg a beszédéből. Paulus még
ennyit tudott mondani:
– Ezért nem tehettem meg, hogy ne engedelmeskedjem az égi látomásnak.
Ó, ha a te szemed is kinyílnék, és a sötétségből a világosság felé, a sátán
hatalmából Isten felé fordulnál! Akkor a názáreti Jézusba vetett hiteddel
bűnbocsánatot és a szentek seregében örökrészt nyernél.
Ugyanakkor megcsendült a vízióra, és Paulusnak el kellett hallgatnia. Néró lelkendezve
megszólalt:
– Jó ember, egyáltalán nem követelem tőled, hogy emlékezz meg rólam a
testamentumodban. Nem vágyom én mohón a mások örökrészére. Az
ilyesmi csak gonosz rágalmazás. Mondd el ezt a többi zsidónak is. Jól teszed,
ha veszed magadnak a fáradságot, és imádkozol istenedhez a feleségemért,
Poppaea Sabináért. Szegény asszony szemlátomást buzgón hisz ugyanabban
az istenben, akiről olyan meggyőzően meséltél nekem.
Megparancsolta, hogy szabadítsák meg Paulust a láncaitól, és küldjék el a láncokat áldozati
ajándékként Jeruzsálem templomába, annak bizonyítékaként, hogy ő milyen nyájas
magatartást tanúsít a zsidók hite iránt. Bizonyára mérgelődtek a zsidók. A
per költségeit Paulusnak, mint fellebbezőnek, magának kellett viselnie.
Néhány nap alatt a peres ügyek hatalmas halmazát tisztáztuk.
A legtöbb ítélet felmentő volt. Csak azok az ügyek feküdtek el továbbra is,
289
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
290
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
291
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
293
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
294
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
295
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
296
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
297
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
298
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
300
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
301
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
302
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
303
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
304
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
305
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
306
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
307
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
nekem, hogy újabb házasságot kössek. És egyetlen előkelő férfi sem merne
feleségül venni, Cornelius Sulla sorsára emlékezve. Talán másként állnának
az ügyek, ha Sulla nem lett volna élhetetlen tökfilkó. Ő nem tudott élni a
lehetőséggel, amelyet a Szerencse istenasszonya kínált neki. Ezért örülök,
hogy Claudia a császár törvényes leányaként házasságot köthet, még ha
titokban is. A te ravaszságod, gátlástalanságod és gazdagságod, kedves
Minutus, talán kárpótolja azokat a tulajdonságokat, amelyeket a saját
férjemtől elvártam volna. Ne feledd, hogy a házassággal a Claudiusokkal
meg a Plautiusokkal lépsz kapcsolatba.
Paulina és Claudia buzgón kérlelt bennünket, hogy velük együtt kérjünk Krisztus nevében
áldást házasságunkra. Antónia gúnyosan mosolygott, de így szólt:
– A név nem számít, ha egyszer hisztek az erejében. Én magam az ő pártját
támogatom, mivel tudom, hogy a zsidók keserűen gyűlölik őt. Hiszen az
egész Róma számára tűrhetetlen az, hogy mennyire az udvar kegyeiben
állnak a zsidók. Poppaea hivatali állásokba segíti őket, Néró pedig esztelen
ajándékokat tékozol a zsidó pantomimszínészekre, noha ezek arcátlanul
megtagadják, hogy szombatonként fellépjenek.
A büszke Antónia elkeseredettségében szemlátomást egyébre sem gondolt,
csak arra, hogy bármi módon borsot törjön Néró és Poppaea orra alá. Bár
nem volt befolyása, mégis veszedelmes nő lehetett. Hálás lehettem a
szerencsémnek, hogy Antóniának volt annyi esze, hogy titokban, sötét este és lefátyolozott
hordszékben jött a házamba.
De olyan levert voltam, hogy alázatosan csatlakoztam a keresztények
imájához, és bűneim bocsánatát kértem. Úgy vélekedtem, hogy ebben a
dologban minden mennyei segítségre szükségem van. Hiszen Kephasz és Paulus meg a
keresztények sok más oszlopa tett csodákat pusztán a názáreti Jézus erejével. A vendégek
távozása után olyan messzire mentem, hogy Claudiával együtt ittam atyám varázskupájából, míg
végül, ezúttal teljes egyetértésben, az ágyba mentünk.
Ettől kezdve együtt aludtunk, mintha házastársak lettünk volna, és a
házamban egyáltalán senki sem törődött ezzel. Hiúságomnak kétségtelenül
hízelgett az a gondolat, hogy egy császár leányával osztom meg az
ágyamat. Ezért figyelmes voltam Claudiához, és terhessége alatt minden
szeszélyének engedtem. Ennek az lett a következménye, hogy a
keresztények véglegesen befészkelték magukat a házamba. Magasztaló
kiáltásaik reggel és este olyan erőteljesen csendültek fel, hogy zavarták a közvetlen
szomszédokat.
308
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
KILENCEDIK KÖNYV
Tigellinus
Hiába könyörögtem Claudiának, hogy állapotára való tekintettel, a nyári kánikula idejére
költözzék át caerei birtokaimra. Azt állította, hogy nem tudna tétlenül meglenni.
Kötelességeim miatt ugyanis én kénytelen voltam időm legnagyobb részét a
városban tölteni. Szerintem Claudia közel akart lenni a keresztényeihez,
hogy lelki nyugalmat nyerjen babonás szertartásaikból.
Néhány zivatart leszámítva, már hosszú ideje nem esett. Róma szenvedett a
forróságtól, a piszoktól, a bűztől és a portól. Irigykedve gondoltam azokra,
akik vidéki birtokaikon élvezték árnyas kertjeiket és forrásaik tiszta vizét.
Az Aventinuson a kertben por lepte a fákat, és a fű ropogott a szárazságtól.
Egyedül Laelia néni élvezte a hőséget. Mivel agg korában mindig fázott, a
hűvös szobákból a kertbe vitette magát, a levegőt szaglászta, és hozzáértő
hangon így beszélt:
– Igazi római tűzvész-szaga van a levegőnek.
Mintha egy pillanatra kitisztult volna a feje. Szaporán hozzáfogott, hogy talán
századszor meséljen a tűzvészről, amely évtizedekkel ezelőtt letarolta az
Aventinus lejtőjét. Atyám a bankára útján olcsón megvásároltatta a
tűzvésztől elpusztított kerteket, és bérházakat építtetett, amelyekből mint
lovag rendszeres jövedelmet húztam, amíg télen drága áron el nem adtam azokat.
Ahogy a levegőt szaglásztam, füstszagot éreztem, de nem nagyon
törődtem vele, mivel tudtam, hogy az ilyen nyári hőségben a városrészek
tűzőrségei állandó készenlétben vannak, és a városi rendszabályok tiltották
a fölösleges tűzgyújtást. Szinte állt a levegő. Rekkenő hőség volt, amely már
kora reggel óta bágyasztotta az embert.
Valahonnét a távolból kürtök szava és furcsa zaj hallatszott, de csak amikor útra keltem, láttam
megdöbbenésemre, hogy a nagy cirkusz Palatinus felé eső oldala lángokban
áll. A viasz-, füstölőszer- és posztóboltokból hatalmas füstfelhő tört fel. A
tűzveszélyes kis boltokban semmiféle tűzfal nem volt. Ezért a tűz
szélsebesen elharapózott.
Az emberek hangyákként nyüzsögtek a hatalmas tűzfészek körül. Legalább
három városrész tűzoltói törtek széles tűzvédelmi sávokat a dühös
lángtenger terjedésének megakadályozására. Ilyen nagy tűzvészt eddig még
sohasem láttam. Elszorult a szívem, de még mindig nem nagyon aggódtam.
Éppen ellenkezőleg arra gondoltam, hogy a mi városrészünk tűzőrségének
nem kellett volna lemennie a völgybe, hanem inkább az Aventinus lejtőjén
kellett volna maradnia készenlétben.
Az egyik kísérőmet elküldtem, hogy figyelmeztesse Claudiát meg a házam
népét. Útban az állatkert felé betértem a városi praefectus hivatali házába,
hogy megkérdezzem, hogyan keletkezett a tűzvész. Gyorsfutár száguldott el
lóháton, hogy volt apósomat visszahívja birtokáról, de helyettese
szemlátomást hivatásának magaslatán állt.
A cirkusz boltjaiba és a capuai kapu környékén letelepedett zsidó
szatócsokat meg a cirkusz körül ténfergő embereket vádolta azzal, hogy
felelőtlenül gyújtottak tüzet, de bizakodva úgy vélekedett, hogy az ilyen
könnyen lángra lobbanó raktárak gyorsan le is égnek. Valójában a rend
fenntartását nehezebb feladatnak tekintette, mint a tűz korlátozását, mivel a
309
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
310
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
311
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
312
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
313
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
314
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
315
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
316
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
317
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
318
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
magasság két emelet volt. A házak utca felőli oldalán árnyékos oszlopsornak
kellett lennie, és minden háznak saját víztárolóval kellett rendelkeznie. A
vízelosztást teljesen újjászervezték, hogy a gazdagok ne használhassák
többé kényük-kedvük szerint a vizet kertjeikben és fürdőikben.
Természetes, hogy ezek az elkerülhetetlen kényszerintézkedések sok keserűséget
váltottak ki. Nemcsak az előkelőek panaszkodtak, hanem a nép is
zúgolódott, hogy az új, széles és napfényes utcák nem olyan egészségesek,
mint a korábbi zegzugos sikátorok, amelyek a nyári hőségben árnyékot és
hűvösséget nyújtottak, éjszakánként pedig rejtekhelyül szolgáltak a szerelmesek számára.
Mivel a fiatalok gerjedelme beszorult a négy fal közé, attól tartottak, hogy ez túl korai
házasságokat okoz majd.
A provinciák városai és gazdag személyiségei természetesen egymással versengve
küldték önkéntes adományaikat Róma újjáépítésére. Ezek az adományok
még a kezdethez sem voltak elegendők, és a következmény kényszeradók
kivetése lett, amelyek a tönk szélére juttatták a városokat és
magánszemélyeket.
Attól lehetett félni, hogy az egész világ koldusbotra jut, ha a nagy cirkuszt, az
elpusztult templomokat és színházakat Néró költséges tervei szerint építik
újjá. Hamarosan kiderült, hogy olyan óriási palota építését tervezi, aminőt
addig még senki sem látott. Amikor elterjedt a híre, hogy a város szívében
milyen hatalmas földterületeket tartott fenn a saját használatára, az
elégedetlenség tovább nőtt. A tűzvész idején az ostromgépekkel lerombolt
gabonaraktárak területét is magának tartotta meg. Ez még több tápot adott
annak a hiedelemnek, hogy ő maga gyújtotta fel a várost, hogy ekképpen
jusson helyhez az Aranyház számára.
Egyszer egy elégedetlen pillanatában valóban kiszaladt a száján, hogy
teljesen új fővárost akar építtetni, vagy pedig keletre helyezi át a fővárost.
Ezeket az elejtett szavait továbbadták és eltúlozták. Még arról is tudni
véltek, hogy az új fővárosnak a Nérónia nevet szándékozott adni. “De ha
nem is ő gyújtotta fel közvetlenül a várost– mondták a legértelmesebbek –,
mégis ő zúdította ránk az istenek haragját azzal, hogy császár létére énekessé
alacsonyította le magát. Óvakodjatok, polgárok, mivelhogy miatta még nagyobb csapások
zúdulhatnak az államra.”
Ősszel a hatalmas záporok lemosták a romokról a legcsúfabb kormot. Az
ökrösfogatok éjjel-nappal szállították az épületkövet a városba. Az építkezés állandó
zaja és a kopácsolás elviselhetetlenné tette az életet. A munka gyorsítása érdekében még a
hagyományos ünnepnapokat sem tartották tiszteletben. A nép, amely hozzászokott a
szórakozásokhoz és a felvonulásokhoz, az ingyen lakomákhoz és a cirkuszi játékokhoz,
kényelmetlennek és túlságosan szigorúnak érezte az életét.
A tűzvész okozta pusztítás, a rémület és az életveszedelem maradandó
nyomokat hagyott minden római polgár szívében. Még consuli hivatalt viselt
férfiak is nyilvánosan mesélték, hogyan kergették ki őket a házukból a
tűzvész idején, és a részeg katonák a kapott parancsra hivatkozva hogyan
gyújtották fel az épületeket, még mielőtt a tűz valóban fenyegette volna
őket.
Másrészt azt is mesélték, hogy a keresztények szektája nyilvánosan kifejezésre
juttatta örömét, és hálaénekeket énekelt a tűzvész alatt. A köznép nem tett
különbséget keresztények és zsidók között. Komoran mutogatták, hogy a
Tiberis túlsó partján a zsidó városnegyed megmenekült a tűztől, sőt magában
a városban más területek is épen maradtak, amelyeket zsidók béreltek.
319
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
320
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
321
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
322
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
323
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
324
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
tudásom szerint védelmezem a keresztényeket. Hiszen praetori hivatalt viselt férfi vagyok.
Nálam a keresztények biztosan nagyobb segítségre lelnek, mint a köznép valamelyik, ismeretlen
ügyvédjénél. Végül tétovázva és egymás között vitatkozva elhagyták a házamat, úgyhogy üres
lett az udvarom.
Időközben a tábor területén az őrizetbe vett keresztényeknek sikerült
valamennyire rendezniük soraikat, és csoportosulniuk a vezetőik körül, akik a
maguk részéről egymással tanácskozva arra a döntésre jutottak, hogy
elfelejtik nézeteltéréseiket, és csupán Krisztusban bíznak, aki bizonyára
elküldi lelkét az ő védelmükre. Valamennyiüket rettegéssel töltötték el a
pinceboltozatból hallatszó jaj kiáltások, és nagy szorongattatásukban imádságokban és bizakodó
énekekben kerestek oltalmat.
A tömegben volt néhány törvénytudó, akik sorra jártak mindenkit,
beszéltek a nőkhöz, s a Paulus ügyében hozott korábbi császári döntéssel
bátorították őket. Az volt a legfontosabb, hogy senki, még a legszörnyűbb
kínzás ellenére se ismerje el, hogy része lenne a gyújtogatásban. Az ilyen
hamis vallomás romlást hozna valamennyi keresztényre. Nekik azt
jövendölték, hogy Krisztus nevéért üldöztetésben és szenvedésekben lesz részük. Krisztus
mellett kell hitet tenniük, de semmi mást nem szabad elismerniük.
Amikor a praetoriumba értem, megdöbbentem a letartóztatottak
szokatlanul nagy számától. Ez az első pillanatban megnyugtatott, mert szerintem
ennyi embert még az sem gyanúsíthatott gyújtogatással, akinek elment az esze.
Tigellinushoz a legalkalmasabb pillanatban érkeztem, amikor teljesen elvesztette a fejét, és azt
sem tudta, mit tegyen, és hogyan járjon el. Ordítva rontott elém, és azzal vádolt, hogy
állítólag éppen én adtam Nérónak hamis képet a keresztényekről. Hiszen
csak jelentéktelen részük állt gonosztevőkből. Határozottan tiltakoztam, és
kijelentettem, hogy Nérónak egyetlen szót sem szóltam a keresztényekről.
– Éppen ellenkezőleg, én csak jót tudok a keresztényekről – mondtam. –
Teljesen veszélytelen emberek, és egymás között legfeljebb a hitbéli dolgok
miatt veszekszenek, anélkül hogy az állami ügyekbe vagy a nép
szórakozásaiba keverednének. Még színházba sem járnak. Esztelenség ilyen
embereket vádolni Róma felgyújtásával.
Tigellinus ijesztően elvigyorodott, kinyitotta az egyik feljelentési lajstromot,
felolvasta a nevemet, és így gúnyolódott:
– Te vagy a legkiválóbb szakértő, hiszen téged is feladtak mint keresztényt.
Hasonlóképpen a-feleségedet és az egész háznépedet is anélkül, hogy külön-külön felsorolták
volna a neveket.
Úgy éreztem magam, mintha hirtelen ólomsúly nehezedett volna rám, és egyetlen szó sem jött
ki a számon. De Tigellinusból kirobbant a nevetés.
– No, azért csak nem hiszed, hogy hitelt adnék egy ilyen feljelentésnek
veled kapcsolatban! – kiáltotta. – Ismerlek téged is meg a híredet is. És ha
benned kételkednék is, akkor sem kételkednék soha Sabinában, a
feleségedben. A feljelentő még azt sem tudta, hogy elváltál a feleségedtől.
Nem, a megátalkodott gonosztevők csupán merő gonoszságból akarják
elhitetni, hogy állítólag az előkelő római körök is belekeveredtek az ő
undorító babonájukba.
– De azért a titkos szövetség meglepően széles körben elterjedt – folytatta.
– Főként azt furcsállom, hogy valamennyien, saját szabad akaratukból és
örömest elismerik, hogy Krisztust követik istenük gyanánt. Csak azzal
magyarázhatom, hogy megbabonázták őket. De az ilyen
boszorkányosságnak véget kell vetni. Ha látják majd, hogy a bűnösök milyen
325
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
326
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
327
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
támasztott fel, és olyan csodákat tett, hogy annak idején a varázsló Simon
hozzá, képest tanulófiú volt. Pudens szenátor védelme alatt áll, amióta
kigyógyította őt vízkórságából.
Tigellinus szarvat formált az ujjaiból, hogy távol tartsa a gonosz erőket,
majd így szólt:
– Ő zsidó. Semmi dolgom sincs vele. Parancsold neki, hogy tüstént fejezze be a
varázsigéket, és menjen az útjára, s ne hadonásszon a varázsló botjával. Különben
megharagszom.
Cletus görögre fordította Kephasz szavait, prédikáló hangon, mintha korábban már többször
kellett volna ugyanazt elismételnie. Tigellinus úgy tett, mintha hallgatta volna, de
keveset értett görögül, mivel ifjúságában egyébbel töltötte az idejét, s nem
sokat koptatta az iskolapadot. Tudtam, hogy szégyelli műveltségének ezt a
fogyatékosságát. Ezért lefordítottam latinra mindazt, amit megértettem Kephasz
szóáradatából.
– Urához, a názáreti Jézushoz vagy Krisztushoz fohászkodik, és buzgón könyörög hozzá, hogy
fékezze hevességét. Hirtelen haragú ember, és annak idején sokat szenvedett féktelensége miatt.
Tanítómesterének többször is meg kellett dorgálnia őt. A keresztényeknek szigorúan
megparancsoltatott, hogy a rosszért jóval fizessenek, és bocsássanak meg
üldözőiknek. Most attól tart, hogy jogos haragjában nem lesz képes eleget
tenni ennek a parancsolatnak.
Tigellinus idegei felmondták a szolgálatot.
– Hogyan szólhat Krisztushoz, mintha jelen volna a szobában? – kérdezte a
félelemtől tágra meredt szemmel. – Én nem látom őt. Gonosz boszorkányság
ez. De szaporán magyarázd meg neki, hogy én nem üldözöm őt, és nem is
akarok rosszat neki.
Pudens szenátor időközben összeszedte magát, és így magyarázott:
– A tekintélyes Kephasz azért jött ide, hogy ő feleljen valamennyi vádért,
amit a keresztények ellen kiagyaltál. Követeli, hogy bocsásd szabadon a
többieket, és vedd át őt. Ő a pásztoruk. A többiek, a legkisebbektől a
legnagyobbakig, valamennyien csupán az ő juhai.
Tigellinus a fal felé hátrált, barna arca halálsápadtra vált, és remegett a szája, amikor ezt kérte:
– Vidd el őt, mielőtt még megparancsolnám, hogy korbáccsal kergessék ki
a praetoriumból. Parancsold meg neki, hogy hagyja el a várost. A császár
parancsára folytatok vizsgálatot a keresztények összeesküvésében,
amelynek célja a város elpusztítása volt. A gyújtogatók már beismerő
vallomást tettek, de készségesen elismerem, hogy sok tisztességes
kereszténynek tudomása sem volt a szörnyű tervről. Bizonyára ennek az
öreg varázslódnak sem azzal a gonosz botjával.
Pudens tátott szájjal hallgatta, és sovány állának ráncos bőre
lebernyegként fityegett alá. Szánakozóan megcsóválta a fejét, aztán így
vádaskodott:
– Mindenki tudja, hogy a császár maga gyújtatta fel Rómát, hogy a Caelius
és az Esquilinus közötti telkeket birtokába vehesse esztelen építkezési
terveihez. De Néró nagyon téved, ha azt képzeli, hogy a maga bűnét
ártatlanok nyakába varrhatja. Óvakodjék a nép haragjától, ha ez kiderül.
Tigellinus körülpillantott, mintha attól tartott volna, hogy a falaknak füle van, és így
figyelmeztette:
– Öreg ember vagy, Pudens. Zavaros a fejed. Még gúnyból se engedj ki a
szádon ilyen sértő pletykálkodást. Vagy talán magad is keresztény vagy, és
328
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
329
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Publicola-nemzetséghez tartozik.
De Tigellinusnak nehéz volt engedelmességre bírnia a praetorianusokat,
hiszen néhányan közülük hallgathatták annak idején Paulust, amikor őrizték,
és ezért tisztelték a keresztényeket. Figyelmeztették társaikat, és Tigellinus
sem vádolhatta őket, hiszen ő is megijedt Kephasz varázsló tudományától.
Sőt, a praetorium centuriója is komolyan figyelmeztette, nehogy hozzá-
nyúljon egy ilyen szent férfihoz.
Végül Tigellinus kénytelen volt egyhavi külön zsoldot ígérni azoknak, akik kikergetik
Kephaszt a táborból, és a falakon kívül tartják. Ezzel nagy nehezen sikerült
összeszednie öt tagbaszakadt fickót, akik egymást bátorítgatták azzal, hogy
még az alvilági erőktől sem félnek. Miután mindegyikük gyorsan felhajtott egy-
egy messzely bort, benyomultak a kihallgatási helyiségbe, és korbácsukkal nekivadultan verni
kezdték kifelé Kephaszt.
Pudens szenátor nem léphetett közbe, mert még a szenátornak is engedelmeskedni kell a
katonai parancsnak. Nem tehetett mást, mint hogy szidja és fenyegesse Tigellinust, aki
óvatosságból távolabb húzódott, és kiáltásaival biztatta a katonákat, hogy igyekezzenek.
Az ólomvégű korbácsszíjak Kephasz hátára és arcába csapódtak, de a jól
megtermett öreg ember csak kihúzta széles vállát, nyájasan mosolygott,
megáldotta a katonákat, és kérlelte őket, hogy nagyobbakat üssenek, mert
számára öröm, hogy Krisztus nevéért szenvedhet.
Munkájuk megkönnyítésére maga vetette le durva köntösét, és átnyújtotta Pudensnek, hogy
tartsa, nehogy a vér bemocskolja. Pudens szívesen tartotta volna, de szenátori
méltósága miatt nem engedhette ezt meg magának. Ezért magam vettem át
tőle a köntöst, és a karomra tettem.
A félelmükben felbőszült katonák teljes erőből korbácsolták Kephaszt, és
egymást is megsebesítették. Kephasz arcán végigfolyt a vér, és bemocskolta
ősz szakállát. Ujjasa foszlányokra szakadozott. Vércseppek fröcsköltek a
padlóra és a falakra, úgyhogy Pudens meg én távolabb húzódtunk. De minél
erősebben verték a katonák, annál buzgóbban mosolygott, olykor-olykor
örömkiáltásokban tört ki, és Krisztushoz fohászkodott, áldja meg őket, amiért
ilyen nagy boldogságot okoznak neki.
A szörnyű látványt szemlélve Tigellinusban még jobban megszilárdult az a
meggyőződés, hogy Kephasz szörnyű varázsló, tüanai Apolloniosznál is
veszélyesebb, hiszen még testi fájdalmat sem érzett. Üvöltve ráparancsolt a
katonákra, hogy dobják el korbácsukat, és erőszakkal vigyék ki Kephaszt.
Azok féltek hozzányúlni, de katonai becsületük forgott kockán. Társaik
nevetésétől és gúnyos kiáltásaitól ösztökélve, átkozódva megragadták
Kephaszt, és kihúzták alóla a lábát, bár mérhetetlenül nagy testi erejével
ellenkezett, mint a bika, egész idő alatt gondosan ügyelve, nehogy megüsse
a katonákat, vagy másként tegyen kárt bennük birkózásuk közben.
Sikerült elvinniük az oszlopsorig és a márványlépcsőkre. Ott kitépte magát
a kezük közül, és megígérte, hogy a saját lábán megy le a lépcsőn, ha egész
úton korbácsolják. A katonák örömest elengedték, kijelentve, hogy a karjuk
megbénult az erejétől. Korbácsütéseikben nem volt többé erő.
A fogságban tartott keresztények senkitől nem akadályozva, a
gyakorlótérről Kephaszhoz futottak, ujjongva kiáltozták a nevét, és az út
mindkét oldalán letérdelve sorfalat alkottak az iránta való tiszteletből.
Biztatta őket, hogy viseljék el szorult helyzetüket, egész idő alatt sugárzóan
mosolygott, kezét áldásra emelte, és Krisztus nevét kiáltotta. A foglyokon
330
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
331
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Pudens a több ezer főnyi tömegből olyan férfiakat választott ki, akikről tudta,
hogy közel állnak Kephaszhoz, meg néhány nőt, akiknek a gyermekei otthon
maradtak, vagy sürgősen haza kellett térniük otthoni munkájukhoz. A
leányokat fölöslegesnek tartotta kiváltani, mert még csak eszébe sem jutott,
hogy gyújtogatással lehetne vádolni őket. Megítélése szerint semmilyen
veszély vagy büntetés sem fenyegethette a nőket, ha ugyan egyáltalán
törvényes bírói eljárást indítanak a kevés bizonyíték alapján.
Ezért csak vigasztalta és bátorította keresztény barátait, és erősítgette, hogy
mint jó hírnévnek örvendő embereket, bizonyára szabadon engedik őket. A
keresztények egyáltalában nem tolongtak körülötte. Éppen ellenkezőleg, az
általa kiválasztott férfiak közül többen megtagadták, hogy elhagyják hittestvéreiket,
mivel osztozni akartak velük a bajban.
Pudensnek mégis sikerült elérnie, hogy mintegy háromszáz személy ellen elejtsék a vádat, és
alkudozni kezdett Tigellinusszal az árról. Tigellinus végül szemet hunyt a keresztények
száma fölött, és a barátság megerősítésére beérte összesen tízezer
sestertiusszal.
Engedékenységétől felbátorodva megkérdeztem, kiválthatok-e én is a
magam részéről néhányat közülük, akiket a tömegben úgy ismertem, mint
Paulus híveit. A keresztények egyetértése érdekében fontosnak tartottam,
hogy Paulus néhány híve is kiszabaduljon, nehogy utólag gonosz szóbeszéd
kerekedjék arról, hogy állítólag kiváltságos helyzetük van azoknak, akik
beférkőztek Kephasz kegyeibe.
Ezek Paulus tanításait fölöslegesen nehézkesnek tartották, míg azok, akik Paulust
hallgatták, azzal kérkedtek, hogy jobban megértik az isteni titkokat. Jól
éreztem magamat. Örömmel töltött el az a gondolat, hogyan dicsekedhetem
el Claudiának azzal, hogy a saját hasznommal mit sem törődve, megsegítettem
bajukban a keresztényeket.
Tigellinus tőlem még fizetséget sem követelt értük, mert szüksége volt a
segítségemre, hogy a vádirathoz tárgyilagos képet nyerjen a keresztények
babonájáról. Önkéntelenül is tisztelettel adózott nekem, amiért nem féltem
Kephasztól, hanem a támasza maradtam. Hálájának néhány kényszeredett szóval adott kifejezést.
Továbbra is megmagyarázhatatlan félelmet érzett Kephasz iránt, mert
megbénult azoknak a katonáknak a karja, akik megragadták őt. Szomorúan
panaszolták, hogy megbénultak, miután a praefectus parancsára
hozzányúltak a varázslóhoz. Szerintem szándékosan túlozták panaszaikat,
hogy nagyobb jutalomban részesüljenek. Legalábbis később nem hallottam
arról, hogy valamilyen tartós testi hibájuk maradt volna.
Tigellinus érettnek érezte a helyzetet, hogy az ügyet Néró elé terjessze.
Buzgón kérlelt, hogy kísérjem el, mivel rátermett szakértőnek bizonyultam,
és személyesen ismertem a keresztényeket. Szerintem ez kötelességem is
volt, mert félrevezettem Nérót, amikor Poppaeának alaptalan dolgokat
mondtam a keresztényekről.
Szerinte egyáltalán nem ártott, hogy együttéreztem a keresztényekkel, és
nem hittem el róluk mindazt a rosszat, amit megítélése szerint a
kihallgatások során sikerült kiderítenie. Éppen ellenkezőleg, úgy vélekedett,
hogy az ügy előterjesztése annál pártatlanabbul folyhat le.
Az Esquilinusra lovagoltunk, mivel az építési munkálatok meggyorsítása
érdekében az utcák kiszélesítése és kiegyenesítése után nappal is
megengedték a falakon belül a járművek használatát és a lovaglást. Néró jó
hangulatban volt. Társaságával együtt kitűnő ebédet fogyasztott el, bort
332
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
333
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
334
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
335
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
336
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
ügyeibe, és kerülik a rosszat. Csak jót tudok felőlük. Ostobáknak kell lenniök,
ha hisznek abban, hogy egy bizonyos názáreti Jézus, akit Krisztusnak
neveznek, és akit keresztre feszítettek, amikor Pontius Pilátus volt Judea
procuratora, megszabadítja őket minden bűnüktől, és örök életet ad nekik.
De az ostobaság önmagában véve még nem büntetendő.
– Pontosan így van. Azt hiszik, hogy a legsúlyosabb bűnök is bocsánatot
nyernek, ezért nekik mindent szabad – ismerte el Néró türelmetlenül. – Ha ez
nem veszedelmes tanítás, akkor szeretném tudni, mi veszélyesebb az államra.
Néhányan habozva azt mondták, hogy a keresztények veszélyes voltát talán túlozzák. Ha
néhányat megbüntetnek, a többiek megijednek, és hátat fordítanak a babonának. De Tigellinus
diadalittasan így vádolt:
– Voltaképpen az egész emberiséget gyűlölik, és azt hiszik, hogy az ő
Krisztusuk megjelenik majd, hogy téged, császár, és szerénységemet
megégetésre ítéljen gonosz tetteink büntetéséül.
Néró elnevette magát, és a vállát vonogatta. A becsületére el kell mondani, hogy nem sokat
törődött a gyengeségeit célba vevő gúnyolódással, hanem éppenséggel jól
bánt azokkal az emberekkel, akik gonosz verseket faragtak róla. De hirtelen
felkapta a fejét, amikor Tigellinus ezekkel a szavakkal vádolt engem:
– Hát nem éppen te, Minutus, jelentetted ki, hogy a keresztények még a színházat sem
szenvedhetik ?
– Hát gyűlölik a színházat? – emelkedett fel lassan Néró, mert az
énekművészetére irányuló gúnyolódást nem viselte el. – Ebben az esetben
az emberiség ellenségei, és rászolgálnak a büntetésre, ítéltessenek hát el mint Róma
felgyújtói és általában az emberiség ellenségei. Nem hiszem, hogy bárki is a védelmükre kel
majd.
Remegő térddel felálltam, és csökönyösen így beszéltem:
– Uralkodóm, néha magam is részt vettem a keresztények szent vacsoráin. Megtisztulási esküt
tehetek mellettük, hogy ezeken a vacsorákon semmilyen illetlenség nem történt. Bort ittak,
kenyeret és más szokásos ételeket ettek. Ezeket Krisztus testének és vérének képzelték. Az
étkezés után megcsókolták egymást, de ebben nincs semmi rossz.
Néró legyintett a kezével, mintha legyet akarna elhessegetni és rám parancsolt:
– Ne gyötörj, Manilianus! Valamennyien tudjuk, hogy nem tartozol a legértelmesebb férfiak
közé, noha vannak egyéb jó tulajdonságaid. A keresztények, jóhiszeműségedet
kihasználva, félrevezettek téged.
– Pontosan így van – jelentette ki Tigellinus. – A mi Minutusunk túlságosan
hiszékeny. A keresztény varázslók elkápráztatták a szemét. Magam is nagy
veszélyben forogtam, amíg kihallgattam őket. Kifelé jó képet mutatnak,
jámbor embereknek tettetik magukat, és ingyen vacsorákkal csábítják
maguk közé a szegényeket. De akik részt vettek az ő titkos szertartásaikon,
a boszorkányság hatalmába kerültek.
Annyit mégis elértünk, hogy Néró belátta: körülbelül háromezer fogoly elegendő a
látványossághoz, és felhatalmazta Tigellinust, hogy bocsássa szabadon
azokat, akik felhagynak ezzel a babonával, feltéve, hogy kielégítő számban
maradnak az ítélet végrehajtására.
– Mi pedig ezalatt törjük a fejünket, milyen vidám dolgokat találjunk ki a nép
szórakoztatására – javasolta. – Te, Tigellinus, ügyelj, hogy a színielőadásra az
elítéltek között maradjanak hibátlan leányok és fiúk is, nemcsak
megbélyegzett rabszolgák.
Az ember túlságosan is készségesen elhiszi, amiben reménykedik. Amint Tigellinust
337
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
338
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
339
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
340
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
341
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
342
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
343
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
344
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
345
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
346
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
TIZEDIK KÖNYV
A hitvallók
Mint a nyári hónapok kivételével, minden hónap idusán, virradatkor a szenátus csaknem teljes
létszámban összeült rendszeres ülésére a curiában, amely többek bosszúságára
csaknem, sértetlenül maradt a római tűzvészben. Az előző napi események,
a különböző mendemondák és az az értesülés, hogy Néró beszédet
szándékszik tartani, meg hogy a cirkuszban előadás lesz, elérték, hogy
ezúttal nem sokan hivatkoztak betegségre vagy egyéb törvényes akadályra,
hogy megszabaduljanak a túl korai ébresztőtől, és attól, hogy gyalogszerrel
elmenjenek az unalmas ülésre. A hónap idusára kitűzött ülések általában
jelentéktelenek szoktak lenni. Ezeken főként tájékoztatás jellegű ügyeket
tárgyalnak.
Maga Néró olyan sokáig aludt, hogy nem tudott részt venni az áldozat
bemutatásán. De aztán lelkes tettvágytól buzogva megérkezett, mindkét
consult csókkal köszöntötte, és bőbeszédűen kért bocsánatot késéséért,
amelyet igen fontos államügyek okoztak. “De – mondta tréfálkozva –
készségesen alávetem magam bármely büntetésnek, amelyet a szenátus ró
rám késésemért! Mégis azt hiszem, hogy az atyák elnézőek lesznek hozzám,
ha meghallják, milyen közölnivalóim vannak.”
A szenátorok ásításukat próbálták elnyomni, és kényelmesebben
elhelyezkedtek az elefántcsont-székeken, felkészülve, hogy egyórás
ékesszóló előadást hallgassanak meg Seneca legjobb hagyományai szerint.
De Néró beérte azzal, hogy csupán néhány szót szóljon arról az erkölcsi
életrendről, amelyet Róma istenei és az ősök hagyományai szabtak meg, és
aztán egyenesen a tárgyra tért.
A nyáron pusztító római tűzvész, amely a gallusok dúlása óta a legnagyobb
nemzeti csapás volt, ami Rómát sújtotta, nem az istenek büntetése volt
bizonyos római események miatt, amelyeket az elkerülhetetlen politikai
szükség diktált, amint egyesek rosszindulatúan, csökönyösen hajtogatják,
hanem szándékos gonosztett, a legborzalmasabb bűntény volt, amely valaha
is az emberiséget sújtotta. Ezt a bűntettet előre megfontolt szándékkal az
úgynevezett keresztények követték el, akiknek az undorító babonája
titokban hihetetlenül széles körben elterjedt a római bűnöző elemek és az
ostoba alja nép közt.
Az összeesküvés már azért is veszélyes, mivel a hitvány keresztények igyekeznek
külsőleg feddhetetleneknek látszani, a szegényeket ingyen vacsorákkal és
alamizsnaosztogatással édesgetik magukhoz, és aztán, a kívülállók elől
gondosan őrzött szertartásokon, a maga csupasz mivoltában leplezik le
irtózatos gyűlöletüket az egész emberiséggel szemben. Emberhúst esznek és
embervért isznak. Boszorkányosságot is folytatnak, látszólag azzal, hogy
betegeket gyógyítanak, és így boszorkányosságuk hatalmába kerítik őket.
Bizonyítható, hogy néhány megbabonázott ember átengedte nekik a
vagyonát, hogy bűnös céljaik megvalósítására használják fel.
Néró szünetet tartott, hogy a lelkesebb szenátorok az iszonyat és
szörnyülködés kiáltásaiban törjenek ki, amint az ékesszóló előadás
megkövetelte. Aztán folytatta:
– A keresztények titkos szertartásain lefolytatott valamennyi undorító dolgot
347
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
348
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
349
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
350
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
351
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
a legnagyobb titokban a falakon kívülre viszik. Ott karddal kellett fejét venni.
Tigellinus javasolta, hogy atyámat a kivégzés előtt korbácsolják meg. A
szenátus valószínűleg csatlakozott volna a javaslathoz, ha nem éppen
Tigellinus terjesztette volna elő. Úgy döntöttek, hogy nem kell
megkorbácsoltatni, mivel nyilvánvalóan elmeháborodott, és a szenátus egykori tagja.
Az egybegyűlt atyák előtt azok a szenátorok, kiket a consulok erre a
feladatra kiválasztottak, lehúzták atyámról a tógáját meg az ingét,
lerángatták lábáról bíborcsizmáját, és összetörték elefántcsont székét. Amint
ez komor csend közepette megtörtént, Pudens Publicola szenátor hirtelen
felállt, és reszkető hangon kijelentette, hogy ő is keresztény.
De idős barátai szorosan megragadták, erőszakkal visszahúzták székére, és
befogták a száját, egymás között kiáltozva és nevetgélve, hogy elnyomják
szavait. Néró kijelentette, hogy a szenátust már éppen eléggé meggyalázták,
az ülés véget ért, és nem kell ügyet vetni egy vén bolond motyogására.
Pudens a Valerianusok nemzetségéből származott, és Publicola volt. Atyám
viszont csupán adoptálás révén egy jelentéktelen Manilianus.
Néró és a szenátus viszonya abban az időben még nem volt annyira feszült,
hogy szükségesnek tartotta volna maga mellé venni testőrségét a curia
minden ülésére. Ezúttal azt hitte, hogy a lehető legörvendetesebb hírrel
szolgált a szenátusnak. Csak amikor a szenátorok életkoruk szerint a fórumra
érkezett hordszékük felé igyekeztek, hogy ünnepi menetet alkossanak, akkor
hívatta Tigellinus a curia előtti térről a centuriót, megparancsolta, hogy
vegyen magához tíz praetorianust, és minden feltűnést kerülve vezesse
atyámat a falakon kívülre, a legközelebbi vesztőhelyre.
A centurio és a katonák természetesen dühösek lettek, mert attól tartottak,
hogy elkésnek a cirkuszi előadásról. Mivel atyám ráadásul mezítelen volt, a
szenátorok menetét bámuló egyik rabszolgáról lerántották köntösét, és atyámra dobták. A
rabszolga rimánkodva atyám után futott, és megpróbálta megragadni egyetlen ruhadarabját.
A szenátorokat a hordszékekben várták útrakészen feleségeik. Az út hosszúsága miatt az volt
az elképzelés, hogy a gyalogos díszmenet, külön a szenátorok és külön a matrónák, csak a
cirkuszon kívül alakul ki, ahová már párnákon vitték Róma istenszobrait. Tullia asszony
idegeskedett, mivel atyámat nem látta, és hirtelen haragra gerjedve kiszállt
hordszékéből, hogy keresésére induljon. Megítélése szerint atyám különben
is a szokásosnál furcsábban viselkedett az előző este.
Amikor Tullia asszony atyám felől érdeklődött, egyetlen szenátor sem mert
válaszolni neki, mert a szenátusi ülésnek azt a részét titkossá nyilvánították,
és ők erre esküt tettek. A zavart növelte Pudens szenátor, aki nagy hangon
parancsot adott, hogy vigyék haza, mert nem kívánja megnézni a
szégyenletes cirkuszi előadást.
Több más szenátor, aki titokban rokonszenvezett a keresztényekkel, gyűlölte
Nérót, és tisztelettel adózott atyám férfias fellépésének, noha szerintük nem
volt észnél, felbátorodott Pudens példáján, és nem csatlakozott a menethez.
Mikor Tullia asszony fejvesztett tyúkként futkározott a curia előtt, és fennhangon
atyámat szidta szórakozottságáért és késlekedéséért, észrevette a
panaszkodó rabszolgát meg azt az öreg embert, akit a praetorianusok
vezettek el, és akinek a vállán csak egy szál rabszolgaköntös volt. Amikor
közelebb lépett, felismerte atyámat, nagyon megdöbbent, és a két kezét kitárva elállta a
praetorianusok útját:
– Már megint mi a csodát eszeltél ki, Marcus? Mit jelent ez a csínyed? Nem kényszerítlek én a
352
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
cirkuszba, ha annyira ellenszenves neked. Vannak itt mások is, akik nem tartanak a menettel.
Menjünk haza békességben, ha akarod, megszidni sem akarlak.
Sietségében a praetorianusok centuriója önkéntelenül ráhúzott parancsnoki
botjával, és félreparancsolta az útból. Tullia asszony, aki először nem akart
hinni a szemének, olyan haragra gerjedt, hogy nekiesett a centuriónak, hogy kikaparja a
szemét. Ugyanakkor kiáltozni kezdett, hogy a férfit bilincsbe kell verni, mivel arra vetemedett,
hogy megüsse egy szenátor feleségét.
Ezzel kezdetét vette a nyilvános botrány. Sok nő férjének ellenkezésével
mit sem törődve, kiszállt a hordszékből, hogy Tullia asszony segítségére
siessen. Miközben az ünneplőbe öltözött asszonysereg körülvette a
praetorianusokat, és kotkodácsolva tudakolta, mi történt, és miről van szó,
atyámat kínosan érintette, hogy magára vonta a figyelmet, és ráparancsolt Tullia asszonyra,
hogy tüstént maradjon veszteg.
– Nem vagyok többé a szenátus tagja – mondta. – A saját szabad akaratomból követem a
centuriót. Jusson eszedbe a méltóságod, és ne visíts, mint egy piaci kofa. Tőlem egyedül is
elmehetsz a cirkuszba. Nem hiszem, hogy bárki akadályozna ebben.
Tullia asszony sírva fakadt, és így panaszkodott:
– Herculesre, eddig még senki sem hordott le engem piaci kofának. Ha ennyire zokon vetted,
ami tegnap este kiszaladt a számon rólad meg a keresztényeidről, akkor
egyenesen meg kellett volna mondanod, mit gondolsz, nem pedig egész
éjszaka durcáskodnod. Semmi sem utálatosabb, mint az a férfi, aki nem meri
kimondani, ami a begyét nyomja, hanem napokra megnémul.
Néhány méltóságteljes szenátorfeleség nyomban nevetgélve békíteni kezdte
őket:
– Pontosan így van, Manilianus! Apró szóváltás miatt még nem kell haragosan eldobni az
elefántcsont széket. Vess véget ennek a bolondozásnak, és bocsáss meg Tullia asszonynak, ha
valamivel megbántott téged. Hiszen mégiscsak férj és feleség vagytok, és
együtt őszültetek meg becsületben.
Tullia asszony mélységesen megsértődött, letépte fejéről az ünnepi fátylat,
és felkiáltott:
– Lássátok saját szemetekkel, ti pletykafészkek, van-e egyetlen ősz hajszálam is?
Egyáltalán nem festem a hajamat, noha természetesen használom az arab
öblítőszereket, amelyek erősítik a haj természetes színét. A hajam festéke,
amiről ti fecsegtek, nem egyéb irigy vádaskodásnál.
Atyám ezekkel a szavakkal fordult a centurióhoz:
– Életem komoly pillanata ez, talán a legkomolyabb. Képtelen vagyok
tovább elviselni a nők fecsegését. Vígy innen, ebből a roppant zsivajból, a
kapott parancsnak megfelelően.
De a nők körülvették őket, és a centurio nem mert parancsot adni az
embereinek, hogy erővel törjenek utat, mivel olyan sajgó pofont kapott,
pedig csak rásuhintott Tullia asszonyra. Különben sem volt teljesen tisztában
a helyzettel.
Amikor észrevette, hogy a csődület növekszik, és egyre nagyobb a lárma,
Tigellinus a méregtől szürke arccal tört utat magának atyámhoz, öklével mellbe vágta Tullia
asszonyt, és ráparancsolt:
– Tűnj el az Orcus mélyére, átkozott szuka! Nem vagy többé szenátor
felesége, és a rangod nem védelmez többé. Ha nem fogod be tüstént a
század, lefogatlak rendzavarásért, és a szenátus ünnepi menetének meggyalázásáért.
353
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Tullia asszony halálsápadt lett, amikor észrevette, hogy komoly dologról van szó. De a hirtelen
ijedtség sem bénította meg büszkeségét.
– Te sátán szolgája! – szitkozódott, felidézve atyám barátainak szavait, mivel jobb nem
jutott az eszébe. – Érd be a lókereskedelemmel meg az örömfiúiddal
folytatott paráználkodással. Visszaélsz a hatalmaddal, amikor egy római nőt
megütsz a curia előtt. Csak a városi praefectusoknak áll jogában, hogy
lefogasson engem. A te ocsmány viselkedésed nagyobb rosszallást vált ki, mint az én
illedelmes kérdésem, hogy mi történik, és hova tart a férjem díszkísérettel. A császárhoz
folyamodom.
Néró már előbb ráförmedt Tigellinusra, hogy rosszul teljesítette a feladatát,
amikor összefogdosta a keresztényeket. Emiatt Tigellinus dühös volt. Gúnyosan intett a kezével,
és ezt a tanácsot adta:
– Néró ott piszmog még. Siess, és folyamodj hozzá. Ezt az ügyet ő érti a
legjobban.
De atyám figyelmeztette Tullia asszonyt:
– Miattam ne döntsd magad pusztulásba, kedves Tullia. És ne rontsd el életem utolsó perceit.
Bocsáss meg, ha megbántottalak, és bocsásd meg nekem, hogy nem voltam kedvedre való férj.
Mindig jó feleségem voltál, noha számos kérdésben nem egy véleményt vallottunk.
Tullia asszony nagy örömre derült, megfeledkezett Tigellinusról, megölelte atyámat, és
felkiáltott:
– Hát csakugyan kedves Tulliának neveztél? Várj egy pillanatig itt, tüstént visszatérek.
Könnyezve és mosolyogva lépett az ideges Néró elé, tisztelettudóan köszöntötte, és így
kérlelte:
– Légy könyörületes, és magyarázd meg nekem, milyen sajnálatos tévedés történt. Mindig
mindent jóvá lehet tenni, ha van jóakarat.
– A férjed mélyen megsértett engem – magyarázta Néró –, de én természetesen megbocsá-
tanám. Sajnos, a szenátus ülésén nyilvánosan kereszténynek vallotta magát. A szenátus megfosz-
totta méltóságától, de arra ítélte, hogy karddal a fejét vegyék, mint az emberiség ellenségének.
Viselkedj rendesen, és maradj csendben, mert szeretnénk kerülni a nyilvános botrányt. Ellened
senki sem hozott fel semmit. Vagyonodat megtarthatod, noha férjed
vagyonát el kell kobozni az állam javára az ő bűne miatt.
Tullia asszony nem akart hinni a fülének, és felkiáltott:
– Micsoda időket értünk meg! És a férjem ellen nincs is semmi vád, csak az,
hogy érzelgősségében keresztény lett belőle?
– Ugyanez az ítélet sújt minden keresztényt az ő gaztetteik miatt –
magyarázta Néró türelmetlenül. – Menj utadra, és ne zavarj többé. Bizonyára
látod, hogy sietek. Állami kötelességem megköveteli, hogy mint első polgár,
én vezessem a cirkuszba az ünnepi menetet.
Ekkor Tullia asszony büszkén hátravetette a fejét, nem törődve ráncos
állával, és felkiáltott:
– Viszontagságos élet áll mögöttem, és nem viselkedtem mindig olyan tisztességesen, ahogyan
hozzám hasonló rangú nőhöz illett volna. De római vagyok, és követem
férjemet, bárhova menjen is. Legyen, ahogyan akarod. Ahol Gaius, ott a
helye Gaiának is. Én is keresztény vagyok, és ezt nyilvánosan elismerem.
Ez nem volt igaz. Éppen ellenkezőleg, állandó pörlekedésével megmérgezte atyám
életét, és lenézte keresztény barátait. De most a kíváncsi tömeg felé fordult, és nagy haraggal így
kiáltotta:
– Halljátok valamennyien, Róma szenátusa és népe! Én, Tullia Manilia,
354
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
355
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
356
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
357
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
358
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Mialatt így beszélgettek, az a keresztény ifjú, akinek keskeny bíborcsík volt az ingén, a bortól
felbátorodva megkérdezte a centuriótól, kapott-e olyan parancsot, hogy foglyul ejtse azokat a
keresztényeket is, akikkel találkozik. A centurio nemmel felelt, és kijelentette, csupán azt a
parancsot kapta, hogy nyakazza le atyámat és Tullia asszonyt a lehető legnagyobb
titokban.
Ekkor az ifjú lovag kijelentette, hogy keresztény, és javasolta, hogy
fogyasszák el együtt a keresztények szent vacsoráját atyám lelkének
megerősítésére, noha nem tehették zárt ajtók mögött, és nem is volt este. De úgy
vélekedett, hogy talán így is lehetséges, figyelembe véve a rendkívüli körülményeket.
A centurio azt mondta, hogy semmi kifogása sincs ellene, meg hogy nem
fél a varázslattól, éppen ellenkezőleg, még kíváncsi is, hiszen a
keresztényekről mindenfélét beszéltek. Atyám készségesen beleegyezett, de
arra kérte az ifjút, áldja meg a kenyeret és a bort.
– Én magam nem tehetek ilyesmit – magyarázta. – Ez talán a saját hiábavaló makacsságom és
önzésem, de annak idején Jeruzsálemben a názáreti Jézus, tanítványaira rászállt a lélek,
és sok embert megkereszteltek, úgyhogy valamennyien megkapták
ugyanazt a lelket. Akkor nagyon szerettem volna, hogy megkereszteljenek,
de ők megtagadták tőlem, mivel nem voltam körülmetélve, és különben is
rám parancsoltak, hogy tartsam a számat olyan dolgokról, amelyekhez nem
értek. Egész életemben emlékeztem parancsukra, és soha senkit sem
tanítottam, noha olykor-olykor természetesen véletlenül meséltem
olyasmiről, amit a saját szememmel láttam, vagy amiről különben tudom,
hogy igaz, s akképpen helyreigazítsak bizonyos félreértéseket. A
kereszténységet csak itt Rómában vettem fel, amikor Kephasz őszintén
bocsánatot kért tőlem akkori dölyfösségéért. Ő mindig hálával tartozott
nekem, amiért egyszer Galileában a hegyen kölcsönadtam neki a
szamaramat, hogy Jeruzsálembe indulva hazajuttassam Kapernaumba fájós
lábú anyósát. Elnézést a fecsegésért. Látom, a katonák jelentőségteljesen az
égre pillantgatnak. A fecsegés a múlt emlékeiről az öreg emberek gyengéje.
A bortól, úgy látszik, túlságosan megeredt a nyelvem.
De az ifjú kérésére atyám még készségesen elmesélte, miként zúgott fel az egész Jeruzsálem,
mintha hirtelen vihar támadt volna, meg hogy a saját szemével látta a kis lángokat a tanítványok
feje fölött. Elismerte, hogy ilyesmi nem következett be, amikor évekkel később
Kephasz megkereste őt. Különben sem tudott sokat a lélekről, és ezért nem
is akart többet beszélni a dologról.
– Ezt tegyék meg azok, akik mindent a legjobban tudnak – mondta. – Én magam különben sem
vagyok egészen biztos, csak a saját gyengeségemben. Abban azért
viszonylag biztosan hiszek, hogy amikor ezek a barátságos emberek Krisztus
nevének dicsőségére elvágják a nyakamat, az ő birodalmában leszek, vagy
bárhol másutt, ahol ő a legjobbnak tartja, hogy próbára tegyen engem. De
semmit sem tudok arról, hogy milyen az ő birodalma. Ezt nyugodt szívvel
teljesen az ő gondjaira bízom.
Letérdeltek, Tullia asszony is, és azokkal a szavakkal, amelyek eszébe
jutottak, a lovagrendű ifjú megáldotta a kenyeret meg a bort, hogy Krisztus
testévé és vérévé váljék. Az öröm könnyeit hullatva vették magukhoz a
kegyelmet, és aztán áhítatosan megcsókolták egymást. Tullia asszony
kijelentette, hogy a szíve mélyén édes remegést érez, mintha ízelítőt kapna
a paradicsomból. Ő is oda akart jutni, kéz a kézben atyámmal vagy bárhova, ahová atyám
útnak indul.
A praetorianusok elismerték, hogy ebben a boszorkányosságban semmi
359
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
rosszat nem láttak. Aztán a centurio, miután még egyszer az égre pillantott,
jelentőségteljesen köhintett. Atyám gyorsan kifizette a számláját, bőséges
borravalót adva, és a maradék pénzt odaadta, hogy a centurio és a
praetorianusok osszák fel egymás között, még egyszer bocsánatot kérve a
nekik okozott vesződségért, és megáldotta őket Krisztus nevében. A centurio
tapintatosan megjegyezte, hogy talán az lesz a legjobb, ha a síremlék mögé
mennek, ahol senki sem látja őket, mert a lehető legnagyobb titokban kell
végrehajtania a kapott parancsot.
A keresztény ifjú hirtelen sírva fakadt, és azt mondta, hogy amikor megáldotta a kenyeret
és a bort, váratlanul olyan örvendetes bizonyságot és tudást nyert a
szívében, hogy nem akar többé megválni tőle az élet hiábavaló napjaiban.
Bántotta az a gondolat, hogy annyi derék keresztény a cirkuszban Krisztus
nevéért szenved, meg hogy ő maga talán nem állná ki szilárdan az eljövendő
megpróbáltatást. Ezért buzgón kérlelte a centuriót, hogy a fejét véve
bocsássa őt is az ember legcsodálatosabb útjára. Ő is ugyanolyan bűnös,
mint a többi keresztény, és ugyanaz az ítélet rá is vonatkozik.
A centurio álmélkodott, de alaposabban fontolóra Véve, elismerte, hogy bizonyára semmi-
képpen sem szegné meg hivatali kötelességét, ha megengedné, hogy együtt haljon meg
atyámmal és Tullia asszonnyal. Ennek az lett a következménye, hogy a hallgatóságból kezdték
többen lelkesen kérni ugyanazt a gyönyörűséget. Hogy őszinte legyek, azt
mesélték nekem, hogy atyám valamennyiükkel elég sok bort itatott meg.
De a centurio ezt már határozottan megtagadta, és kijelentette, hogy az ő
jóindulatának is van határa. Egyet kivégeztethet, és mellesleg megemlíthet a
jelentésében, de több ember megölése figyelmet keltene, és fölösleges
viasztábla-hadakozást okozna, amikor az ő írástudománya nem is olyan jó,
mint amilyennek kellene lennie.
Ezzel szemben elismerte, hogy mindaz, amit látott, olyan mély hatást gyakorolt rá,
hogy később szívesen hallana többet is ezekről a dolgokról. Krisztusnak
hatalmas istennek kell lennie, mert gyönyörűséggé teszi a halált azoknak,
akik őt elismerik. Legalábbis még sohasem hallotta, hogy bárki önként meg akart
volna halni például Jupiter vagy Bacchus kedvéért. Venus talán más eset.
A praetorianusok a síremlék mögé vitték atyámat, Tullia asszonyt és a lovagot, akinek a nevét
a centuriónak csak az utolsó pillanatban jutott eszébe rákaparni a viasztáblájára, annyira
ittas volt ő is, és kiválasztották maguk közül a három legügyesebb
kardforgatót, hogy egyetlen csapással a fejüket vegyék. Atyám és Tullia
asszony letérdelve, kéz a kézben halt meg. Az a titkos keresztény, aki
szemtanúként később mindent elmondott nekem, állította, hogy
megremegett a föld, és tüzes lángokkal megnyílt az égbolt, elvakította a
parasztokat. De szerintem csak azért mondta ezt, hogy a kedvemben járjon,
vagy pedig később ilyesmit álmodott.
A praetorianusok sorsot húztak egymás között, a törvénynek megfelelően, ki
maradj ott őrnek a holttestek mellett, amíg a hozzátartozók el nem viszik.
Ennek láttára az idegenek jelentkeztek, hogy gondját viselik a holttesteknek,
mivel mint titkos keresztények, egymás testvérei és így bizonyos értelemben
rokonok is. A centurio jogilag kétesnek tartotta ezt az állítást, de készsé-
gesen elfogadta ajánlatukat, mert az őrt nem akarta megfosztani a cirkusz
örömeitől. Déltájban gyorsított menetben visszatértek a városba és a folyón
át a cirkuszba, s abban reménykedtek, hogy találnak még néhány állóhelyet a többi
praetorianus között.
A keresztények gondjaikba vették atyám, Tullia asszony és az ifjú lovag
360
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
361
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
362
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
363
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
364
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
365
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
366
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
367
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
368
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
369
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
370
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
371
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
372
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
373
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
374
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
375
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
TIZENEGYEDIK KÖNYV
Antónia
376
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Hasonlóképpen bolond szolgáját sikerült rávennie, hogy megnyissa az ereit. Mivel öreg vére
még a forró vízben sem folyt el, végül széngázzal mérgezte meg magát a
parázstartó segítségével, amelyekből mindig tartott a szobájában, mert
öregségében állandóan fázott. A szolgálónővel kívülről gondosan betömette
az ajtó- és ablaktáblák réseit, ennyi esze volt még.
Észre sem vettem, hogy hiányoznék, amíg a következő napon a szolgáló
meg nem kérdezte tőlem, nem kellene-e már szellőztetnie a szobát. Meg
sem tudtam dorgálni az engedelmes öregasszonyt, amikor fogatlan szájával
egyre csak azt hajtogatta, hogy engedelmeskednie kellett gazdasszonya
parancsainak. Túlságosan megrendültem a jó híremet ért újabb szégyentől.
Laelia néni holttestét természetesen elégettettem családunk
tiszteletadásával, és zártkörű társaságban emlékbeszédet tartottam fölötte,
bár ez elég nehezen ment, annyira bosszankodtam. Ezenkívül Laelia néni
életéről és jó tulajdonságairól nehéz volt bármi említésre érdemeset kitalálni.
Claudiát nem hívtam meg a gyászszertartásra, mert nemrég kelt fel a
gyermekágyból, de írtam neki, hogy közöljem vele a gyászos esetet, és hogy
megmagyarázzam, miért kell még mindig a városban maradnom.
Őszintén szólva, abban az időben sok mindent kellett elviselnem. A
keresztények hősies magatartása a cirkuszban és az embertelen büntetések,
amelyek borzadállyal töltötték el a görög műveltségtől elkényeztetett
ifjúságot, titkos együttérzést ébresztettek a keresztények iránt, még a
legelőkelőbb körökben is, amelyek nem hitték el azokat a vádakat,
amelyeket Néró előterjesztett. Sok barátomat elvesztettem, akiknek a
hűsége felől bizonyos voltam.
Csupán példaként az emberek torzítására és gonoszságára elmondom, azt a rágalmat
terjesztették rólam, hogy mint keresztényt, feladtam féltestvéremet, Iucundust, mivel attól
féltem, hogy meg kell osztanom vele atyám örökségét. Atyám, aki rossz hírem miatt már
velem minden kapcsolatot régen megszakított, állítólag készakarva rendezte
meg vagyonának elkobzását, nehogy én bármit is kaphassak belőle. Ugyan
mi mindent találtak volna ki, ha sejtették volna, hogy Iucundus a tulajdon
fiam volt? Olyan ellenségesen és igazságtalanul beszéltek rólam a társasági
körökben, hogy csak sejthettem, mit beszélhettek rólam a keresztények
között. Őket lehetőleg kerültem, nehogy ok nélkül azzal vádoljanak, hogy
pártfogolom őket.
Olyan volt az általános hangulat, hogy számomra nem volt üdvös kellő kíséret
nélkül az utcán járnom. Miután világosan megmutatta, hogy szükség esetén
szigorú is tud lenni, még Néró is jobbnak tartotta, ha nyilatkozatot tesz, hogy
az egész birodalomban megszünteti a halálbüntetést. Ezután még a
provinciákban sem volt szabad senkit halálra ítélni, még a
legmegátalkodottabb gonosztevőket sem. A bűnösöket kényszermunkára
kellett küldeni Róma újjáépítésére, általában Néró új palotájának építésére,
amelyet Aranyháznak szándékozott nevezni, meg a cirkusz építkezésére.
A határozat nem pusztán szelídség és emberbarátság volt. Néró kezdett
komoly pénzhiányban szenvedni. Égető szüksége volt ingyen munkaerőre a
legnehezebb munkálatokra. A szenátus jóváhagyta a javaslatot, bár a
vitában számos atya komolyan figyelmeztette a halálbüntetés
megszüntetésének következményeire, a bűnözés terjedésére és mindenféle
istentelenség fokozódására.
Az ingerült hangulatot nemcsak a keresztények megbüntetése okozta, sőt
a többiek számára ez egyszerűen csak ürügy volt, hogy szabad folyást
377
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
378
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
379
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
380
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
381
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
382
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
383
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
384
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
385
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
387
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
388
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
389
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
390
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
391
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
392
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
393
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
394
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
395
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
396
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
397
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
helyesen jártam el. Miután sokáig habozott, maga szándékozott rábeszélni, szükség
esetén akár kényszeríteni is, hogy csatlakozzam az összeesküvéshez, mert
ez elengedhetetlenül fontos volt a magam és a te jövőd szempontjából.
– Bizonyára észrevetted, hogy hosszú ideje nem gyötörlek a keresztényekkel – mondta
Claudia. – Semmi ok sincs rá, hogy továbbra is titokban a mi házunkban
kelljen összegyűlniük. Megvannak a saját biztos rejtekhelyeik. Ezért
fölösleges veszélybe dönteni Clemens fiamat, bár én magam természetesen
nem félek Krisztus nevét elismerni. A keresztények is gyengéknek és
ingatagoknak bizonyultak. Néró eltávolítása megfelelne a saját érdekeiknek,
és ugyanakkor Krisztus bosszúja lenne gonosztettei miatt. De akár hiszed,
akár nem, ők elhatárolták magukat az összeesküvéstől, bármilyen biztosnak
látszott is sikere. Nem értem többé őket. Azt hajtogatják, hogy nem szabad
ölni, meg hogy a bosszú nem az ő dolguk.
– Herculesre! Elment az eszed? - szitkozódtam megdöbbenve. – Csak nő
fejében születhet az a gondolat, hogy a keresztényeket belekeverje olyan
históriába, amelyben már így is túl sokan akarnak részt venni. Kezeskedem
felőle, hogy nem is törődnének velük. Ez arra kényszerítené a jövendő
urakat, hogy előre bizonyos kiváltságokat ígérjenek nekik. A zsidók önálló
helyzete éppen elég és sok is Rómának.
Claudia belátta ostobaságát, de dühös lett, hogy leplezze:
– Kérdezni mindig lehet, abból még nem lesz baj. De ők azt mondják, hogy
eddig sem avatkoztak az államügyekbe, és a jövőben is távol akarnak
maradni a politikától, s ezen a földön a törvényes hatalomnak
engedelmeskednek, bármilyen legyen is az. Nekik megvan a saját
birodalmuk, amely eljövendő, de kezdem unni a várakozást. Claudius leánya
és a fiam anyja vagyok, a földi hatalomra is kell gondolnom. Szerintem
Kephasz gyáva, hogy egyre csak engedelmességről meg az államügyektől
való elkülönülésről fecseg. A láthatatlan birodalom önmagában véve finom
és szép dolog, de miután anya lett belőlem, elhidegedtem tőle, és inkább
rómainak érzem magam, mint kereszténynek.
Nyájasan megjegyeztem, hogy nekem is volt bizonyos részem a te
születésedben, bármennyire jelentéktelen volt is ez az ő megítélése szerint.
Claudia meghatódott, könnyekre fakadt, átölelte nyakamat, és így
panaszkodott:
– Tudod te is, miről álmodik az anya fiának bölcsője mellett, te
megátalkodott, jellemtelen ember, aki önző módon csak a pénzt meg a
hitvány szórakozásokat hajszolod. Clemens kedvéért már a születése előtt
álmokat láttam és látomásaim voltak, és gondosan összegyűjtve feljegyez-
tem minden vele kapcsolatos meglepő előjelt. Ó, Minutus, nagy ember lesz a
gyermekünkből. Gondoskodnunk kell róla, hogy a körülmények kedvezően
alakuljanak, mire érett lesz arra, hogy előálljon, nyilvánosságra hozza
császári eredetét, és a kezébe vegye a hatalmat.
– Claudia – figyelmeztettem –, érted, mit beszélsz, és milyen veszedelembe
döntesz mindkettőnket, a fiúról nem is beszélve. A falnak is lehet füle.
Claudia kibontakozott az ölelésemből, letörölte könnyeit, és haragosan ezt
kérdezte:
– Talán a szenátus mellett kötelezted el magad a köztársaság visszaállítására, hogy ilyen
pöffeszkedve beszélsz a haza oltáráról?
– Nem vagyok bolond – válaszoltam mogorván. – Állandó polgárháborúkat,
398
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
399
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
401
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
402
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
403
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
404
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
405
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
TIZENKETTEDIK KÖNYV
A feljelentő
406
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
407
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
gyilkossági tervben komoly dolog volt. Harapdálni kezdte az ajkát, és reszketni kezdett az álla,
mint egy megbántott gyermeknek, annyira biztos volt a népszerűsége felől.
Általában szívesen adtam fel a szenátori rend tagjait, mert atyám sorsa miatt a bosszú
természetes fiúi kötelességem volt. Hiszen a szenátus egyhangúlag ítélte halálra atyámat, s még
annyi fáradságot sem vett, hogy szavazásra bocsássa az ítéletet, s ennek
következményeként tulajdon fiam, Iucundus is az életét vesztette a
fenevadak előtt. Ezért véleményem szerint semmivel sem voltam adósa a
szenátusnak. A saját terveim szempontjából is célszerű volt, hogy a szenátusban a
tagok számának csökkenése miatt üresedés legyen.
Miután néhány nevet felsoroltam, hirtelen elhatározásra jutottam, és
fürgén feladtam Senecát. Ő maga nyíltan elismerte, hogy az élete Piso
biztonságától függ, úgyhogy őt sem menthette meg semmi. Érdememül
tudják majd be, hogy elsőnek mertem feljelenteni a hatalmas férfiút. Termé-
szetesen nem említettem, hogy magam is jártam nála. Csupán annyit
jegyeztem meg, hogy Néró meggyőződhet róla, ha tisztázza, hogy Seneca,
betegsége és rossz állapota ellenére, a városba érkezett-e Ceres ünnepére
vagy sem, noha mindenki tudta, hogy Róma régi isteneinek tiszteletét nem
tekintette egyébnek, mint államilag célszerű babonának.
Néró először úgy tett, mintha el sem hitte volna. Kiválóan játszotta a
megdöbbenést és a szörnyülködést öreg tanítómesterének szörnyű
álnoksága miatt, aki csupán neki köszönhette hatalmas vagyonát és
érvényesülését a hivatali pályán. Seneca maga mondott le az állásáról
anélkül, hogy bárki kényszerítette volna, úgyhogy semmi oka sem volt
haragudni Néróra. Néró még néhány könnyet is ejtett, a gepárdkölyköket az
ágyból a padlóra dobta, és hitetlenkedve kérdezte, miért gyűlölik őt, noha
minden tőle telhetőt megtesz Róma szenátusának és népének a javáért,
hiszen feláldozta á saját kényelmét, hogy igazságosan viselje a császári kötelességek
súlyos terhét.
– Miért nem mondták meg nekem? - panaszkodott. – Többször is
kijelentettem, hogy inkább lemondok a hatalomról, ha egyszer bárhol meg
tudnék élni mint művész. Miért gyűlölnek engem?
Haszontalan és veszedelmes lett volna pontosan megmagyarázni ezt neki. Szerencsére éppen
megérkezett Tigellinus és Flavius Scaevinus. Jelentették, hogy Epikharisz a kertben várakozik a
hordszékben. Annyira összetörték, hogy nem tudott járni.
Néró előnyösebbnek tartotta, hogy eleinte úgy tegyen, mintha nem tudna
az összeesküvés tényleges méreteiről. Flavius Scaevinust és Milichust
szembesíteni akarta a kihallgatás során. Engem kiküldött, és szívesen
távoztam, mert így alkalmam kínálkozott, hogy beszéljek Epikharisszal, hogy
figyelmeztessem, és megegyezzem vele a többi feljelentést illetően.
Távozóban észrevettem, hogy Néró behívatta germán testőreit, és sanda
pillantásokat vetett Tigellinusra.
Hiszen még mindig frissen élt a Seianus-féle összeesküvés emléke Tiberius idejéből,
amikor a császár tévedésből túlságosan megbízott a praefectus praetoriiben.
Ezért attól kezdve általában mindig ketten vannak akik egymásra vigyáznak.
Ugyanehhez az elővigyázatossághoz kellett visszatérnie Nérónak, amikor
Faenius Rufust újra kinevezte Tigellinus hivatal társának. Csak a személy
tekintetében tévedett. De nekem eszem ágában sem volt feladni Faenius
Rufust, a barátomat. Sőt, elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy senki még véletlenül se keverje a nevét az ügybe. Már csak
ezért is beszélni akartam Epikharisszal.
408
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
409
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
410
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
411
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
412
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
nevetgélő katonáknak:
– Ez a feketebőrű még előírásos sírgödröt sem tud készíteni.
A néger centurio annyira félt Subrius Flavus előkelő származásától, hogy
reszketett a keze, amikor Flavus katonásan lehajtotta a fejét. Ezért csak
nagy üggyel-bajjal, két csapásra sikerült elválasztania a fejét a törzsétől.
Faenius Rufus viszonylag sokáig megúszta, de végül a kihallgatásra várókat egyre jobban
bosszantotta, hogy neki a hivatala miatt a vádlójukként kellett fellépnie. Olyan sok
oldalról jelentették fel, hogy Nérónak el kellett hinnie a bűnösségét, noha
vádlói minőségében igyekezett szigort tanúsítani, hogy elterelje magáról a
gyanút. Néró parancsára a kihallgatás közben egy izmos katona a padlóra
teperte, és megkötözte. Mint annyian mások, ő is életét vesztette, nagy
bánatomra, mert barátok voltunk, és utána másik férfit neveztek ki az állami
gabonakészletek vezetőjének, aki önzőbb volt, mint ő.
De csak önnön gyengeségét vádolhatta. Kiváló alkalma lett volna arra, hogy
beavatkozzék az események folyásába. Seneca valóban a városba jött Ceres
ünnepére, és miután hallott a történtekről, a negyedik mérföldkő
magasságában, a város területén levő házában maradt. Néró a saját
testőrségéből Gavius Silvanus tribunust küldte el, hogy megkérdezze
Senecától, mit tud felhozni mentségére Natalis beismerő vallomása alapján.
Silvanus alkonyatkor körülvétette a házat, és maga lépett be, amikor Seneca
éppen vacsorához ült a feleségével, Paulinával és néhány barátjával, igen
nyomott hangulatban.
Seneca csendben folytatta étkezését. Mellesleg csak annyit válaszolt, hogy
Natalis Piso küldötteként járt nála is, sajnálkozását fejezte ki, hogy nem
fogadta el Piso meghívását. Ő, Seneca, egészségi állapotára hivatkozott.
Semmi oka sem volt arra, hogy másvalaki érdekeit támogassa a saját érdekeinek a rovására.
Silvanusnak be kellett érnie ezzel a válasszal.
Amikor Néró megkérdezte, hogy Seneca talán arra készülődött, hogy
önként váljék meg az élettől, Silvanusnak el kellett ismernie, hogy Senecán a
félelem semmilyen jelét sem tapasztalta. Néró kénytelen volt megparancsolni neki, hogy térjen
vissza Senecához, és közölje, hogy Senecának meg kell halnia. E parancs kiadása kényelmetlen
volt Néró számára. Hírneve miatt jobban szerette volna, hogy egykori tanítója a régi barátság
kedvéért hajlandó lett volna legnagyobb csendben öngyilkosságot elkövetni.
És hogy még mindig mennyire egy hajszálon függött Néró sorsa, bizonyítja
az is, hogy Silvanus a parancs kiadása után először a praetorianusok
táborába ment, hogy Faenius Rufusszal beszéljen. Jelentette neki a császár
parancsát, és megkérdezte, köteles-e a parancsnak engedelmeskedni.
Silvanus maga is az összeesküvők közé tartozott. Rufusnak még lehetősége
lett volna, hogy Senecát kiáltassa ki császárnak, lepénzelje a praetorianusokat, és
fegyveres zendülést robbantson ki, ha úgy látja, hogy hivatala miatt nem ölheti meg Nérót.
Utólag fontolóra vettem az ő választási lehetőségeit. A praetorianusok
aligha tanúsítottak volna túlzott lelkesedést az iránt, hogy a citerapengető
helyére filozófus emelkedjék a császári trónra, de gyűlölték Tigellinust, és
szerintem készek lettek volna a cselekvésre, hogy a vasfegyelem miatt
megbuktassák őt. Valamennyien ismerték Seneca gazdagságát, és egészen
magas pénzjutalmat csikarhattak volna ki belőle.
Rufusnak más oka is volt Seneca támogatására. Eredetileg zsidó
származású volt, és Jeruzsálemből származott, noha magas állami hivatala
miatt igyekezett titokban tartani a származását. Apja felszabadított
rabszolga volt, aki annak idején. Kürénében beletanult a
413
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
414
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
415
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
jó híremre.
De miért sorolnám fel ok nélkül olyan sok jó ismerős, nemes lelkű barát és
általam tisztelt férfi vesztét és száműzetését ebben az évben meg a
következőben? Kellemesebb azokról a jutalmakról mesélnem, amelyeket
Néró osztogatott az összeesküvés leleplezésében kitűnt férfiaknak. A
praetorianusok között kiosztotta fejenként ugyanazt a kétezer sestertiust,
amennyit az összeesküvők ígértek. Ezenkívül felemelte a bérüket azzal, hogy
ezentúl ingyen gabonát kaptak, amelyet eddig maguknak kellett megvenniük
a bérükből, mindenkor a napi áron. Egyebek között Tigellinus megkapta a
triumphusszal járó kitüntetéseket is. Triumphatori szobrát a Palatinus-
dombon állították fel.
Én célzást tettem Nérónak, hogy a szenátusban van már üresedés, meg hogy atyám helye még
mindig nincs betöltve. A szenátus keleti bizottságában égető szükség volt
valakire, aki atyámhoz hasonlóan jártas a zsidókkal kapcsolatos ügyekben,
és aki tudna közvetíteni az állam és az ő érdekeik között, figyelembe véve a
zsidók különleges helyzetét. Néró részéről politikai előrelátás volna, ha a
szenátusba olyan férfiakat nevezne ki, akik tettekkel bizonyították iránta
való feltétlen hűségüket, mivel a szenátus több ízben kimutatta
megbízhatatlanságát, és számos szenátor titokban még köztársasági
eszméket vallott.
Néró meglepődött, és úgy vélekedett, hogy azért mégsem nevezhet ki a
szenátus tagjává olyan rossz hírű embert, mint én. Hiszen már a censorok is
közbelépnek. Ezenkívül az összeesküvés után sajnálatára elvesztette a
bizalmát az emberiségben, és egyetlen emberben sem bízott többé, még bennem sem.
Szenvedélyesen szót emeltem az érdekemben, és bizonyítottam, hogy
Caerében és Itália-szerte rendelkezem a szenátori méltóság elnyeréséhez
előírt földbirtokkal. Még abban is szerencsém volt, hogy Britanniában a
hosszúra nyúlt újjászervezéssel együtt döntés született abban a bírói eljárásban, amelyet
Iucundus nevében atyám indított el anyai öröksége érdekében. A britannusok körében anyai ágon
is van örökösödés. Lugunda nagy nemzetséghez tartozott, és ezenkívül a nyúl papnője volt.
A zendülés során Lugundát magát, a szüleit és a fivéreit megölték. Iucundus volt az egyetlen
örökös, és ugyanakkor mint szenátor fogadott fia, megbízható római is volt. Az icenusok új
királya elismerte törvényes követeléseit. Hadi jóvátételként a hatalmas földbirtokon
kívül szabad legeltetést is kapott a szomszédos catuvellaunisok országában,
mivel ezek csúnyán belekeveredtek a zendülésbe, és a legelők átengedése
semmibe sem került az icenusok királyának.
Személyesen írt nekem levelet, arra kérve, hogy viszonzásul vessem latba a befolyásomat
annak érdekében, hogy Seneca valamennyivel csökkentse uzsorakamatait, amelyek tönkretették
Britanniában az újból felélénkült gazdasági életet. Hiszen atyám révén én voltam Iucundus
törvényes örököse, mivel atyám adoptálta őt.
Tehát ugyanakkor kihasználtam az alkalmat, s kértem, hogy Néró erősítse
meg számomra a jövendő örökséget. Valójában joga lett volna elkobozni
atyám bűne miatt. De Nérónak az összeesküvés leleplezése folytán egyelőre
valószínűleg olyan töméntelen pénze volt, hogy nem kellett kicsinyesnek
lennie. Kárpótlásul említést tettem neki Seneca hatalmas
pénzbefektetéseiről Britanniában, és azt tanácsoltam, hogy a saját hírneve
érdekében méltányosan szállítsa le azok kamatait. Az uzsorát Néró nem tartotta
a császárhoz méltónak, és úgy határozott, hogy teljesen megszünteti a kamatokat, s ezáltal
felpezsdíti Britannia gazdasági életét.
Pusztán ez az intézkedés rendkívüli mértékben növelte Britanniában örökölt vagyonom értékét,
416
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
418
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
419
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
nevezett téged, mintha addig még nem tapasztalt szükségérzetnek tett volna eleget a szívében.
Antónia sohasem szült gyermeket.
A feljelentés puszta gondolata is undorító volt a szememben, de Antónia lassanként rábeszélt.
A józan ész szerint természetesen bölcs dolog volt felvenni a jutalmat olyasmiért, amit nem
lehetett elkerülni. Végül beleegyeztem a javaslatába.
Még a hálószoba küszöbén is bölcs tanácsokkal látott el azokról a régi
nemzetségekről, amelyekkel a te érdekedben bölcs dolog barátságot
kötnöm, és más nemzetségekről, amelyeknek a hatalomból és az állami
hivatalokból való eltávolítására a te érdekedben minden tőlem telhetőt meg
kell tennem, ha másként nem azzal, hogy a lehetőségeim szerint koldusbotra
juttatom őket.
Könnyek csillogtak a szemében, amikor kijelentette, hogy a saját halála
miatt csak azért bánkódik, mert idővel velem együtt szívesen választaná ki
neked a legjobban megfelelő menyasszonyt. Ilyen már alig akad Rómában.
Antónia biztatott, hogy tartsam meg idejében az eljegyzésedet, és
támaszkodjam a saját belátásomra akkor, amikor a megfelelő leány tizenkét
éves. Te persze fütyülsz ésszerű javaslataimra.
Már jöttek is az ijedt katonák, hogy siettessenek. El kellett válnunk. Örök
időkre az emlékezetembe akartam vésni Antónia könnyes és mosolygó,
fenségesen szép arcát, amelyen az éjszaka komor nyomokat hagyott. De
még jobb ötletem támadt. Ezért könnyebben tudtam távozni tőle, bár ez volt
életem legbánatosabb útja.
Nem akartam hazatérni, nem kívántam látni Claudiát, és még téged sem, fiam. Azzal
töltöttem az időt, hogy a Palatinus kertjében kószáltam. A tűzvészben
megperzselődött öreg ernyőfenyő törzsének támaszkodtam, amely még
mindig zöldellve bizonyította életerejét. Kelet és nyugat, észak és dél felé
pillantottam. Ha minden, minden egyszer az enyém volna, a földkerekségért sem cserélném el
Antónia egyetlen csókját, India valamennyi gyöngyéért sem cserélném el tagjainak fehérségét.
Így gondolkodtam, mert ilyen csodálatosan elvakítja az ember szemét a szerelem.
Hiszen Antónia valójában idősebb volt nálam, s szépsége lassan hervadni
kezdett. Finom arcára barázdákat vont a tapasztalat és a szenvedés.
Bizonyos részein kissé teltebb is lehetett volna. De szerintem a karcsúsága
csak még jobban kiemelte elragadó szépségét. Orrlyukainak, bőrének a
remegése, mintegy Róma lázát példázva, a legszebb volt, amit valaha is
láttam.
A mámor hatalmában mereven néztem a lábam alatt elterülő fórumot,
örökemlékű épületeit, a hamuból és a romokból kiemelkedő új Rómát, Néró
átjáróházát és az Esquilinus lejtőjén az Aranyháznak a hajnali fényben
csillogó, felderengő épületeit. Valójában nem telekvásárlásokra gondoltam,
noha belém villant, hogy öreg házam az Aventinuson túlságosan szűknek
bizonyult, és hogy számomra, már miattad is, az lesz a legjobb, ha rövidesen
új, tekintélyesebb lakóházat szerzek, a lehető legközelebb az Aranyházhoz.
Ennek a túlsó oldalán, a feltörésre kerülő völgyben, Mithrasz föld alatti
templomának a közelében, tudomásom szerint voltak eladó telkek. De odáig
nem jutott el a tekintetem.
Ehelyett kezem forró homlokomra tettem, hogy az ősök szokása szerint a
te jövődet a madarak röptéből fürkésszem ki. Ekkor felhő takarta el a napot,
és kelet felől villámlott. A Capitolium fecskéi felröppentek, amikor a váratlan
mennydörgés végigdübörgött a város felett. Láttam, amint a kora reggeli árusok kezükkel
árnyalják be a szemüket, nyugtalanul kelet felé pillantanak, s mintegy mérlegelik, nem lenne-e
420
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
421
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
422
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
423
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
424
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Miután így kifejezésre juttatta, hogy teljesen bízik bennem, Néró lapos pillantást vetett rám, és
nyájasságot színlelve megszólalt:
– Antóniáról bebizonyosodott, hogy bűnös, és kénytelen vagyok elhinni,
bármilyen nagy fájdalmat okoz is nekem a halála. Hiszen a féltestvérem.
Elsőnek te nyitottad ki a szemem. Ezért abban a megtiszteltetésben
részesülsz, hogy elmész hozzá, és közlöd, hogy el kell vágnia az ereit. Ha
önként és a legnagyobb csendben megteszi, nem csinálok belőle nyilvános
ügyet. Hiszen a saját becsületemről van szó. Sőt, nyilvános temetést
rendezek neki, és az urnájának Augustus mauzóleumában adok helyet.
Ehhez joga van a származása miatt. A szenátusnak és a népnek tudtul adom,
hogy öngyilkosságot követett el elmezavarában vagy azért, hogy valami
halálos betegség kínjaitól szabaduljon meg. Okot mindig lehet kitalálni, ha különben
tisztességesen viselkedik, és nem okoz fölösleges lármát.
Annyira megdöbbentem, hogy a torkomon akadt a szó, mert Néró
megelőzött. Magam akartam tőle kérni a kegyet, hogy elvihessem
Antóniának az öngyilkossági parancsot, s együtt tölthessem vele az utolsó
pillanatait, és tarthassam a kezét, amikor a vér az utolsó cseppig kifolyik
szép testéből.
Csupán ez a tervem segített abban, hogy elviseljem az egész nap tartó kínos feszültséget.
Néró félremagyarázta némaságomat. Elnevette magát, kezével a vállamra csapott, és gúnyosan
így szólt:
– Megértem, számodra kellemetlen, ha Antónia előtt leleplezed magad,
mint feljelentőt. Valami bizonyára volt köztetek titkos találkáitok alatt.
Ismerem Antóniát.
De azt hiszem, nem gondolta komolyan, hogy Antónia egy hozzám hasonló férfihoz
leereszkedett volna, mikor elutasította Néró közeledését. Mint férfi volt ennyire hiú. Mesélt még
arról a nyakláncról, amelyet Piso ajándékozott Antóniának, és végül kegyesen ezt a parancsot
adta:
– Próbáld értelmesen elintézni ezt az ügyet, hogy biztosítsd magadnak a széket a curiában. Ha
Antónia nem lesz már útban, végre teljesen a hangom fejlesztésének szentelhetem magam, hogy
Görögországba utazzam versenyekre. Ha az éneklésen és a citerajátékon kívül a
fogatversenyen is megszerzem a győzelmet, tízesfogattal versenyzem,
amelyet kevesen engedhetnek meg maguknak, akkor az a szándékom, hogy
egyszer még elámítsam a világot mint atléta. Ismered a testi erőmet és a
birkózási tudományomat. Egy napon a porondra lépek, és buzogánnyal ölök
meg egy oroszlánt, hogy Herculeshez hasonlítsanak. Epaphroditosz tud majd
számomra egy nagy, szilaj külsejű oroszlánt választani, amelytől az ő
előkészületei után nem kell nagyon félnem.
Miután láttam esztelen játékát, és hallottam szavait, elhittem, hogy a szíve
mélyén valóban istennek tartja magát, akinek mindent szabad. Már-már
elhittem Agrippina vádját, hogy Néró időnként megzavarodott. Ha így volt,
tudta leplezni a külvilág előtt.
A legirigyebbek ugyan azt állították, hogy az Aranyház építése már
önmagában elmebajra mutat, de, amint mondtam már, az államháztartás
elbírt egy Aranyházat. Hiszen még hatalmasabb épületet is elbírt, amelynek
értelmes építőjét senki sem tartja elmebajosnak, mivel az amphitheatrum a
Colosseum mögött az egész római népet fogja szolgálni.
Amikor elindultam Antóniához, Néró azt hitte, hogy megalázott engem,
mivel a szíve mélyén megvetette a feljelentőket.
425
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
426
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
427
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
tervemet.
Még mindig nem értem, hogy Antónia, a tapasztalt és állami ügyekben
jártas nő, miért akart feltétlenül megemlékezni rólad a végrendeletében,
noha óva intettem ettől. Volt egyéb beszélnivalónk is, és igazat szólva a
mámorban teljesen megfeledkeztem az egész végrendeletről meg
meggondolatlan ígéretéről, amikor azt kívánta, hogy az Antonianus
melléknevet adjuk neked.
Haladéktalanul meg kellett szabadulnom Rubriától, mivel ő mint Vesta-
szűz, igazi származásod egyetlen jogilag számba jöhető tanúja volt. Nem
akarok szőrszálhasogató részletességgel mesélni a vele való
találkozásomról. Csak annyit említek meg, hogy előtte meg kellett látogat-
nom a megöregedett Locustát Nérótól ajándékba kapott tanyáján, amelyet
igen otthonosan rendezett be. Ennek a kertjében termesztette a
gyógynövényeket fiatal tanítványai segítségével, ültetéskor és a magvak
meg a gyökerek begyűjtésekor babonás alapossággal figyelemmel kísérve a
csillagok állását és a holdváltozásokat.
Ismét alkalmam nyílt tapasztalnom, milyen fontos és hasznos, ha az ember
fiatalkorában mások előítéleteivel nem törődve, baráti kapcsolatokat köt.
Locusta őszintén örült, amikor meglátott, és még fizetséget sem kért
segítségéért. Élénken csevegtünk Agrippináról, Claudiusról és ifjúkorunk
Rómájáról, amely után már mint öregasszony olyan, fájón vágyódott, hogy a
tűzvész után nem is akart az új Rómába járni. Az ilyen látogatás talán az
egészségének sem tett volna jót. Természetesen ajándékokat vittem neki,
többek közt egy zsidó amulettet, mivel tudtam, hogy értékeli a varázseszközöket.
Örömmel mondhatom, hogy Rubria váratlan halála semmilyen gyanút nem keltett az orvosok
között. Az arca sem feketült meg, öreg napjaiban olyan tökélyre vitte Locusta a tudományát. De
hiszen Néró készségesen bocsátott a rendelkezésére bizonyos bűnözőket,
akik jobbat nem érdemeltek, úgyhogy rajtuk próbálhatta ki a szereit.
Látogatásom Rubriánál nem szolgáltatott alkalmat kérdezősködésre, mert
gyakran jártak nála látogatók a Vesta-szüzek átriumában. Saját kezűleg
falazhattam be a legtitkosabb rejtekhelyemre a törvényes formában zsinórral
és pecséttel ellátott okiratot, amelyben Rubria megerősítette Claudia
törvényes származását, megismételte a megboldogult Paulina vallomását, és
elismerte, hogy Antónia anyádat, Claudiát törvényes féltestvérének tartotta, és ennek
szentesítésére adta neked a saját neve után az Antonianus melléknevet.
Külső jelekből előre észrevehettem, hogy kegyvesztett lettem, és így nem
lepődtem meg, amikor Néró maga elé rendelt. Sőt éppen ellenkezőleg,
szerintem jól felkészültem erre. Néró száját harapdálva, remegő állal
rámparancsolt:
– Mesélj csak a házasságodról, Manilianus, mert semmit sem tudok róla.
Próbáld hihetően megmagyarázni, miért emlékezett meg Antónia a
végrendeletében a fiadról, sőt még a saját nevét is adta neki. Még arról sem
tudtam, hogy Epaphroditosz fattyán kívül még egy fiad van.
Kerültem a tekintetét, tőlem telhetőleg igyekeztem remegni a félelemtől,
és őszintén szólva ez nem is esett nehezemre. Néró azt hitte, hogy titkolok
valamit, és így folytatta:
– Azt még megérteném, ha Antónia beérte volna azzal, hogy a fiadra csak
anyai nagybátyjának, Seianusnak a pecsétgyűrűjét hagyja. De érthetetlen,
hogy a fiadra testálta a Iulius-nemzetség bizonyos ékszereit, amelyeket
Claudius anyjától, az öreg Antóniától örökölt. Ezek közé tartozik az a válltű,
428
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
429
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Jóízűen nevettem, de Néró nem nevetett velem, csak komoran meredt rám.
– Hihető lenne a magyarázatod – mondta –, de sajnos, olyan kellemetlenül
áll a dolog, hogy Antónia több mint fél évvel ezelőtt pecsételte le és
hitelesítette végrendeletének záradékát. Akkor még sejtelme sem lehetett
arról, hogy egyszer még megvetendő feljelentőként működsz közre a Piso-
féle összeesküvés leleplezésében.
Megértettem, hogy többet kell beismernem. Erre elő is készültem, noha
először természetesen kerteltem és mellébeszéltem, nehogy hirtelen
őszinteségemmel növeljem Néró gyanakvását. Szilárdan hittem, hogy
mindenki titkol előtte valamit. Ezért leginkább azzal keltettem benne bizalmat, ha hagytam,
maga jusson arra a következtetésre, hogy még mindig félre akarom vezetni.
A padlóra meredtem, lábammal a mozaikképet kapargattam, amely abban
a szobában éppen az összeölelkező Marsot és Venust ábrázolta, amint Vulcanus
rézhálójába bonyolódnak. Szerintem nagyon illett a helyzethez. Kínomban a tenyeremet
dörzsöltem, s egy szó sem jött ki a számon, míg Néró rám nem üvöltött:
– Ki vele, beszélj, vagy különben le kell tépetnem rólad azt a vadonatúj zsinóros csizmát. A
szenátus örülne neki, azt bizonyára sejted.
– Uralkodóm! – kiáltottam fel. – Bízom nemeslelkűségedben és
tapintatodban. Senki se tudja meg tőled ezt a szégyenletes históriát.
Legalábbis sohase mesélj róla. A feleségemnek elviselhetetlen a féltékenysége.
Élemedett korban van már, és nem is értem többé, hogy egyáltalán miként eshettem a
kelepcéjébe egészen a lobogó menyasszonyi fátyolig.
Néró nyomban valami ínyencséget szimatolt, a száját nyaldosta, és
engesztelően megjegyezte:
– Azt állítják, hogy a zsidó nőknek megvannak a maguk előnyei az ágyban.
Természetesen általa is hasznot húztál a zsidókkal kötött kapcsolataidból.
Engem nem szedsz rá. Semmit sem ígérek. Halljuk!
– Becsvágyában a feleségem a fejébe vette, hogy a fiunk névadására meghívja Antóniát –
ismertem be dadogva –, amikor tanúk jelenlétében az ölembe vettem a fiút, és a saját
gyermekemnek ismertem el.
– Ahogyan annak idején Lausust is elismerted – jegyezte meg tréfásan Néró. – De folytasd!
– Nem is képzeltem, hogy Antónia eleget tesz a meghívásnak, noha a nagyanyja
szabadosának az unokájáról volt szó – magyaráztam. – De abban az időben
Antóniának bizonyára kevés társasága lehetett, és változatosságra vágyott.
Az illendőség kedvéért magával hozta Rubria Vesta-szüzet is, aki, mellesleg
szólva alaposan leitta magát ez alkalommal. Béke az emlékének. Csak úgy
tudom értelmezni, hogy Antónia sokat ígérő dolgokat hallott felőlem, és
kíváncsiságból ismeretséget akart kötni velem. Hacsak már akkor nem akart
barátokat szerezni magának, szem előtt tartván a jövendő célokat. Miután
bort ivott, értésemre adta, hogy szívesen látna a házában a Palatinuson, de
rabszolga származású feleségem nélkül.
Néró vörösödni kezdett, a száj szöglete nyáladzott. Közelebb hajolt hozzám, hogy egyetlen
szavamat se szalassza el.
– Vagyok annyira hiú, hogy megtisztelésnek tartottam a meghívást, noha
arra gondoltam, hogy a bortól felhevülve vagy csak szeszélyből beszélt –
folytattam. – De egyik este elmenteni hozzá, és olyan barátságosan fogadott,
amire nem is számítottam. Nem, uralkodóm, nem merem tovább folytatni.
– Ne szégyenkezz – jegyezte meg Néró. – Pontos tudomásom van bizonyos látogatásaidról,
amelyeket nála tettél. Elmondták nekem, hogy reggelig is eltartottak. Tulajdonképpen felvillant
430
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
bennem a gyanú, hogy a fiadat esetleg Antónia szülte neked titokban. De úgy hírlik, hogy a fiad
már kéthónapos. Ezenkívül mindenki tudja, hogy Antónia magtalan, mint egy öreg tehén.
Vöröslő képpel elismertem, hogy Antónia nagy vendégszeretetet tanúsított
irántam az ágyban is, és annyira belém habarodott, hogy újra meg újra találkozni akart
velem, bár a feleségem miatt nagyon féltem, hogy kiderül ez az alkalmi viszony. De bizonyára
olyan jól kielégítettem Antónia vágyait, hogy ezért emlékezett meg a fiamról a végrendeletében,
mivel az illendőség kedvéért rám semmit sem hagyhatott.
Néró úgy nevetett, hogy kezével a térdét csapkodta.
– Az a vén kanca! – kiáltott fel. – Hát csakugyan leereszkedett hozzád? Bár nem te voltál az
egyetlen. Akár hiszed, akár nem, nálam is próbálkozott, amikor egyszer jóindulatomban
túl lelkesen tettem a szépet neki a jó rokoni kapcsolatok ápolása érdekében.
Természetesen akkor ittas voltam, de még mindig emlékszem a hegyes
orrára meg a vékony ajkára, amikor erőnek erejével átölelte a nyakamat, és
meg akart csókolni. Aztán azt az esztelen pletykát terjesztette, hogy állítólag
megkértem a kezét. Piso nyaklánca elég meggyőzően beszél a züllöttségéről.
Bizonyára lefeküdt a rabszolgáival is, ha jobb nem jutott. Ezért feleltél meg
neki.
A kezem ösztönösen ökölbe szorult, de sikerült csukva tartanom a szám.
– Statilia Messalinának különben nagyon tetszik Piso nyaklánca – mesélte
Néró. – Sőt, még a mellbimbóját is ugyanolyan színűre festi, mint azok a
fecskevér rubinok.
Néró annyira csodálta a saját éleslátását, hogy éreztem, túl vagyok a legnagyobb
veszélyen. Természetesen az is segített rajtam, hogy Néró inkább hitt
rosszat az emberekről, mint jót, és a jóságot merő színlelésnek tartotta, s
másokat is a saját mércéjével mért.
– A szíriai drágakő kereskedő arcátlanságában megpróbálta visszakövetelni
a nyakláncot – folytatta –, s azt állította, hogy hitelbe adta Pisónak. De a
szemébe néztem, s feldühödve megkérdeztem, hogy ő, az értelmes
kereskedő, hogyan nyújthatott ekkora hitelt Pisónak, mikor az egész város
ismerte gyatra anyagi helyzetét. Nem tudott mit válaszolni, és azóta semmit
sem hallottam felőle. Bizonyára hálát ad Szíria isteneinek, hogy kapzsisága
miatt nem feszítették keresztre. Nyilvánvalóan tudott az összeesküvésről.
Különben nem adott volna hitelt Pisónak, hogy a kegyeibe férkőzzék. De Néró
nem kicsinyes. Ezt te is tudod.
Néró vidám lett és megkönnyebbült, de nem lett volna hírhedt tréfacsináló, ha a titkolózásom
miatt nem eszelt volna ki olyan büntetést nekem, amelyen az egész város nevet majd. Miután egy
ideig töprengett, így szólt:
– Természetesen szeretném látni a feleségedet, hogy a saját szememmel
győződjem meg zsidó voltáról. Aztán személyesen akarom kihallgatni a
tanúkat, akik jelen voltak a fiad névadásánál. Persze ők is zsidók, ugye?
Iulius Caesar zsinagógájában is tudakozódom, milyen hűségesen jártál oda.
Ezalatt a kedvemben járhatsz, és az ügy tisztázása érdekében
körülmetéltetheted magad. A feleséged bizonyára örül majd neki. Szerintem
helyes és méltányos, hogy éppen azon a testrészeden szenvedd el a büntetést,
amellyel a féltestvéremet bemocskoltad. Köszönd a szerencsédnek, hogy jó hangulatban vagyok,
és ezért ilyen olcsón megúszod.
Megrémültem, és odáig süllyedtem, hogy kérleljem, ne szégyenítsen meg ilyen borzalmas
módon. De magam dugtam hurokba a fejemet, Néró még jobban örült, amikor észrevette
megdöbbenésemet. Vállamra tette a kezét, és így vigasztalt:
431
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
– Úgy van rendjén, ha a szenátusban egy körülmetélt képviseli a zsidók érdekeit, hogy ne
kelljen továbbra is a többiek háta mögött idegen szájon keresztül beszélniük. Menj,
és tedd, amit parancsoltam. Aztán küldd ide a feleségedet meg a tanúkat, és
jöjj ide te is, ha tudsz még járni. A saját szememmel akarok meggyőződni
róla, hogy teljesítetted a parancsomat.
Kénytelen voltam hazatérni, hogy közöljem az ijedt Claudiával és a két tanúval,
hogy ekkor és ekkor találkozunk az Aranyház fogadócsarnokában. Aztán a
praetorianusok táborába mentem, hogy beszéljek a felcserrel, aki
bőbeszédűen bizonygatta, hogy fájdalommentesen el tudja végezni azt a
csekély műtétet. Amikor Afrikában szolgált, sok légiósnak meg centuriónak
tette meg ugyanezt a szívességet, akik ráuntak az állandó gyulladásra,
amelyet a finom homok okozott. Megvolt hozzá a szükséges üreges nádja is.
A hírnevem miatt nem akartam a zsidókhoz fordulni. Ebben nagyot tévedtem,
mert ebben a dologban ők összehasonlíthatatlanul ügyesebbek. Miután
férfiasan elviseltem a felcser üreges nádját és a tompa késével okozott
fájdalmat, a seb később gyulladásba jött, és olyan csúnyán begennyedt,
hogy hosszú időre elment a kedvem attól, hogy férfias szándékkal nőre
pillantsak.
Valójában sohasem jöttem teljesen rendbe, bár voltak még nők, akik
bizonyos kíváncsiságot tanúsítottak heges szerszámom iránt. Hiszen én is
csak ember vagyok, de készségesen elismerem, hogy az ő gyönyörük
hihetőleg sokkal nagyobb volt a magaménál. Talán ez a körülmény is
hozzájárult ahhoz, hogy meglehetősen önmegtartóztató életet folytassak.
Nem szégyellem elmondani ezt, annál is inkább, mert mindenki tud arról a kegyetlen tréfáról,
amelyet Néró az én bőrömre csinált, és erre föl kaptam azt a csúfnevet is,
amelyet az illendőség miatt nem említhetek meg.
Anyád nem sejtette, mi vár rá Nérónál, bármilyen jól igyekeztem is
előkészíteni őt a szerepére. Amikor sántikálva és halottsápadtan
visszatértem a praetorianusok táborából, Claudia meg sem kérdezte, mi
bajom van, hanem azt hitte, hogy pipogya módon Néró haragjától félek.
Természetesen a két zsidó szintén félt, bárhogyan igyekeztem is bátorítani
őket, és emlékeztettem őket az ajándékokra, amelyeket ígértem nekik.
Nérónak csak rá kellett pillantania Claudiára. Tüstént felkiáltott:
– Zsidó asszony! A szemöldökéről meg a vastag ajkáról látszik, az orráról
nem is beszélve. Ősz hajszálak is vannak a fején. A zsidók valamilyen
Egyiptomból magukkal hozott átok miatt korán megőszülnek, így mesélték
nekem. Csoda, hogy ebben a korban még gyermeket tudott szülni. De a
zsidó szívós fajta.
Claudia reszketett haragjában, de azért a te kedvedért csendben maradt. Aztán mindkét zsidó a
legszentebb eskükkel és Jeruzsálem templomára esküdött, hogy ismeri Claudia származását, meg
hogy zsidó, szülei is azok voltak, de a zsidók körében annyira megbecsült családból származik,
hogy a nagyszüleit rabszolgaként már Pompeius idejében Rómába telepítették. Antónia a
jelenlétével tisztelte meg fiam névadását, és nagyanyja emlékére megengedte, hogy a fiúnak az
Antonianus melléknevet adjuk.
A kihallgatás eloszlatta Néró gyanakvásának a maradványait is. Mindkét keresztény ugyan
hamis esküt tett, de annak idején éppen ezért esett rájuk a választásom, mivel a
keresztényeknek egy olyan csoportjához tartoztak, akik okkal vagy ok nélkül
azt állították, hogy a názáreti Jézus megtiltotta az esküdözést. Fontoskodtak
a tanításukkal, és úgy vélekedtek, hogy mindenképpen bűnt követnek el,
amikor esküt tesznek, úgyhogy számukra egyre megy, igaz-e vagy hamis az
432
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
433
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Statilia Messalina, amikor Néró felesége lett, büszkeségében sohasem engedte meg, hogy
Claudiát bemutassák neki.
Néró végleg rendezettnek tekintette az ügyet, és fájdalmamat semmibe véve, másról kezdett
beszélni, miután elbocsátotta a szobából Claudiát és a két zsidót.
– Amint tudod, a szenátusban határozatot hoztatok, hogy hálaáldozatokat kell bemutatni az
összeesküvés leleplezésére – kezdte a mondókáját. – Én fogadalmi ajándékként a Capitolium
templomának ajánlottam fel Scaevinus szerencsetőrét, a bosszúálló Jupiternek
szentelve. A szenátus úgy határozott, hogy áprilist Néró havának kell
nevezni. Én adósa vagyok Ceresnek, mivel el kellett hanyagolnom az
ünnepét. Neki természetesen megvolt a maga része abban, hogy ilyen
szerencsésen megmenekültem az orgyilkosságtól. Az istenek védelmezik a rokonaikat, amint te
is tudod, bár nem hagyhattam, hogy a szenátus istennek nevezzen, és oltárokat állíttasson nekem,
ahogyan a többség akarta. Szerintem fölösleges még az életemben istennek nyilvánítani
engem. A legtöbben úgyis tudják, és csak akadályozná a részvételemet az
énekversenyeken. Ebben az életben beérem a művészi hírnévvel. De a
hálálom után szívesen bevonulok az istenek hajlékába.
A halál gondolatára mogorva lett. Egy ideig töprengett, majd így folytatta:
– Úgy döntöttem, hogy Ceresnek hozzá méltó új templomot építtetek. Az
előző leégett az átkozott keresztény gyújtogatók miatt, és még nem tudtam
újat tervezni. Különben is nyakig vagyok munkával Róma újjáépítése miatt.
De Ceres kultuszhelye mindig az Aventinuson volt. Ott a legjobb akarattal
sem találtam elég nagy telket. A bizalmam visszaállítására és barátságunk
végleges megpecsételésére bizonyára örömest kész vagy Ceresnek
ajándékozni a házadat kertestől az Aventinuson. Ez a lehető legjobb hely. Ne
lepődj meg, ha hazatérve a rabszolgák bontják már a házadat. Sietős a
dolog, és biztos voltam a beleegyezésed felől.
Ily módon Néró pénz és ellenszolgáltatás nélkül kicsikarta tőlem a
Maniliusok ősi családi házát. Érthető, hogy nem törtem ki üdvrivalgásban
kegyessége hallatára. Azt is tudtam, hogy magának tartja meg az egész
dicsőséget, és a templom felszentelése alkalmából még csak meg sem említi
az én nevemet. Keserűen megkérdeztem, hová szándékszik áthelyezni az
ágyamat és a holmimat a szörnyű lakásínség közepette.
– Csakugyan, ez eszembe sem jutott – vidult fel Néró. De apád, vagy pontosabban Tullia
asszony háza még mindig üres. Nem tudtam eladni, mert kísértetek járnak benne.
Megjegyeztem, hogy nem vagyok hajlandó mérhetetlenül nagy árat fizetni egy olyan
házért, amelyben kísértetek járnak, és kifogásoltam a ház előnytelen
fekvését a Viminalison, noha valójában elég közel volt az Aranyházhoz. Azt is
elmondtam, hogy milyen rossz állapotban van, és milyen ügyetlenül tervezték
ezt a túlzottan nagy épületet, és mekkora összegeket követelne, hogy lakható állapotba
hozhassam, hiszen tizenkét éve semmilyen javítást nem végeztek rajta, és a kert is elvadult. Az
új vízdíjak miatt a rendszeres öntözés túlságosan sokba kerül.
Néró élvezettel hallgatta magyarázkodásomat, és végül így szólt:
– A barátságunk bizonyítékául a jelen viszonyok között méltányos áron
akartam eladni neked apád házát. De csúnya dolog, hogy arcátlanul és
méltatlanul alkudozni kezdesz, még mielőtt említettem volna az árat. Most már
egyáltalán nem bánom, hogy tréfából azt a parancsot adtam neked, hogy metéltesd körül magad.
Annak bizonyságául, hogy Néró mindig Néró marad, ingyen neked ajándékozom apád házát.
Nem ereszkedem le, hogy veled alkudozzam.
Természetesen forró köszönetet mondtam Nérónak, noha nem adta ingyen a házat. Hiszen
cserébe oda kellett adnom érte ódon házamat az Aventinuson. Nem mintha nem én jártam volna
434
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
jól a cserével.
Miután elváltunk egymástól, betértem a kincstárnokához, és arra kértem, intézze el gyorsan
az adományleveleket, és a ház bejegyzését az én nevemre, nehogy Néró
megfeledkezhessek nemes lelkű adományától, ahogyan néha megesett. De
szerencsére éppen akkor Néró nem volt nagyon részeg.
Ujjongva gondoltam arra, hogy Tullia asszony háza csaknem felér a körülmetéléssel. Ez a
gondolat némiképpen még akkor is vigasztalt, amikor a gyulladás miatt lázas beteg lettem. El
kell mondanom, hogy én követtem el mindent, hogy megakadályozzam a ház eladását, én
terjesztettem a kísértetjárásról szóló mendemondát, felbéreltem néhány rabszolgát,
hogy éjszakánként üstfedőkkel csörömpöljenek, és bútorokat tologassanak a
kihalt házban. Mi, rómaiak, babonásak vagyunk, ha árnyakról és elhunytakról
van szó.
Így nyugodt lelkiismerettel áttérhetek Néró görögországi diadalútjára, Kephasz és Paulus
sajnálatos halálára, meg arra, hogy miként vehettem részt Jeruzsálem ostromában.
435
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
TIZENHARMADIK KÖNYV
Néró
A Piso-féle összeesküvés elfojtása csaknem két évig tartott, és érintette a provinciák meg a
szövetséges államok gazdagjait is, akik bizonyíthatóan tudtak a tervről, anélkül,
hogy leleplezték volna azt. Bármennyire könyörületes volt is Néró, és
gyakran számkivetésre változtatta a halálos ítéletet, amikor csak lehetséges
volt, az összeesküvés révén mérhetetlenül nagy kiadásai mellett az állam pénzügyeit
is még valamelyest sikerült rendbe szednie.
A valóságban a Parthia elleni háború előkészületei nyelték el az
államkincstár költségvetésének oroszlánrészét. A saját kiadásait illetően,
ahhoz képest, hogy császár volt, Néró meglehetősen mértékletes volt, ha az
ember bizonyos római gazdagokra és újgazdagokra gondol. A megboldogult
Petronius hatására Néró igyekezett jó ízléssel javítani a felkapaszkodott
előkelőséget, de persze olykor-olykor megbotlott az úton, mivel Petronius nem
adhatott többé tanácsokat neki.
Néró becsületére meg kell említeni, hogy az államkincstárt például csak a
szállítási költségekkel terhelte meg, amikor a Palatinuson a tűzvészben
megsemmisült műkincseit páratlan új szobrokkal és műtárgyakkal pótolta.
Akchaiába és Asia provinciába műértő bizottságot küldött, hogy járjon be
minden számottevő várost, és küldje az Aranyházba a legértékesebb
szobrokat.
Ez bizonyos elégedetlenséget váltott ki a görögökből. Pergamonban
egyenesen fegyveres zendülés robbant ki. De a bizottság olyan
hozzáértéssel végezte munkáját, hogy még Athénból, amelyet a hajdani
hódítás alkalmával alaposan kifosztottak, és Korinthoszból is, amely annak
idején megsemmisült, és amelyet annyira kifosztottak, hogy kő kövön nem
maradt, páratlanul értékes szobrok és festmények kerültek elő, amelyek
Görögország nagyságának idejében készültek.
Az új virágzásba lendült Korinthosz gazdag kereskedői és hajótulajdonosai
jó munkát végeztek, amikor az évek során kiegészítették
műgyűjteményüket. Még a tenger szigetein is, amelyeken nemigen
keresgéltek Róma számlájára műkincsek után, régi szobrok kerültek elő,
amelyek nagyon is megérdemelték a díszhelyet az Aranyház termeiben és
oszlopcsarnokaiban.
A ház olyan nagy volt, hogy látszólag üresen tátongott, bár a bizottság hajórakomány
számra küldözgette az árut. Azokat a szobrokat, amelyek kevésbé tetszettek
neki, Néró a barátainak ajándékozta, mert őneki csak a legkiválóbb régi
alkotások tetszettek, így jutottam hozzá márvány Aphroditémhez, amelyet
Pheidiász faragott. Színezése csodálatosan épen maradt, a szobrot még most is sokra becsülöm,
a fintorgásod ellenére is. Próbáld egyszer felbecsülni, hogy felszaladna az ára, ha versenyistállód
fenntartására egyszer kénytelen lennék árverésen áruba bocsátani.
A küszöbön álló parthus háború miatt és lelkiismeretének megnyugtatására,
Néró visszavonta a pénzreformot, és Juno Moneta templomában teljes értékű
pénzt veretett, amint az államkincstárban összegyűlt az arany meg az ezüst.
A légiók, amelyeket Corbulo korábbi légióinak a megerősítésére kezdtek a
legnagyobb titokban Keletre átdobni, annyira elégedetlenek voltak bérük
vásárlóerejének csökkenése miatt, hogy a pénz korábbi értékét katonai
436
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
437
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
438
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
439
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
parthusok ellen küldte őt, és a parthusok úgy ölték meg, hogy olvasztott
aranyat öntöttek a szájába, hogy legalább egyszer megtölthesse a hasát
arannyal. Vakmerő fiam, talán jó lesz észben tartanod a történelemnek ezt a
tanítását. Ha egyszer oda kell menni, ne te menj magad, hanem küldj valaki
mást. Fölösleges mesélnem neked Parthia történetéről és az uralkodó
Arsakida nemzetségről. Tele van testvérgyilkossággal, államcsínnyel, keleti
álnoksággal és általában olyasmivel, ami nálunk Rómában sohasem
történhet meg. Róma császárai közül a nyilvánosság előtt voltaképpen csak
ősapádat, Iulius Caesart gyilkolták meg. Ő maga okozta a halálát, amikor
puszta hiúságból nem vette figyelembe a jó tanácsokat. Ezenkívül a gyilkosai
egészen őszintén hitték, hogy hazafias indítékokból cselekszenek. Gaius
Caligula más eset. Megbízhatóan sohasem sikerült bebizonyítani, hogy Lívia
megmérgezte volna Augustust, és hogy Caligula valóban megfojtotta
Tiberiust. Agrippina úgy mérgezte meg Claudiust, hogy kerülte a fölösleges
nyilvánosságot. Bárhogyan nézzük is ezeket a dolgokat, illő módon lettek
elintézve, hogy úgy mondjam, családi körben.
Ezzel szemben az Arsakidák a hajdani perzsa birodalom törvényes örököseinek tartják
magukat, dicsekednek egymás közötti gyilkosságaikkal és azzal, hogy azokat milyen ravaszul
követték el, immár háromszáz éves uralkodásuk során. Nem is kísérelem meg, hogy felsoroljam
bonyolult gyilkossági históriáikat. Tapasztalatuk mindenesetre van. Elegendő, ha
megemlítem, hogy Vologesesnek sikerült megerősítenie a hatalmát, és
Róma számára ravasz ellenfelet jelentett.
Az öccsét, Tiridatest megtette Armenia királyának, hogy szorult helyzetbe hozza. Armeniát
Corbulo hadjárata alatt háromszor pusztították el, és hódították vissza váltakozó
szerencsével. Az armeniai háborúban két légió szenvedett olyan
megszégyenítő vereséget, hogy a fegyelem visszaállítása végett Corbulo
utólag kénytelen volt sorshúzás alapján minden tizedik embert kivégeztetni.
A fegyelem visszaállítása és a küzdőkészség fejlesztése az elpuhult szíriai
légiók esetében több éves munkát követelt. Most kezdi meghozni a
gyümölcseit.
Vologeses kénytelen volt egyezkedni, és Armeniát Róma szövetséges országává nyilvánította,
hogy Ekbatanától távol tartsa az öccsét, mint Armenia királyát. A légiók és a lovasság
jelenlétében Tiridates Néró elé tette a diadémját. Erre a célra Néró szobrát szenátori elefántcsont-
székre állították. Tiridates esküvel ígérte meg, hogy személyesen jön Rómába a szövetség
megerősítésére, és Néró kezéből veszi át a diadémot.
De nem mutatkozott Rómában. A sürgetésre puszta átlátszó kifogásokkal válaszolt, többek
között azt hozta fel, hogy hitbéli okok miatt nem teheti ki magát a tengeri út veszedelmeinek.
Amikor szárazföldi utat javasoltak neki, a szegénységére panaszkodott. Armenia újjáépítésére
kétségtelenül rámehetett minden vagyona.
Néró megígérte, hogy fejedelmileg viseli az ő és kísérete szárazföldi
utazásának költségeit Róma területén, de Tiridatesnek nem kegyeskedett
megérkeznie. Biztos értesülések azt bizonyították, hogy szükségtelenül erős
kapcsolatokat kötött azokkal az armeniai előkelőkkel, akik életben maradtak,
miután a rómaiak és a parthusok váltakozva és egymással versengve
végezték ki a szemben álló tábor híveit, akik a kezükbe kerültek.
A szenátus keleti bizottságában Tiridates késlekedését gyanús dolognak
tartottuk. Biztosak voltunk abban, hogy titkos parthus ügynökök keleten
elégedetlenséget szítanak Róma szövetséges országaiban, sőt a provinciákban
is, hogy megakadályozzák a küszöbön álló háborút. Lepénzelték a germán törzseket, hogy
mozgolódásukkal gátolják meg a légiók átcsoportosítását keletre, és mindenféle ígéretekkel még
440
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
441
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
legalábbis mindig civakodtak, akár Félix, akár Festus volt a procurator. Herodes
Agrippa király mégis szemlátomást őszintén aggódott.
Ezért a keleti bizottságban úgy döntöttünk, hogy Szíriából mindenesetre
egy-egész légiót küldünk oda, hogy kemény eszközökkel fojtsák el ezeket az
alkalmatlan időben támadt zavargásokat. A légió legalább menetelési
gyakorlatra tenne szert, ha már katonai dicsőségre nem. A véleményünk
szerint a dorongokkal felfegyverkezett és köveket dobáló zsidók nem
jelentettek igazi ellenfelet a képzett légiók számára.
Így végre sikerült elvitorláznunk arra az útra, amelyről Néró már régen
álmodozott, és amelynek az volt a célja, hogy feltegye a koronát művészi
pályafutására. Céljának elérésére előre elrendelte, hogy Görögország
valamennyi hajdani játékát egymás után kell megtartani, miután ő
megérkezik, hogy így valamennyi versenyen részt vehessen.
Tudomásom szerint ez volt az egyetlen eset, amikor az olümpiai játékokat
a kitűzött évről előbbre hozták. Mindenki megérti, milyen nehézségeket
okozott ez, főképpen a görögök időszámításában. A múltjukkal büszkélkedve
ők még mindig olümpiai játékok szerint számolják az éveket, az első
olümpiai játékoktól kezdve, noha beérhetnék azzal, hogy az éveket csak a
város alapításától számítsák, ahogyan azt mi rómaiak tesszük. Akkor az
időszámítás egységessé válna, de a görögök mindenben bonyolultak akarnak lenni.
Az indulás előtt az utolsó pillanatban Néró kijelentette, hogy nem viszi
magával az útra Statilia Messalinát. Oknak azt hozta fel, hogy nem
kezeskedhet Statilia biztonságáért a hamarosan kitörő háború miatt. A
tényleges ok útközben derült ki. Néró végre talált valakit, akit régen keresett
már, és akinek a vonásai Poppaeára emlékeztettek. Sporus volt a neve, ám
ami a nemét illeti, sajnos, nem nő volt, hanem egy rendkívül szép ifjú.
Ő azt állította, hogy a szívében inkább leánynak érzi magát, semmint
fiúnak. Ezért Néró a saját kívánságára bizonyos műtétet hajtatott végre rajta,
és azokat a szereket szedette vele, amelyeket egy alexandriai orvos ajánlott,
hogy megszüntessék szakálla növését, megnövesszék a mellét, és különben
is kifejlesszék benne a női tulajdonságokat.
Nehogy újra vissza kelljen térnem erre a rosszallást kiváltó históriára, megemlítem, hogy Néró
Korinthoszban házasságot kötött Sporusszal a szokásos szertartással, és attól kezdve úgy bánt
vele, mintha a törvényes felesége volna. Néró ugyan azt állította, hogy az esketés a
hozománnyal, a fátyollal és a nászmenettel együtt bizonyos misztériumok által megkövetelt
formaság volt, és jogilag egyáltalán nem érvényes. Isteni mivolta miatt úgy vélekedett, hogy
ő is kétnemű, mint minden férfiisten. Nagy Sándor erősítette meg ezt a
hiedelmet, amikor Egyiptomban istenné nyilvánították, Ezért Néró a
hajlamait isteni mivolta újabb bizonyítékának tekintette.
Olyan szilárdan hitte, hogy igaza van, hogy még a Sporus rovására elhangzott
vaskos tréfálkozást is eltűrte. Egyszer tréfálkozva megkérdezte egy sztoikus
elveiről ismert szenátor véleményét erről a házasságról. Az aggastyán
gonoszul így válaszolt: “Jobban állnának az ügyek az emberek világában, ha
atyádnak, Domitiusnak, ugyanilyen felesége lett volna.” Néró nem haragudott meg, hanem
nevetett, teljes mértékben értékelve a célzást.
Néró béketűréséről megemlítem még, hogy közvetlenül görögországi utunk
előtt Datus, ez a tehetséges színész csúfondárosan kigúnyolta őt a
színpadon. Énekének szövegét: “Maradj egészséges, anyám” arcátlanul úszó
mozdulatokkal kísérte, olyan világosan célozva Agrippina halálára, hogy a
legostobább is megértette.
442
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
443
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
szenátus többi tagján napokon át a felvilágosultság ragyogása látszott, miután olyan isteni
titkokról szereztek tudomást, amelyeket a történelem folyamán még senki sem mert a
kívülállóknak elárulni.
Aztán jött a hihetetlen és szégyenletes hír, hogy a zsidó szabadcsapatok szétverték, és az utolsó
emberig megsemmisítették a szíriai légiót, amikor Jeruzsálem falai alatt
megfutamodott. A zsidók templomukban áldozati ajándéknak szentelték a
legyőzött légió elzsákmányolt sasmadarát.
Nem említem meg a légió számát, sem a jelvényét, mert törölték a légiók névsorából. A
censorok még mindig tiltják ennek a vereségnek az említését Róma
évkönyveiben. A történetírók általában még említést sem akarnak tenni a
zsidók lázadásáról, noha Vespasianus és Titus egyáltalán nem szégyellte a
győzelmét, hanem diadalmenetet tartott utána. A légió törlése részben takarékossági
okokból történt, mivel a parthusok elleni háború kútba esett.
Amikor a hír megérkezett, keleti bizottságunk egyik tagja gyáván visszaszökött Rómába, egy
másik pedig rémületében felvágatta az ereit. Hiszen a félelmetesnek bizonyuló zendülés
az egész keleti hadjáratot veszélyeztette, amelynek az előkészítésére olyan
sok pénzt és fáradságot áldoztak.
Az áldozatokról szólva, Vologeses ősi iráni szokás szerint katonai rangjukra
való tekintet nélkül bosszantó módon karóba huzattá a kémeinket. Ez
érthető, ha szabadosokról és kereskedőkről van szó. Hiszen mi is keresztre
feszítettük az ő kémeiket. De néhány centurio meg nemesi származású
haditribunus karóba húzása barbárság volt, és ellentétben állt minden
nemzetközi szokással. Katonai rangjuk miatt törvényes joguk volt ahhoz,
hogy karddal végezzék ki őket. Ezt példaként említem meg arra, hogy milyen
gyűlöletesek a parthusok, és mennyire elkorcsosultak az erkölcseik az
Arsakidák züllött dinasztiája idején.
Elismerem, hogy minden lelkierőmre szükségem volt, hogy szembenézzek
Néróval, amikor bennünket, a keleti bizottság tagjait felelősségre vont a
történtekért. Szerinte nincs magyarázat arra, hogy mi nem tájékozódtunk
kellőképpen, s nem tudtunk arról, hogy a zendülő zsidóknak sikerült
megerősíteniük Jeruzsálem falait, és titokban fegyvereket szereztek, és harci
alakulatokat képeztek. Hiszen mással nem lehetett magyarázni a légió
pusztulását.
Engem mint legfiatalabbat erővel előre taszigáltak, hogy elsőnek szóljak,
ahogyan a haditanácsban szokás. Hivatali társaim bizonyára bíztak Néró irántam tanúsított
barátságában, hiszen nyilvánvalóan nem akartak nekem rosszat. Nem is volt nehéz
kimagyarázkodnom.
Utalhattam a parthusok ravaszságára és arra a mérhetetlenül nagy pénzösszegre, amelyet
Vologeses arra fordított, hogy Róma katonai erejét ott kösse le, ahol csak
tudta. A zsidók természetesen tőle kapták pénzért vagy egyenesen
ajándékba a fegyvereket, amelyeket a sivatagi utakon könnyen lehetett
szállítani úgy, hogy judeai határőrségünk ne vehesse észre. A zsidó
fanatikusok hűsége az ügyük iránt annyira ismeretes, hogy a zendülés terve
érthetően titokban maradt.
A vég nélküli rendbontások abban az időben, amikor Félix és Festus
Caesareából látta el procuratori hivatalát, alkalmasak voltak arra, hogy még
az értelmes embereket is hamis biztonságérzetbe ringassák. Sok hűhó
semmiért, szokták mondani. Judeában éppúgy, mint másutt is, Róma
hagyományos államvezetése megköveteli a megosztás alapján való
uralkodást.
444
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
445
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
semmi rosszat.
Miután elhallgattam, senki sem mert felszólalni. Néró sokáig töprengett a dolgon, haragosan
ráncolta a homlokát, és a száját harapdálta. Aztán, türelmetlenül legyintve a
kezével, ránk parancsolt, hogy menjünk a dolgunkra. Egyéb dolgokon kellett
töprengenie. Nekünk időközben jót tesz majd, ha várakozunk és találgatjuk,
milyen büntetésre szolgáltunk rá hanyagságunkkal.
Mint imperátornak az volt a szándéka, hogy a szenátus meghallgatása nélkül
azt a hadvezért bízza meg Jeruzsálem bevételével, akit jónak tart, és hogy az
ő rendelkezésére bocsátja a szükséges haderőt. Corbulót már magához
rendelte, hogy feleljen azért, amit tett, és amit elmulasztott megtenni. A
parthus hadjárat elhalasztása bizonytalan időre annyira komoly dolog volt,
hogy a döntés előtt Nérónak meg kellett kérdeznie az előjeleket, és be kellett
mutatnia a hagyományos áldozatot.
Valamelyest megkönnyebbülve távoztunk, és hivatalbeli társaimnak jó ebédet adtam
szálláshelyemen. De a falat nem akart lemenni a torkunkon, noha mindkét
híres szakácsom minden tőle telhetőt elkövetett, hogy művészetükről
tanúságot tegyenek. Izgatottan beszélgettünk, s arra sem vettünk
fáradságot, hogy a bort vízzel keverjük. Vendégeim olyan keserű és elfogult
véleményeket hangoztattak a zsidókról, hogy helyre kellett igazítanom őket,
sőt védelmembe kellett vennem a zsidókat.
Hiszen vannak a zsidóknak jó és tiszteletre méltó tulajdonságaik is. Csak népük
szabadságát védelmezik lázadásukkal. Ezenkívül Judea a császár tartománya
volt, nem pedig a szenátusé. Néró maga felelős a lázadásért, hogy Félix után
olyan arcátlan rablót nevezett ki oda procuratornak, aki egyáltalán nem
értette meg a zsidókat.
Talán túlságosan lelkesen védelmeztem a zsidókat, mert hivatali társaim, akiknek már fejébe
szállt a bor, kezdtek furcsa szemmel méregetni.
– Nyilván igaz a história, és csakugyan Heges-szerszám vagy – mondta
becsmérlőén az egyik közülük.
Kellemetlen csúfnevemet valójában szerettem volna titkolni, de szakállas
barátod, Juvenalis gúny versének jóvoltából közszájon forog. Nem, nem
teszek neked szemrehányást, fiam, hogy atyád örömére szándékosan szem
előtt hagytad a verset, amikor itt jártál. Tudnom kell, mit gondolnak rólam,
és mit gondolsz te az apádról. Ezenkívül napjainkban a költők írásaikban még
illetlenebb szavakat is használnak, hogy bennünket, öregeket,
bosszantsanak. Ha jól értem, azt hiszik, hogy az igazságot és a természetes
szóhasználatot védelmezik a mesterkélt ékesszólás ellensúlyozására,
amelyet Seneca hagyott örökül. Talán igazuk van. De legalábbis a
szakállukat Titustól örökölték, aki Jeruzsálemből visszatérve honosította meg
Rómában ezt a divatot.
Erről ennyit. Boroskupám tartalmát hivatali társam szeme közé
loccsantottam. Valószínűleg egymás torkának estünk volna, szenátori
méltóságunk örök szégyenére, ha szerencsés véletlen félbe nem szakította
volna a veszekedést. Jelentették nekem, hogy az egyik szakácsom felvágta
az ereit, mert nem méltányoltuk kellőképpen a művészetét.
Egy tehetséges szakács elvesztése annyira komoly dolog, hogy nyomban észhez tértünk, és
együtt futottunk, hogy szegényt megvigasztaljuk, és hogy megmagyarázzuk étvágytalanságunk
okát. Bekötöztettem a könyökhajlatát, vérzéselállító szereket alkalmaztam, és hívattam
a görög orvost meg a kuruzslót, hogy segítsenek rajta, és magam késő
éjszakáig az ágya mellett ültem.
446
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
447
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
448
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
449
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
450
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
tudom.
Hierax ugyanis jól boldogulva betársult a hajócsúszdába, amelyen
keresztülvontatják a hajókat a földszoroson. Magától értetődő, hogy ennek a
csúszdának a tulajdonosai, akik nagy összegeket fektettek a hajók
vontatásához szükséges erős rabszolgákba is, nem nézték jó szemmel a
csatornaépítési tervet. Hieraxnak bőségesen állt friss vér a rendelkezésére,
mivel a vízhűtéses húsboltjaiban a zsidóknak is árult húst, és ezért zsidó
szokás szerint a vágójószágból ki kellett folyatnia a vért a feldarabolás előtt.
Nála mindig vederszámra állt a vér. Általában véres lepényt süttetett belőle
a rézöntőjében dolgozó rabszolgáknak. De üzlettársainak a tanácsára, a saját
hasznát nem nézve, több napon át feláldozta a jó cél érdekében a saját
jövedelmét, és éjszaka a csatornához kiásott gödrökbe öntette a vért.
Üzlettársai gondoskodtak a megboldogultak sóhajtozásáról és jaj kiáltásairól,
ami könnyű feladat, amint bizonyára említettem már, amikor elmondtam,
hogyan került Tullia asszony háza nem kevés viszontagság után az én törvényes tulajdonomba.
Nérónak természetesen nem mondtam el azt, amit Hierax bizalmasan közölt velem, és külön-
ben sem volt okom rá, hogy támogassam a csatornaépítési vállalkozást. Miután a
praetoriánusok megtagadták a munkát a rossz előjelek miatt, no meg azért
is, mert mint katonák ellenszenvesnek tartották a testi munkát, Néró
megmakacsolta magát, és nagy ünnepség közepette saját kezűleg ásta ki az
első gödröt a technikusai által kijelölt új csatornamederhez, a praetoriánusok és a
korinthoszi nép jelenlétében.
Saját császári vállára emelte azt az első kosár földet, amelyet kiásott, és
hősiesen a kijelölt helyre vitte, a leendő csatorna szélére. Többé nem jelent
meg vér a gödörben, és éjszakai panaszkiáltások sem hallatszottak. A
praetoriánusok felbátorodtak, folytatták a munkát. Erőfeszítéseiket a
centuriók korbácsütései is segítették, mivel ezek nem kímélték a fáradságot,
nehogy nekik maguknak is földet kelljen lapátolniuk. A praetoriánusok emiatt
is kezdtek sötét haragot táplálni Néró iránt, és még jobban gyűlölték, mint
Tigellinust, aki csak alapos menetgyakorlatokkal büntette őket. Még mindig
inkább ezekben akartak kidőlni, mint a lapátnyél mellett.
Miután alaposan fontolóra vettem a kérdést, megvoltak a magam alapos okai, hogy azt
tanácsoljam Hieraxnak, hagyja abba a vér kiöntését a gödrökbe. Igazi okomat nem mondtam
meg neki. Csupán Néró hírnevének kedvéért és a saját jól felfogott érdekében tanácsoltam neki,
hogy viselje el férfiasán a vereséget. Hierax követte a tanácsomat, annál is
szívesebben, mivel a gyanakvó Néró éjszakára őröket állíttatott fel, hogy
illetéktelenek ne juthassanak be a csatorna területére.
Felbecsülhetetlen hasznom volt Hieraxból és a korinthoszi zsidókkal kötött kapcsolataiból,
amikor, mihelyt megjött a hír, hogy Judeában megsemmisült egy légió, haladéktalanul
figyelmeztetést küldtem minden keresztény zsidónak, hogy ezúttal az lesz a legbiztosabb, ha
nem nyitják ki a szájukat, és inkább biztonságos helyekre rejtőznek. Néró utasítást
küldött Itáliába és valamennyi provinciába, hogy a legcsekélyebb rendbontás
esetén azonnal el kell fogni és hazaárulásért vád alá kell helyezni minden
zsidó néplázítót.
Túlzás lett volna azt követelni, hogy egy római hivatalnok jogászfeje képes legyen különbséget
tenni mennyei és földi birodalmak között, Krisztusok és egyéb Messiások között, amikor nyílt
néplázításról van szó. A római észjárás szerint a keresztény zsidók tevékenysége a vallás
ürügyével végzett politikai uszítás volt. Ezen semmit sem változtatott, hogy a sok
rögtönítélő bírósági ítélet után a keresztények körében Nérót kezdték
nyilvánosan Antikrisztusnak szidni, akinek az eljövetelét a názáreti Jézus
451
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
452
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
453
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
454
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
változzanak is az idők.
Nem csoda hát, ha olyankor, amikor zsidókat kísértem a halálba, kezdtem úgy érezni, hogy
Orcus irányítja a lépteimet, a takarómon pedig Charon dermesztő leheletét
éreztem. Ugyanez a kellemetlen érzése volt a szenátus sok más előrelátó
tagjának is, noha óvatosságból egymás között nem beszélgettünk erről.
Senki sem bízhatott többé a másikban. Egyikünk, valahányszor útra indult,
minden eshetőségre, kocsin mindig magával vitt egymillió sestertius
tartaléktőkét aranypénzben.
Néró még azt sem engedte meg nekünk, hogy elébe utazzunk Neapolisba. Ott akarta kezdeni
diadalmenetét Rómába, mivel első ízben éppen Neapolis színházában lépett fel
nyilvánosan. Igazi diadalmenet helyett művészi triumphusszal akart
visszatérni Rómába, hogy a köznépnek legyen miért örvendeznie, és
pihenőnapot tartania. Ez önmagában véve politikailag bölcs dolog volt,
miután a keleti hadjárat kútba esett, de nem volt a kedvünkre, hogy a
követelésére le kellett bontanunk a városfal egy részét Néró diadalmenete
számára. Hiszen ilyen tiszteletadásban a történelem során egyetlen győztes
sem részesült, még maga Augustus sem, amikor diadalait ülte. Szerintünk Néróból
kezdtek kiütközni a keleti egyeduralkodó kellemetlen szokásai. Ilyesmi nem megy Rómában,
akármilyen más szemérmetlenségeket költsön is erkölcseink romlottságáról az a mosdatlan
kölyök.
Nemcsak mi, hanem a nép is, akarom mondani a helyesen gondolkodó polgárok is
a fejüket csóválták, amikor megpillantották Nérót, amint Augustus szent
triumphusi kocsiján a falon ütött nyíláson át keresztülhajt a városon,
nyomában hadizsákmányként szekérszámra a győzelmi koszorúk, és
kíséreteként katonák helyett az egész világ színészei, énekesei és táncosai.
Csataábrázolás helyett nagy vásznakat festetett, és szoborcsoportokat
faragtatott a görög művészekkel a különböző énekversenyeken aratott
győzelmeiről. Aranycsillagokkal díszített bíborköntöst, a fején pedig kettős
olümpiai olajág-koszorút viselt.
Néró becsületére mégis el kell ismerni, hogy a diadalmenetet tartók
hagyományos szokása szerint alázatosan térden ment fel a Capitolium
meredek lépcsőjén, .és a legszebb győzelmi koszorúkat Jupiter Custoson
kívül Róma többi fontosabb istenének is szentelte, nem feledkezve meg
Junóról és Venusról sem. De azért a koszorúkból arra is futotta, hogy az
Aranyház fogadótermének és kerek ebédlőjének a falait is beborítsák velük.
Néró hazatérése mégsem volt egészen olyan vidám, mint a kívülálló hinné.
Statilia Messalina ugyan elkényeztetett és gyenge jellemű nő volt, de
mindenesetre nő, és képtelen volt elviselni, hogy Néró Sporust ugyanúgy
igazi feleségének tekintse, mint őt, és bármikor a szeszélyei szerint
váltogassa a hitvesi ágyat. Olyan zajos családi perpatvarok robbantak ki
közöttük, hogy a palotában csak úgy törtek az edények. Poppaea végzetére
emlékezve Néró nem merte megrúgni a feleségét, Statilia pedig ezt az
előnyt a maga javára fordította. Egy idő múlva Néró dühében visszakövetelte
Junótól azt a győzelmi koszorút, amelyet neki szentelt, mivel mást nem
tehetett. Végül Statiliát Antiumba száműzte. De ez is csak Statilia Messalina
javára vált.
Ő még a mai napon is él, és gyászolja Nérót, már csak a jó oldalára
emlékezve, ahogyan az özvegynek kell tennie. Gyakran tüntetőleg
virágokkal díszíti a Domitiusok szerény mauzóleumát, amely Mars mezejéről
jól látható a Pincius-domb tetején. Közel van Lucullus kertjéhez, amelyben
455
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
456
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
457
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
458
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
názáreti Jézus adott neki. Nem értem, miért. Természetét tekintve egyáltalán
nem volt kőszikla, hanem éppen ellenkezőleg, lobbanékony, hirtelenharagú
és bizonyos körülmények között gyáva. Az-utolsó éjszakán még meg is
tagadta a názáreti Jézust, és Antiokheiában egyáltalán nem viselkedett
férfiasan, amikor megijedt Jakab megbízottaitól, akik törvénysértésnek
tartották, hogy ő körülmetéletlenek társaságában étkezett. De azért Kephasz
feledhetetlen férfi, a gyengeségei ellenére is, vagy talán éppen ezek miatt.
Honnan tudjam?
Paulusról mostanában azt állítják, hogy a nevét állítólag Sergius Paulusról vette fel, mivel ez
mint Küprosz kormányzója, a legmagasabb méltóságú volt azok között, akiket
ő térített meg. Ennek sincs semmi alapja. Paulus a nevét jóval korábban
változtatta Saulusról Paulusra, még mielőtt Sergiusszal találkozott volna,
csupán azért, mert ennek a névnek a jelentése: kicsi, jelentéktelen, ugyanúgy, mint az
én nevem, Minutus jelentése.
Amikor ezt a hitvány nevet adta nekem, atyám még nem sejthette, hogy Paulus névrokonává
tett. De a név nem teszi rosszá az embert. Részben talán a nevem miatt fogtam hozzá ezeknek
az emlékirataimnak a megírásához, hogy bebizonyítsam: a valóságban nem
vagyok egészen olyan jelentéktelen férfi, ahogyan a nevem után hinné az
ember. A legnyomósabb okom az, hogy itt a fürdőben, ahol ásványvizet
iszom, és orvosok őrködnek fölöttem gyomorpanaszaim miatt, kezdetben
nem volt más lehetőségem energiáim levezetésére. Bizonyára arra
gondoltam, hogy számodra hasznos lehet, ha legalább valamit tudsz apádról,
ha majd egyszer a caerei sírboltba zárod hamvaimat.
Gondoskodtam arról, hogy Kephasz és Paulus jól érezze magát rabságuk hosszú
hónapjaiban. Elintéztem, hogy szabadon találkozhassanak és
beszélgethessenek egymással, persze őrök jelenlétében. Mint veszedelmes
politikai bűnösöket, a nép haragja miatt a Tullianumban kellett elhelyezni
őket. A Tullianum nem a legegészségesebb hely, bár természetesen több
éves dicső hagyományai vannak. Itt fojtották meg Jugurthát, zúzták össze
Vercingetorix fejét, ölték meg Catilina barátait, és erőszakolták meg Seianus
kislányát a törvény betűinek beteljesítése végett. Mi rómaiak ugyanis nem végzünk
ki hajadon leányokat.
Ételt és vizet Kephasz és Paulus kielégítő mennyiségben kapott. Paulusnak
papírt és tollakat szereztem, miután észrevettem, hogy túlságosan nyugtalan
lett, hogy nem írhatott, és nem vándorolhatott egyik országból a másikba a többi
zsidóval együtt vitázva. Kephasz nem volt hajlandó vitázni vele, hanem a testvéreként kezelte.
Hagytam, hogy akiknek van bátorságuk hozzá, találkozzanak velük, de nem sokan merték
megtenni. Magam juttattam ki a Tullianumból azt a levelet, amelyben Paulus kérte,
hogy küldjék el neki kecskeszőr köntösét és Troaszban maradt papírjait. Ez
szerintem méltányos volt. Tél idején a Tullianum dermesztően hideg odú.
A levélből ítélve úgy látszott, Paulus félt a kínhaláltól, de ilyen dolgokban
Néró nem volt kicsinyes, noha haragudott a zsidók lázadása miatt, és ebben
minden zsidó néplázítót bűnösnek tartott. Paulus római polgár volt, és
törvényesen megillette az a jog, hogy karddal vegyék a fejét. Az utolsó
tárgyaláson még a bírák sem vonták kétségbe ezt a jogát. A törvény alapján Kephaszt
keresztre feszítésre ítélték, bár nem kívántam az öreg embernek és atyám egykori barátjának
ilyen gyötrelmes halált.
Gondot fordítottam arra, hogy magam kísérhessem el őket utolsó útjukra,
amikor egy friss nyári reggelen, mielőtt még forrón tűzött volna a nap,
elszállították őket a kivégzésre. Úgy rendeztem, hogy más zsidókat ne
459
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
460
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
aratás.
Hitetlenkedve megrázta a fejét, örömkönnyek villogtak a szemében, ujjongva nevetett és
felkiáltott:
– Semmit sem értettem meg belőle, noha egyre csak az ő szavait hajtogattam.
Csak most értem meg. A termés beérett, és a sarló a kézben.
Miután rám pillantott, megáldotta Linust, átnyújtotta neki kopott botját, és így kérte:
– Őrizd az én juhaimat.
Mintha azt akarta volna, hogy én lássam és tanúsítsam ezt. Csak aztán fordult alázatosan a
katonák felé.
A katonák a cölöphöz kötözték, és korbácsolni kezdték. Testi ereje ellenére
sem állhatta meg mély sóhajtások nélkül. A korbácscsattogás és a sóhajok
hallatára az előző napon keresztre feszített zsidók közül az egyik görcsös
halálvonaglásai közepette feleszmélt, kinyitotta láztól fényes szemét,
úgyhogy a legyek felhőként szálltak fel, és ráismert Kephaszra. A szívós, a
hithű zsidó még a kereszten sem tudta megállni gúnyolódás nélkül, hogy a
názáreti Jézust Krisztusnak tartják. A zsidók szent írásaiból idézett mondattal vitára
szólította fel Kephaszt. De annak nem volt kedve vitatkozni.
Ehelyett, miután elviselte a megkorbácsolást, azt kérte a katonáktól, hogy
őt fejjel lefelé feszítsék keresztre. Nem tartotta magát méltónak olyan
dicsőségre, hogy fejjel az ég felé feszítsék keresztre, ahogyan urát, Jézus
Krisztust, Isten fiát feszítették fel. A szám elé kellett tartanom a köntösöm
szegélyét, hogy elrejtsem mosolyomat.
Kephasz az utolsó pillanatokban sem tagadta meg magát, aki mindig egyszerű
halászeszére hagyatkozott birodalma felépítése során. Megértettem, miért
szerette őt a názáreti Jézus. Abban a pillanatban én is szerettem. Hiszen a
józan ész szerint összehasonlíthatatlanul könnyebb úgy meghalni, ha egy
öreg embert fejjel lefelé feszítenek keresztre, úgyhogy a vér a fejébe tódul,
és megpattannak az erei. Akkor a könyörületes eszméletlenség megkíméli az
elítéltet a teljes napig tartó szenvedéstől.
A katonák nevetésben törtek ki, és örömest eleget tettek a kérésének, mivel jól
megértették, hogy a keresztre feszítés ilyen módja megkíméli őket néhány
forró őrségváltásnyi időtől. A kereszten függve Kephasz kinyitotta a száját,
és olyan hangokat adott, mintha énekelni próbált volna, noha szerintem
ebben a helyzetben nem sok oka volt az éneklésre.
Megkérdeztem Marcustól, mit akar még mondani Kephasz. Marcus
megmagyarázta, hogy zsoltárt énekel, amelyben Isten zöld mezőre és frissítő
víz partjára viszi az ő hívét. Örömömre Kephasznak nem kellett nagyon
hosszú szenvedéssel várakoznia zöld mezőire. Miután elvesztette az
eszméletét, megfelelő ideig vártunk, miközben hörögve vonaglott a teste.
Aztán a bűz és a legyek miatt türelmetlenül megparancsoltam a centuriónak,
teljesítse a kötelességét. Az egyik katonának parancsot adott, hogy éles
léccel törje el Kephasz lábszárcsontját, ő pedig a kardját a nyakába döfte,
miközben tréfálkozva kijelentette, hogy zsidó szokás szerint öli meg,
kieresztvén belőle a vért a halála előtt. Sok vér bugyogott ki az öreg
emberből. Marcus és Linus megígérte, hogy gondoskodik a holttest
eltemetéséről az amphitheatrum mögötti használaton kívül helyezett
temetőben. Nem is volt messze onnan. Linus sírt, de Marcus már elsírta a
könnyeit. Kiegyensúlyozott és megbízható ember volt. Megőrizte a
nyugalmát, de a szeme egy másik világba nézett, amelyet én nem láttam.
461
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Bizonyára csodálkozol, miért kísértem el inkább Kephaszt, mint Paulust. Hiszen Paulus római
polgár is volt, Kephasz pedig csak egy öreg zsidó halász. Eljárásom talán bizonyítja, hogy nem
nézem mindig csak a saját dicsőségemet. A magara részéről jobban kedveltem
Kephaszt, mivel őszinte ember volt, és nem bölcselkedett fölöslegesen.
Ezenkívül Claudia nem engedte volna meg nekem, hogy utolsó útjukon
cserbenhagyjam őket. Mit meg nem tettem a családi béke megőrzéséért?
Később vitám támadt Lukáccsal, amikor megtekintésre követelte a vámos
arameus nyelven írt elbeszélését, amely atyám hagyatékaként került a
birtokomba. Nem adtam oda neki. Lukácsnak kétévi idő állt rendelkezésére,
hogy meghallgassa a szemtanúkat, amíg Paulus Caesareában raboskodott Félix
procurator idejében. Szerintem semmivel sem tartoztam neki.
Ezenkívül Lukács meglehetősen ügyetlen orvos volt, bármennyire
Alexandriában tanult is. A gyomorbajom orvoslását legalábbis nem bíztam az
ő tudományára. Azt hiszem, Paulust csodás gyógyításai miatt követte olyan
lelkesen, akár azért, hogy megtanulja az ő tudományát, akár mert
alázatosan elismerte, hogy ő maga alkalmatlan orvosnak, írni tudott, noha
természetesen nem művelt görög irodalmi nyelven, hanem a piaci tájszólást
használva.
Marcust mindig kedveltem, de a fiatalabb, Linus, idővel kedvesebb lett a
szememben. Hiszen ellenkezésem ellenére kénytelen voltam bizonyos
rendet teremteni a keresztények egymás közötti dolgaiban, önmaguk miatt
és a nyilvános zavarok elkerülésére egyaránt. Kephasz annak idején
bizonyos felosztást kísérelt meg, és megpróbálta elsimítani a különböző
csoportok ellentéteit, de mivel tanulatlan volt, nem rendelkezett tényleges
igazgatási képességekkel.
Fedeztem Cletus jogtudományi tanulmányainak a költségeit, emlékezve arra a
hősies magatartásra, amelyet a praetorianusok táborában tanúsított.
Egyszer talán sikerül kielégítő szervezetét létrehoznia a keresztények
körében. Akkor ők politikai támasszá válhatnak számodra. De nem fűzök
hozzájuk túlzott reményeket. Olyanok, amilyenek.
462
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
463
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
464
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
465
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
466
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
jelentőséget annak, hogy a hitvány zsidó nem tett említést rólam. Sohasem
táplálok haragot méltatlan emberek iránt, és bosszulatlan hagyom az
elszenvedett sérelmeket, hacsak rendkívül kedvező alkalom nem visz
kísértésbe. Hiszen én is csak ember vagyok.
Egy szabadosom közvetítésével még fel is ajánlottam, hogy kiadom
Josephus Flavius műveit, a Zsidó háborút és a zsidók történetéről meg
szokásairól szóló írását, bármilyen sok alaptalan dolgot zsúfolt is bele, de
Josephus dölyfösen azt üzente, hogy jobbnak tart egy zsidó kiadót, az én
előnyös feltételeim ellenére. A Zsidó háborúról rövidített kalózkiadást
csináltattam, amikor kiderült, hogy meglepően kapós. Hiszen a
szabadosomnak el kellett tartania a családját meg az idős anyját, úgyhogy
nem elleneztem gyakorlatias javaslatát, hiszen valaki más úgyis megelőzött
volna ebben.
Voltaképpen csupán azért említettem meg ezt az embert, mivel
szolgalelkűségében Vespasianus pártjára állt, és ellenezte szándékomat.
Értesüléseim szerint a városban a legfanatikusabb párt szerezte meg a
hatalmat, és könyörtelenül tevékenykedett, úgyhogy a zsidók a
hadműveletek során valójában inkább egymást öldösték, mint a rómaiakat.
De ilyen a lázadás. A legradikálisabbak bizonyos időre mindig megszerzik a
hatalmat, míg el nem jön az ideje, hogy fájdalmas árat fizessenek
győzelmükért.
Josephus szerint a radikálisok győzelme miatt veszedelmes, sőt lehetetlen
a városban járkálni. Szerinte túl sok odaküldött kémjét elvesztette, bár ezek zsidók
voltak, és olyan jól ismerték a várost, hogy az éj sötétjében akár behunyt szemmel is el tudtak
igazodni benne. Megjegyeztem, hogy eszem ágában sincs a sötétben mászkálni, a lázadók
kijárási tilalmával dacolva, hanem fényes nappal, nyitott szemmel akarok járni. A
zsidók főtanácsától minden eshetőségre védő kíséretet akarok szerezni,
hogy senki se tehessen kárt bennem.
Josephus gúnyosan nevetett, és azt mondta, hogy valóban nem tudom, milyen darázsfészekbe
szándékszom dugni a fejem. Ha valamilyen módon be is jutnék Jeruzsálem falai közé, sohasem
jutnék ki onnét. Miután egy ideig kibúvókat keresett, mégis átadta nekem a város térképét.
Gondosan emlékezetembe véstem a térképet, mialatt a szakállamat növesztettem.
Önmagában véve a szakállam megnövesztése egyáltalán nem volt biztonságos
óvintézkedés, mert szívós zsidó ellenfeleik módjára a légiósok is kezdtek
szakállt növeszteni, és Vespasianus nem büntette meg őket érte. Még azt is
megengedte a légiósoknak, hogy a botbüntetést pénzbírsággal váltsák meg.
Ezért is szerették. Ezenkívül a hadjáratban nehezen tudott volna érvényt
szerezni a római beretválkozási előírásnak, mivel a tulajdon fia, Titus is
selyempuha szakállt növesztett, hogy elnyerje a szép Berenice tetszését.
Azzal az indoklással, hogy meg kell keresnem a legbiztonságosabb pontot
ahhoz, hogy bejuthassak a városba, körbejártam Jeruzsálemet, gondosan
ügyelve, nehogy az ellenség íjainak és hajítógépeinek hordtávolságán belül
kerüljek, noha természetesen nem hiú dicsőségre vágyva kockáztattam az
életemet. Erre megvolt a magam oka, miattad. Ezért a legerősebb vértet
viseltem, a fejemen pedig védősisakot, noha testességem miatt csupán
lihegtem és izzadtam a felszerelés alatt. De ezekben a napokban néhány
fontot fogytam, úgyhogy a szíjak nem szorítottak többé. Ez csak hasznára vált az
egészségemnek.
Útjaimon megtaláltam a zsidók vesztőhelyét, ahol annak idején keresztre
feszítették a názáreti Jézust. A kis domb koponya formájú volt, ahogyan
467
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
468
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Bizonyára valamilyen feladatot tartogat számomra, hiszen olyan csodálatosan meg tudta
jövendölni a Galileai-tenger partján, hogy atyám egyszer még fényesíteni
fogja az ő nevét. Nem tudom ugyan igazán felfogni, hogyan tudna bárki
bármit a vérével fényesíteni, mikor karddal a fejét veszik a vesztőhelyen. De
maradjon ez atyám és a názáreti Jézus magánügye, amelyet bizonyára tisztáztak már
egymás között, ha bármi alapja van annak, amit atyám a láthatatlan birodalomról mondott.
Sokat gondoltam nyájas és jóindulatú atyámra, amint Jeruzsálem falai körül
járkáltam a dögök és a vizelet bűzében. Véglegesen eloszlott a szívemből
minden keserűség, amelyet iránta érezhettem, amiért elhanyagolt
gyermekkoromban. Jobban megértettem őt, amikor arra gondoltam, milyen
kemény feladat vár még rám, amikor arra törekszem majd, hogy a
méltóságodnak megfelelően neveljelek, bár téged apád és anyád
gyengédsége és névadó anyád, Antónia, történelmi emléktárgyai
támogatnak. Kevés fiú tűzhette fel férfitógáját az isteni Augustus saját
válltűjével, amelyet többek között az actiumi tengeri ütközetben is viselt,
amikor legyőzte anyai nagyanyád apját, Marcus Antoniust. Erről ismét
eszembe jut Antónia.
Esténként szorgalmasan kortyolgattam anyám kopott fakupájából, mert úgy éreztem, minden
lehetséges szerencsére szükségem lesz veszélyes vállalkozásomban. Vespasianusnak még
mindig megvolt nagyanyjának horpadt ezüstserlege. Még Britanniából
emlékezett egyszerű fakupámra, s elárulta, hogy azért kezdett atyai
barátsággal viseltetni irántam, mivel tiszteltem anyám emlékét, és a
háborúban nem cipeltem magammal ezüsttálakat meg aranyserlegeket, ahogyan
számos ifjú lovag teszi, amikor a katonai pályával ismerkedni kezd. Az ilyenek kísértésbe
hozzák az ellenséget, és úgyis a rablók zsákmányává válnak. Tartós barátságunk jeléül
mindketten felváltva ittunk a családi kapcsolatok által megszentelt kupákból, mert helyénvalónak
tartottam, hogy Vespasianust megitassam a Szerencse istenasszonyának kupájából. Neki még
minden lehetséges szerencsére szüksége lesz a terveiben.
Fontolóra vettem, merjek-e zsidónak öltözni, amikor a városba igyekszem, de arra az
eredményre jutottam, hogy ez már túlzás lenne, bár szerte a táborban
számos zsidó árust keresztre feszítettek figyelmeztetésül, miután a sötétben
a falak közelébe próbáltak lopakodni, hogy a lázadókat a szándékainkról és
az új római hadigépekről tájékoztassák.
Magamon tartottam a védősisakot, a mellvértet, a pikkelyes szoknyát,
amikor végül fényes nappal a fal felé futottam, annak a pontnak az
irányában, amelyet kiválasztottam. Arra gondoltam, hogy felszerelésem
segíthet abban, hogy megússzam az első ütéseket, ha a városba jutok. Az
őrök parancsot kaptak, hogy sűrűn nyilazzanak utánam, és nagy zajjal hívják
fel kísérletemre a zsidók figyelmét.
Olyan lelkesen teljesítették a parancsot, hogy egy nyílvessző belefúródott a
sarkamba, és azóta a másik lábamra is sántítok. Elhatároztam, hogy
kiderítem, ki volt a túlbuzgó íjász, ha életben visszatérek a táborba, és a
katonai törvények legszigorúbb büntetésével sújtom a parancs
megszegéséért. Hiszen parancsot kaptak, hogy mellém lőjenek, bár olyan
közel hozzám, amennyire csak lehetséges. De miután végül szerencsésen
visszatértem, olyan elégedett voltam, hogy nem vettem magamnak a
fáradságot, hogy előkerítsem az ügyetlen íjászt. Hiszen a sebesülésem
segítette a zsidókat, hogy jobban higgyenek nekem. Ezenkívül később
érdememnek tudták be, amikor leghőbb vágyam teljesült.
Miután egy ideig szidalmaztak engem, a zsidók nyilaikkal és hajítógépeik
469
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
470
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
471
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
saját bőre is veszélybe került. Ezért senki nem is akart rosszat neki. Galba jól
bánt vele. Csak Otho ölette meg, amikor úgy érezte, túlságosan ingatag a
helyzete a véletlen népszerűség hullámain. Mindig sajnálkoztam fölösleges
halála miatt. Ifjúságának súlyos tapasztalatai miatt jobb napokat érdemelt
volna. Néró utolsó éveiben állandó lelki válságban élt, úgyhogy álmatlanság
gyötörte, és ettől még mogorvább lett.
De miért is emlékszem rá? Az ostromlott Jeruzsálemben teljesíthettem
elsőrendű feladatomat, a saját szememmel győződve meg róla, hogy a
templom kincsei megvannak és hozzáférhetőek. Ostromfelszerelésünk
jóvoltából bíztam abban, hogy Jeruzsálemből még egy patkány sem tudna
elmenekülni aranypénzzel a szájában.
Bizonyára magad is megértesz annyit, hogy a te jövőd érdekében
kézzelfogható biztosíték nélkül nem ajánlhattam fel kölcsönbe Vespasianusnak a
Caesareába szállított tizenkét vasládám tartalmát, hogy pénzeljem császárrá kikiáltását. Bíztam a
becsületességében, de miattam és a többi pénzember jóvoltából Róma pénzügyei kuszált
állapotban voltak, és küszöbön állt a polgárháború. Kénytelen voltam biztosítani a
járandóságomat. Csupán azért kockáztattam az életemet, és tolakodtam be Jeruzsálembe.
Természetesen gyorsan értesüléseket gyűjtöttem a város védőinek
hangulatáról, a falakról, a hajítógépekről, az éhínségről és a vízkészletekről
is, mivel az én érdekeim is megkívánták, hogy ezek az értesülések
eljussanak Vespasianushoz. Víz bőségesen volt a városban a föld alatti
ciszternákban. Vespasianus az ostrom kezdetén bizakodva nyomban
elvágatta azt a vízvezetéket, amelyet negyven évvel ezelőtt Pontius Pilátus
építtetett. A zsidók egészen a lázadásig ellenezték a vízvezetéket, mert nem
akartak a városon kívülről érkező víztől függni. Ez is bizonyítja, milyen régen
készülődtek a lázadásra, az alkalmas pillanatra várva.
De élelmiszerkészleteik nem voltak. Láttam csonttá és bőrré fogyott anyákat,
akik árnyakra emlékeztettek, és ölükben csontvázszerű gyermeket
hordoztak, és hiába próbálták kiszorítani mellükből az utolsó csepp
anyatejet. Az aggokat is sajnáltam, mert nekik egyáltalán nem osztottak
élelmet. Minden élelemre a fegyveresen harcoló és a falakat védő
fanatikusoknak volt szükségük.
A húspiacon láttam, hogy a fecske és a patkány kincset ért, amelyért annyi ezüstöt fizettek,
amennyit nyomott. Gyanakodva szaglásztam a felaprított édeskés szagú húst, amelyet –
legalábbis én – e végső szükségben sem tettem volna a számba, sejtve,
hogy honnan származik. De ez is kelendő volt a piacon, ha megtartották azt
a zsidó törvényt, hogy a halál beállta előtt a húsból ki kell folyatni a vért.
Vért nem vettek a szájukba, bár a mindennapi áldozatokból sok vér gyűlt
össze.
A templom területén egész nyájak voltak anyajuhokból, amelyeket azért tartottak, hogy
mindennap áldozatot mutathassanak be vérszomjas istenüknek, és a kiéhezett tömeg nem is
próbált hozzájuk nyúlni. Még jelentősebb őrség sem kellett a juhok mellé,
mert szentelt állatok voltak. A papok és a főtanács tagjai még jó húsban
voltak.
A zsidók szenvedései szorongással töltötték el a szívemet, mert szerintem a felfoghatatlan Isten
mérlegén a zsidók könnye ugyanannyit nyom, mint a rómaiak könnye, és a
felnőttek könnyeinél többet nyomnak a gyermekek könnyei, függetlenül
attól, hogy milyen nyelven beszélnek és milyen színű a bőrük. De politikai
okokból feltétlenül fontos volt, hogy az ostrom minél tovább tartson. Irtózatos
hajlíthatatlanságukkal a zsidók maguk zúdították a fejükre önnön végzetüket.
472
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Azt a zsidót, aki megadásról beszélt, vagy akár csak célzást tett arra, hogy tárgyalni kellene a
rómaiakkal, tüstént megölték, és szerintem a húspiacra került, ha erről egyéni
véleményemet nyilváníthatom. A szánalom ébresztése érdekében a hazug
Josephus történetében csupán egy anyát említ, aki megette a tulajdon
gyermekét. Ez annyira általános jelenség volt Jeruzsálemben, hogy ő is
kénytelen volt említést tenni róla, hogy legalább bizonyos mértékig
megőrizze a történelmi szavahihetőség hírnevét.
Utólag Josephusnak méltányos honoráriumot ajánlottam fel a Zsidó háborúnak azért a
kiadásáért, amelyet az én kiadóvállalatom terjesztett, noha kiadásához törvényes jogunk volt.
De Josephus dölyfösségében nem tartott igényt a honoráriumra, csak a
rövidítések miatt lármázott, mint valami igazi író, amelyeket én végeztettem
el, hogy jobban eladhassam a művét, és nem tudtam meggyőzni róla, hogy
ezek a rövidítések csak javították a hosszú lére eresztett könyvet. Az általunk
használt Zsidó lázadás címet mégis Zsidó háborúra változtattam, amikor
feltétlenül ragaszkodott hozzá, és azzal fenyegetőzött, hogy a császárhoz
folyamodik. Hiszen lázadás leveréséért nem lehetett diadalmenetet tartani,
csak a háborúban aratott győzelemért. Ilyen hiúak az írók.
Nem tudom, említettem-e már, hogy az ifjú Lucanus, tulajdon anyjának
feljelentője is üresen csengő verssorokat javítgatott a polgárháborúról írt
költeményében, mialatt elvérzett. Jómagam nem vágyom arra, hogy emlékirataim
hírnévre tegyenek szert. Csak abban reménykedem, hogy egykor tanulságul szolgálnak neked, s
nem becsülöd le apádat, hanem megpróbálsz legalább egy kicsit megérteni engem, amikor már
por leszek.
Miután megegyeztünk afelől, hogy milyen félrevezető híreket viszek
Vespasianusnak a város védelmi képességéről, és hogy a római Iulius
Caesar-zsinagóga titokban milyen politikai támogatást nyújthat a zsidó
lázadáshoz anélkül, hogy önmagát veszélybe döntené, a zsidók főtanácsa
kiengedett a városból. Bekötött szemmel vezettek egy föld alatti folyosón, és
kilöktek egy kőhalmazra, az oszlásnak indult holttestek közé. A bőr lejött a
térdemről és a könyökömről, amint a kőgörgetegben bolyongtam, és az sem
volt kellemes, hogy amikor megbotlottam, öklömmel felpuffadt hulla rothadó
belei közé döftem, mivel a zsidók megtiltották, hogy meghatározott idő
eltelte előtt levegyem a kötést a szememről. Azzal fenyegettek, hogy
különben könyörtelenül belém nyilaznak.
Ez alatt az idő alatt olyan mesterien sikerült elrejteniük a titkos folyosó
nyílását, hogy sok munkámba került amíg rábukkantunk. Végül előkerült,
mivel a saját érdekemben be kellett tömetnem a városból kivezető minden
rést. Visszatérésem módja kinyitotta a szemünket, hogy a városból kivezető
utakat a leghihetetlenebb helyeken is keressük. Jutalmakkal lelkesítettem a
légiósokat, hogy kiássák azokat. Egy év alatt mégsem találtunk háromnál
többet. De miután visszatértem Jeruzsálemből, egy ideig a torkomban vert a
szívem, mivel attól tartottam, hogy a jövőd készpénz-biztosítékai titokban
megcsappannak. Ez az aggályom fölösleges volt. A kincsek megvoltak,
amikor Titus végre elfoglalta a várost. Vespasianus megfizette a tartozását.
De egy évig kellett keleten időznöm, nyugtalanul kóborolva Vespasianus
táborában, amíg a terveim végre megértek a megvalósításra.
473
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
TIZENNEGYEDIK KÖNYV
Vespasianus
474
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
475
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
Mindenesetre egész éjjel úgy sopánkodott a sátrában, hogy végül elfogott az idegesség,
és a légiósoknak fejenként néhány sestertiust osztottam ki, hogy virradatkor
kiáltsák ki őt császárrá. Ezt szívesen megtették, és feltehetően fizetség
nélkül is megtették volna már, de időt akartam nyerni.
Moesia és Pannónia légiói ugyanakkor önként, a saját akaratukból és a saját kezdeménye-
zésükre császárrá kiáltották ki Vespasianust. Néró az utolsó pillanatban bizalmatlanságból és
katonai okokból visszavont egy légiót Pannoniából, mivel a germánok próbaképpen a Dunán át
támadásokat indítottak, miután Vindex lázadásáról hallottak. Az én
tanácsomra Jeruzsálem falai alatt a sokat szenvedett légiósok elhíresztelték,
elterjesztették a többi légió felé, hogy Vespasianus milyen jóságos és
megértő ember, milyen tehetséges, és milyen nyájas az egyszerű
katonákhoz.
Sestertiusaim talán kárba vesztek, de nem vagyok fölöslegesen fukar
ember. Senki sem úgy gazdagszik, ha kap és takarékoskodik, hanem úgy,
hogy kihasználja a kedvező alkalmat, és vállalja a kockázatot, hogy olykor-
olykor kőbe vágja a fejszéjét. A Szerencse istenasszonyát a hajánál fogva kell
megragadni, amikor elsuhan az ember mellett. Ha valaki a fejét vakargatja,
aranyos sarka hirtelen eltűnik az ég peremén.
A moesiai és pannoniai légiók ugyan szintén komolyan aggódtak zsoldjuk kifizetése
miatt. Hiszen ezeknek a polgárháborúban kívül rekedt cohorsoknak
maguknak kellett biztosítaniuk az ellátásukat Galliában, kifosztva a
provinciát, amely hozzászokott Róma békéjéhez és biztonságához. A katonák
kényszerítő körülmények miatt cselekedtek így a létfenntartásuk érdekében,
de amikor lazul a fegyelem, fölösleges erőszak nő ki belőle. Ezt mutatja Otho
katonáinak magatartása is Caerében.
A dunai légiók alakulatai, amelyek akaratuk ellenére a polgárháborúba keveredtek, joggal
féltek a büntetésektől. Az a tény, hogy Vitellius feloszlatta a praetorianus
légiókat, figyelmeztető példa volt. A szíve mélyén az igazi légiós atyai
szigorra vágyik, és alázatosan beéri szerény zsoldjával, ha rendszeresen
kifizetik neki a megszabott napokon, és megtakarított pénzét a légió pénzesládájában
helyezi el, sasmadarának és hadioltárának védelmében.
Amikor Vespasianust Jeruzsálem alatt császárrá kiáltották ki, néhány nap múlva az a gyorshír
lepte meg, hogy tudtán kívül a moesiai és a pannoniai légiók is felesküdtek rá. Gyorsan el kellett
küldenie a dunai légióknak hátralékos zsoldjukat, amelyet a légiók buzgón kértek üzenetükben,
így jól jöttek Caesareában a pénzesládáim, bár kezdetben Vespasianus azt dörmögte, hogy jó
neve ellenében bizonyára kapna hitelt Szíria és Egyiptom gazdagjaitól. Kezdetben
nem értettünk teljesen egyet a templom kincseiből engem megillető rész
tekintetében.
Emlékeztettem rá, hogy Iulius Caesar annak idején a nevére és a jövőjére
olyan mérhetetlenül nagy adósságokba verte magát, hogy a hitelezői
kénytelenek voltak politikailag támogatni őt, mivel az adósságok
kifizetéséhez végül a termékeny és gazdag Gallia egész zsákmányára
szükség volt. Caesar akkor még fiatal volt, és politikai előrelátásában és
hadvezérként is összehasonlíthatatlanul kiválóbb volt Vespasianusnál, aki
már hajlott korú volt, és akit egyszerűségéről ismertek. Heves alkudozás
után végre méltányos egyezményre jutottunk.
De Néró életében Vespasianus sohasem szegte volna meg katonai esküjét, és nem élt volna
vissza Néró bizalmával, annyira esztelenül hűséges volt, nem gondolva a
saját fejére és fiainak a jövőjére. A hűség tiszteletre méltó dolog, de amikor a
politikai viszonyok megváltoznak, nem veszik figyelembe a férfiúi
476
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
477
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
478
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
Ostorius félreállítása a tartós béke útjából igazságos dolog volt, valamennyi jóakaratú ember
szempontjából, noha Ostorius Britanniában személyes bátorságával elnyerte a polgárkoszorút.
De az uralkodónak mindig óvakodnia kell a túlságosait híres hadvezérektől, ha
biztosítani akarja a békét.
Néró valójában egyáltalán semmit sem tett a zendülés leverésére, hogy kerülje a szerinte
szükségtelen vérontást. Önmagát gúnyolva azt válaszolta azoknak, akik szemrehányásokkal
illették, hogy talán az lenne a legtisztább, ha egyedül menne az ujjongó
menetben Rómába siető légiók elé, és énekével maga mellé állítaná őket. Ez
szerintem azt mutatja, hogy valószínűleg megvoltak a saját titkos tervei.
Nem volt üres szóbeszéd, hogy ifjúságában szívesebben ment volna Rhodoszra tanulni, az
uralkodás helyett. Mindig keletre vágyódott, bár Akhaiánál messzebbre sohasem jutott.
Alexandriai utazását kénytelen volt lemondani az ottani zsidók és görögök véres verekedései
miatt. Messzire vágyott. Ezt bizonyítja, hogy Korinthoszból praetorianus expedíciót
küldött annak a tudóscsoportnak a támogatására, amely a Nílus forrásait
kutatta, és mindig érdekelte például az indiai kereskedelem. Az ő érdeme,
hogy Róma támaszpontot szerzett magának a Vörös-tenger déli csücskében,
az Indiai-tengerre vezető keskeny tengerszoros partján, úgyhogy Néró
korától kezdve az Indiába irányuló hajóforgalom Róma ellenőrzése alatt áll.
Parthiáról Nérónak talán pontosabb értesülései voltak, mint a katonai
felderítőknek, akik csupán az utakra, a legelőkre, a forrásokra és a gázlókra,
a hegyszorosokra és a megerősített támaszpontokra fordítottak figyelmet.
Sőt Néró szívesen beszélt a parthusok sajátos civilizációjáról is, bár
kinevettük, mert nekünk, rómaiaknak a szemében a parthusok barbárok és
mindig azok is maradnak, amíg egyszer Róma nem civilizálja őket.
Néró halála után arra gondoltam, hogy nem is volt puszta tréfa, amikor
arról beszélt, hogy hangversenyt rendez Ekbatanában. Tudomásomra jutott,
hogy jelenleg Parthia előkelő köreiben a legnagyobb divat a citerázás meg az
éneklés. Ebben a tekintetben elmaradtak a kortól. Mi itt Rómában Jeruzsálem
meghódításának legszörnyűbb örökségeként hordozzuk a keleti hangszerek
állandó rikoltozását. Hát még a kereplők és a tamburák!
A fiatalság új zenéje beteggé teszi a hozzám hasonló öregedő embert. Olykor-
olykor soha vissza nem térő aranykorként emlékezem vissza a Néró korabeli
reggeltől estig tartó citerázásra, bár nem vagyok zeneértő, és ezt állandóan
hallom is tőled meg az anyádtól.
De azért érthetetlen számomra, hogy amikor olvasol meg tanulsz, mindig a
füled mellett kell ülnie egy rabszolgának, aki kereplőt forgat, vagy az
edények rézfedelét csapkodja egymáshoz, miközben a rekedt énekes
egyiptomi dallamokat sikoltoz. Az eszemet veszteném, ha szakadatlanul ilyesmit
kellene hallgatnom. De te komolyan állítod, hogy máskülönben nem tudsz belemélyedni a
tanulásba, és anyád természetesen mindig mindenben a pártodat fogja, azt magyarázva, hogy én
semmit sem értek meg. Talán szakállt is viselnél, ha tizenöt éves fiúnak kinőne a
szakálla. Titus, szerencsére, ismét hozzászokott, hogy leberetválja a
szakállát, miután Berenicét visszaküldte Rómából Tiberiasba, bár
véleményem szerint a szakállától nehezebben vált meg, mint Berenicétől.
Néró tehát tétlen maradt, miután rossz néven vette mindazt a hazugságot és
nyilvános gyalázatot, amely érte. Galba seregei diadalmasan és Néró
jóvoltából ütközet nélkül meneteltek Róma felé. Így jött el a tavaszi Minerva
napjának előestéje, amikor Tigellinus jónak vélte a szenátus alá rendelni a
praetorianusokat, hogy a saját bőrét mentse. A szenátust titokban már kora
hajnalban rendkívüli ülésre hívták össze. Nem hívták meg minden Rómában
479
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
480
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
481
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
482
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
483
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
fejet a többi praetorianusnak, akik körbevitték a táborban nevetve és így kiabálva: “Cupido
Galba, élvezd fiatalosságodat!”
A fösvénységén kívül, hiszen még az ésszerű jutalompénzt sem fizette meg
nekik, miután császár lett belőle, azért is haragudtak rá, mert miután
belehabarodott az egyik óriás termetű germán testőrbe, egész éjszaka
magánál tartotta, és teljesen kimerítette a szerencsétlent, és reggel még két
sestertiust sem adott neki egy korty borra, hanem azt állította, hogy még a férfinak kellene
hálásnak lennie, amiért egy olyan fiatalos aggastyán barátságát élvezhette, mint Galba. Ez volt
bukásának az egyik oka. A praetorianusok már Tigellinus idejében torkig voltak a beteges
hajlamú férfiakkal.
Visszatérek Vespasianushoz. Öröm volt látni, mennyire meglepődött,
amikor a légiók a reggeli szürkületben császárrá kiáltották ki, hogyan
ellenkezett, tördelte a kezét, és hányszor ugrott le erőnek erejével a pajzsról,
amelyen körülhordozták Jeruzsálem falai alatt. No, nem azért mondom, de a
pajzs bárki számára kényelmetlen ülőhely, ha a katonák ráadásul még
ujjongva a levegőbe is dobálják az embert. Ennyire ittasok voltak az általam
kiosztott sestertiusok jóvoltából. A pénzem egy részét új szíriai szabadosom jóvoltából
visszakaptam. Megszerveztem részére a borárusítási monopóliumot a táborban. Jó pénzt keresett
azzal, hogy a kimérési jogot eladta a zsidó tábori árusoknak.
Miután a pannoniai és a moesiai légióknak elküldte a zsoldpénzt és ezzel együtt
szelíd szemrehányásait a Galliába vezényelt cohorsok fegyelmezetlen
fosztogatásai és erőszakoskodásai miatt, amelyeket a békés lakosokkal
szemben elkövettek, Vespasianus haladéktalanul Egyiptomba utazott. Erre a
célra nem kellett megosztania a Titus parancsnokságára bízott csapatokat,
hanem csak díszkíséretet vett maga mellé, mivel bízott az Egyiptomban
hátrahagyott helyőrségek hűségében. De személyesen kellett biztosítania
Egyiptomot. Nem azért, mert Egyiptom Róma gabonamagtára, hanem azért,
mert egyedül Egyiptomban annyi papír készül, amennyi lehetővé teszi a
földkerekség fölötti ésszerű uralkodást, az adószedésről nem is beszélve.
Az adózás művészetét Vespasianus eddig sohasem sejtett színvonalra
fejlesztette, úgyhogy mi, gazdagok, néha úgy éreztük, hogy szorongatásától
az orrunkból és a fülünkből is folyik a vér. A végbélnyílásról nem is beszélve,
amely erre a fürdőhelyre juttatott. Az orvosok annyira aggódtak az állapotom
és a vérzés miatt, hogy gyógykezelés helyett biztattak, készítsem el a végrendeletemet.
Ezért, miután az orvosok lemondtak rólam, gyomorbántalmaimmal a
názáreti Jézusra bíztam magam. A halál küszöbén álló ember alázatossá
válik. De semmilyen fogadalmat sem tettem neki. Bűneim és keménységem
miatt néhány jótettem aligha nyom valamit a latban, amikor ő a
birodalmában különválasztja majd a kecskéket a juhoktól. Ezért szerintem
fölösleges volt bármit is ígérgetnem.
Az orvosaim nem hittek a szemüknek, amikor a vérzés váratlanul magától
megszűnt. Végül arra az eredményre jutottak, hogy a betegségem nem is
volt életveszélyes, hanem eredetileg pusztán a bosszúság idézte elő, mert
Vespasianus nem egyezett bele bizonyos adótechnikai rendezésbe a
jövedelmem és a vagyonom védelmezésére.
Elismerem, hogy nem a saját zsebére, hanem az állam érdekében szorongat
bennünket, de mindennek van határa. Titus is utálja a bronzgarast, amelyet
Rómában a nyilvános illemhelyek használatáért kell fizetni, bár mindennap
marékszámra gyűlik össze belőle. Az új illemhelyeken ugyan folyóvíz,
márványülések és díszítő szobrok vannak, de odaveszett a nép ősrégi
484
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
485
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
486
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
487
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
488
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
489
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
modelljük megváltoztatására.
A feltaláló elszomorodott, de jutalmul Vespasianus jelentős összeget fizetett
neki, hogy hagyjon fel esztelen találmányaival. A biztonság kedvéért úgy
rendelkezett, hogy a pénzt a feltaláló feleségének fizessék ki, nehogy a férje
meggondolatlanságában hiábavaló kísérletekre tékozolhassa el.
Hasonlóképpen járt el később is, amikor Néró emlékművét távolabb kellett
helyezni az új amphitheatrum útjából. Vespasianus amphitheatrumát az
Aranyház korábbi gyönyörű tavának a helyére építik. Az egyik buzgó
technikus bizonygatta, hogy újfajta gépekkel kevesebb költséggel és
kevesebb munkaerővel tudja elvégezni a nehéz munkát. Bárki felfogja,
milyen nagy összegeket lehetett volna így megtakarítani, ha egy közönséges
egyiptomi obeliszk áthelyezéséhez és felállításához néhány cohorsnyi
szakképzett rabszolgára és sok drága kötélre volt szükség. Vespasianus inkább neki is szép
jutalmat fizetett, hogy semmisítse meg gépeinek a rajzát, mivel megértette, hogy ilyen gépek
használata roppant nagy gazdasági károkat okozna, és ezer és ezer embert fosztana meg a
kenyerétől.
A leleményes hadigépeket nézegetve, sokszor szomorúan gondoltam arra,
hogy egy rátermett technikus milyen kevés fáradtsággal tudna gépeket
tervezni például a földművelés használatára, hogy meg lehessen takarítani a
rabszolgák nehéz munkáját és a vég nélküli verítékezést. Az etruszkoktól
tanult talajjavítási és csatornázási munkálatokban az ilyen gépek páratlanok
lennének. A csatornákba a rőzsecsomók és a kövek helyett agyagból égetett
cserépcsöveket is fel lehetne használni, megközelítőleg ugyanúgy, ahogyan
a cloacáinkat építik, noha ezeket nagyobb méretben készítik. De én is
megértem, milyen végzetes gazdasági következményekkel járna, ha ilyen
találmányokat bevezetnének a gyakorlatba. Akkor mivel keresnék meg a
rabszolgák a kenyerüket meg az olajukat? Az államnak éppen elég kiadása
van abból, hogy ingyen gabonát oszt a polgároknak. A rabszolgákat
dolgoztatni kell, mégpedig nehéz munkákkal. Különben mindjárt ostoba
gondolatok születnek a fejükben. Erre nemzedékek keserű tapasztalata tanított
meg.
Az egyiptomi papok minden szükséges technikai találmányt felfedeztek.
Például szenteltvíz-automatájuk szenteltvizet fröcsköl az ember szeme közé,
ha a megfelelő pénzdarabot bedobja a gépbe. Ez a gép még a teljes súlyú
pénzdarabot is meg tudja különböztetni a kopottól, bármilyen hihetetlenül hangzik ez.
Ezt azért mondom el neked, hogy bizonyítsam: az a csodálatos gyógyítás, amelyet Vespasianus
végzett, nem volt szemfényvesztés. Az egyiptomi papok éppen a saját technikai találmányaik
miatt nagyon gyanakvóak. Például egyáltalán nem hittek a tüanai
Apolloniosznak, amikor hírnevének öregbítésére azt állította, hogy egy szelíd
oroszlánban, amely mézeskalácsot koldult, a hajdani szaiszi Amaszisz fáraót
látja újjászületve. “Nem illő, hogy a legkirályibb állatnak született egykori király
koldulni kényszerüljön, ha mézeskalácsot kíván” – mondta Apolloniosz komoly arccal a
papoknak.
Apolloniosz iránti udvariasságból a papok arany nyakláncot adtak az oroszlánnak, és áldozati
ajándékként Leontopolisz oroszlántemplomába küldték a szokásos ünnepi ceremóniára.
Szerintem mégis inkább Apolloniosztól akartak megszabadulni, mint az oroszlántól, mivel
Apolloniosz zavarta hagyományos ájtatosságaikat az indiaiaktól tanult bölcselkedéseivel. Én
osztom az alexandriai papok véleményét.
Miután Vespasianus a megrázkódtatások miatti álmatlan éjszakát követően
belenyugodott abba, hogy az istenek nyilván császárnak rendelték őt,
490
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
491
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
492
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
493
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
494
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
495
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
496
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
497
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
498
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
499
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
ZÁRSZÓ
500
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
501
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
JEGYZETSZÓTÁR
502
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
503
Az emberiség ellenségei Mika Waltari
TARTALOM
504
Mika Waltari Az emberiség ellenségei
505