nncl2642-6bav1

C. G. JUNG

Gondolatok a természetről
KOSSUTH KIADÓ 1998
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
C. G. Jung: Über die Natur – Das vergessene Wissen
der Seele. Ausgewählt von Marianne Schiess.
Zürich und Düsseldorf, Walter Verlag 1997.
Fordította S. NYIRŐ JÓZSEF
ISBN 963 09 4033 7
© Walter Verlag AG, Zürich/Schweiz 1997
© Kossuth Kiadó, Budapest 1998

Előszó
Kevéssé ismeretes, hogy C. G. Jung életművében az embernek a
természethez való viszonya centrális jelentőségű. Amikor még
egyáltalán nem rendült meg az embereknek a haladásba vetett hite, és
környezetvédelemről jóformán alig esett szó, Jung már felemelte
szavát amellett, hogy vigyázzunk a természetre. A mai
környezetvédőktől eltérően ő az ember belső természetére
összpontosította figyelmét, emiatt mindeddig nemigen vették
tudomásul, hogy a tudós pszichológus bizonyos értelemben „úttörő
természetvédő” volt.
Jung véleménye szerint meg kell változtatnunk a természettel
kapcsolatos gondolkodásunkat, és ennek érdekében mindenekelőtt azt
kell újból megtanulnunk, hogy bensőnkben meghalljuk és komolyan
vegyük a természet halk hangjait. A természet részei vagyunk, és
évmilliók tapasztalatait hordozzuk magunkban. Ha képesek vagyunk
megszívlelni és tudatunkkal összekapcsolni e tapasztalatokat – mivel
külön-külön, egymagukban sem ösztöneinkre, sem értelmünkre nem
hagyatkozhatunk –, emberi rendeltetésünket bensőnkkel és a
bennünket körülvevő természettel összhangban töltjük be.
Az embernek a természethez való viszonyával kapcsolatos
gondolatok jelen vannak Jung egész életművében; ilyen gondolata
például az, hogy „árnyékunk, árnyoldalunk” van, amely összeköt
bennünket a földdel; hogy álmaink képesek megoldásokat ajánlani,
mert ösztönbázisunkból merítenek, amelyből az archetípusok is
származnak; hogy a neurózisok egyik oka a modern embernek az
ösztöneitől való elszakadása, továbbá, hogy az individuációt egy
ösztön vezérli.
Az e kötetben olvasható szemelvények azt szeretnék megmutatni,
hogy mit nyerhetünk, ha természetes bázisunkkal tudatos viszonyban
vagyunk és ennek szellemében élünk.
Az alábbi idézetet C. G. Jung Emlékek, álmok, gondolatok (277-
278. old.) című könyvéből abban a reményben ajánlom az olvasó
figyelmébe, hogy rá tud hangolódni a témára:                                       
„Egyszer Bollingenben tartózkodtam, az első torony építése éppen
akkor fejeződött be. Ez 1923-1924 telén történt. Ha jól emlékszem,
nem volt hó; talán már kora tavasz lehetett. Egyedül voltam, egy hétig
vagy tán egy kicsit tovább. Leírhatatlan csönd vett körül. Ilyen
intenzíven még soha nem éltem meg a csöndet.
Egy este, még ma is pontosan emlékszem rá, a kandalló előtt
ültem és egy nagy üstöt tettem föl a tűzre, hogy legyen a mosdáshoz
forró vizem. A víz forrásnak indult, és az üst dalolni kezdett. Mintha
sok hang vagy mintha vonós hangszerek szólaltak volna meg, mintha
sokszólamú zenekar játszana. Mint valami polifon zene, amit
tulajdonképpen nem állhattam, de most mégis érdekesnek találtam.
Úgy tetszett ugyanis, mintha volna egy zenekar a toronyban is és
odakint egy másik is. Hol az egyik kerekedett fölül, hol a másik,
mintha felelgetnének egymásnak.
Én csak ültem és elbűvölten hallgattam. Több mint egy órán át
élveztem a hangversenyt, a természetnek ezt a varázslatos melódiáját.
Halk zene volt, s benne a természet minden diszharmóniája. Nagyon
helyesen, mert a természet nemcsak harmonikus, hanem iszonyúan
ellentmondásos és kaotikus is. Ilyen volt ez a zene: hangok áradata,
amilyen a vízé és a szélé – olyan csodálatos, hogy leírni sem lehet.”
Marianne Schiess
 A TERMÉSZET BÖLCS
VEZETŐ
Erkölcsös ember számára az etikai probléma szenvedély tárgya, amely
a legmélyebb ösztönfolyamatokban, valamint a legeszményibb
törekvésekben gyökerezik. Az őszemében ez a probléma megrendítően
valóságos. Ezért nem csoda, ha természetének mélységei is
válaszolnak rá.
GW. 15. köt. 289. §

N
em tudjuk megmondani, hogy miért, egyszerűen csak tény, hogy bölcs
dolog úgy gondolkodni, ahogy a régiek szoktak; ha nem így
cselekszünk, az tetszhet nekünk vagy racionalizmusunknak, de
valamit elvesz a világból.
A zsidóknak van egy szép és egyszersmind kaján legendájuk a
szenvedélyről, a gonosz démonról. Egy nagyon szent életű és bölcs
öregember, akit szeretett Isten – mert fölöttébb jóságos természetű
volt, és sokat elmélkedett az életről –, arra a következtetésre jutott,
hogy az emberiség minden baja a szenvedély démonától ered.
Leborult hát az Úr előtt, és esedezve kérte, hogy távolítsa el a világból
a szenvedély gonosz szellemét; és mivel fölöttébb jámbor ember volt,
az Úr megtette neki ezt a szívességet. És a szent életű öregember
miként mindig, amikor nagy tettet vitt véghez, nagyon boldog volt, és
beesteledvén – szokásához híven – kiment gyönyörűszép
rózsaligetébe, hogy élvezze a rózsák illatát. A rózsakert olyan volt,
mint mindig, de valami nem volt rendben, az illat nem volt pontosan
ugyanaz, valami hiányzott, valamilyen szubsztancia nem volt jelen,
olyan volt az egész, mint a sótlan kenyér. Azt gondolta, talán fáradt
már, ezért fogta arany serlegét, lement pincéjébe, és serlegét
megtöltötte csodálatos óborral, amelyben még sohasem csalódott. De
az óbor ezúttal ízetlen volt. Ennek a bölcs öregembernek volt a
háremében egy nagyon szép fiatal felesége, és utolsó csalódása akkor
érte, amikor megcsókolta a szépséget, és a csók, akárcsak a bor meg
az illat, ízetlen volt! Felment hát a jámbor öregember újból a háza
tetejére, és elmondta az Úrnak, hogy nagy az ő szomorúsága, és attól
fél, hogy hibát követett el, amikor azt kérte tőle, száműzze a
szenvedély szellemét; és esedezve kérte: „Nem küldhetnéd mégis
vissza a szenvedély gonosz szellemét?” És mivel ez az öregember
nagyon jámbor volt, az Úr teljesítette kérését. Ennek utána az
öregember újból megízlelt mindent, és csodálatos módon visszatért
minden varázs – a rózsák pompásan illatoztak, a bor felségesen ízlett
és a fiatal feleség csókja mámorítóbb volt, mint valaha!
Ez a történet tehát arra tanít, hogy elveszünk valamit a világból,
ha vétünk a régiek örök törvényei ellen, akár értelmesek ezek most,
akár nem. A világ és létünk teljességgel irracionális, és sohasem
tudjuk bebizonyítani, hogy racionálisnak kell lenniük. Jóllehet teljesen
jogos az a vélemény, hogy léteznek bizonyos racionális
megfontolások, amelyekkel számolnunk kell; az Alpok Európa
közepén van, és ezzel a ténnyel számolnunk kell – mivel akadályozza
a közlekedést, alagutakat kell építenünk. És ugyanígy lelki életünk is
alá van vetve bizonyos törvényeknek, amelyek irracionálisak, az
Alpok ott van lelki kontinensünk centrumában, és ebbe a ténybe bele
kell törődnünk. Máskülönben eltűnik a „világ” gonosz szelleme. Nem
csupán bölcsesség, hanem létszükséglet, hogy meg vagyunk győződve
bizonyos irracionális tényekről. Az általános pszichológiai igazság
kritériuma az, hogy azt, amit gondolunk, elébe tárjuk a bennünk
lakozó ősréginek; ha az rábólint, valószínűleg jó úton járunk, és nem
vagyunk nagyon messze az igazságtól. De ha ez az ősrégi más
véleményen van, tudni fogjuk, hogy a saját utunkat járjuk, és nagy
kockázatnak tesszük ki magunkat.
Traumanalyse. 106. old.

Érdekelni kezdett a tudattalan természete, és feltettem magamnak a

kérdést, hogy vajon vak-e a tudattalan. Erre a kérdésre nemmel
válaszolhattam, a tudattalan általában célra irányuló. De ha azt
kérdezzük, hogy a tudattalan vajon maga a világ, vagy pedig lelki
jelenség-e, erre már nehéz egyértelmű választ adni. Az univerzum
háttereként képtelen voltam az agyat elképzelni, és ezért a célra
irányultság elvét nem terjesztettem ki az univerzumra. De most a
tudattalan és az univerzum közti viszonyra vonatkozó álláspontomat
megváltoztattam. Ha merőben intellektuálisan gondolkozom a
kérdésen, még mindig azt mondom, amit korábban mondtam. De más
szemszögből is nézhetjük a dolgot, és megkérdezhetjük: „Van
bennünk valamilyen szükséglet, hogy kielégítően megoldjuk ezeket a
metafizikai problémákat'„ Hogyan találhatunk megfelelő választ erre a
kérdésre? Az intellektus egyáltalán nem akar foglalkozni ezzel a
feladattal. Viszont választhatunk más utat-módot. Képzeljük el, hogy
valamilyen történelmi problémával foglalkozunk. Ha rendelkezésre
állna ötszáz év, meg tudnám oldani. De elvégre bennem él egy „férfi”,
aki egymillió éves; ő talán meg tudja világítani ezt a metafizikai
problémát. Ha ezeket a dolgokat elébe tárjuk a tudattalannak, ha olyan
látószöget kapunk, amely megfelel „az öregembernek”, minden
rendben van. Ha olyan nézetekhez ragaszkodom, amelyek nincsenek
összhangban a tudattalannal, elkerülhetetlenül megbetegszem miattuk;
ezért nyugodtan kiindulhatok abból, hogy ellentétesek az
univerzumnak valamilyen fő áramával.
Analytische Psychologie. 36-37. old.

A lélek alapja a természet, és a természet teremtő élet. Habár a

természet maga lerontja azt, amit épített, de azután újra felépíti. Amit
a modern értékrelativizmus lerombol a látható világban, azt
visszakapjuk a lélektől. Bár egyelőre csak a sötétségbe és a csúfságba
való süllyedést látjuk; aki nem bírja elviselni ezt a látványt, az
sohasem fogja megteremteni a világosságot és a szépséget. Fény
mindig csak az éjszakából születik, és soha semmilyen Nap sem
maradt állva az égen azért, mert egy aggályos emberi vágy megpróbált
belekapaszkodni.
GW. 10. köt. 187/b §

A tudattalan megannyi terméke maga a tiszta természet. A természet

önmagában véve nem vezető, hiszen nem az ember kedvéért létezik.
De ha fel akarjuk használni mint vezetőt, azt mondhatjuk a régiekkel:
Naturam si sequemur ducem, nunquam aberrabimus [Ha a természetet
mint vezetőt követjük, sohasem fogunk tévedni]. A mágnestű
jelensége nem vezet hajót. Az iránytűt kell vezetővé nyilvánítanunk,
sőt még azon is el kell végeznünk bizonyos korrekciót, mert nem
pontosan észak felé mutat. Ez a helyzet a tudattalan vezető
funkciójával is. A tudattalant a szimbólumok forrásaként a szükséges
tudatos korrekcióval használhatjuk fel, amelyet azonban el kell
végeznünk minden természeti jelenségen, hogy felhasználható legyen
céljainkra.
GW. 10. köt. 34. §

Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk. A

vadak nem piszkosak – csak mi vagyunk azok. A domesztikált állatok
piszkosak, de a vadon élő állatok sohasem azok. Az olyan anyag,
amely nem a maga helyén van, piszok. A túlságosan sok civilizáció
által bepiszkolódott emberek sétálnak egyet az erdőben vagy fürdenek
a tengerben. Racionalizálhatják ezt így vagy úgy, de a valóságban
lerázzák bilincseiket, és megengedik a természetnek, hogy megérintse
őket. Ez megtörténhet belülről is, kívülről is. Ha az erdőben sétálunk
és leheveredünk a fűbe, vagy fürdünk a tengerben, ez kívülről jön; ha
lemerülünk a tudattalanba vagy álmok révén kerülünk magunkkal
kontaktusba, belülről érint meg bennünket a természet, és ez ugyanaz:
a dolgok ismét rendbe jönnek. Az ősi időkben mindezt a beavatási
szertartásokban felhasználták. Mindezt tartalmazzák a régi
misztériumok, a természetben átélt magányosság, a csillagok
szemlélése, az inkubációs alvás a templomban.
Traumanalyse. 172. old.

A lehetőséghez mérten hagyom, hogy a tiszta tapasztalat döntsön a

terápia céljairól. Ez talán meglepőnek tűnik, hiszen a terapeutáról
rendszerint feltételezik, hogy van célja. Szerintem a pszichoterápiában
éppenséggel az ajánlatos, hogy az orvosnak ne legyen meghatározott
célja. Hiszen a célt aligha ismerheti jobban a természetnél és a beteg
élni akarásánál. Az emberi élet nagy döntései többnyire sokkal inkább
az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek vannak
alávetve, mint a tudatos önkénynek vagy a jó szándékú bölcsességnek.
Az a cipő, amelyik az egyik embernek jó, a másikat nyomja, vagyis
nincs általánosan érvényes életrecept. Elvégre mindenki magában
hordozza az életformáját, azt az irracionális formát, amelyet
semmilyen más életforma sem képes felülmúlni.
Mindez természetesen nem akadályozza meg azt, hogy kezdetben a
normalizálással és a racionalizálással olyan messzire menjünk,
amennyire lehetséges. Ha a terápia eredménye elegendő, ezzel
beérhetjük. Ha azonban nem elegendő, a terápiával kénytelen-kelletlen
a beteg irracionális adottságait kell megcéloznunk. Ebben a helyzetben
a természetet kell követnünk mint vezetőt, és amit az orvos ezután
tesz, az nem annyira kezelés, mint inkább a páciensben rejlő kreatív
csírák fejlesztése.
GW. 16. köt. 81-82. §

A valós probléma a kötelességek összeütközéséből származik. Aki elég

alázatos vagy kényelmes, átháríthatja a döntését valamely külső”
tekintélyre. Aki azonban éppoly kevéssé bízik másokban, mint
önmagában, az általában sosem tud dönteni, ha ez nem annak rendje
és módja szerint történik, amit a Polgári Törvénykönyv „Isten ujja”
(Act of God) névvel illet. Az Oxford-szótár meghatározása szerint:
operation of uncontrollable natural forces [ellenőrizhetetlen
természeti erők tevékenysége]. Mindezen esetekben van egy
tudattalan tekintély, amely valamilyen kész helyzet előidézésével
véget vet a kétségnek. (Végül is ez azokra is igaz, akik valamilyen
külső tekintély folytán hozzák meg a döntésüket, csak éppen álcázott
formában.) Ezt az állomást lehet „Isten akarata” vagy operation of
natural forces névvel illetni, de pszichológiailag persze nem mindegy,
hogy miként fogják fel őket. A belső tekintély modern intellektust
kielégítő, racionalista „természeti erőként”, illetve ösztönként való
értelmezésének megvan az a jelentős hátránya, hogy az ösztönök
látszólag diadalmas döntése sérti a morális öntudatot, ezért szívesen
elhitetjük magunkkal, hogy a dolgot egyedül és kizárólag akarati
elhatározással döntöttük el. A művelt ember annyira tart attól, hogy
magára vonja a crimen laesae maiestatis humanaet [az emberi
méltóság megsértésének bűnét], hogy ahányszor lehetséges, azért
végzi el a tények ilyenfajta utólagos átfestését, hogy eltitkolja
valamilyen elszenvedett morális vereség érzetét. Arra büszke
mindenképpen, hogy hisz az önuralmában és az akarata
mindenhatóságában, és megveti azt, aki hagyja magát becsapni a
puszta természettől.
Ha viszont a belső tekintélyt „Isten akarata” gyanánt fogják fel
(amiből az következik, hogy a „természeti erők” isteni erők), akkor az
öntudat számára annyi előny származik, hogy az esetleges döntés –
mint engedelmességi aktus és ennek eredménye – isteni szándékként
jelenik meg. Ezzel a felfogással szemben látszólag jogosan azt a
szemrehányást teszik, hogy az nem csupán nagyon kényelmes
álláspont, hanem az erkölcsi lazaságra még erénypalástot is aggatna. E
szemrehányásnak persze csak ott van jogosultsága, ahol valamilyen
önző vélemény rejtőzik a valóban tudatosan képmutató szólamok
mögött. Ezek az esetek azonban semmiképp se alkotnak szabályt, mert
szokásos és legtöbbször ösztönös törekvéseket juttatnak érvényre a
szubjektív érdekek javára vagy ellenében – valamilyen külső tekintély
jóváhagyásával vagy anélkül. A belső tekintélynek nincs szüksége rá,
hogy előbb konzultáljunk vele, mivel a priori jelen van azoknak a
tendenciáknak az erejében, amelyek a döntésért harcolnak. E
küzdelem közben az ember sosem néző, hanem többé-kevésbé
„önkéntes” résztvevő, és megkísérli, hogy erkölcsi
szabadságérzetének súlyát a döntés mérlegének serpenyőjébe tegye.
Emellett persze kérdéses marad, mennyire oksági, esetleg tudattalan
motivációjú az ő szabadnak érzett döntése. Ez talán épp annyira Act of
God, mint amennyire természeti katasztrófa. A kérdés számomra
megválaszolhatatlannak tűnik, mert az erkölcsi szabadságérzet
gyökereit nem ismerjük, de éppoly bizonyosan léteznek, mint a
kényszeresnek érzett ösztönök.
Mindent egybevéve nemcsak előnyösebb, hanem pszichológiailag
„helyesebb” is a természeti erőket, amelyek ösztönök képében
bukkannak fel bennünk, az „isteni akarat” megnyilvánulásaként
értelmezni. Ily módon ugyanis összhangba kerülünk az ősi élet
pszichológiai habitusával, azaz ebben az esetben úgy működünk,
ahogy az ember mindenhol és minden időkben működött. E habitus
létezése életképességének bizonyítéka, mert ha nem létezne, mindenki
elpusztult volna, aki utána következett, mert nem lett volna képes
alkalmazkodni.
Ha azonban az ember összhangba kerül vele, értelmes igényt
formálhat az életre mint lehetőségre. Ha ezt valamiféle habituális
felfogás szavatolja, akkor nemcsak hogy ok nincs arra, hogy
helytelennek tartsák, hanem, éppen ellenkezőleg, minden ok megvan
arra, hogy elsősorban pszichológiai értelemben „igaznak” vagy
„helyesnek” tartsák. A pszichológiai igazságok nem metafizikai
felismerések, hanem a gondolkodás, az érzés és a cselekvés habituális
módozatai, amelyek a tapasztalás után célszerűnek és hasznosnak
bizonyulnak.
Ha mármost azt mondom, hogy a bennünk ható késztetéseken
„isteni akaratot” értek, akkor ezzel azt kívánom kiemelni, hogy ne
tekintsük őket parancsoló kívánságoknak és akarásoknak, hanem
olyan abszolút adottságoknak, amelyek helyes kezelését úgyszólván
meg kell tanulnunk. Az akarat csak részben lehet úrrá rajtuk. Esetleg
elfojthatja őket, de lényegüket nem változtathatja meg, az elfojtott
pedig ismét előbukkan más helyen és megváltozott alakban, de már
megterhelve egy olyan ressentiment-nal [fájó emlékkel], amely az
önmagában ártalmatlan természetes ösztönt ellenségünkké teszi. A
„isteni akarat” kifejezésben sem szeretném az „Isten” fogalmat
keresztényi módon felfogni, hanem inkább abban az értelemben,
ahogy Diotima mondja: „Az Erósz, kedves Szókratész, hatalmas
démon.” A görög daimón és daimoión jelölés az emberhez kívülről
közelítő olyan meghatározó hatalmat fejez ki, amilyen a gondviselés
és a sors hatalma. Emellett az ember számára fennáll az etikai döntés
lehetősége is. De tudnia kell, hogy miről dönt, és hogy mit cselekszik;
ha engedelmes, akkor nemcsak saját belátását követi, és ha
engedetlen, akkor nemcsak saját álláspontját rombolja szét.
GW. 9/II. köt. 48-51. §; Aión. Viola József fordítása. Akadémiai Kiadó 1993. 30-32. old.

A libido természetes sodra, éppen ez a középső ösvény, azt jelenti,

hogy az egyén teljesen aláveti magát az emberi természet
alaptörvényeinek, és hogy egyáltalán nem állítható fel magasabb
morális elv, mint a természeti törvényekkel való összhang, ez szabja
meg ugyanis a libido számára azt az irányt, ahol az életoptimum
található. Az életoptimum nem a nyers egoizmus oldalán rejlik; az
ember sohasem fogja megtalálni életoptimumát az egoizmus vonalán,
mert alapjában véve természeténél fogva olyan, hogy voltaképpen
valósággal létszükséglet számára az embertársának szerzett öröm.
Nem érhető el az életoptimum a féktelen, individualista fölérendelési
kényszer útján sem, mert a kollektív elem annyira erős az emberben,
hogy a közösség utáni vágya elrontaná a kíméletlen önzés nyújtotta
örömét. Az életoptimumot csak úgy érheti el az ember, ha
engedelmeskedik a libido áramlási törvényeinek, hiszen a szisztolék és
diasztolék szabályos egymásutánja nyújtja az örömöt és szabja meg
egyszersmind a szükséges korlátozást, és e törvények kitűzik az
egyéni jellegű életfeladatokat is, amelyek teljesítése nélkül sohasem
lehet elérni az életoptimumot.
GW. 6. köt. 399. §

A bika természeti erő, a meg nem szelídített állat, amely nem

feltétlenül destruktív. Tudjuk, hogy a kereszténység előítélettel
viseltetik az emberben lakozó állattal szemben, ám egy állat épp oly
kevéssé rossz, mint amennyire jó. Mi vagyunk rosszak, az ember rossz
szükségképpen, mivelhogy oly jó. Csak domesztikált állatok
viselkednek rosszul; vadon élő állat sohasem esik ki a szerepéből,
követi saját természetének törvényét; nem létezik csak almát és répát
evő jó tigris; a vadon élő állat jámbor, engedelmes teremtmény, amely
Isten akaratát a legtökéletesebben betölti. A bika majdnem vad állat, és
ha megöljük a bennünk lakozó állatot, akkor nem a látszólag jó,
hanem a valóban jó dolgokat pusztítjuk el önmagunkban. Ezért
istenkáromlás volna részünkről, ha megölnénk a bikát, bűn lenne ez,
amely azt jelentené, hogy megöljük a bennünk lévő természetet, éppen
azt, ami egészen természetes módon Istent szolgálja. Az egyetlen
reménység számunkra az, hogy visszatérhetünk olyan állapotba,
amikor összhangban leszünk a természettel. Sorsunkat a természeti
törvényekkel összhangban kell beteljesítenünk, vagy pedig nem
válhatunk Isten igaz szolgáivá...
Természetesen csak szemléletes kifejezéssel élünk, amikor azt
mondjuk, hogy a bika halott; a bika újra meg újra életre kel, és újra
meg újra meg kell ölni. Mit tehetünk most – mivel ez egyéni, nem
pedig kollektív probléma már –, hogy ismét életre keltsük a bikát?
Arra kellene törekednünk, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot vele,
máskülönben ismét elevenné válhat pszichénk egy részében, ahová
tudatunk nem ér el.
Traumanalyse. 63-64. old.
A keresztény felebaráti szeretet elve kiterjedhet az állatra, nevezetesen
a bennünk lévő állatra is, és befogadhatja a szeretetbe azt, amit egy
végeredményében túlságosan szigorú felfogás kegyetlenül elnyomott.
Az állati annak következtében, hogy beszorítják a tudattalanba, vagyis
visszaűzik a forrásba, amelyből származott, még állatibbá válik; ezért
mondhatjuk, hogy jóformán egyetlen vallás sincs annyira
bemocskolva kegyetlenül kiontott ártatlan vérrel, mint a keresztény
egyház, és sohasem látott a világ a keresztény nemzetek háborújánál
véresebb háborút. Vagyis az elfojtott állati veszélyes formákban
jelenik meg, ha felszínre tör, és ha érvényesül, a nemzetek
önpusztítását, öngyilkosságát idézi elő. Ha viszont minden egyes
ember jobb viszonyban lenne a maga „állatával”, másként értékelné az
életet. Akkor számára az „élet” megmásíthatatlan erkölcsi princípium
lenne, és már ösztönétől hajtva is szembeszállna minden olyan
intézménnyel vagy szervezettel, amelynek megvan az ereje ahhoz,
hogy az életet nagy területen megsemmisítse.
GW. 10. köt. 32. §

Azt gyaníthatnánk talán, hogy az a [kínai] lelki beállítódás, amely

ennyire befelé tudta fordítani a tekintetet, csak azért tud ennyire
eloldódni a világtól, mert ezek az emberek oly mértékben eleget tettek
természetük ösztönös követelményeinek, hogy semmi sem
akadályozza meg őket a világ láthatatlan lényegének szemlélésében?
Talán az a feltétele a világ ilyen szemlélésének, hogy
megszabaduljunk azoktól a vágyaktól, ambícióktól és
szenvedélyektől, amelyek a láthatóhoz kötnek bennünket, és ez a
megszabadulás esetleg az ösztönkövetelés értelmes teljesítése révén,
nem pedig e követelés elhamarkodott és félelem diktálta elfojtása
révén érhető el? Talán akkor válik a tekintet szabaddá a lelki valóság
számára, ha az ember teljesíti a Föld törvényét?
GW. 13. köt. 6. §
 ÉLET EGY LÉLEKTŐL
MEGFOSZTOTT
TERMÉSZETBEN
A civilizált emberben felgyülemlett hajtóerők szörnyen destruktívak, és
sokkal veszélyesebbek, mint a természeti ember ösztönei, ő ugyanis
negatív ösztöneit mindig csak szerény mértékben elégíti ki. Ebből
következően a történelmi múlt egyetlen háborúja sem vetekedhet
grandiózus ocsmányságban a civilizált nemzetek háborújával.
GW. 6. köt. 212. §

E
gyszer egy pueblo indián törzsfőnök elmondta nekem, hogy szerinte
minden amerikai (a fehérek közül csak őket ismerte) bolond, és abban,
ahogy indokolta ezt a meggyőződését, minden további nélkül
felismerhettem a megszállott ember vonásait. Hát igen, eljutottunk oda
– az őskor óta első ízben –, hogy tevékenységünk következtében
teljesen kipusztult a természetből a lélek, amely eredendően benne
létezett; az istenek leszálltak – vagy inkább lehozták őket – égi
bolygóházaikból és krónikus démonokká változtak, a démonok serege
pedig, amely egy Paracelsus idejében még vígan élte világát a
hegyekben, az erdőkben, a vizekben és az emberi hajlékokban, a
fokozódó tudományos felvilágosodás hatására szánalmas
maradványaira zsugorodott és végül teljesen eltűnt. Időtlen idők óta
mindig volt lelke a természetnek. Most első ízben lélektől és istenektől
megfosztott természetben élünk. Senki sem fogja tagadni azt a jelentős
szerepet, amelyet az emberi lélek „istenekként” megjelölt potenciái a
múltban játszottak. Jóllehet egy közönséges felvilágosító aktus
érvénytelenítette a természet szellemeit, nem váltak érvénytelenné a
nekik megfelelő pszichikus tényezők, mint például a
befolyásolhatóság, a kritikátlanság, a szorongás, a babonára és az
előítéletre való hajlam, röviden mindazok az ismert tulajdonságok,
amelyek a megszállottságot lehetővé teszik. Habár a természetből
kiveszett a lélek, azok a pszichikus feltételek, amelyek démonokat
produkálnak, aktívabban működnek, mint valaha. A démonok ugyanis
nem tűntek el ténylegesen, hanem csak az alakjukat változtatták meg.
Most tudattalan pszichikus potenciákként funkcionálnak. Ezzel a
reszorpciós, felszívó folyamattal együtt járt az Én fokozódó inflációja,
ami körülbelül a 16. század óta eléggé tisztán láthatóvá vált. Sőt végül
az ember a pszichét is észlelni kezdte, ráadásul felfedezte a
tudattalant, ami, mint a történelem tanúsítja, különösen nyugtalanító
esemény volt. Hiszen azt hitte az ember, hogy elbánt az összes
kísértettel, és akkor kiderült, hogy a kísértet már nem a lomtárban
vagy az ódon romok között bolyong, hanem inkább a látszólag
normális európaiak fejében. Széles körben elterjedtek zsarnoki,
népbolondító, enthuziasztikus, elvakító eszmék, és az emberek hinni
kezdtek a legabszurdabb dolgokban, amiként azt éppen a
megszállottak teszik.
GW, 10. köt. 431. §

Amikor az emberiség a lelkes természetből átlépett a lélektől

megfosztott természetbe, ez egyáltalán nem udvarias módon történt:
nevetségessé tették és csúfolódva babonás hiedelemnek nyilvánították
a természet lelkét. Amikor a kereszténység elűzte a régi isteneket, az
egy Istennel pótolta őket. Amikor viszont a tudomány megszüntette a
természet lelkét, nem adott neki másik lelket, hanem a természet fölé
helyezte az emberi rációt. A kereszténység uralma idején még sokáig
féltek az emberek a régi istenektől mint démonoktól. A tudomány
azonban egy pillantásra sem méltatta a természet lelkét. Ha tudatában
lett volna tette világrengető újdonságának, kénytelen lett volna
megállni egy pillanatra és elgondolkozni azon a kérdésen, hogy nem a
legnagyobb óvatosságra van-e szükség ennél az operációnál, amellyel
az emberiség ősállapotát szünteti meg. Ha igen, akkor szükség lett
volna egy rite de sortie-ra, egy szertartásos bejelentésre, hogy méltó
módon vegyen búcsút a trónjuktól megfosztott uraságoktól és
egyszersmind kiengesztelje őket. Ezzel legalább a létük iránti kötelező
tiszteletet bizonyította volna. Ámde a tudomány és vele az
úgynevezett művelt emberiség sohasem gondolt arra, hogy a
tudományos ismeretek haladásában peril of the soul [a lélekre
leselkedő veszély] rejlik, aminek elébe kellene vágni valamilyen
erőteljes rítussal. Ez azonban lehetetlen volt, mert egy ilyen rite de
sortie éppen hogy udvarias meghajlás lett volna a démonok előtt, és
hát végtére is a felvilágosodás diadalát jelentette annak kimondása,
hogy olyasmik, mint természeti lelkek, nem léteznek. Pedig csupán az
nem létezett, amit az ember képzeletében értett az ilyen szellemeken.
A dolog viszont bizony létezik, mégpedig az emberi lélekben, mit sem
törődve azzal, hogy az ostobák és a felvilágosultak miképpen
vélekednek erről.
GW. 18/II. köt. 1368. §

A tudattalannal való kontaktus földünkhöz bilincsel és rendkívül

nehézkes mozgásúvá tesz bennünket, ami a haladó jelleg és minden
egyéb kívánatos mozgékonyság tekintetében nem éppen előny. Ám
nem szeretnék túl sok rosszat mondani a mi jó anyaföldünkhöz való
viszonyunkról. Plurimi pertransibunt [legtöbben átutazunk csupán],
aki azonban hű marad a földhöz, az maradandó. Az eltávolodás a
tudattalantól és ezzel a történeti meghatározottságtól egyértelmű a
gyökértelenséggel. Ez a veszély fenyegeti azt, aki idegen földet hódít
meg, de magát az egyént is, ha valamilyen „-izmus” előidézte
egyoldalúság következtében elveszíti az összefüggést lényének sötét,
anyai, földszerű ősokával.
GW. 10. köt. 103. §; Föld és lélek. Az archaikus ember. Linczényi Adorján fordítása. Kossuth
Könyvkiadó 1993. 42-43. old.

Minél erősebb és minél inkább magától értetődő lesz a tudat és vele a

tudatos akarat, annál inkább háttérbe szorul a tudattalan, és annál
könnyebben válik lehetővé, hogy a tudatképzés emancipálódjon a
tudattalan modelltől, aminek révén szabadabb lesz, széttöri a puszta
ösztönszerűség bilincseit és végül elérkezik az ösztönnélküliség vagy
ösztönellenesség állapotába. Ez a gyökértelen tudat, amely többé már
sehol sem hivatkozhat az ősképek tekintélyére, noha prométheuszi
szabadság birtokosa, egyszersmind az istentelen hübrisz foglya is.
Jóllehet a dolgok fölött, sőt az emberek fölött lebeg, fennáll az
átcsapás, átbillenés veszélye, nem egyénileg mindenkire nézve, hanem
kollektíván a gyengébbekre nézve egy olyan társadalomban, amelyet
azután a tudattalan – éppen úgy, ahogy Prométheusszal történt – a
Kaukázus egyik sziklájához láncolt.
GW. 13. köt. 13. §

Értelmünk új világot teremtett, amely uralkodik a természet fölött;

benépesítette ezt a világot monstruózus gépekkel, amelyek annyira
hasznosnak bizonyulnak, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni
tőlük. Az ember rákényszerül arra, hogy kövesse tudományos és
feltaláló szellemének kalandos inspirációit, és nagyszerű vívmányai
miatt csodálja önmagát. Ugyanakkor géniuszában benne rejlik az a
félelmetes tendencia, hogy olyan dolgokat találjon fel, amelyek egyre
veszélyesebbé válnak, mert egyre jobb eszközöket kínálnak
nagyméretű öngyilkosság elkövetéséhez.
Az ember a Föld gyorsan növekvő népességére tekintettel már
elkezdte keresni az eszközöket és a módszereket, hogy gátak közé
szorítsa a növekvő áradatot. Ámde a természet meghiúsíthatja minden
kísérletünket oly módon, hogy az ember alkotó szellemét önmaga
ellen fordítja. A hidrogénbomba például hatásosan véget vetne a
túlnépesedésnek. Bármilyen büszkék vagyunk is rá, hogy uralkodunk
a természet fölött, még mindig áldozatai vagyunk a természetnek,
mivel még nem tanultuk meg, hogy önmagunkat ellenőrzés alatt
tartsuk. Lassan, de látszólag kikerülhetetlenül haladunk a pusztulás
felé.
Nincsenek többé istenek, akiket segítségül hívhatnánk. A nagy
világvallások fokozódó vérszegénységben szenvednek, mert az
erdőkből, a folyókból és az állatokból elmenekültek a segítőkész
numenek, szellemek, és az istenemberek eltűntek a tudattalanban. Ott,
gondoljuk mi, szégyenletesen tengődnek múltunk maradványai között.
Mai életünket Ész istennő kormányozza, aki a mi legnagyobb és
legtragikusabb illúziónk. Az ész segítségével – úgymond – „legyőztük
a természetet”.
De mindez csak üres szólam. Hiszen a természet úgynevezett
meghódításának következménye a túlnépesedés, és nehézségeinket
még növeli az, hogy nem vagyunk képesek megtenni a szükséges
politikai intézkedéseket. Az emberek számára továbbra is egészen
természetes marad az, hogy egymással birkózzanak és harcoljanak az
elsőségért. Tehát mennyiben „győztük le a természetet”?
Der Mensch und seine Symbole. 101. old.

A nyugati ember nem igényli a külső és a belső természet fölötti

uralmat. Hiszen csaknem ördögi tökélyre fejlesztette uralmát
mindkettő felett. Viszont nem képes tudatosan elismerni, hogy alá van
vetve a körülötte és benne levő természetnek. Azt kellene megtanulnia,
hogy nem tehet úgy, ahogy akar. Ha ezt nem tanulja meg, saját
természete fogja elpusztítani. Nem ismeri a lelkét, amely öngyilkos
módon fellázad ellene.
GW. 11. köt. 870. §

A nevelésnek nem lehet feladata, hogy olyan racionalistákat,

materialistákat, specialistákat, technikusokat, röviden olyan
egzisztenciákat produkáljon, akik eredetük ismerete nélkül hirtelen
felbukkannak a jelenben és fokozzák a társadalom szétesettségét és
bomlását; ugyanígy nem vezethet kielégítő gyógyulási eredményekre
az olyan pszichoterápia sem, amely látómezejét egyetlen aspektusra
korlátozza. Viszont az erre való hajlam oly nagy, és az ösztönök
elvesztésének veszélye – a modern civilizáció lélegzetelállító
intenzitása közepette – annyira fenyegető, hogy minden ösztön-
megnyilvánulást gondosan figyelembe kell venni, mivel az ugyancsak
a teljesség képéhez tartozik és elengedhetetlen az ember
egyensúlyához.
GW. 10. köt. 661. §; Titokzatos jelek az égen. S. Nyírő József fordítása. Kossuth Könyvkiadó
1993. 55-56. old.

Megtorpantunk egy még barbár politeizmus közepette, amelyet

kiirtottunk vagy elnyomtunk – évszázadok folyamán és nem
túlságosan régen. Feltételezem, hogy ez a körülmény különleges
hatással volt a nyugati szellemre. Szellemi egzisztenciánk átváltozott
valamivé, amit még nem ért el és ami alapjában véve még nem
lehetett. És ezt csak a lélek tudatos része és a tudattalan közti
disszociáció végezhette el. Az történt ugyanis, hogy a tudat
megszabadult az irracionalitás és az ösztönösség terhétől, mégpedig a
tudat teljességének rovására. Az ember széthasadt egy tudatos és egy
tudattalan személyiségre. A tudatos személyiséget domesztikálni
lehetett, mert elszakadt a természetes és primitív embertől, így lettünk
az egyik oldalon a legnagyobb mértékben fegyelmezettek,
szervezettek és racionálisak, a másik oldal azonban egy elnyomott
primitív ember maradt, elvágva a neveléstől és a kultúrától.
Ebben leli magyarázatát az a körülmény, hogy számos
alkalommal visszazuhantunk a legrémisztőbb barbárságba, valamint
az a valóban félelmetes tény, hogy minél feljebb kapaszkodunk a
tudományos és technikai vívmányok hegyére, annál veszélyesebb és
ördögibb lesz a találmányainkkal való visszaélés. Gondoljunk az
emberi szellem nagy diadalára, a repülés képességére: valóra váltottuk
az emberiség ősrégi álmát! És gondoljunk a modern hadviseléshez
hozzá tartozó bombatámadásokra! Ezt jelenti a civilizáció? Nem
inkább annak meggyőző bizonyítékát tárja szemünk elé, hogy amint
szellemünk nekifogott az ég meghódításának, a bennünk lakozó másik
ember, ez az elnyomott, barbár individuum, a pokol felé igyekezett?
Civilizációnk bizonyosan büszke lehet teljesítményeire, de
ugyanakkor szégyellnünk is kell magunkat.
GW. 10. köt. 1008. §

Antropológusok gyakran leírták, mi történik akkor, ha valamilyen

primitív társadalmi rendben a szellemi értékeket kiteszik a modern
civilizáció rohamának. Az emberek elvesztik az életük értelmébe
vetett hitet, társadalmi rendjük felbomlik, és ők maguk morálisan
tönkremennek. Mi ma ugyanilyen helyzetben vagyunk. De sohasem
értettük meg, mit veszítettünk el, mert szellemi vezetőink
szerencsétlen módon abban voltak inkább érdekeltek, hogy
intézményeiket védelmezzék, mint abban, hogy megfejtsék a
szimbólumok titkát. Az én véleményem szerint a hit nem zárja ki a
gondolkodást (amely az ember legerősebb fegyvere); de sajnos sok
hívő minden jel szerint annyira fél a természettudománytól (és a
pszichológiától), hogy nem vesz tudomást a numinózus pszichikus
hatalmakról, amelyek örökké uralkodnak az ember sorsa fölött.
Mindentől megfosztottuk a lélek titkát és numinózitását; ezután már
semmi sem szent számunkra.
Hajdanában, amikor az ember lelkében felbukkantak bizonyos
ösztönös képzetek, tudata képes volt ezeket koherens pszichikus
muszterbe integrálni. A „civilizált” ember azonban már nem képes
erre. „Haladó” tudata megfosztotta magát mindazoktól az eszközöktől,
amelyek az ösztönök és a tudattalan segítőkész üzeneteit asszimilálni
tudnák. Az asszimiláció szervei azok a numinózus szimbólumok
voltak, amelyeket általában szentnek tartottak.
Ma például „anyagról” beszélünk. Leírjuk fizikai tulajdonságait.
Laboratóriumi kísérleteket végzünk, hogy kimutassuk bizonyos
aspektusait. De az „anyag” szó száraz, embertelen és merőben
intellektuális fogalom marad, amelynek nincs pszichikus jelentősége
számunkra. Milyen más volt az anyag – a Nagy Ősanya – régebbi
képe, amely a Földanya mély emocionális jelentőségét fejezte ki. Azt
pedig, ami a lélek volt, manapság ugyanígy azonosítják az
intellektussal, és ennek következtében a lélek többé már nem atyja a
világmindenségnek. Lefokozódott az ember korlátolt Én-gondolatára;
az a felmérhetetlen emocionális energia, amelyet az „atyánk” kép
tartalmazott, elszivárgott egy intellektuális sivatag homokjában.
Der Mensch und seine Symbole. 94-95. old.

Egy hölgy arról volt ismert, hogy tele volt ostoba előítéletekkel és
makacsul elutasított minden ésszerű érvet; minden vele folytatott vita
eredménytelen volt. Egyik éjjel azt álmodta, hogy fontos társadalmi
összejövetelre kapott meghívót. A vendéglátó hölgy e szavakkal
fogadta: „Nagyon kedves, hogy eljött! A barátnői már várják önt.” Egy
ajtóhoz vezette a vendéget, kinyitotta, és az álmodó hölgy belépett –
egy tehénistállóba.
Ezt az álombeszédet még egy tökfilkó is könnyen megérti. A
hölgy először nem akarta elismerni az álom értelmét, amely ilyen
direkt módon leleplezte felfuvalkodottságát; végül azonban kénytelen
volt tudomásul venni az üzenetet.
A tudattalan ilyen útmutatásai fontosabbak, mint ahogy azt az
emberek többsége képzeli. Tudatos életünkben különféle hatásoknak
vagyunk kitéve. Emberek ösztönöznek vagy elszomorítanak
bennünket, munkahelyi vagy társadalmi események zavarón hatnak
ránk. Sok minden csábít minket olyan utakra, amelyek nincsenek
összhangban individualitásunkkal. Akár észleljük e dolgok hatását,
akár nem, tudatunk mindenképpen zavarba kerül, és védtelenül ki van
szolgáltatva nekik. Különösen áll ez azokra az emberekre, akiknek
extravertált lelki beállítódása nagy súlyt helyez a külső dolgokra,
illetve akik kisebbrendűségi érzéssel küszködnek, és kételkednek
magukban.
Minél inkább előítéletek, tévedések, fantáziák és infantilis vágyak
befolyásolják a tudatot, a már meglévő baj annál inkább neurotikus
disszociációvá fajul, és egy többé-kevésbé mesterséges élethez vezet,
amely messzire eltávolodott a természetességtől és az egészséges
ösztönöktől.
Der Mensch und seine Symbole. 49-50. old.

Az archetípusok világa az ember tudatában kell hogy maradjon, akár

felfogja azt, akár nem, mert abban még természet az ember, s
összeköttetésben van saját gyökereivel. Egy olyan világnézet vagy
társadalmi rend, amely az embert elvágja életének ősképeitől,
nemcsak hogy nem kultúra, hanem fokozódó mértékben tömlöc vagy
istálló. Ha az ősképek valamilyen formában tudatosak maradnak,
akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az emberhez. Ám ha
már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot, akkor a tudattalanba
hanyatlik az az energia, amely ama képekben fejeződik ki, és az
infantilis szülőkomplexus rabul ejtő bűvöletét okozza. Ezzel a
tudattalan olyan töltést kap, amely beleszüremlik mint csaknem
ellenállhatatlan, hátulról jelentkező erő minden nézetbe, eszmébe vagy
tendenciába, amelyet az értelem csábító célként mutogat a
concupiscentiának [mohó kívánságnak]. Ily módon az ember
menthetetlenül áldozatául esik tudatának s a helyesről és helytelenről
alkotott racionális fogalmainak. Távol áll tőlem, hogy le akarjam
járatni az értelem isteni ajándékát, az emberi képességnek ezt a
csúcsát. Egyeduralkodóként azonban nincs semmi értelme, amiként a
fénynek sem egy olyan világban, amelyben nem áll vele szemben a
sötét. Az anya bölcs tanácsát és a természetes korlátozás őt illető
kérlelhetetlen törvényét bizonnyal figyelembe kellene vennie az
embernek. Sohasem volna szabad elfelejtenie, hogy a világ azért áll
még, mert ellentétei tartják az egyensúlyt. A racionálist így
ellensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van.
GW. 9/I. köt. 174. §; Mélységeink ösvényein. Bodrog Miklós fordítása. Gondolat Kiadó 1993.
100. old.
A régi vallások fennkölt és nevetséges, jóságos és kegyetlen
szimbólumaikkal nem a kék ködből keletkeztek, hanem az emberi
lélekből, amely ebben a pillanatban is bennünk él. Mindezek a dolgok,
ezek ősalakjai bennünk élnek, és képesek bármikor megsemmisítő
erővel ránk törni, mégpedig a tömegszuggesztió formájában, amellyel
szemben az egyes ember védtelen. Félelmetes isteneink csak a
nevüket változtatták meg, mostanság az „-izmus”-ra rímelnek. Vagy
talán van valakinek képe kijelenteni, hogy a világháború vagy a
bolsevizmus szellemdús találmány volt? Amiként kívül olyan világban
élünk, ahol bármikor elsüllyedhet egy kontinens, eltolódhatnak a
pólusok, új pestis törhet ki, belül olyan világban élünk, ahol bármikor
valami hasonló keletkezhet, természetesen csak eszme formájában,
amely azonban nem kevésbé veszélyes és megbízhatatlan. Ha az
ember nem alkalmazkodik ehhez a belső világhoz, az éppen úgy
súlyos következményekkel fenyegető fogyatékosság, mint a
műveletlenség és az alkalmatlanság a külső világban. Az
emberiségnek csupán parányi töredékrésze az, amely főleg Ázsiának
az Atlanti-óceánba nyúló, sűrűn lakott félszigetén él, és magát
„műveltnek” nevezi, és ugyanakkor a természettel való elégtelen
kontaktus következtében arra a gondolatra jutott, hogy a vallás
valamiféle rejtélyes célú, sajátos lelki zavar. Biztos távolságból,
teszem azt Közép-Afrikából vagy Tibetből nézve természetesen úgy
tűnik, mintha az emberiségnek ez a töredéke egy számára tudattalan
dérangement mentalt [elmezavart] a még egészséges ösztönű népekre
projiciált volna.
GW. 7. köt. 326. §

Miként az ellentétek az egyes esetekben szoktak megnyilvánulni,

alapjában véve mindig egy egyoldalúságba tévedt és ahhoz görcsösen
ragaszkodó tudatról van szó, amely konfrontálódott az instinktív,
ösztönös teljesség és szabadság képével. Vagyis itt van előttünk az
antropoid és az archaikus ember egyfelől a maga állítólag gátlástalan
ösztönvilágával, másrészt pedig sokszorosan félreismert szellemi
nézetvilágával, aki a mi egyoldalúságunkat kompenzálandó és
korrigálandó előtoppan a sötétből, és megmutatja nekünk, hogyan és
hol távolodtunk el az alaprajztól, s nyomorítottuk meg magunkat.
GW. 8. köt. 190. §

MEGHASONLÁS
ÖNMAGUNKKAL
A legősibb az ösztönbázis. Aki az ösztönökkel nem számol, azt az
ösztönök orvul fogják legyűrni, és aki nem tud megalázkodni, azt
megalázzák, és ezzel elveszti a szabadságot, legdrágább kincsét is.
GW. 9/I. köt. 620. §

Atermészet hatalmas energiamennyiséggel látta el a védtelen és

fegyvertelen embert, ez hivatott képessé tenni őt arra, hogy a lét
súlyos veszélyeit ne csupán passzívan elviselje, hanem le is küzdje.
Természet Anya sok baj ellen felvértezte fiát (és a baj leküzdéséért
felséges jutalmat tűzött ki, amelyről Schopenhauer beszél, amikor azt
mondja, hogy a boldogság tulajdonképpen nem más, mint a szenvedés
megszűnése). A közvetlenül fenyegető életveszéllyel szemben jórészt
védve vagyunk, ezért azután napról napra csábítást érzünk, hogy
elbizakodottá váljunk; mindazonáltal az animális ember még mindig
buján tenyésző volna, ha nem nehezedne rá a szigorú szükség
nyomása. Ezért vagyunk valóban elbizakodottak? Hol vannak az
orgiasztikus ünnepek, ahol levezetjük az életerő fölöslegét? A mi
erkölcsi nézeteink ezt a megoldást nem engedik meg. (Ámde
számoljuk most össze, hány forrásból zúdul ránk az elégedetlenség:
ilyen forrás a lemondás a gyorsuló ütemű szaporodásról, amihez a
természet hatalmas energiamennyiséggel ruházott fel bennünket; ilyen
a differenciált munkamódszerek monotóniája, amely kizárja a munka
tárgya iránti érdeklődést, és végül az életnek energiát megtakarító
biztosítása háborúk, törvénytelenség, rablás, járványok, gyermek- és
nőhalandóság ellen – összegét tekintve tehát nagy mennyiségű
lekötetlen energiáról van szó, amely szükségszerűen kénytelen helyet
csinálni magának. De hogyan? Csak viszonylag kevesen vannak azok,
akik elképesztő sportok révén teremtik meg maguknak a
kvázitermészetes életveszélyeket; a többség annak érzi szükségét,
hogy alkoholban, a pénz utáni hajszában és a beteges
kötelességteljesítés meg a mértéktelenül túlzásba vitt munka
bódulatában teremtse meg magának az életveszély ekvivalensét,
mégpedig azért, hogy elkerülje az energia veszélyes felhalmozódását,
amely azután eszeveszett levezetési módokat kényszeríthetne ki. Ezért
létezik ma a szexuális kérdés. Itt szeretne kiszabadulni az energia,
mivel ez ősidőit óta velejárója a biztonság és a jóltápláltság
állapotának. Ilyen körülmények között nem csupán a nyulak
szaporodnak, hanem az embereket is lépre csalja a természet
szeszélye. Lépre mennek, mivel erkölcsi nézeteikkel beszorították
magukat egy szűk ketrecbe, amelynek gyötrő szűkösségét nem érezték
addig, amíg a kegyetlen szükség még szorosabb béklyókat tett rájuk.
Ma azonban a városi ember számára túlságosan szűk lesz valami.
Csábítóan veszi körül a kísértés, és a társadalmat láthatatlan kerítőként
járja keresztül-kasul a mindent meg nem történtté tevő fogamzásgátló
szerek ismerete.)
De mi indokolja ezt a morális korlátozást? Csak nem az, hogy vallási
megfontolásból tekintettel vagyunk a haragvó Istenre? A meglehetősen
elterjedt hitetlenségtől eltekintve egyszer hívő ember is nyugodtan
felteheti a kérdést, hogy ha ő maga Isten volna, csaknem örök
kárhozattal büntetné-e Hans és Grete (erotikus) pajzánkodását. Effajta
eszmék többé már egyáltalán nem egyeztethetők össze őszintén vallott
istenfogalmunkkal. A mi istenünk szükségképpen sokkal toleránsabb
annál, hogy nagy ügyet csinálhatna ebből. (A szellemi alávalóság és a
képmutatás ezerszerte rosszabb.) Korunk bizonyos fokig aszketikus és
főként képmutatóan kiszínezett nemi erkölcse ily módon elvesztette
hatékony hátterét. Vagy talán védelmez bennünket a pajzánkodástól
valamilyen fölényes bölcsesség, az a felismerés, hogy minden emberi
értéktelen, merő hiúság? Sajnos messze vagyunk ettől (inkább a
hagyományos szuggesztió tart béklyóban bennünket, és a nyáj
gyávaságból meg lelki restség miatt kocog tovább ezen az úton). Az
ember a tudattalanban jó szimattal érzékeli korának szellemét, sejti
lehetőségeit, és lelke mélyén érzi a mai erkölcs alapjának ingatag
voltát, hiszen ezt már nem támasztja alá eleven vallási meggyőződés.
Innen ered korunk etikai konfliktusainak legnagyobb része. A
szabadságra vágyó ösztön lázad az erkölcs düledező korlátai ellen: az
emberek érzik a kísértést, akarnak és nem akarnak. És mert nem
akarják és nem tudják kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak,
konfliktusuk jórészt tudattalan, és ebből lesz a neurózis. Tehát a
neurózis a legszorosabban összefügg korunk problémájával, és
voltaképpen nem más, mint az egyén sikertelen kísérlete arra, hogy az
általános problémát önmagában oldja meg. A neurózis az ember
meghasonlása önmagával.
GW. 7. köt. 428-430. §

Ha valamit biztosan tudunk a neurózisok lényegéről, az az a tény,

hogy vagy primer ösztönzavarokon alapulnak, vagy legalábbis
jelentős mértékben károsítják az ösztönöket. Az emberi test és az
emberi ösztönök fejlődéstörténete földtani korszakokat fog át.
Történelmi ismereteink csupán pár lépésnyit világítanak meg abból az
útból, amelynek hosszúsága kilométerek százezreire terjed. De ez a
kevés is segítségünkre van, ha lélekgyógyászként rendbe akarunk
tenni egy ösztönzavart. Ebben a tekintetben a legtöbbet éppen a
vallások gyógyító mítoszaiból tanulhatunk (amelyeket
lélekgyógyászati rendszereknek és módszereknek nevezhetnénk),
vagyis ezek támogatnak bennünket abban, hogy megértsük az
ösztönzavarokat, amelyek egyáltalán nem újabb keletűek, hanem
ősidők óta léteznek.
GW. 18/II. köt. 1231. §

Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan,

aki régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna
meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol
az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, és ezáltal az
átélt és nem a csupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették
volna a meghasonlást önmagukkal. Olyanokról van szó, akik nem
viselik el a mítosz elvesztését, de egyrészt nem találnak utat egy csak
külsőleges világhoz, vagyis a természettudomány világképéhez,
másrészt ugyanígy nem elégíti ki őket az intellektuális játék a
szavakkal, aminek a legcsekélyebb köze sincs a bölcsességhez.
Napjainknak ezek a lelki hasadásos áldozatai csupán „fakultatív
neurotikusok”, akikről abban a pillanatban lehullik a látszólagos
betegség, mihelyt bezárul a rés az én és a tudattalan között.
Erinnerungen. 149. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Kovács Vera
fordítása. Európa Könyvkiadó 1987. 181. old.

Néhány nappal ezelőtt egy hölgy jelent meg rendelőmben, aki tizenöt
éve páciensem volt. Nehéz esetnek számított, mert bizonyos dolgokat
nem akart látni, nem akart együttműködni, gyermek akart maradni.
Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan
az életet, mintha arra születtek volna, hogy örökké gyermekek
maradjanak. Ha valaki cukorbajjal jön hozzám, és nem fordít
figyelmet a tüneteire, vagy nem hallgat a tanácsaimra, nem tudok
tenni érte semmit sem. És most viszontláttam régi páciensemet.
Rémesen nézett ki, valósággal megdöbbentem. Ő észrevette ezt, és azt
mondta: „Igen, ez nagyon kínos, de már nincs semmi problémám.”
Azt kérte, mondjam meg a férjének, hogy már nem hisztériás, és igaz
is volt, hogy már nem volt semmi problémája, semmi nehézsége sem;
ezeket ugyanis felszívta magába, a testébe. Ilyen esetekben pszichikus
okokból tombol a szív, és az eredmény a neurózis, amely
gránátrobbanás okozta sokkhoz hasonlatos. Az ember mindenre
összerázkódik, nem képes ellenőrizni cselekedeteit. Ha a problémák
testi tünetekbe tevődnek át, a külső nehézségek eltűnnek ugyan, de a
test tönkremegy. Ha a neurózis mélyen behatolt a lelki folyamatokba,
rettenetes korbácsra van szükség, sőt esetleg az életet kell kockáztatni.
Rendszerint egy csapóajtó örökre bezárult. Hérakleitosz, a homályos,
a legintelligensebb az ókori filozófusok között, azt mondta: „Meghal a
lélek, ha vízzé válik.” A lélek számára halálos, ha öntudatlanná válik.
Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, mert a
lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák
ők, halottak, akik azonban még szívják a vért.
Traumanalyse. 118-119. old.

Természetesen törekszem arra, hogy megtegyek a pácienseiméit

mindent, amit csak tudok, de bármilyen furcsán hangzik, a
pszichológiában nagyon fontos, hogy az orvos ne törekedjen
mindenáron a gyógyításra. Végtelenül óvatosnak kell lennie, hogy ne
erőltesse rá saját akaratát és meggyőződését a páciensre. Adnia kell
neki bizonyos mértékű szabadságot. Nem tudjuk kirántani az
embereket a sorsuk kezéből, ahogy a medicinában sem tudjuk
meggyógyítani azt a pácienst, akit a természet halálra szánt. Néha
valójában az a kérdés, vajon szabad-e megmentenünk egy embert a
sorstól, amin keresztül kell mennie a fejlődése érdekében. Egyes
embereket nem menthetnek meg attól, hogy szörnyű képtelenségeket
kövessenek el, mert ezek a lényükben vannak. Ha elveszem tőlük
ezeket, az értékeiket vesztik el. Csak úgy teljesíthetjük ki értékeinket
és pszichológiai fejlődésünket, ha elfogadjuk önmagunkat olyannak,
amilyenek vagyunk, és ha elég komolyak vagyunk ahhoz, hogy azt az
életet éljük, amit ránk bíztak. Szükségünk van a bűneinkre,
tévedéseinkre, hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb
ösztönzőitől esnénk el. Miután valaki olyasmit hallott, ami
megváltoztathatná benső állapotát, és egészségével nem törődve
elmegy tőlem, én nem hívom vissza. Azzal vádolhatnak, hogy
keresztényieden vagyok, de nem bánom. Én a természet oldalán állok.
GW. 18/I. köt. 291. §; Analitikus pszichológia. Vízi János fordítása. Göncöl Kiadó 1995. 166-
167. old.

Mivel nem vagyunk tudatában annak, hogy árnyékunk van,

személyiségünk egy részét nem létezőnek nyilvánítjuk. Ekkor ez a
rész átkerül a nem létező birodalmába, amely ezzel nagyobb lesz, és
iszonyú méretűvé válik. Ha nem ismerjük el, hogy ilyen
tulajdonságaink vannak, egyszerűen az ördögöt tápláljuk. Orvosi
nyelven szólva: a lélekben minden tulajdonság egy meghatározott
energiaértéket képvisel, és ha valaki egy energiaértéket nem létezőnek
nyilvánít, helyette az ördög lép színre. Ha a házunk mellett
hömpölygő folyót nem létezőnek tekintjük, áradáskor hordalékkal és
iszappal teríti be kertünket, és aláássa házunkat. Ha a természetre
bízzuk, hogy éljen határtalan lehetőségeivel, azt tehet, amit akar. Ha
látunk egy tehén- vagy disznócsordát, és tagadjuk létezését, hirtelen
ott teremnek az állatok mindenütt; a tehenek felfalják a rózsakertet, a
disznók pedig felugranak ágyunkra, és ott fognak aludni! Ilyen
pökhendien viselkedik a megtagadott.
Traumanalyse. 79. old.

Tapasztalataim szerint gyakorlati szempontból igen fontos, hogy az

orvos jól értse meg azokat a szimbólumokat, amelyek a teljesség felé
mutatnak. Segítségükkel ugyanis meg-szüntethetők a neurotikus
disszociációk, mivel visszaadják a tudatnak azt a szellemet és azt a
tartást, amelyet az emberiség ősidők óta megoldást és gyógyulást hozó
tényezőként érzékelt. A szimbólumok représentations collectives
[közösségi képzetek], amelyek ősidők óta lehetővé tették a tudat és a
tudattalan oly szükséges kapcsolatát. Ez az egyesítés nem végezhető el
sem intellektuálisan, sem merőben gyakorlatilag, mert az előbbi
esetben fellázad az ösztönszféra, az utóbbi esetben pedig az ész és a
morál berzenkedik.
GW. 11. köt. 285. §

Mint tudjuk, a freudi pszichoanalízis arra szorítkozik, hogy tudatossá

tegye az árnyékvilágot és a rosszat, a gonoszt (Böse). Egyszerűen
láthatóvá teszi az eddig latens polgárháborút. És beéri ennyivel. A
páciens találja ki, hogy egymaga miként küzd meg vele. Freud sajnos
egyáltalán nem számolt azzal, hogy az ember még sohasem volt képes
egyedül megküzdeni az alvilág, vagyis a tudattalan hatalmaival.
Mindig szüksége volt ehhez lelki segítségre, amelyet mindenkori
vallása nyújtott neki.
A tudattalan feltárása egy nagy lelki szenvedés robbanásszerű
kezdetét jelenti, mert ez éppen olyan, mint amikor egy virágzó
civilizáció áldozatul esik barbár hordák betörésének, vagy amikor
gátszakadás után a megáradt hegyi patak tombolása letarolja a
termékeny szántóföldet. Ilyen gátszakadás volt a világháború is, amely
minden másnál jobban bizonyítja, milyen vékony válaszfal választja el
a rendezett világot az örökké lesben álló káosztól. De így van ez
minden egyes esetben is: az ésszerűen rendezett világ mögött bosszúra
szomjasan vár az ész által megerőszakolt természet arra a pillanatra,
amikor az elválasztó fal ledől, hogy pusztító erővel behatoljon a
tudatos létbe. Az ember a legősibb és legprimitívebb idők óta
tudatában van ennek a veszélynek, a lélek veszélyének, és ezért
vallásos és mágikus szokásokat alakított ki, hogy védekezzen a
fenyegetéssel szemben, és gyógyítsa a bekövetkezett lelki sérüléseket.
Ezért a varázsló mindig egyúttal a lelkipásztor is, a test és a lélek
megváltója, és a vallások a lélek szenvedéseinek gyógyítására szolgáló
rendszerek. Kiváltképpen érvényes ez az emberiség két nagy
vallására, a kereszténységre és a buddhizmusra. A szenvedő emberen
sohasem segít az, amit ő maga kieszel, hanem csakis az emberfölötti,
kinyilatkoztatott igazság, amely megszabadítja a szenvedő állapottól.
GW. II. köt. 531. §

Mélységes csalódást éreztem, amiért a kutató értelem minden

erőfeszítése ellenére sem tudunk a lélek mélyén mást fölfedezni,
csupán a nagyon is közismert „nagyon is emberit”. Vidéken nőttem
föl, parasztok között, és amit nem tanulhattam meg az istállóban, azt
megtudtam Rabelais elmésségéből és paraszti folklórunk szókimondó
fantáziájából. Az incestus és a perverzitás különféle formái nem
jelentettek nekem semmiféle újdonságot, és magyarázatra sem
szorultak. A bűnözéssel együtt abba a mocskos üledékbe tartoztak,
amely megkeserítette életkedvemet, mivel nagyon is világosan
nyitotta rá szememet az emberi lét rútságára és értelmetlenségére.
Nekem magától értetődött, hogy a veteményt trágya táplálja. Meg
kellett azonban magamban vallanom, hogy ez aligha valami
jótékonyan ható felismerés. Hiába, ezek mind csupa városi emberek,
akik mit sem tudnak a természetről és az emberistállóról, gondoltam,
régóta torkig lévén az ilyen undorító visszásságokkal.
A természetről mit sem tudó emberek magától értetődően
neurotikusak, mert nem illeszkedtek be a realitásokba. Még túlságosan
naivak, akár a gyerekek, és úgyszólván fel kell világosítani őket arról,
hogy ugyanolyan emberek, mint a többiek. Ettől a neurotikusok
természetesen még nem gyógyulnak meg, egészségessé csak az teheti
Őket, ha megint kikászálódnak a mindennapos szennyből, a
hétköznapok iszapjából.
Erinnerungen. 169-170. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 205-206. old.

Mint ismeretes, a tudattalan nem hagyja magát egyszer s mindenkorra

úgyszólván „elintézni”. Sőt a lelki higiéné egyik legfontosabb
feladata, hogy bizonyos állandó figyelmet szenteljünk a tudattalan
tartalmak és folyamatok jelenségeinek, éspedig azért, mert a tudatot
újra meg újra az a veszély fenyegeti, hogy egyirányú sínen halad és
önmagát zsákutcába juttatja. Ennek fejében viszont a tudattalan
kiegészítő, illetve kompenzáló funkciója egy bizonyos fokig
gondoskodik arról, hogy ezek a neurózisnál különösen nagy veszélyek
elkerülhetők legyenek. De csak ideális viszonyok között, csak ott, ahol
az élet még eléggé tudattalan ahhoz, hogy az ösztön szerpentin-útját
minden tétovázás és meggondolás nélkül követni lehessen, csak
ilyenkor működik a kompenzáció teljes sikerrel. De minél
civilizáltabb, azaz minél tudatosabb és bonyolultabb az ember, annál
kevésbé képes az ösztönök követésére. A bonyolult életkörülmények
és a környezeti hatások olyan hangosak, hogy túlharsogják a természet
halk hangját. Ekkor lépnek amazok helyére a vélemények és a
meggyőződések, az elméletek és a kollektív törekvések, és támogatják
a tudat összes aberrációját. Ilyen esetekben különös figyelmet kell
szentelni a tudattalannak, hogy így hathasson a kompenzációra.
GW. 9/II. köt. 40. §; Aión. 26. old.

A neurózis problémája a megzavart ösztönszférától egészen a végső

világnézeti kérdésekig és döntésekig terjed. A neurózis nem egy élesen
körülhatárolt és pontosan leírt jelenség, hanem az egész ember
reakciója. Itt a merőben tüneti terápia még inkább tiltott, mint a
csupán szomatikus betegségek esetében, jóllehet ezeknek is mindig
van pszichikus komponensük vagy kísérő jelenségük, ha már nem
pszichogének eleve.
GW. 11. köt. 450. §

Nem azt kellene kutatnunk, hogyan lehet megszüntetni a neurózist,

hanem azt kellene megtudnunk, mi a jelentése, mit tanít, mi az értelme
és a célja. Igen, meg kellene tanulnunk, hogy hálásak legyünk neki,
máskülönben ugyanis elszalasztjuk a lehetőséget, hogy megtudjuk, kik
is vagyunk valójában. A neurózis akkor „szűnt meg” ténylegesen, ha a
téves beállítódású Ént megszüntette. Nem a neurózist gyógyítjuk,
hanem a neurózis gyógyít bennünket. Az ember beteg, a betegség
azonban a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa. Magából a
betegségből tehát nagyon sokat tanulhatunk gyógyulásunk érdekében,
és ami a neurotikus szemében teljesen elvetendőnek tűnik, abban
rejlik az igazi arany, amelyet egyébként sehol sem találtunk.
GW. 10. köt. 195. old.
 CSAK AZ EMBER ÉPÍT
KERTET
Csak az ember épít kertet, sohasem a természet. Látjuk tehát, hogy
fejlődésünk mennyire függ a tudat intervenciójától. Jóllehet létezik
fejlődés, az evolúció tényezője a természetben, ez a fejlődés azonban
lassú, évmilliók kellenek hozzá.
Traumanalyse. 259. old.

H
a a lelki élet csak tényszerűségekből állna – ami egyébként primitív
fokon még így van –, akkor beérhetnénk a kézzelfogható
tapasztalással. A kultúrember lelki élete azonban dugig van
problematikával, mi több, e nélkül egyáltalán el sem képzelhető. Lelki
folyamataink nagy részét fontolgatások, kételyek, próbálkozások
teszik ki – csupa olyan dolog, amelyet a primitív ember tudattalan,
ösztönös lelke úgyszólván egyáltalán nem ismer. Hogy problematika
egyáltalán létezik, azt a tudat növekedésének köszönhetjük; ez a
kultúra trójai falónak beillő ajándéka. Az ösztöntől való eltérés és az
ellenszegülés alkot tudatot. Az ösztön: természet, és természetet akar.
A tudat viszont csak kultúrát akarhat, vagy annak tagadását, s ahol
csak a természethez törekszik vissza a rous-seau-i vágy szárnyán, a
természetet „műveli”. Amennyiben még természet vagyunk,
tudattalanok vagyunk, és a problémátlan ösztön biztonságában élünk.
Minden, ami bennünk még természet, berzenkedik a problémától,
minthogy ennek kétség a neve, s mindenütt, ahol kétség uralkodik, ott
bizonytalanság van, és többfelé nyílnak válaszutak. Csakhogy ahol
különböző utak látszanak lehetségesnek, ott eltértünk az ösztön biztos
vezetésétől, és ki vagyunk szolgáltatva a félelemnek. Most ugyanis a
tudatunknak kellene azt tennie, amit a természet mindenkor megtett
gyermekeiért, mármint biztosan, kétség nélkül és egyértelműen
dönteni. És ekkor megül bennünket az a nagyon is emberi félelem,
hogy prométheuszi vívmányunk, a tudat, végtére mégsem lesz képes
annyira, amennyire a természet.
A probléma apátlan-anyátlan egyedüllétbe vezet, mondhatni,
természetről leszakadt elhagyatottságba, ahol tudatosságra
kényszerülünk – semmi másra, mint tudatosságra. Másként nem
tehetünk, tudatos döntéssel és megoldással kell fölváltanunk azt, ami
természet adta módon, magától történik. Így minden probléma
lehetőséget nyújt tudatunk kiterjesztésére, ugyanakkor viszont arra is
ösztökél, hogy búcsút mondjunk minden tudattalan
gyermekbetegségnek és természethez tapadásnak. Ez a késztetés
valami oly végtelenül fontos lelki tény, hogy a keresztény vallás
legfontosabb tantételeinek egyikét képezi. Ez pedig a csupán
természeti ember föláldozása, a tudattalan, természetterméke élőlényé,
akinek tragédiája már a paradicsomi gyümölcs megízlelésével
kezdetét vette. Ama bibliai bűneset átoknak tünteti fel a tudatosodást.
És tényleg annak is tűnik minden olyan probléma, amely nagyobb
tudatosságra kényszerít minket, s ezzel a gyerekes tudatlanság
paradicsomát még messzebbre taszítja.
GW. 8. köt. 750-751. §; Mélységeink ösvényein. 7-8. old.

Csak az tud fölébe emelkedni a természetnek, aki helyett más viseli a

földi terhet. Ugyan hogy filozofált volna Platón, ha a saját
házirabszolgája lett volna? Hogy tanított volna Jézus, a rabbi, ha el
kellett volna tartania a feleségét, a gyerekeit? Ha neki kellett volna
megművelnie a földet, amin a kenyér termett, amit megtört azután; ha
neki kellett volna kapálnia a szőlőt, amiben a bor érlelődött, amit
szétosztott? A kép egészéhez hozzátartozik az élet sötét oldala is, az,
amelyik ideláncolja az embert a földhöz. „E világban” nincs olyan jó,
amiben ne volna valami rossz is, nincs olyan nappal, amit ne követne
éjszaka, olyan nyár, amire ne jönne tél. Ám a kultúrember, meglehet,
nélkülözi a telet, mivel ő meg tudja védelmezni magát a hideg ellen; a
piszkot, mivel meg tud fürödni, a bűnt, mivel bölcsen elkülönülhet a
többitől, s így alkalma se nyílik rá, hogy elkövesse. Jó és tiszta
színben tűnhet fel maga előtt, mert nem okul a más nyomorúságából.
A természeti ember ezzel szemben olyan teljességet mondhat
magáénak, amiért csak csodálni lehetne. De valójában nincs benne
semmi csodálatraméltó. Ugyanaz az öntudatlanság, nyomor és piszok
örökkön örökké.
GW. 11. köt. 264. §; A szellem szimbolikája. Halasi Zoltán fordítása. Európa Könyvkiadó
1997. 170. old.

A tudattalan a természethez hasonlóan semleges. Egyrészt destruktív,

másrészt konstruktív. Minden lehetséges rossz forrása és
egyszersmind minden isteni tapasztalat mátrixa, és – bármennyire
paradoxonnak tűnik is – a tudattalan hozta és hozza létre a tudatot. Ez
a megállapítás nem azt jelenti, hogy a forrás teremt, vagyis hogy a víz
pontosan azon a helyen keletkezik, ahol a folyó forrását látjuk; a víz
titkos utakon tör fel a hegy mélyéből, amíg el nem éri a napvilágot. Ha
azt mondom, „Itt van a forrás”, ezen csak azt a helyet értem, ahol a víz
láthatóvá válik. A víz-hasonlat meglehetősen találóan fejezi ki a
tudattalan természetét és jelentését. Ahol nincs víz, ott élet sincs; ahol
túl sok víz van, minden megfullad, elmerül. A tudat feladata az, hogy
megtalálja a megfelelő helyet, ahol nem vagyunk sem túlságosan
közel a vízhez, sem pedig túlságosan távol tőle; viszont a víz
mindenképpen nélkülözhetetlen.
GW. 18/II. köt. 1586. §

Éppen ez az a tapasztalat, amelyre önnek szüksége volt. Ön úgy bízik

a tudattalanjában, mint egy szerető apában. De a tudattalan természet,
és nem építhetünk úgy rá, mint egy megbízható emberi lényre. A
tudattalan inhumánus, és ahhoz, hogy emberi célokat szolgáljon,
szüksége van az emberi szellemre. A természet mindennél és
mindenkinél jobb vezető, ha tudjuk, hogyan kövessük. Olyan, mint az
iránytű, amely észak felé mutat, ami szerfelett hasznos, ha az
embernek van jól épített hajója, és ért a kormányzásához. Körülbelül
ez a helyzet. Ön a folyóval halad, végül el kell jutnia a tengerhez. A
tudattalant azonban vegye szó szerinti értelmében, mert különben
rövid idő múlva megreked egy szorosban, és panaszkodni fog, hogy
eltévedt. Az emberi szellem nélkül a tudattalan értelmetlen. Folyton a
maga kollektív céljai felé tör, és sohasem szolgálja a személyes sorsot.
Az ön sorsa a tudat és a tudattalan együttműködésének az eredménye.
Briefe. I. köt. 355-356. old.

Itt természetesen a gondolkodó emberekhez szólok, és mivel az

emberek többsége nem gondolkodik, a csekély kisebbséghez.
Mindazonáltal e kisebbségnek van helye a teremtésben, és feltehetően
értelme is van. Hozzájárulása a tudat fejlődéséhez jelentékeny, és
mivel a természet a legnagyobb jutalmat adományozta a tudatos
lénynek eredményessége elismeréséül, a tudatosság minden bizonnyal
értékesebb a természet számára, mint a tudattalanság.
GW. 18/II. 1616. §

Az archetípus tiszta, hamisítatlan természet, és a természet készteti az

embert arra, hogy olyan szavakat mondjon ki és olyan cselekedeteket
hajtson végre, amelyek értelmét nem ismeri, mégpedig annyira nem
tudatosak, hogy soha nem is gondolkozik rajtuk. Azoknak az
értelemmel bíró dolgoknak a tekintetében, amelyeknek az értelmét
azonban még senki sem tudta megmondani, egy későbbi, tudatosabb
emberiség arra a gondolatra jutott, hogy itt egy úgynevezett
aranykornak a maradványairól van szó, amikor léteztek olyan
emberek, akik birtokában voltak a tudásnak, és bölcsességre tanították
a népeket. Még későbbi, letűnt korok, úgymond, elfeledték a
tanultakat, és már csak gépiesen ismételték a meg nem értett
gesztusokat. Ami a modern pszichológia eredményeit illeti, ezután
már semmi kétség sem férhet hozzá, hogy léteznek tudatosodás előtti
archetípusok, amelyek sohasem voltak tudatosak, és csupán
közvetetten fedezhetők fel a tudattartalmakra gyakorolt hatásuk révén.
Véleményem szerint semmilyen elfogadható tény nem szól ama
feltevés ellen, hogy mindazok a pszichikus funkciók, amelyek ma
tudatosként jelennek meg előttünk, egyszer tudattalanok voltak, és
megközelítőleg mégis úgy működtek, mintha tudatosak lettek volna.
Azt is mondhatnánk, hogy minden, amit az ember lelki jelenségek
tekintetében produkál, már létezett előbb természetes
tudattalanságban. Ezzel szemben azt az ellenvetést tehetik, hogy
ebben az esetben megmagyarázhatatlan volna, egyáltalán miért van
tudat. De emlékeztetnem kell arra, hogy – mint már megállapítottuk –
minden tudattalan működés – jellegét tekintve – automatikus
ösztöntevékenység, és hogy az ösztönök többé-kevésbé
összeütköznek, vagy kényszeres voltuk következtében
befolyásolhatatlanul működnek, még olyan körülmények között is,
amelyek adott esetben életveszélyesek az emberre nézve. Ezzel
szemben a tudat lehetővé tesz rendezett alkalmazkodási
teljesítményeket, azaz ösztöngátlásokat, és ezért nem nélkülözhető. Az
ember egyáltalán csak attól ember, hogy van tudata, hogy képes
tudatosan élni.
GW. 8. köt. 412. §

Amiként az archetípus egyfelől lelki tényező, másfelől az ösztön

lényegéhez tartozó immanens, rejtett értelem, akként a lélek is, ahogy
kimutattam, kettős lényegű és paradox: nagy segítség és ugyanolyan
nagy veszély. Úgy tűnik, mintha az emberre volna bízva, hogy e
kettősség feloldásában döntő szerepet játsszon, mégpedig tudatánál
fogva, amely fénysugárként világít be az őskor sötéten tátongó
szakadékába.
GW. 8. köt. 427. §

Nagyon egyszerű oka van annak, hogy a tudat létezik, és terjeszkedni

és mélyülni igyekszik: tudat nélkül kevésbé jól mennek a dolgok.
Nyilván ezért teremtette meg Természet Anya valamennyi hallatlan
kuriózum között a legkülönösebb teremtményét, a tudatot. A csaknem
tudattalan természeti ember is képes alkalmazkodni és fenntartani
magát, de csak a maga természeti világában, és más körülmények
között ezért esik áldozatul a számtalan veszélynek, amelyeket mi a
tudat magasabb fokán játszva elkerülünk. A magasabb fejlettségi
fokon levő tudat bizonyosan megbirkózik olyan veszélyekkel,
amelyekkel a természeti ember álmában sem találkozik, de tény az,
hogy a földet a tudatos, nem pedig a tudattalan ember hódította meg.
Nem a mi dolgunk annak eldöntése, hogy ez – a végső és emberen túli
szándékot tekintve – kedvező vagy kedvezőtlen.
GW. 8. köt. 695. §

A szeretet egymagában mit sem használ, ha nem párosul értelemmel.

A szeretet helyes alkalmazásához szükség van kiterjesztett tudatra és
magasabb szempontra, amely kitágítja a látóhatárt. Valóságos
történelmi múltjában a kereszténység ezért nem érte be azzal, hogy az
embereket a felebaráti szeretetre intse, hanem felbecsülhetetlen
szellemi kulturális feladatot is teljesített. Ezzel nagyobb tudatosságra
és nagyobb felelősségre nevelte az embert. Ehhez bizonyosan
szeretetre van szükség, de olyan szeretetre, amely tudatossággal és
értelemmel párosul. Az értelem funkciója az, hogy megvilágítsa a még
sötét tartományokat – mégpedig mind kívül, a környezetben, mind
belül, a lélek belvilágában – és „megragadás”, „felfogás” révén
tudatosítsa őket. Minél inkább vak a szeretet, annál inkább alá van
rendelve az ösztönöknek, és annál inkább fenyeget romboló
következményekkel, mivel a szeretet hajtóerő, amelynek alakra és
irányra van szüksége. Ezért van melléje rendelve a kompenzáló
Logosz, amely fénysugárként világít be a sötétségbe. Az az ember, aki
önmagát illetően tudattalan, ösztöneitől vezérelve cselekszik, és
ráadásul rabja lesz mindazoknak az illúzióknak, amelyek abból
erednek, hogy számára az, ami önmaga előtt nem tudatos, látszólag
kívülről, azaz az embertársakra történő projekcióként, kivetítésként
jelenik meg.
GW. 13. köt. 391. §

Ami mármost az ember egészén, mélymagján önmagában értendő, az

tapasztalhatóan az élet céljának a tudattalanból spontánul előhívott
képe, ami túl van a tudat vágyain és félelmein. Az ember egészének
célját jeleníti meg ez, nevezetesen egész mivoltának és
individualitásának megvalósítását, akarata jegyében, netán annak
ellenében. Ennek a folyamatnak a hajtóereje az ösztön, amely arról
gondoskodik, hogy minden, ami valamely individuális életbe
beletartozik, bele is jusson, akár „igent” mond arra a szubjektum, akár
sem, illetőleg: ha tudatosul benne a történés, ha nem. Szubjektív
szempontból, persze, nagy különbség, tudja-e valaki, mit is él meg,
érti-e, mit tesz, és azért, ami szándéka volt, netán, amit tett, felelősnek
tartja-e magát vagy sem. Ami a tudatosságot – vagy ennek hiányát –
illeti, Krisztus szava összefoglalóan fogalmazza meg: „... ha tudod,
mit teszel, boldog vagy, ha nem tudod, átkozott és törvényszegő.” A
tudattalan nemtudás a természet és a sors ítélőszéke előtt sosem
mentség; ellenkezőleg, mindig komoly büntetés lesz osztályrésze,
ezért vágyik a tudattalan természet mindenkor a tudat fényére, holott
azzal olyannyira ellentétes.
GW. 11. köt. 745. §; Válasz Jób könyvére. Tandori Dezső fordítása. Akadémiai Kiadó 1992.
117. old.

Amennyiben a természet tudattalan, kizárólag a törvénynek

engedelmeskedik. Ámde olyan mértékben, amilyen mértékben tudat
van jelen, fennáll a szabadság lehetősége. Tehát a tudat fejlődése révén
a tudattalan sötétségéből megszületik a törvénytől való szabadulás,
illetőleg a törvénytől való relatív függetlenség és az eredeti
természettől különböző relatív máskéntlétezés. A tudat kiemelkedik
kreatúra voltából és kreátorrá válik. Ily módon a tudat révén létrejön
az „istenrokonság”, vagyis az ember rokonsága önmagával, amely
fölöttes teljességként teremtője és vezetője életünknek. A kreátor az úr
és a törvényhozó. Tehát minden szabadság az Istené, és ebből csak
annyi az emberé, amennyiben tudata van, vagyis amennyire el tudta
oldani fényét a természet sötétségétől. A tudat rokona Istennek, mert
rendelkezik a szabadság lehetőségével. Képes arra is, hogy engedetlen
legyen. A természet nem képes erre. Csak maga az Isten az, akivel
szemben Isten teljesen és tökéletesen engedetlen lehet. Isten kizárólag
csak azzal bizonyítja szabadságát, hogy önmaga totális ellentétévé
változtathatja magát. Ilyesmire az ember csak tökéletlenül képes;
ehhez ő túlságosan állat, és mint ilyen engedelmes és jámbor, vagyis
vakon teljesíti Isten akaratát.
Kinderträume. 390-391. old.

Természetes, hogy az élet ifjúkori szakasza az ösztöntermészet

messzemenő elismerése révén többlethez juthat, például a szexualitás
elismerése révén, amelynek neurotikus elfojtása igazságtalan
mértékben távol tartja az embert az élettől, vagy szerencsétlen módon
belekényszeríti éppenséggel egy nagymértékben tévutas életbe,
amellyel muszáj meghasonlania. A normális ösztönök becsületes
elismerése és tiszteletben tartása az ifjút elvezeti az élethez és
sorsokkal köti össze, amelyek továbbvezetik a szükségszerűségekhez
és az általuk meghatározott áldozatokhoz és teljesítményekhez, ezek
azután megszilárdítják jellemét és gyarapítják tapasztalatait. Ezzel
szemben az élet második felében járó felnőtt számára az élet
folytatólagos kiterjesztése már nyilvánvalóan nem a helyes út, mivel
az élet délutánján végbemenő hanyatlás egyszerűsítést, korlátozást és
bensőséges elmélyedést, tehát egyéni kultúrát igényel. Az élet
biológiaorientált első felében járó embernek – egész szervezete
fiatalságának köszönhetően – megvan rá a lehetősége, hogy elviselje
az élet terjeszkedését, és ebből valami hasznosat produkáljon. Az élet
második felében járó ember természetesen kultúrára orientált,
miközben szervezetének fogyatkozó erői lehetővé teszik számára,
hogy az ösztönöket alárendelje a kultúra szempontjainak. A biológiai
szférából a kultúrszférába való átmenet során nem kevesen csődöt
mondanak. Közösségi nevelésünk jóformán egyáltalán nem készített
fel bennünket erre az átmenetre. Amilyen nagy gondot fordít az
ifjúkori nevelésre, olyan kevéssé törődik a felnőtt ember nevelésével,
akiről – nem tudni, milyen jogon – mindig feltételezik, hogy többé
már nincs szüksége nevelésre. Úgyszólván semmiféle útmutatást sem
kap a felnőtt ember ahhoz, hogyan valósítsa meg ezt a rendkívül
fontos átmenetet a biológiai beállítódásról a kulturális beállítódásra,
hogyan alakítsa át a benne rejlő energiát a biológiai formából
kulturális formává.
GW. 8. köt. 113. §

Az állat követi élete törvényét, nem tesz sem többet, sem kevesebbet:
akár jámbornak és engedelmesnek is nevezhetjük. Az eksztatikus
ember azonban átugorja az élettörvényt, s a természet szempontjából
rendellenesen viselkedik. A rendellenesség az ember kizárólagos
előjoga, akit öntudata és szabad akarata alkalomadtán az állati
természetbe kapaszkodó gyökereitől contra naturam is eloldozhat. Ez
a sajátság a kultúra elengedhetetlen alapfeltétele, de a lelki betegségé
is, ha eltúlozzák. Kár nélkül csak egy bizonyos fokú kultúrát bír el az
ember. A kultúra és természet vég nélküli dilemmája alapjában a túl
sok és a túl kevés kérdése, nem pedig vagylagos megoldással
kecsegtető.
GW. 7. köt. 41. §; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Nagy Péter fordítása. Európa
Könyvkiadó 1990. 65. old.

Ne értsenek félre, én semmivel sem szeretném kisebbíteni a tudatos

akarat nagy erkölcsi értékét. Tudat és akarat csorbítatlanul
megtarthatók mint az emberiség legmagasabb rendű kulturális
vívmányai. De mi haszna az olyan erkölcsösségnek, amely
tönkreteszi, összetöri az embert? Az akarás és az akarat végrehajtására
való képesség összhangba hozása szerintem több mint erkölcsösség.
Moral a tout prix [bármi áron] – a barbárság jele? Számomra a
bölcsesség gyakran értékesebbnek tűnik. Talán a hivatás szemüvege
az, amelyen át az orvos másként látja a dolgokat. Neki ugyanis
gyógyítania kell a sérüléseket, amelyek a túlzásba vitt kulturális
teljesítmények következményei.
GW. 13. köt. 14. §

Mint tudjuk, a kultúra folyamata nem más, mint az emberben lakozó

állati egyre növekvő mértékű megfékezése; domesztikációs folyamat
ez, amely nem valósítható meg a szabadságra vágyó állati természet
lázadásai nélkül. Időről időre valósággal lerészegedik a kultúra
kényszerébe beszorított emberiség: az ókorban ilyen volt a
dionüszoszi orgiák keletről bezúduló hulláma, amelyek az ókori
kultúrák lényeges és jellemző részeivé váltak, és amelyeknek a
szelleme nem csekély mértékben volt okozója annak, hogy a Krisztus
előtti utolsó évszázad számos szektájában és filozófiai iskolájában a
sztoikus eszmény aszkézissé fejlődött, és az akkori politeista káoszból
megszületett a Mithrász-kultusz és a kereszténység ikervallása. A
dionüszoszi szabadságmámor második hulláma a reneszánsz korában
söpört végig az európai emberiségen. Saját korunkat nehéz megítélni.
De ha látjuk, hogy a művészetek, a stílusok és a közízlés hogyan
fejlődnek, mit olvasnak, mit írnak az emberek, miféle egyleteket
alapítanak, milyen „kérdések” vannak napirenden, mi ellen tiltakoznak
a filiszterek, akkor a jelenkori társadalmi kérdések hosszú listáján nem
utolsó helyen találjuk az úgynevezett szexuális kérdést, mégpedig
azok által feszegetve, akik harciasan vitatják az általánosan elfogadott
nemi erkölcsöt, és szeretnék lerázni magukról az erkölcsi felelősség
terhét, amelyet az elmúlt évszázadok raktak rá az éroszra. E
törekvések létezését nem lehet egyszerűen tagadni, ahogy
jogosultságukat sem lehet kétségbe vonni; léteznek és erre
meglehetősen sok okuk van. Érdekesebb és hasznosabb lesz, ha
figyelmesen megvizsgáljuk korunk e mozgalmainak alapjait, ahelyett
hogy bekapcsolódnánk az erkölcsi siratóasszonyok jajveszékelésébe,
akik (hisztérikus révületben) az emberiség morális végét jósolják. A
moralistáknak megvan az az előjoguk, hogy a legkevesebb
bizalommal legyenek a jó Isten iránt, amikor azt hiszik, hogy az
emberiség gyönyörű fája csak a karóknak, a kötözőspárgának és a
körülkerítésnek köszönhetőén növekszik, holott a Napatya és a
Földanya növeszti őt mély, értelmes törvények szerint a maga
örömére.
GW. 7. köt. 427. §

Voltaképpen a reflexió, az elmélkedés ösztöne alkotja az emberi

psziché lényegét és gazdagságát. A reflexió leképezi az
ingerfolyamatot, és ennek impulzusát átteszi képsorozatba, amely
végül, ha a késztetés eléggé erős, reprodukálódik. A reprodukció
kiterjed részben az egész folyamatra, részben pedig a belső lefolyás
úgynevezett eredményére. A reprodukálás formái különbözők: közéjük
sorolhatjuk a közvetlen nyelvi kifejezést vagy valamely elvont
gondolat kifejezését, az ábrázoló cselekvést vagy az etikus
viselkedést, a tudományos teljesítményt vagy a művészi ábrázolást.
A reflexióösztön révén az ingerfolyamat többé-kevésbé tökéletesen
lelki tartalommá alakul át, vagyis élménnyé válik: egy természeti
folyamat átalakult tudattartalommá. A reflexió a par excellence
kultúrösztön, és ereje abban nyilvánul meg, hogy a kultúra képes
helytállni a puszta természet ellenében.
Az ösztönök önmagukban véve nem kreatívak, mivel mint stabil,
szilárd szervezetek automatizáltak. Ez alól a reflexióösztön sem
kivétel, hiszen a tudat által történő létrehozás magában véve még nem
teremtő aktus, hanem inkább automatikus folyamat. A civilizált ember
számára félelmetes kényszeresség okozza azt a jellemző reagálást, a
dolgok tudatossá válásától való félelmet is, amelyet a legjobban, de
nem kizárólag, neurotikus embereknél figyelhetünk meg.
Jóllehet az ösztön szilárdan szervezett tényező, és ezért korlátlan
ismétlődésre hajlamos, az embernek van ereje ahhoz, hogy újat, a szó
tulajdonképpeni értelmében vett újat teremtsen, alkosson, amiként
hosszú időszakok folyamán a természetnek is sikerül új alakokat
produkálnia. Nem tudom, hogy itt az „instinctus”, „ösztön”-e a
megfelelő szó. Bár beszélnek „alkotó ösztönről”, mert ez a tényező
dinamikus tekintetben legalábbis ösztönhöz hasonlóan viselkedik. Az
„alkotó ösztön” is kényszeres, mint az utóbbi, de nem általánosan
elterjedt, és nem szilárd és nem állandóan örökölt szervezet. Ezért én
az alkotó, teremtő „ösztönt” inkább ösztönhöz hasonló természetű
lelki tényezőnek nevezem. Jóllehet igen intenzív kapcsolatban van
más ösztönökkel, sohasem azonos velük. A szexualitáshoz való
viszonya sokat vitatott probléma, és sok közös vonás rokonítja az
aktivitásösztönnel, valamint a reflexióösztönnel. De képes elnyomni
vagy szolgálatába állítani is mindezeket az ösztönöket, akár odáig
menve, hogy az individuum tönkreteszi magát. Az alkotás éppen
annyira destrukció, mint konstrukció.
GW. 8. köt. 242-245. §

A [kínai kulturális élet] nyugati utánzása tragikus, mert lelkileg

megalapozatlan félreértés, ugyanolyan meddő dolog, mint a modern
ember kirándulgatása Új-Mexikóba, a virágzó óceániai szigetekre és
Közép-Afrikába, ahol komolyan eljátssza a „primitívet”, miközben az
európai kultúrember titokban kitért fenyegetőn reá váró feladatai, az ő
Hic Rhodus, hic saltá-ja [most mutasd meg, mit tudsz] elől. Nem arról
van szó, hogy szervetlenül valami idegent imitálnak vagy akár
missziós tevékenységgel megváltoztatnak, hanem hogy az ezernyi
bajjal megvert nyugati kultúrát ott, azon a helyszínen felépítik, és a
tetejébe odatelepítik a valóságos európai embert a maga nyugati
köznapiságában, házassági problémáival, neurózisaival, társadalmi és
politikai agyrémeivel és egész világnézeti dezorientáltságával.
GW. 13. köt. 5. §

Az ember, hála töprengő szellemének, kiemeltetett az állatvilágból, és

szelleme révén demonstrálja, hogy a természet magas jutalmat tűzött
ki számára, éppen öntudatának fejlesztésére. Ennek révén lesz úrrá a
természeten, amennyiben a világ meglétét felismeri és bizonyos
tekintetben visszaigazolja a Teremtőnek. A világ ezáltal lesz
jelenséggé, tudatos reflexió híján ugyanis nem lenne az. Ha a Teremtő
tudatában volna önmagának, nem lenne szüksége tudatos
teremtményekre; az sem valószínű, hogy az igencsak közvetett utakat
járó teremtés, amely évmilliókat pazarolt a fajok és teremtmények
hatalmas tömegére, célirányos szándékból fakad. A természetrajz a
fajok több száz millió éven át tartó véletlen és hozzávetőleges
átalakulásáról és egymás kíméletlen elpusztításáról beszél. Ez
utóbbiról bőséges adattal szolgál az emberiség biológiai és politikai
története is. Más lapra tartozik a szellemtörténet. Itt belopakodik az
elmélkedő, reflexív tudatnak, a második kozmogóniának a csodája.
Olyan nagy a tudat jelentősége, hogy az ember önkéntelenül arra
gyanakszik: az egész óriási, látszólag értelmetlen biológiai
színjátékban megbújik valahol egy eleme az értelemnek, amely a
melegvérűség és a kifinomult agy fokán végre, mintegy véletlenül,
nem szándékosan és előre eltervelten, hanem „sötét ösztönéből”
következően sejtve, érezve, tapogatózva, rátalált az önkifejezéshez
vezető útra.
Erinnerungen. 241-242. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 405. old.

A PSZICHÉ ALSÓBB
SZINTJEI
A lélekhez a tudattalan is hozzátartozik... Tartalmai, az archetípusok
bizonyos mértékig a tudatos léleknek a mélyben rejtőző
fundamentumai, vagy – egy másik hasonlattal – a gyökerei, amelyeket
a lélek nemcsak a szűkebb értelemben vett földbe, hanem egyáltalán a
világba mélyeszteti bele.
GW. 10. köt. 52. §; Föld és lélek. 8. old.

A
z álom pedig ez volt: egy számomra ismeretlen, kétszintes házban
tartózkodom. Az „én házamban”. Éspedig a felső emeleten, egyfajta
nappaliban, ahol szép, rokokó stílusú bútorok álltak. A falakon értékes
régi képek függtek. Csodálkoztam, hogy ez az én házam, és azt
gondoltam: nem is rossz! Ám ekkor eszembe jutott, hogy még
egyáltalán nem tudom, milyen az alsó szint. Lementem a lépcsőn és a
földszintre jutottam. Ott minden sokkal régebbi volt, és
megállapítottam, hogy a háznak ez a része nagyjából 15. vagy 16.
századi lehet. Berendezése középkori, a padozat égetett tégla. Mindent
valami szürke homály borított. Egyik szobából a másikba mentem, és
azt gondoltam: most aztán teljesen át kell kutatnom az egész házat!
Súlyos ajtóhoz érkeztem, kinyitottam. Mögötte kőlépcsőt fedeztem
föl, a pincébe vezetett. Lementem és egy szép boltíves, ódon
helyiségbe jutottam. Megvizsgáltam a falakat, és fölfedeztem, hogy a
közönséges falazókövek mögött égetetttégla-réteg van; a malter
égetetttégla-törmeléket tartalmazott. Erről ráismertem a falak római
kori eredetére. Érdeklődésemet ez immár hallatlanul felcsigázta.
Megvizsgáltam a kőlapokból álló padozatot is. Az egyik kőlapban egy
karikát találtam. Amikor felfelé húztam, a kőlap kimozdult a helyéről
és alatta újabb lépcső bukkant elém. Keskeny kőlépcső vezetett a
mélységbe. A lépcsőfokokon leereszkedve egy alacsony sziklaüregbe
jutottam. Talaját vastag por fedte, csontok és törött edények hevertek
benne, mint valami ősi primitív kultúra maradványai. Fölfedeztem két
nyilvánvalóan nagyon régi, töredezett emberi koponyát. Aztán
felébredtem.
Erinnerungen. 163-164. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 197-198. old.

Azt megértettem, hogy a ház a pszichének valamiféle képét jelezte,

vagyis akkori tudati állapotomat a mindaddig tudattalan
kiegészítésekkel együtt. A tudatot a nappali szoba karakterizálta. Ódon
stílusa ellenére a lakottság légkörét árasztotta.
A földszinten már a tudattalan kezdődött. Minél mélyebbre jutottam,
annál idegenebb és sötétebb lett minden. Az üregben primitív kultúra
maradványaira bukkantam, vagyis a bennem lakozó primitív ember
világára, amelyet a tudat felől már alig lehet megközelíteni vagy
megvilágítani. Az ember primitív lelke határos az állati lélek életével,
mint ahogyan az ősidők barlangjait is többnyire állatok lakták, mielőtt
az emberek a maguk céljára elfoglalták őket.
Akkoriban vált bennem különös mértékben tudatossá, hogy
milyen erősen érzékelem a különbséget Freud és a magam szellemi
beállítottsága között. Én a múlt század végi, erősen történelmi légkörű
Bázelban nevelkedtem, és hála a régi bölcselők olvasásának, szert
tettem a pszichológiatörténet némi ismeretére. Hogyha álmokról és a
tudattalan tartalmairól gondolkoztam, soha nem hagytam ki a
történelmi egybevetést; egyetemi éveim idején ilyenkor mindig a
Krug-féle régi filozófiai lexikonhoz folyamodtam. Mindenekelőtt a
18. századi és a 19. század eleji szerzőket ismertem. Ez a világ alkotta
emeleti nappali szobám atmoszféráját. Freud ellenben olyan
benyomást tett rám, mintha az ő „szellemtörténete” Büchnerrel,
Moleschottal, Dubois-Reymond-nal és Darwinnal kezdődne.
Mármost az imént ismertetett tudati állapotomat az álom további
tudati rétegekkel toldotta meg: a régóta lakatlan, középkori stílusú
földszinttel, azután a római pincével és végül a történelem előtti
barlanggal. Ezek letűnt időket és átélt tudati fokozatokat ábrázoltak.
Az álom előtti napokban sok égető kérdés foglalkoztatott: milyen
premisszákon alapszik a Freud-féle pszichológia? Az emberi
gondolkodás melyik kategóriájába tartozik? Milyen a viszony
csaknem kizárólagos perszonalizmusa és az általános történelmi
előfeltételek között? Álmom választ adott. Láthatóan visszanyúlt
egészen a kultúrtörténet, az egymást követő tudati rétegek
történetének alapjaiig. Mintegy az emberi lélek struktúradiagramját
ábrázolta, vagyis egy mindenképpen személytelen jellegű előfeltételt.
Ez az elgondolás telibe talált, it clicked, ahogy az angol mondja: és az
imént leírt álom eszményképemmé vált, amely előttem mindaddig
ismeretlen mértékben igazolódott a továbbiakban. Először sejtettem
meg belőle a személyes psziché a priori kollektív voltát, amit eleinte
korábbi működési módok nyomainak tekintettem. Csak később,
sokszoros tapasztalat és megbízhatóbb tudás alapján ismertem föl a
funkcionálási módokat mint ösztönformákat, mint archetípusokat.
Erinnerungen. 164-165. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 199-200. old.

A tudat a maga kaleidoszkopikus mozgékonyságával – amint azt a

tudattalan felfedezésének köszönhetően tudjuk – az ösztönöknek és
specifikus formáiknak, az archetípusoknak úgyszólván statikus vagy
legalábbis módfelett konzervatív fundamentumán alapul. A rejtett
okoknak, háttereknek ez a világa ellenfélnek bizonyul a tudattal
szemben, amely mozgékonysága (tanulási képessége) folytán sokszor
van abban a veszélyben, hogy elveszíti gyökereit.
GW. 10. köt. 656. §; Titokzatos jelek az égen. 74. old.
A tudattalan az a psziché, amely a szellemileg és erkölcsileg tiszta
tudat napvilágától leér egészen addig az idegrendszerig, amelyet régtől
fogva szimpatikusnak nevezünk, és nem érzékelést és
izomtevékenységet tart fenn, ezzel a környező teret uralva, mint az
agyi-gerincvelői rendszer, hanem érzékszervek nélkül az élet
egyensúlyát biztosítja, s titokzatos utakon ingereket-rezdüléseket
átvéve nemcsak ismereteket közvetít valami másmilyen élet
legbensőbb lényegéről, hanem maga is belső hatást sugároz ki ezekre.
GW. 9/I. köt. 41. §; Mélységeink ösvényein. 64-65. old.

Amikor a tudattalan pszichét a megismerés forrásának minősítem, ez

egyáltalán nem olyan illuzórikus, amint azt a mi nyugati
racionalizmusunk hinni szeretné. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt
feltételezni, hogy végső soron minden ismeret mindig kívülről
származik. Ma azonban határozottan tudjuk, hogy a tudattalan olyan
tartalmakkal rendelkezik, amelyek – ha bekerülhetnének a tudatba –
mérhetetlenül gyarapítanák ismereteinket. A modern ösztönkutatás,
amely állatokra, például rovarokra terjed ki, bőséges tapasztalati
anyagot halmozott fel, amely legalább azt bizonyítja, hogy ha az
ember adott esetben úgy viselkedne, mint egy bizonyos rovar,
fölényes ismeret birtokában lenne.
GW. 8. köt. 673. §

Egy régi egyházatyát nagyon nyugtalanított, hogy bizonyos kegyes

férfiak annak ellenére bűnbe estek, hogy előzőleg már a keresztségben
s így megváltásban részesültek. Ebből arra a következtetésre jutott,
hogy a keresztelést nem helyesen hajtották végre, hiba kell hogy
legyen a rítusban, miért is a visszaeső bűnösöket újra meg kell
keresztelni, mintegy erkölcsileg ismételten sterilizálni. Ám így is
mindig akadtak köztük szegény ördögök, akik vétekbe estek. Erre
ezekről mint reménytelen esetekről lemondott, és úgy döntött, hogy
ezek akkor elveszett lelkek, útban a pokol felé!
Ez a keresztény elképzelés: egy nagy ugrással a mennybe jutni. Ez
nem helyes; a hirtelen reformnak ez az eszméje hamis. Nem
ugorhatunk ki bűnünkből s nem dobhatunk le minden terhet. Ez téves
elképzelés.
 A bűn egész értelme az, hogy viseljük. Mit használ egy bűn, ha
egyszerűen lerázhatjuk? Ha alaposan tudatában vagyunk bűnünknek,
viselnünk, cipelnünk kell, vele kell élnünk, egyek vagyunk vele.
Máskülönben megtagadjuk testvérünket, az árnyékunkat (Schatten), a
bennünk lakozó tökéletlent, amely követ bennünket, és megcselekszik
mindent, amitől undorodunk, mindent, amihez mi túlságosan gyávák
vagy túlságosan tisztességesek vagyunk. Az ember elköveti a bűnt, és
ha megtagadja testvérét, az árnyékát, ezzel tulajdonképpen elfojtja,
eltávolítja a kollektív tudattalanba, és ott zavarokat okoz. Hiszen ez
nem egyezik a természettel; kontaktusban kellene lennünk
árnyékunkkal, azt kellene mondanunk: „Igen, te a testvérem vagy, el
kell fogadnom.” Legyünk őszinték önmagunkhoz, és ne mondjuk
testvérünknek: „Hallod-e, semmi közöm hozzád!” Hiba, ha
megtagadjuk az árnyékot. Ha megtagadjuk, a sötétből felbukkan majd
a kollektív tudattalan reakciója perszonifikáció alakjában. A jámbor
ember azt mondja magának: „Nem, azt már nem!”, és félretolja az
árnyékot, és máris elégedett magával. Azután váratlanul módfelett
érdekes képek, szexuális fantáziák bukkannak fel a mélyből; és minél
jámborabb emberünk, annál rosszabbak a jelenések, amelyek
ostromolják. Emberünk afféle Szent Antal, és ilyen jámbor férfiúnak
minden bizonnyal rémes víziói vannak. Esetleg megjelenik neki egy
asszony, egy nő; ez pedig a felbukkanó anima, rendszerint egy
meztelen nő, aki természetesen rémületes. Így jár el a természet,
amely áthág egy tabut, ez a kollektív tudattalan bosszúja.
Traumanalyse. 103-104. old.

Lélektani tekintetben árnyéknak nevezzük azt az alacsonyabb rendű

alakot, amely a földhöz kötődik. Hiszen az árnyék is mindig a földre
vetül. Az „árnyék” kifejezést úgyszólván szó szerint kell értenünk. Az
árnyék képzetét közvetlenül a természeti ember pszichológiájából
merítettem. Föld és árnyék a természeti ember szemében azonosak. Az
árnyék a par excellence földhöz kötött, az, ami sohasem szakad el a
talajtól. Az árnyék az egyik legprimitívebb lélekdefiníció. Ha
megsebezzük az árnyékot, az embert sebezzük meg; ha például az
árnyékra lépünk, az olyan, mintha az illető embert megrúgnánk. A
törzsfőnök elveszíti manáját, ha valaki átlépi az árnyékát. Olyan ez,
mintha a másik ember rávetette volna magát és legyőzte volna. A
természeti embereknél létezik még egy érdekes elképzelés az
árnyékról: a déli országokban délben a kísértetek órája van. Ilyenkor a
legkisebb az árnyék, és az emberek félnek, hogy a következő
pillanatokban teljesen eltűnhet. Ez pedig szörnyű, hiszen ha az ember
elvesztette árnyékát, elvesztette kapcsolatát a földdel, vagyis
elvesztette a lelkét.
Az árnyék a második személy. Megszemélyesítése annak, ami az
embert a háta mögött követi, ami a tudat árnyékában húzódik meg, és
rendszerint – patológiás esetek kivételével egyúttal a földszerűt, a
földit is jelenti.
Kinderträume. 141. old.

Ha meg tudnánk személyesíteni a tudattalant, egy kollektív embert

kapnánk, aki túl van a nemi differenciáción, túl ifjúságon és
öregkoron, túl születésen és halálon, és aki egy-két millió év csaknem
halhatatlan emberi tapasztalatával rendelkezne. Ez az ember
egyenesen fölötte állna az idők múlásának. A jelen éppen annyit
jelentene számára, mint valamelyik év a Krisztus születése előtti
századik évezredben, szekuláris álmok álmodója volna, és
felülmúlhatatlan prognosztizáló lenne mérhetetlenül gazdag
tapasztalatai alapján. Hiszen számtalanszor élte volna meg az egyes
ember, a családok, a törzsek és a népek életét, és a legelevenebb belső
érzésében hordozná a keletkezés, a virágzás és az elmúlás ritmusát.
GW. 8. köt. 673. §

A tudattalannak erőteljes, képekben gazdag nyelve van. Álmaink

bizonyítják ezt. Ez azonban a primitív nyelv, amilyen hajdanában volt
- a gazdag, színekben tobzódó világ hű képe. Ilyen minőségű a
tudattalan is, vagyis úgy foghatjuk fel, mint a világ kompenzáló,
kiegészítő tükörképét. Véleményem szerint a tudattalanról sem azt
nem mondhatjuk, hogy merőben ösztön jellegű, sem azt, hogy
valamiféle metafizikai realitás, és végképp nem léptethetjük elő a
világ alapjává; ehelyett úgy kell felfognunk, mint pszichikus
jelenséget, akárcsak a tudatot. Azt, hogy mi a lélek, éppen olyan
kevéssé tudjuk, mint azt, hogy mi az élet. Elegendő titok ez ahhoz,
hogy elbizonytalanítson bennünket abban a kérdésben, hogy mennyi
az Én a világból és mennyi a világ az Énből! A tudattalan azonban
mindenesetre valóságos, mert valóban hat.
GW. 10. köt. 23. §

Hosszú ideig eltart, amíg a gyermek kifejleszti saját lelkét, és a

gyermek pszichológiájának kidolgozására irányuló minden kísérletünk
majdnem végzetes következményekkel jár, ha nem veszünk tudomást
arról a tényről, hogy itt a közösség pszichológiájáról van szó. A
gyermekek álmait lehetetlen megérteni, ha valami mást feltételeznek.
A gyermekeknek olyan álmaik vannak, amelyek jellegükben teljesen
megegyeznek a felnőttek álmaival, sőt túl is tesznek rajtuk, és
közvetlenül a kollektív tudattalanból származnak. Ez természetesen
nagyon is érthető, hiszen a gyermek a teljes tudatlanság állapotában
kezdi létezését. Itt funkcionál a kollektív tudattalan, amely magában
foglalja az ősök tudattalanját is – a legtávolabbi őskortól, a
barlanglakó és a majomembertől kezdve. Ezért találkozunk a
legelképesztőbb szimbólumokkal a gyermekek álmaiban,
viselkedésükben pedig régi rítusok kelnek új életre. Mindenki ismeri a
kisgyermekek eszességet; elképesztő dolgokat hallhatunk tőlük, ha
hegyezzük a fülünket. Egy régi népi bölcs mondás szerint a
gyermekek és a bolondok mondják meg az igazat. Azért van ez így,
mert ők a kollektív tudattalanból beszélnek, és lelepleznek olyan
dolgokat, amelyeket az átlagos felnőtt sohasem árulna el.
A felnőtt férfiban lakozó ifjú vagy fiús elem tehát jelezheti az illető
lelki életének egy olyan részét, amely távoli múltjában gyökerezik, és
ösztönei révén a kollektív tudattalannal van kapcsolatban. Mivel
jövőnket a kollektív tudattalan hozza majd létre, az ifjú a jövőre is
utal. Mert minden, amivé a jövőben leszünk, a kollektív tudattalanban
készül, amiként tehát bizonyos módon az anya is a jövő.
Traumanalyse. 721-722. old.

Ötéves lány álma a kerti kútban bujkáló ördögről: „Látom aput a kerti
kút mellett. Mozog a föld, és én arra gondolok: ott lenn van az ördög.
Segítséget kérek aputól, ő azonban nevetve lelök a kútba. Ott aztán
egy szerszámkamrába esek, ahol melegágy van tele palántákkal.”
.. .A British Museumban vetítővásznon látjuk Ozirisz alakját, be
van takarva nedves homokkal, fű van rajta, azután Ozirisz
fölemelkedik, kisarjad fű alakjában. Tavaszonként évről évre így
sarjadt ki Ozirisz a földből. A vásznon azt is láthatjuk, hogyan sarjad
ki búzaként a szarkofágjából. Zsenge gabonaként jelenik meg újból,
mint a gabona első zöld hajtásai. Ozirisz a vegetáció igazi istene volt,
és az alvilág fejedelmeként valóban bizonyos fokig rokonságban van a
mi alvilági istenünkkel, az ördöggel. Jóllehet Ozirisz a jó, de testvére,
Szét, a rossz, ugyanabból a terhességből született, mint Ozirisz, mint
az ő ellentéte. Szét egyszerűen az árnyéka Ozirisznek, és éppen árnyék
volta révén kapcsolatban van az alvilággal, és ennek következtében
krónikus lény. Ezt az ördögöt, amelyik ott megjelenik, egyáltalán nem
lehet helyesen besorolni, minősíteni, mert a vegetáció istenévé vált. És
a kezdeti iszonyodás az ördögtől, honnan ered ez? Mi okozza ezt a
rémüldözést? A kislány miért hívja segítségül az apját?
[Egy hallgató:] A keresztény egyház elítélte az ördögöt.
[Jung professzor:] Igen, jelen van a keresztény befolyás, ez beszél a
gonoszról, amely a tudatot természetesen infernális rémülettel tölti el.
Az álom azonban úgyszólván eloldozza az álmodót ettől a sokktól,
ugyanis megmutatja neki: ha már leesik az ördöghöz, ott egy
szerszámkamra van, ahol felkészül az ember a kulturális
tevékenységre; melegágy van ott palántákkal. Az álmodó tehát
palánták közt fekszik. A gyermek palántákkal tele melegágyba esik
bele, ő maga mintegy palántaként van beleültetve a termékeny földbe.
A melegágy afféle inkubátor. Ily módon a pokolképzetek egész
aspektusa megváltozott, nem keresztény, hanem antik értelemben.
Az álom azt mondja: Az, amit te rossznak, gonosznak álmodtál, a
valóságban a föld, a természet termékenysége.
Kinderträume. 426. és 429. old.

Miért nem képes megelégedni az ember? Miért nem okos? Miért nem
cselekszik mindig kizárólag jót, és miért kell neki mindig egy zugot
hagynia a gonosz, a rossz számára? Miért mond hol túl sokat, hol meg
túl keveset? Miért követ el olyan ostobaságokat, amelyeket egy kis
megfontoltsággal könnyen elkerülhetne? Igen, mi hiúsítja meg újra
meg újra nemes szándékainkat, és gátol bennünket legjobb
intencióinkban? Miért léteznek olyan emberek, akik nem veszik észre
ezt, vagy képtelenek elismerni, hogy ők valóban ilyenek? Végül pedig
ez az embercsorda, ha összecsődül, miért követi el az utóbbi harminc
év történelmi őrültségét? Miért nem sikerült már kétezernégyszáz
évvel ezelőtt egy Püthagorasznak, hogy véglegesen megalapozza a
bölcsesség uralmát, vagy a kereszténységnek, hogy a földön
megteremtse Isten országát?
Egyházi tanítás szól az ördögről: gonosz princípium, melyet
szívesen képzelnek el baklábúnak, szarvval és farokkal. Képe félig
állat, félig ember, földadta istenféle, mintha egy dionüszoszi
misztériumegyletből szökött volna meg, holmi bűnös-vidám
pogányság még meglévő hitvallója. Találó ez a kép, pontosan jellemzi
a tudattalannak azt a groteszk-hátborzongató látásmódját, amellyel
nem tudtak elboldogulni, s amely ezért megrekedt zabolátlan
vadságának eredeti állapotában. Ma [1946] aligha akad már valaki, aki
azt merné állítani, hogy az európai ember jámbor bárány, s nem
nyargal ördög a hátán. Ország-világ szeme előtt hevernek a kor
szörnyű dokumentumai, amelyek alávalóságuk méretével mindazt
meghaladják, amit korábbi idők kevésbé hatékony eszközeikkel csak
szerettek volna elérni.
Ha a tudattalan csak nefastus [szerencsétlenséget, vészt hozó],
csak gonosz volna – amilyennek sokan látni szeretnék –, egyszerű
volna a helyzet, az út pedig világos; az ember cselekedné a jót, és
kerülné a rosszat. De mi jó és mi rossz? A. tudattalan nem csupán
tiszta természet és rossz, hanem a legmagasabb rendű jó forrása is;
nem csupán sötét, hanem világos is, nem csupán állati, félig emberi és
démoni, hanem ember fölötti, szellemi és „isteni” is (a szó ókori
értelmében).
GW. 16. kőt. 387-389. §

Az ember sok olyan dolognak van „birtokában”, amelyeket nem

megszerzett, hanem az őseitől örökölt. Nem mint tabula rasa, hanem
csupán tudatlanul születik. Viszont hoz magával specifikusan
emberien szervezett, működésre kész rendszereket, amelyeket az
emberi fejlődés sok millió évének köszönhet. Amiként a madarak nem
tanulják vagy elsajátítják a vándorlási és a fészekrakási ösztönt,
akként az ember is születésekor magával hozza lényének alaprajzát, és
nem is csupán individuális, hanem kollektív természetét is. Az örökölt
rendszerek megfelelnek az ősidők óta túlsúlyban levő emberi
szituációknak, vagyis van ifjúkor és öregkor, születés és halál; vannak
fiúk és lányok, apák és anyák; van párosodás stb. Ezt elsőként csak az
ember egyéni tudata éli meg, a testi rendszer és a tudattalan számára
ez egyáltalán nem első élmény. Ez utóbbiak számára mindez csupán
azoknak az ősi ösztönöknek a tevékenységét jelenti, amelyek már
réges-rég kialakultak – Ach, du warst in abgelebten Zeiten meine
Schwester oder meine Frau.. .(„Oh, te a rég múlt időkben testvérem
vagy feleségem voltál...”) –, amivel Goethe sokak sejtelmes érzését
foglalja szavakba.
A kongenitalis és praeexistens ösztönmintát, illetve pattern of
behaviourt [viselkedésmintát] archetípusnak neveztem el. Mármost ez
az imágó rendelkezik azzal a dinamikával, amelyet az egyéni emberről
nem feltételezhetünk. Ha ez a hatalom valóban a kezünkben volna és
akaratunktól függene, annyira nyomasztana bennünket a felelősség,
hogy épelméjű ember nem merészelne gyermekeket világra hozni. Az
archetípus hatalmát azonban nem ellenőrizzük, sőt inkább hihetetlen
mértékben ki vagyunk szolgáltatva neki. Sokan dacolnak ezzel a
befolyással vagy kényszerrel, de sokan vannak azok is, akik
azonosulnak az archetípussal, például a patris potestasszal (apai
hatalommal) vagy a hangyaanyával. Mert kisebb-nagyobb mértékben
mindenki úgyszólván megszállottja a specifikusan emberi
preformációnak, és mint akit megigéztek, ennek megfelelő hatást is
gyakorol környezetére, anélkül hogy ennek tudatában lenne.
GW. 4. köt. 728-729. §

Az általam „archetípusoknak” vagy „ősképeknek” nevezett „archaikus

maradványokkal” kapcsolatos nézeteimet újra meg újra bírálják olyan
emberek, akik nem ismerik eléggé az álomlélektant és a mitológiát. Az
„archetípus” kifejezést gyakran félreértik, úgy fogják fel, mint
meghatározott mitológiai képet vagy motívumot. De ezek a képek
csak tudatos ábrázolások; képtelenség volna feltételezni, hogy ilyen
változékony képek örökölhetők.
Az archetípus inkább velünk született tendencia, törekvés arra,
hogy olyan tudatos motívumképeket, ábrázolásokat hozzon létre,
amelyek a részletek tekintetében nagyon eltérhetnek egymástól,
miközben alapstruktúrájuk változatlan marad. Például sok különböző
ábrázolása van a rossz, gonosz testvér motívumának, az alapminta
azonban minden esetben ugyanaz. Bírálóim tévesen azt feltételezik,
hogy „örökölt képzeteket” értek archetípuson, és ezen az alapon
elutasítják az archetípus gondolatát. Közben figyelmen kívül hagyják
azt a tényt, hogy az archetípusokat minden további nélkül meg kellene
értenünk, ha tudatos (vagy tudatosan szerzett) képzetek volnának;
ezzel szemben többnyire zavarba jövünk és meglepődünk, ha az
archetípusok felbukkannak tudatunkban. Az archetípus valójában
ösztönös hajlam, mint például a madarak esetében a fészekrakási
ösztön vagy a hangyák esetében a szervezett kolóniák alakítására
késztető ösztön.
Itt meg kell magyaráznom az ösztönök és az archetípusok közti
viszonyt: ösztönöknek nevezzük a fiziológiai impulzusokat, amelyeket
érzékszerveinkkel „kívül levőkként” észlelünk. Ezek azonban
egyidejűleg megjelennek „belül” is, és gyakran szimbolikus képek
révén jelzik jelenlétüket. Ezek a „belső” jelenségek azok, amelyeket
archetípusoknak nevezek. Eredetüket nem ismerjük; bármikor
felbukkannak, mindenütt az egész világon.
Der Mensch und seine Symbole. 67-68. old.

Az ösztönszférába való leszállás nem vezet az ösztön tudatos

realizálásához és asszimilációjához, mert a tudat éppenséggel pánikba
esve küzd az ellen, hogy az ösztönszféra primitívsége és
tudattalansága bekebelezze. Ez a félelem örökös tárgya a
hősmítosznak és motívuma számtalan tabunak. Minél közelebb kerül
az ember az ösztönvilághoz, annál hevesebben jelentkezik a késztetés,
hogy szakadjon el tőle, és a forró alvilág sötétségétől megmentse a
tudat fényét. Az archetípus azonban mint az ösztön képmása
pszichológiai értelemben szellemi cél,, amely felé az embert
természete hajtja; a tenger, amely felé minden folyó igyekszik
kanyargós medrében; az ár, amelyet a hős áldoz a sárkánnyal vívott
viadalért.
GW. 8. köt. 415. §
 AZ ÁLOM TISZTA
TERMÉSZET
Az álom kísérlet olyan dolgok asszimilálására, amelyeket még nem
emésztettünk meg. Gyógyítást célzó kísérlet.
Traumanalyse. 45. old.

A
z álmok felkészítenek bizonyos helyzetekre, hírt adnak róluk vagy
figyelmeztetve óvnak tőlük, gyakran még mielőtt azok valóságos
tényékké válnak. Ez nem feltétlenül csoda vagy előérzet. A legtöbb
kritikus vagy veszélyes helyzetnek hosszú inkubációs, lappangási
ideje van, csak éppen a tudat mit sem tud róla. De az álmok
elárulhatják a titkot. Gyakran meg is teszik ezt, de ugyancsak gyakran
látszólag adósok maradnak ezzel. Ezért kétes értékű az a feltevés,
hogy létezik valamilyen védelmező kéz, amely időben megóv
bennünket a bajtól. Vagy, hogy pozitívabban fejezzük ki magunkat:
van olyan látszat, hogy egy jóakaró instancia néha működik, de nem
mindig. A titokzatos kéz olyan utat is mutathat nekünk, amely
romlásba visz. Az álmok vizsgálatát illetően nem szabad naivnak
lennünk. Az álmok olyan szellemből fakadnak, amely nem egészen
emberi, hanem inkább egy leheletnyi természet, a szép és adakozó, de
egyszersmind kegyetlen istennő. Ha meg akarjuk határozni, milyen
minőségű ez a szellem, célszerűbb, ha az ókori mitológiákból és az
őserdőről szóló mesékből indulunk ki, ahelyett hogy a mi modern
szellemünkre gondolnánk, amely meg van terhelve intellektuális és
morális korlátoltsággal. A civilizáció rendkívül költséges folyamat, és
vívmányaiért szörnyű veszteségekkel fizettünk, amelyek nagyságát
nagyobb részt elfelejtettük, és aligha fogjuk valaha is felmérni.
Az álomértelmezéssel kapcsolatos fáradozásaink
eredményeképpen megismertük a tudatnak azt a toldalékát, amelyet
igen találóan fringe of consciousness-nek [a tudat perifériájának]
neveztek el. Ami a tudatos szellem számára eleinte fölösleges és
kellemetlen sallangnak tűnik, gondosabb tanulmányozás nyomán
másnak bizonyul: tudatos tartalmak csaknem láthatatlan gyökereinek,
vagyis szubliminális aspektusainak. Ezek alkotják azt a pszichikus
anyagot, amely a tudattalan és a tudatos tartalmak közti közvetítőnek
vagy afféle hídnak fogható fel, áthidalja ugyanis a pszichikus jelenség
fiziológiai alapja és a tudat közti szakadékot. Ez a híd gyakorlati
szempontból felbecsülhetetlen jelentőségű. Nélkülözhetetlen
összekötő láncszem ugyanis a racionális világ és az ösztönvilág
között. Mint már kimutattam, a tudat könnyen téved, mivel újra meg
újra erős külső hatások és befolyások érik. Ezeknek csaknem
tehetetlenül ki van szolgáltatva, kiváltképpen akkor, ha az egyén
extravertált beállítottságú, és ennek következtében figyelmét a külső
tárgyakra és ezek csalóka csábításaira összpontosítja, vagy pedig
kisebbrendűségi érzése van, és elbizonytalanító kételyei vannak saját
belső szubsztanciáját illetően, amellyel ily módon nem tud kiegyezni.
Minél inkább előítéletek, tévedések, fantáziák és infantilis vágyak
befolyásolják a tudatot, a már meglévő szakadék annál inkább
neurotikus disszociációvá szélesedik, és olyan többé-kevésbé
mesterséges élethez vezet, amely nagyon messze van az egészséges
ösztönöktől, a természettől és az igazságtól. Az álmok ebben az
esetben kiegyenlítő szerepet töltenek be, amennyiben helyreállítják a
kapcsolatot az ösztönbázissal azáltal, hogy a tudattalan állapotát
kifejező képeket és érzelmeket beviszik a tudatba. Az eredeti állapotot
aligha lehet helyreállítani többnyire túlságosan sekélyes és színtelen
racionális ráolvasással, az álmok beszéde ellenben pontosan azokat a
képeket bocsátja rendelkezésünkre, amelyek alkalmasak arra, hogy
hassanak a psziché mélyebb rétegeire, és ezeket beemeljék a tudatba.
Más szóval az álomértelmezés szegényes tudatunkat olyan mértékben
gazdagítja, hogy az újból meg tudja tanulni az ösztönök elfeledett
nyelvét.
GW. 11. köt. 473-474. §

Az álom olyan, mint a természet: egyszerű és ugyanakkor bonyolult.

Éppen ez a természet titka: odapottyant az ön orra elé egy tetűt, ön
azonban egyszerűen elfordítja a fejét: „Pfuj, hisz ez egy tetű!” Közben
megfeledkezik arról, hogy milyen bonyolult lény is ez tulajdonképpen.
Próbálja csak megfejteni egyszer egy tetű titkát! Az élet e titkát, ezt a
kozmoszt sohasem fogjuk megérteni; túlságosan bonyolult ugyanis.
Ugyanígy vagyunk az álmokkal is. Diókként hullanak le az élet
fájáról, de túl kemények ahhoz, hogy feltörjük őket.
Kinderträume. 339. old.

Szerintem az álmok olyanok, mint a természet, amelyben nem lakozik

csalási szándék, hanem inkább megvall valamit, ahogy éppen tudja –
mint a rügyeit bontogató fa vagy a táplálékot kereső állat, mindkettő
lehetőségeit a környezet szabja meg. Ugyanígy a szemünk sem akar
bennünket áltatni, legfeljebb áltatjuk magunkat, mert a szemünk
rövidlátó. Vagy félrehallunk valamit, mert a fülünk egy kissé süket, de
a fülünk nem akar minket becsapni. Még jóval azelőtt, hogy Freudot
megismertem volna, a tudattalant, valamint közvetlen kifejeződését,
az álmokat természeti folyamatnak fogtam fel, amelyet nem lehet
önkényeskedéssel vádolni, legkevésbé pedig szemfényvesztési
szándékkal. Semmi indokát nem láttam annak a föltevésnek, hogy a
tudat ravaszkodásai kiterjednének a tudattalan természeti folyamataira
is. Ellenkezőleg, a mindennapos tapasztalat megtanított rá, milyen
konok ellenállást szegez szembe a tudat tendenciáival a tudattalan.
Erinnerungen. 165-166. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 200-201. old.

Freuddal szöges ellentétben nincs miért azt feltételeznünk, hogy a

tudattalan nem azt mondja, amit gondol. Én azt állítom, hogy a
tudattalan azt mondja, amit gondol. A természet sohasem
diplomatikus. Ha a természet egy fát hoz létre, akkor az egy fa, nem
pedig rosszul sikerült kutya. A tudattalan sem talál ki semmiféle
ravasz álcázást, csak mi tesszük meg ezt.
Traumanalyse. 56. old.

Az úgynevezett etikus álmokkal kapcsolatban a következőt szeretném

mondani: valaki például azt álmodja, hogy olyasmit cselekszik, ami a
legrosszabb oldalát mutatja. Az álom azonban természeti produktum,
nincsenek etikai szándékai. Az álom gyakran a rossz oldalakat
mutatja. Még ha tudomásul vesszük is ezt, az álom ennek ellenére
megismétlődhet, mert éppen nem etikai a jelentése. Az álmok olyanok,
mint a növények, természeti produktumok. Ebből lehet etikai,
filozófiai vagy egyéb problémát csinálni, de ez nincs benne a
tulajdonképpeni álomban.
Kinderträume. 63. old.

Meg kell ismételnem, hogy a tudattalannak nincs erkölcsi szándéka; a

tudattalan tiszta természet, azt, ami történik, mint objektív eseményt
regisztrálja. Az álom sohasem mondja meg, minek kell vagy nem kell
lennie. Magunknak kell levonnunk a következtetéseket az álomból.
Nem mondhatjuk, hogy a tudattalan akarja ezt meg ezt elvégezni
velünk; hanem azt mondjuk: „Ilyesmik történnek – jobban kellene
vigyáznunk”, vagy: „Örvendetes, hogy így történt.” Az álom csak
ábrázolása valóban megtörténő dolgoknak. Feltételezhetjük, hogy jó
vagy rossz, ha ez meg ez a tyúk elszökik vagy pecsenyesütőbe kerül.
Minden lehetséges.
Traumanalyse. 139. old.

Az álom sohasem mondja meg, mit kellene tennünk. A természet

senkinek sem tesz javaslatokat. Ismernünk kell a tudatos állapot egyes
részleteit, hogy értelmezzük az álmot, mivel az álom mindabból áll,
amit nem élünk meg, illetve aminek nem vagyunk a tudatában.
Tudatomban esetleg túlságosan messze megyek jobb felé. Ha az
ember túlságosan eltér az egyik oldal felé, a tudattalanban megtörténik
a kiegyenlítés. A tudattalan olyan, mint az iránytű, nem mondja meg,
mit kell tennünk. Ha nem tudjuk olvasni az iránytűt, ha nem
igazodunk el rajta, nem tud segíteni nekünk.
Traumanalyse. 242. old.

Ám ha az álmok ilyen lényeges kompenzációkat produkálnak, akkor

miért nem érthetőek? Ezt a kérdést gyakorta föltették nekem. Erre
csak azt lehet felelni: az álom természeti jelenség, márpedig a
természet semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy gyümölcseit
csak úgy ingyen s az emberi várakozásnak megfelelően rendelkezésre
bocsássa. Sokszor elhangzik az az ellenvetés, hogy a kompenzáció
viszont hatástalan, ha nem értik meg az álmot. Csakhogy ez nem olyan
biztos, hiszen sok minden hat, ha nem is értették meg. Nem kétséges
azonban, hogy a megértéssel komoly mértékben fokozni tudjuk a
hatást, ami nemritkán szükséges is, mert a tudattalan mondanivalója
elmehet a fülünk mellett. Quod natura relinquit imperfectum, ars
perficit! [Amit a természet befejezetlenül hagyott, bevégzi a tudás!] –
hangzik egy alkimista kijelentés.
GW. 8. köt. 560. §; Mélységeink ösvényein. 164-165. old.

Az álmokat árnyaltan kell vizsgálnunk, mint egy műalkotást, nem

logikusan vagy racionálisan, ahogy például egy kijelentéssel
foglalkozhatunk, hanem valahol valamiben némi korlátozással. A
természet teremtő művészete hozza létre ugyanis az álmot, tehát
kellőképpen felkészültnek kell lennünk, ha meg akarjuk kísérelni
értelmezését.
Traumanalyse. 92-93- old.

Az álmok ténylegesen a tudattalan léleknek pártatlan, a tudat

önkényétől független spontán termékei. Az álom maga a tiszta
természet, és ezért a hamisítatlan, természetes igazságot tartalmazza,
ennélfogva pedig mindennél alkalmasabb rá, hogy visszaadja az
emberi lénynek megfelelő tartást, ha tudatunk túlságosan eltávolodott
alapjától és megrekedt egy lehetetlen helyzetben.
Az álmokkal való foglalkozás tulajdonképpen olyasmi, mint
amikor az ember magába száll. Ebben az esetben azonban nem az
éntudat reflektál önmagára, hanem úgy foglalkozik az álom objektív
adottságával, mint a tudattalan, mindent magában egyesítő
emberiséglélek közlésével vagy üzenetével. Jóllehet az ember magába
száll, de nem az Ént keresi, hanem azt az idegen mély-magot (Selbst),
amely őseredeti sajátunk, az a törzs, amelyből énünk egykor kisarjadt.
Idegen számunkra, mert a tudat tévedése folytán elidegenedtünk tőle.
GW. 10. köt. 317-318. §

A tudományos ész kirekesztette az embert világunkból. Az ember

elszigetelten áll a kozmoszban. Már nincs beleszövődve a
természetbe, érzelmileg már nem vesz részt a természeti
eseményekben, amelyek hajdanában szimbolikus jelentőségűek voltak
számára. A mennydörgés már nem Isten hangja, a villám sem az ő
bosszúálló ágyúgolyója. A folyóban nem lakozik szellem, a fa nem
jelent emberi életet, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyet
sem lakja valamilyen nagy démon. A dolgok sem beszélnek már
hozzánk, és mi sem beszélünk a dolgokkal úgy, mint kövekkel,
forrásokkal, növényekkel vagy állatokkal. A természettel való
közvetlen kommunikációnk lesüllyedt a tudattalanba azzal a tetemes
emocionális energiával egyetemben, amely hozzá kapcsolódott.
Ezt a hatalmas veszteséget álmainkban a szimbólumok kompenzálják.
Ezek ismét felszínre hozzák őseredeti természetünket ösztöneivel és
sajátságos gondolkodásmódjával együtt. Azt mondanánk, hogy
tartalmaikat sajnos a természet nyelvén fejezik ki, amely idegennek és
felfoghatatlannak tűnik számunkra. Azt a szokatlan feladatot róják
ránk, hogy szókészletüket lefordítsuk mai nyelvünk érthető és
racionális fogalmaira és kategóriáira, miután mai nyelvünknek sikerült
megszabadulnia a szimbólumok primitív salakjától, nevezetesen a
dolgokkal való participation mystique-jüktől [misztikus
részvételüktől].
GW. 18/I. köt. 585-586. §

Álmaink szimbólumképző funkciója kísérlet arra, hogy az ember

őseredeti szellemét bevigye a „fejlett”, differenciált tudatba, ahol
korábban sohasem volt, és ennek következtében sohasem lehetett
része kritikus önvizsgálatban sem. Hiszen réges-rég múlt időkben az
egész emberi személyiség ebből az őseredeti szellemből állt. Ahogyan
a tudat fejlődött, a tudatos szellem elvesztette e primitív pszichikus
energia egy részével való kontaktusát. És a tudatos szellem sohasem
ismerte az őseredeti szellemet, mert miután kifejlődött a nagyon
differenciált tudat, amely képes lett volna megismerésére, az őseredeti
szellem már eltűnt.
Úgy látszik azonban, hogy az, amit tudattalannak nevezünk,
megőrzött bizonyos primitív ismérveket, amelyek az őseredeti szellem
részei voltak. Az álomszimbólumok mindig ezekre az ismérvekre
utalnak, mintha a tudattalan kísérletet tenne arra, hogy visszaszerezzen
mindent, amitől fejlődése során megszabadult – illúziókat, fantáziákat,
archaikus gondolkodásmódot, alapvető fontosságú ösztönöket stb.
Ebből kiderül, hogy az emberek miért csak vonakodva
foglalkoznak a tudattalan tartalmakkal, sőt néha félnek is tőlük. Ezek a
megmaradt tartalmak nem semlegesek vagy közömbösek.
Ellenkezőleg, olyan erős töltés feszül bennük, hogy hatásuk
minősítésére nem is elég az a szó, hogy kellemetlen. Valóságos
félelmet kelthetnek. És minél inkább elfojtja őket az ember, annál
inkább átterjednek neurózis formájában az egész személyiségre.
A bennük feszülő pszichikus energia folytán van ilyen
létfontosságú jelentőségük. Olyasmi ez, mint amikor valaki bizonyos
ideig tartó öntudatlanság után váratlanul rájön, hogy lyuk van az
emlékezetében, hogy közben minden bizonnyal fontos események
történtek, amelyekre nem tud emlékezni. Amíg azt feltételezi, hogy a
psziché kizárólag személyes dolog (és ez az elterjedt szokásos
feltevés), meg fogja kísérelni, hogy visszaszerezze a nyilvánvalóan
elveszített gyermekkori emlékeket. De az emlékezetében lévő lyukak
csupán szimptomái egy sokkal nagyobb veszteségnek – az ősi psziché
elvesztésének.
Ahogyan az embrió fejlődése megismétli a történelem előtti
időket, a lélek is történelem előtti fokozatok sorozatán át fejlődik ki.
Der Mensch und seine Symbole. 98-99- old.

A kígyóval kapcsolatos álmok – amelyek, mint ismeretes,

meglehetősen gyakoriak – mindig a tudat viselkedése és az ösztön
közti különbségre utalnak. A kígyó megtestesíti az efféle konfliktus
fenyegető voltát.
GW. 5. köt. 615. §

Ha ön például azt álmodja, hogy megvadult állat ront önre, vagy

veszett kutyáról, megvadult bikáról álmodik, teljes bizonyossággal
számolhat azzal, hogy ön valahol egy ösztön mellett áll, és ellentétbe
került vele. Ön nem azonosult a természetes beállítódással, és a
természet ennek következtében ön ellen van. Ekkor a természet
állatkép formájában jelenik meg önnek. Vagyis ön találkozik az
állatával. Amikor az embert álmában egy állat üldözi, ennek nem kell
kedvezőtlen jelentést tulajdonítani. Ez az álom csak annyit mond,
hogy ön ellenséges érzelmű az állattal szemben, és az ezért
ellenségesen viselkedik önnel szemben. Ezután méltó gesztusoknak
kellene következniük, önnek udvariasan kalapot kellene emelnie, meg
kellene hajolnia, és meg kellene kérdeznie: „Mit akarsz hát tőlem?” És
ön tapasztalni fogja: az állatnak van valami mondanivalója.
Kinderträume. 224-225. old.

Lélektani szempontból minden állat az ember ösztönös oldala mellett

áll. Amíg automatikusak és ösztönösek vagyunk, a szó
tulajdonképpeni értelmében állatok vagyunk, hiszen viselkedésünk
ebben az esetben egyáltalán nem különbözik az állatétól. Azt
mondhatnánk, hogy valahányszor állat bukkan fel az álomban, az egy
ösztönt jelez, de – ezt jól jegyezzük meg – mindig egy teljesen
meghatározott ösztönt, semmiképpen sem az ösztönt jelzi. Egy
oroszlán vagy egy óriáskígyó merőben mást jelentene.
Traumanalyse. 578. old.

Az ösztön dönti el, hogy az álmot jól értelmezzük-e vagy sem. Az

ösztön döntése nyomán érezzük aztán, hogy valami netán „így” van.
Kinderträume. 113. old.

TEST ÉS LÉLEK
Test és lélek az ember két aspektusa, és ez minden, amit tudunk.

H
a az emberek magukba szállnak, valami különös felszabadulást
várnak, szabadságot a felelősségtől, a bűnöktől és az erényektől, pedig
a valóságban merőben másról van szó. Olyasmi ez, mint egy csapda,
az ember váratlanul beleesik egy verembe. „Pokolra mindennel!” –
mondja, és már ott is van, ahová való. Mindnyájan olyanok vagyunk,
mint a parányi májsejt, amely elvándorolt a helyéről. A parányi
májsejt kereket old és vándorol mindenféle szövevényeken át.
Elérkezik az agyhoz, és azt mondja: „Ez igen kellemes, magasan
fekvő hely, jó itt a levegő”, de a szomszédai ráförmednek: „Eredj
innen, nem vagy idevaló!”, és kitaszítják a parányi sejtet; az pedig
vándorol tovább a tüdőhöz, de ott ugyanarra a sorsra jut, mint az
imént. Azt mondja: „Nagyon gonosz a világ, senki sem ért meg
engem.” Ha magát megértené, akkor tudná, hogy nem ott a helye!
Végül a véredények tekervényes csatornáin át vándorolva bejut a
májba, és ott belepottyan egy verembe, szörnyű rémület fogja el. És
így szól: „A fene egye meg, ez módfelett pocsék hely, hogy kerültem
én ide?” Isten azonban azt mondja: „Itt kapaszkodj meg!”, és nézd
csak, a parányi sejt egyszeribe májsejtként viselkedik! Ezt
nevezhetnénk individuációnak! A legalattomosabb csapda tehát a test.
Mindannyiunkba belénk nevelték, hogy a lélek és az erények
szárnyak, amelyeket magunkra veszünk; aztán elkezdünk röpködni
körbe meg saját magunk fölött, élünk bele a világba úgy, mintha a test
nem is létezne. Ez történik gyakran az intuitív típusoknál, ténylegesen
mindenkinél. A testet nehéz akadályként érzékeljük. A test nehéz, és
tehetetlennek érezzük magunkat vele szemben, mintha rettenetes
akadály volna. Középkori, keresztény nevelésünk folytán a test rossz
hírbe keveredett. A test és a test fizikai korlátozottsága miatt beleesünk
a verembe; aztán a testet vádoljuk, a test pedig azt mondja: „De hiszen
ez vagy te.”
Traumanalyse. 325-326. old.

Lélek és test nyilván egy ellentétpár és mint ilyen kifejeződése egy

lénynek, amelynek a természete nem ismerhető meg sem az anyagi
jelenségből, sem pedig a belső közvetlen érzékelésből. Tudjuk, hogy
egy ősrégi felfogás szerint az ember egy lélek és egy test
egyesüléséből keletkezett. De bizonyára helyesebb, ha azt mondjuk,
hogy egy megismerhetetlen élőlény – amelynek természetéről
éppenséggel semmi több nem mondható, mint hogy ezzel homályosan
az élet teljességét jelöljük – kifelé mint anyagi test jelenik meg, belül
azonban a testben végbemenő élettevékenység által létrehozott képek
következményének látszik. Az egyik egyenlő a másikkal, és kétség
támad bennünk, hogy vajon végül a lélek és a test szétválasztása nem
egyéb-e, mint a tudatossá tétel céljából alkalmazott értelmezési
eljárás, a megismerés érdekében elengedhetetlen megkülönböztetése
egy és ugyanazon ténynek két nézetben, amelyeknek ráadásul
jogosulatlanul önálló létet tulajdonítottunk.
GW. 8. köt. 619. §

A test igényt tart az egyenjogúságra, mégpedig ugyanolyan

erőteljesen, mint a lélek. Ha még rabjai vagyunk a szellem és az anyag
közti ellentét régi eszméjének, ez a különválasztás elviselhetetlenül
hasadásos állapotot idéz elő. Ha viszont képesek vagyunk megbékélni
azzal a misztériummal, hogy a lélek a test belülről szemlélt élete, a
test pedig a lélek kifelé megnyilvánult élete, hogy ez a páros nem
kettő, hanem egyetlen, akkor azt is megértjük, hogy a mai
tudatfokozat meghaladására irányuló törekvés hogyan vezet a
tudattalanon át a testhez és viszont, továbbá hogy a testben való hit
csak egy filozófiát enged meg, mégpedig azt, amelyik egy tiszta lélek
kedvéért nem tagadja a testet.
GW. 10. köt. 195. §

A személyiségközpont (mélymag) szimbólumai a test mélyén

keletkeznek, s annak anyagiságát éppúgy kifejezik, mint az észlelő
tudat struktúráját. A szimbólum eleven test, corpus et anima; ezért oly
találó formulája e jelképnek a „gyermek”. A psziché egyedisége egy
sohasem teljesen, ám mind jobban megvalósítandó nagyság, amely
egyben minden tudat elengedhetetlen alapépítménye. A psziché
mélyebb „rétegei”, minél jobban alászállunk fokozódó homályukba,
annál kevésbé egyéniek. „Lefelé” menet, vagyis ahogy közeledünk az
autonóm funkciórendszerekhez, úgy válnak egyre kollektívabbá, hogy
aztán a test anyagiságában, mármint a kémiai testekben univerzálisak
legyenek, s ugyanakkor ki is hunyjanak. A test szene általában szén.
Ezért „legmélyebben” a psziché általában „világ”.
GW. 9/I. köt. 291. §; Mélységeink ösvényein. 203. old.

Nem beszélhetünk „Istenről”, hanem csak egy istenképről, amely

megjelenik nekünk, vagy amelyet mi csinálunk. Azt mondhatjuk
például: ha mítoszt teremtenénk, azt mondanánk, hogy „Istennek” két
aspektusa van, egy szellemi és egy krónikus, vagy jobban mondva:
anyagi. Úgy jelenik meg nekünk, mint világanyag és világmozgató
szellem (= szél). Ez egy kép, amelyet a príma causáról [első okról]
készítünk. A valóságban „Istenről” egyáltalán semmit sem tudunk
mondani. Csak egy felfogást tudunk felvázolni, amely megfelel
alkatunknak, mégpedig azt, amely érzékszervileg felfogható testről és
közvetlenül öntudatos szellemről (= lélekről) szól. E minta szerint
alakítjuk ki istenképünket.
Ami mármost a kozmogóniát illeti, nem mondhatunk mást, mint hogy
a test a világ része és a testhez tartozó lélek az általunk elképzelt Isten
képe. E kép kettőssége a tudat elkerülhetetlen mesterfogása annak
érdekében, hogy egyáltalán valamit tudatossá tehessen. De nem
jelenthető ki a lélekről, hogy valóságosan is jelen van a tárgyi
világban. Inkább minden jogunk megvan annak feltételezésére, hogy
csak egy világ létezik, amelyben lélek és anyag egy és ugyanazon
dolog, amelyet mi a megismerés végett diszkriminálunk.
Briefe. III. köt. 69-70. old.

Az, hogy ön „Istenért” él, talán a legegészségesebb önben – „aki közel

van hozzám, a tűzhöz van közel” – mondja egy kijelentés, amelyet a
gnosztikusok tulajdonítottak Istennek. De ahol Isten van a
legközelebb, ott a legnagyobb a veszély. Isten ott akar lenni az emberi
tudat mindig magasabbra csapó lángjában. És ha a tudatnak nincsen
gyökere a földben? Ha nincsen kőből való ház, amelyben Isten tüze
ellakhat, hanem csak egy nyomorúságos szalmakunyhó, amely lángra
lobban és elhamvad? Akkor hogyan lakhat ott az Isten? Képesnek kell
lennünk rá, hogy elviseljük az Istent. Az eszme őrzőjének ez a legfőbb
feladata. A föld ügyvédjévé kell válnia. Isten majd gondoskodik
magáról. Legbensőbb elvem ez: Deus et homo. Istennek szüksége van
az emberre, hogy tudatossá válhasson, ahogyan szüksége van idő- és
térbeli korlátozásra. Legyünk hát mi Neki idő- és térbeli korlátozás,
földi palást.
Briefe. I, köt. 92. old.

Egy sötét sejtelem azt mondja, hogy e negatív oldal nélkül nem
vagyunk egészek, hogy testünk van, amely – mint a testek általában –
elkerülhetetlenül árnyékot vet, s ha megtagadjuk e testet, nem
vagyunk többé háromdimenziósak, hanem lapos és élettelen lények. E
test azonban állat, s állati lelke van, azaz az ösztönnek feltétlenül
alávetett, élő rendszer. Az árnyékoldal hozzánk tartozó voltának
felismerése azt jelenti, hogy igent mondunk az ösztönnek, s ezzel
magunkra vállaljuk azt a hatalmas dinamikát, amely a háttérből
fenyeget. Ettől akar bennünket a kereszténység aszketikus erkölcse
megszabadítani, még azon veszély árán is, hogy az ember állati
ösztönvilágát léggyökerében támadja meg.
GW. 7. köt. 35. §; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 60. old.

Rendszerint nagyon hangsúlyozom, hogy az ember két világban

mozog, hiszen két lábunk van, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a
lélek pneuma, ami „mozgó levegőt” jelent. A lélek tehát szél, amely
önt túlságosan is könnyen fel tudja kapni a szilárd földről és messzire
el tudja vinni minden biztonságot nélkülöző hullámain.
Ezért kívánatos, hogy legalább egy lábbal a terra firmán
maradjon. Még mindig testben tartózkodunk, és alá vagyunk vetve az
anyag és nehézsége törvényének. Az is igaz azonban, hogy az az
anyag, amelyet nem mozgat a lélek, halott és üres. Erre az általános
igazságra való tekintettel rugalmasnak kell lennünk, és minden
lehetséges kivételt bármely törvényszerűség elkerülhetetlen kísérő
jelenségének kell elismernünk. A lélek önmagában véve nem érdem,
és sajátosan irrealizáló hatást fejt ki, ha az egyensúlyt nem állítja
helyre az anyag mint ellentét. Gondolkozzon el ezen még egyszer, és
ha elég szilárd talajt érez a talpa alatt, kövesse a lélek szavát.
Briefe. III. köt. 202. old.

Ha az ember megszabadulna a szexualitás kényszerétől, valóban nem

lenne a földhöz kötve, mindig olyan szabad lenne, mint a madár. Nem
volna egy bizonyos sorsra korlátozva, mert fel volna mentve minden
kötelesség alól. A nemiség az a hatalom, amely mindenkit köt, és ezért
a legfontosabb és legveszélyesebb tényező.
Traumanalyse. 494. old.

Ha az ember a hasában lent elhelyezkedő kondérra koncentrál,

felfedezi, hogy valami történik. Lehelyezi a libidóját az őseredeti,
elemi ösztönközpontokba. Éppen olyan ez, mintha a tudatában
örvénylő összeegyeztethetetlen dolgokat, a nyersanyagokat gondosan
összeszedné és ledobná szimpatikus rendszerének sötét alvilágába, a
test melegébe, jól védett helyre, és ott elkezdené főzni és átalakítani
őket. Kellemes illatok szállnak fel, amelyek új tartalmak, új születés
megsejtései. Ezután megjelenik az újjászületés összes analógiája; az
ember megújulását a születés reprezentálja; a fazék pedig mindig is
szerepet játszott a születési szimbolikában.
Traumanalyse. 374. old.

Én hiszek a lélek veszélyességében, de nem hiszek abszolút

szupremáciájában. Csak a testté vált igében, a lélekkel töltött testben
hiszek, amelyben jang-jin élő alakká egyesült.
A szellem emberei tulajdonképpen attól a veszélytől félnek, hogy a
lélek megfosztja az embert a gyökerétől, elszakítja a földtől és ikaroszi
repülésre lelkesíti, hogy aztán végül belefojtsa a feneketlen tengerbe.
A krónikus ember joggal fél ettől, és ezért a legkellemetlenebb módon,
ösztönösen és dühösen védekezik ellene. A szellem embere valójában
a föld fogságától fél és iszonyodik,
GW. 10. köt. 917-918. §

A természet és a szellem közti konfliktus a paradox lelki lény

képmása: e konfliktusnak van fizikai és lelki aspektusa, amely
ellentmondásként nyilvánul meg, mert a lelki tényező lényegét végső
soron nem értjük. Amikor az emberi ész ki akar jelenteni valamit
valamiről – amit nem értett meg teljesen és nem képes felfogni –, ha
becsületes, mindig ellentmondással kerül szembe, erőszakkal szét kell
szakítania az ellentét komponenseit, hogy bizonyos mértékben meg
tudja ismerni őket. A fizikai és a lelki aspektus közti konfliktus csak
azt bizonyítja, hogy a pszichikus végső soron felfoghatatlan,
megragadhatatlan valami.
GW. 8. köt. 680. §

Paracelsus valamennyi filozofáló alkimistához hasonlóan azt kereste,

ami képes hozzáférni az ember sötét, testhez kötött természetéhez, a
lélekhez, amely világba és anyagba ágyazottságában
megfoghatatlanul, idegenszerű, démoni alakokban önmaga számára
rémisztőn nyilvánul meg, és szerinte az életet megrövidítő betegségek
titkos gyökere. Jóllehet az egyház exorcizált és kiátkozta a démonokat,
ezzel eltávolította az embert saját természetétől is, amely tudta nélkül
kísérteties alakba öltözött. A naturáknak nem szétválasztására, hanem
egyesítésére törekedett az alkímia, amelynek Démokritosz óta ez a
jelmondata: „A természet örül a természetnek, és a természet legyőzi a
természetet, és a természet uralkodik a természet fölött.” Ez az alapelv
a pogányságból ered, és mint ilyen az ókori természetérzés
megfogalmazása. A természet nem csupán tartalmaz változási
folyamatot – maga a változás. Nem szétválasztásra, hanem
coniunctióra törekszik, amelyet menyegző, halál és újjászületés követ.
GW. 13. köt. 198. §

Paracelsus számára az egyház egész életében anya volt. De volt még

egy anyja: a Mater Natura. És ahogy fenntartás nélkül csüggött az
előbbin, ugyanúgy – szerényen – az utóbbin is. Jóllehet azon
fáradozott, hogy egyfelől a lehetőséghez képest láthatatlanná tegye a
két anyaszféra konfliktusát, másfelől viszont eléggé becsületes volt
ahhoz, hogy e konfliktus létezését bizonyos fokig elismerje; igen,
mintha sejtett volna valamit arról, mit jelent a dilemma.
GW. 13. köt. 148. §

A régi alkímia szimbolikus kijelentései ugyanabból a tudattalanból

fakadnak, mint a modern álmok, és ugyanúgy a természet hangja
szólal meg bennük.
GW. 11. köt. 105. §

Az alkímia elmerülésével szétesett a szellem és az anyag szimbolikus

egysége, s ennek következtében a modern ember gyökerét vesztettnek
és idegennek találja magát egy ellelketlenült természetben.
GW. 9/I. köt. 197. §; Mélységeink ösvényein. 112. old.

A természeti ember még nem választotta szét tapasztalatát

ellentétekre. Az ő világában szellem és anyag még áthatják egymást,
és az istenek még átjárják az erdőket és a mezőket. A természeti ember
még olyan, mint a gyermek, csak félig született meg, még álmodó
állapotban van bezárva lelkébe, a Világba, amely olyan, mint
valójában, még nem torzították el a derengő értelem megismerési
nehézségei. Az ősvilágnak szellemre és természetre való szétesése
után a Nyugat megmentette a természetet, amelyben mélységesen
hisz, és amelybe csak egyre jobban belebonyolódott, minél több
fájdalmas és kétségbeesett kísérletet tett rá, hogy lelket varázsoljon
bele. A Kelet ezzel szemben a szellemet, a majának nyilvánított
anyagot választotta, hogy tovább szenderegjen az ázsiai piszokban és
nyomorban. De amiként csak egy föld van, és Kelet és Nyugat nem
tudja két különböző félre szakítani az egy emberiséget, akként még
öseredeti egységben leledzik a pszichikus realitás, és vár az emberi
tudat haladására, arra, hogy tudatunk eljusson az egyikben való hittől
és a másik tagadásától addig a pontig, amikor mindkettőt elismeri az
egy lélek konstituáló elemeinek.
GW. 8. köt. 682. §

A Nyugat mindig felemelkedést keres, a Kelet viszont alászállást vagy

elmélyedést. Úgy látszik, a külső valóság a maga testiségével és
nehézségével sokkal erősebben és hathatósabban megragadja az
európai embert, mint az indiait. Ezért az előbbi a világ fölé próbál
emelkedni, az utóbbi pedig szívesen visszatér a természet anyai
mélységeibe.
GW. 11. köt. 936. §

A jógagyakorlat elképzelhetetlen és hatástalan is volna jógaképzetek

nélkül. Ritka tökéllyel megvalósítja a testi és a lelki együttműködését.
Keleten, ahol ezek az eszmék és gyakorlatok megszülettek, és
ahol négy évezred óta a megszakítás nélküli hagyomány minden
szükséges előfeltételt megteremtett, a jóga – ahogy könnyen el tudom
képzelni – adekvát kifejeződése és tökéletesen megfelelő módszere
test és lélek olyan összeolvasztásának, hogy ezek nehezen kétségbe
vonható egységet képezzenek és ezzel létrehozzák azt a pszichológiai
készséget, amely tudattranszcendens sejtéseket tesz lehetővé. India
történelmi mentalitása számára semmilyen nehézséget sem jelent,
hogy az értelemnek megfelelően kezeljen olyan fogalmakat, mint a
prána meg hasonlók. A Nyugat azonban egyrészt a hinni akarás rossz
szokásával és másrészt a maga tudományos és filozófiai kritikájával
beleesik a hit csapdájába, és látatlanul lenyeli az olyan fogalmakat,
mint a prána, atman, csakra, szamadhi stb. A nyugati kritika azonban
elakad már a prána és a purusa fogalmánál. A nyugati szellem
megosztottsága ezért eleve lehetetlenné teszi a jóga intencióinak
adekvát megvalósítását. Szerinte ugyanis a jóga vagy szigorúan vallási
ügy, vagy olyan tréning, mint a mnemotechnika, a légzésgimnasztika,
az euritmia stb. De nyoma sincs annak, ami a jóga lényegéhez
tartozik, vagyis a lény egységének és teljességének. Az indiai nem
tudja elfelejteni sem a testet, sem a lelket, az európai mindig elfelejti
vagy az egyiket, vagy a másikat. Az európai e képesség birtokában
egyelőre meghódította a világot, az indiai viszont nem. Az indiai
ember nemcsak a természetét ismeri, hanem azt is tudja, hogy milyen
fokig ő önmaga. Az európai embernek ezzel szemben van tudománya
a természetről, és elképesztően keveset tud saját természetéről, a
benne lévő természetről. Az indiai ember számára jótétemény, ha
ismer egy módszert, amely segítségére van abban, hogy a természet
mindenhatósága fölött kívül és belül uralkodjon. Az európai ember
számára ez méreg, amelyet arra használ fel, hogy már megcsonkított
természetét teljesen elhallgattassa, és neki engedelmes robottá
változtassa.
GW. 11. köt. 866-867. §

Trivandrumban, Travancore fővárosában ráakadtam Maharshi egy

tanítványára. Szerény férfiú volt, szociális státusát tekintve olyasféle,
mint nálunk az elemi iskolai tanító, és rendkívül élénken emlékeztetett
az alexandriai vargára, akit (Anatole France ábrázolásában) az Angyal
Szent Antal elé vezetett a még nagyobb szent példájaként. Akárcsak a
vargának, az én kis szent emberemnek is az az előnye volt a nagy
szenttel szemben, hogy számos gyermeket tartott el, és rendkívül
önfeláldozóan gondoskodott legidősebb fiáról, hogy az tanulhasson.
(Nem akarok itt kitérni arra a mellékes kérdésre, hogy a szentek
mindig bölcsek is, és viszont – minden bölcs feltétlenül szent. Ebben a
vonatkozásban vannak kételyeim.) Mindenesetre ebben a szerény,
szeretetre méltó, gyermekien jámbor lényben olyan emberrel
találkoztam, aki egyfelől teljes odaadással magáévá tette Maharshi
bölcsességét, másfelől pedig túltett mesterén azzal, hogy minden
bölcsességen és szentségen túl „a világot is megette”. Nagy hálával
ismerem el ezt a koincidenciát; soha jobb dolog nem történhetett
velem. A csak-bölcs és a csak-szent ugyanis körülbelül annyira
érdekel, mint egy ritka őshüllőcsontváz, amelynek láttán azonban nem
hatódom meg könnyekig. Ezzel szemben valósággal megbabonáz az a
bolondos ellentét, amely a maja szellemétől áthatott kozmikus
magányú lét és a szerető gyengédség között feszül. Hiszen éppen ez a
gyengédség számtalan gyökérrel kapaszkodik a fekete földbe, hogy a
fátyol szövését és bomlását az idők végezetéig ismételje, mint India
örök melódiáját. Hiszen hogyan lehet látni a fényt árnyék nélkül,
érzékelni a csendet lárma nélkül, a bölcsességet elérni balgaság
nélkül? A legkínosabb kétségtelenül a szentség élménye. Az én
emberem – hála Istennek – csak kis szent volt; nem szikrázó csúcs
sötét völgyek fölött, nem a természet megrendítő játéka, hanem példa
arra, hogy bölcsesség, szentség és emberiesség hogyan tud
„egyetértésben egymás mellett lakni”, tanulságosan, kellemesen,
meghatóan, békésen és türelmesen, görcs nélkül, elkülönülés nélkül,
nem tartva igényt semmiféle bámulatra és szenzációra, még külön
postahivatalra sem; a régesrég múlt idők hagyományain nyugvó
kultúrával találkoztam itt a tengeri szél biztatására magukat
legyezgető kókuszpálmák halk susogása közepette, ez maga volt az
értelem a lét elsuhanó fantazmagóriájában, a szabadulás a
kötöttségből, a győzelem a vereségben.
GW. 11. köt. 953. §

VALAMI NAPSZERŰ
VAN BENNÜNK
Nem hajszolom megszállottan a tökéletességet. Az én alapelvem ez: az
Isten szerelmére, ne tökéletesek legyetek, de minden eszközt
felhasználva törekedjetek arra, hogy megvalósítsátok a teljességet-
ami az egyes ember esetében mindig lehetséges.
GW. 18/I. köt. 212. §
S
enki nem képes személyiséggé nevelni, aki maga nem az. És nem a
gyerek, hanem csak a felnőtt érheti el a személyiség szintjét, mint az e
célra irányuló élet teljesítményének érett gyümölcsét. Mert a
személyiség elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint egy különleges
egyedi lény teljességének a lehető legjobb kibontakozását. Egyáltalán
be sem látható, hogy ehhez milyen temérdek feltételnek kell
megfelelnie. Egy teljes emberélet kell ide, összes biológiai, szociális
és lelki aspektusával. A személyiség a speciális élő teremtés vele
született sajátságának legmagasabb szintű” megvalósulása. A
személyiség a legemelkedettebb életkedvnek, az individuálisan létező
abszolút igenlésnek s az univerzálisan adotthoz való
legeredményesebb alkalmazkodásnak bátor tette, amely a saját
döntésnek a lehető legnagyobb szabadságával párosul. Úgy vélem,
valakit erre nevelni nem csekély dolog. Sőt alighanem a legnagyobb
feladat, amelyet a modern szellemi világ kitűzött magának. Valósággal
veszélyes, mert olyan mérvű, hogy arról még magának Schillernek
sem volt megközelítő sejtelme, aki prófétaian elsőként merészkedett
bele ebbe a problematikába. Olyan kockázatos ez, mint a természet
merész és kíméletlen vállalkozása, amely asszonyokat
gyermekszülésre indít. Nem lenne vétkes prométheuszi vagy éppen
luciferi vakmerőség, ha lombikjában egy emberfölötti ember
homunculus létrehozására merészkednék, amely gólemmé nőné ki
magát? És mégsem tenne többet, mint amit a természet naponta
megtesz. Nincs olyan emberi szörnyűség és abnormitás, amely ne
szunnyadt volna egy szerető anyaölben. Amint a nap egyaránt süt
igazakra és gazokra, s amiképp hordozó és tápláló anyák egyazon
szeretettel látják el Isten és az ördög gyermekeit, tekintet nélkül a
lehetséges következményekre, úgy magunk is ennek a különös
természetnek részei vagyunk, amelyek, akárcsak azok, beláthatatlant
rejtenek magukban.
A személyiség az élet folyamán fejlődik ki, nehezen vagy
egyáltalán nem magyarázható csírafelépítményekből, és csak amit
teszünk, az mutatja majd meg, kik vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a
nap, amely táplálja a föld életét, és mindenféle szépet, különöset és
rosszat csalogat elő; olyanok vagyunk, mint az anyák, akik ismeretlen
boldogságot és szenvedést hordoznak méhükben. Eleinte nem tudjuk,
milyen építő vagy gonosz tettek, milyen sors, milyen jó vagy rossz
készülődik bennünk; csak az ősz mutatja meg, mit nemzett a tavasz, és
csupán este lesz világos, mit kezdett el a reggel.
A személyiség mint lényünk teljességének maradéktalan
megvalósítása elérhetetlen eszmény. Ám az elérhetetlenség sohasem
érv az ideállal szemben, mert az eszményképek csakis útjelzők és
sohasem célok.
Ahogyan a gyereknek fejlődnie kell ahhoz, hogy nevelhessék, úgy
a személyiségnek is előbb ki kell bontakoznia, mielőtt nevelésnek
lehetne alávetni. És már itt kezdődik a veszély. Valami
beláthatatlannal van dolgunk, nem tudjuk, hogyan és milyen irányban
fog fejlődni az alakuló személyiség, s eleget tanultunk a természettől
és a világvalóságtól ahhoz, hogy joggal lehessünk kissé
bizalmatlanok. Sőt a keresztény tanítás arra nevelt bennünket, hogy
higgyünk az emberi természetben lakozó eredendő rosszban. De még
olyanok is, akik nem tartják már magukat a keresztény tanhoz,
természetes módon gyanakodnak, mert tartanak a saját mélységeikben
lappangó lehetőségektől. Még olyan felvilágosult, materialista
pszichológusok is, mint Freud, rendkívül kellemetlen gondolatot
továbbítanak nekünk az emberi természet lelki hátterében és
mélységeiben szunnyadó veszedelmekről. Már csak ezért is szinte
merészség egy jó szót szólni a személyiség kibontakozása mellett. Az
emberi szellem azonban nyakig benne van a legfurcsább
ellentmondásokban. Dicsérjük a „szent anyaságot”, s nem gondolunk
arra, hogy felelőssé tegyük az összes emberi szörnyért, mint amilyen a
súlyos bűnöző, veszélyes elmebeteg, epilepsziás, idióta és mindenféle
nyomorék, aki mégiscsak szülés által lett. Bezzeg a legnyomósabb
kétségek telepednek ránk, mihelyt az emberi személyiségnek kellene
szabad kibontakozást biztosítanunk. „De hisz akkor minden lehetséges
lenne” – mondják. Vagy újfent fölemlegetik azt a nem nagy tehetségre
valló kifogást, hogy ez „individualizmus”. Még sohasem volt az
individualizmus természetes fejlődés, hanem természetellenes bitorlás,
alkalmazkodásképtelen, impertinens póz, amely gyakran már a
legcsekélyebb nehézség esetén összeroppanással mutatja meg,
mennyire üres. Itt valami másról van szó.
 Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert
valaki azt mondta neki, hogy az hasznos vagy tanácsos így tennie. A
természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú
javaslatok. Csak kauzálisán ható kényszer mozdítja meg a természetet,
az emberit is. Nyomós szükség nélkül semmi sem változik meg,
legkevésbé az emberi személyiség. Az borzalmasan konzervatív, hogy
ne mondjam, renyhe. Csak a legfenyegetőbb veszedelem képes
felugrasztani, így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi
óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem
nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét. Minden
egyéb fejlődés éppenséggel individualizmus lenne. Ezért az
individualizmus vádja közönséges szidalmazás, ha a természetes
személyiségfejlődés ellen irányul.
„Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak” – ez az
ige itt érvényesebb, mint bárhol másutt, mert a személyiség
kifejlődése csíraépítményéből teljes tudatosságra kegyelmi ajándék, s
egyben átok: első következménye az egyedi lény tudatos és
elkerülhetetlen elkülönülése a csorda tudattalanságának
egybemosódásától. Ez elmagányosodás – erre nincs vigasztalóbb szó.
Ettől nem szabadít meg valami mégoly sikeres alkalmazkodás vagy
mégoly súrlódásmentes beilleszkedés a meglévő környezetbe, sem
család, társadalom vagy pozíció. A személyiség fejlődése akkora
szerencse vagy boldogság, hogy csak drágán lehet megfizetni. Aki a
legbuzgóbban beszél a személyiség kibontakozásáról, az gondol a
legkevésbé azokra a következményekre, amelyek a gyengébb lelkeket
már önmagukban a legalaposabban elrettentik.
A személyiség fejlődése azonban többet jelent puszta félelemnél, mely
attól tart, hogy ennek abnormis szüleményei lehetnek vagy miatta
elmagányosodnak. Jelenti azt is: hűek maradunk saját törvényünkhöz.
GW. 17. köt. 289-295. §; Mélységeink ösvényein. 25-27. old.

Mindazonáltal számolnom kell azzal a pszichológiai ténnyel, hogy az

individuáció, amennyire meg tudjuk állapítani, természetes jelenség,
és bizonyos értelemben megkerülhetetlen cél, amelyet joggal
nevezhetünk számunkra jónak, mert megszabadít bennünket az
ellentétek feloldhatatlan konfliktusától – legalábbis egy bizonyos
érzékelhető fokig. Az individuáció nem emberi találmány, a természet
maga hozza létre archetípusos képét. Úgyhogy az a hit, hogy „a végén
minden jó lesz”, nem nélkülözi a pszichikus alapot. De több mint
kérdéses, hogy e jelenségnek általában van valamilyen jelentősége a
világ számára, vagy pedig csak az individuumra vonatkozik, aki
tökéletesebb tudatállapotot ért el: a „megváltott” emberre az örök
kárhozattól szóló keresztény alaptételünk értelmében.
GW. 18/II. köt. 1641. §

Ha mármost sikerül elismerni a tudattalant mint a tudat mellett

feltétlenül meglévő tényezőt, és képesek vagyunk úgy élni, hogy a
tudatos és tudattalan (respektíve ösztönös) követelményeket a
lehetőséghez mérten figyelembe vesszük, akkor a személyiség
gravitációs központja már nem az én, amely csupán tudatcentrum,
hanem egy úgyszólván virtuális pont a tudat és a tudattalan között, az
a pont, amelyet mélymagnak (Selbst) nevezhetnénk. Ha sikerül ez az
átállás, az eredmény a participation mystique megszűnése lesz, és
ebből létrejön egy személyiség, amely még csak úgyszólván az alsó
szinteken szenved, a felső szinteken azonban sajátságos módon
mentes mind a fájdalmas, mind az örömteli eseményektől.
GW. 13. köt. 67. §

Rendkívül értékes tapasztalat volt számomra, amikor láttam, hogy mi

fejlődhet ki a lehetőségek sötét bizonytalanságából. Időközben
ugyanis rájöttem, hogy a legnagyobb és legfontosabb életproblémák
alapjában véve mind megoldhatatlanok; nyilván akkor is azok, ha azt a
szükséges polaritást fejezik ki, amely minden önszabályozó
rendszernek immanens tulajdonsága. Megoldani nem lehet őket, csak
föléjük lehet nőni. Ezért feltettem magamnak azt a kérdést, hogy a
fölénövésnek, nevezetesen a további lelki fejlődésnek ez a lehetősége
nem általában a normális adottság-e és így a valamilyen konfliktusban
való megrekedés a kóros állapot. Tulajdonképpen minden embernek
birtokolnia kellene a magasabb nívót – legalábbis mint csírát –, és
képesnek kellene lennie arra, hogy ezt a lehetőséget kedvező
körülmények között fejlessze. Ha megfigyeltem azoknak az
embereknek a fejlődési folyamatát, akik csendben, szavak nélkül,
mintegy nem tudatosan önerejükből föléje nőttek problémájuknak, azt
tapasztaltam, hogy sorsukban volt valami közös, nevezetesen az új
mozzanat a lehetőségek sötét tartományából kívülről vagy belülről
lépett be az életükbe; ezt az újat elfogadták, és rátámaszkodva nőttek
föl. Tipikusnak tűnt, hogy egyesek kívülről, mások belülről kapták az
új impulzust vagy inkább új növekményt. Az új azonban sohasem volt
csak kívülről vagy belülről származó. Ha kívülről származott,
legbensőbb élménnyé vált. Ha belülről, akkor külső esemény lett. De
sohasem volt szándékos vagy tudatos akarás eredménye, hanem
inkább az idő sodra hozta magával.
Nagy volt a kísértés, hogy mindebből valamilyen szándékot vagy
módszert csináljak, ezért inkább tudatosan nagyon elvontan fejezem ki
magam, nehogy prejudikáljak bármit is, mert hiszen ez a számomra új
nyilván se nem szándék, se nem módszer, ha ugyanis nem így
fejezném ki magam, még receptet csinálnának ebből, amelyet
„gépileg” sokszorosítani lehet, és ez megint a „megfelelő eszköz”
lenne „a hóbortos ember” kezében. Mély meggyőződésem ugyanis,
hogy a sorsszerűen új ritkán vagy sohasem felel meg a tudatos
várakozásnak, és, ami még érdekesebb, ellentmond a
meggyökeresedett ösztönöknek is, mindazonáltal sajátosan találó
kifejeződése az egész személyiségnek, olyan kifejeződés, amelynél
teljesebbet elképzelni sem lehet.
És mit tettek ezek az emberek, hogy megvalósítsák a megváltó
haladást? Amennyire láthattam, nem tettek semmit, hanem hagyták
történni a dolgokat úgy, ahogy Lü Cu mester tanította, nevezetesen,
hogy a fény a saját törvénye szerint terjed, a Nap a saját törvénye
szerint kering, ha az ember hű marad megszokott hivatásához.
Eckhardt mester tanítása, amely szerint hagynunk kell történni a
dolgokat, lett számomra a kulcs, amellyel sikerül kinyitni az útra nyíló
ajtót: Hagyni kell, hogy pszichikailag történjenek a dolgok.
Számunkra igazi művészet ez, amiből rendkívül sokan semmit sem
értenének, mert tudatuk állandóan segítőn, korrigálva és tagadva
közbepattan, és nem képes nyugton hagyni a pszichikus folyamat
egyszerű menetét.
GW. 13. köt. 18-20. §

Képesnek kell lennünk rá, hogy bizonyos dolgokról azt mondjuk:

„Meg fogom próbálni, még ha meg vagyok győződve is róla, hogy
tévedés lehet.” Csak ha így élünk, tudunk valamit kezdeni az élettel,
ma talán ilyen módon, holnap meg más módon. A földben minden
gyökérnek meg kell találnia a maga útját egy kő körül. Választhat
rossz irányt is. Mihelyt a növekedés és a fejlődés gondolatával
foglalkozunk, szembe találjuk magunkat a természet
irracionalitásával. Minden racionalista gyűlöli ezt, mert neki mindig
biztosra kell mennie: „Csak semmi rizikó, kérem!”
Traumanalyse. 286-287. old.

Ha olyasmi történik, mint a tudattalan betörése, gyakran olyan

helyzetről van szó, amelyben a tudattalan utoléri és lehagyja a tudatot.
A tudat valahogy állva maradt, ezért a tudattalan bizonyos fokig
átveszi az előre törekvés és az időbeli változtatás funkcióját, és véget
vet a változatlanságnak. Az ekkor a tudatba beáramló tartalmak
archetípusos formában azt fejezik ki, amit a tudatnak át kellett volna
élnie, hogy ne álljon le. A nyugalmi állapotra való törekvés könnyen
felismerhető a test épségének nyomatékos hangsúlyozásából, valamint
az embernek abból a vágyából, hogy testét megóvja a sírbeli
bomlástól. Az ember szeretné megragadni az előregördülő évek
kerekének küllőit, szeretné megőrizni a gyermekkort és az örök
ifjúságot, szeretne nem meghalni és a földben elporladni („Oh, ne
permets pas que mon corps tombe dans la pourriture et la puanteur”
– Ó, ne hagyd, hogy testem lehulljon a rothadásba és a bűzbe.). Ha
valaki sokáig, talán túlságosan sokáig fiatalnak érzi magát, és mintegy
álomban élve makacsul őrzi emlékeit, és ebben az állapotban képes
megfeledkezni arról, hogy a kerék forog, könyörtelenül jelentkezik a
szürke haj, a petyhüdt bőr, megjelennek a barázdák az arcon, ha képes
is elfelejteni, hogy ha nem teszi is ki testét az élet romboló erőinek, a
titokban sikló időkígyó mérge mégis emészti testünket. Az élet elől
való menekülés nem szabadít meg az öregedés és a halál törvényétől.
A neurotikus, aki az élet szükségszerűségéből szabadulni próbál,
semmit sem nyer, viszont magára veszi az idő előtti öregség és a halál
terhét, amely élete tartalom- és értelemnélkülisége folytán különösen
rémisztő hatással lesz rá. Ha a libido nem teszi lehetővé az előre
törekvő életet, amely vállal minden veszélyt és akarja a végső
pusztulást is, más utat keres magának, és lefurakodik saját
mélységébe, leás minden élet halhatatlanságának régi sejtéséhez, az
újjászületés utáni vágyhoz.
 Hölderlin ezt az utat mutatja meg költészetében és életében. A
költőnek adom át a szót:

EGY RÓZSÁHOZ

Kertek bájos királynője,

Ölében dajkál minket
Mindeneknek éltetője,
A hatalmas természet.

Kis rózsaszál! létünk múló,

Szirmaink lehullanak,
Ám az elhintett magokból
Új virágok sarjadnak.

GW. 5. köt. 617-618. §

Szerencsére mi emberek nem vagyunk napok, különben bajban

lennénk kultúránk értékeivel. Van viszont valami napszerű bennünk, s
az élet reggele, tavasza, estéje és ősze nem holmi érzelgős szóbeszéd,
hanem lélektani valóság, sőt annál is több; fiziológiai tény, mert a déli
fordulat még testi tulajdonságokat is megváltoztat. Különösen déli
népeknél úgy találjuk, hogy idősebb asszonyoknál nyersebb, mély
hang, bajusz, kemény arcvonások jelentkeznek, s több más tekintetben
is valami férfias lény fejlődik ki. S megfordítva: a fizikai férfihabitust
nőies vonások, mint zsírlerakódás és lágyabb arckifejezés enyhítik.
Az etnológiai irodalomban érdekes beszámolót olvashatunk egy indián
törzsfőnökről és harcosról, akinek élete derekán álmában megjelent a
Nagy Szellem, és hírül adta, hogy mostantól fogva a nők és gyerekek
között lesz a helye, női ruhát kell hordania, és asszonyoknak való
eledelt fogyasztania. Ő engedelmeskedett ennek az álomlátásnak, ami
nem ment tekintélye rovására. Ez a vízió hű kifejezése a pszichikus
lélektani forradalomnak, az alászállás kezdetének. Az értékek, sőt még
a testek is visszájukra fordulnak, legalábbis utalásszerűen.
Ami a férfiúi, illetve női, a lelki tulajdonságokat illeti, bizonyos
szubsztanciakészletekkel lehetne összehasonlítani, amelyeket az élet
első felében kissé egyenlőtlenül használnak fel. A férfi a maga
férfiszubsztanciájának nagy tartalékát emészti föl, s aztán már csak a
női szubsztancia kisebb kvantuma van neki hátra, annak veheti most
hasznát. A nőnél fordítva: eddig használatba nem vett férfiassági
állományát indíthatja akcióba.
GW. 8. köt. 780-781. §; Mélységeink ösvényein. 15-16. old.

Az ösztönös élet végtelenül sokszor oly könnyedén túlhaladt ennek az

életkornak a problematikáján, s ennek alapján biztonsággal
feltételezhetjük, hogy azok a változási folyamatok, amelyek lehetővé
teszik ezt az átmenetet, már régóta készülnek a tudattalanban és csak
az indításra várnak.
GW. 9/I. köt. 528. §

Az öregedő embernek azonban fontos „érdeke” éppen ezzel a

lehetőséggel megismerkednie. Egy úgyszólván elháríthatatlan kérdező
fordul hozzá, neki pedig válaszolnia kellene. Szüksége volna tehát a
halál mítoszára, mivel az „értelem”, a „józan ész” semmi mást nem
mutat neki, csak a sötét gödröt, amelybe belekerül. A mítosz ellenben
más képeket mutathatna, segítőkész és lelkiekben gazdagító képeket
az életről a holtak országában. Ha hisz bennük vagy akár csak hitelt ad
nekik, akkor éppen úgy lehet igaza vagy tévedhet, mint annak, aki
nem hisz bennük. Csakhogy aki tagad, az a semmi felé tart, az
archetípusnak elkötelezett ember pedig az élet nyomain halad
mindhalálig. Igaz, mindketten bizonytalanságban vannak, egyikük
azonban ösztöne ellenére, a másik azzal egyetemben – ami számottevő
különbséget és előnyt jelent az utóbbi javára.
Erinnerungen. 308-309. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 367-368. old.

Egy másik élményem szintén alaposan elgondolkoztatott, éppen

anyám halála előtt. Amikor meghalt, Tessinben tartózkodtam. A hír
nagyon megrendített, mivel váratlan hirtelenséggel tört rá a halál. A
halála előtti éjszakán ijesztő álmot láttam: sűrű, sötét erdőben jártam;
óriási, fantasztikus sziklatömbök terpeszkedtek az őserdőbe illő
hatalmas fák között. Heroikus, őskori táj volt. Egyszer csak éles
füttyöt hallottam, amely mintha a világegyetemet hasította volna át.
Ijedtemben megroggyant a lábam. Ekkor megzörrent a bozót, és
előrontott belőle egy félelmetes pofájú, óriási farkaskutya. Láttára
meghűlt bennem a vér. Elszáguldott mellettem, és én tudtam: most
ráparancsolt a Zord Vadász, hogy vigyen neki egy embert. Halálos
rémületben ébredtem, és másnap reggel megkaptam az értesítést
anyám haláláról.
Álom ritkán rázott meg ennyire, mert hiszen a felületes
szemlélőnek mintha azt mondta volna, hogy anyámat az ördög vitte el.
Valójában azonban a Zord Vadász, a „zöld-kalpagos” volt az, aki azon
az éjszakán – a januári főn napjaiban – a farkasaival vadászott. Wotan
volt ő, alemann ősapáink istene, aki anyámat az ősei körébe, vagyis,
negatív értelmezés szerint, a szilaj seregbe, pozitív értelemben
azonban a „megboldogultak közé begyűjtötte”. Wotan csak a
keresztény misszionáriusok révén vált ördöggé. Magában véve
jelentős isten – afféle Mercur vagy Hermész, amint a rómaiak
helyesen felismerték; természeti szellem, aki a Grál-monda Merlin-
alakjában támadt fel újra és mint spiritus-mercurialis, a higany lelke,
az alkimisták által keresett árkánummá, titkos gyógyszerré lett. Így hát
az álom azt mondja, hogy anyám lelke fölvétetett a mély-énnek ama
nagyobb összefüggésébe, amely túl van a leszűkített keresztény
erkölcsön: tudniillik a természetnek és a szellemnek az ellentétek
konfliktusát átfogó összességébe.
Azonnal hazautaztam, és éjjel, a vonatban ülve, mély szomorúság
töltött el, lelkem legmélyén azonban mégsem szomorkodtam igazán,
éspedig különös okból: egész utazásom alatt szakadatlanul tánczenét
hallottam, nevetést és vidám zajongást, mintha esküvőt ünnepelnének.
Ez az élmény éles ellentétben állt az álom félelmetes hatásával. Itt
vidám tánczene, víg nevetgélés uralkodott, és én képtelen voltam
magam átadni a gyásznak. Bár újra meg újra elhatalmasodott volna
rajtam, a következő pillanatban mégis mindig ezek a vidám dallamok
vettek körül. Egyrészt melegség és öröm töltött el, másrészt rémület és
gyász, az érzelmi kontrasztok szakadatlan váltakozásában.
Az ellentét úgy magyarázható, hogy a halál egyszer a magam,
másszor a lélek álláspontja felől rajzolódik ki. Előbbi esetben
katasztrófaként jelenik meg, és olyan látszatot kelt, mintha gonosz és
könyörtelen hatalmak agyonvertek volna valakit.
 Hiszen félelmetesen durva is a halál – efelől jobb, ha nem áltatjuk
magunkat –, nemcsak mint fizikai történés, hanem még inkább mint
lelki: elragad körünkből egy embert, és jeges halotti csönd marad a
helyén. Nincs többé remény semmiféle kapcsolatra, mert összeomlott
minden híd. Olyanokat, akiknek hosszú életet kívántunk volna, életük
virágjában ragad magával a halál, semmirekellők pedig magas kort
érnek meg. Kegyetlen valóság ez, nem jó, ha áltatjuk magunkat. A
halál brutalitása és önkénye annyira elkeserítheti az embereket, hogy
arra következtetnek belőle: nincs irgalmas Isten, nincs igazság, sem
pedig jóság.
Más szempontból viszont örömteli eseményként jelenik meg a
halál. Az örökkévalóság jegyében menyegző, misztikus egyesülés. A
lélek mintegy eljut hiányzó másik feléhez, hozzájut a teljességhez.
Erinnerungen. 316-317. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 376-377. old.

Irodalom
C. G. Jung: Gesammelte Werke (GW), 20 Bände. Hrsg. von Lilly
Jung-Merker, Elisabeth Rüf und Leonie Zander. Walter Verlag,
Olten/Freiburg im Breisgau 1971 ff.

C. G. Jung: Briefe, 3 Bände. Walter Verlag, Olten/Freiburg im

Breisgau 1972 f.

C. G. Jung: Szemináriumok

Kinderträume. Hrsg. von Lorenz Jung und Maria Meyer-Grass.

Walter Verlag, Olten/Freiburg im Breisgau 1987.

Traumanalyse. Nach Aufzeichnungen der Seminare 1928-1930.

Hrsg. von William McGuire. Walter Verlag, Olten/Freiburg im
Breisgau 1991.
 Analytische Psychologie. Nach Aufzeichnungen des Seminars
1925. Hrsg. von William McGuire. Walter Verlag,
Solothurn/Düsseldorf 1995.

C. G. Jung und al.:

Der Mensch und seine Symbole. Walter Verlag, Olten/Freiburg im

Breisgau 1968.

Erinnerungen, Träume, Gedanken von C. G. Jung

(Erinnerungen.), aufgezeichnet von Aniela Jaffé. Olten/Freiburg
im Breisgau 1971. (mit Register 1987.); Emlékek, álmok,
gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Ford. Kovács Vera.
Budapest, Európa 1987, 1997.

Tartalom
Előszó

A TERMÉSZET BÖLCS VEZETŐ

ÉLET EGY LÉLEKTŐL MEGFOSZTOTT TERMÉSZETBEN
MEGHASONLÁS ÖNMAGUNKKAL
CSAK AZ EMBER ÉPÍT KERTET
A PSZICHÉ ALSÓBB SZINTJEI
AZ ÁLOM TISZTA TERMÉSZET
TEST ÉS LÉLEK
VALAMI NAPSZERŰ VAN BENNÜNK

Irodalom

FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR

A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA
A KÖTETET HITSEKER MÁRIA SZERKESZTETTE
A FEDÉLTERV ÉS A TIPOGRÁFIA PÁNYI BÉLA MUNKÁJA
 MŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR
TERJEDELME 6 (A/5) ÍV
SZEDTE ÉS TÖRDELTE A KOSSUTH KIADÓ
NYOMÁS ÉS KÖTÉS A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLT
FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ