Tiszta szeretet

„Bolyongtam egy téli havas reggelen.

Kértem a hópelyhet – játsszék velem,
Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
– Gazember! – kiáltott utánam a tél.”
/William Blake – Hópehely/

A nagyapám házába különleges, szeretetteljes béke költözött. Anya és apa izgatottan

készültek az ünnepre, ahogy az egész családban mindenki. Ez volt az első karácsonyunk,
mióta megszülettem. Sokat meséltek nekem erről az emberi világban jelentős napról.
Anya a nagyanyámmal és Emilyvel a konyhában sürgött-forgott, miközben apa őszinte
csodálattal figyelte őt.
A farkasok egy kiadós, ünnepi vacsorára, a Cullenek egy kivételes karácsonyi vadászatra
voltak hozzánk hivatalosak.
Alice-t a dekoráció tökéletesítése kötötte le.
– Nagyon szép fenyőt hozzatok! – adta ki az utasítást apának és nagyapának.
– Mekkora legyen? – kérdezte Jacob, tanácstalanul a fejét vakarva.
– Amekkora éppen befér a házba – válaszolta nagynéném, miközben elégedett mosollyal
az arcán egy bólintással megerősítette a parancsot.
– Bízzátok csak rám! – kiáltotta vissza apa elszántan az ajtóból, aztán berohant a sűrű
erdőbe.
Edward és Alice nevetve néztek utána.
– Adjuk meg neki ezt az örömöt! – mosolygott nagyapám megértően.
Őszintén örült a szüleim boldogságának; mérhetetlen hálát érzett, hogy része lehet egy
ilyen különleges családnak.
Az elmém megtelt kellemes meghittséget árasztó gondolatokkal. Béke és szeretet lengte
körül a jelenlévőket. Nem értettem, hogy egyetlen nap hogyan lehet ilyen hatással rájuk.
Érdeklődve figyeltem őket, ahogy egymásra mosolyognak, boldogan átölelve egymást.

Apa csaknem két órát volt távol, de sikerült megtalálnia a tökéletes fát. Elégedett vigyorral
a képén sétált be a házba, a tűlevelűvel a hóna alatt.
– Tökéletes! – ugrálta körül nagynéném elismerően. – Jöhet a díszítés! – jelentette ki
csilingelő hangon, miközben vidáman tapsolni kezdett.
Apa rábólintott, majd elindult a nappalink felé.
– De hát ennek gyökere van! – csodálkozott nagynéném.
– Igen, hogy vissza tudjuk ültetni az erdőbe. Oda, ahová tartozik – simított végig
gyengéden a tűleveleken.
– Oh – sóhajtotta Alice álmélkodva.
– Kedves tőled, hogy törődsz a természet egyensúlyával – lépett anya Jacob mögé, és a
kezét a vállára tette.
– Csupán tisztelem az életet – rántotta meg apa a vállát. Szerinte nem volt a tettében semmi
különleges.
– Csodálatos vagy – suttogta anya őszinte áhítattal a hangjában.
Apa hátrafordult; a tekintetük találkozott, mialatt mindketten ugyanarra gondoltak:
mennyire kimondhatatlanul szeretik a másikat. Elmerengve figyeltem őket, mikor Emily
mellém sétált.

1
 – Kérsz egy kis kóstolót, Jaed? – kérdezte egy fakanállal a kezében, amin valami
krémszínű massza volt.
Határozottan megráztam a fejem, miközben alig vártam a másnapi vadászatot.
Emily felnevetett, aztán visszament a tűzhelyen rotyogó fazékhoz. Eközben Alice már elő
is készítette a díszeket, és messziről méregette az óriási fát.
– Jaed, kérlek, hagyj magamra, amíg elkészülök! – pirított rám kedvesen.
Beleegyezően bólintottam, majd eltűntem az emeleten, hogy becsomagoljam az
ajándékokat. Apának a vadászkést – amelynek sivatagi vasfából faragott nyelén egy vörös,
vonyító farkas volt – Paul segített beszerezni. Anya különleges indián nyakékét pedig
Emilyvel készítettem el. Szépen megfestett, apró fagyöngyök sorakoztak rajta, a közepén egy
különleges famedál díszelgett; a farkasok és a Cullenek jelképét egybeforrva ábrázolta.
Természetesen mindenki számára készültem valami aprósággal, de jól tudtam, az a
legfontosabb, hogy együtt tölthetjük ezt a szép ünnepet.

– Elkészült! – jelentette ki Alice elégedetten a nappaliban. – Gyertek! Nézzétek meg! –

szólított fel mindannyiunkat.
Emberi tempóban sétáltam le az emeletről, és már messziről láttam az ezüstös fényű,
hófehér, illetve csillogóan vöröslő gömböket, ahogy tökéletes összhangban váltakozva ülnek a
tűlevelek között. Halványan ragyogtak, ahogy a nappali ablakán beszűrődő gyenge napfény
megtört rajtuk.
– Tűz és jég – suttogta apa anya fülébe, miközben boldogan átölelt mindkettőnket.
– Oltalmazó melegség – hajtotta Nessie a fejét Jake vállára.
– Bátorító hűvösség – sóhajtotta apa őszinte rajongással a hangjában, anya józanságát és
saját forrófejűségét elismerve.
Mindenki áhítattal figyelte a gyönyörű karácsonyfát, amely a két család összetartozását
hirdette. A fenyő csúcsát egy nyolcágú, hatalmas ezüst csillag díszítette. Vörös körvonala
védelmezően fogta körül a fémszínű belsőt.

Már kezdett besötétedni, mikor a farkasok is megérkeztek. Charlie, a dédapám Sue

Clearwaterrel együtt érkezett.
– Ígéretesek az illatok! – jegyezte meg Sam, miközben odalépett a feleségéhez, lágy csókot
nyomva a homlokára. A gondolataikból megtudtam, hogy már messziről szagot fogtak és
összefutott a szájukban a nyál.
A társaság emberi ételekkel táplálkozó része elfoglalta a helyét az ünnepi asztalnál. A
jóízűen falatozó indiánok fesztelenül társalogtak a vámpírokkal.
Vacsora után az egész család a fa köré gyűlve várta az ajándékosztást. Különös
izgatottságot éreztem, hogy vajon mit rejthetnek azok a csomagok, amelyekre az én nevem
van írva.
– Én kezdeném a sort, ha nem bánjátok – állt a nappali közepére Carlisle, a dédapám.
Senki sem emelt kifogást; a szüleim beleegyezően bólintottak. Egymásra néztek, miközben a
gondolataikat elrejtették előlem.
Carlisle a karácsonyfához lépett, és elvett alóla egy apró, fekete dobozt.
– Ez a tiéd, Jaed – nyújtotta felém.
Kimásztam anya öléből, majd odamentem hozzá.
– Köszönöm! – mondtam a dobozkát tanulmányozva.
– Nyisd ki! – unszolt anya kedvesen.
Óvatosan felnyitottam az ajándék tetejét. Egy Cullen-címert ábrázoló bőrkarkötő volt
benne, olyan, amilyet a család összes férfitagja is viselt. Carlisle felkötötte a csuklómra, majd
megveregette a vállamat, miközben hálát adott a létezésemért.

2
 – Köszönöm, Carlisle! – öleltem át a derekát.
Hamarosan én is átadhattam az ajándékaimat. A szüleimét hagytam utoljára. Két, arany
csomagolópapírral borított dobozzal sétáltam oda hozzájuk.
– Ez a tiéd, apa – helyeztem Jacob kezébe az egyiket.
Anyára pillantott, majd lelkesen bontogatni kezdte az apró csomagot.
– Egy farkasos kés! – kiáltotta boldogan, izgatottan forgatva maga előtt az ajándékát. –
Köszönöm, fiam! Feltételezem, kiolvastad a gondolataimból, hogy mit szeretnék – húzta fel a
szemöldökét. Anya felkuncogott.
– Nem volt olyan nehéz kitalálni, hisz mindig Paul késéről áradoztál.
– Nem is igaz! – vágta rá morcosan.
– De igaz! – nézett rá anya csintalanul.
– Oké, elismerem – sóhajtotta apa megadóan, a szemeit forgatva.
– Te nagy gyerek! – bokszolt Nessie játékosan a vállába, majd megpuszilta az arcát.
– Túlságosan is könnyű eset vagyok – vont vállat Jacob.
– Ezt azért én így nem mondanám, Farkasom – dorgálta meg Nessie, miközben odaléptem
elé.
– Ez pedig a tiéd, anya – helyeztem az ölébe a másik csomagot. Jacob kíváncsian figyelte,
ahogy kinyitja.
– Ez gyönyörű – suttogta Nessie, kiemelve a nyakéket a dobozból.
– Amilyen te is vagy – mormolta apa, majd gyengéden megcsókolta.

***

Másnap, amikor felébredtem, a kinti táj már gyönyörű hófehérbe öltözött.

– Indulhatunk, öcskös? – dörmögte Emmett izgatottan, mikor leértem a földszintre.
– Persze – válaszoltam vigyorogva.
– Akkor indulás! – kiáltotta. – Készülj a vereségre! – dörzsölte össze a tenyerét, miközben
gondolatban előre ivott a medve bőrére.
Hiába, engem úgysem tud kijátszani! – mosolyogtam magamban.
– Úgyis a fiú nyer – jelentette ki Edward tényszerűen, mialatt mellénk sétált.
– Majd meglátjuk! – makacskodott Em.
– Ja, meglátjuk, mekkorát koppansz, Maci Laci! – nevetett apa.
– Fogd be, Blöki! – durcáskodott nagybátyám.
– Fiúk! Elég! Ünnep van! – szólt rájuk Esme fejcsóválva.
– Ne haragudj, anya! – szégyellte el magát Emmett.
– Elnézést, Esme! – szabadkozott apa is.
Aztán kezdetét vette a nagy, ünnepi vadászat.
Emmett és én legelöl futottunk. Nagybátyám igyekezett kicselezni, de nem hagytam
magam.
– Én nyertem! – örvendeztem egy kisebb hókupacon állva.
A hipergyors gondolatolvasó mindenségit neki! – morogta gondolatban.
– Ez van, Emmett! – vigyorgott nagyapa. – Legközelebb hozzád illő ellenféllel próbálkozz!
Közben a többiek is beértek minket. Egy pillanattal később újra hatalmas pelyhekben
kezdett havazni. Az apró kristálycsodák kecsesen érkeztek meg a földet borító társaik közé.
Csodálattal figyeltem őket. Élesen és tökéletesen láttam a formájukat.

3
 A családom tagjai szintén a hóesésben gyönyörködtek; mindannyian magukhoz ölelték
szeretett társukat. Apa visszaváltozott, és már emberi alakjában sétált oda anyához. Egyik
kezével átfogta a derekát, a másikat pedig maga elé tartotta. Csupasz karjára lágyan hullott rá
a hó. A tenyerében vízzé változó apró pelyheket figyelte, miközben arra gondolt, hogy
ugyanolyan gyönyörűek és törékenyek, mint az édesanyám.
Ahogy a tudatomat betöltötte a családom felől felém áramló tiszta szeretet, rájöttem, hogy
számunkra minden egyes nap karácsony van.