Angolszász költők (válogatás)

George Peele

George Peele (kb. 1558-1597) – a Shakespeare fellépését megelőző

időszak egyik szellemes, sokoldalú drámaírója. Már oxfordi
tanulmányai idején is tehetséges verselőnek számított.
Oxfordban megnősült, később mégis Londonba költözött, ahol
Thomas Kyd és Robert Greene társaságába került. Írt történelmi
drámát (I. Edward), sorstragédiát (Alcazar csatája) és vígjátékot
(Vénasszonyok meséje). Kicsapongó életmódjáról is híressé vált.

What thing is love?

In The Hunting of Cupid

What thing is love? for sure love is a thing.

It is a prick, it is a sting,
It is a pretty, pretty thing;

It is a fire, it is a coal,
Whose flame creeps in at every hole;
And as my wit doth best devise,
Love's dwelling is in ladies' eyes,
From whence do glance love's piercing darts,
That make such holes into our hearts;
And all the world herein accord,
Love is a great and mighty lord;
And when he list to mount so high,
With Venus he in heaven doth lie,
And evermore hath been a god,
Since Mars and she played even and odd.

Szerelem

Részlet a „Cupidó vadászatá"-ból

Ó, ha tudnám, mi fán terem a szerelem?

Mert néha tüske, néha seb,
mert méz s a méznél édesebb;
mert ő a tűz, a fahasáb,
s a láng, mely minden rést bejárt;
kinek, tudom, szent otthona
a szem s a hölgyek homloka,
ahonnan átható nyilak
szívünk sebezve hullanak;
amelyben tűz-víz összefér,
hatalmas úr, erős, kevély;
Vénusszal tölti napjait,
elrejti égi hegy, csalit,
s imádják mind e csöp fiút,
mert Venus Marssal összebújt.

Tarbay Ede fordítása

George Wither

George Wither (1588-1667) – Oxfordban tanult, 1613-ban

megjelent szatírakötetéért bebörtönözték. A börtönben pásztori
költeményeket írt, ezeket tartják ma legjobb verseinek. 1621-
ben ismét írásai miatt került börtönbe. Ezután megtért a puritán
egyházhoz, és főként vallásos himnuszokat írt. A polgárháború-
ban a parlament oldalán harcolt.

Rhomboidal Dirge

Ah me!
Am I the swain
That late from sorrow free
Did all the cares on earth disdain?
And still untouched, as at some safer games,
Played with the burning coals of love, and beauty's flames?
Was't I could dive, and sound each passion's secret depth at will?
And from those huge o'erwhelmings rise, by help of reason still?
And am I now, O heavens! for trying this in vain,
So sunk that I shall never rise again?
Then let despair set sorrow's string,
For strains that doleful be;
And I will sing,
Ah me!

But why,
O fatal time,
Dost thou constrain that I
Should perish in my youth's sweet prime?
I, but awhile ago, (you cruel powers!)
In spite of fortune, cropped contentment's sweetest flowers,
And yet unscorned, serve a gentle nymph, the fairest she,
That ever was beloved of man, or eyes did ever see!
Yea, one whose tender heart would rue for my distress;
Yet I, poor I! must perish ne'ertheless.
And (which much more augments my care)
Unmoaned I must die,
And no man e'er
Know why.

Thy leave,
My dying song,
Yet take, ere grief bereave
The breath which I enjoy too long,
Tell thou that fair one this: my soul prefers
Her love above my life; and that I died her's:
And let him be, for evermore, to her remembrance dear,
Who loved the very thought of her whilst he remained here.
And now farewell! thou place of my unhappy birth,
Where once I breathed the sweetest air on earth;
Since me my wonted joys forsake,
And all my trust deceive;
Of all I take
My leave.

Farewell!
Sweet groves, to you!
You hills, that highest dwell;
And all you humble vales, adieu!
You wanton brooks, and solitary rocks,
My dear companions all! and you, my tender flocks!
Farewell my pipe, and all those pleasing songs, whose moving strains
Delighted once the fairest nymphs that dance upon the plains!
You discontents, whose deep and over-deadly smart
Have, without pity, broke the truest heart.
Sighs, tears, and every sad annoy,
That erst did with me dwell,
And all other joys,
Farewell!

Adieu!
Fair shepherdesses!
Let garlands of sad yew
Adorn your dainty golden tresses.
I, that loved you, and often with my quill,
Made music that delighted fountain, grove, and hill;
I, whom you loved so, and with a sweet and chaste embrace.
Yea, with a thousand rather favours, would vouchsafe to grace,
I now must leave you all alone, of love to plain;
And never pipe, nor never sing again!
I must, for evermore, be gone;
And therefore bid I you,
And every one,
Adieu!
Jaj én! Pásztorfiú

Jaj én!
Pásztorfiú
Voltam, kinek szívén
Rég nem fogott a gond s a bú?
Kit nem kavart fel biztos élvezet,
Parázzsal játszhatott, s kit tűz sem égetett?
S ha zúgott titkos szenvedély, merülni volt merész,
Kit nem riasztott szörnyű mély, felszínre vont az ÉSZ?
S most én vagyok megint, próbálom és — egek!
Elsüllyedek, felszínre nem lelek?
Hadd zengjen bú a húrokon,
Leggyászosabb zeném
Dalolhatom
Jaj én.

Miért,
Idő, te zord!
Ki még csak ennyit élt,
Mért kergeted halálba, mondd?
Nemrégen is (Erők, kegyetlenek)
Még azt arattam én, mit Fortuna vetett.
Nimfám is szolgáltam híven, a legdrágábbik őt,
Kihez hasonlót senkisem imádott azelőtt.
Igen, értem remeg gyengéd szíve, de én,
Jaj én íly rútul pusztulok, szegény.
S ami tetézi gondomat:
Nem sírnak lelkemért,
S titok marad,
Miért.

Eriggy,
Haló Dalom,
(Hisz volt elég) te vidd,
Ha bírod, végső sóhajom.
Mondd el Neki, éltemnél fontosabb,
Hogy szeretett, s e tény túléli holtomat:
Az ifjút szép emlékeként örökre őrzi tán,
Ki boldog volt, amíg csak élt, ha Rá gondolt csupán.
Hol megszülettem én, te bús Hely, ég veled,
S hol szívtam a legédesebb leget.
Ha kedves tréfád elapadt,
Ha nincs amibe higgy,
Más nem maradt:
Eriggy.
Hegyek,
Sok szép Liget:
Búcsúzom tőletek.
Virágos Völgyem, ég veled,
Szilaj Patak, magányos Szikla, ím,
Ti kedves társaim s ti bodros nyájaim.
Nem játszom rajtad már, Sípom, kedvtöltő Dallamot,
Legszebb Nimfák, mely egykoron kísérte táncotok.
Ti sajgó Bánatok (ti oly halálosak,
A szív belétek rögtön meghasad)
Könny & Sóhaj, bú mely gyötör,
Itt hagylak, ég veled,
Sok-sok Gyönyör,
Megyek.

Agyő,
Sok Szépleány,
Függessze lebbenő
Fürtjét Fűzfákra mindahány.
Szerettelek mind, s zengtem Éneket
Gyakorta, s úgy örült Forrás, Hegy & Liget.
Szerettetek mind, szűzien, s oly tisztán, édesen,
(S ezernyi ritka kegy nekem) ó, bájos érzelem.
Itt kell hogy hagyjalak, így Szerelemtelen:
Nem szól Sípom, s Dalom többé sosem.
Immár örökre elmegyek;
Nektek, sok drága Nő,
S mindenkinek
Agyő.

Kappanyos András fordítása

Sir John Suckling

Sir John Suckling (1609-1642) – a királypárti „gavallér költők”

közé tartozik. Cambridge-ben tanult, nagy vagyont örökölt,
1630-ban került az udvarba, ahol nemességet kapott.
Szellemes verselőként és szerencsejátékosként egyaránt ismert volt.
1641-ben sikertelen kísérletet tett egy királypárti főúr kiszabadítására
a Towerból, ezért száműzték. Párizsba ment, ahol állítólag
megmérgezte magát. Műveit halála után Fragmenta Aurea
címen gyűjtötték kötetbe, és bár drámákat, teológiai traktátusokat
is írt, csak lírai versei tűnnek igazán maradandónak.
Why so Pale and Wan?

Why so pale and wan, fond lover?

Prithee, why so pale?
Will, when looking well can't move her,
Looking ill prevail?
Prithee, why so pale?

Why so dull and mute, young sinner?

Prithee, why so mute?
Will, when speaking well can't win her,
Saying nothing do 't?
Prithee, why so mute?

Quit, quit for shame! This will not move;

This cannot take her.
If of herself she will not love,
Nothing can make her:
The devil take her!

Mi nyúz úgy?

Mi nyúz úgy, mi sápaszt kórrá?

Ki vele: mi nyúz?
Ha vidám arc nem hatott rá,
Hatni fog a bús?
Ki vele: mi nyúz?

Mi baj némít, mért e béklyó?

Ki vele: mi baj?
Ha nem fogott rajt a szép szó,
Fog a néma jaj?
Ki vele: mi baj?

Talpra, öcskös! Lelke rajta,

Ha nincsen szíve!
Vagy maga jön, vagy nem hajtja
Hozzád semmi se:
'Gye meg a fene!

Szabó Lőrinc fordítása

Richard Crashaw

Richard Crashaw (1613-1649) – a metafizikus iskolához

tartozó költő protestáns pap fia volt, Cambridge-ben tanult,
majd 1646-ban katolikus hitre tért, és önkéntes száműzetésbe
vonult. Költészetét a vallási és spirituális témák emelkedett,
érzelmektől fűtött tárgyalása jellemzi.

Hymn in Adoration of the Blessed Sacrament

Adoro te

With all the powres my poor Heart hath

Of humble love & loyall Faith,
Thus lowe (my hidden life!) I bow to thee
Whom too much love hath bow'd more low for me.
Down down, proud sense! Discourses dy!
Keep close, my soul's inquiring ey!
Nor touch nor tast must look for more
But each sitt still in his own Dore.

Your ports are all superfluous here,

Save That which lets in faith, the eare.
Faith is my skill. Faith can beleive
As fast as love new lawes can give.
Faith is my force. Faith strength affords
To keep pace with those powrfull words.
And words more sure, more sweet, then they,
Love could not think, truth could not say.

O let thy wretch find that releife

Thou didst afford the faithfull theife.
Plead for me, love! Alleage & show
That faith has farther, here, to goe,
And lesse to lean on. Because than
Though hidd as GOD, wounds writt thee man.
Thomas might touch; None but might see
At least the suffring side of thee;
And that too was thy self which thee did cover,
But here ev'n That 's hid too which hides the other.

Sweet, consider then, that I

Though allow'd nor hand nor eye
To reach at thy lov'd Face; nor can
Tast thee GOD, or touch thee MAN,
Both yet beleive; And wittnesse thee
My LORD too & my GOD, as lowd as He.

Help, lord, my Faith, my Hope increase;

And fill my portion in thy peace.
Give love for life; nor let my dayes
Grow, but in new powres to thy name & praise.
 O dear memoriall of that Death
Which lives still, & allowes us breath!
Rich, Royall food! Bountyfull BREAD!
Whose use denyes us to the dead;
Whose vitall gust alone can give
The same leave both to eat & live;
Live ever Bread of loves, & be
My life, my soul, my surer selfe to mee.

O soft self-wounding Pelican!

Whose brest weepes Balm for wounded man.
Ah this way bend thy benign floud
To'a bleeding Heart that gaspes for blood:
That blood, whose least drops soveraign be
To wash my worlds of sins from me.
Come love! Come LORD! & that long day
For which I languish, come away;
When this dry soul those eyes shall see,
And drink the unseal'd sourse of thee,
When Glory's sun faith's shades shall chase,
And for thy veil give me thy FACE.

Szent Tamás himnusza az Oltáriszentség

tiszteletére

Adoro Te

Én, nincstelen, kit áthevít

Az igaz Szeretet s a Hit,
Eléd, Elrejtező, porig lehajlok,
Kit értem égi Vágy mélyebbre hajtott.
Hallgass, te száj! S te értelem,
Csitulj! Csukódj le, kósza szem!
Te érintés, te ízléses,
Most nyugton önmagadba nézz!

Virrasszon Ő, ki egyedül
Figyel s fogan hitet, a fül!
Hitet, mely él; hitet, mely áld,
Mely mint a Szeretet, szilárd;
Mely szent Erő, mely üdvre visz:
Kövesd a Szót, ad szárnyat is,
S majd ihlet oly titokzatos igéket,
Mit lélek nem remélt, ész meg nem érthet.

Ó bárha, mint a jobblator, Veled

Élhetném én is Életed!
Szánj meg, Sugár! Tárulj ki, Tér,
Hová a Hit, felnőve, tér
S nincs gyámja már: hisz fényesebb
Valód helyett rádvallt a Seb,
S ha illeté csak egy, Tamás,
Agóniád tanúja száz.
S míg ott Magad valál, kit elfedél,
Itt rejtve mind a Fény s a Fény-fedél.

Lásd, Szent Öröm, Fényarcodat

Tapintnom, látnom sem szabad;
Ember-valód nem illetem,
Nem ízlelhetlek, Istenem!
Mégis hiszem két fűziszed s esengőn
Mint Ő, kiáltom: én Uram, Teremtőm!

Ültess Hitet s nő majd Remény,

Kertedben sarjadozzam én.
Vedd éveim s fakassz oly évadot,
Hol glóriád villáma felragyog!

Jöjj, eleven Memóriál,

Lélegzet lelke, szent Halál!
Vagy mennyből földreszállt Kenyér:
Kit megtelítsz, örökkön él.
Te adsz a szájnak Ízt, amely
Egyszerre Élet s Eledel.
Élj, élj velem Kenyér, Láng s Irgalom,
Légy lelkem, életem valóbb Valóm!

Ó Pelikán, ki önsebed
Nedvével gyógyítasz sebet:
Ki tátog tiszta véredért,
Hullatsz a Sebzett Szívbe vért;
S mi dúsan adsz! bár csepp elég
Lemosni bűnöm tengerét.

Jöjj, jöjj Uram! S te Fényes Ár,

Nap, végtelen, boríts be már!
S ha majd szemem Szemedbe hat
S pecsét nem óv kristálykutat,
S Aurád elűz homályt s hitet, tudom:
Fátylad helyett majd Arcod láthatom.

Mezei Balázs fordítása

Henry Vaughan
Henry Vaughan (kb. 1621-1695) - walesi születésű metafizikus
költő. Oxfordi tanulmányai után Londonban jogászkodott,
de a polgárháború kitörése után visszatért Walesbe. Pályája
első felében világi verseket írt és Ovidiust fordított, később
áttért a vallásos és misztikus témákra. A természet szépségét
ünneplő versei Wordsworthre is hatottak.

The Retreat

Happy those early days! when I

Shined in my angel-infancy,
Before I understood this place
Appointed for my second race,
Or taught my soul to fancy ought
But a white, celestial thought;
When yet I had not walked above
A mile or two from my first love,
And looking backat that short space
Could see a glimpse of His bright face;
When on some gilded cloud, or flower,
My gazing soul would dwell an hour,
And in those weaker glories spy
Some shadows of eternity;
Before I taught my tongue to wound
My conscience with a sinful sound,
Or had the black art to dispense
A several sin to every sense,
But felt through all this fleshy dress
Bright shoots of everlastingness.
Oh how I long to travel back,
And tread again that ancient track!
That I might once more reach that plain,
Where first I left my glorious train;
From whence the enlightened spirit sees
That shady city of palm trees.
But ah! my soul with too much stay
Is drunk, and staggers in the way.
Some men a forward motion love,
But I by backward steps would move
And when this dust falls to the urn,
In that state I came, return.

A viszatérés

Fénylő angyal-gyermekiség,
de boldog voltam akkor még!
Nem ismertem ezt a helyet,
a második életemet.
Lelkem nem ismert semmi mást,
csak fehér égi ragyogást,
s még pár mérföldre lehetett
tőlem az első Szeretet.
Visszanézve láttam, ahogy
arcán a fény megvillogott.
Akkor még arany fellegen
s virágon feledtem szemem,
csöpp dicsfényükben lesve itt
a végtelenség árnyait.
Bűnös hanggal a lelkemet
nyelvem még nem rontotta meg,
érzékeim nem ismerék
bűnök sötét művészetét.
Azt éreztem, hogy növi át
az öröklét e hús-ruhát.
Hogy mennék vissza, Istenem,
lépni ősi ösvényemen!
Még egyszer érnék csak oda,
hol várt az első glória,
honnan a szellem odalát,
hol állnak árnyas pálmafák.
Ó jaj, a hosszú léttől itt
lelkem egyre részegedik.
Van, aki csak előre tart,
de engem vár a régi part,
s ha majd hamvam urnába hull,
régi életem megujul.

Szokolay Károly fordítása

Friends Departed

They are all gone into the world of light!

And I alone sit ling'ring here;
Their very memory is fair and bright,
And my sad thoughts doth clear.

It glows and glitters in my cloudy breast,

Like stars upon some gloomy grove,
Or those faint beams in which this hill is drest
After the sun's remove.

I see them walking in an air of glory,

Whose light doth trample on my days:
My days, which are at best but dull and hoary,
Mere glimmering and decays.

O holy Hope! and high Humility,

High as the heavens above!
These are your walks, and you have show'd them me,
To kindle my cold love.

Dear, beauteous Death! the jewel of the Just,

Shining nowhere, but in the dark;
What mysteries do lie beyond thy dust,
Could man outlook that mark!

He that hath found some fledg'd bird's nest may know,

At first sight, if the bird be flown;
But what fair well or grove he sings in now,
That is to him unknown.

And yet as Angels in some brighter dreams

Call to the soul, when man doth sleep:
So some strange thoughts transcend our wonted themes,
And into glory peep.

If a star were confin'd into a tomb,

Her captive flames must needs burn there;
But when the hand that lock'd her up gives room,
She'll shine through all the sphere.

O Father of eternal life, and all

Created glories under Thee!
Resume Thy spirit from this world of thrall
Into true liberty.

Either disperse these mists, which blot and fill

My perspective still as they pass:
Or else remove me hence unto that hill,
Where I shall need no glass.

Egyedül ülök...

Egyedül ülők itt, a többi már

A fény felé halad,
Nagy emlékük szépíti most sivár,
Bús gondolatomat.

Borús szívemre izzik, mint sötét

Berekre csillag, halovány
Sugártól fénylik így a rét
Napáldozás után.

S én látom, amint tündökölve járnak,

Ragyognak napjaim fölött:
Az én napjaim tompa, őszes árnyak,
Romlás és csupa köd.

Ó, szent alázat! ó, magas remény!

Ti magasló egek!
Ti jártok ott s meggyújtja ez a fény
Hideg szerelmemet.

Te szép halál! igazak ékszere!

Ragyogsz, de csak sötéten át.
Ha látnók a sár mögött lényege
Nagy misztériumát!

Ki fészekre lel, rögtön látja jól,

Hogy nincs már benne a madár.
De ki tudja, milyen szép fán dalol?
Ki tudja, merre jár?

S mint lelkünket szólítják angyalok,

Ha tágabb álmot álmodik.
Szokott témánkat új gondolatok
Dicsfénnyel átszövik.

A sírba zárt csillag sötétbe vész,

Hiába égnek fényei,
De átragyog az égen, ha a kéz
Szabadon engedi.

Te, ki az élet s minden született

Dicsőség atyja vagy!
Vond ki e szolgaságból szellemed,
Legyen megint szabad.

Oszlasd el e zavart, mely mint konok

Köd száll a láthatáron át,
Vagy tégy e domb alá - szememnek ott
Üveg se kell, de lát.

Vas István

John Dryden
John Dryden (1631-1700) - a restauráció korszakának
irodalmi vezéralakja. Cambridge-i tanulmányok után Londonba
ment, és Cromwell tisztviselője lett; első jelentős versét Cromwell
emlékére írta. A restauráció után royalista lett, és két költeményben
ünnepelte II. Károlyt. A hatvanas években számos különféle
műfajú és fajsúlyú színdarabot írt. Fontos verse ebből az
időből az Annus Mirabilis („csodák éve"), amely egy tengeti
győzelemnek és a nagy londoni tűzvésznek állít emléket. 1670-től
udvari történetíró és Poet Laureate (udvari költő). E minőségében
főleg politikai szatírákat ír, köztük az Absolom és Architopelt.
1685-ben, a katolikus II. Jakab trónra lépésekor ő is
katolikus hitre tér, ennek következtében 1688-ban, amikor a
protestáns III. Vilmos lesz a király, elveszti állását. Újra darabokat,
valamint ódákat és esszéket ír, s egyebek mellett lefordítja
Vergilius műveit.

Absalom and Achitophel (Excerpt)

Some by their Monarch's fatal mercy grown,

From Pardon'd Rebels, Kinsmen to the Throne;
Were rais'd in Power and publick Office high:
Strong Bands, if Bands ungratefull men could tye.
Of these the false Achitophel was first:
A Name to all succeeding Ages Curst.
For close Designs, and crooked Counsels fit;
Sagacious, Bold, and Turbulent of wit:
Restless, unfixt in Principles and Place;
In Power unpleas'd, impatient of Disgrace.
A fiery Soul, which working out its way,
Fretted the Pigmy Body to decay:
And o'r inform'd the Tenement of Clay.
A daring Pilot in extremity;
Pleas'd with the Danger, when the Waves went high
He sought the Storms; but for a Calm unfit
Would Steer too night the Sands, to boast his Wit.
Great Wits are sure to Madness near ally'd;
And thin Partitions do their Bounds divide;
Else, why should he, with Wealth and Honour blest,
Refuse his Age the needful hours of Rest?
Punish a Body which he could not please;
Bankrupt of Life, yet Prodigal of Ease?
And all to leave, what with his Toyl he won,
To that unfeather'd, two Leg'd thing, a Son;
Got, while his Sould did hudled Notions try;
And born a shapeless Lump, like Anarchy.
In Friendship False, Implacable in Hate:
Resolv'd to Ruine or to Rule the State.
To Compass this the Triple Bond he broke;
The Pillars of the publick Safety shok;
And fitted Israel for a foreign Yoke.
Then, seiz'd with Fear, yet still affecting Fame,
Usurp'd a Patriott's All-attoning Name.
So easie still it proves in Factious Times,
With publick Zeal to cancel private Crimes.
How safe is Treason, and how sacred ill,
Where none can sin against the Peoples Will:
Where Crouds can wink; and no offence be known,
Since in anothers guilt they find their own.
Yet, Fame deserv'd, no Enemy can grudge;
The Statesman we abhor, but praise the Judge.
In Israels Courts ne'r sat an Abbethdin
With more discerning Eyes, or Hands more clean;
Unbrib'd, unsought, the Wretched to redress;
Swift of Dispatch, and easie of Access.
Oh, had he been content to serve the Crown,
With vertues only proper to the Gown;
Or, had the rankness of the Soyl been freed
From Cockle, that opprest the Noble seed;
David, for him his tunefull Harp had strung,
And Heaven had wanted one immortal song.

Absalom és Architopel (Részlet)

Némely, kit – bajra – fölkarol ura:

kegyet-nyert lázadó, trón rokona,
nagy hatalomra s hivatalra jut,
s párttá lesz, ha ily nép párt lenni tud.
A gaz Achitophel köztük a fő:
nevét átokkal ejti a jövő;
tanácsa torz, terve csupa titok;
ravasz, de vad, s az esze jól forog;
izgágán cserél elveket s helyet;
únja, ha úr s bánja, ha kegyvesztett.
Lelke lobog, s míg útját keresi,
ösztövér testét szinte szétveti,
mert e porhüvely túl szűkös neki.
Bátor kormányos, ha rátör a baj;
vészben örül, s ha forr a habtaraj,
orkánt is vár; de csendesült vízen
elménckedésből zátonyra viszen.
A nagy elme az őrülthöz közel;
kettejüket se sok választja el;
másképp – övezvén vagyon s tisztelet –
nyugtát korától mért tagadja meg?
Testét, ha nem élvezi, mért veri?
Élte fogytán elvét el mért veti?
S bírja majd mind, mije van, holmija,
egy kétlábú, tolltalan lény: fia;
ki fogant – mert ő szeszélyeskedett -,
s rongynak: anarchiának született. –
Hamis barát s gyűlöletben konok;
bírni vagy törni kész az államot;
a hármas kötelet széttépi hát,
megrendíti a közrend oszlopát
s gúzshoz hajlítja Izráel nyakát.
Majd megretten, s tudván, mily hírhedett,
honfi lesz, mert e név mindent befed;
hisz' pártos korban könnyen ködbe von
magánvétket köz-célú buzgalom.
Mily könnyű a csalás, s mily csúf, mi szent,
hol a népakarat mindent kiment,
s mindenki vak – a bűn rejtve marad,
mert máséban látják sajátjukat.
Hírneve mégis van, kétségtelen;
mint politikus rút, mint bíra nem;
Izráel székén abbethdin nem ült
tisztább kezű és élesebb szemű.
Bajost önként és ingyen segitett,
gyors döntésre kész volt mindenkinek.
Ó, ha a koronát nem hagyja el
talárhoz méltó erényeivel,
vagy kigyomlálják körül a talajt,
s nemes virág, nem konkoly magva hajt,
Dávid húrjai őt is zengenék,
s örök zsoltárra kelne fent az ég...

Tellér Gyula fordítása